A Messiás országának örömhíre Máté szerint

Az alábbi részletek tartalmilag semmiben sem különböznek az Újszövetség katolikus fordításától ( http://www.kereszteny.hu/biblia/showbook.php?reftrans=1&abbook=Mt ), mindössze a görög "Krisztus" szót cseréltem ki a héber/arámi Messiásra, az "evangélium" szót pedig örömhírre módosítottam. Mivel Jézus nem görögül, hanem valószínűleg a héberrel rokon arámi nyelven tanított, így közelebb kerülünk az eredeti hangulathoz és szóhasználathoz, és újra előtérbe kerülnek a messiáskövetésnek az évszázadok során némileg elhomályosult összefüggései.

Máté 1. fejezet, 1-18. szakasz:
"I. A MESSIÁS JÉZUS SZÜLETÉSE ÉS GYERMEKKORA
     A Messiás Jézus, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblája. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot, Jákob nemzette Júdát és testvéreit. Júdának született Perec és Szerach, Támártól. Perec nemzette Hecromot, Hecrom nemzette Aramot. Aram nemzette Aminadabot, Aminadab nemzette Nachsont, Nachson nemzette Salmont. Salmonnak született Boász, Ráchábtól. Boásznak született Jobed, Ruttól. Jobed nemzette Izájt, Izáj nemzette Dávid királyt. 
     Dávidnak született Salamon, Urija feleségétől. Salamon nemzette Rechabeámot, Rechabeám nemzette Abiját, Abija nemzette Azát. Aza nemzette Jozafátot, Jozafát nemzette Jorámot, Jorám nemzette Uziját. Uzija nemzette Jotámot, Jotám nemzette Acházt, Acház nemzette Hiszkiját. Hiszkija nemzette Manasszét, Manassze nemzette Amont, Amon nemzette Joziját. Jozija nemzette Jechonját és testvéreit - a Babilonba való elhurcoláskor. A Babilonba hurcolás után: Jechonja nemzette Sealtielt, Sealtiel nemzette Zerubbábelt. Zerubbábel nemzette Abihudot, Abihud nemzette Eljakimot. Eljakim nemzette Acort. Acor nemzette Cádokot, Cádok nemzette Achimot, Achim nemzette Eliudot. Eliud nemzette Eleazárt, Eleazár nemzette Mattant, Mattan nemzette Jákobot. Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Messiásnak nevezett Jézust szülte. Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól a Messiásig tizennégy nemzedék.

Jézus születése

      A Messiás Jézus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől."

Máté 4. fejezet, 23. szakasz:
"Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette országa örömhírét, s gyógyított minden betegséget és fogyatékosságot a nép közt."

Máté 16. fejezet, 13-20. szakasz
"Péter vallomása
     Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" Így válaszoltak: "Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának." Jézus most hozzájuk fordult: "Hát ti mit mondtok, ki vagyok?" Simon Péter válaszolt: "Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia." Erre Jézus azt mondta neki: "Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Messiás."

Máté 23. fejezet, 10. szakasz
"Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, a Messiás."

Máté 24. fejezet, 5. szakasz
"Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Messiás, és sokakat megtévesztenek."

Máté 24. fejezet, 23-24. szakasz
"Az álmessiások
      Akkor ha valaki azt mondja: Íme, itt a Messiás vagy amott! ne higgyétek. Álpróféták és álmessiások fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is."

Máté 27. fejezet, 15-23. szakasz
"Az ünnep napján a helytartó szabadon szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint. Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták. Pilátus kérdést intézett hozzájuk: "Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit a Messiásnak mondanak?" Tudta ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére. Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki: "Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta." A főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát. A helytartó tehát föltette a kérdést: "Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?" "Barabást!" - kiáltották. Pilátus tovább kérdezte: "Hát Jézussal, akit a Messiásnak mondanak, mit tegyek?" Mind azt kiabálták: 'Keresztre vele!' "

Nem állok egyedül a szövegrekonstruálás gondolatával, a katolikus New American Bible már szintén az eredethű Messiás szót tartalmazza a megfelelő helyeken. ( Lásd: http://www.vatican.va/archive/ENG0839/_INDEX.HTM ) Apróságnak tűnik? Szerintem nem az, ha levonjuk a belőle adódó következtetéseket.

Ricardo és a magyar felsőoktatás

Mit kezdene a klasszikus közgazdaságtan nagy alakja, David Ricardo (1772-1823) a magyar felsőoktatással?  A kérdés vizsgálata során a "klasszikus" közgazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságán is alkalmunk lesz eltöprengeni. Ricardo felfedezése, hogy az általános jólét érdekében mindenkinek azzal célszerű foglalkoznia, amihez jobban ért -- akkor is, ha abszolút értelemben nem ő ért hozzá a legjobban. A Wikipedia így írja le az elvet. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Komparat%C3%ADv_el%C5%91ny%C3%B6k_modellje )

"Ilók és Mihók az Óperenciás-tengeren túl élnek. Lakóhelyük legfőbb hátránya, hogy mindentől nagyon távol van, így a számukra szükséges dolgokat maguknak kell megtermelniük, továbbá amit megtermeltek, nem adhatják el másoknak. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy csupán két jószágot „fogyasztanak”: almát és ruhát (ez utóbbit persze úgy, hogy hordják). Képességeik azonban eltérőek, Ilóknak például nem kell annyi órát dolgoznia egy alma előállításához, mint Mihóknak. (Az alma „előállítása” nyilván a fák gondozását, a gyümölcsök leszedését stb. jelenti.)

Azt, hogy egy kilogramm alma, illetve egy darab ruha előállításához hány percet kell dolgozniuk, az alábbi táblázat tartalmazza:

	Ilók	Mihók
Alma	25	50
Ruha	100	300

Látható, hogy Ilók mind az almát, mind a ruhát kevesebb idő befektetésével tudja előállítani, vagyis hatékonyabban. Másképpen megfogalmazva: Ilóknak mind a ruha, mind az alma vonatkozásában abszolút előnye van Mihókkal szemben.

Tegyük fel, hogy Ilók napi 400 percet kíván dolgozni. (Egy nap ugyebár 1440 perc.) Továbbá megfelezi az idejét: 200 percet tölt ruhagyártással, és 200-at almatermesztéssel. Ekkor 200 / 100 = 2 ruhát és 200 / 25 = 8 kiló almát állít elő. Persze Mihóknak sem érdemes elhenyélni az időt: ő kevésbé hatékony, ezért kénytelen többet, mondjuk 1200 percet munkálkodni, és szintén fele-fele arányban „gyárt” almát, illetve ruhát. 600 / 300 = 2 ruha és 600 / 50 = 12 kiló alma lesz a teljesítménye. Ilók és Mihók egy nap folyamán összesen 4 ruhát és 20 kilogramm almát állít elő.

Kérdés, hogy nem volna-e érdemesebb lemondania Ilóknak annak a jószágnak a termeléséről, amit relatíve kevésbé hatékonyan állít elő. Amíg Mihók egy darab ruhát gyárt, addig Ilók pontosan hármat; amíg Mihók egy kiló almát termel, addig Ilók kettőt. A ruhagyártásban tehát Ilóknak relatív előnyevan Mihókkal szemben az almatermeléshez képest. Nézzük most meg azt az esetet, amikor Ilók csak ruhát állít elő, az almatermelésről pedig lemond, azt teljes egészében Mihók végzi. Ekkor az összes előállított ruhamennyiség 400 / 100 = 4 darab, az almamennyiség pedig 1200 / 50 = 24 kiló.

Látszik, hogy Ilóknak és Mihóknak a relatív előnyök alapján célszerűbb megosztania a termelést egymás között, ekkor ugyanannyi ruha, de néggyel több alma jön létre, mint a másik esetben. A komparatív előnyök nem az abszolút, hanem a relatív előnyökből származnak. Ilók a ruha, Mihók az alma „gyártásában” rendelkezik komparatív előnnyel.

Előfordulhat még, hogy Ilók és Mihók árakat vezet be az almára és a ruhára, és ennek alapján cserélgetik őket egymás között. A komparatív előnyök persze ekkor is változatlanok maradnak; az alma és a ruha ára pedig külön-külön egyensúlyba fog kerülni. Sőt, még azt is elmondhatjuk, hogy a ruha és az alma árának aránya meg fog egyezni a relatív hatékonyságaik arányával: 3 lesz a 2-höz.

Ilók és Mihók helyébe éppenséggel országokat is képzelhetnénk."

Ricardonak elvben teljesen igaza van. Minden egyén, minden csoport, minden ország jobban jár, ha abból igyekszik megélni, amihez jobban ért. Aki választhat, hogy taxisofőr vagy vízvezeték-szerelő legyen-e, az válassza a jobban fizetett szakmát. Aki egyaránt alkalmas kutyaidomárnak és könyvelőnek, szintén azt válassza, amivel több jövedelemhez jut. Egy régió válassza azt, amihez regionális szinten jobbak az adottságai. Egy ország foglalkozzon azzal, amihez országos szinten jobban ért. Igaz, a gyakorlatban egyetlen ország lakói sem hajlandóak ilyen mértékben specializálódni, hiszen sokfélék, és nem feltétlenül a leghasznosabb tevékenységek teszik őket a legboldogabbá. De boldogabbak lesznek, ha tudatosítják, hogy az önmegvalósításnak ára van, és előre vállalják ezt az árat. Annyival kisebb jólétben fognak élni, amennyivel kevésbé valósítják meg, ami Ricardo elvéből az adott helyzetben megvalósítható -- ám értelmetlen lenne ezen keseregniük, ha már vetéskor tudták, mennyit fognak aratni, és a szerint vetettek.

Ricardo modellje meglehetősen elméleti, figyeljük meg a korlátozó feltételeket: Ilók és Mihók elszigetelt helyen él, csak egymással kereskedhet, mindössze két cikket fogyaszt. Mivel a valós helyzetek nem ilyenek, a jólétteremtéshez nem elég Ricardo nevére hivatkozni, azt is ki kell fejteni, hogyan érhetők el az elvéből következő előnyök a konkrét körülmények között. Más szóval, az elméletet részletes alkalmazási leírással kell ellátni, különben fabatkát sem ér.

1. Ricardo klasszikus alkalmazása azt jelenti a felsőoktatásban, hogy Magyarországnak mondjuk, a három legpiacképesebb szakmában kellene államilag finanszíroznia a diplomát, annyi embert vonzva oda, amennyi csak munkát talál a piacon. A szükséges statisztikák rendelkezésre állnak. Az összes többi szakmában a relatív haszontalanság szerint emelkedő tandíjat kellene fizettetni, a legpiacképtelenebb szakmákban pedig büntető felárat kellene alkalmazni. Ne pazaroljuk az adófizetők pénzét relatíve rosszul jövedelmező szakmák támogatására. A büntető felár fedezi a támogatott szakmák tandíját, az adófizetőnek egy fillérjébe sem kerül a felsőoktatás. Ezt diktálja a klasszikus elv. 

2. Mi történik, ha fordított logikát alkalmazunk? Ahol a piac jól megfizeti a diplomást, ott be lehet szedni a tandíjat, ne terheljük vele az adófizetőket. Ahol a piac rosszul fizet, ott meg támogassuk a diplomaszerzést adóból. Ezzel nagyon rosszul járunk, mert szétverjük Ricardo elvét, és hosszú távon a felsőoktatást kontraproduktívvá, az országot pedig szegényebbé tesszük.

3. A harmadik alternatíva, hogy a legpiacképesebb szakmát tanulók is fizessenek közepes mértékű tandíjat, mert számukra ez akár hitelből is jó befektetés. A kevésbé piacképes szakmák relatív haszontalanság szerint emelkedő tandíjat fizessenek, de csak a teljes költség mértékéig, és ne tovább. Nem célszerű büntetni a tanulást, amelynek hosszú távú haszna vagy haszontalansága elég pontatlanul becsülhető. Egyfelől az Életnek tanulunk, másfelől nem tudjuk, pontosan mit hoz majd.

A gyakorlatban még egy megfontolással kell kiegészítenünk a Ricardo-elv alkalmazását: mi legyen a közösségi érdekű szolgáltatást biztosító szakmákkal? Egy tanár rosszul keres, hosszú távon sem számíthat nagy jólétre, mégis létfontosságú, hogy elég tanár legyen. Az orvosok kilátásai kevésbé sanyarúak, de szintén bizonytalanok. Az egyik lehetőség, hogy a közérdekű szolgáltatást végzők tanulmányait kiemelten finanszírozzuk, ellensúlyozva a gyenge piacképességet. Ezzel azonban rosszul járunk, kiszolgáltatjuk magunkat a racionálisabb rendszerű országoknak, amelyek kevésbé támogatják a diplomaszerzést, viszont az így megspórolt pénzből jobban fizetik a diplomást. Olcsón hozzájutnak a mi diplomásainkhoz, mi pedig elveszítjük a drágán kitanított szakembereinket. Kedvezőbb alternatíva, hogy mi is ilyen racionális ország legyünk, azaz a diploma finanszírozása helyett a munkavégzést fizessük meg tisztességesen. Biztos jövedelemre számítva már megéri befektetni, akár diákhitel formájában is.

Az orvost úgy kell megfizetni, hogy ne érje meg neki másik országban dolgozni. A tanárt szintén. A rendőrt úgy, hogy ne érje meg neki az állam helyett az alvilágnak vagy saját zsebre dolgozni. A köztisztviselőt úgy, hogy ne érje meg neki a közérdek ellen dolgozni. Ha a taxisofőrt zavarja, hogy egy tanár többet keres, menjen tanárnak, vagy ösztönözze a gyerekét tanári pályára. Ha a tanárt zavarja, hogy az orvos többet keres, menjen orvosnak, vagy ösztönözze erre a gyerekét. Ha az orvost zavarja, hogy többet keres nála egy minisztériumi osztályvezető, váltson pályát, és így tovább. A hűségszerződés előre kikényszerítése kerülendő, mert olyan hangulatot teremt, mint az '50-es években a kötelező terménybeszolgáltatás. Sokkal eredményesebb és boldogítóbb megoldás, ha egyszerűen megéri Magyarországon maradni, azaz ha versenyképes bérviszonyok alakulnak ki, és a fizetésből vidáman törleszthető a diákhitel, illetve ha a munkáltató (nem az arctalan állam, hanem a közvetlen főnök) utólagos megállapodásban átvállalja a tartozást. Az eredmény ugyanaz, mint a szerződéssel, a közérzet viszont egész más.

Összegezve, az optimalizált harmadik forgatókönyv szerint a magyar munkaerőpiacon célszerű világos, átgondolt  és piacvezérelt jövedelmi kilátásokat teremteni, majd általános tandíjat bevezetni a felsőoktatásban, mindenki számára lehetővé téve a diákhitel felvételét. A tandíjakat úgy kell megállapítani, hogy a diákok a piacképes és a közösségi szempontból nélkülözhetetlen szakmák felé orientálódjanak, és csak kisebb számban tanuljanak alacsony jövedelemmel járó szakmákat. Ha sikerül ilyen tandíjviszonyokat kialakítani, a költség-haszon függvényében ki-ki mérlegelheti a lehetőségeit, és jó eséllyel felelősen fog dönteni. E megoldás következetes, ésszerű, maximális közhaszonhoz vezet, és minden más alternatívánál kisebb mértékben terheli az adófizetőket.

A koherens ésszerűség minden irányból védhető, minden megközelítésben igazságos. Mi lesz a tehetséges hátrányos helyzetűekkel? Választanak egy szakot, felveszik a diákhitelt, tisztességes fizetésükből törlesztik, és boldogan élnek. Mi lesz, ha a rászorulók nem választhatnak tetszőleges szakot? Értelemszerű, hogy egy rászoruló csak olyan szakmát választhat, amiből aztán meg is tud élni. Igazságtalan lenne, ha az állam elfedné előle a piaci bérviszonyokat, és ezzel becsalogatná őt a nyomorba. Mi lesz, ha a diákhitelt felvevő más szakmában helyezkedik el, és úgy kell törlesztenie? Ez a saját döntése lesz. Csak az vegyen fel diákhitelt, aki bízik benne, hogy jól fekteti be a pénzét, azaz jól fog tanulni, és a tanult szakmából fog megélni. Mi van, ha valaki 18-20 évesen nem tudja meghozni ezt a felelősségteljes döntést? Vagy a szülei pénzén tanul, vagy akkorra halasztja tanulmányai megkezdését, amikor döntésképessé válik. Mi lesz, ha a következő kormányok megszüntetik a versenyképes bérviszonyokat, és a diplomások a kis fizetés-nagy adósság csapdába kerülnek? Olyan kormányt kell választani, amelyik fenntartható módon teremt versenyképes bérviszonyokat, amelyik az országa javára dolgozik, és ésszerű megoldásokat vezet be. Minden társadalom működésének alapja a bizalom, hosszú távon bízni csak az ésszerű  és igazságos megoldásokban lehet.

Figyeljük meg, hogy ez az optimális változat "unortodox", rugalmasan alkalmazza Ricardo elvét, amikor közepes tandíjat fizettet a legpiacképesebb szakmát tanulókkal. Ösztönzés helyett enyhén eltántorítja őket a legpiacképesebb szakmákra specializálódástól -- abban a biztos tudatban, hogy úgysem tántorodnak el, és olcsóbbá teszik a rendszer működtetését. A klasszikus elvhez képesti rugalmasság kifizetődik.

Szintén figyeljük meg, hogy a klasszikus 1. forgatókönyvet senki nem próbálja eladni a felsőoktatás reformja ellen tüntető diákoknak, legyen bár szóban az ortodoxia (és ezen belül Ricardo) legelszántabb híve. Ebből pedig az következik, hogy a. senki nem gondolja egy az egyben alkalmazhatónak a klasszikus gazdaságelméletet az adófizetők pénzével való gazdálkodásra; b. senki nem bízik a leendő egyetemisták racionalitásában; c. senki nem hiszi, hogy egy társadalom rábeszélhető a racionális elvek merev alkalmazására. Ennek fényében javaslom, hogy a pontatlan klasszikus-unortodox szembeállítást módosítsuk elméleti kontra alkalmazott közgazdaságtan szóhasználatra.

Nem a fegyver öl?

Karácsony előtt tíz nappal újabb iskolai lövöldözés történt az Egyesült Államokban, ennek nyomán kiújult a fegyverviselés szabályairól folyó vita. (Részletek: http://index.hu/kulfold/2012/12/15/megvan_az_iskolai_lovoldozes_inditeka/ ) A helyzet iróniája, hogy az utóbbi időben a fegyverviselés amerikai szabályai nem hogy szigorodtak volna, egyenesen lazultak! A fegyverpárti lobbi hagyományosan erős. Kedvenc jelmondata: Guns don't kill people, people kill people. (Nem a fegyver öl, hanem az ember.) E leleményes megfogalmazás tévútra visz.

Tény, hogy a fegyver általában akkor okoz halált, ha valaki használja. A halál közvetlen okozója azonban a golyó, amelyet a fegyver lő ki, amelynek ravaszát egy ember húzza meg. Tényszerűtlen állítás, hogy nem a fegyver öl. A helyes állítás így hangzik: a fegyver főszabályként önmagában nem képes ölni, hanem csak akkor, ha egy ember meghúzza a ravaszát. E blikkfangtalan meglátás persze nulla lobbiértékkel bír: fogadok, hogy egyetlen olvasónak sem jutna eszébe szlogenként használni.

A tényszerűtlen, s talán éppen ezért lobbiértékű változatot kiterjesztve egyre feltűnőbben logikátlan eredményeket kapunk, pl.: "Nem a rakéta öl, hanem az ember."; "Nem a vegyi fegyver öl, hanem az ember."; "Nem az atombomba öl, hanem az ember." Ha ebből valamiféle következtetésre akarnánk jutni, akkor vélelmezhetnénk, hogy az észak-koreai rakétakísérletek körül semmi probléma, hiszen nem a rakéta öl... Az iráni atomprogram a szlogen szerint szintén nem adhat okot aggodalomra, hiszen nem az atombomba öl... Vajon miért van az, hogy senki nem vélekedik így (még az észak-koreaiak és az irániak sem, az amerikai közvélemény/kormány/diplomácia/hadsereg pedig pláne nem)? Azért, mert a tömegpusztító fegyverek szintjén nyilvánvalóvá válik a szlogen abszurditása. Márpedig ami nagyban marhaság, az kicsiben sem stimmelhet. A liberalizált fegyverviselés évente ötvenezer amerikai életébe kerül,  az egyre rendszeresebb iskolai vérengzés csak a jéghegy csúcsa. A friss eset elkövetője az iskola egyik tanárnőjének fia. A tanárnő fegyvergyűjtő volt, lőgyakorlatokra járt a gyerekeivel együtt. Halála arra int, hogy még képzett, gyakorlott, körültekintő körben is kerülhet illetéktelen kézbe a fegyver, valamint hogy az illetékesnek vélt kéz egyszer csak illetéktelenné válhat.

Kétféle úton juthatunk ugyanarra az érvényes következtetésre. 1. A fegyver jelentősen megkönnyíti az ölést, ezért ésszerű mértékben korlátozni kell a birtoklását és viselését. A tömegpusztító fegyverekhez hasonlóan minden fegyvert folyamatos ellenőrzés alatt kell tartani. 2. A hangsúly a fegyverhez hozzáférő ember(ek) jellemén van, élet kioltására könnyedén alkalmas eszköz kizárólag ép eszű és erkölcsi érzékű ember kezébe kerülhet. Tehát a tömegpusztító fegyverekhez hasonlóan minden fegyvert folyamatos ellenőrzés alatt kell tartani.

Remélem, hamarosan az amerikaiak is belátják, hogy amíg a fegyver a ritkán lakott farmvidéken esetleg életet menthet, városi környezetben gyakorlatilag bizonyos, hogy ártatlan életeket fog kioltani, és ennek fényében célszerű szabályozni a tartását.

Az Élet titka

Nem ígérem, hogy ebben az írásban feltárom az Élet titkát. Mindössze azt igyekszem egyszerű érvekkel bizonyítani, hogy van titka, és hogy illő tisztelettel célszerű kutatnunk, ellentétben a mai gyakorlattal.

Az univerzum nem „szerves"

A tudósok szervesnek nevezik a szénvegyületeket, mivel a mi bolygónkon az élőlények bomlástermékei. A világegyetem mintegy harmada szénatomokból áll, ugyanakkor nincs tudomásunk földönkívüli életről, ezért indokolatlan „szerves" univerzumról beszélni. Az ateista tudósok azt sugallják ezzel a szóképpel, hogy az élet természetes módon keletkezett, és lám, a világegyetem tele van az élet anyagával. A szerves-szervetlen megkülönböztetés az alkimisták szóhasználata, ma már tudománytalan és önkényes megkülönböztetés.  Tény, hogy az általunk ismert élet lényegét lehetővé tevő fehérjék bonyolult szénkonstrukciók. Tény, hogy egyszerűbb széndarabkákra esnek szét, azaz költői képpel: „porból vétettünk", „por és hamu" leszünk. Viszont az is tény, hogy egy rántotta maradványaiból nem lehet helyreállítani a tojást, és ha a bomlástermékkel vegyileg azonos anyag megtalálható pl. a Marson, abból nem következik, hogy ott valaha rántottát sütöttek, vagy hogy az „ős"tojás onnan pottyant volna a Földre.

Az abiogenezis reménytelensége

E szó egy elméletet jelöl, amely szerint az élet természetes úton, véletlenszerűen keletkezett az élettelen anyagból. 1950 tájától tudósok hada foglalkozik ennek bizonyításával. Sikerük óriási jelentőséggel bírna, egyetemesen irányadóvá tenné a tudományos ateista világképet. A kísérletek két irányban folynak, ígéretes melléktermékekkel, de a lényeget tekintve siker nélkül, rögvest megértjük, miért.

      Az első irány az életcsiholás (bottom-up módszer): fogunk különböző élettelen, de viszonylag bonyolult szénvegyületeket, és addig hevítjük/hűtjük/rázzuk/keverjük/elektrosokkoljuk őket, míg élni nem kezdenek. Ha sikerül, azt lehet mondani, hogy x milliárd éve a Földön természetes körülmények között ugyanez történt, és lám, így jöttünk létre. (Mondjuk, egy vulkán kürtőjének mélyén, a nagy nyomás alatt álló szénvegyületekbe villámsorozat vágott, majd elöntötte őket egy cunami.) Sokaknak ez nagyon fontos lenne, rengeteg pénzt érne, éjt nappallá téve folyik a munka. 60 éve nulla a sikerszázalék, az akadály a DNS. Ha az élethez nem is (feltétlenül), a szaporodáshoz mindenképpen DNS kell, anélkül nem megy. A DNS egy hosszú és szuperbonyolult spirális szénszerkezet, amely génpárokból áll. A legegyszerűbb DNS 160 ezer génpárt tartalmaz. Egy ilyen bonyolultságú szerkezetet csak annyira lehet véletlenszerűen megépíteni, mint mondjuk, vasreszelékből és ácskapocsból az Erzsébet-hidat. Hevíthetjük, hűthetjük, akár jamesbondosan rázhatjuk-keverhetjük is olivával, a konstrukció magától nem jön létre.

       A második irány az életszeletelés (top-down módszer): a tudósok fognak egy létező DNS-t, levágnak belőle egy kicsit, majd megvizsgálják, működik-e. 60 éve nem működik, és ez sem meglepő. A DNS szokásos mérete jóval meghaladja a 160 ezer génpáros minimálkivitelt. Az 1 mm hosszú Caenorhabitis elegans fonálféreg DNS-e 100 millió génpárt, az emberi DNS pedig 6 milliárd génpárt tartalmaz. Ezt leginkább egy szuperszámítógépként képzelhetjük el. Ha fogunk egy fűrészt, és lenyisszantunk egy kicsit a merevlemezből, a memóriából vagy a processzorból, majd teszteljük a gépet, számíthatunk-e sikerre? Nyilvánvalóan nem, de hát ki esne neki fűrésszel egy számítógépnek, és nevezné a tevékenységét tudományos kutatásnak? Ahogy a számítógép, úgy a DNS megértéséhez sem foghatunk a hályogkovács bátorságával. Nagyságrendekkel fejlettebb eszközökre lesz szükségünk, mire azonban rendelkezünk velük, be fogjuk látni, miért nem célszerű őket a gyakorlatban alkalmaznunk.

Az emberi genom feltérképezése

Ne higgyünk az újságcímeknek, korántsem állunk a génállományunk megértésének küszöbén. Hatmilliárd génpár működését aligha lehet mai módszereinkkel kiismerni. A tudósok összehasonlítják az alkatilag közelálló emberek génjeit, és ha egyikük lúdtalpas, másikuk rövidlátó, harmadikuk gyomorfekélyes, negyedikük meg daganatos, a génpárok különbözőségeiből igyekeznek kikövetkeztetni, vajon melyik konkrét génpár felel egy adott problémáért. Az a gond, hogy az emberek között soha nem egyetlen különbség van, így aztán a kombinatorikai munka sokáig fog tartani. Számítógépes példánknál maradva, ha egy merevlemez főkönyvtárában, a Képek mappában találunk egy wow.jpg nevű fotót, egy másik gép merevlemezének Dokumentumok mappájában pedig egy wow.doc dokumentumot, és történetesen mindkét gép gazdája orrsövény-ferdüléses, akkor megértettük a számítógép működését? Könnyen belátható, mennyivel többet szeretnénk ennél tudni, nem egyszerűen a felszínről, hanem a rendszer belső logikájáról. A génállomány esetében még azt sem tudjuk, mekkora kiterjedésű és milyen természetű lehet az, amit nem tudunk.

Az evolúció

Darwinnal kár vitába szállni, nagyon jól átlátta és leírta a már létező élőlények fejlődésének menetét. Megalapozatlan a kreacionisták érve, hogy pl. a szem bonyolultsága lehetetlenné teszi a spontán kifejlődést - a szemnek ugyanis számtalan egyszerűbb formája található a természetben. Ugyanakkor nem célszerű Darwint túláltalánosítani, mert amit a fejlett élőlények látszólag céltalan fejlődéséről ír, abból nem következik általános céltalanság. Igaz, hogy a hangyászsün szája nem a CÉLból keskeny, hogy táplálékhoz jusson vele, hanem azon OKból, hogy az előző generációkból kiszelektálódtak a szélesebb szájú egyedek, mert nem jutottak táplálékhoz, és éhen haltak. Fokozatosan a keskeny szájú egyedek váltak dominánssá. Viszont ahogy minden élőlényben, úgy a hangyászsün ősi programjában is benne van az életben maradás és a szaporodás két átfogó célja, valamint ezek eszköze, az alkalmazkodás. Ha az élet véletlenül állt elő, valahogyan szert kellett tennie a két alapösztönre és az adaptációs algoritmusra, mégpedig az első generációban! Ez matematikailag épp úgy lehetetlen, ahogy vasreszelékből és ácskapcsokból random módon nem áll elő az Erzsébet-híd. A szem fejlődésére számtalan fokozatot látunk a természetben, nincs okunk kételkedni benne, hogy kellő idő és alkalmas körülmény is rendelkezésre állt. Az első szervezetnek viszont - ha spontán keletkezett -  nem lehettek csak úgy alkalmazkodó utódai! Miféle szelekciós nyomás, az életkörülmények miféle változása kényszeríthet adaptív szaporodásra egy ősélőlényt?

Az automaták analógiája

Képzeljünk el egy napelemből, akkumulátorból, fénykapcsolóból, világító diódából, és futóműből álló egyszerű automata rendszert. Amíg süt a nap, feltölti az akkut, alkonyatkor világítani kezd, hajnalig folytatja, és másnap újratölt. Ha hosszan árnyékba kerül (mondjuk, fölé nő egy fa), akkor futóműve segítségével arrébb megy, míg napfényt nem talál. Szerkezetünk energiát vesz fel (táplálkozik), energiát ad le (ürít), és alkalmazkodik a körülményekhez. Ehhez három állapotot kell ismernie: fény/sötét/tartós sötét. Ez a három állapot elfér két elemi bit információban. Hosszasan elképzelhetjük, hogyan tökéletesedik egy ilyen automata (nem egyfelé indul, hanem négy/nyolc irány valamelyikébe, megtanulja, hogy télen hosszabbak az éjszakák, és nem indul el hiába, stb.), míg akár 10-20 bitnyi információt is képes lehet kezelni, szuperfejlettséget elérve. Csakhogy a kiinduló szerkezetünkben nincs semmi, ami erre alkalmassá tenné. A körülményeiben sincs semmi, ami erre rá tudná kényszeríteni.  Nem reménykedhetünk abban sem, hogy tanulni fog, ha nem építettünk bele tanuló algoritmust. Főképpen: ez az automata nem szaporodik.

A szaporodás rejtélye

Ha el szeretnénk érni, hogy automatánk szaporodjon és tökéletesedjen, fel kell szerelnünk az eredeti alkatrészeket gyártó üzemek miniatűr másaival, és bele kell építenünk az alkatrész előállításához szükséges anyagkezelési-folyamatvezérlési tudást. Ehhez mérhetetlenül több információ kell, mint a fejlett működéshez szükséges 10-20 bit. Mai tudásunkkal ez a feladat megoldható. Kell hozzá egy modern 3D nyomtató, egy teljes konstrukciós terv (amely a tapasztalatok fényében frissül!), az alapanyagok kitermelésének algoritmusa és a kitermelő szerkezet, valamint komplex, integrált folyamatszabályozás - ha mindez együtt van, automatánk többszöröződhet, egyre összetettebbé és tökéletesebbé válhat. Ha jól komponáltuk meg, hamarosan betölti a Földet. Egyes tökéletesebb törzsei felfalhatják a kevésbé fejletteket, de együtt is működhetnek velük, és így tovább. A szerkezetben lévő szuperfejlett szaporodási technológia szöges ellentétben áll majd a működéshez elegendő 10-20 bitnyi fapados aggyal. Ezen elcsodálkozhat, aki egy távoli korban be szeretné bizonyítani, hogy a Földet betöltő sokféle szaporodó automata őse véletlenül, természetes úton jött létre. Ahogy mi is elcsodálkozhatunk, vajon hogyan fejlesztett ki sok millió génpárból álló DNS-t egy olyan egysejtű, amelyik háromig sem tud számolni, és ezzel a tudással vígan él ... plusz valahogy szaporodik.

Az Élet csodálatos eleganciája

Az ember készítette szaporodó és öntökéletesítő automata elég terjedelmes lenne, mivel a 3D nyomtató jelentős helyigényű, az áramellátásához lényegesen nagyobb napelemekre és akkumulátorokra lenne szükség, nem is szólva a nyersanyagot bányászó mechanikáról, amelyhez persze erősebb futómű is kell. Egy tudóscsapat néhány évi munkája eredményeként összességében egy rinocérosz méretű dobozra számíthatunk, kisebb tetőt betakaró napelemekkel. Ehhez képest a DNS mindezt már egy vírusban megoldja, minden sejtben megtalálható az önfejlesztő-önsokszorozó megoldás, testünkön belül mintegy 50 billió (1012) rendszer szorgoskodik szüntelenül a jólétünkért. A fenntarthatóság is fontos szempont: a fehérje tökéletesen lebomlik, szemben az elektronikus hulladékkal.

A kísérlet veszélye

Ha életképes automatát hozunk létre, hamarosan védekeznünk kell majd ellene. Amennyiben mi magunk is hasonló áramkörökből és mechanikából állunk, komoly bajba kerülünk, ha teremtményünk elvonja tőlünk az erőforrásokat. A nagy leszámolás nem sokáig halasztható, és korántsem biztos, hogy mi jövünk ki belőle győztesen. Aki áramkörökből áll, az ne kísérletezzen szaporodó automatákkal. Aki szénszerkezetekből áll, az pedig ne kísérletezzen szaporodó szénszerkezetekkel, mert megjárja. Persze amíg (képletesen szólva) fűrésszel esünk neki a mikroprocesszornak, addig nem ég a ház. Amint informatikai ismeretek és részletes áramköri rajz birtokában kezdjük átalakítani, a veszély valóssá válik. Reménykedhetünk, hogy a hályogkovács állapotból a hatékonyságig vezető úton ezt fajunk is belátja.

Az Élet titok, ha úgy tetszik, misztérium, egyelőre csak sejtéseink lehetnek róla. Gyaníthatjuk, hogy nagyságrendekkel áll mai ismereteink fölött, s hogy a végső titkokhoz a végső felelősséget tudatosítva és vállalva juthatunk közelebb, először méltóvá válva, majd alázatosan, mély tisztelettel haladva a legbelső szentély felé.

Ki írta ezt rólunk? 5.

"Ha már szóba került a vallás kérdése, talán érdemes közelebbről megvizsgálni az állati viselkedésnek ezt a különös formáját, mielőtt fajunk agresszív tevékenységének más vonatkozásaira térnénk. ...

Mielőtt kooperatív vadászok lettünk volna, minden bizonnyal olyan társadalmi csoportokban éltünk, mint ma a majmok és az emberszabású majmok többi fajai. Az ilyen közösségekben az a jellemző, hogy mindegyik csoportnak van egy uralkodója, vezérhímje. Ő a főnök, a kényúr, és a csoport valamennyi tagjának meg kell békítenie őt, ha nem akar pórul járni. Ugyanakkor ő védelmezi legtevékenyebben csoportját a külső veszélyektől, s ő boronálja el a csoport közrangú tagjainak vitáit. Az ilyen közösség tagjainak egész élete az uralkodó állat körül forog. Mindenható szerepe szinte isteni tekintéllyel ruházza föl. Ha közvetlen elődeinket vesszük szemügyre, nyilvánvaló, hogy a csoportos vadászat sikere szempontjából oly fontos kooperatív szellem növekedésével jelentősen korlátozni kellett az uralkodó hím tekintélyét és végrehajtó hatalmát, mert a többi tag aktív, és nem pusztán passzív, lojalitását csak így tarthatta meg. A tömeg közé kellett vegyülnie. A korábbi majom-kényúrnak harangoztak, s egy türelmesebb, kooperatívabb vezető csupasz majom lépett a helyébe. Nélkülözhetetlen volt ez a lépés az új típusú, kölcsönös segítségen alapuló szervezettség fejlődéséhez, de nehézséget is támasztott. A csoport első számú, teljhatalmú ura helyébe egy módosult, vezéri hatalom lépett, mely nem számíthatott többé feltétlen engedelmességre. A dolgok rendjének ez a megváltozása, ha elengedhetetlen volt is az új társadalmi berendezkedéshez, űrt nyitott. Ősi múltunkból fennmaradt, hogy mindig szükségünk volt egy mindenkin uralkodó alakra, aki ellenőrzése alatt tarthatta a csoportot - az űrt az isten megalkotása töltötte be. A megalkotott istenalak hatalma így hozzáadódhatott a csoport vezérének korlátozottabb hatalmához.

Különösnek tűnik első látásra, hogy a vallás ilyen sikeres intézmény lett, de roppant hatóereje csupán alapvető, biológiai hajlamunk erejét jelzi (ezt a hajlamot közvetlenül majom és nagymajom őseinktől örököltük), hogy a csoport teljhatalmú, uralkodó tagjának alávessük magunkat. Ezért bizonyult a vallás rendkívül értékes eszköznek a társadalmi kohézió fenntartásában, és kétséges, hogy fajunk vallás híján messzire juthatott volna-e evolúciós eredetének adott, egyedülálló körülményeitől. A vallás számos bizarr mellékterméket is szült, mint például a "túlvilágba" vetett hit, hogy az istenalakokra végül rátalálunk egy másik világban. ...

A vallás temérdek szükségtelen szenvedést és nyomorúságot is hozott mindenütt, ahol alkalmazása túlságosan formálissá vált, és ahol az istenalakok hivatásos helytartói, "segédei" nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és az isten hatalmának egy részét a maguk számára sajátították ki. A vallás, vegyes története ellenére, olyan vonása társadalmi életünknek, amely nélkülözhetetlen. Valahányszor elfogadhatatlanná torzul, az emberek csendesen - vagy hevesen - elutasítják, de valamilyen új formában hamarosan visszatér, s ha álruhája gondosan palástolja is, mindig azonos, ősi elemeket tartalmaz. Mert valamiben mindig hinnünk kell. Csak a közös hit forraszt össze, vet gátat indulatainknak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ilyen alapon akármilyen hit megteszi, feltéve ha elég erős, de ez nem egészen igaz. Közösségi természetünk megkívánja a körülményes, csoportos szertartások előadását, a bennük való részvételt. A pompa eltörlése ásító kulturális szakadékot nyit, s a hit terjesztése nem számíthat arra a mély, érzelmi színezetre, amely nélkül nem létezhet. Ugyanakkor bizonyos hitek zavarosabbak, kártékonyabbak, mint mások, és könnyen olyan merev viselkedési formák karjaiba lökhetnek egy-egy közösséget, melyek a közösség minőségi fejlődését csak gátolják.

Fajunk túlnyomórészt értelmes, felfedező állatok faja, s azok a vallások válnak leginkább a javunkra, melyek ehhez a tényhez igazodnak. Az ismeretek szerzésébe, értékébe, világunk tudományos megismerésébe vetet hit, az esztétikai formák sokaságának megalkotása és élvezete, és tapasztalataink hatókörének szélesítése-mélyítése - egyre inkább ez váli napjaink "vallásává". Tapasztalat és megismerés - ezek a mi meglehetősen elvont istenalakjaink, akik a tudatlanság és ostobaság láttán ébrednek haragra. Vallásos kiképzőtermeink az iskolák és egyetemek, közös istentiszteleteinket könyvtárainkban, múzeumainkban, színházainkban, hangversenytermeinkben és stadionjainkban mutatjuk be. Otthonainkban könyveinkkel, újságainkkal, rádiónkkal és televíziós készülékünkkel imádjuk ezt az istent. Bizonyos értelemben még ma is hiszünk a túlvilágban, hiszen alkotómunkánk felett érzett örömünkbe az is belejátszik, hogy alkotásainkban halálunk után is tovább élünk. Mint minden vallásnak, ennek is vannak veszélyei, de ha vallásra feltétlenül szükségünk van, akkor ez a vallás tűnik a legalkalmasabbnak mind közül, fajunk egyedülálló biológiai sajátságainak ez felel meg leginkább. A világ népességének egyre növekvő többsége fogadja el, s ez olyan megnyugtató optimizmusra ad alkalmat, amely ellensúlyozhatja a pesszimizmust, melyet korábban hangoztattam fajunk közvetlen jövőjével, fennmaradásával kapcsolatban."

- A szerző logikája ezen a ponton megbicsaklik. Először rögzíti, hogy a megkerülhetetlenül szükséges vallás nem helyettesíthető egyszerűen, mivel szertartás, pompa és érzelmi részvétel nélkül nem tölti be a szerepét, majd úgy véli, a Tapasztalat, a Tudás, az egyetem, a könyvtár, a színház és a stadion mégis képes lesz pótolni. Ez már csak saját gondolatmenete fényében sem valószínű, de legalább feltárja, milyen távlati célt követ, aki szerint a hitnek a magánéletben a helye. Az ateista Desmond Morris embermodellje sokkolja a humanistákat, a liberálisokat, az utópistákat és a vágyelvű széplelkeket, vallásmodellje viszont önmagát sokkolja, mindannyiunk okulására.

Ki írta ezt rólunk? 4.

"Ha meg akarjuk érteni agresszív késztetéseink igazi természetét, állati származásunk fényében kell látnunk őket. Egész fajunkat annyira leköti jelenleg a tömegesen fenntartott és tömegesen pusztító erőszak, hogy könnyen elveszíthetjük tárgyilagosságunkat, mikor mérlegelni kezdjük ezt a témát. Tény, hogy a leghiggadtabb értelmiségiek is gyakran ádázul agresszív hangot ütnek meg, mikor az agresszió eltörlésének sürgős fontosságáról esik szó. Ez nem is meglepő. Enyhén szólva benne vagyunk a slamasztikában: nagy a valószínűsége, hogy még a kétezredik évig kipusztítjuk önmagunkat. Egyedüli vigaszunk majd az lesz, hogy fajunk meglehetősen izgalmas körülmények között töltötte le hivatali idejét. Ez az idő nem volt ugyan hosszú, ha más fajokkal vetjük össze, de elképesztően mozgalmas volt. ...

Az állatok két nyomós okból harcolnak egymással: hogy elismertessék uralkodó szerepüket a társas hierarchiában, vagy hogy elismertessék területi jogaikat egy bizonyos földdarabot illetően. ... Főemlősök lévén, már eleve ránk rakódott a hierarchia terhe. Ez a főemlős lét alapformája. ...

Világos, hogy ennek az alaprendnek meg kellett változnia, amint a csupasz majom kooperatív vadász lett, és kötött támaszponton kezdett élni. ... Némi hierarchiára továbbra is szükség volt: az erősebbek osztagára és egy fővezérre, másként képtelenség lett volna határozott döntéseket hozni - de ez az újfajta fővezér már inkább számolt alárendeltjei érzelmeivel, mint szőrös, erdei rokona.

A terület és a hierarchikus rend védelmén felül a kölykök kiterjedt függősége is, mely párkötelékes családegységek alakítására kényszerített bennünket, a jogok elismertetésének további formáját követelte meg. A hím mint a család feje a közös támaszponton belül saját, egyéni otthon-támaszpontja védőjévé is vált. Fajunk számára tehát három alapvető formában kínálkozik az agresszió az állatvilágban általános egy vagy két forma helyett. Saját szomorú tapasztalatunk, hogy bármilyen komplexek társadalmaink, mindhárom forma napjainkban is él és virul.
...
Az állat győzni akar, nem gyilkolni: az agresszió célja az uralkodás, nem a pusztítás, és ebben a  vonatkozásban alapvetően azonosak vagyunk a többi fajjal. Miért is ne volnánk? Csakhogy időközben, a távolsági harcmodor és a csoportkooperáció végzetes összefonódása folytán a küzdelemben részt vevő egyedekben elhomályosult az eredeti cél. Ma már nem uralkodni akarunk az ellenfélen, hanem segíteni akarunk harcostársainkon - ősi fogékonyságunk a szemtől szembeni behódolás jeleire alig vagy egyáltalán nem nyilatkozhat meg. Ez a szerencsétlen fejlemény még a vesztünket okozhatja, a faj rohamos kihalásához vezethet.

Érthető, hogy ez a dilemma sok pótcselekvéses fejvakarásra ad alkalmat. Az egyik népszerű javaslat a tömeges, kölcsönös leszerelés, ez csak akkor lehet hatékony, ha szinte elképzelhetetlenül végletesen történik. Csak így lenne biztosítékunk, hogy a jövőben csupán közelharc folyjék, s újra működhessenek a közvetlen, reflexszerű megadó jelzések. Másik megoldás lenne, ha kiirtanánk a hazafiúi indulatokat a különböző társadalmi közösségekből - ez azonban fajunk alapvető biológiai hajlamaival ellentétes. Amint megalakulna egy bizonyos területen valamilyen szövetség, tüstént meghiúsulna egy másik területen. Sohasem lehetne kitörölni az emberből azt a természetes hajlamot, hogy társadalmi belközösségeket alakítson, hacsak gyökeresen meg nem változna genetikus rendszere, ami viszont automatikusan azt hozná magával, hogy bonyolult társadalmi struktúrája összeomlana.

A harmadik megoldás az lenne, ha megteremtenénk és előmozdítanánk a háború ártalmatlan, jelképes pótlékait; de ha valóban ártalmatlan lesz ez a pótlék, akkor aligha oldhatja meg az igazi problémát. Érdemes felidézni, hogy a probléma biológiai gyökere nem más, mint a csoportos területvédelem, és fajunk rohamos túlnépesedését is figyelembe véve, a csoportos, területi terjeszkedés. A legviharosabb nemzetközi futballmérkőzések sem oldhatják meg ezt.

A negyedik megoldás az agresszivitás intellektuális ellenőrzése lenne. Sokan hangoztatják, hogy mivel értelmünk miatt kerültünk pácba, értelmünk segítségével kell kikerülnünk belőle. Kár, hogy mikor olyan alapvető ösztönök kezdenek működni, mint a területvédelem, magasabb rendű agyközpontjaink nagyon is az alacsonyabb rendű központokra kezdenek hallgatni. Ennyit és nem többet ér tehát az intellektuális ellenőrzés. Az effajta eljárás megbízhatatlan is, és egyetlen meggondolatlan, érzelmi indítékú cselekedet valamennyi eredményét meghiúsíthatja."

- Az erőszak általános elfojtása ezek szerint utópia. Hogyan teremthetjük meg azt a kényes egyensúlyi helyzetet, amelyben kiteljesedve eleget teszünk biológiai késztetéseinknek, ám ez nem okoz túlzott szenvedést, sem halált vagy kipusztulást? Ha elérnénk, hogy "a jövőben csupán közelharc folyjék, s újra működhessenek a közvetlen, reflexszerű megadó jelzések", akkor mit kezdenénk a Káin-Ábel problémával, akár szó szerint, akár allegorikusan értelmezzük a bibliai gyilkosságtörténetet? Milyen civilizációs játékszabályokkal érhetjük el, hogy mai káinjaink és ábeleink is teljes, boldog életet éljenek?

Ki írta ezt rólunk? 3.

"Meg kell vizsgálnunk egy másik nemi tevékenységet, a homoszexuális kapcsolat kialakulását. A nemi tevékenység legfőbb célja a faj újratermelése, márpedig az egymáshoz kötődő homoszexuális társak ezt - a dolog természeténél fogva - nem érhetik el. Nagyon fontos, hogy itt finom megkülönböztetést tegyünk: magában a homoszexuális álközösülésben biológiailag semmi kivetnivaló nincsen. Számos faj él vele a legkülönbözőbb körülmények között. De a kialakult homoszexuális párkötelék a fajfenntartás szemszögéből természetellenes, mert nem vezethet utódok létrehozásához, és nemzőképes felnőtteket von el a faj újratermelésétől. Hogyan alakul ki ilyen párkötelék? Ismét nem árt, ha más fajokra is hivatkozunk.

Már kifejtettem, hogy a nőstény - szexuális jelzések segítségével - "átmotiválhatja" az agresszív hímet. Nemi izgalmát fölkeltve elnyomhatja annak ellenséges érzelmeit, s így nem kell támadásától tartania. Az alárendelt szerepet játszó hím is élhet ezzel a módszerrel. A fiatal hím majmok gyakran a nőstény felhívó testtartását veszik fel, s az uralkodó majmok, ahelyett hogy megtámadnák, meghágják őket. Az uralkodó nőstények ugyanígy meghághatják az alárendelt szerepet játszó nőstényeket. Szexuális viselkedési formáik nem szexuális helyzetekben jelennek meg; a főemlős társadalomnak ez az általánosan jelentkező vonása azzal a nagy előnnyel jár, hogy hozzájárul a csoport összhangjának és szervezettségének fenntartásához. Tekintve, hogy rajtunk kívül egyetlen főemlős sem halad végig a párkötelék kialakulásának intenzív folyamatán, tartós homoszexuális párkötelékek sem okozhatnak problémát. Az efféle közösülés pusztán pillanatnyi tekintélyviszonyokat tisztáz, de nem jár a tartós nemi kapcsolat veszélyével.

Homoszexuális magatartás léphet fel olyankor is, amikor a szexuálisan eszményi személy (az ellenkező nem egyik tagja) elérhetetlen. Előfordul ez nem is egy állatcsoportban: pótlékként ugyanannak a nemnek egy tagja szolgálhat, a valódi nemi tevékenységet "megközelítő" formában. A szélsőségesen elszigetelt állatok gyakran még végletesebb lépésekhez folyamodnak: élettelen tárgyakkal próbálnak közösülni, maszturbálnak. Fogoly húsevők például eledelt tartalmazó edényeikkel közösülnek. A majmok gyakran maszturbációs formákat fejlesztenek ki, de az efféle hajlam még oroszlánokkal is előfordult. Ha eltérő fajú állatokat együtt szállásolunk el, megkísérelhetik a közösülést. De mindezek a formák nyomtalanul eltűnnek, ha jelentkezik a biológiailag szabályos inger, a másik nem valamelyik tagja. ...

Más természetű, fontos tényező is befolyásolhatja a homoszexuális hajlamokat. Ha az utód olyan szülői környezetben él, ahol túlságosan férfias, uralkodó helyzetű az anya, vagy pedig mértéktelenül gyenge és nőies az apa, jelentős zavar léphet föl. A viselkedési sajátságok irányjelzései eltérnek az anatómiai adottságokéitól. Ha a nemileg beérett fiú az anya viselkedési (és nem anatómiai) vonásaival felruházott társat keres, nőstények helyett inkább hímeken kap. A leánygyermekek esetében hasonló, csak fordított a veszély. Az efféle szexuális zavarok onnan származnak, hogy a gyermeki függés meghosszabbodása miatt átfedik egymást a nemzedékek, és a rendellenességek újra és újra átadódnak. Az imént említett nőies apa nyilván saját szüleinél tapasztalt nemi természetellenességet, és így tovább. Az ilyen problémák sokszorosan végiggyűrűznek a nemzedékeken, míg végleg fel nem szívódnak, vagy amíg egy ponton olyan akuttá nem válnak, hogy teljességgel kizárják a továbbszaporodás, vagyis a továbbörökítődés lehetőségét.

Zoológus vagyok. A nemiség "furcsaságait" a szokásos, moralizáló hangnemben nem tárgyalhatom. Csak a biológia erkölcse lehet a kenyerem: a népesség továbbszaporodásának sikere vagy sikertelensége lehet irányadó. Ha bizonyos nemi formák ütköznek a fajfenntartás sikerével, akkor valóban biológiailag egészségtelen formákkal van dolgunk.

A fajfenntartás szemszögéből a szerzetesek, az apácák, az életfogytiglani vénkisasszonyok és agglegények, meg a homoszexuálisok - eltévelyedettek. A társadalom termelte ki őket, s ők nem tudják viszonozni ezt a szívességet. De legyünk azzal is tisztában, hogy az aktív homoszexuális a fajfenntartás szemszögéből cseppet sem eltévelyedettebb, mint a szerzetes. Minden szexuális gyakorlat, ha mégoly visszataszító vagy obszcén is egy-egy kultúra tagjai szemében, biológiailag szóba jöhet - ha nem gátolja az általános értelemben vett fajfenntartás sikerét. Ha mégoly bizarr és körmönfont is a nemi tevékenység, de azt szolgálja, hogy a pár utódot hozzon létre, vagy a párkötelék erősödjék - a fajfenntartás szemszögéből elvégzi feladatát, és biológiailag éppoly elfogadható, mint a legilledelmesebb, leginkább elfogadott nemi szokás.
...
A túlnépesedés problémájának fényében úgy is érvelhetnénk, hogy mivel a fajfenntartás ütemét radikálisan csökkentenünk kell, biológiailag már nem marasztalhatjuk el a  terméketlen csoportokat, a szerzeteseket, apácákat, életfogytiglani vénkisasszonyokat, agglegényeket és a megrögzött homoszexuálisokat. Ha csak a népesség alakulása alapján ítélkezünk, ez így van, de elfeledkezünk más, társadalmi problémákról, amelyekkel némelyikük óhatatlanul szembekerül, hiszen szerepük különleges, kisebbségi. Mégis, ha a szaporodás területét leszámítva, kiegyensúlyozott, értékes tagjai társadalmunknak, a mai helyzetben olyan értékes egyedeknek kell őket tekintenünk, akik nem járulnak hozzá a demográfiai robbanáshoz.

Ha visszatekintünk nemiségünk itt fölvázolt képére, láthatjuk, hogy fajunk sokkal hűségesebb alapvető, biológiai indítékaihoz, mint első pillantásra képzelnénk. Főemlősi nemisége - a húsevő átalakulásokkal - feltűnően jól állta a fantasztikus technológiai fejlődést. Ha húsz kertvárosi családot egyszer csak primitív, szubtrópusi környezetbe helyeznénk, az új "törzs" nemi berendezkedése alig vagy talán egyáltalán nem szorulna változásokra. A mai nagyvárosok lakói csupán vadászó (vagyis munkavégző) technikájukban differenciálódtak, társas-nemi berendezkedésüket azonban annak többé-kevésbé eredeti formájában őrzik. Nem valósultak meg azok a science-fiction elképzelések, amelyek csecsemőfarmokat, társadalmasított nemiséget, szelektív sterilizációt és a fajfenntartás államilag ellenőrzött munkamegosztását helyezték kilátásba.

A hold felé száguldó űrhajós majom levéltárcájában felesége és gyermekei képét viszi magával. Csak a szaporodás általános korlátozásában tapasztaljuk, hogy ősrégi nemi berendezkedésünk kapuit döngetni kezdik a modern civilizáció erői. Az orvostudomány, a sebészet és a higiénia jóvoltából a sikeres továbbszaporodás hihetetlenül magas szintjét értük el. Megtanultuk a halálozásszabályozást, és azt most születésszabályozással kell ellensúlyoznunk. A jelek arra mutatnak, hogy a következő száz-egynéhány évben végre változtatnunk kell szexuális szokásainkon. Erre nem azért lesz szükség, mintha kudarcot vallottak volna, hanem mert túlságosan is beváltak."

- A fajfenntartás szempontjából valóban egyenlőségjelet tehetünk az apácák/szerzetesek és a homoszexuálisok közé, de az emberiségre gyakorolt hatásuk is azonos? Ha elfogadjuk a fentebb leírt szülői minták hatását a homoszexualitás kialakulására, milyen szülői háttér hajlamosíthat valakit a szerzetességre/apácaságra?

Ki írta ezt rólunk? 2.

"Előttünk áll a csupasz majompár, nem váltak szét, közös erővel nevelik utódaikat. Látszólag minden a legnagyobb rendben. Csakhogy az utódok növekednek, hamarosan elérik a serdülőkort. Mi következik ekkor? A főemlősi reakció: a felnőtt hím elűzi a fiatal hímeket, és fiatal nőstényekkel közösül. A fiatal nőstények is beolvadnak a családba, az anyával egyenrangú "ágyasokként", vagyis ott tartunk, ahonnan elindultunk. Ráadásul, ha a fiatal hímek a közösség perifériájára sodródnak, és alárendelt lesz a szerepük, mint sok főemlős fajban, akkor csorbát szenved a hím vadászalakulat kooperatív jellege.

Világos, hogy a szaporodás rendszerének további módosulására volt szükség, mégpedig az exogámia, a külházasság intézményére. Csak úgy maradhatott fenn a párkötelék, ha az utódok a maguk korosztályából választottak párt. Ez az igény korántsem ritka a páralakító fajokban, az alacsonyabb rendű emlősök körében számos példáját találjuk, de a legtöbb főemlős faj társas természete megnehezíti kivitelezését. A páralakító fajok többségében a fiatalok beérésével felbomlik, szétszéled a család. A csupasz majom társas magatartása kooperatív - nem teheti meg, hogy ilyen módon forgácsolja szét erejét.
...
Ahogy kooperáló vadász lett a primitív erdőlakóból, úgy növekedett agya, s ez az agy technikai újításokkal kezdett foglalkozni. A primitív, törzsi lakhelyekből hatalmas városok lettek. A kőszekerce korának bimbója az űrhajók pompájának virágját nyitotta. De milyen hatással volt mindez a fény és pompa a faj nemi berendezkedésére? Alig volt hatással, ez lehet csak a válasz. Túl gyorsan történt, hogysem alapvető biológiai haladást is hozott volna. A felületes szemlélet azt sugallja, hogy igenis van ilyen haladás, ez azonban jórészt képzelődés. A modern nagyváros homlokzata mögött változatlanul él a csupasz majom. Csak a nevek változtak: vadászat helyett értsünk munkát, vadászterület helyett munkahelyet, támaszpont helyett otthont, párkötelék helyett házasságot, násztárs helyett feleséget és így tovább.
...
Mégis, ha az alapvető nemi berendezkedés megőrizte is meglehetősen primitív formáit (hiába növekedtek a közösségek, a nemiség nem vált közösségi jelenséggé, számos kisebb korlátozás, fékező hatás jelentkezett. ...

Az egyszerű törzsi közösségben is kénytelen volt az összetartozó pár valamilyen módon korlátozni nemi jelzéseit, mikor a nyilvánosság előtt járt-kelt. Ha a pár összetartása végett a nemiség felfokozására volt szükség, akkor nyilván azt is el kellett érni, hogy kisebb mértékű legyen a nemi feszültség, ha a pár éppen nem közösül, hiszen máskülönben kívülállók is izgalomba, nem kívánatos izgalomba jöhettek volna. Más páralakító, de közösségi fajokban ezt a funkciót főként agresszív gesztusok töltik be, ám az olyan kooperatív faj, mint a miénk, nyilván kevésbé harcias eszközökhöz folyamodik. ...

A legkézenfekvőbb példa a biblikus-közmondásos fügefalevél. Függőleges tartású lévén, a csupasz majom csakis úgy közeledhet fajának másik tagjához, ha közszemlére bocsátja nemi szervét. A többi, négykézláb közlekedő főemlősnek nincs ilyen problémája. Ha meg akarják mutatni nemi szervüket, speciális helyzetet kell fölvenniük. Mi viszont szakadatlanul az orrunk előtt látjuk, akármit  csinálunk. Ebből az következik, hogy a nemi szerv tájékának befedése valamilyen egyszerű ruhadarabbal feltétlenül korai kulturális fejlemény volt. A ruházat, mint a hideg elleni védekezés eszköze, kétségtelenül ebből az ősibb funkcióból ered, hiszen fajunk csak egy későbbi szakaszban húzódott a barátságtalan éghajlatok felé.

Ahogy a kulturális körülmények változtak, úgy módosult az antiszexuális ruházat; olykor kiterjedt a másodlagos nemi jelzésekre is (mellfedő, ajakfátyol), olykor viszont nem. ...

A másik fontos fejlemény az volt, hogy magántermészetű lett a nemi aktus. Vagyis nem csak a nemi szervek látványa, hanem használata is magántermészetű. ...

Bizonyos mértékig a testhelyzetek is kerülni kezdték a nemi képzettársításokat. A szétvetett láb, a nőstény szexuális felhívó helyzete, szigorúan kerülendő. Az ülő nő vagy szorosan összetartja két lábát, vagy pedig átveti őket egymáson.

Ha a száj kényszerül olyan helyzetbe, amely valamilyen módon szexuális reakcióra emlékeztet, gyakran eltakarja a kéz. A vihogás, bizonyos más nevetéstípusok és a grimaszok az udvarló szakaszra jellemzőek, s mikor a társas érintkezés közben jelentkeznek, gyakran föllendül a kéz, hogy elfedje a száj környékét.

Számos kultúra hímjei eltávolítják bizonyos másodlagos nemi jelzéseiket; vagy szakállukat, vagy bajuszukat, vagy mindkettőt leborotválják. A nőstények hónaljukat szőrtelenítik. A hónalj szőrpamacsa fontos szagcsapda, s ezért el kell távolítani, ha a normális öltözködési szokások következtében fedetlenül marad a testnek ez a része. A szeméremszőrzetet olyan gondosan takarja a ruházat, hogy általában nincs szükség eltávolítására, de érdekes, hogy a modellek gyakran ezt a testtájékot is lecsupaszítják, hiszen ruhátlanságuk nem szexuális célokat szolgál.

Ezenfelül nagy igyekezettel szagtalanítjuk magunkat. Gyakran mossuk, fürdetjük testünket - sokkal gyakrabban, mint azt egészségünk s a higiénia megkívánná. Társadalmi tendencia a testszagok elfojtása, s ennek megfelelően hatalmas mennyiségben vásároljuk a legkülönbözőbb mesterséges, vegyi szagtalanító szereket.

E korlátozások legtöbbjét az élteti, hogy bizonyos jelenségeket egyszerűen és megfellebbezhetetlenül  úgy minősítünk, mint ami "nem való", "nem illik", "rossz ízlésre vall". A korlátozások valódi, antiszexuális jellege ritkán kerül szóba, ritkán jut eszünkbe. Megfogalmazott korlátozásokat is alkalmazunk például mesterségesen kialakított erkölcskódexek, szexuális etikettek formájában. Ezek kultúránként váltakoznak, de célzatuk mindenütt azonos: kerülni kell idegenek szexuális izgatását, korlátozni kell a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet.  Hogy ez a folyamat sikeres legyen (mert még a legpuritánabb közösségek is elismerik, milyen nehézségekkel kell számolni), különböző erkölcsnemesítő eljárásokat alkalmazunk. Az iskolás gyermekek sporttevékenységét és más, nagy erőkifejtést követelő fizikai tevékenységeket olykor azzal a hiú reménnyel ösztönzünk, hogy csökkentik a nemi feszültségeket. Ha gondosan megvizsgáljuk ezt az elvet és gyakorlati alkalmazását, kiderül, hogy legtöbbször szánalmasan kevés sikerrel jár. Az atléták éppen olyan tevékenyek nemileg, mint bárki más. Amit kimerülésükkel veszítenek, azt testi erőnlétükkel nyerik vissza. Egyetlen módszer látszik célravezetőnek, a büntetés-jutalmazás ősrégi rendszere - ha büntetés jár a nemi kicsapongás és jutalom a nemi önmegtartóztatás fejében. Ez azonban inkább csak elfojtja a szexuális vágyat, csökkenteni nem tudja.

Világos, hogy abnormálisan megnövekedett közösségeink csakis effajta intézkedésekkel tudják elérni, hogy a fokozott társas érintkezések ne fokozzák veszélyes mértékben a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet. ... Ez gyakran nevetségesen ellentmondásos helyzetekhez vezet.

A nőstény elfedi emlőit, majd melltartó segítségével újjáalakítja azok formáját. Ez a szexuális jelzőkészülék lehet párnázott vagy felfújható, nemcsak helyreállítja az eltakart formát, hanem fel is nagyítja, így mímelve a nemi izgalommal járó emlőnagyobbodást. ...

Széles körben használatosak a rúzsok, arcpirosítók és illatszerek. Szerepük az, hogy az ajkak, a kivörösödés, illetve a testszag szexuális jelzéseit fokozzák. Használatuk további ellentmondást fed fel. A nők serényen igyekeznek megszabadulni tulajdon biológiai szaguktól, hogy azt különböző csábító műillatokkal helyettesítsék, jóllehet az mindössze más, távoli emlősfajok szagváladékának hígított formája.

Ha áttekintjük a különböző szexuális korlátozásokat és mesterséges ellenreakcióikat, akarva-akaratlanul az az érzésünk támad, hogy sokkal egyszerűbb lenne visszalépni a társasjáték legelső mezőjére. Mi értelme van lehűteni egy szobát, s aztán tüzet gyújtani benne? ...

A válasz részben az, hogy nemiségünk felfokozott, és állandó kifejezést, levezetést igényel. Felfokozott nemiségünk azért jött létre, hogy fenntartsa a párköteléket, de egy komplex társadalom ingerlő atmoszférájában feszültségünk páron kívüli helyzetekben is sorozatosan kiold. Ez azonban csak része a magyarázatnak. A nemiséget ugyanis társadalmi helyzetek elérésére-megőrzésére is használjuk - ez a stratégia más főemlős fajokban sem ismeretlen. Ha a nőstény majom nem szexuális helyzetben közeledik az agresszív hímhez, megmutathatja neki nemi szervét - nem mintha közösülni akarna, csupán annyira akarja fölkelteni a hím szexuális vágyát, hogy agresszív hajlamait elnyomja. Az ilyen magatartási formákat "átmotiválásnak" nevezzük. A nőstény a hím nemi izgalmának fölkeltésével "átmotiválja" a hímet, s ezáltal nem szexuális előnyhöz jut. Fajunk is használ hasonló módszereket. Ezt a célt szolgálja a mesterséges nemi jelzések nagy része. ...

A kulturálisan kialakult nemi korlátozások betartásával egyszerre jelezhetjük világosan, hogy "Nem vagyok közösülésre kapható", és ugyanakkor más jelzésekkel, hogy "Azért nagyon szexis vagyok". ...

A vadászatot persze ma már a "munka" helyettesíti, és a napi útjukra induló hímek egyre vegyesebb kollektívát találnak munkahelyükön, holott azelőtt csak saját nemük tagjaival dolgoztak együtt. Ez tehát azt jelenti, hogy a pár mindkét részről nagy teherpróbát kénytelen kiállni. Gyakran nem is állja ki. (Emlékezzünk csak vissza: amerikai adatok tanúsága szerint negyvenéves korára a férjes asszonyok 26, a nős férfiak 50 százaléka közösül házasságon kívül.) Gyakran azonban elég erős az eredeti párkötelék, hogy kiállja a félrelépéseket, és helyrerázódjék, mikor a házasságtörés már a múlté. Csak nagyon csekély az olyan esetek száma, amikor a pár teljesen és véglegesen összeroppan.

... Az erőteljes nemi berögződés összekovácsolja ugyan a párt, de nem képes kiölni a nemi kíváncsiságot mások iránt. Ha a házasságon kívüli közösülés túlságosan nagy veszélybe sodorja a párköteléket, egy kevésbé ártalmas pótlékot kell találni. A voyeurizmus lett a megoldás, a szó legszélesebb értelmében - hatalmas tömegek hódolnak neki. Szigorúan véve, a voyeur - a "kukkoló" - úgy tesz szert nemi izgalomra, hogy mások szeretkezését lesi, de a kifejezést logikus úton kiszélesíthetjük, hogy minden olyan nemi érdeklődést magába foglaljon, amely nem feltételezi a szemlélődő személy részvételét a nemi tevékenységben. Szinte mindenki voyeur. Nézik, olvasnak róla, hallgatják. A tévé, a rádió, a mozik, a színházak műsorának és a regényeknek nagy része éppen ezt az igényt elégíti ki. ... Oly heves ez az igény, hogy az előadóművészek külön kategóriáját kellett feltalálnunk - a színészeket és a színésznőket -, akik úgy tesznek, mintha végigcsinálnák, csak azért, hogy közben figyelhessük őket. Enyelegnek és házasodnak, majd új életre kelve, új szerepükben ismét enyelegnek és házasodnak. Hatalmas méreteket költött a voyeurizmus iparának termelése.

Ha szemügyre vesszük az állatfajokat, csakis arra gondolhatunk, hogy fajunk voyeur tevékenysége biológiai szemszögből természet ellen való. De viszonylag ártalmatlan időtöltés, és tulajdonképpen előnyére válik fajunknak, mert bizonyos mértékig kielégíti szívós szexuális kíváncsiságunkat, mégpedig anélkül, hogy a voyeurt esetleg új nemi párkötelékbe sodorná, ami viszont a meglévő párkötelék épségét veszélyeztetné.

A prostitúció is megközelítőleg azonos funkciót tölt be. Itt persze konkrét részvétel szükséges, de a tipikus helyzet könyörtelenül a közösülés szakaszára szorítkozik. Amennyire lehet, mindkét fél tartózkodik az udvarlásra és a közösülés előtt szakaszra jellemző tevékenységtől. Ezek olyan szakaszok, amelyek elindítják a pár kialakulását, s éppen ezért kerülendők. Ha egy "foglalt" hím úgy éli ki szexuális kíváncsiságát, hogy prostituálttal közösül, természetesen párköteléke is kárt szenvedhet, de sokkal kevésbé, mintha a közösülésig el nem jutva, de romantikus érzelmekkel bocsátkozik kalandba."

- Ha a szerzőnek igaza van, érdemes átgondolni a merész öltözködésről, a szórakoztatóiparról és a "legősibb mesterségről" vallott nézeteinket.

Ki írta ezt rólunk?

"Ami a társas viszonyt illeti, a vadászó nagymajomnak fokozottan kellett együttműködnie társaival, érintkeznie velük. Bonyolultabbá váltak az arckifejezések és a hangközlések. Új fegyverei birtokában hathatós jeleket kellett kifejleszteni, hogy saját csoportján belül lefékezze az esetleges támadásokat. Kötött támaszpontját viszont csak úgy tudta védeni, ha a rivális, támadó csoporttal szemben erőteljesebb agresszív jelzéseket-válaszokat használ. 

Új életmódja követelésére le kellett győznie erős, főemlősi ragaszkodását a csoport magvához. 

Új keletű, kooperatív életmódja és a táplálékszerzés szeszélyes jellege okozta, hogy a vadászó nagymajom kezdte megosztani zsákmányát. A fent említett farkascsaládapákhoz hasonlóan a vadászó nagymajom is kezdte hazahordani zsákmányát a lassan fejlődő kölyköknek és az őket gondozni kényszerülő anyának. Az effajta családapai viselkedés csakis új fejlemény lehetett, hiszen a főemlősök között az az általános szabály, hogy a szülői gondoskodás szinte kizárólag az anya feladata. (Csak az eszes főemlős, a vadászó nagymajom ismeri az apját.) 

A kölykök tehát rendkívül hosszú ideig szorultak gondozásra, és komoly terhet róttak a nőstényekre - a nőstények ezért szinte állandóan a támaszponton tartózkodtak. A vadászó nagymajom újfajta életmódja különleges problémát vetett fel, amely nem áll a tipikus "tiszta" húsevőkre: különvált a nemek szerepe. A "tiszta" húsevők vadászkülönítményeitől eltérően a vadászó nagymajom kénytelen volt a nőstények nélkül vadászni. Semmi mást nem szokhatott meg nehezebben, hiszen eddig nem volt rá példa, hogy egy életerős főemlős úgy induljon táplálékot szerezni, hogy nőstényeit védtelenül hagyja hátra az esetleg arra kószáló hím martalékául. Ezt a hajlamot semmiféle kulturális képzés nem verhette volna ki belőle. A változás jelentékeny eltolódást igényelt a faj társas szokásaiban. 

A párkötelék kialakulása adja problémánkra a választ. A vadászó nagymajmok hímei és nőstényei beleszerettek egymásba, és hűségesek maradtak egymáshoz. Más állatcsoportokban gyakori ez a tendencia, a főemlősök között viszont annál ritkább. Három problémát oldott meg egy csapásra. A nőstény saját hímjéhez kötődött, és hűséges maradt hozzá, amíg az vadászott. Ezzel csökkent a hímek között a komolyabb nemi versengés. Ez segítette a közöttük fejlődő kooperatív szellemet. Ha eredményesen akartak vadászni, a gyengébb hímekre is szükség volt, azoknak is jutott feladat, mégpedig központi fontosságú feladat - nem lehetett őket a csoport perifériájára taszítani, mint oly sok főemlős fajnál szokásos. Ennél még fontosabb, hogy új keletű, életveszélyes, készített fegyverei birtokában a vadászó hím nagymajomnak igyekeznie kellett, hogy a nézeteltérések valamennyi forrását kiküszöbölje. Az egy hím - egy nőstény kötelék kifejlődése ugyanakkor az utódnak is kedvezett. A lassan fejlődő kölyök felnevelésének és kitanításának nehéz feladatát csak szorosan összetartó családegységen belül lehetett ellátni. Más állatfajoknál, akár halaknál, madaraknál vagy emlősöknél, azt tapasztaljuk, hogy amint túlságosan nagy teher nehezedik az egyik szülőre, erőteljes párkötelék alakul ki, amely a párzási időszak tartamára összeköti a hímet nőstényével. Ugyanez történt a vadászó nagymajommal. 

A nőstények tehát biztosak lehettek benne, hogy hímjeik nem feledkeznek meg róluk, s így anyai kötelességüknek szentelhették magukat. A hímek viszont nőstényeik hűségében lehettek biztosak, nem féltek magukra hagyni őket, amíg vadásztak, és lehetőleg nem bocsátkoztak küzdelembe a többi hímmel "nőügyekben". Az utódok pedig a lehető leggondosabb figyelemben részesültek. Mindez eszményien hangzik, csakhogy a főemlősi társas-nemi szokásokban gyökeres változásokat követelt, és mint arról később meggyődhetünk, e változási folyamatok a mai napig sem zárultak le. Fajunk jelenlegi viselkedése világosan jelzi, hogy ez a folyamat csak részben fejeződött be, és a korábbi főemlősi hajlamok, csökkent mértékben ugyan, állandóan fel-felbukkannak.

...

A hímeknek mindenekelőtt szükségük volt arra a biztos tudatra, hogy nőstényeik hűségesen várják őket, amíg ők vadásznak. A nőstények tehát szükségszerűen valamiféle párköteléket alakítottak ki. Ugyanakkor, ha a gyengébb hímek közreműködésére is szükség volt a vadászaton, ezt csak úgy lehetett elvárni tőlük, ha több szexuális jogot juttattak nekik az erősebbek. Fel kellett osztani a nőstényeket, demokratikusabb lett a szexuális berendezkedés, eltűntek a zsarnok vezérhímek. De minden egyes hím is kénytelen volta beilleszkedni a párkötelékek rendszerébe. Halálos fegyverek biztokában sokkal veszélyesebbek lettek a nemi versengések - újabb alapos ok, hogy minden hím beérje egyetlen nősténnyel. Ehhez járultak a sokkal igényesebb szülői kötelességek, hiszen a kölykök-csecsemők lassan fejlődtek. Ki kellett alakítani az apai viselkedés formáit, meg kellett osztani a szülői kötelességeket anya és apa között - újabb ok az erős párkötelék kialakulására. 

Ebből a helyzetből kiindulva érthetjük meg, hogy miként zajlott le a többi változás. A csupasz majomnak el kellett sajátítania a szerelem képességét, egyetlen társnak kellett szexuálisan "belevésődnie", hogy párköteléket hozzon létre. Akárhogyan fogalmazunk, ez itt a lényeg. Hogyan érte el ezt? Milyen tényezők voltak a segítségére? Főemlős lévén, eleve megvolt benne a hajlandóság, hogy néhány órás, esetleg néhány napos nászköteléket alakítson ki, de ezt most ki kellett terjesztenie és el kellett mélyítenie. Segítségére volt ebben többek között meghosszabbodott gyermekkora. Növekedésének hosszú évei alatt lehetősége nyílt, hogy mély, személyhez fűződő kapcsolatot teremtsen szüleivel, erősebb és tartósabb kapcsolatot, mint amilyet a fiatal majom tapasztalhat. Beérésével és függetlenülésével ennek a szülő-gyermek kapcsolatnak az elvesztése "kapcsolatvákuumot" eredményezett - s ezt az űrt be kellett töltenie. Már eleve "ráállt", hogy elveszett kapcsolatát egy új, hasonlóan erős kötelékkel pótolja. 

Ha ez elég lett volna is, hogy a csupasz majom nagyobbb szükségét érezze, hogy párköteléket teremtsen, a párkötelék fenntartásában újabb segítségre szorult. A párköteléknek ki kellett tartania legalább addig, amíg a család felnövekedésének hossza folyamata tart. Ha szerelmes lett, meg kellett őriznie ezt a szerelmet. Az előbbiről a hosszabb, izgató udvarló szakasz gondoskodott, de ezután még valamire szükség volt. A legegyszerűbb, legközvetlenebb megoldás azt volt, hogy változatosabbá, kielégítőbbé kellett tenni a pár közös nemi tevékenységét. Más szóval: fokozni kellett a szerelmeskedés örömét. 

... 

Mint minden páralakító állat, a csupasz majom is birtokjogot formál szexuális társára. Az anya szexuális értelemben az apa "tulajdonosa", és viszont. Amint megjelennek az utódok sedülőkori nemi jelzései, szexuális vetélytárak lesznek, a fiúk az apáéi, a lányok az anyáéi. A szülők ösztönösen eltávolítani igyekeznek őket. De az utódokban is kialakul az igény, hogy megteremtsék saját támaszpontjukat, telepüket. Ez az igény természetesen a szülőkben is jelen volt, ők is így teremtettek otthont maguknak, és ez a forma egyszerűen megismétlődik. A szülői otthon, amelyben az anya és az apa az úr, nem kínál előnyös feltételeket az utódok számára. Mind maga az otthon, mind a benne lakó egyedek - közvetlenül vagy közvetve - a szülőkre utalnak. A serdülő ösztönösen elutasítja ezt, és hozzákezd egy új otthon kialakításához. Ez a hajlam jellemző a fiatal húsevőkre, de a fiatal főemlősökre annál kevésbé - újabb magatartásváltozásra kényszerült tehát a csupasz majom. 

Szerencsétlen dolog, hogy a külházasság intézményét sokan a "vérfertőzési tabu" folyományának tartják. Ez automatikusan azt feltételezi, hogy viszonylag új keletű, kulturálisan determinált korlátozással van dolgunk, holott ez az intémény feltétlenül biológiai alapon, sokkal korábban alakult, hiszen máskülönben fajunk jellegzetes szaporodásmódja sohasem különült volna el főemlősi hátterétől. 

Idevág az az egyedülállónak tűnő vonás is, hogy a nőstény csupasz majom megőrzi hymenét, szűzhártyáját. Az alacsonyabb rendű emlősök körében találkozunk vele, az urogenitális szervrendszer kialakulásának méhen belüli szakaszában, de a csupasz majom esetében neoténiásan megmarad a születés után is. Megmaradása azt jelenti, hogy némi nehézséggel jár a nőstény legelső közösülése. Ha meggondoljuk, milyen sokat tett az evolúció azért, hogy a nőstény a lehetőséghez képest maximálisan érzékeny legyen nemileg, első pillantásra furcsállhatjuk, hogy olyasmivel is föl van szerelve, ami lényegében meggátolja a közösülést. Nem ilyen ellentmondásos a helyzet. A szűzhártya szerepe az, hogy megnehezítse, fájdalmassá tegye az első közösülést, s ezáltal biztosítsa, hogy azt ne vegyék félvállról. Természetes, serdülőköri jelenség a szexuális kísérletezés, tapasztalatgyűjtés, "tapogatózó" társkeresés. E korosztály hímjeit semmi sem tartja vissza a teljes közösüléstől. Ha nem alakul is ki a párkötelék, ők nem kötelezték el magukat, továbbállhatnak, hogy megfelelő társat találjanak. Ám ha a fiatal nőstény merészkedik ugyaneddig, holott a párkötelék még nem alakult ki, azon találhatja magát, hogy teherbe esett, fejest ugrott az anyaságba, és új helyzetében társ nélkül marad. A szűzhártya részben lefékezi nekilendülését, megköveteli, hogy a nőstény csak akkor folyamodjék a végleges lépéshez, ha mély érzelmi reakciói alakultak ki, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a kezdeti fizikai kellemetlenségeket." 

Ki írta ezt? Jól gondolta? Ha igen, mit jelentenek a fentiek a nemek közötti esélyegyenlőség, a házasság, a család és tizenéveseink szempontjából?