Közismert, hogy az amerikaiak sajátosan viszonyulnak az óvilág kultúrájához, művészetéhez. Féléves USA-beli ösztöndíjról hazatérő évfolyamtársam méltatlankodva mesélte, hogy egy irodalom szakos amerikai egyetemista lány így kommentálta Shakespeare Romeo és Júliáját: „erőltetett ez a sztori; csaj-csávó szereti egymást; fater-muter bekavar; húzzanak el az ősöktől, aszt’ legyenek egymáséi; slussz-passz, happy end”. Esztétikai értelemben talán naiv, savoir-vivre tekintetében viszont zseniális meglátás. Ezt az emléket hívta elő bennem Richard Field amerikai üzletember gyöngyöspatai buszos mentőakciója. Rövid elemzésemben arra keresem a választ, mekkora Mr. Field kezdeményezésének happy-end együtthatója, és hogy mi lesz/legyen ezek után a darabbal.
Gyöngyöspatán ugyanis épp egy sodró lendületű végzetdráma volt kibontakozóban, mikor az önjelölt színházcsináló beavatkozott. Ez a műfaj görög eredetű, mozgatója – nevéhez híven – a balvégzet. Történetünk alábbi szereplőinek egyike sem rossz, egyike sem hibás, csak épp szerencsétlen csillagzat alatt született és/vagy akaratlanul magára haragított egy istent, s ez már elég a tragikus kimenetelű dominóeffektus beindításához.
Állam Anya – legjobb tudása szerint neveli a gyermekeit, ők mégis egymás ellen fordulnak. Pedig Anya csak jót akar nekik, kötelességtudóan igyekszik megvédeni Kisebbiket Nagyobbik egyre növekvő haragjától.
Kisebbik – állandóan bosszantja Nagyobbikat, elveszi a játékait, hangosabb, erőszakosabb, nem akar megdolgozni az érvényesülésért; látva, hogy erővel, ügyességgel is elveheti, amire szüksége van.
Nagyobbik – a kétségbeesés határán van, ütni készül; vagyis szerinte csak visszaütni az eddigi sérelmekért.
A skizofrén
Apa szerepét ketten alakítják – hol
Engedékeny Iskola Apa, hol
Szigorú Büntetésvégrehajtás Apa látható a színpadon.
A cselekményt két intrikus teszi fordulatosabbá –
Értelmiség Intrikust a becsvágy hajtja,
Média Intrikus pedig nyereségvágyból segít neki.
Kar – nőkből és gyerekekből áll.
Az előadás kezdetén a szereplők pár szóban vázolták a konfliktus lényegét.
Anya: kötelességem a gyengébb gyerek védelme.
Engedékeny Apa: úgy akarom nevelni a gyerekeket, hogy végig megmaradjon a komfortérzetük.
Szigorú Apa: mindkét gyerek büntibe kerül, ha nem hagyják abba egymás piszkálását.
Nagyobbik: nem akarok egy szobában lakni Kisebbikkel, mert mindenemet elveszi és tönkreteszi. Ha szólok, akkor vihogva leparasztoz.
Kisebbik: folyton csak bánt meg fenyeget, görbén néz rám; nekem is jogom van a boldogsághoz. Mindenki pikkel rám, be vagyok skatulyázva.
Értelmiség: Nagyobbik előítéletes, nincs igaza, emberbaráti okból hagyni kell kibontakozni Kisebbiket.
Média lelkesen Értelmiség pártjára állt. A nagyobbik gyerek duzzogva elvonult, majd kisvártatva baseballütővel tért vissza, és ütögetni kezdte vele a tenyerét. Jelentőségteljes pillantásokat vet a kisebbre, akinek valahonnét bicska került a kezébe. Anya és a két Apa tanácstalanul áll, latolgatja, hogy most kit védjen kitől. A
kar rázendít egy komor népballadára.
Média és
Értelmiség kamerával, laptoppal a kézben, utóbbi aggódó „én megmondtam” arckifejezéssel, előbbi „a Totya monta hogy buli lesz” fazonú mosollyal várja a fejleményeket. A feszültség a tetőfokára hág, amikor Richard Field felugrik a színpadra, és „megvédem az ártatlanokat” felkiáltással buszkirándulásra viszi a kart. (Mit ért ő ebből az egészből? Jó, hogy nem Isaurának gyűjt váltságdíjat! Hogy jön ahhoz, hogy elrontsa nekünk ezt a szép előadást?!) Különféle vélemények hallatszanak a nézőtérről. Richard Field ingatlanfejlesztőből valószínűleg nem lesz híres drámaesztéta, mégis azt mondom, neki van igaza: ezt a darabot ebben a formában nem kéne továbbjátszani. Inkább gondolkodjunk el az eddig történteken, lépjünk ki a megszokott sémákból, és vádaskodás helyett induljunk el a megoldások felé. A végzetdráma lényege, hogy egyik szereplő sem hibás, mindenki a karakteréből logikusan következő módon cselekszik, a körülmények folytán mégis ebből áll elő a paradoxon.
Államnak tényleg az a dolga, hogy a gyengébbet védje az erősebbtől. Most nem tudja eldönteni, vajon a nagyobb kézben lévő baseballütő vagy a kicsi kézben lévő bicska számít-e erősebbnek. Engedékeny Apának tényleg az a dolga, hogy mindkét gyerek jól érezze magát az Életben. Most nagyon csalódott, mert hiába akart a tudásátadást-nevelést háttérbe szorítva komfortérzetet biztosítani, mindkét gyerek közérzete pocsék. Szigorú Apának tényleg az a dolga, hogy rendre nevelje őket, de ha a baseballütőt veszi el, a kicsi szúrhat, ha meg a bicskát, akkor a baseballütő fenyeget – kétfrontos harcra pedig nincs kapacitása. Értelmiség is a lényegét adja: okosságával igyekszik feltűnni. A kicsit korholni közhelyes megoldás, az bárkinek eszébe jut. Erre nem kapnák fel az emberek a fejüket. A nagyot szidni viszont szokatlan álláspont, lehet vele szerepelni. Médiát kizárólag a nézettség foglalkoztatja. Oda áll, ahol szereplési vágyat lát, és a maga szempontjából logikusan cselekszik. Íme a paradoxon: a végzetdráma úgy kezdődik, hogy mindenki teszi, amit szeretne, így halad előre a konfliktusban; a konfliktus azonban önálló életre kel, és úgy végződik, ahogyan senki sem szeretné. Mit sem érünk azzal, hogy a szereplőket sorban egymás után vádolva keressük a felelőst. Balsors irányította cselekményről lévén szó, mindenért elsősorban a balsors (ha úgy tetszik, a geopolitikai helyzet és a gazdasági-történelmi-kulturális háttér) felel. Még az intrikusok is csak a végzet eszközei, színesítik, de nem irányítják a cselekményt. A végkimenetel értelemszerűen nem változik attól, hogy siratjuk a balsorsunkat. Ha változást akarunk, fel kell ismernünk, hogy a szereplők magatartása összességében sodor a tragikus végkifejlet felé. Ilyen értelemben tehát a szereplők együttesen tehetnek arról, ami történik – és ellene is csak közösen tehetnek. Hogy lesz ebből happy end?
Állam Anyának fel kéne ismernie, hogy hiába védi a gyengébbet az erősebbtől, örökké nem lehet a sarkukban, az adófizetők különben sem hajlandók bigbrader államot finanszírozni. Állam Anya jól megfontolt, hosszú távú érdeke, hogy gyermekei jóban legyenek egymással, rá kell tehát vennie őket az együttműködésre.
Engedékeny Apa azzal segíthetne, hogy a kisebbik gyereket megtanítja az európai kultúra lényegéhez tartozó magántulajdon tiszteletére; mindkét gyereknek szakmát és olyan eurokonform értékrendet ad a kezébe, hogy munkából akarjanak megélni; majd szükséges mértékű pozitív diszkriminációval eléri, hogy mindketten meg is tudjanak belőle élni. A nagynak asszertivitás szakkört szervezve megtaníthatná, hogy ne várjon a kétségbeesésig, hanem minden problémáját folyamatosan jelezze a kicsi és a szülők felé, ragaszkodjon azok ott és akkori megoldásához. Ehhez bizony ki kell lépni a komfortzónából, és profi konfliktuskezelő szakembert kell igénybe venni, mégpedig sürgősen, mielőtt
Szigorú Apa szükségállapotot hirdet.
Nagyobbik megtanulhatná pontosan és célzottan, de pozitívan kommunikálni az indulatait, a megoldás irányába csatornázni a haragját – lélekben elfogadva, hogy Kisebbik néha bosszantó, de akkor is a testvére.
Kisebbiknek szembe kellene néznie viselkedésének elfogadhatatlan elemeivel, felismerve, hogy boldogulása útjában nem Nagyobbik áll, hanem az, aki rosszul értelmezett szeretetből bizonygatja, hogy „nincs is kockafeje”. Maximális tiszteletet érdemelnek a problémák őszinte feltárására vállalkozók (lásd
Havas Henrik videóblogját).
Ami
Értelmiséget illeti, be kéne látnia, hogy a konfliktus megoldása fontosabb közösségi érdek az ő szereplési vágyánál. Ha lovat ad a kicsi alá, azzal csak növeli a feszültséget. Mindkét gyereknek vannak jogos igényei és sérelmei, nem szabad elfogultan egyik vagy másik mellé állni, mert éppen ettől szabadulnak el az indulatok.
Médiának csak azt vethetném a szemére, hogy ő Média – nem vetem, mert ezzel nem mondanék nagy bölcsességet. Média racionálisan követi az érdekeit, mi vagyunk azok, akik nem logikusan, hanem inkább pavlovi reflexből nézzük, ahogy ellenünkre alakítja a világ folyását. Nem ő fog változni, nekünk kell megtanulnunk a következetesebb érdekérvényesítést.
Ezt kéne tennünk amerikaias, egyben européer, demokratikus és hazaszerető magyar tettrekészséggel a happy end érdekében. Kíváncsian várom a nagyérdemű publikum véleményét. Ha valaki mégis az eredeti műsort nézné tovább, fel kell hívnom a figyelmét a színháznak arra a kettősségére, hogy ami a külső szemlélőben katarzist idéz elő, az belső nézetben, a szereplők számára vér és szenvedés, bukás és halál. Ebben a darabban mi vagyunk a szereplők, ez a darab a mi jövőnkről szól. Közös érdek, hogy ne végzetdrámaként játsszuk tovább. Richard Field zseniális közbelépésének köszönhetően „angyal szállt el felettünk”. Rajtunk múlik, élünk-e a lehetőséggel.
