Cherchez la femme

Újabb elgondolkodtató szövegrészre bukkantam Paul Johnson már előző posztomban is idézett, A kereszténység története c. művében.
"Az asszonyok jóval nagyobb szerepet játszottak a keresztények jótékonysági tevékenységében, mint a zsidó diaszpóra hasonló szervezeteiben; ez volt az egyik oka annak, hogy a kereszténység átvette az ekkor már stagnáló judaizmus hittérítő szerepét. Az asszonyoknak komoly előnyöket kínált; mint az Úr előtt a férfiakkal egyenlőket kezelte őket, azt parancsolta a férfiaknak, hogy ugyanolyan szeretetteljes figyelemmel bánjanak feleségükkel, amilyennel Krisztus viseltetett "menyasszonya", az egyház iránt, és védelmezte őket a házasság szentségéről szóló, szokatlanul konkrét jézusi tanítás is. A keresztény asszonyokkal kezdődött meg a hit behatolása a magasabb társadalmi rétegekbe; gyermekeiket aztán keresztényeknek nevelték, és nem volt ritka, hogy idővel kereszténnyé lett a férjük is."

Fontos igazságot fogalmaznak meg a fenti sorok. A nők ma is döntő szerepet játszanak a nem géppisztollyal terjesztett értékrend alakításában, népszerűsítésében, ezért értőn oda kell figyelnünk a lelkükben uralkodó elképzelésekre. A következő generáció élete ugyanis nagyjából olyan lesz, amilyennek ők megálmodják. A fiatal magyar nők többsége ma az önkiteljesítés egyik fejezeteként gondolkodik a gyermekvállalásról*: először az egyetem, aztán a karrier, egy jó autó, szép nagy lakás, közben rendszeres nyaralás/sítúra, talán férj, talán gyerek -- majd valamikor. Ha belekérdezek a részletekbe (hogy jön ez össze a férfiak elképzeléseivel és a női testben ketyegő biológiai órával, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságával, az össztársadalmi szempontokkal?), sértődött választ kapok. Igazságtalanság, hogy a nők röghöz legyenek kötve a család, a gyermekszülés és nevelés által, ők is megérdemlik ugyanazt a szabadságot, mobilitást, mint a férfiak. A társadalom és a férfiak -- továbbá ad hoc képviseletükben a beszélgetőpartner -- bekaphatják az összes ... begyepesedett rögeszmét.

A fiatal nőknek tele van a tökük (az a zöldessárga sütni-főznivaló, mi más?!) azzal, hogy tőlük várják a szülést, a gondozást, a nevelést. Ráadásul úgy, hogy "azokon a napokon" még a közérzetük is rossz. Köszönik szépen, ez nekik így, ebben a formában nem buli. Ez nem érvek-ellenérvek kérdése, hanem így van, és kész.

Maximálisan megértő vagyok, szerintem sem igazságos, hogy a nők a fajfenntartásból megterhelőbb részt kénytelenek vállalni. Azt mondom, mi, férfiak tegyünk meg mindent, ami megtehető a női terhek könnyítése, az igazságosabb női-férfi szereposztás kialakítása érdekében.

Maximális megértésemért cserébe megelőlegezem, hogy a nők is bizonyára nyitottak lesznek a férfiigényekre. Saját listám élén egy antigravitációs autó, élethosszig tartó virilitás és egy nanotechnológiás, 3D-ben világító ágytál szerepel. Meggyőződésem, hogy a technika fejlődésének köszönhetően vágyam megvalósul egyszer, talán éppen női kutatók segítésével. Szóval mindezt megelőlegezve, teljes erővel bevetem magam a női sors igazságossá tételébe. Nézzük a lehetőségeket.

Az a helyzet, hogy gyerekekre szükség van és lesz -- de minek terhelnénk ezzel a nőket, ha nem szükséges? Indíthatnánk például egy lombikprogramot, a megtermékenyítés és kihordás végül is nem igényel feltétlenül női szerepvállalást. Sajnos felmerülnek az Aldous Huxley: Szép új világ című regényében előrevetített mellékhatások, problémák, ám ezek valószínűleg kezelhetők. Hogyan? Ajánlom a művet gondolatébresztő szakirodalomként.

Indíthatnánk egy keltetőprogramot is: a megtermékenyített női petesejtet mesterséges tojásba ültetnénk bele, és a tojást mi, férfiak őriznénk. Sok férfi ma is hosszan kotlik (kocsmában, WC-n, stb.), a nagy cél érdekében legtöbbünk szívesen kotlana 9 hónapot, ez a minimum, nem?

Aztán az agyelszívás mintájára indíthatnánk egy gyerekelszívási programot: a Föld egyes országai túlnépesednek, miért ne fogadhatnánk örökbe a gyermekfeleslegüket? Az első egy évben azért még nem szakítanánk el a csecsemőket a felnőtt boldogsági esélyük szempontjából alapvetően fontos biológiai anya szeretetétől, ám a 13. hónaptól hajrá! A kicsikről azután a nevelőapák és nagyszülők gondoskodhatnának, míg a nő dolgozik. E megoldás szó szerint új színt hozna életünkbe, mellékhatásai nyilván kezelhetők, és a nők nyilván készséggel vállalnák e mellékhatások kezelését, hiszen a megoldás az ő érdekükben jönne létre.

Még frappánsabb megoldással behozhatnánk az említett túlnépesedő országok lányait, fiatal nőit is. Ez aztán az izgalmas, kalandos, férfinak való feladat. Messieurs, cherchons nos femmes, azaz: uraim, keressük meg asszonyainkat. Ők még a hagyományos családmodellben nőttek fel, alighanem örömmel részt vennének országunk lakosságszámának szinten tartásában, ily módon teljesen tehermentesítenék az anyaságot "tenyészfeladat"-nak érző magyar nőket.

Utóbbiak vígan építhetnék karrierjüket, autózhatnának, berendezhetnék igényes lakásukat, nyaralhatnának, telelhetnének. A férfiak előnyös biológiai tulajdonságait ismerve bizonyos, hogy alkalmi szexpartnerben is bővelkednének, amíg bírják csáberővel, illetve amíg a partner kellően súlyos elvonási tünetben szenved. Bár a hagyományos családmodellt vállaló nők képesek kötődési élményt és monogám szokásokat varázsolni férjeik lelkébe, így a szingli nők számára nem feltétlenül a párkapcsolati szempontból legértékesebb férfipéldányok maradnak. De hát nem is lelki célokra kellenek! Véleményem szerint mindenki minden tekintetben elégedett lesz a javaslatom mentén kialakuló helyzetével.

Voilà, hölgyeim! Akkor most rátérhetünk az antigravitációs járgányomra? Olyan cuki kis lukeskywalkereset szeretnék, hátul íves légterelőkkel és hiperhajtóművel, mint a Csillagok háborújában.

* A többségi értékrend mellett nagy a sokszínűség: a fiatal nők egy része például külföldi férjre pályázik egy jóléti államban; mivel ők jórészt elköltöznek, kevés szerepük lesz a következő hazai generáció életében. Szerencsére nálunk is vannak olyan lenézett, "lúzer" csajok, akik az Igazira várnak, gyerekeket szeretnének vállalni vele, és évekre otthon maradnának a család jóléte érdekében. Írásom értelemszerűen nem róluk, nem nekik szól.

A keresztények bosszantó versenyképességéről

... így ír Paul Johnson A kereszténység története c. könyvében:
'A keresztények hallatlan mértékben kiterjesztették az egykori zsidó diaszpórabeli jótékony kötelezettségvállalást, és egyfajta miniatűr jóléti államot működtettek egy olyan birodalomban, amelyik jószerivel teljesen nélkülözte a szociális intézményeket. Julianus császár, aki a 4. században fel kívánta éleszteni a pogányságot, a szegények támogatására hasonló jótékonysági alapot próbált megteremteni. Egy levelében, amelyben erre utasította a birodalom papságát, megjegyezte: "Miért nem vesszük észre, hogy éppen az idegenek iránti jóakaratuk, halottaik sírjának gondozása és életük szemmel látható szentsége az, amitól a leginkább növekszik az istentelenség?" (márminthogy a keresztények egyre népszerűbbek). Úgy vélte: "szégyenteljes dolog, hogy amikor egyetlen zsidónak sem kellett soha koldulnia, és a kegyes galileaiak nemcsak a saját szegényeiket támogatják, hanem a mieinket is, ország-világ láthatja, hogy a saját népünk nem kap tőlünk segítséget".'

A fenti idézet többféle tanulságot is hordoz:
1. a rómaiak szemében a keresztények egybemosódtak a zsidókkal; ez nem csoda, az említett Galilea zsidó tartomány volt, a hitbeli különbségek pedig nemcsak Julianus, hanem még a nagy Mohamed figyelmét is elkerülték, utóbbi élete vége felé döbbent csak rá, hogy a számára homogén zsidó-keresztény csoport radikálisan nem ért egyet vallási ügyekben; ehhez képest manapság szerintem túlhangsúlyozzuk a zsidók és keresztények különállását, elméleti-gyakorlati konfliktusát
2. a jótékonyság erényét Mózes törvényei alapján a zsidók is bőséggel gyakorolták a saját törzsükön/népükön belül, a keresztények újítása abban állt, hogy minden emberre kiterjesztették az "embertárs" fogalmát, s ezáltal a karitászt; ez újabb ok arra, hogy a zsidók és keresztények felfedezzék egymás vallásgyakorlatában a közös pontokat
3. Juliánus kellő önkritikával versenyt, alternatívát hirdetett saját papjai, mai szóval a kor MSZP-SZDSZ értelmisége számára, és nem a keresztényeket szidta a versenyképességükért; a XXI. századi neoliberális állam hívei leépítenék a szociális gondoskodást, az oktatást, az egészségügyet, a szolidaritáson alapuló nyugdíjat, közben sértetten szidják a keresztény egyházat, amiért nem vonul ki ezen területekről; talán alternatívát kéne teremteni, fel kéne vállalni a versenyt, mielőtt előáll a julianusi helyzet: "a saját népünk nem kap tőlünk segítséget".

Ha Akáclombosfalva lakóinak szavazniuk kéne az általános iskola sorsáról, és csak az alábbi két lehetőség közül választhatnának, vajon milyen eredmény születne?
1. Az általános iskola ne szűnjön meg anyagi okokból, inkább vegye át a katolikus egyház.
2. A katolikus egyház semmiképpen ne vegye át az általános iskolát, inkább ne legyen a falunkban iskola.

Buzdítom az olvasót, hogy találjon ki további alternatívákat, egyúttal közlöm a magamét:
3. Az általános iskola maradjon állami. Valamennyi párt tegyen ünnepélyes esküt a választók színe előtt, hogy a következő 30 évben egyetlen általános iskolát sem szüntet meg anyagi okból, az eredményes működéséhez szükséges pénzt minden körülmények között, állami forrásból biztosítja.

Ennek kikényszerítéséhez "csak" közösségben gondolkodó, együttműködő választókra van szükség.

A katolikus egyház bosszantó versenyképességéről

Az egyházakról szóló törvény komoly indulatokat kavart. Arról szól, hogy melyik egyház kaphat az alapítványoknál is nagyobb állami kedvezményeket. A valódi egyházak közül az, amelyik már legalább 20 éve működik Magyarországon.

A törvény ellenzői valójában nem a törvényből kimaradt kisegyházakat védik, hanem a nagyegyházakat támadják, állami összefonódással vádolván őket. A keresztény egyház azóta támadható ezen a vonalon, amióta Nagy Konstantin 313-ban, a római birodalomban elsőként engedélyezte. Az egyház a felvilágosodás óta szüntelen támadások kereszttüzében él, dolgozik és -- sokakat bosszantva -- virul. Egyház alatt elsősorban a katolikus egyházat értik, mert központosított, erős, és hatalmát nem szégyelli. A katolikus egyház a világ legversenyképesebb világnézeti/karitatív alapítványa, és ez valahol azért nagyon bosszantó, nem?

A katolikus egyház például fogja magát, és bevonul az oktatás, a szociális ellátás minden olyan területére, ahonnan a neoliberális állam kivonul. Fúj! Átveszi a kis faluk iskoláit, működteti és megtartja őket, s ezáltal világnézeti befolyást szerez. Fúj! Miért nem marad veszteg a katolikus egyház, amikor a kis falukban SEMMILYEN iskolának sem kéne lennie? Talán mert nincs hatalmi vákuum, ahogy nincs ingyenebéd sem. Miért tart fenn a katolikus egyház óvodát, öregek otthonát mindenféle vidéki helyeken, amikor a neoliberális állam szerint ezek ott feleslegesek, és legfeljebb a legközelebbi városban rentábilisek. A katolikus egyház láthatóan versenybe szállt a neoliberális állammal, és utcahossznyi előnyre tett szert, ez a nagy paláver oka. A neoliberális állam hívei imádják a szabad versenyt, vallják a szabad piac kis- és nagykátéját, ám nem szenvedhetik a katolikus egyház támasztotta versenyt, mert vesztésre állnak benne... Mi lenne, ha a neoliberális hívek beletörődnének, hogy a társadalom nem egyének halmaza, hanem közösség, és a közösség érdekeit közösségi retorikával, közösségi pénzzel kell képviselni? A közösségi források elköltésének lehetőségéért szinte valamennyi egyház is versenybe szállt az alapítványokkal, a hivatalokkal.

A katolikus egyház momentán az állami befolyásszerzésben is nyerésre áll, és a történelmi egyházak mind egyenlő eséllyel indulhatnak az alapítványokkal. Ez ismét csak bosszantja az esélyegyenlőség híveit, mert ők úgy gondolták, az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy az egyházak automatikusan veszítenek. Bosszantó lehet, ha a "szabad" verseny nem úgy alakul, ahogy szabad neki. Pedig ha a Soros Alapítvány ösztöndíjasainak állami befolyásszerzését semmi sem korlátozta (miért, milyen alapon is korlátozná?!), akkor a keresztények állami befolyásszerzését mi/ki korlátozhatná a formálódó demokráciában? Emlékezhetünk, hogy 2002 és 2010 között az állam egyszerűen nem fizette ki az egyházi iskoláknak a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés alapján járó támogatást, mert ... csak. Csípi a szemet, ha a meghirdetett "szabad" versenyt a jelek szerint nem a baloldali erők fogják megnyerni, olyankor a baloldali hatalomnál nem számít a demokrácia, nem számít a jogállam, nem számít a kettős mérce tilalma. A jogállamiság csak a magánnyugdíjpénztárak esetén számít, mert ... csak.

Kritikai gondolkodóként nem hallgatom el azt sem, hogy miért törekszik a katolikus egyház állami (értsd: hivatalos közösségi) támogatások megszerzésére ahelyett, hogy az aluljárókban zenélne és kalapozna. Jól felfogott érdekében teszi, a magyar társadalom ugyanis ma nem közösségként, hanem atomizált emberhalmazként viselkedik, közösségi érdekeivel nincs tisztában, azok költségét az "1-2-sok" kategóriával számszerűsíti, evidens módon egy árva fityinget sem szánva rájuk. Ha az egyház kivonulna az állami befolyási övezetből, akkor ebben a neoliberális közképviseleti vákuumban hamarosan külső hatalom venné át az uralmat. Milyen külső hatalom erősebb a neoliberális államnál? A bank, a multi, a reklám, az egyszer használatos fogyasztás, a média mind-mind nagyobb hatalom a neoliberális államnál, amely szívesen át is engedi nekik a gyeplőt, szívesen kinevezi őket hivatalos udvari szállítóvá, csak az egyházak térnyerése esetén kiált ördögöt.

A katolikus egyház reálisan felmérte esélyeit a pénzvilággal, a reklámkampányokkal, a fogyasztói mentalitással szemben, és úgy döntött, hogy a közösségi irányítás felső szintjén, azaz az állami vezetésben keres támaszt. Amíg ez nem mossa egybe az egyházi és az állami hierarchiát, márpedig ennek semmi jele, addig demokráciában, jogállamban éppúgy tolerálandó, mint a Plazák térnyerése. Akinek nem tetszenek a fogyasztói társadalom templomai, építsen helyettük életképes alternatív kereskedelmi egységeket. Akinek nem tetszik az egyházak közösségi térnyerése, szavazzon neoliberálisokat a hatalomba.

Mivel én a közösségi érdekek mentén menedzselt versenytréningben és a megnövelt állami szerepvállalásban hiszek, nem örülnék, ha a neoliberálisok megvalósítanák az igazi szabadversenyt, bár az egy fokkal jobb lenne, mint a cinkelt szabadverseny, mert világossá válna, ki mit akar. Például Akáclombosfalván a neoliberális állam megszüntetné az általános iskolát. A közösségben gondolkodó Fidesz-kormány pedig megtartaná -- és átadná a helyben legerősebb egyháznak, legvalószínűbben a katolikus egyháznak. Ha erről nyíltan megszavaztatnánk a lakosságot, vajon milyen eredményt kapnánk? Ki szavazna arra, hogy inkább NE legyen iskola, mint hogy katolikus legyen? Az alternatíva hiánya nem alternatíva, az individuumok halmaza nem közösség, az állam pedig nem az egyént képviseli, hanem a közösségi érdekeket. Az állampolgári szabadságjogok révén az egyén garanciákat kap a közösség szempontjaival szemben, azaz normál keretek között (jólét/közbiztonság/béke) szabadságjogait az állam nem csorbítja. Veszélyes tévedés azonban azt gondolni, hogy az állam egyenként képviseli az egyéneket. Nem ez a dolga, nem ezért hozták létre.

Az egyház informális, sőt félformális térnyerése is belefér a jogállam működésébe, ám természetes korlátja az emberi jellem, amely statisztikailag nem engedelmesen reagál a külső tekintélyre, legyen az jó vagy rossz szándékú. Magyarország papíron 70%-ban keresztény, a valóságban (és ezt ma már az egyház is elismeri) missziós, térítendő terület. Becslésem szerint az európai társadalmak tagjai maximum 20%-ban nyitottak a külső jóindulatú tekintélyre, ám az egyházak lényegi tanítása jelenleg a magyar felnőttek 5-10%-át tudja megszólítani. A többiek úgy tesznek, mintha értenék, vagy úgy sem tesznek. Ezért az egyház félhivatalos többségi tényezővé válása kétélű fegyver, önmérséklettel forgatandó, mert hosszabb távon anticiklushoz vezethet, a világi ellenmozgalmak malmára hajtva a vizet.

Mitől indulatos az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média

Az indulat hétköznapi nyelven harag. A harag oka a frusztráltság. A frusztráltság latinul meghiúsultságérzést, az "akarom, de nem sikerül" érzését jelenti. A frusztráltság okát feltárva megtaláljuk az indulat gyökerét, az okokat kezelve megszűnik az indulat. Persze a legtöbb esetben a gyökér nem kezelhető egyszerűen, ilyenkor a gyökérhelyzet részletes kommunikálásával enyhíthető a harag. A felnőtté válás során fokozatosan alakul ki az indulatkezelés: a csecsemő éhsége/szomja az egész világra kivetített, formátlan indulat, az óvodás már meg tudja különböztetni magát a külvilágtól, a kisiskolás képes tartományokra bontani haragja okát, a kamaszkor pedig nyugodtan értelmezhető több éves spontán indulatkezelési kurzusként. Az autonóm felnőtt egyensúlyban van magával, azt akarja, amire többé-kevésbé képes, következésképp nagyjából el is tudja érni, amire vágyik. Az autonóm felnőtt nem artikulátlanul indulatos, hanem asszertív személyiség, azaz célzott problémamegoldással juttatja érvényre szándékait.

Amikor azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor ezzel több súlyos dolgot is állítok. A nem autonóm ember képtelen a vágyait és a képességeit összhangba hozni, nem tudja beazonosítani kudarcai okát, tehát célzottan kezelni sem képes azt. Még rosszabb, hogy artikuláltan kommunikálni sem tudja azt a gyökérhelyzetet, amely indulatát kiváltja. A nem autonóm ember törvényszerűen frusztrált, azaz önmagát ítéli kudarcra és haragra. Indulatát érzelemátvitellel a családján, a beosztottain, a közösségén veri le, betegségbe, alkoholizmusba szublimálja, vagy öngyilkossággal keres aktív kiutat a passzív kudarchelyzetből. Amikor tehát azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor azt is állítom, hogy nem teljesíti a tényleges felnőttség követelményeit, továbbá fokozottan hajlamos az imént írtakra. A magyar ember mint társas lény gyakorlatilag nem létezik autonóm változatban, ezt tükrözi a közélet állapota és a médiahelyzet.

A média a világ elé tart tükröt, majd e képet a fogyasztói igényekre fazonírozza. A fősodratú (mainstream) média azokhoz szól, akik bíznak a bemutatott problémák kezelhetőségében, ezért e média legfeljebb egy kicsit tupírozza, szexepilálja az általa megjelenített képet, Kodacolor Gold fényt ad neki, de nem szűri jobb-bal polaritás szerint. Az autonóm ember ugyanis tolerálja a gondolati modellje és az annak részben ellentmondó empirikus adatok közötti feszültséget, nem akarja meghamisítani a valóságot csak azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia, adott esetben változtatnia addigi kognitív modelljén. Egy többségében nem autonóm társadalomban, mint a miénk nincs túl nagy igény erre a szemléletre, ezért hirtelenjében egyetlen hiteles magyar médium sem jut eszembe. Ha az olvasó tud ilyenről, feltétlenül értesítsen.

Az angolszász média sokkal közelebb áll az autonóm társadalom megszólításához, hiszen alapszabálya, hogy a híranyag kiemelt helyen választ ad a WH-kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ettől kezdve a hírfogyasztóra van bízva, hogy mit kezd az olvasottakkal, nem köteles elfogadni a kommentárban elé tálalt értelmezést. A magyar média nem bízik a hírfogyasztó józan eszében, egyszerűen kihagyja a tényeknek azon halmazát, amely a szerkesztők szerint "megzavarja" az olvasó világképét. Ezzel sajnos a gondolkodásképtelenséget, a bemerevedett közéleti frontvonalak fenntartását szolgálja, és korántsem csak az alapértelmezetten ilyennek tartott jobboldalon: sem a Népszabadság, sem a HVG nem menne át egy angolszász híranyagteszten, a Figyelő határeset, de a logikai rendszerezettség hiánya szintén megbukna. Minden más ezeknél kevésbé objektívnek tartott médium hírretusálását havonta kötetekben kéne korrigálni. Egy baloldali elkötelezettségű magyar újságból egyszerűen kimarad vagy apróbetűs részbe jelentéktelenedik a baloldal bevett gondolati modelljének ellentmondó adat, a jobboldali újságból pedig detto, csak fordítva. Aki nem olvassa rendszeresen mindkét oldal sajtóját, az információelvonási tünetes, torz valóságképpel rendelkezik -- egyrészt alaptalanul örül, hogy mindig, mindenben igaza van, másrészt alaptalanul frusztrált, hogy ezt a másik, az "átvert", "megvezetett" oldal nem látja be.

Ha a magyar társadalom elkezd bízni a problémák, ellenmondások kezelhetőségében és abban, hogy ezt a saját kritikai gondolkodása elősegíti, akkor nyilván közeledünk majd az angolszász médiamodellhez. Erősen várom e szép napot.

Tekintve, hogy a magyar média krémje legfeljebb másodosztályú, nem meglepő, hogy az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média osztályon aluli. A szélsőségbe hajló média eleve a frusztrált hírfogyasztók önfelmentését szolgálja ki: mi szépek és jók vagyunk, mindenről az ilyen-olyan másik oldal tehet. E médiában persona non grata a saját tábor hibáira utaló információ, általában egy hét késéssel csúszik be, amikor már a közéleti vízcsapból is folyik, tehát célszerűtlen tovább titkolni. Ekkor sem kerül prominens helyre, hanem "ezt mellesleg rég tudjuk, DE mindez semmi ahhoz képest, hogy ..." jelleggel tálalják, mint a manipulatív érettségiző a számára kellemetlen tételt. (Igaz, hogy Arany János is költő volt, ám Petőfi korszakalkotó költeményeiben feltárul a magyar nyelv minden szépsége; nézzük például...)

Az off-mainstream média indulatosságának egyik oka tehát a nem autonóm többség elvárása. A másik ok a politikai elithez való anyagi kötődés: aki a muzsikust fizeti, annak a nótáját húzzák. A harmadik ok pedig az a kimondatlan evidencia, hogy Magyarország ügyeinek, problémáinak túlnyomó része kizárólag összefogással, együttműködéssel oldható meg. Azaz hiába kerül a jobboldal vagy a baloldal hatalomra, a közügyek nagyjából olyan hatékonysággal mennek, amennyire a magyar társadalom egésze kész az együttműködésre, a közös érdekek felismerésére és képviseletére. Mivel ez az igazság nem szolgálja a választókat megosztva uralkodó politikai elit érdekeit, a média kénytelen nagy lármát csapni minden egyéb vonalon, hogy elnyomja e halk szólamot.

A nagy zaj különösen jellemző volt eddig a jobboldali médiára, mert az ott dolgozókat az előbbieken felül még kisebbrendűségi komplexus is frusztrálja. A baloldali médiaszűrés a percepció szintjén ügyesebb, tanultabb, műveltebb, szalonképesebb, jobban belesimul a világ összetartó baloldalijainak híralakításába. A jobboldal műveltsége gyakorta helyi érdekű (provinciális), kevésbé tudományos, kevésbé artikulált, kevésbé illeszkedik a világ konzervatívjainak híralakításába. Utóbbiak egyensúlyban vannak a fejlett országok médiájában, nálunk azonban a konzervatív létbizonytalanság/frusztráltság további oka, hogy a szocializmuson kívül nincs mit konzerválni, minden mást újra kell értelmezni/alkotni. A jobboldal 2010-es hatalomra kerülésével a frusztráltság gyökeri oka megszűnt, ez azonnal ugrásszerű változást is hozott a jobboldali médiában. Részint kevésbé indulati alapú cikkek jelennek meg, részint jobban feltűnik, amikor mégsem. A négyéves ciklus során alighanem kirostálódnak az elvhű stílustalanok, és ez mindenkinek jót tesz majd.

Az indulatok tartós csökkenéséhez azonban kizárólag a magyar választók oldalfüggetlen egymásra találása vezethet. Ahogy az Opel-tulajdonosok képesek bevallani a Suzuki-tulajdonosoknak, mennyi benzint fogyaszt járművük, mennyibe kerül az éves fenntartás, milyen a szervokormány, hogy fog a fék, és ebből nem lesz anyázás, hitem szerint egyszer a magyar választó is belátóbban tárgyalja majd a nettó nemzeti jövedelem és annak visszaosztása, a vásárlóerő, a közbiztonság, a demokratikus közérzet, a szabadságérzet és a jogbiztonság által fémjelzett kritériumrendszert, amellyel viszonylag objektíven megítélhető egy-egy kormány eredményessége. Ha megállapodunk az értékelési szempontokban, és azok szerint teljesítménybérezzük a politikusokat, akkor autonóm módon, célzottan kezelhetjük azokat a problémákat, amelyek ma médiaindulatok és választói kiábrándultság formájában vannak jelen a közéletben.

Ami a norvég híradásokból kimaradt

Nem szívesen írok a borzalmas norvég robbantásról és lövöldözésről, melyeket kategorikusan elítélek. Csakis azért állítom rendszerbe a tényeket, mert a magyar sajtónak (az angolszász médiával ellentétben) ezúttal sem sikerült. Az angol nyelvű hírekből kiderül, miért épp a baloldali fiatalok között vérengzett Breivik: a 2005 óta hatalmon lévő szocialista-zöld koalíció bevándorlási politikáját okolta a muszlimok "importálásáért", Norvégia elárulásával vádolta őket. Célja az volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentse a szocialisták ifjúsági utánpótlását. Összefoglalva: egy radikális jobboldali ellenzéki fegyvert fogott a kormánya és annak támogatói ellen, hogy megbüntesse őket az általa "hazaárulásnak" minősített politikai tevékenységükért, nézeteikért. Civilizált emberhez méltó demokratikus módszerek helyett megtervezetten őrült vérengzésbe kezdett, egyszemélyes dzsihádot indítva -- másként gondolkodó honfitársai és az iszlám ellen.

Ilyen tettre nincs semmiféle mentség, de arra sincs ok, hogy a magyar hírfogyasztó ne lásson tisztán az ügyben. A magyar médiának valami miatt nem volt ínyére a "szocialisták által elkövetett hazaárulás megbüntetése" indíték, ezért úgy mixelte a tényanyagot, hogy ez ne ugorjon ki belőle. Nem találgatom, miért szűrték a hírt, csak leszögezem újra, hogy az angolszász újságírás alapszabálya, hogy a hírben választ kell adni a WH kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ha szűretlenül kapnánk a híreket, lenne esélyünk megérteni, mi történik a világban, és ezzel mindannyian nyernénk.

A társadalmi befogadás ára

Az EU minden évben komoly pénzeket költ társadalmi befogadási (social inclusion) programokra, melyek célja a társadalom részévé tenni a kirekesztetteket (a legtöbb országban ez bevándorlókat, romákat, homoszexuálisokat, fogyatékkal élőket, megváltozott munkaképességűeket, stb. jelent). E programok lelkes magyar megvalósítói a többségi társadalom előítéletességét ostorozzák, holott a magyar társadalom lényegesen befogadóbb, mondjuk, a luxemburgi, a svájci, a dán, az olasz, a spanyol, a francia, az angol társadalomnál. Az említett országokban 3 nemzedék óta kell élned, hogy annyira elfogadjanak, mint a magyar társadalomban egy hét alatt.

A felsorolt országok jóval előítéletesebbek, mégsem részesülnek annyi ostorozásban saját állampolgáraik részéről, mint mi. A jelenség magyarázata nyilván összetett, egyik tényezője alighanem a társadalmi összetartás kialakult háttere. Svájcban, Luxemburgban, Dániában senki sem vagy, ha nem ott születtél. Olaszországban, Spanyolországban az sem elég, ha olasz/spanyol vagy, helybelinek kell lenned, hogy elfogadjanak. A franciáknál nemzeti arrogancia is elfogadási követelmény, az angolok pedig egymást sem igazán fogadják el a szó magyar értelmében, ám ezt jól leplezik udvarias, könnyed társalgással. A déli népekre a büszkeség, a klánmentalitás, az északiakra a személytelen távolságtartás jellemző, ránk, magyarokra pedig a társadalmi összetartás szempontjainak szocializmusból hozott ellentmondásos felfogása.

Magyarország 40 évet töltött "szocialista" erkölcsök között, azaz a központilag diktált és a helyben megvalósuló viselkedés kettősségében. A szocialista embertípus elvben tökéletes, mindenoldalú, belátó lény, a gyakorlatban ellenben mindent hazavisz, ami nincs lebetonozva. Elvben a közösségért él, a gyakorlatban viszont csak az biztosan az övé, amit magának vesztegetett, organizált, amit már megevett. A magyar fejekben összevisszaság kavarog arról, hogy hogyan működik egy társadalom.

A társadalmi befogadás feltétele, hogy legyen hová befogadni. A magyar felfogás pillanatnyilag "mi" és "ők" kategóriára osztja az embereket aszerint, hogy mit gondolnak a közösség létéről. Akik szerint a magyar közösség létező kategória, azok a "mi" csoport tagjai. Akik szerint nincs olyan, hogy magyar, nincs közösség, nincs nemzet, azok pedig "ők". Hogy ez ne legyen ilyen egyszerű, az "ők" csoport tagjai is éreznek egyfajta közösséget egymással, azon az alapon, hogy ők egyénileg mind elutasítják a "mi" csoporthoz tartozást. Ahhoz, hogy legyen mibe befogadni bárkit is, előbb az "ők" csoport tagjainak kéne megegyezniük a "mi" csoport tagjaival valamiféle közösségi keretben, azaz le kéne vetkőzni a szocializmus ellenreflexeként bennünk élő közösségiszonyt.

Ekkor alakulhatna ki a befogadás keretét biztosító társadalmi kohézió, melynek ára az egyén életébe való beleszólás. A közösség felelősséget vállal tagjaiért, cserébe beleszól az életükbe, tanácsokat ad, elvárásokat támaszt. A nyugati társadalmak összetartásának alapja, hogy hozzánk képest szűkre szabják az egyén autonómiáját. Délen egymás orra előtt élnek az emberek, hajszolják a közösségi élményt, míg északon az egyéni szabadság jegyében galaktikus távolságot tartanak lélektől lélekig -- viszont keményen leverik egymáson a külsőségeket. Magyarországon a következő évek feladata lesz tisztázni az együttélés feltételeit, amelyek mentén még nem a bevándorlókat és a kirekesztetteket, hanem egymást tudjuk elfogadni. Nem lesz könnyű kompromisszumot találni a "minden az én magánügyem, a társadalom van énértem, és nem fordítva", valamint a "ha 100 témából 1-ben nem értünk egyet, akkor ellenségem vagy" szélső értékek között, de meg kell próbálni.

Középutas javaslatom, hogy az egyéni szabadság határát a közösségi hatás/közömbösség jelölje ki. Ez jóval szűkebb keret, mint amit a szabadságpártiak elképzelnek, de jóval tágabb, mint az erkölcscsőszök horizontja. Az egyéni boldogságkeresés szabadságába belefér a homoszexuálisok együttélése, de nem fér bele a házassága, mert az már negatív hatással jár a heteroszexuális házasság társadalmi megítélésére. Az egyéni szabadság tartományában marad, ki hány gyereket vállal, de az összlétszámot biztosító gyermekkedvezményeket annak kell finanszíroznia, aki kevesebb gyereket nevel. A társadalom beleszól a családon belüli erőszakba, bünteti az "évente elcsattan egy pofon" kategóriánál durvább formáit, ahogy szankcionálja azt is, ha a szülő nem biztosítja a gyerekei iskolába járását. Normaszegéssé válik az adócsalás és a családi ház utcafrontjának elhanyagolása is, de a társadalom nem szól bele abba, hogy a Hit Gyülekezetébe, a Krisna-tudatúak közé vagy az ateisták klubjába jár-e az egyén, amíg nézetei nem veszélyeztetik a többiekkel való együttélést. Az európai országokban többé-kevésbé egyetértenek ezekben az ügyekben. Nekünk is fel kell zárkóznunk hozzájuk, hogy értelmezhetővé tegyük a társadalmi befogadás fogalmát.

Anekdotákból is lehet tanulni

Kedvező ajánlatot kapott ismerősöm: házat cserélt három hónapra egy amerikai barátjával. Remekül érezte magát az amerikai kertvárosban, olyannyira, hogy az eufórikus első három hétben nem nyírt füvet. Az utcabeliek egyre barátságtalanabbul méregették, furcsán viselkedtek vele, de nem mondták volna, hogy a gyep miatt... Egyszer csak leesett neki a tantusz. Amint ráállt a heti fűnyírásra, a szomszédok azonnal barátságosak lettek, barbecue-ra hívták, befogadták a helybeli közösségbe, amelyből nemtörődömségével addig kirekesztette magát.

Tanulság: a szabadság honában rendet is kell tartani.

Unokaöcsém 11 éves, egy 500 fős zalai faluban él két tesójával. A nyugati határ relatív közelsége miatt egy-két házat németek vettek meg, példás rendben tartják a portát. Hébe-hóba átruccannak kikapcsolódni. Unokaöcsém a múltkor focizott a német gyerekekkel. Feltűnt neki, hogy a németek másképp fociznak, mint a falubeli magyar gyerekek: ha magyar gyerekhez kerül a labda, azonnal kapura megy, nem törődik a többiekkel, legfeljebb mellérúgja; a német gyerekek egymásnak adogatják a labdát, így kerülnek közelebb a kapuhoz, hogy aztán aki a legjobb helyzetben van, az kapura rúghasson.

Tanulság: az összjáték feltűnően hiányzik a magyar kultúrából.

Jus demonstrandi

A jus murmurandi (a morgás joga) sürgősen jus demonstrandira cserélendő. Más szóval, tüntetere necesse est, tüntetni szép, tüntetni jó, és főképp hasznos. Megmutatja (demonstrálja), hogy komoly választói létszám elégedetlen az aktuális kormányintézkedésekkel, hogy sok-sok ember szebbet, jobbat akar. Lábbal előadott zenés-táncos műsor, melynek mottója: jó lesz vigyázni, Eduárdok, mert él még a velszi bárd.

Az otthon murmurandival az a baj, hogy nem elég a főnök képének beolvasni a nappaliban, a panaszt elő is kell adni, megfelelő helyen és időben. Az otthoni mormogás olyan, mint a papír: mindent elbír. Miért nem épült meg a 4., 5., 6., 7., 8. metró a kormányváltás óta eltelt bő egy évben? Miért nem értük még utol a holland fizetéseket? Agresszív kiskovbojok vagyunk mi: ha már ló, legyen zöld, és mi az, hogy még nincs lelakkozva?!?! Aki zuhany alatt Pavarotti, az nem él meg automatikusan utcai éneklésből -- de érdemes megpróbálni.

A jus demonstrandival élve tömegeket mozgathatunk meg, és persze szembe sülhetünk (sic) azzal, hogy mely ügy mekkora létszámot mozgósít. Úgy kell előadni az üzenetet, hogy annak tömegvonzása legyen. Ha az üzenetnek nincs vonzereje, akkor csak adtunk a palacsintának egy pofont. Marad a jus murmurandi meg a domus maradandi, így legalább nem kell optikailag szembe sülni vélt igazságunk aktuális értékével.

Elmúlt a nagy hódítások kora, ezért ma már gyáva népnek is van hazája. A gyáva nép azonban nem szerzője, hanem lábjegyzete saját történelmének.

Bazi nagy görög műbalhé

Nagyjából két éve temetik folyamatosan az eurót, pedig igencsak eleven. A gyászvágy alapja néhány periferiális EU-tagállam (Görögország, Portugália, és Írország) fenntarthatatlan államháztartási hiánya, eladósodottsága. Hetente cikkezik a sajtó az összeomlás közvetlen és azonnali veszélyéről, amely -- a cikkírók szerint -- magával ránthatja az egész euró övezetet. Véleményem szerint ez csupán önérdekű amerikai mítosz, igazságtartalma nem nagyobb az istenek viselt dolgairól szóló görög történeteknél. Néhány periferiális állam csak annyira képes megrendíteni az euró övezet egészét, mint Florida vagy Oregon állam eladósodása a dollárt. Eközben tudjuk, hogy az USA a feje búbjáig el van adósodva, és nem a "végeken", hanem egészében, szövetségi szinten.

A fentiek alapján az USA-nak még jóval az euró előtt be kéne dőlnie. Talpon maradásának oka a gazdaságirányítási és katonai különbségekben keresendő. USA és az EU gazdaságirányítása között jelentős eltérések vannak, az USA javára. Az amerikai gazdaság központi irányítás alatt áll, az adózók központi adókasszába fizetnek be. Ahol magasabb a munkanélküliség, ahol alacsonyabb a termelékenység, oda a segélyek, támogatások révén visszaosztanak a központi kalapból. Ezért nem kerülhet csődbe pl. Oregon. Ha kolosszálisan félremenedzselnék valamelyik amerikai tagállamot, akkor a szövetségi kormány asztalcsapkodása mellett előbb-utóbb leváltanák a tagállami illetékeseket, levonnák a tanulságot, és új életet kezdenének. Az EU ezzel szemben nem áll központi gazdaságirányítás alatt, a tagállami gazdaságok laza hálózatban együttműködnek, de nincsenek összedrótozva. Nincs központi adókassza, nincs EU-szintű költségvetés (amit annak neveznek, az csak a pluszpénzek házipénztára, és nem az államháztartások összessége). Ha az egyik tagállamban magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb a termelékenység, akkor ad hoc alapon kap némi segélyt, de nem alanyi jogon, hanem hosszas kuncsorgás után, közösségi kegyként. Cserébe a tagállamok önállóan döntenek sokkal több ügyben, mint amennyiben jogosan mutogathatnak Brüsszelre, azaz jóval nagyobb az önállóságuk, mintha az USA tagállamai lennének.

Ha kolosszálisan félremenedzselik valamelyik EU-tagállamot, Brüsszel akkor sem képes leváltani a kormányt, nem írhat ki új választásokat. A tagállamok belügye, hogy megőrizzék a saját egyensúlyukat. Az euró hátteréül szolgáló maastrichti kritériumrendszer elveket rögzít, kemény szankciók nélkül. Az államháztartási hiány elvben nem haladhatja meg a 3%-ot, ám ha mégis, akkor a nagy tagállamokra informálisan más szabályok érvényesek, mint a kicsikre. Igaz, a nagy tagállamok nettó befizetők, a kicsik pedig többnyire nettó haszonélvezők, tehát van abban valami logika, hogy ne úgy legyenek egyenlőek, mint a többi egyenlő. Az euró övezet kezdettől ad hoc, informális háttéralkuk rendszere, ennyi idő alatt igazán hozzá lehetett volna szokni. 1999-ben a mértékadó angolszász pénzügyi elemzők azt jósolták, hogy hibás az euró-dollár 1:1-re tervezett aránya, az euró hamar gyengülésnek indul, a bevezetés után nem sokkal már 0,8:1, később akár 0,5:1 lesz az árfolyam, a dollár javára. Rövid távon tényleg önbeteljesült a jóslat, hosszú távon azonban megfordult az arány, jelenleg 1 euróért 1,4 dollárral kell fizetni. Ez finoman szólva megkérdőjelezi az angolszász pénzügyi elemzők éleslátását, elfogulatlanságát az euróval kapcsolatban.

Futólag említek még néhány komoly különbséget: az USA megnyerte a II. világháborút, a dollár globális hegemóniát élvez, az olajat, aranyat dollárban mérik, az USA érte el a Szovjetunió összeomlását, továbbá az USA a világ legcsapásképesebb katonai arzenáljával rendelkezik. Az EU-ra az előbbiek egyike sem érvényes, logikus tehát, hogy az euró jobban ki legyen téve a piaci erők kényének-kedvének, mint a dollár.

A görög-brüsszeli meccs mégsem az euró temetéséről vagy feltámasztásáról, hanem egész másról szól: a nemzeti függetlenség ebben az esetben láthatóan a gazdasági ésszerűség ellen hat, ezért az EU központi apparátusa nagyobb befolyást akar szerezni a gazdasági/államháztartási irányításban. A görögök persze kézzel-lábbal ellenállnak, még akkor is, ha ez nagyon megemeli a hiteleik kamatát -- szerintük nekik mindegy, a végén úgyis kirántják őket a slamasztikából. Szintén ellenállnak a német választók annak, hogy ők vigyék el a balhét a görögök felelőtlen gazdálkodásáért. A huzavona persze tovább emeli a görög kötvények kamatfelárát, és előbb-utóbb össze kell kalapozni a pénzt, azaz a show végén fizetni kell, és annál többet, minél tovább passzírozzák egymást. Kedvező mellékhatásként viszont erősödhet az euró mögött álló irányítási rendszer, így előfordulhat, hogy megéri tetőpontjára hágatni a feszültséget. A nemzetközi pénzintézetek minden esetre dörzsölik a kezüket, úgy jutnak magasabb profithoz, hogy igazán nem kell tartaniuk a teljes csődtől, azaz a kockázatnál jóval nagyobb nyereséget érnek el. Az USA is örül a műbalhénak, addig sem a dollár körüli sokkal súlyosabb strukturális gondokról esik szó. Európa ugyancsak örülhet, mert az USA a dollár hegemóniája érdekében nem habozna újabb háborút indítani, hogy megvédje a már jó ideje mesterségesen alakított árfolyamot. Egy új háborúval nem járna jól a világ. Örülnek az újságok is, végre egy kis példányszámnövelő izgulnivaló! Szintén örülhet az olvasó, lejjebb eresztheti a vérnyomását: sokkal kellemesebb vélt veszélyen izgulni, mint valódi veszély áldozatául esni. Aki eddig forintra váltogatta euróban denominált megtakarítását, nyugodtan abbahagyhatja. Nemzeti fizetőeszközünk sorsa az euróéhoz van kötve, ahogy árfolyama is. Semmi alapunk azt gondolni, hogy a forint különállása bármiféle plusz mozgásteret ad, ezért sürgetem az euró övezethez való mielőbbi csatlakozást.

Nem mumus a politika

A politika a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott harc -- olyan eszközökkel, amilyeneket egy adott társadalom még éppen tolerál. A politika a beszédaktusok szabadpiaca¹. A politika a lehetséges művészete. Ez halmazatilag elég csúnyán hangzik, a politika mégsem mumus. Választói elvárásainkkal, tájékozottságunkkal, tűréshatárunkkal mi magunk tesszük olyanná, amilyen. A politikus kiaknázható piacként tekint a választókra, akik körében értékesítheti portékáját, azaz jövedelemre válthatja jó svádáját, karizmáját.

A mediatizált piac a vonzó küllemű gagyinak kedvez, legyen szó áruról, szolgáltatásról vagy beszédaktusról. Minden iparág 1. az elérhető legmagasabb bevételre; 2. minimális költségre; 3. szép csomagolásra; 4. még éppen elfogadható minőségre törekszik, ebben a sorrendben. Nincs ez másként a beszédaktusok piacán sem. Konkrétan a politika világára lefordítva az előbbieket: a profi politikus 1. az elérhető maximális szavazatszámra; 2. a lehető legkevesebb szavazó kiábrándítására; 3. hangzatos ígéretekre; 4. a teljesítmény számonkérhetetlenségére törekszik. Mire törekszik a nem profi politikus? Nagyjából mindegy, mert az első körben kiesik a profik versenyében, legfeljebb önkormányzati bizottságokban lesz módja keseregni a nagyok szerinte "csúnya" viselkedésén.

Hogyan optimalizálhatjuk mi, választók a fentiekhez viszonyulásunkat? Például úgy, hogy rendszeresen hallgatjuk a BBC Week in Westminster c. műsorát ( http://www.bbc.co.uk/programmes/b006qjfq ), és megtanulunk angolos hidegvérrel beszélni a politikáról. Ha nem tudunk angolul, akkor olvassuk rendszeresen Törő Gábor technokrata politológiai elemzéseit ( http://torokgaborelemez.blog.hu/ ). Hatékonyan optimalizál az a modell, amelyben a politikust "közéleti mutatványossal" kombinált "fizetett közügyintézőnek" tekintjük, azaz eszköznek, akinek mi adunk lehetőséget, akit mi teljesítménybérezünk, illetve leselejtezünk, ha nem jól látja el a feladatát. A politikához való optimális hozzáállás lényege az érzelmek minimálisra csökkentése, a közéleti feladatspecifikáció maximális pontosítása mellett. Fogjuk fel úgy, hogy versenytárgyalást írtunk ki a kormányzati feladatok négy évre szóló ellátása tárgyában, és a tendert szándékunk szerint nem a legbájosabb gúnár/gácsér, nem a leggátlástalanabb hazudozó, hanem a legeredményesebb feladatteljesítő nyeri (referenciákat kérünk, reális üzleti tervet, mennyiségi jegyzéket, stb., stb.). Ha tévedtünk, a következő körben okosabban fogalmazzuk meg a feladatkiírást, körültekintőbben értékeljük a pályázatokat.

Ha így járunk el, attól a politika nem alakul lányregénnyé, de teljesítményorientáltabb lesz, és garantáltan több előnyt hoz számunkra, mint ha maroknyi manipulatív személyiséget gyűlölünk/imádunk, vagy ha elvi alapon távol tartjuk magunkat a politikától.

¹ E saját definíció szerint a politikusok szabadon ígérgethetnek, amíg a választók többségének hazugságmérője be nem jelez.

A szudoku módszer

Nagy örömmel fejtegetem az egyre nehezebb szudokukat. Komoly sikerélmény, amikor rájövök, hogy melyik az a pont, ahol vízszintesen, függőlegesen és 3x3-as kockák szintjén is stimmelnek a számok. Ezeket a pontokat egymás után felderítve oldódik meg a rejtvény, melynek analógiájára alkottam meg a közéleti szudoku módszert.

Közéleti vitáim partnerei rendszeresen egy szűkebb értelmezésre hivatkoznak a maguk érvelésében: legyen mindenki szabad, és a többi majd megoldódik magától; vezessük be a szabadversenyt, és ne aggódjunk az esetleges mellékhatásoktól; legyünk maximálisan demokraták, jogállamiak, a választók többsége majd mellénk áll -- ha nem, akkor majd együtt küldjük el őket a fenébe. Vitáim másik részében látszólag szélesebb összefüggések is latba esnek: ne aggódjunk a népességcsökkenéstől, hiszen összességében nő a világ népessége; fizessünk kevesebb adót, de senkitől ne vegyünk el semmi juttatást, tehát legyen jólét, legyen virágzó gazdaság, de ne avatkozzunk bele központi szinten.

A viták eredménytelenek, csak a megmerevedett frontvonalak tárulnak fel újra és újra. A szudoku módszer új vitakultúra lehetőségét kínálja. A szudoku lényege, hogy néhány megadott stabil számból kiindulva 3x3-as kockákban kell elrendezni a számokat 1-9-ig, úgy, hogy ne ismétlődjenek. A teljes szudokuban kilenc 3x3-as kocka található, és attól nehéz az összkép, hogy sem egy sorban, sem egy oszlopban nem ismétlődhet szám. Tegyük fel, hogy egy kis kockán belül összeraktuk a számokat, nincs ismétlődés. Következik ebből, hogy a szomszédos kockákkal is rendben leszünk, hogy függőlegesen és vízszintesen is stimmel a számsor? Ezt előre nem tudhatjuk, menet közben kell megvizsgálni.

E megközelítést közéleti témákra vetítve, úgy kell előadni az általunk javasolt társadalmi-gazdasági-környezetvédelmi összképet, hogy egyéni, családi, közösségi, országos, kontinentális, globális szinten is működjenek az összefüggések, azaz a Maslow-szükségletpiramis szintjei alulról felfelé, a lehető legnagyobb mértékben teljesüljenek, rövid, közép- és hosszú távon. Ha csak egyéni és globális szinten hozzuk össze a gondolatokat, elhanyagolva az országos és kontinentális szintet, akkor az összkép vagy stimmel, vagy kevésbé. Ugyanez a probléma várható a rövid, közép- és hosszú távú időhorizont egyes szintjeinek figyelmen kívül hagyása esetén. Vitapartnereim ilyenkor szokták azt mondani, hogy köszönik szépen, nekik nem kötelességük országos ügyekkel foglalkozni, átfogóan gondolkodni, csinálja ezt az, akinek ez a dolga, akit ezért fizetnek. Az a gond, hogy a globális szudoku kitöltéséért senki sem felel, senkit nem fizetnek érte, nagyon kevesen is foglalkoznak ezzel önszorgalomból, pedig nagyon sokan pórul járhatnak, ha rosszul áll össze a rendszer.

A szudokuból levonható másik tanulság, hogy a kilenc darab 3x3-as kockát nem csak egyféleképpen lehet kitölteni. Sokféle működőképes szudoku összkép van, csakhogy ezek kockái nem keverhetők tetszőlegesen, mert felborul az összefüggés. Azaz két alternatív összkép közötti kompromisszumként nem mondhatjuk, hogy legyen a tiéd az egyik fele, ha cserébe lehet az enyém a másik. Tételesen végig kell néznünk, vajon a többféle szempont minden irányban helyes eredményt ad-e, és csak ilyen összképben lehet megegyezni.

A kitöltési hibákból is tanulhatunk: nem szabad ragaszkodni adott helyen adott számhoz, ha két-három lehetőség van. Menet közben majd kiderül, melyik hipotézis ad teljes összefüggést.

Eddig még minden vitapartnerem kitért biztatásom elől, hogy alkosson saját, globális összefüggéseket és belső kongruenciát mutató rendszert, majd annak birtokában vitassuk meg, mit mondhatunk a részletkérdésekről. A magam modellje készen áll, a Nagy Keret leírása itt olvasható. Továbbra is várom az alternatív összképeket, hogy kritikai gondolkodással megvizsgáljuk a belső kongruenciájukat. Szudokura fel, kedves embertársak!

Ki hol nyerte a jólét?

Sarkalatos kérdés ez számunkra, akik jelenleg a 70e bruttó nettójával vagyunk elfoglalva: hogy van az, hogy a fejlett országok közélete meg a 700e nettó bruttója körül forog. Hol teremtették meg ennek a hátterét? Az angolok, hollandok, franciák és belgák otthon iparkodva, majd a fél világot gyarmatilag "felzárkóztatva". Az amerikaiak az I. és II. világháború hadiiparából. A svédek dinamittal, acéllal, harci repülőkkel. A finnek mobiltelefonnal. A dánok hallal és Legoval. A norvégok tenger alatti olajjal és vízerőművekkel. A németek a II. világháború nyomán sokat kárhoztatott akkurátus, fegyelmezett, precíz munkával. A svájciak csokival, órával, aranyvonattal. Az osztrákok a paradicsom és a síléc zseniális keresztezésével, valamint a hozzá tartozó udvarias, kulturált kiszolgálással. Ezek az országok jókor, jó helyen voltak öntevékenyek. Sorsuk inkább kivétel, mint szabály egy olyan világban, ahol a túlnyomó többség sültgalambra vár.

Térségünk országai másképp tettek szert jólétre: a csehek és szlovének azáltal, hogy Mária Terézia elrendelte az iparuk fejlesztését -- bizonyára emlékszik az olvasó, hogy nálunk azért nincs ipar, mert anno a magyar nemesek nem voltak hajlandók a fejlesztésért cserébe adót fizetni. Talán meg kéne kérnünk a Habsburg-család rangidős tagját, rendelje már el a magyar ipar fejlesztését. Cserébe felajánlhatnánk, mondjuk, birtokaink egy évi jövedelmét.

Kelet felé haladva: Kínában a kommunista párt rendelte el a kapitalizmus menedzselt változatának bevezetését. Indiában az állam irányítja az ipari fejlesztést. Japán a II. világháború után -- császári rendeletre -- elhatározta, hogy önálló autógyártást hoz létre. Dél-Korea parancsuralmi rendszerben sorozatgyártja az egyre kelendőbb verdákat. Ezekben az iparra enyhén szólva nem prediszponált országokban hatalmi szóval telepítették a viszonylagos jólétet hozó termelést.

Magyar gazdasági guruink ezzel szemben a szabadpiac mindenhatóságát mantrázzák, kitessékelnék az államot minden fejlesztésből, az egyén szabad, kreatív kibontakozásától remélik a jólét. Aki szerint ez így működik, elárulhatná nekem, hogy lehet, hogy a kreatív magyar közlekedési jegy lendületes csuklómozdulattal történő likasztást követően néhány megállóra jogosít, míg a fantáziátlan országok jegye időpecséttel induló utazásra 1-1,5 óra terjedelemben, tetszőleges közlekedési eszközzel? A közösség jóléte szempontjából a jelek szerint nem árt a működőképes nagy rendszerekben gondolkodás, a központilag koordinált fejlesztés, az értelmes állami jelenlét.

A rend kedvéért rögzítsük, hogy a szabadverseny tényleg mindenkiből (aki talpon marad) kihozza a legjobb teljesítményt -- a hagyományos erősségei terén. Ha Kína erre voksol, tartós világelső lehetne ópiumból, India curryexporttal éllovalhatná a kulináris slágerlistát, Japán a tengeri moszatban nyomulhatna az egészségklubok vastapsa mellett. Igaz, ettől nem lenne náluk jólét, de nyilván kivívnák a szabadverseny aktivistáinak elismerését. A magyar szabadverseny jótékony hatásairól se feledkezzünk meg: mi láthatnánk el a fél világot paradicsom 2.0-val, nanotechnológiás vöröshagymával, divatot diktálhatnánk a bugaci bőgatya üzletágban. Überszuper lehetőségek ezek, csak épp életszínvonal-emelkedést nem eredményeznek.

A fejlett országok ipari termelés, központi összetartás, gyakorlati érzék és erkölcsi elvárások segítségével teszik élhetővé a határaikon belüli életet, míg mi... Nos, talán az is segít, ha egy országban nem a Nobel-díjasok száma, hanem a közepesen képzett, épeszű öntevékenyeké magas.

Le a felvilágosult abszolutizmussal?

Sok gondot okoz számunkra, hogy nem vagyunk északi protestáns ország, társadalmunk nem pozitív, nem konstruktív, nem problémamegoldó, és nem öntevékeny. Közéleti gondjaink egyike az OVI-jelenségnek is nevezhető felvilágosult abszolutizmus, vagyis Öregnéniként viselkedő társadalmunk voluntarista áttolása a zebrán, akár át akart menni, akár nem. Leszögezem, hogy gyári programom szerint a felvilágosult abszolutizmus ellensége vagyok, csakhogy ragaszkodom ahhoz, hogy működőképes országban élhessek viszonylagos jólétben, rendezett gazdasági-társadalmi viszonyok között. A jelek szerint ehhez az kell, hogy szigorú pedellus csapkodja a tanári asztalt a kerge nebulók között.

Sokkal jobban örülnék neki, ha pozitívan gondolkodva, problémáinkat önállóan megoldva, céljainkért közösen dolgozva okafogyottá tennénk az OVI-jelenséget. A megoldás roppant egyszerű, "mindössze" aktív társadalmi közreműködésre van szükség, az alábbi elvek mentén. 1. Problémáink közösek, közösen kell őket átgondolnunk és megoldanunk. 2. A felmerülő megoldási javaslatokat kizárólag pozitív alternatív javaslattal lehet kiváltani. 3. Ragaszkodnunk kell a megfelelő gyakorlati végeredményekhez. 4. Kinek-kinek a maga területén kell aktívan hozzájárulnia a társadalom fejlődéséhez.

A feladat keményen, nemesen egyszerű. Úgy tehetjük okafogyottá a felvilágosult abszolutizmust, hogy önállóan is képesek vagyunk összefogni, eredményeket felmutatni. Ha nem vagyunk erre képesek, akkor jó néhány kormányzati ciklus során latin-amerikai módra oszcillálunk majd két nem kívánatos végpont között -- hol a káosz felé sodródó frakciózás vesz rajtunk erőt, hol egy ügyeletes erős ember akaratának diadalán morgolódhatunk setét érzelmekben tajtékozva.

A KÁPSZ kívánatos mellékhatásai, I. rész

Lelkesen támogatom Stadler János remek kezdeményezését az általános és kötelező állampolgári szolgálat (KÁPSZ) bevezetésére (részletes leírását és első körös vitáját lásd itt), mert minél többet gondolkodom rajta, annál több érvet találok mellette. Nem csak célt, értelmet és összetartást adna a magyar állampolgároknak, hanem tulajdonosi szemléletet is.

A vandalizmus olyan méreteket öltött, hogy minden újonnan üvegezett buszmegálló, minden frissen vakolt vagy mázolt felület veszélyben van. Puszta szórakozásból összetörik, összefirkálják, megrongálják. Az önkormányzatok nem győzik pénzzel, a rendőrök nem győzik kapacitással a rongálók megrendszabályozását. A lélektan annyit tesz hozzá az ügyhöz, hogy a vandalizmus az elkövető fiatalok rosszul artikulált segélykiáltása: a francba! nincs jövőnk! nincs reményünk! ha nekünk ronda a világ, ne higgyétek, hogy nektek szép lehet! Mindannyian jobban járnánk, ha e frusztrált fiatalok a wita.hu-n artikulálnák ki magukból a világfájdalmat, ez azonban a közeljövőben aligha jelent tömeges megoldást: a problémamegoldó közéleti vitakultúra kialakulásához idő és felnőtt példa is kell.

Felnőtt példát felelős, közéleti szemléletű emberek adhatnának, ők azonban kevesen vannak, és maguk is szellemi karanténban éltek idáig. Lassan ocsúdnak, egyelőre nehezen szólalnak meg. Bal-lib értelmiségünk oly sikerrel adta mostanáig a mérvet, hogy alapértelmezetten irtózunk a közösségtől, a központi vezetéstől. Azt gondoljuk, hogy az egyén önmaga Istene, megváltója, maximális kiteljesedése automatikusan a közösség javát fogja szolgálni. Azon kevesek, akik szerint a jogok kötelességekkel járnak nehezen tudják e nézetet közösségteremtő erővel megfogalmazni. Pozitív energiáink meddő elvi csatákban őrlődnek fel. Közéletünk ezért olyan sivár, mint egy vandálok uralma alá került park.

Az állampolgári szolgálat részeként a fiatalok felújíthatnák a közterületeket, éjjel-nappali járőrszolgálatot teljesíthetnének a rendbe hozott létesítmények környezetében. Ez nemcsak izgalmas és eredményes, hanem önnevelő hatású is lenne, hiszen az ember ritkán veri szét magánban, amibe testületileg munkát, érzelmi energiát fektetett. Nincs az a közpénz, nincs az a fizetett szolgálat, amely helyettesíti a belülről jövő tulajdonosi szemléletet. A magyar társadalom adófizető (köznyelven: balek) tagjai nem tudnak több terhet vállalni. Igazságtalan is lenne több terhet rakni a vállukra, miközben adózsákunk tátongó lyukain elillan a lehetséges bevétel minimum 30%-a. Az adóelkerülők fő érve: lopnak itt minden szinten, miért pont én fizessek be a közösbe?! A társadalom döntő többsége szívesebben fizetne be egy olyan ország államkasszájába, amelyről érzelmi azonosulás formájában tudja, hogy az ÖVÉ is. A KÁPSZ bevezetésével kialakuló tulajdonosi szemlélet tehát egyfelől költségcsökkentő, másfelől bevételnövelő tényezőként járulna hozzá Magyarország fejlődéséhez.

Hogyan termeljünk jólétet

A jólét annyit jelent, hogy egy adott populáció nagyjából hozzájut az általa óhajtott javakhoz. Ha az óhajtott jav a mindennapi betevő, akkor az önellátó mezőgazdaság már jólétet eredményez. Ha szép ruhákat, szerszámokat, mindennapi használati tárgyakat is szeretnénk, azokat szintén elő kell állítani, vagy az egyik kategóriában felesleget kell termelni, és az árán megvenni az óhajtott, de nem gyártott kategóriát. Elvárásaink a modern műszaki árukhoz alkalmazkodva rohamosan emelkednek. Balassi Bálint minden bizonnyal BMW-ben furikázott volna ló helyett, Kossuth Lajos imádta volna az iPhone-t, Arany János meg az iPad-et, ha ezek léteztek volna a megfelelő korban. Ma léteznek, ezért sóvárgunk utánuk.

A magyar társadalom meggyőződése, hogy nem él jólétben, azaz nem jut hozzá az általa óhajtott javakhoz. Egy friss MTI-hír szerint az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank elégedettségfelmérést végzett, mely szerint "a magyarok átlagos elégedettségi szintje az általános életminőséggel kapcsolatban mindössze 18 százalékos, kevesebb mint a fele a teljes átalakuló térség átlagának". Különböző vitafórumokon diskurálva azt tapasztalom, hogy a közvélemény tanácstalan, nem érti a beruházások, az ipar, a termelés összefüggését a jóléttel. Az irányadónak tartott közgazdasági tanítás szerint nekünk szolgáltatnunk kell, mert az a jó, az a korszerű. E nézet alapja, hogy a fejlett gazdaságokban folyamatosan nő a szolgáltatások súlya, csökken az ipari termelésé, a mezőgazdaság pedig szinte marginálissá válik. Kevés szó esik azonban arról, hogy a fejlett országok keletre tolták ugyan a termelést, de a profit jó része hazai tulajdonú vállalkozásoknál marad, és otthon költik el.

Íme egy rövid lista óhajtott, ám nem gyártott javainkról: TV, számítógép, bicikli, mobiltelefon, kamera, fényképezőgép, villamos, vonat, autó (azt legalább összeszereljük), autóbusz (hamarosan gyártani fogjuk). Jelentős behozatalra van szükségünk továbbá a következőkből: ruházati cikkek, cipő, bőráruk, kozmetikumok, háztartási áruk.

Ezeket az árukat meg kell tudnunk vásárolni az általunk termelt feleslegből. Lássuk, mivel rendelkezünk: búza, kukorica, bor, pálinka, paradicsom, paprika, hagyma, bérmunka, kutató-fejlesztő agy. A mezőgazdasági termékek súlya nem véletlenül csökken a fejlett gazdaságban. Nem lehet belőlük magas jövedelmet előállítani, azaz rengeteg élelmiszerfelesleget kell ahhoz termelni, hogy a rossz cserearány miatt iparcikkekhez jussunk. A bérmunka gyengén jövedelmez, a kutató-fejlesztő agy pedig olyan képességeket igényel, amelyekkel populációnk maximum 5-10%-a rendelkezik. Azaz van némi feleslegünk, de nem kapunk érte elég csereárut, tehát nem érezzük a jólétet.

A közszolgáltatásokat szintén nem tudjuk tisztességesen megfizetni, hiszen a jóléti javakra sincs elég pénzünk. A közös kasszából sajnáljuk az adót, méltatlan helyzetbe hozva ezzel a közérzetünk és jövőnk szempontjából létfontosságú szakmák művelőit, az orvosokat, a tanárokat, a rendőröket és a köztisztviselőket. Mivel fukarkodunk a fizetésükkel, ők sem működnek optimálisan, s ez persze visszahat a kedélyállapotunkra. Elégedetlenségünket mi magunk okozzuk, mert nem nézünk szembe a jólét és a megfelelő közállapotok igényelte feladatokkal.

Az előbbiekből adódik a komplex megoldás: 1. értékesebb mezőgazdasági termékek előállításával javítanunk kell a cserearányt, azaz bioterméket, minőségi élelmiszert, jó marketinggel rendelkező bort, pálinkát kell termelnünk; 2. bérmunka helyett hazai termelő vállalkozásokban kell dolgoznunk, ehhez piacképes magyar termékek sorát kell kifejlesztenünk; 3. a kutatás-fejlesztést a hazai termelés szolgálatába kell állítanunk; 4. le kell számolnunk a körbeszolgáltatás mint csodaszer illúziójával.

A körbeszolgáltatás nem csodaszer, hanem illúzió. Ha egymásnak szolgáltatunk, abból nem lesz külső bevétel, össznépi szinten továbbra sem tudjuk megvenni az óhajtott javakat, viszont jól fel tudjuk hergelni egymást. A szolgáltatási díjak ugyanis az erőpozíciók függvényében alakulnak, a presztízsszakmák művelői jól keresnek, elszívják a bérmunkát végzők és a mezőgazdasági termelők jövedelmét, és abba a hamis tudatba ringatják magukat, hogy ez így rendben van, hiszen ők már jól élnek. Közben nő a szakadék a kiszolgáltatottak és a piacképesek életszínvonala között. Száz éve "agrárolló" névvel illették ezt a jelenséget, ma piacképességi ollónak nevezhetnénk. Lényege, hogy a népesség zöme rossz jövedelemtermelő képességgel rendelkezik, kiszolgáltatottan tengődik, és elégedetlen. A piacképes elit pedig kialkudja, amire szüksége van, és megelégszik a saját jólétével. A két véglet között igen vékony a középosztály, rendkívül ingatag helyzetben balanszíroz a nélkülöző tömeg és a társadalomtól elforduló elit között.

A Fidesz-kormány nagyon helyesen erősíteni igyekszik a középosztályt, mert ez az a réteg, amely sorsközösséget vállal a társadalommal (ezt részletesebben is kifejtettem egy korábbi írásban), amely számára a társadalom egészének jóléte fontos. Közben a nemzeti tulajdonú gazdaság és az ipari termelés érdekében is komoly lépések történnek, ez szintén kedvező folyamat. Jólétünk lassan alakulóban van, már csak a közösség vállalása ellen kézzel-lábbal tiltakozó mentalitást, a reflexes negatív gondolkodást kell konstruktívvá alakítanunk.