Politikai erővonal-kereső készülékem jutányosan átvehető

A politikai erővonal részben hasonlít a mágneses erővonalra: rosszul alszik az ember, ha felette van az ágya; részben meg különbözik tőle: a politikai erővonal(ak) mentén lehet sikeres programot alkotni, választást nyerni. Saját, de közös bejáratú módszeremmel követhetők és kezelhetők ezen erővonalak -- csak online kapcsolatot kell hozzá tartani a választókkal és a valósággal.

A választó a Maslow-szükségletpiramis logikája szerint gondolkodik: az alsó 3 szinten ragaszkodik az élelmiszerhez, a létbiztonsághoz, a testi elégedettséghez. A 4. szinten elismerést vár, önkiteljesedést keres. Csak az 5. szinten jelenik meg az erkölcs, a közösségi tudat. (A szerző élete végén beépített egy 6. szintet is, a transzcendencia igényét, de erővonalméréshez elég, ha ellátunk az 5. szintig.) Amíg az alsó szintek igényei nem teljesültek, addig érdemben nem tudunk a felsőbb szempontokkal foglalkozni. Ha nincs GDP, nincs munka, nincs közbiztonság, akkor szép, szép a demokrácia, de momentán nem érdekli kellő számban a választókat.

A politikai erővonal ott húzódik, ahol kis szájmozgással nagy eredményt lehet elérni: a nemzeti gazdaság fejlesztése egyelőre csak beszédaktus, de máris komoly hatása van. A rendőri jelenlét fokozása instant optikai hatással jár. A határon túli magyarok megbecsülése rövid távon komoly közérzetjavulást eredményez. A családok támogatása boldoggá teszi a közösségben gondolkodókat. Aki legyint, hogy ez csak szómágia, gondolja végig, mi mozgatja a bizalmi indexet, a tőzsdék hangulatát, sőt a dollár, az euró, a forint árfolyamát.

A Fidesz ösztönös erővonal-keresője jól működik. Ez a magyarázata annak, hogy a baloldal morgása ugyan több ponton teljesen jogos, sőt én is osztom az elégedetlenséget, eddig mégis relatíve visszhangtalan maradt minden kritikai mozgalom. Az alkotmánybíróság megszorongatása nem mozgatott meg tömegeket, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása nem váltott ki polgári engedetlenséget, a médiatörvényből nem lett népfelkelés. A gyermekek utáni adókedvezmény és az alkotmány ügyében az ellenzék már csak "savanyú a szőlő" effektust produkált. Az alkotmánybaneírjukbelekiadta népet továbbra sem lehet leváltani -- bár igény az lenne rá, mind kormány-, mind ellenzéki oldalon.

A rendszerváltás óta eltelt években a Maslow-piramis alsó négy szintje olyan erősen sérült, hogy az ötödikre most kevesen figyelnek (azok, akik ezt megengedhetik vagy a túlélésre fittyet hányva megengedik maguknak). A Fidesz-kormány retorikailag ügyesen virtuál-restaurálja az alsó szinteket, ezért átmenetileg elnézik neki a felső szint telesittezését. Ha a retorika működésképtelennek bizonyul, ha a felső szint teljesen tönkremegy, változik a helyzet. A hirtelen népszerűségcsökkenés éppen ezt a formálódó felismerést sejteti.

A baloldal azonban hosszú időn át következetesen, kolosszálisan félremenedzselte az alsó szinteket, ezért nehezen tud most hitelesen előállni azzal, hogy állítsuk helyre a demokráciát, és minden rendben lesz. Az erővonalak egész máshol húzódnak.

Mit kezdünk a gazdasággal? Külföldi befektetőkre vagy hazai vállalkozókra alapozzuk-e a növekedést? Az elkövetők üldözésével vagy az áldozatok toleranciájának fokozásával növeljük a közbiztonságot? Szakképzésre vagy filléres bérmunkára építjük a jólétet? Segélyfüggő állapotban tartott tömegekkel vagy önállóan gondolkodó polgárokkal akarunk választást nyerni? Halat vagy hálót osztunk hálát várva? Az ellenzéknek ezekre a kérdésekre kell helyes* választ adnia ahhoz, hogy az erővonalak mentén változást indíthasson.

*A helyes válasz nem az, ami a pártideológusok/értelmiségiek fejében van, hanem az, amit 2014-ben a választók többsége annak tart.

A Ford-sztori tanulságai

Ezt is beküldtem Fidesz bácsi levelesládájába.

2000 táján a Ford nagyképűen úgy döntött, hogy a hibrid autó komolytalan japán bóvli, magára valamit adó amerikai autógyár ilyet nem fejleszt. Különben is, látszólag rendben voltak a profitadatok. Csakhogy a Toyota Prius hamarosan bestseller lett, a Ford pedig -- hibrid alternatíva híján -- lépéshátrányba került. 2005-re megroggyant a nyereség is, 2006-ban pedig félreállt Bill Ford, az alapító dédunokája, és válságkezelő vezérigazgatót hoztak be. A hagyományos modelleket teletömték műszaki újításokkal, leárazták őket, így nagy nehezen elkerülték az összeomlást. Közben gőzerővel igyekeztek behozni a hibrid technológia terén felhalmozódott lemaradást. Sikerült: a 2010-es Detroiti Autóvásáron év autója címet nyert a Ford Fusion hibrid. Azért ismertetem az esetet, mert számos tanulsággal szolgál a hirtelen megroggyant népszerűségű Fidesz-KDNP kormány számára.

1. Nem minden a rövid távú profit. Ha a Ford időben felméri, mi várható 2-3-4 év múlva, megúszhatta volna a stresszes éveket. A Fidesz-KDNP esetében sem minden a rövid távú népszerűség. Ha megértik a népszerűséget alakító logikát, elkerülhető lett volna a 30%-os népszerűségi küszöb alá süllyedés. A népszerűséget persze 2,5-3-szor nehezebb visszaszerezni, mint elveszíteni, de az alázatos, szorgos munka eredményt hozhat.
2. Ha a vezér nem elég bölcs ahhoz, hogy szakértőnek adja át az első helyet, a Ford összeomlott volna. Gyurcsány már kipróbálta a lelépést, nem jött be igazán. Orbán esetében elég lenne egy valódi szakértőkből álló tanácsadó testület kinevezése, a tanácsukat azonban tényleg (és nem kamuból, hanem tuti frankón) meg kell fogadni. Róna Péter, Sólyom László, Stadler János, Tölgyessy Péter és Török Gábor a minimális konfiguráció.
3. A Ford romló megítélése a hagyományos Ford-modelleket is leértékelte. A Fidesz márkanév szintén rövid időn belül nagyot vesztett az értékéből. Mivel az eddigi intézkedések blöffnek bizonyultak, a másodosztályba csúszást csak húzónevek leszerződtetésével és érdemi áttörést hozó újításokkal lehet megúszni. Az újításokat -- horribile dictu! -- a hitelminősítők és a pénzpiacok osztályozzák, a közvéleményt pedig a médiumok tájékoztatják róluk.
4. A Ford felismerte, hogy a piac a király, és hogy a vásárlók kollektív döntései megfellebbezhetetlenek. A Fidesz-KDNP-nek célszerű szem előtt tartania, hogy a kormányzati munka vásárlóit választóknak hívják, és hogy kegyeiket GDP-vel, demokratikus jó közérzettel, társadalmi kohézióval lehet elnyerni.

A teve dicsérete

Honnan jött ez az állati ötlet? Nem az arab világ felkelései ihlették, nem is a Sivatagi show-ból emeltem el; a vakondról jutott eszembe. Az MDF, illetve konkrétan a Kalapos Hölgy parlamenti stratégiáját minősítette így a Fidesz, sejtetve, hogy a már csak nevében demokrata párt lepaktált a baloldallal, suttyomban átszavaz, és ezért nem bukik meg a sárga földig leszerepelt, kisebbségből virgonckodó MSZP-kormány. Én is egyetértettem ezzel a diagnózissal, érthetetlennek, sőt felháborítónak találtam, hogy az MDF körömszakadtáig ragaszkodik a demokráciához, a parlamenti sokszínűséghez, nem akar beolvadni a Fidesz "egy a tábor, egy a zászló" politikájába. Hát így nem lehet választást nyerni!

A Fidesz végre megnyerte a választást, a stratégia bejött. Az azóta eltelt szűk egy év azonban elgondolkodtatott: a Fidesz-kormány éppen attól került leszállóágba, hogy nem hozza a demokratikus, jogállami formát. Milyen jól jönne most egy épeszű, együttműködő MDF...

A kormány erőből nyomul, képtelen konszenzust, együttműködést teremteni. A kalapsimogatás persze ma sem sokat segítene, talán csak annyit mondhatunk, hogy "hát így jártunk". Az MDF-re szavazóktól azonban bocsánatot kérek, a hajdani részigazságuk egyre fokozódik, lassan eléri az egy-a-zászló igazságát. Együtt kellett volna, együtt kéne működnünk. Kéne a kecske meg a káposzta is, de főképp a teve. Vagyis a ló, melyet egy bizottság tervez. Az együttműködés arról szól, hogy senki sem maradéktalanul elégedett, mégis sikerül működőképes konstrukciót alkotni. A teve púpos, csúnyácska, lassú és esetlen is, de jár, felmálházható, használható. Nem úgy, mint a padlót fogott szabad madár, az egyre keserűbb magyar narancs -- és ki tudja megtippelni, milyen illata lesz a piros szegfűnek három év múlva, vagy hogy lesz-e más a politika? Sok-sok tevét kell még legyártanunk, hogy működni kezdjen az ország.

Újlatin közmondás

Cuius podium, eius odium. (Akié a pódium, azé az ódium.)

Újramorgás

Ezt küldtem a fidesz@fidesz.hu címre.

Kedves Fideszesek!

Remélem, sok-sok kritikus levelet kaptok mostanában, ezért olvasmányosan rövid leszek.

Bravó, Lázár Jánossal igazi VIP favoritot fogtatok. Ő aztán érti a nép nyelvét, együtt rezdül a választók lelkével, biztos befutó a következő választáson.
Bravó, a nyelvészeti bizottság tagjainak mindenhonnani kirúgásával sikerült 200-as szeget kalapálni a Fidesz koporsójába. Javaslom, tegyetek mellé még pár ácskapcsot is, az a biztos.

A kormány eddigi működését fogalmazásként osztályozom: Tartalom: 4/5; Helyesírás (jogállamiság/demokrácia + efféle badarságok): 2/3; Külalak: akkora-karó-hogy-kilóg-az-ellenőrzőből-édes-fiam
Felelős választóként gondolkodom, nekem nem mindegy, hová huzigálom az ixet, szóval mostantól szíveskedjetek stílusosan előadni az egyébként nekem többnyire szimpatikus tartalmat - vagy legalább tegyetek úgy, mint aki a választók kegyéből szeretne kormányon maradni.

Üdvözlettel: Vértes László

Ezt írtam, és archiválom, csalafinta tervem részeként: a baloldali szavazóktól is hasonló hozzáállást várok, ha odáig fajul a helyzet (egyre világosabb, hogy hamarosan odáig fajul).

Magán-közügyeink

Tíz éve már, hogy a családi szülinapok parázs vitáit elkerülendő, kijelentette háziasszonyunk, hogy ne politizáljunk. Kinek-kinek magánügye, mit gondol az országos politikáról. Ez felzaklatott: a politika görög szó, a polisz ügyeivel foglalkozást jelenti. Hogy lehet a közösségünk ügyeire azt mondani, hogy azok magánügyek?! Más kérdés, hogy konstruktív stílusban is elő lehet adni a politizálást, és nekünk eddig nem sikerült. Minden esetre, a politikai vélemény definíció szerint nem magánügy, ez a szöveg kerülő stratégia arra, hogy ne kelljen megvitatni a közös ügyeinket. Ékes bizonyíték, hogy a család egyetértő része azóta is rendszeresen politizál, az egyet nem értők háta mögött.

A vallás kapcsán is ugyanezt szokták mondani: magánügy. Ez szintén felzaklat. A vallás lényegéhez tartozó erkölcsi tanítás elismerése vagy tagadása közösségi ügy, mindannyiunk életét befolyásolja. Természetesen ez is kerülő stratégia arra, hogy az erkölcstagadókat békén hagyják. Ékes bizonyíték, hogy ők egymás között nagyon is kitárgyalják a vallásosokat, a közbeszédbe folyamatosan behozzák a vallás- és egyházkritikát, csak az ateizmus kritikáját szeretnék onnan kiszorítani.

A Fidesz két hete újabb 200-as szeget vert a koporsójába, amikor kirúgta a Ferihegy kontra Liszt reptér ügyben illetékes nyelvészeti bizottság tagjait, amiért azok leszavazták az átnevezést. Az ügy tegnap ért el minket, katolikus levelező listán (egyik tagunk nagybátyja szintén benne volt a bizottságban, és nem csak onnan, hanem közszolgálati állásából is repült). Én gyorsan reagáltam azzal, hogy tiltakozzunk a Fidesznél. Egy hozzánk közel álló baráti házaspár szóvá tette, hogy vallási levelező listán ne politizáljunk, kerüljük az indulatokat. Jöjjön létre egy külön allista erre a célra.

Még mindig nem értek egyet ezzel a kerülő stratégiával: hiba lenne a szívünknek kedves kormány ballépéseiről nem beszélni csak azért, mert érvek és érzelmek csaphatnak össze. Ki-ki felelős azért, hogy kire szavazott, az általa kedvelt pártot kritizálni olyan, mint a lusta gyerekét dorgálni: "tanujjá mer megbux". Ha nem kritizálunk, kockáztatjuk, hogy egy kormányváltással elvész az általunk igenelt kormányzati tartalom, mert a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. Ez közösségi ügy, fel kell vállalni az egyet nem értést. Ha Buddhát követnénk, kívánatos lenne az indulatmentesség. Jézus követőiként elég az álügyektől (gumicsontoktól) óvakodnunk.

Adieu les complexes - Tabu nélkül a gój-zsidó konfliktusról

Nem lenne okosabb legyinteni: "milyen konfliktus?!", és hallgatni róla? Aligha van ennél nagyobb indulatokat kiváltó kérdés, amelyben az őszinte, keresetlen véleményeket rendszeresen visszavonják és/vagy megbánják, amelyben a nagy, összefoglaló művek a hülyeség csimborasszói, s amelyben az apró okosságokat ezerfelől, üvegcserépként kell összeszedegetni. Nem hályogkovácsolási viszketegségből írok róla, nem is azért, mert szeretek darázsfészekbe nyúlkálni, hanem mert a magyar közélet rákfenéjének, egyben kulcsának gondolom az ügyet: szerintem a kibeszéletlen gój-zsidó konfliktus miatt toporgunk egy helyben, és a továbblépéshez önkéntes terápiát kell vállalnunk. Első lépésben a konfliktus lényegével kell szembenéznünk. E lényeget az alábbi analógiával szeretném világossá tenni.

Képzeljük el, hogy Románia a XIX. század közepétől szinte korlátlanul hagyja érvényesülni a magyarokat, akik bekerülnek a gazdaság vérkeringésébe, vállalkozásokat indítanak mindenfelé, a Bukaresttől egészen a Duna-deltáig. Tehetségükkel és szorgalmukkal óriási eredményeket érnek el, komoly gazdasági, társadalmi és kulturális tényezővé válnak Románia életében. Boldog vegyesházasságokat kötnek, nem ragaszkodnak már görcsösen az anyanyelvhez, nagy műveket írnak románul. Sokan őszinte meggyőződésből, mások családi, formai és egyéb megfontolásból ortodox hitre térnek, és egyre hosszabban kell gondolkodniuk azon a kérdésen, hogy magyarnak vagy románnak érzik-e magukat. A válasz többnyire az, hogy mindkettőnek, és ez így jó, nem is szeretnének választani. Azután szörnyű tragédia történik: a II. világháború vége felé az országot megszállják, a magyarokat összeszedik, tömegesen deportálják, kivégzik, nagyrészt külső erővel, de a magyarok ellen hergelt román nép helyeslése mellett, az addig toleráns román hatóságok segítségével.

A túlélők visszatérnek, megállapítják, hogy az ellentétek oka alighanem a vallás és a magyarellenes sztereotípiák voltak, s arra szánják az életüket, hogy mindkettőnek véget vessenek. Jelige: minden román állampolgár egyenlő. A magyar közösség nem nyíltan, hanem informális kapcsolatokban (a rokonságban és barátságokban, szellemi-kulturális vonzódásokban) él tovább, már nem kötődik sem a nyelvhasználathoz, sem a valláshoz, inkább sejthető, mint látható. A magyar identitás nem szűnik meg teljesen, marad egy-két "nagymagyar", de ez a szemlélet nem meghatározó. A "nagymagyarok" egyébként szabadon repatriálhatnak, csak hébe-hóba látogatnak vissza Romániába. Beszélni ugyan nem szokás a magyarságról, de így legalább nincs is baj belőle.

A rendszerváltással újabb változás jön, a románok nemzeti öntudatra ébrednek, rejtett magyar hálózatokról kezdenek beszélni, ujjal mutogatnak a románul beszélő magyarszívű "hazaárulókra". A magyar-román identitású polgárok pedig indulatosan lebunkózzák a románokat, cáfolják, hogy bármiféle magyar hálózatok léteznének, és a Romániában tomboló magyarellenességben látják a problémák okát. Hatalmas a békétlenség, a románok többsége jobboldali, a magyar-románok többsége baloldali, együttműködés helyett engesztelhetetlen ellentétek vannak, Romániában nagyon rosszul mennek a dolgok. Van-e megoldás?

A tisztánlátás végett csak a végén térek vissza a magyarországi helyzetre, egyelőre maradjunk az analógiánál.

A románok döntő többsége szerint a magyarok vállalják nyíltan az identitásukat, egyszersmind fogadják el, hogy Romániában élve a román nemzet érdekeit kell képviselniük; továbbá tiszteljék a nemzet identitásához tartozó ortodox hagyományt és gyakorlatot, és maximum a számarányuknak megfelelően részesedjenek az ország gazdasági-kulturális életéből. Ezt az álláspontot jobboldali pártokon keresztül remélik érvényesíteni.

A magyar-románok döntő többsége szerint a jogállamiságból következően senki nem firtathatja az ő hovatartozásukat, identitástudat helyett az egész emberiségben kell gondolkodni, az ortodoxia elmaradott, a nemzet elavult fogalom, demokráciában nem vizsgálják, ki milyen mértékben részesedik egy ország gazdasági-kulturális javaiból. Különben ha bunkó nacionalista gőgből vizsgálnák, akkor sem találnának semmi aránytalanságot. Álláspontjukat a liberális és baloldali pártokon keresztül szeretnék érvényre juttatni.

Nagyjából középen állva én némi igazságot, némi hamisságot, és néhány csapdát látok mindkét érvrendszerben.
- Igaz, hogy a Romániában élőktől elvárható a román nemzet érdekeinek képviselete, nyilván addig a határig, amíg ez nem ütközik a magyar-román csoport érdekeivel. Ütközés esetén kollektív kisebbségi jogokra lehet hivatkozni, ezért (magyar kisebbség néven) célszerű kisebbséggé nyilváníttatni a magyar-románokat.
- Igaz, hogy egy nemzet egyik csoportja sem szerezhet a többi csoportot joggal zavaró mértékű befolyást a gazdaságban és a kultúrában. Hogy mi joggal zavaró, az már értelmezés kérdése, és főleg az érintettek közötti nyílt megbeszéléseken tisztázható. Szerintem megegyezhetnénk, hogy mostantól kiszorítósdi helyett bevonósdit játszunk.
- Igaz, hogy a román nemzet eddig híresen széthúzó, tehetséget gáncsoló, saját hibái miatt bűnbakért kiáltó hozzáállást mutatott, ezért nem kockázatmentes előállni, hogy "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres". A románság reneszánsza azonban már elkezdődött, a nemzet megszólíthatóvá vált: "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres, minden románt szívesen megtanítok arra, amit én tudok; gyertek, teremtsünk együtt jólétet".
- Igaz, hogy minél összetartóbb egy nemzet, annál elutasítóbb a többi nemzettel, ezáltal áttételesen a saját kisebbségeivel szemben -- kivéve, ha azok egyértelműen elfogadják a nemzet érdekeit, azaz szövetséget kötnek a nemzettel. A magabiztos nemzetek kiszámíthatóan arrogánsak, a bizonytalan identitású nemzetek ellenben frusztráltak és veszélyesek. Aki stabil világrendre vágyik, az önérvényesítő (asszertív) nemzetek sokszínű egyensúlyában gondolkodik.

- Hamis, hogy a tehetség és a szorgalom ellenére korlátozni lehet a magyar-románok előrejutását. Ez vesztes stratégia. Sokkal eredményesebb versenyképessé válni, átvenni a jó gyakorlatokat (például az oktatást, a műveltséget, az idegennyelvtudást, a tehetség felkarolását, a munkaetikát), és megegyezni a közös nemzeti érdekek mentén.
- Hamis, hogy demokráciában nem vizsgálják kinek-kinek a hovatartozását. Minden jól működő demokrácia átláthatóságot biztosít, kényes egyensúlyok egész sorát feltételezi, és elvárja polgáraitól, hogy ezek fenntartásán belső meggyőződésből dolgozzanak. Az egyensúlyok felborulása a jogállamiságot és a demokratikus fékek-ellensúlyok rendszerét is veszélyezteti. Egyensúlyhiány esetén vészhelyzetet hirdetnek, és ott bizony csorbulnak az állampolgári jogok, egészen az egyensúly helyreállásáig.
- Hamis, hogy az identitáshoz kötődő hagyományok levetkőzhetők. Az ortodoxia és a román nyelv/kultúra tisztelete része marad a román identitásnak. A magyar-román közösség ápolhatja a saját nyelvét/kultúráját, és értékként mutathatja fel. Vesztes játszmába kezd, ha ehelyett a román nyelvet/kultúrát vagy az ortodoxiát kezdi bírálni.
- Hamis, hogy az identitás "megszüntetve is megőrizhető". A fejlett nyugati demokráciákban a kisebbségek tagjairól keresetlenül megírják, elmondják, hogy azok, akik, és az emberek döntő többségét ez egyáltalán nem hozza indulatba. A magyar-román közösség vagy nyíltan, konfliktusok árán is vállalja kettős vagy többes identitását, vagy maradéktalanul felveszi a román identitást, azaz beolvad. Nincs harmadik út. A kriptomagyarság csak lebegteti a dilemmát, miközben torz identitást és örök, feloldhatatlan konfliktusokat okoz.
- Hamis, hogy a magyar-román emberek bírálata automatikusan magyarellenesség. Minden közösségben vannak bírálható egyének, akik mellett nem igazságos kiállni. Közösségellenesnek csak az alaptalan gyűlölködés nevezhető - azt viszont igazságos megközelítésben nevén lehet és kell is nevezni. Viszont küzdeni ellene éppúgy nem célszerű, ahogy a butaság ellen sem butaságellenességgel, hanem okossággal érhetünk el eredményt. Mellesleg nem nevezhető en bloc magyarellenesnek egy olyan társadalom, amely a nyelvi beolvadásig hagyta és hagyja integrálódni, érvényesülni a magyarokat.

- Csapda a zéró összegű játszmákban gondolkodás. A magyar-román oldal pozícióvesztése nem egyértelmű nyereség román oldalon, és fordítva. Ha a két csoport nem talál közös nevezőt, akkor mindketten vesztesek lesznek. Közös nevező lehet a nemzeti érdek, ám ehhez román részről le kell szögezni, hogy a velük sorsközösséget vállaló magyar-románok is a nemzet része, magyar-román részről pedig le kell szögezni, hogy e befogadó román nemzet részének tekintik magukat, és egyetértenek a nemzet érdekeivel.
- Csapda a végső győzelembe vetett hit. Nem lesz olyan állapot, amikor a román nemzet csak románokból áll, de olyan sem, amikor a román nemzet világpolgárrá válik, és elveszíti a lényegi megkülönböztető jegyeit. A nemzetek identitása részben mítoszokra, azaz a történelem "megszépítésére" épül, de ameddig ez nem fordul más nemzetek ellen, addig csak annyira üldözendő, mint az esti mese. Ami reálisan elérhető, az egy képlékeny modus operandi/vivendi, amelyben az egyensúlyt folyamatosan megkérdőjelezik, ám azt önmérséklettel és belülről jövő erőfeszítéssel folyamatosan sikerül megőrizni. A modus vivendi természetes része a folyamatos beszólogatás, bemutogatás, azaz a magyarozás és a románozás soha nem szűnik meg (ahogy az illemtan társadalmi elfogadottsága sem szünteti meg a bunkóságot), csak egyre inkább olyan megítélést kap, mint az utcai köpködés. Egy békés jóléti társadalom nem ökölbe szorult arcú rettegéssel, hanem humorral kezeli a Fradi és az MTK között röpködő vaskos jelzőket.

Ez utóbbi gondolat már átvezet a hazai helyzet konkrétumaira: akit lebüdös....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja az ő megsértésére, megalázására irányuló szándékot. Ugyanígy: akit leszar....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja a megsértésére, megalázására irányuló szándékot. A szándék kétségtelen, de sértés, megalázás valójában attól lesz belőle, hogy annak vesszük, elfogadjuk, és indulattal igazoljuk vissza a sikerét. Bye-bye, komplexusok! Több belátást és kompromisszumképességet várok gójoktól és zsidóktól egyaránt (gyönyörű a klezmer zene, Magyarország Közép- és Kelet-Európa egyik legbefogadóbb köztársasága -- ebből a kombinációból sokkal többet is ki tudnánk hozni). Egyelőre ugyanis kevesek által elfogadott evidencia, hogy közös jövő akkor is lesz, ha nem hiszünk benne, csak a minőségét befolyásolja alapvetően, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene.

Csak konstrukció kérdése?

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak államosítása heves vitákat váltott ki, most pedig a gyermekek alapján járó adókedvezmény korbácsolta fel az indulatokat. A közvélemény mindkét kérdésben erősen megosztott. A gyermekek utáni adókedvezmény ellenzőinek alapérve, hogy magánügy, ki hány gyereket nevel (lásd pl. a progressziv.blog.hu, lehetmas.hu posztjai és kommentjei között). Helyeslői szerint (akik közé én is tartozom) nem magánügy, hiszen többek között a nyugdíjunkat és az egészségügyi ellátásunkat a gyermekeink fogják fizetni. Vagy nem, ha egy kormányváltás gyökeres változást hoz. Vagy mégis, ha újból irányt váltunk, és így tovább, ad infinitum. Az ideológiai ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek, közéleti béke csak az egyik oldal teljes győzelme esetén képzelhető el. Eszembe jutott, mi lenne, ha egyik tábor sem kényszerülne egy zéró összegű játszma keretében ledugni vélt igazát a másik torkán. Mi lenne, ha tárgyszerű, higgadt vitában alakulna ki az optimális (win-win) megoldás? Mivel az ésszerű szabad döntések híve vagyok, kidolgoztam az alábbi korszerű javaslatot.

Miért ne gondolkodhatnánk két opcionális, egymás mellett létező, átfogó rendszerben (à la 2 állam az 1-ben), mintha kétféle befektetési konstrukció közül választhatnánk egy bankon belül? Íme a jobb- és baloldali elképzelésekből összegyúrt választék:

1. csomag - Közösségi befektetési konstrukció
- 2 vagy több gyermeket vállalókra optimalizált
- a gyermekek után jelentős adókedvezmény jár, a tagok népszavazással hagyják jóvá az adószabályokat
- színvonalas ingyenes oktatást, olcsó felsőoktatást biztosít állami intézményekben
- színvonalas ingyenes/olcsó egészségügyi ellátást nyújt állami intézményekben
- a nyugdíjat az adott hónapban befizetett nyugdíjjárulékok fedezik, önkéntes magánnyugdíj-pénztári megtakarítás lehetséges, de nem kap jelentős szerepet

2. csomag - Öngondoskodó befektetési konstrukció
- kettő vagy kevesebb gyermekre optimalizált
- a gyermekek után nem jár adókedvezmény, az adószabályokat belső népszavazás hagyja jóvá
- színvonalas oktatást biztosít a résztvevők döntése szerinti önköltséggel, tetszőleges intézményben
- színvonalas egészségügyi ellátást nyújt tetszőleges költséggel, tetszőleges intézményben
- a nyugdíjat kisebb részben a konstrukció tagjainak nyugdíjjáruléka, nagyobb részben az önkéntes magánnyugdíj-pénztár fedezi (nagy hangsúlyt kap az előtakarékoskodás)

Az egyenlő működési feltételek biztosításához az alábbi játékszabályokra lesz szükség:
- induláskor minden nagykorúnak választania kell egy konstrukciót
- a belépés és a szavazati jog nem köthető minimális jövedelemhez, a konstrukción belül kockázatközösség és szavazategyenlőség érvényesül
- a résztvevők száma szerinti arányban a jelenlegi nyugdíjasok ellátását is finanszírozni kell
- csak kétszer lehet konstrukciót váltani, kizárólag 35 éves kor előtt, a váltás néhány évig jelentős hátrányokkal jár
- tilos a hitelfelvétel
- mindkét konstrukció résztvevőinek önfenntartó mértékű adóbevételt kell biztosítaniuk, de ebből nem szabad keresztfinanszírozni a nyugdíjakat és az egészségügyet
- a konstrukciók legfeljebb humanitárius segítséget nyújthatnak egymásnak, a tagok döntése szerint
- bármelyik konstrukció csődbe menetele esetén a tagok automatikusan a másik konstrukció felügyelete alá kerülnek, az azzal járó kötelezettségeket be kell tartaniuk, de öt évig nem szavazhatnak
- a közösen használt szolgáltatások (közigazgatás, közlekedés, stb.) finanszírozásáról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan a magasabb költségjavaslat lép érvénybe
- a bevándorlási és vendégmunkás kvótákról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan az alacsonyabb javaslat lép érvénybe
- ha a két konstrukció résztvevői három évig nem tudnak megállapodni a fenti két kérdésben, akkor a magyar állam békésen két államra bomlik, azaz létszámuk arányában felosztják egymás között az ország területét, és mindenki köteles a konstrukciója szerinti országrészbe költözni vagy konstrukciót váltani.

Javaslatom mellett komoly érvek szólnak. 1. Feleslegessé válik egymás életfelfogásának, világnézetének állandó kritizálása. Nem kell egyezkedni a gyermekek számáról, a munka/család szerepéről. Ki-ki a saját konstrukciójában bizonyíthatja az igazát. 2. Négyévente nem lesz a fél ország elégedetlen az éppen megválasztott kormánnyal. 3. Rengeteg költséget spórolunk meg azzal, hogy kormányváltáskor nem kell szétverni az előző konstrukciót.

Feltételezem, hogy mind a jobboldal, mind a baloldal teoretikusai megfontoltan, felelősséggel, jóhiszeműen javasolják a maguk megoldásait, azaz mindkét rendszer teljes értékű, autonóm -- legalábbis a hosszú távú életképesség vélelmével jön létre. Ebből következik, hogy a konstrukciók természetesen nem szólhatnak bele a másik tagjainak életébe, identitástudatába, kultúrájába, öltözködésébe, nemzetijelkép-használatába, esetleges vallásgyakorlásába vagy annak hiányába. A konstrukciókhoz tartozó média kizárólag a politikai korrektség határain belül számolhat be a másik konstrukció életéről, a szabálysértő beszámolókat a törvényességi felügyeletet ellátó közigazgatási apparátus kemény pénzbüntetéssel sújtja.

A mai korszerű technika nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy mindenki a maga választotta konstrukció szerint éljen, feltéve, hogy vállalja és folyamatosan teljesíti a vele járó feltételeket. A két párhuzamos rendszer bevezetése alkotmánymódosítást igényel, mivel mindkét konstrukcióhoz egy-egy alminiszterelnök vezette önálló alkormány tartozik, amelyet a konstrukciók résztvevői autonóm módon választanak meg. Mindkét alkormány a parlament épületében, külön termekben ülésezik, egymással csak a konstrukciókon belül illetve azok viszonylatában nem szabályozott kérdéseket vitatják meg (gyakorlatilag a közösen használt szolgáltatások költségéről, a bevándorláspolitikáról és a vendégmunkáskvótákról egyezkednek). A két alkormány felett egy közigazgatási apparátus gyakorol törvényességi felügyeletet, az államelnök vezetésével. Az államelnököt közvetlenül választják a szavazók, a közigazgatási apparátust pedig népszavazással megerősített közbeszerzési eljárás keretében választják ki, alkalmanként 4 évre.

A közbeszerzési eljárás súlyozott szempontja, hogy a szolgáltató apparátus mennyiért vállalja a közigazgatási szolgáltatást. A díjat a GDP-növekedés arányában határozzák meg, alacsony vagy negatív növekedés esetére minimumot kikötve. A közbeszerzési eljáráson székhelytől függetlenül indulhatna minden olyan vállalkozás, amely Magyarországon fióktelepet létesít. Hazai jelentkezők mellett valószínűsíthető az érdeklődés osztrák, román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, ukrán, esetleg orosz, német vagy török részről, de akár német-osztrák, orosz-ukrán, cseh-szlovák, délszláv vagy pánszláv konzorciumok indulása is elképzelhető.

Javaslatom a kétségtelen közérzetjavító és hatékonyságnövelő előnyök mellett izgalmas játékelméleti kérdéseket vet fel. 1. Valóban kialakítható a közösségi kontra öngondoskodó szemléletből két, önmagában hosszú távon életképes konstrukció? 2. Várható-e, hogy az egyik konstrukció létszáma folyamatosan bővül a másik rovására, vagyis hogy az egyik konstrukció spontán módon dominánssá válik? Ha igen, melyik? 3. Elképzelhető, hogy az ország működőképességének feltétele a teljes kockázatközösség, azaz hogy egyszerre csak egy konstrukció létezzen, mindenki részvételével? Ha igen, melyik az előnyösebb? 4. Amennyiben mindkét konstrukció életképes hosszú távon, (a gyerekek számának nyilvánvaló szempontján túl) melyik kinek ajánlható?

Nem lehet elég öregen kezdeni

Örökzöld dilemma, hogy mikor optimális a szociális problémák újratermelődését biztosító ciklusba felvilágosítással, neveléssel beavatkozni. Az érvek rendszeresen összecsapnak, aztán többnyire nem történik semmi. Nem jól van ez így.

Vegyük a családon belüli erőszakot alkalmazó apa esetét. Évek óta munkanélküli, nincs szakmája, jobb híján a családja rovására hozza egyensúlyba frusztrált lelkét. Ez a probléma persze nem a semmiből toppant elő, hosszú háttere van.

Jó, szóval vegyük az iskolából 18 évesen 9 elvégzett osztállyal, szakma és használható tudás nélkül kimaradó gyerek esetét. Azért bukott meg háromszor, mert jóindulattal sem felelt meg az iskolai követelményeknek. E mögött is hosszú folyamat áll.

Rendben, akkor vegyük az általánosban évet ismételt, kizárólag a tankötelezettség miatt továbbtanuló fiú esetét. Azért bukott már alapfokon, mert nem tanult meg sem írni, sem olvasni, sem számolni. Hogyan lehetséges ez?

Akkor mégis inkább vegyük annak a fiúnak az esetét, aki nem járt óvodába, felkészületlenül került az első osztályba, ahol reménytelenül elvesztette a fonalat. De hát miért nem járt óvodába?

Most foglalkozzunk annak a gyereknek az esetével, akinek italozó apja rendszeresen verte az anyját, az anyja meg a gyerekeit, és akinek a szülei csak egy dologban értettek egyet: az iskola szart se ér (lefordítom: nem az iskolán múlik, ki mire viszi az életben). De miért gondolták ezt?

Rendben, vegyük az űk-déd-nagyszülők esetét, akik mind így gondolkodtak... Hol is kéne ebbe beavatkozni? Hol kéne összhangot teremteni a tanterv és a nevelni szándékoltak adottságai között? Válaszom az, hogy optimálisan minden szinten egyszerre. Szuboptimálisan egy-két kiválasztott szinten, de a cselekvés még mindig jobb, mint életfogytig okoskodni (azon, hogy a tyúk tojásból kelt, de azt egy másik tyúk tojta, az pedig maga is tojásból kelt, most akkor melyik fázisban tudunk fenntartható módon rántottát sütni?! Az elméleti Möbius-szalagok kedvelői feltétlenül töprengjenek el azon is, vajon miért mentek anyák generációi hozzá az említett apákhoz, miért és hogyan lendítették/pörgetik tovább a szociális lúzerség mókuskerekét.)

Álbölcsesség, hogy a társadalom felvilágosítását kisgyermekkorban kell elkezdeni. Az emberpalánta ugyanis nem táptalajon cseperedik, hanem emberek között, akikhez minden nehézség dacára kötődik, életstratégiát az ő példájukból tanul, és általában nekik hisz, nem a felvilágosítóknak. A felvilágosítást a kisgyermek hátterét adó idősebbeken is lehet kezdeni. Na meg az iskolaigázgatókon, tankönyvírókon, szagértőkön, főpajdagőgösökön és oktatási minisztereken, mert hiába hazudjuk, hogy az iskola az életre nevel, ha nem is... Világos, hogy nem lehet elég korán, elég gyorsan, elég fiatalon és közben elég öregen, eléggé testre szabottan, egyszersmind elég sok emberen -- mégis el kell végre kezdeni.

Ha én oktatásszociológus lennék,...

...akkor sok-sok adatra lennék kíváncsi, például arra, a gyerekek és a szülők hány százaléka érzi ma úgy, hogy lufihámozás a 18 évig tartó tankötelezettség, az oktatásból kikerülők hány százaléka dolgozik a végzettségétől eltérő szakmában vagy alacsonyabb végzettséggel is betölthető munkahelyen; hányan érzik úgy, hogy az iskola nem készítette őket fel az életre; hányan minősíthetők kapun belül lemorzsolódottnak, hányan töltik teljesen haszontalanul az idejüket különböző oktatási intézményekben - lényegében az össznépesség mennyire elégedett a munkaerő-piaci helyzetével. Felmérném ezeket a kiindulási adatokat, azután évente összehasonlítanám őket a kormány oktatási reformját követő eredményekkel – és ehhez kötném oktatásügyi vezetőink prémiumát, mozgóbérét.

Az iskolaköteles kor leszállítása 18-ról 15 évre kétélű fegyver: akár jó is lehet, hiszen átláthatóvá teszi a valós viszonyokat. Aki eddig lézengett az iskolában, az ezentúl kimarad, „papírja lesz róla”, hogy szociális lúzer. Hurrá. Az iskola elmarasztalható, hogy szociális lúzereket termel. Hurrá. Ám a másik oldalon ott a veszély: ha ettől nem lesz jobb az oktatási rendszer összeredménye, ha nem javul a társadalom munkaerő-piaci elégedettségi mutatója, akkor csak a trágyát pofozgatjuk jobbra-balra.

Az átlátható viszonyok kialakítása az oktatásban ígéretes és veszélyes is egyben, mint a szocialista gazdaság piacosítása. Végre világossá vált, mi a selejt. Hurrá. Ám a selejttel alternatíva híján semmit nem tudtunk kezdeni, és mai állapotaink kritikusai éppen ebben fedezik fel az ősbűnt. Ma úgy tűnik, a kapun belüli munkanélküliség emberibb életforma volt, mint a kapun kívüli. Mi lesz, ha az oktatás átalakításával is így járunk?

Az rmh (rontópálság mint hungarikum®) és az eapijtvdnkm (ezt-a-portás-is-jobban-tudta-volna-de-nem-kérdezték-meg®) ismeretében az arcunkon landolás nem zárható ki, mégis jelentős különbségek vannak a két folyamat peremfeltételei között.

A rendszerváltással megszűnt az iparunk felvevőpiaca, a munkaerő alsó kb. harmada teljesen feleslegessé vált. Mivel abban az időben nem tetszettünk nemzetgazdaságot fejleszteni, az ő sorsuk – nagyjából egy-másfél millió ember sorsa – a járulékos veszteségként leírandó kategóriába került.

A mai oktatásban ezzel szemben hatalmas tartalékok vannak. Több tízezer iparos – kőműves, vízvezeték-szerelő, fűtésszerelő, burkoló, órás, varrónő, bőrdíszműves, bioétel-feldolgozó, stb. - hiányzik. Emellett pillanatnyilag tetszünk nemzetgazdaságot fejleszteni, és ez még három évig biztosan így marad, azaz lesznek betöltendő munkahelyek, lesz jövedelemtermelő potenciál. Az egyetemi délibábot feladó tanulók tömegei tisztességes megélhetést biztosító szakmát szerezhetnek. A reform kilátásai (még három évig) jók.

Ahhoz viszont, hogy a folyamat tényleg működjön, merészebb intézkedésekkel szükséges kiegészíteni: az iskolából kimaradók számára egyéni életmódtanácsadást (lifestyle coaching-ot) vezetnék be, együttműködéshez és rendszeres konzultációhoz kötött támogatást adnék, hogy csak abból legyen lúzer, aki eltökélten, többszörös alternatíva ellenére ragaszkodik a lúzerséghez, ahogy a hajléktalan ragaszkodik a hajléktalansághoz, vagy a cigis „a dohányzás tüdőrákot okoz” tétel egyes szám első személyű szemléltetéséhez. Lifestyle coaching nélkül a reform olyan lesz, mint egy nagy csinnadrattával beindított akadályverseny, amelynek csak minden harmadik állomásán vannak kísérők, a közbenső utat kinek-kinek egyedül kell megtennie. Félő, hogy sokan eltévednek, nem értik, mi a feladat, és hogy összességében a rendezvény nem öregbíti majd a hírnevünket. Más szóval: az imént nem kizárt forgatókönyv szerint kényszerleszállunk a saját orcánkra.

Az oktatás átalakítása tehát komoly lehetőségeket teremt, de az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Ha az éves összehasonlító adatok romlanak, nem menekülhetünk vallásos, „a táborvezetőnek akkor is igaza van” stratégiákba. Ráadásul három év rövid idő, utána az ellenzék jön. Most kéne egyezkedni, tanácsot kérni és elfogadni, hogy a munka ne jusson a vizitdíj sorsára.

Iskola a korhatáron

Elsőre rosszul hangzik a tanköteles kor leszállítása 15 évre. Másodikra úgy hangzik, mint az, hogy engedélyezett az abortusz. Megmagyarázom, mi az összefüggés.

Mindkét szabály komoly kihívás elé állítja a hozzá tartozó háttérrendszert: az iskolát/egészségügyi-családgondozói rendszert minőségi munkára vagy a kudarcával való szembenézésre kényszeríti.

A világot elméletben szabályozó hungarikumok digitálisan gondolkodnak: törvényes az abortusz? Ez világnézettől függően jó/rossz. Betiltják? Ez rossz/jó. 18 évig tanköteles a gyerek? Ez világnézettől függően jó/rossz. Hamarabb kimaradhat? Ez rossz/jó. A valóság meg a fekete és a fehér közötti gazdag tartományról, vagyis a minőségi munkáról szól.

Az illetékes guruknak eddig is feltűnhetett volna, hogy az iskolából való kimaradás az általános iskola első osztályának végére gyakorlatilag megfordíthatatlan. Aki 7-8 éves korában nem tud megfelelni az iskolai követelményeknek, az 15-18, de akár 24 éves korára sem tanul meg többet - mármint az iskolától. Számára az iskola kezdettől fogva gyermekmegőrző, olyan alapon, hogy addig sem cselleng, legfeljebb aktívan unatkozik és demoralizál. Akinek ez feltűnt, az nem a tankötelesség elméleti határát vizslatja a tekintetével, hanem azt sürgeti, hogy az iskola mindenki számára adjon minimális műveltséget és a munkaerő-piacon hasznosítható szaktudást (Nobel-várományos oktatáspolitikusaink kedvéért: ércsen valamihő a gyerek, aszt viríccsa a lóvét a melóbó).

Pillanatnyilag minden iparos mesterség hiányszakma. Nem hiszem, hogy 30 évesen, nagydoktorival kéne elkezdeni a vízszerelést, még azt sem, hogy egy kommunikációs álegyetem BA fokozata után, 21-22 évesen érik meg a lélek a kőművességre. Konkrétabban: az általános iskolában sokszori ismétléssel kéne a mai tananyag harmadát-negyedét megtanítani, ám azt mindenkinek. A tankötelezettség itt érjen véget: ne véletlenül hívják az alapfokú oktatást "általános" iskolainak. A középiskolában lehessen választani a szakmatanulás és az egyetemre készülés között, de úgy, hogy a 17 évesen megtáltosodó ipari tanuló egy év alatt elvégezhesse az érettségire felkészítő különbözeti modult. Ettől kezdve átjárható lesz a középfokú oktatás, és nem a tankötelezettség miatt fogják elvégezni a középiskolát, hanem előre megfontolt munkaerő-piaci nyereségvágyból követik majd el.

Az abortuszról már leírtam (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/07/az-abortusszal-kapcsolatos-legfontosabb.html), hogy nem az elméleti tilalom hoz megoldást, hanem az egész társadalom odafordulása a család, a gyermekvállalás felé. A gyerekek utáni adókedvezmény miatt irigykedők egyik pillanatban levegő után, a másikban meg fajfenntartó szerszámkészletükhöz kapkodnak, frusztrált narratívákat alkotva mindenféle igazságtalanságról. Lelkük mélyén azért ők is tudják, hogy gyereket vállalni és saját munkából, társadalmi megbecsüléstől övezve eltartani nem rossz dolog. Akart és tisztességgel felnevelt gyerekek esetében a mainál sokkal alacsonyabb lesz az iskolából való kimaradás, sokkal magasabb lesz a társadalmi érvényesülés - de csak akkor, ha a következő kormányok mindegyike támogatja ezt a modellt...

Stratégiai szempontból nem így fest a helyzet. A Fidesz minden hurrákétharmadozás dacára bukásra áll, mégpedig a jó kormányzati tartalom minősíthetetlen csomagolása, a kommunikációs analfabétizmus, a közvélemény szexuálissal felérő zaklatása, továbbá a részvételi demokrácia teljes elszabotálása miatt. Előre szólok: ha négy év múlva nagy ellenhurrázással felemelik a tankötelezettség korhatárát, attól még nem lesz épeszűbb az iskolarendszer, attól még nem lesz a kötelező osztályokból három évvel később kimaradók kezében piacképes szakma. A demokrácia kormányváltásokkal működik, ezért nem a Fidesz várható bukásán kesergek, hanem a baloldali alternatíva újbóli érvényre juttatásán dolgozókat biztatom minőségi munkára. Minden társadalom célja a jólét és az összetartás, és mindkettőnek az tesz jót, ha a kormányzás ingája nem országos szerkezeteket romboló amplitúdóval leng. Különben úgy járunk a jóléttel, mint a régi vicc szerint Arisztid a nyúllal: mikor a nyúl cikkben futott, akkor ő cakkban lőtt, és fordítva.