2017. június 30., péntek

Paradoxonok könyve 26. rész

26. Az örömelv-paradoxon – Freud alapján úgy véljük, ki-ki törekedjen szabadon magának örömöt szerezni, az evolúció alapján viszont tudhatjuk, hogy ettől megszűnünk embernek lenni
Az evolúció cél és értelem nélküli mechanika, amelynek során örömre programozódnak a sikeres túlélők. Nem tudjuk, hogy az osztódó egysejtű gyönyört él-e át a folyamat egy szakaszában, de feltehetően igen, ez ösztönzi a rendszeres osztódásra. Azt viszont tapasztalatból tudjuk, hogy a táplálkozás és a szex számunkra gyönyört okoz. Az evolúciós sikerünk örömteli, az örömünk pedig evolúciós sikerrel is jár. Ez az állati szint mechanikus programlogikája.
Attól tartjuk magunkat embernek, hogy nem csak ezen a szinten zajlik az életünk, hanem a Maslow-féle szükséglethierarchia magasabb szintjein is, ahol elfogadásra, társadalmi sikerre, igazságosságra, méltányosságra, tiszteletre, önkiteljesedésre vágyunk.
Freud az örömelvet megfogalmazva arra jutott, hogy le vagyunk gátolva, el vagyunk fojtva, mindenféle mesterséges társadalmi konstrukciók akadályoznak abban, hogy szabad folyást engedjünk vágyainknak. Például sokkal-sokkal többet szexelhetnénk sokkal több partnerrel, ha felszabadulnánk a gátlások alól. Teljesebb lenne az életünk, ha szeretkeznénk ahelyett, hogy háborúzunk. Ez a gondolat különösen nagy hatást gyakorolt a '60-as évek hippi mozgalmának résztvevőire, akik igyekeztek Freud ötleteit valóra váltani. A gyermekeik pedig megtapasztalták, hogy a vágyak szabad követéséből nem kiteljesedés lesz, hanem sok-sok szétesett család, elhanyagolt gyerek, és boldogtalan egyéni életút.
Érdemes kicsit visszatérnünk a Freud előtt élt sok-sok generáció bölcsességéhez. Az állattartó-földművelő emberiség mintegy 12 ezer éve telepedett le, azóta folyik az ötletelés próba-szerencse alapon az önkiteljesedés terén. Freud gondolatait már legalább 5000 évvel korábban kibróbálták, és nem váltak be, társadalmi összeomláshoz vezettek.
Logikus, hogy ha az örömelv evolúciós program, és mi az evolúció fölé emelkedett tulajdonságaink miatt tartjuk magunkat embernek, akkor az örömelvet abszolutizálva elveszítjük emberségünk lényegét. Tapasztalatból tudjuk, hogy az örömelvet megtagadva sem lehet kiteljesedni. Minden többé-kevésbé tartós kultúra a két végpont közötti egyensúlyi tartományban igyekszik manőverezni, kialakítva a maga társadalmi konstrukcióit. A konstrukciók idővel túl merevvé válva gátolhatják is az egyén kiteljesedését, de fő szabályként éppen az egyéni és közösségi kiteljedést szolgálják, ez az eredeti rendeltetésük.
Dr Jekyllnek gondot okoz, ha nincs kimondva egyetlen irányadó szempont, és így nem tudja, hogy az örömelv szerint vagy az örömelv ellenében éljen-e. Mr Hyde-ot viszont egyáltalán nem zavarja, ha az egyensúlykeresés jegyében nem egyetlen szempontot követ, hanem különböző végpontok között keres középutat, egy lépést erre, majd egy lépést arra... Mint Hedón, akiről tévesen véli az utókor, hogy hedonista lett volna. Ellenkezőleg, a tobzódás és az aszkézis közötti legörömtelibb egyensúlyt, a lehető legboldogabb élet titkát kereste, és a túlzásoktól való tartózkodásban vélte megtalálni.
Szabadelvű körökben lekezelendővé, sőt szitokszóvá vált a társadalmi konstrukció (pl. házasság, heteroszexuális monogámia, szülői tekintély, gyermekvállalás, gyermeknevelés, stb.) fogalma, mintha az élet megrontója, minden társadalmi probléma forrása lenne. A valóságban társadalmi konstrukciók nélkül nem lennénk emberek, nem működnének az emberi közösségeink. Nyitottan, széles látókörrel gondolkodva érdemes észrevenni a társadalmi konstrukciók egyént és közösséget egyaránt megtartó-kiteljesítő, embervoltunk lényegéhez tartozó jellegét. Az örömelv önmagában az evolúció állati szintje, a társadalmi konstrukciók keretében válik emberhez méltóvá.

2017. június 29., csütörtök

Paradoxonok könyve 25. rész

25. Az evolúcióparadoxon – úgy vitázunk az evolúcióról, mint ha ennek komoly tétje lenne, miközben egyetlen „normális” ember sem hisz abban, hogy a világunkat végső soron az evolúció szervezné
Ha komolyan vennénk, hogy a körülöttünk lévő valóságot és benne minket az evolúció irányít, és semmi több, abszurd következtetésekre jutnánk.
1. példa: az evolúció fényében miért tartunk pl. holokauszt emléknapot, miért küzdünk az úgynevezett népirtás(ok) ellen? Miért nem vesszük tudomásul, hogy a túlélésre alkalmasabb túlél, a kevésbé alkalmas meg kevésbé? Mi ezzel a problémánk, ha tényleg az evolúciót tartjuk az egyetlen irányadó tényezőnek?
2. példa: az evolúció fényében miért lennénk szociálisan érzékenyek? Szitokszóként használjuk a szociáldarwinizmust, pedig nagyjából leképezi azt, amit az evolúcióról gondolunk. Miért nem fogadjuk el, hogy az alkalmasaknak c'est la vie, a kevésbé alkalmasabbaknak c'est la mort?
3. példa: az evolúció fényében miért hiszünk a demokráciában, a jogállamban, a fogyasztóvédelemben, a környezetvédelemben? Ezek egyike sem hasonlít az evolúcióra.
4. példa: az evolúció fényében miért tartjuk fontosnak az úgynevezett közbiztonságot? Hol van az evolúcióban „közbiztonság”? Vagy emberi méltóság? Vagy emberi jogok? Vagy bármiféle jog? Az evolúcióban egyetlen jog van: az úgynevezett alkalmas joga bármire, amit képes megtenni (mai téves nyelvhasználattal: elkövetni).
5. példa: az evolúció fényében miért fogunk perbe bárkit bármiért? Az evolúcióban a túlélő definíció szerint alkalmas volt, és definíció szerint igaza volt. Az áldozata pedig nem áldozat volt, hanem csupán kevésbé alkalmas. Az evolúció alapján minden büntetőjogi eljárást azonnal meg kell szüntetni, az összes „bűnözőt” azonnal szabadon kell engedni, hiszen a bűn, bűnöző, büntetés, igazságszolgáltatás fogalma mind idegen az evolúciós modelltől.
6. példa: az evolúció fényében mi a gondunk a nemi erőszakkal? Ez aztán igazán mindennapos dolog az evolúcióban. Az erőszaktevő a jelek szerint alkalmasabb a szaporodásra, mint a kevésbé rámenős udvarló. A csoportos erőszak pedig növeli a szaporodás valószínűségét, ezért evolúciós szempontból előnyös, nem?
7. példa: miért tartjuk problémának, ha a szegények nem esznek, nincs tiszta vizük, nem járhatnak iskolába, nem kapnak egészségügyi ellátást? Hol szerepel ilyesmi az evolúciós modellünkben?
E példák alapján belátható, hogy minden porcikánk, minden idegszálunk, minden egyes sejtünk tiltakozik az ellen, hogy az evolúció ránk, emberekre is érvényes legyen. Az állatvédelemben is hiszünk, azaz valójában minden idegszálunkkal gátolni igyekszünk az evolúciót a világban. Miért, ha elvben olyan fontos modellnek tartjuk? Számomra úgy tűnik, az evolúciós vita valójában a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcs érvényességéről/érvénytelenségéről folyik. Az evolúció mellett érvelők igyekeznek hatályon kívül helyezni a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcsi szabályzato(ka)t, talán mert nem tudatosították magukban Hume guillontinját, vagyis hogy a tudományos modellekből nem adódik erkölcsi következtetés. Az evolúció ellen érvelők pedig igyekeznek megvédeni a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcsi szabályzato(ka)t, talán mert nem tudatosítottak egy sor, az evolúciót nehezen megkérdőjelezhetővé tevő tudományos tényt.
Richard Dawkins, aki reggelire megeszi a vallást, ebédre elfogasztja az egyházakat, vacsorára pedig a transzcendens hit minden formáját, azt mondja, hogy „az evolúció megmagyarázza, hogyan jutottunk el idáig, de nem mondja meg, hogy mit tegyünk”. Márpedig minden társadalmi diskurzus arról szól, hogy mit tegyünk. Az evolúció ebből a szempontból lényegtelen, irreleváns. Richard Dawkins nehezen tudná megmagyarázni, miért fontos neki, hogy a tudományra hallgassunk, és ne az egyházakra. Hiszen semmiféle tudomány nem mondja meg, mit tegyünk. A tudomány legfeljebb arra tud válaszolni, hogy a deklarált preferenciáinkat hogyan érhetjük el hatékonyabban, pl. ha preferenciánk, hogy ne pusztuljunk el járványban, akkor járvány ellen hatásosabbnak tűnik a védőoltás, mint az ima, és ez tudományosan képviselhető álláspont. A testi-lelki békénk és a közjó szempontjából viszont az ima tűnik hatásosabbnak, és erről a tudománynak nincs tudományosan képviselhető álláspontja.
Dr Jekyll egyetért, hogy az evolúció megmagyarázza, hogyan jutottunk el idáig, de nem mondja meg, mit tegyünk. Mr Hyde pedig érthetetlennek tartja, hogyan vált az erkölcsről folytatott vitáink vezérmotívumává az evolúció, amikor semmi köze a témához. Dr Jekyll megemlíti, hogy a gnúk például annak ellenére védik egymást a ragadozóktól, hogy a végén a leggyengébb úgyis zsákmányul esik. Mi lenne, ha a gnúkat „felvilágosítanánk” az evolúcióról? Abbahagynák a leggyengébb védelmét, ha már úgyis hiába? Esetleg megkeresnék a szerintük leggyengébbet, és „tudományosan” odalöknék a ragadozó elé? E három lehetőség (az evolúció tűrése, támogatása és tiltása) közül melyik magatartást neveznénk „felvilágosultnak”, „gnúhoz méltónak”? Melyik szolgálná leginkább a gnúk hosszú távú érdekeit?
Legalább annyi vitánk van az evolúcióval, és legalább annyira nem tudjuk megmondani, melyik magatartás lenne „felvilágosult”, „emberhez méltó”, illetve az emberiség hosszú távú érdekeit szolgáló, mint ha gnúk lennénk. Két irányba fejleszthetjük tovább az evolúciós modellt, hogy jobban lefedje mindazt, amit a világról gondolunk, illetve amit a világban elérni szeretnénk.
Az első irány, hogy az ember az evolúció során elérte azt a fokozatot, amelyen félig-meddig az evolúció fölé emelkedett. Továbbra is heteroszexuálisan tud szaporodni, de a tudományos ügyességével lényegi módon beavatkozik az evolúcióba, hogy annak eredménye az emberi önreflexió szempontjából „igazságosabbnak” tűnjön számára. Ez az irány Aquinoi Szent Tamással indult (lásd: második természet fogalma), Thomas Hobbes-szal folytatódott (lásd: az emberi törvények természetjogi levezetése), és e két szerző segítségével ki is teljesedett. Az úgynevezett felvilágosodás, a XX. századi filozófia és a mai humanizmus semmi újat nem talált ki Szt. Tamáshoz és Hobbeshoz képest.
A másik lehetséges irány pedig az evolúció átfogó keretbe helyezése: lehet, hogy az evolúció céltalan és értelmetlen mechanika/eszköz, ám mögötte áll(hat) egy céltudatos és értelmes szervező erő, amely által a világnak mégis csak van/lehet célja és értelme. Mai tudásunk fényében kétségtelennek tűnik, hogy Isten nem az Ószövetségben írt módon teremtette a ma ismert élőlényeket, hanem azok az evolúciós modell szerint fejlődtek ki. Ám mit tudunk az első élő szervezet(ek) létrejöttéről? Tudományosan semmit, mindössze spekulatív feltételezéseink vannak. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, hogy az első élő szervezetet Isten teremt(h)ette. Vagy ha nem, akkor Isten teremthette az anyagot. Vagy amiből az anyag lett. Vagy amiből az anyag léte előtti valami lett. Vagy az azelőtti állapotot. És így tovább, ad infinitum.
Ez a gondolatmenet az első mozgató paradoxonjához vezet, előtte azonban szót kell ejtenünk még egy, az evolúcióval kapcsolatos paradoxonról. Folyt. köv.

2017. június 27., kedd

Paradoxonok könyve 24. rész

24. A Hume-paradoxon – abból, hogy a dolgok hogyan vannak, nem következik, hogyan legyenek, ám mi erővel át akarjuk hidalni a logikai szakadékot
Az előző rész végén az evolúció paradox voltára utaltam, ami viszont a Hume-paradoxon segítségével érthető meg, ezért iktatom közbe a Hume guillotinja vagy „van – legyen szakadék” néven is ismert gondolatmenetet. David Hume skót filozófus írta le először, hogy abból, ami van, nem következik, hogy mi legyen, illetve hogy mit akarjunk, hogy legyen. Hogy mi legyen, az egyedül a belső preferenciáinkból adódik. Mivel azonban okot, célt és értelmet is keresünk a világban, a belső preferenciáink mögé szeretnénk érveket rakni – és ezen a ponton hivatkozunk, tévesen, arra, ami szerintünk van.
Ha a törekvésünk teljes mértékben téves lenne, akkor egyáltalán nem működne, márpedig működik: a „van” alapján sokan belátják, hogy mi „legyen”. Miért, ha logikailag áthidalhatatlan szakadék van a két dolog között? Mert elfogadjuk a van és a legyen közé épített illuzórikus hidat, bele akarjuk magunkat élni a szakadék áthidalásába. Az átélés ugyanis az ok – cél – értelem hármas egységének illúzióját adja. Nem ellenezzük az illúziót, ha a preferenciáink érvényesítését segíti.
Az ókortól kezdve állatmesékkel tanítjuk az erkölcsöt, pedig az állatok viselkedési szabályai nem sokban hasonlítanak az emberi erkölcsre. A módszer mégis működik, mert belső igényünk, hogy működjön. Szeretjük a meséket, görög szóval: a mítoszokat. Tanulni akarunk az állatmesékből, mert állatmeséből erkölcsöt tanulni jól eső illúzió. Mint a szórakoztatóipari termékek fogyasztása. Vagy mint az evolúció körüli téves viták átélése.
Meggyőződéseink és preferenciáink érzelmi alapúak, érzelmi alapon fejleszthetők. A tudományos kifejtések és az állatmesék nem logikailag, hanem érzelmi alapon működnek. Nagyon jól tudjuk, hogy sem az egér, sem az oroszlán nem hasonlít az emberre, a velük eljátszatott emberi történet (lásd: Aesopus fabulái) azonban megérinti a bensőnket, ezáltal képesek vagyunk érzelmileg fejlődni, illetve tökéletesíteni az erkölcsi preferenciáinkat.
1.példa: tudjuk, milyen hatással jár az ember fejébe behatoló pisztolygolyó. A hatás ismeretéből azonban nem következik, hogy ne lőjünk embereket fejbe pisztollyal. Ez valójában a belső preferenciáinkból következik: nem akarunk szenvedést okozni, nem akarunk emberhalált, nem akarunk ölni. Sőt, azt akarjuk, hogy senki ne öljön, ne is akarjon ölni. Terjeszteni akarjuk ezt az értékrendet (preferenciarendszert), mert – magunkból kiindulva – egyetemesen érvényesnek gondoljuk. A terjesztés során viszont, tévesen, elkezdünk arra hivatkozni, ami „van”, azaz a pisztolygolyó élettani hatására. Valójában abban reménykedünk, hogy a hallgatóság osztja a preferenciáinkat, és amint értesül a golyó élettani hatásáról, belátja, hogy tényleg nem szabad embereket fejbe lőni. Ez a törekvésünk látszólag téves, hiszen a „van” alapján nem lehet logikusan belátni, hogy mi „legyen”.
2. példa: fejenként 1-5 dollárba kerülnek azok az alapvető egészségügyi szolgáltatások, amelyek hiánya miatt milliók halnak meg évente a fejlett világban – állítja az ENSZ. A logikus kérdés az lenne, hogy „és akkor?”. Nem logikus arra a következtetésre ugrani, hogy adjunk fejenként 1-5 dollárt a fejlődő világban élők egészségügyi ellátására. Szinte mindenki automatikusan erre a következtetésre ugrik anélkül, hogy belegondolna az agyműködésének furcsaságába, vagy zavarná a logikátlansága. Sőt büszke rá, hogy logikátlan következtetésre ugrik, emberségének lényegét látja ebben a logikátlanságban!
3. példa: az abortusz ügyében sem a pró, sem a kontra oldalt nem érdekli az alapvető logika. A Hume-paradoxon fényében kérdés is, mennyit használna a logika akár pró, akár kontra. Az nem kérdés, mennyit használna egy 2. példa szerinti érzelmi kampány – óriási, logikátlan, hatása lehetne. Ezért is tiltják a fejlett országokban... A fejletlen világ problémáinak érzelmi tálalása nem sérti a fejlett világban élőket, szívesen együttéreznek. A saját világuk problémáinak hasonló tálalása azonban érzelmileg nyugtalanítja őket (hogy miért, az kiderül a lelkiismeretről szóló részben).
Dr Jekyll felveti, hogy ha érvényesnek tartjuk Hume gondolatmenetét, akkor a „legyen” típusú kijelentéseink mögé nem lenne szabad „van” típusú érveket sorakoztatni. Mr Hyde ellenveti, hogy akkor minden erkölcsi vitánk rövid és száraz lenne: a vitázók felsorolnák a preferenciáikat, megállapítanák, hogy miben nem egyeznek a preferenciák, azután hazamennének. A preferenciák legfeljebb maguktól közeledhetnének, mert Hume alapján semmiféle érvvel nem lehetne őket alátámasztani. Talán annyit lehetne mondani – az érvénytelenség határán billegve –, hogy „szerintem jót tenne az emberiségnek, ha mindenki az én preferenciáimat követné” – a „jó lenne” fogalmába kimondatlanul beépítve a nagybetűs „Jó”-t. Az ellenérv pedig úgy hangozhatna, hogy „szerintem meg az én eltérő preferenciáim tennének jót az emberiségnek”. A „Jó” mögötti elképzelést közelebbről megvizsgálva kiderülne, hogy a vitázók mást gondolnak róla, azaz a „Jó” nem egységes, de ettől függetlenül minden vitázó a maga nézőpontjából nagybetűsnek látja a saját „Jó”-fogalmát. Dr Jekyll szerint a kisbetűs kontra nagybetűs jó/Jó egy újabb, az erkölcsi univerzalizmus témakörébe tartozó paradoxon. Mr Hyde szerint mennyivel egyszerűbb volt Aesopus fabuláin felnevelkedve nem foglalkozni mindenféle nyugtalanító paradoxonokkal!
Hume paradoxonjának a fogadtatása is paradox: nagyon szeretnénk, ha nem létezne, szívesen átéljük azt az illúziót, hogy nem létezik. Pedig ha logikus gondolkodásra törekszünk, Hume paradoxonja meghatározó jelentőséggel bír: érvényteleníti az összes erkölcsi érvelést.

2017. június 24., szombat

Paradoxonok könyve 23. rész

23. Az értelemparadoxon – ragaszkodunk a dolgok értelméhez, ám mintha értelmetlenül ragaszkodnánk hozzá
Amikor egy gyerek felteszi a véget nem érő „miért?” kérdéseit, és addig nem hagyja abba őket, amíg a szülő azt nem mondja, hogy „csak”, vagy hogy „nem tudom”, kettős tevékenységet végez: 1. feltölti a valóságról szóló adatbázisát; 2. kutatja az Élet okát, célját és értelmét.
Az ok – cél – értelem hármas egységének tudatában leledzeni kellemes, andalító állapot. Ez az a helyzet, amikor a tetteink mögött látunk okot, előttük látunk célt, és világosnak véljük az ok és cél körforgását mozgató ésszerűséget, látjuk tetteink értelmét. Ritka tudatállapot.
Szélesebb összefüggésben szemlélve ugyanis ha az univerzumnak nincs oka, célja és értelme, akkor a létünknek sem lehet, tetteinknek pedig még kevésbé. L'art pour l'art törekvés lenne az értelemkeresés?
Az evolúció szempontjából nem, hiszen a túlélésre alkalmas szervezetek általában aktívak. Az aktivitás az alkalmasság egyik kulcstényezője. Az aktivitásra pedig valami motiválja őket. Egyszerűbb szervezetek esetében ez a kipusztulás kockázata által okozott stressz, az ember esetében pedig az ok – cél – értelem virtuális egysége. Az egység illúzióját az agyunk állítja elő, de ne becsüljük le a virtualitásban rejlő erőt.
1. példa: egy vitában általában az nyer, aki rámutat az álláspontjának okára, céljára és értelmére. Ha a hallgatóság egyetért ezekkel, nyert ügye van. Aki az álláspontja mellett nem tud okot, célt és értelmet felsorakoztatni, nagy valószínűséggel veszít. Pedig ha az említettek hármas egysége illúzió, akkor semmi értelme, hogy épp így legyen, és ne fordítva. El tudunk képzelni egy olyan parlamenti beszédet, amely a törvényjavaslatot azzal indokolja, hogy „nincs oka, célja és értelme, ám miért is kellene, hogy legyen?”. Ez alighanem a képviselő egyik utolsó felszólalása lenne.
2. példa: ésszerűségről szólva valójában arra gondolunk, hogy mindennek legyen oka, célja és értelme. Ésszerű, ami a hármas egységre irányul, és ésszerűtlen, ami nem. Miért? Mert ennek csak így van „értelme”. Más szóval, az ésszerűséget önmagával tudjuk „mérni” és „meghatározni”, ami végső soron nem túl „ésszerű”. Viszont nincs ennél jobb ötletünk.
3. példa: képzeljünk el egy embert, aki éjjel egy órakor Budapest egyik forgalmas terén álldogál, alsónadrágban. Ha megkérdezik, pontosan mit keres ott, és válaszul van jó indoka (pl. most rabolták ki), közvélekedés szerint épeszű. Ha nincs rá jó indoka, csak zavartan motyog, akkor közvélekedés szerint bolond. Továbbá elvárjuk, hogy az ott tartózkodásának legyen ésszerű célja is (pl. fehérneműbemutatót tart egy híres cég megbízásából), vagy sürgősen öltözzön föl és/vagy menjen haza. Pedig ha indokolnunk kellene, miért gondolkodunk így, magunk is bajban lennénk, saját mércénk szerint bolondgyanúba keverednénk. Miért szeretjük, ha a körülöttünk zajló dolgoknak látszólag okuk, céljuk és értelmük van? Az agyunk által előállított értelemillúziót nagyon komolyan vesszük, ám arra már nincs értelmes válaszunk, hogy miért.
Dr Jekyll szerint az ok – cél – értelem hármas egységének illúziója az a kártyavár, amely csodálatosképpen állékonnyá és jólétivé tesz egy-egy civilizációt. Mr Hyde szerint aki kártyavárban lakik, saját érdekében ne akarja azt lapokra elemezni... Nem értelmes dolog az értelmet túlértelmezni. Dr Jekyll mosolyogva csóválja a fejét, és hosszan töpreng egy frappáns válaszon, amely már ott van a nyelve hegyén... vagy mégsem.
Az értelemkeresésre nincs értelmes indokunk. A dolgoknak talán nincs értelmük. Az értelemkeresés kényszere ennek ellenére erős bennünk. Nagy emberi narratíváink az ok, cél és értelem feltárására, illetve megteremtésére irányulnak. Ezért paradox számunkra az evolúció. Folyt. köv.

2017. június 23., péntek

Paradoxonok könyve 22. rész

22. Az ok és cél paradoxonja – tudatos cselekedeteink oka a célra irányul, a cél pedig visszahat az okra
Vélhetnénk, hogy az ok mögöttünk van, a cél pedig előttünk, ezért könnyű őket megkülönböztetni egymástól. A gyakorlatban minden cselekvésünk oka a cél elérése, célja pedig az ok megszüntetése. Az ok a célhoz vezet, a cél visszacsatolódik az okra. Sem az ok, sem a cél nincs sem mögöttünk, sem előttünk – egyszerre van előttünk és mögöttünk.
1. példa: nincs kenyér otthon, bevásárolni megyek. Az ok, hogy nincs kenyér. A cél, hogy legyen. A bevásárlás oka, hogy a cél teljesüljön, célja pedig, hogy az ok megszűnjön. (Akár süthetek is kenyeret, ez nem változtat az elvi sémán.)
2. példa: a kormány adót emel, hogy javítsa a szociális ellátást. Az intézkedés oka, hogy a szociális ellátás nem megfelelő. A cél, hogy megfelelő legyen. Az ok ismét az, hogy a cél teljesüljön, a cél pedig, hogy az ok megszűnjön.
Az ok és a cél körkörössége csak a tudatos cselekvésre jellemző, a természetre már nem. A cunami oka egy tenger alatti földrengés, ám nem célja, hogy elpusztuljon a partközeli élet. A cunami szempontjából egyre megy, hogy a parton lévők élnek vagy halnak.
Az evolúció oka, hogy az élő szervezetek versengenek egymással az elérhető erőforrásokért. Az evolúciónak nem célja, hogy az élőlények tökéletesedjenek, vagy hogy az alkalmasak életben maradjanak és szaporodjanak. Az evolúció szempontjából teljesen mindegy, melyik szervezet szaporodik jobban, vagy hogy marad-e akár csak egyetlen élő szervezet a világegyetemben.
Dr Jekyll szerint értetlenül állunk a természet cél nélkülisége előtt, és azzal oldjuk a céltalanság okozta stresszt, hogy antropomorf célt vetítünk a világba. Mr Hyde szerint a probléma önmegoldó, mert akár a cél látszólagos, akár a céltalanság az, számunkra mindkét forgatókönyv jobb, mint ha nem látnánk célt a világban.
Az ok és a cél körkörös egymásra hatása nem csak az emberre jellemző. Az állatok is többé-kevésbé céltudatosak, legfeljebb rövidebb távú célokat követnek, illetve a célt a körülményekhez inkább alkalmazkodva, mint azokat alakítva érik el. (Pl. az eső elől egy barlangba bújnak.) Az ember hosszú távra képes előregondolni, és a jövőképét akár nagyszabású átalakítás keretében is meg tudja valósítani. (Ha nem talál barlangot, épít magának egyet, hogy jövőre már ne ázzon.) Ez azonban csak mennyiségi előny az állatvilághoz képest.
A minőségi különbség, hogy számunkra alapvető kérdés, mi az élet (sőt: az Élet) oka, célja, értelme. A következő részben az értelemkeresés törekvését vizsgáljuk meg.

2017. június 22., csütörtök

Paradoxonok könyve 21. rész

21. Az Ockham-paradoxon – tudományos modelljeinkből elvi alapon kihagyjuk Istent, mintha ez lenne a fix álláspontunk, miközben nincs ilyen fix álláspontunk
William of Ockham 13. századi angol ferencesrendi szerzetes forradalmasította a tudományos gondolkodást, amikor híres elvében rögzítette, hogy Istent önkéntes elhatározásból kihagyjuk a modelljeinkből. Az ötletét parszimóniaelvnek vagy Occam borotvájának hívjuk, és minden tudományos ismeretünket neki köszönhetjük. Ockham miatt lett épp a keresztény civilizáció a világ vezető tudományos hatalma, szemben az Ockham elvét nem alkalmazó többi civilizációval.
Ám Ockham hívő keresztény volt, nem ésszerű feltételezni, hogy az elvét valamiféle hitetlenség motiválta. Még kevésbé célszerű a munkafeltevést összekeverni a filozófiai állásponttal. Filozófiai álláspontja tudhatóan az volt, hogy Isten létezik. Miért akarta ennek ellenére kihagyni a modellből?
Úgy gondolkodott, hogy Isten ránk bízta a világ képességeink és lehetőségeink szerinti megismerését. Továbbá Isten egy beavatkozás nélkül is működő világot teremtett, amelynek az általunk többé-kevésbé megismerhető szelete nem igényli a közreműködését. Az általunk többé-kevésbé megismerhető szeletet pedig úgy tudjuk felderíteni, hogy a vizsgálódás idejére függetlenedünk Istentől. Mint a járni tanuló gyerek, aki egy-két lépés erejéig ellöki magától a szülői kezet, majd újra megfogja.
Az Ockham módszerével megismerhető világ értelemszerűen nem a világ egésze, hanem a világnak az épp Isten beavatkozása nélkül működő, és ezért egységes szabályokkal leírható része. (Nyitva hagyjuk azt a kérdést, hogy az egységes szabályok Teremtéssel jöttek-e létre, vagy esetleg az anyag jellemzőiből következnek, illetve ha az utóbbi, akkor az anyag Teremtés vagy Önteremtés eredménye-e. E kérdések nem vizsgálhatók az általunk választott keretben. Ahogy az sem, hogy az összefüggéseket valójában az agyi idegpályáink vetítik-e bele a világba.) Az egységes szabályokat könnyebben fel tudjuk ismerni abból kiindulva, hogy Isten akár épp arra is járhatna, amerre mi kutatunk, de momentán háttérbe húzódott, diszkréten hagy minket önerőből dolgozni és fejlődni.
Isten ugyan minden modellbe beépíthető, de azzal az eredménnyel, hogy nem lesz modell, mert lemondunk a kidolgozásáról. (Jól illusztrálja ezt az iszlám mint „teljes alávetés Istennek”. E koncepció eredménye általános tudatlanság – a keresztény civilizáció Ockham elvével elért általános műveltségéhez képest. A politikai korrektek kedvéért hozzáteszem, hogy az általános műveltség elvben az iszlámon belül is elérhető, ha jön egy muszlim Ockham, és hagyják kibontakozni, ami a „teljes alávetettségben” azért akadályokba ütközhet.)
1. példa: mi lett volna, ha Newton beépíti Istent a modelljébe? Úgy okoskodhatott volna, hogy egyes almák talán maguktól esnek lefelé, más almákat pedig Isten húz épp lefelé. Az, hogy látszólag minden alma lefelé esik, ne tévesszen meg bennünket, ne gondoljuk, hogy a lefelé esésnek egységes oka lenne. Távolról sem ez a helyzet, a valóság sokkal összetettebb! Belátható, hogy ha Newton így gondolkodik, a mechanika törvényeit sosem tudta volna kidolgozni.
2. példa: mi lett volna, ha Pasteur elfogadja, hogy a fertőző betegség Isten elkerülhetetlen büntetése. Úgy okoskodott volna, hogy gyógymódként bűnbánatot kell tartani, és sosem fejleszti ki a veszettség elleni védőoltást.
3. példa: mi lett volna, ha Eistein úgy gondolkodik, hogy amennyiben a tér görbülni látszik, annak oka isteni görbítés is lehet. A fizikai jelenségek látszólagos relativitásán keresztül azt üzeni nekünk Isten, hogy lássuk be a véges képességeinket, és tartsunk bűnbánatot. Ha Einstein ebből indul ki, sosem dolgozza ki a relativitáselméletet.
4. példa: Istent valójában csak kidefiniáljuk a tudományos modelljeinkből, amikor rögzítjük, hogy az Istenre utaló jelenségeknek definíció szerint lesz tudományos magyarázatuk. Ha így vizsgálnánk az UFO-kérdést, akkor előre rögzítenénk, hogy UFO szerintünk nincs, és amennyiben ellenkező jelre bukkanunk, bizonyosan találunk rá alternatív magyarázatot; nem nyugszunk hát, míg meg nem találjuk. Belátható, hogy ebben a keretben nem tudjuk vizsgálni az UFO-kérdést, mert az UFO-k létét kidefiniáltuk a modellből, kiindulásként elvi lehetetlenséggé nyilvánítottuk. Deklaráltuk, hogy ami UFO-nak látszik, az definíció szerint nem lehet, nem lesz az. Vagyis bekötöttük a szemünket, majd felkiáltottunk, hogy „nem látok UFO-t, tehát nincs, ahogy előre megmondtam”. Ezzel a módszerrel az autókat, a madarakat, a fákat is kidefiniálhatjuk a modellünkből. Így definiálja ki Dr. Zaius a Majmok bolygójában az emberi civilizációt a majomtörténelemből – nem tartjuk ezért túlzottan bölcsnek. Ha tényleg érdekel minket, mi a legjobb elérhető információ az UFO-k léte kérdéskörben, akkor fel kell adnunk az elvet, hogy minden UFO-szerű jelenségre bizonyosan lesz alternatív magyarázat. Meg kell nyitnunk az elménket a lehetőségre, hogy az UFO-szerű jelenségek némelyikére a legértelmesebb magyarázat az lehet, hogy van UFO! Ha Isten létével kapcsolatban valóban érdekel minket az elérhető legjobb információ/modell, akkor meg kell nyitnunk az elménket, le kell mondanunk a kidefiniálás önbecsapó trükkjéről. Azaz célszerű intellektuális tisztességre törekednünk.
Dr Jekyll rámutat arra, hogy Ockham tudományosan eredményesnek bizonyult munkafeltevése nem filozófiai állásfoglalás Isten létével kapcsolatban. E kérdés továbbra is nyitott, és a tudomány – saját definíciónk szerint – nem is alkalmas a vizsgálatára. Mr Hyde ellenben arra mutat rá, hogy Isten beépítése a modellbe magasabb szinten ugyanazt a problémát állítja elő újra, amit a fenti példákban láttunk, vagyis akadálya lehet a fejlődésünknek. Dr Jekyll azt feleli, hogy ha magasabb szinten egyszerűen csak kidefiniáljuk Istent, az is akadálya a fejlődésünknek. Magasabb szinten ugyanis már nem a saját definícióink zárt ketrece érdekel minket, hanem az elérhető legjobb információ/modell.
Ockham elvének tudományforradalmasító hatása könnyen belátható. Ockham elvének nem filozófiai jellege már nehezebben látható be, de ha nyitottak vagyunk az elérhető legjobb információkra, akkor magasabb szinten ezt is célszerű belátnunk.

2017. június 21., szerda

Paradoxonok könyve 20. rész

20. A Gettier-paradoxon – meggyőződésünk, hogy tudunk bizonyos dolgokat, miközben a „tudás” legjobb elérhető modellje világossá teszi, miért nem rendelkezhetünk tényleges tudással
A felvilágosodás tudásmodellje szerint akkor tudunk valamit, ha valódi és indokolt meggyőződésünk szerint tényleg úgy van, és nem másképp. Edmund Gettier amerikai filozófus olyan eseteket írt le, amelyekben a meggyőződésünk valódinak és indokoltnak tűnik, mégsem mondjuk, hogy ez tudás lenne.
Példa Gettier alapján: fényes nappal ott állunk egy mező szélén, és el kell döntenünk, hogy a mezőn egy birkát vagy egy kutyát látunk-e. Elég világos van, és elég éles a látásunk ahhoz, hogy észrevegyük a különbséget kutya és birka között. Tudjuk is, mi a különbség a kétféle állat között. Ám de mi van, ha a juhász birkabőrbe öltöztette a kutyáját, hogy megtévesszen minket? És akkor, ha valaki egy birka hologrammját vetíti elénk? Gettier esetei alapján belátható, hogy a valódi és indokolt meggyőződés még nem tudás. Sőt, hogy a tudás szükségszerűen elérhetetlen és/vagy ellenőrizhetetlen számunkra – teszem hozzá én.
Gettier kimondatlan feltételezéssel él: abból indul ki, hogy valaki birtokában van a tudásnak, ebből következően el tudja bírálni az ügyünket. Ha a döntőbíró azt mondja, hogy a birka tényleg birka, akkor valódi és indokolt meggyőződésünk tudást eredményezett, egyébként meg nem. Csakhogy nincs ilyen döntőbíró.
Mivel vizsgálatunk tárgya, hogy bárki ember tudáshoz juthat-e, a vizsgálathoz nem előfeltételezhetjük, hogy legalább egy ember már biztos tudáshoz jutott, mert ez érvénytelenné teszi a vizsgálatot. Ha pedig nem előfeltételezhetjük senki biztos tudását, akkor nincs ki elbírálja a gondolatkísérlet eredményét. Nincs kitől megkérdezni, hogy amit birkának látunk, az birka-e. A gondolatkísérlet – akár törekedett erre Gettier, akár nem – valójában feltételezi Istent, vagy egy istenfunkciót betöltő lényt, aki megkérdőjelezhetetlen tudással rendelkezik, és akinek elhisszük, hogy a birka az birka. Ám ilyen lény – legalábbis a gondolatkísérletünk szempontjából – vagy nincs, vagy ha van, nem köti az orrunkra a választ, bizonytalanságban hagy minket. Ha esetleg az orrunkra kötné, akkor meg a kinyilatkoztatásában való hitről, és továbbra sem tudásról beszélhetnénk.
Még reménytelenebbnek mutatkoznik a tudásszerzés, ha figyelembe vesszük, hogy a „birka” csak egy egyezményes szó, és nem a szóval jelölt valami. A jel kimondásával nem ismertük/fogalmaztuk meg a valami filozófiai lényegét, hanem csak utaltunk rá. Mintha rámutattunk volna egy birka képére. Azaz a „tudás”-t lehetségesnek állítva összeolvasztanánk a nyelvi jeleket az általuk jelölt dolgokkal, ami abszurd. Mintha egy számítógép processzora feltételezné, hogy a vele összekötött kamera képe alapján digitalizált 101100111000 jelsorozat azonos a valós világbeli tárggyal, és a jelsorozatot feldolgozva „megismerheti” azt. Ilyet feltételezni programhiba lenne.
A Gettier-esetek jelezhetik, hogy a tudásról gondolkodva az agyunk mesterségesen előállít egy virtuális meta-tudás szintet, amelyen azt képzeljük, hogy – mintegy – külső megerősítés birtokában vagyunk, és annak virtuális fényében (át)értékeljük a feltételezéseinket. Ha a virtuális szint – mintegy – megerősít minket, akkor a feltételezésünket – mintegy, hétköznapi használatra – tudásnak nevezzük. Ám a virtuális szintet közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy az is belső szint, és külső megerősítésként felfogni önellentmondás. Ha valóban külső lenne, nem fogadnánk el. Ha pedig belső, nem eredményezhet kívülről igazolt tudást.
Gettier fejtegetése nem visz közelebb a tudás megértéséhez, ahhoz viszont igen, hogy belássuk, a tudás elérhetőségéből kiinduló feltételezéseink abszurdak, és hogy optimizmusunk e téren indokolatlan. Lám, kimondatlanul még egy istenszerű figurát is belekeverünk a képbe, pedig ezt egyébként kerülendőnek tartjuk. (Okkal, vagy ok nélkül kerüljük? Kiderül a következő részből.)
Dr Jekyll örül, hogy végre rálátunk a tudás elérhetetlenségére és ellenőrizhetetlenségére. Mr Hyde ellenveti, hogy ha nem rendelkezhetünk tudással, akkor a nem tudást sem tudhatjuk... Ha semmi sem bizonyítható, akkor ez sem. Továbbá, az ismeret elérhető leghatározottabb fokozatát is nevezhetjük – jobb híján – tudásnak, nem? Dr Jekyll azt feleli, hogy értelemszerűen a tudhatatlanságot sem tudhatjuk, nem bizonyíthatjuk, ám ha a tudásszerzés legjobbnak tartott módszere feloldhatatlan rendszerszintű ellentmondásba fut, meglehetősen biztosak lehetünk a tudás lehetetlenségében; legbiztosabb tudásunk tehát az, hogy tudásról beszélni abszurd. Rendben – feleli Mr Hyde –, akkor mégis, milyen szót használjunk a tudáshoz legközelebb lévő állapotra? Nem a „tudás” rá a legmegfelelőbb szó? Dr Jekyll kelletlenül elismeri, hogy de, majd hozzáteszi: azzal a megkülönböztetéssel, hogy a tudáshoz legközelebb lévő állapotunkat még véletlenül se tekintsük tényleges tudásnak – ez ugyanis kategóriatévesztés lenne.
Mi történik, ha a tudáshoz legközelebb lévő állapotot összekeverjük a tényleges tudással? Téves következtetéseket kezdünk el levonni és alkalmazni vadul, például a tudományunk mindenhatóságáról, emberi lehetőségeink végtelenségéről. Ezek a következtetések először a jólétünkbe kerülnek, azután bedönthetik az egész civilizációnkat. Fontoljuk meg, mi volt a Bábel tornyát építők apró tévedése: azt gondolták, hogy aki képes száz méter magas épületet emelni, az képes tetszőleges magasságú épületet emelni, és elérni vele az eget. A kategóriatévesztés hübriszessé tette őket, és bedöntötték a civilizációjukat. Ma már tudjuk, mekkora különbség van száz méter és az égig érés lehetetlen feladata között. Ideje szerényen belátnunk, mekkora különbség van a tudáshoz – a mi szempontukból – legközelebb lévő állapot és a tényleges tudás megszerzésének lehetetlen feladata között.

2017. június 20., kedd

Paradoxonok könyve 19. rész

19. A jelparadoxon – minden jelrendszer alapvető egyetértésre épül, miközben az alapvető egyet nem értés megoldását is várnánk tőle, persze hiába
Ha nincs egyetértés és együttműködés, nincs jelrendszer, nincs nyelv, nincs kommunikáció. Ha az egyetértés alapján létrejött egy jelrendszer, ám az egyetértés mára megszűnt, akkor a nyelv nem működik többé, a kommunikáció elakad.
1. példa: ha az ősemberek nem értenek egyet abban, hogy mi a mamut, akkor a mamut szóból nem lesz érvényes szó, kimarad a nyelvből. Ha az egyet nem értés széles körű, akkor nem jön létre a nyelv, mert minden szó kimarad belőle. A nyelvek léte azt bizonyítja, hogy voltak alapvetően egyetértő és együttműködő közösségek, sőt hogy a történelem során az alapértelmezett létezési mód a közösségi szintű egyetértés és együttműködés volt. A ma létező népek annak köszönhetik a nyelvüket, kultúrájukat, sőt a puszta létüket is, hogy a történelem folyamán nem vitatkoztak a nagy közéleti témáikon úgy, mint mai utódaik.
2. példa: a közéleti vitákban alapvető nézeteltéréseket próbálunk tisztázni a nyelv segítségével. A nyelv erre azonban csak a közös nevezőt jelentő fogalmak megtalálásával alkalmas. Ha találunk olyan szavakat, amelyek tartalmában egyetértünk, akkor előre tudunk lépni a nézeteltérések tisztázásában. Ha nem találunk közös értelmű fogalmakat, akkor a nézeteltérések nem tisztázódnak, a nyelv használhatatlannak bizonyul. A liberálisok és a konzervatívok közötti vita azért parttalan, mert a vitázók egészen mást értenek pl. a szabadság szó alatt. Hiába hajtogatják, hogy a szabadság jó/rossz, semmivel nem kerülnek közelebb egymás meggyőzéséhez, de még a megértéséhez sem. Ha törölnénk a szótárból minden olyan szót, amelyben a (nemzeti) konzervatívok és a (bal-)liberálisok nem értenek egyet, alig maradna szó a szótárunkban.
3. példa: aki centiméterben mér 3 egységet, az elbeszél a zollban 3 egységet mérő ember mellett, és fordítva. Amíg nem akarnak kifejezetten egyetérteni és együttműködni, addig mit sem segít rajtuk a többé-kevésbé közös nyelv. A helyzet kulcsa az együttműködési szándék, a nélkül nem jutnak előbbre.
Dr Jekyll hangsúlyozza, hogy az emberek a nyelv segítségével csak abban tudnak egyetérteni, amiben eleve egyetértettek, azaz kár a kommunikációba fektetett energiáért. Mr Hyde viszont úgy látja, hogy az értelmetlen szócsatákba bonyolódó felek legalább nem polgárháborúznak, így a látszólag értelmetlen kommunikációnak békefenntartó funkciója van.
A jelrendszerek egyezményes voltából következik, hogy nem csak a magukat multikulturálisnak vélő társadalmak vannak bukásra ítélve, hanem azok is, amelyek nem tudnak irányadóvá tenni egy konkrét – és fenntartható! – értékrendet. A nyugati társadalmak azért (is) vannak ma válságban, mert a politikai oldalak nem akarnak együttműködni pl. a melegség megítélése terén. A különböző értékrendű emberek egymás ellen dolgoznak, rendszeresen lerombolják a másik oldal által felépített struktúrákat, és ez a társadalmaik jólétébe kerül.

2017. június 19., hétfő

Paradoxonok könyve 18. rész

18. A tautológiaparadoxon – a logikától új állítások igazolását is várnánk, pedig csak az eleve „ismert” állításokat teszi elismételhetővé
A tautológia szóismétlést jelent, pl. erkölcsi moralitás; a fekete fekete; az üzlet az üzlet; a nap napkeltekor kel. Szép lenne, ha a logika segítségével ennél jelentősebb következtetéseket is kimondhatnánk, de a szerkezeti korlátokból adódóan nincs ilyen lehetőségünk.
Ha indukcióval próbálkozunk, akkor egy halmaznak egyre több eleméről állapítjuk meg, hogy rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal, majd a halmaz egészére rámondjuk, hogy az adott tulajdonság valószínűleg minden tagjára érvényes. Pl. minden hattyú fehér. Ezzel egyrészt nem mondtunk semmi újat, másrészt – ahogy két résszel korábban láttuk –, az állítás meglehetősen vitatható is.
Ha dedukcióval kísérletezünk, és átmenetileg figyelmen kívül hagyjuk az alapnehézséget (miszerint nincs érvényes, azaz nem indukcióval előállított kiinduló premissza), „érvényesnek” tekintve a „minden ember halandó” állítást, folytathatjuk, hogy „Szókratész ember”, tehát „Szókratész halandó”. Ezzel sem mondtunk semmi újat. Az „emberek” nevű halmaz minden tagja definíciónk szerint halandó, így ha Szókratész definíciónk szerint tagja a halmaznak, akkor definíciónk szerint halandó. A gondolatmenetben nincs semmi olyan, amit ne tudtunk volna előre, illetve ne lenne definíciónk szerint benne a kiinduló keretben. A tautológia a logikában azt jelenti, hogy a következtetés fogalmilag eleve benne rejlik a premisszákban. A „tehát Szókratész halandó”, a „nap napnyugtakor nyugszik”, és a „Péter a születésnapján egy évvel idősebb lesz, mint az előző születésnapján volt” meglátások információs értéke nulla.
Dr Jekyll rámutat, hogy az „a logika csak tautológiára alkalmas” állítás maga is tautológia, mivel a következtetések körkörössége fogalmilag kizár minden külső információt. A külső információ szétfeszíti a logikai szillogizmus keretét, nem értelmezhető logikai szerkezetként. Mr Hyde ellenveti, hogy a logika mégsem haszontalan, mert 1. bizonyos gondolati szerkezetek abszurditása alapján beláthatjuk, hogy rossz úton szeretnénk eljutni egy következtetésre, és más utat keresünk; 2. a premisszákból eleve adódó következtetés is lehet jelentős, mert esetleg így tudatosítunk valamit, amit figyelmen kívül hagytunk; észben tarthattuk volna, de az agyunk végessége miatt nem tartottuk.
Hasznos tautológia például a „te is halandó vagy, és nem viheted magaddal a pénzedet”; valamint a „valószínűleg minden alma lefelé esik”. Még „az üzlet az üzlet” tautológia is hordoz némi kihámozható értelmet, nem is szólva „az élet olyan, mint az élet, c'est la vie” bölcsesség mély és elgondolkodtató tartalmáról.

2017. június 16., péntek

Paradoxonok könyve 17. rész

17. A dedukcióparadoxon – a dedukció következtetését szükségképpen igaznak szoktuk tartani, ám közelebbről minden dedukció indukció
Az indukciós érvelésben egy halmaz (hattyúk) elemein haladunk sorban, közös tulajdonságokat keresve. Mivel több hattyút is fehérnek tapasztalunk, valószínűségi alapon kimondjuk a következtetést, hogy „a hattyú fehér". Tisztában vagyunk vele, hogy ez egy valószínűségi alapon tett kijelentés, amely későbbi adataink fényében indokolatlan általánosításnak bizonyulhat.
A dedukcióval elért következtetést ellenben nem tartjuk valószínűségi alapú állításnak. Nézzük meg tüzetesebben az évezredek óta idézett dedukciós példát: Minden ember halandó. Szókratész ember. Tehát Szókratész halandó. E következtetés a logikai szakirodalom szerint szükségképpen igaz.
Matematikailag: az emberek halmazának minden eleméről tudjuk, hogy meg szokott halni, vagyis a tulajdonságainak egyike, hogy „halandó”. Szókratészről azt állítjuk, hogy e halmaz tagja, azaz szükségképpen a tulajdonságai közé tartozik, hogy halandó. Szókratész nem valószínűleg halandó, hanem szükségképpen, a halmazának definíciója szerint halandó. Ez zárt, tökéletes rendszernek tűnik. Csakhogy...
Honnét tudjuk, hogy minden ember halandó? Másként nem tudhatjuk, mint indukcióval. Gyerekkorunk óta rendszeresen tapasztaljuk, hogy az emberek sorban öregszenek és halnak körülöttünk. Mások tapasztalata szerint is ez történik. Egy idő múlva kimondjuk, hogy „minden ember valószínűleg halandó”. Ez azonban egy valószínűségi alapon tett kijelentés, amely későbbi tapasztalataink fényében pontatlannak bizonyulhat. (Nem ismerjük nagyon régi korok embereit, és azt sem tudjuk, mi történik majd a távoli jövőben élő emberekkel.) Az indukció módszerét nem tudjuk dedukcióval meghaladni, ha a kiinduló állításunk (premisszánk) indukcióból származik. A „minden ember halandó” állítás indukció eredménye, vagyis nem lehet érvényes premisszája a dedukciónak.
Ezzel magunk is tisztában vagyunk, amikor azt mondjuk, hogy semmi sem tudható biztosan a világban. Ha semmi sem tudható biztosan, akkor nem rendelkezünk dedukcióra alkalmas premisszával. A dedukció egy elméleti lehetőség, amely biztosan tudható kiinduló állítást feltételez. Mivel nincs ilyenünk, a dedukció a gyakorlatban nem alkalmazható.
Dr Jekyll kijelenti, hogy a „semmi sem biztos, csak a halál és az adók” angol közmondás ezek szerint csacskaság. Mr Hyde azt feleli, hogy az indukciónak azért vannak fokozatai, és sok milliárd ember halála alapján mégis csak biztosabb kijelenteni, hogy Szókratész halandó, mint három udvariatlan fiatal alapján kimondani, hogy a fiatalok udvariatlanok. Dr Jekyll ellenveti, hogy az eddig élt több tízmilliárd kínai szilárd meggyőződése szerint Kína a világegyetem középpontja (Középső Királyság), és ha a számokból indulunk ki, akkor ez valószínűbb, mint hogy Szókratész halandó? Mr Hyde szerint ezen a ponton kellene abbahagyni a szőrszálhasogatást...
A dedukció antik elképzelés, amikor még (egy-két kivétellel) minden ember rendületlenül hitt a szilárd tudásban, legalább néhány dolog kétséget kizáró ismeretében. A 20. század gondolkodói irányadóvá tették az ismereteinkben való kételkedést (szkepszist), ám adósak maradtak a szkepszis következetes végigvezetésével. A szkepszissel érvényét veszti – többek között – a dedukcióra vonatkozó antik elképzelés.
Erre az eredményre halmazelmélettel is eljuthatunk: a halmaz a fejünkben van, az agyunk hozza létre; a halmaz tulajdonságait ex cathedra tudjuk kijelenteni, hiszen a „közös” tulajdonság is az agyunk által előállított fogalom. Az emberek halmazának tulajdonságait mi definiáljuk, így Szókratész a definíciónk szerint halandó, ám ez egy belső séma kivetítése a külvilágra, és nem a külvilág leképezése.
Példa: azt szoktuk gondolni, hogy a valóság leképeződik az agyunkban, mint a külső fény a fényképezőgép érzékelőjén. Folyamatosan érkeznek a külső adatok, azokat dolgozzuk fel belül, a folyamat kívülről befelé halad. A fenti gondolatmenet alapján pedig inkább arról van szó, hogy az agyunk idegpálya-szerkezete vetül rá a külső valóságra, és mesterségesen strukturálja azt, ahogy egy lézeres mérő műszer sugarai részekre tagolják az osztatlan teret. A folyamat belülről indul, ezért csak mesterségesen előstrukturált külső adatokkal rendelkezhetünk, és az adatokból levont következtetéseink nagyobb mértékben tükrözik a belső szükségleteinket, mint eddig feltételeztük. A jelek szerint a logikai rendszerezhetőség nem igazolható a külvilág adataival, hanem belső igényünk.

2017. június 15., csütörtök

Paradoxonok könyve 16. rész

16. Az indukcióparadoxon – a dolgokat sorban egymás után vizsgálva, azaz indukcióval valamilyen következtetésre szoktunk jutni, ám az nem érvényes
Ha a Balaton mellett láttam az évek során háromszáznegyvenhét hattyút, és mind fehér volt, akkor arra a következtetésre juthatok, hogy a hattyú fehér. Egy biológus felvilágosíthat, hogy a hattyúcsibe barnás. Jó, de a felnőtt hattyú akkor is fehér. Érvényes következtetés ez?
Érvényesnek látszhat egészen addig, amíg fekete hattyúval nem találkozom. Vagy olyan emberrel, akinek tudomása van fekete hattyúk létéről.
A logikai szakirodalom azt írja az indukció módszeréről, hogy nem szükségszerűvé, hanem csak valószínűvé teszi a következtetést. Matematikailag: egy halmaz („a hattyúk halmaza”) elemein sorban haladva vizsgálom a tulajdonságaikat, és ha többször is tapasztalom ugyanazt a tulajdonságot („fehér tollazat”), akkor egy idő múlva kimondom, hogy „a hattyúk halmazának valószínűleg minden eleme fehér tollazató”. Mindaddig valószínűnek tarthatom, hogy a hattyú fehér, amíg ellenkező adathoz nem jutok. Az, hogy a világ egy távoli pontján létezik fekete hattyú, nem érvényteleníti az általam látott hattyúk színéből levezetett valószínűségi szabályt, mindössze árnyaltabban kell fogalmaznom: a Magyarországon látható kifejlett hattyúk (ellenkező adatig) fehérek. Ha a kijelentésem szempontjából releváns keret Magyarország, nagyjából rendben vagyok.
Csakhogy ugyanezzel a megközelítéssel arra is juthatok, hogy „a fiatalok udvariatlanok”, mert az utóbbi héten hárommal is találkoztam, aki az volt. Vagy hogy a pirézek lopnak. Illetve mind bankárok és médiacézárok, és aki nem, az erősíti a szabályt. Illetve buták, némi tisztelet a kivételnek. Illetve smucigok. Illetve nem szeretnek mosakodni. Illetve... Itt már feltűnő, hogy mi a gondunk az indukcióval. Sztereotíp(nek tartott) állításainkat még földrajzi és egyéb árnyalással is nehéz elfogadhatóvá tenni (pl. a 14-45 éves korcsoportba tartozó nem diplomás pirézek az én falumban lopnak) – akinek gondja van az alapgondolattal, semmiféle szűkítéssel nem fog vele egyetérteni. A hétköznapi életben egyszerre használjuk és lenézzük ezt a „módszert”. Viszont ha ennyire rossz, miért van nevesítve a logikai érvelés egyik változataként?
Dr Jekyll válasza: mert nincs nála jobb. Mr Hyde válasza: lássuk be, hogy a hétköznapokban induktívan gondolkodunk, nincs egyetlen nem-induktív gondolatmenetünk sem. A világot ugyanis indukció, azaz egyedi tapasztalatok összegzése formájában ismerjük meg. Dr Jekyll: már amennyire megismerjük a világot (ha és amennyiben)... Mr Hyde: tessék ezt elmagyarázni valakinek a Blaha Lujza téren; hajrá, Jekyll bácsi!
A világról tett állításainkat vagy saját indukció alapján, vagy mások indukciója alapján tartjuk érvényesnek, miközben némi önreflexióval belátjuk, hogy az indukció módszere bizonytalan és vitatható valószínűségű következtetésekhez vezet, szükségképpen igaz következtetést pedig semmilyen körülmények között nem eredményez.

2017. június 11., vasárnap

Paradoxonok könyve 15. rész

15. Harari-paradoxon – minden fogalmunk virtuális, ám hittel és együttműködéssel képesek vagyunk egyes fogalmakat kvázi-objektívként működtetni
Mint azt Yuval Noah Harari kifejti a Sapiens című könyvében, civilizációnk fikciók egész sorát alkalmazza a siker érdekében. Ilyen fikció például a pénz és a bankrendszer. Egy 100 dolláros bankjegy semmiféle belső értékkel nem rendelkezik, a belé vetett bizalom teszi értékessé; a bankrendszert pedig a pénzügyi szolgáltatók és az ügyfeleik bizalma tartja fenn.
Hasonlóan, fikció a jogrend, az erkölcs, de az emberi jogok rendszere is. A beléjük vetett hit és a körülöttük kialakult együttműködés teszi őket működőképessé, és olyan szilárd érzetet keltővé, hogy az átlagember a legkevésbé sem tekinti őket fikciónak. (Harari szerint természetesen minden vallás is fikció, fiktív túlvilági jutalom ígéretével ösztönzi e világi erkölcsös viselkedésre a híveit, amit én árnyalandó gondolatnak tartok, és néhány fejezet múlva árnyalok is.)
Civilizációnk említett „fikcióit” pontosabb virtuális objektumoknak nevezni, ez jobban leírja a létrejöttük és működésük természetét: az agyunk állítja elő őket, és az együttműködésünknek köszönhetően működnek. A virtuális objektumok a civilizáció nagy vívmányai, nélkülük el sem tudjuk képzelni az életet.
1. példa: a virtuális objektumok a fejünkben léteznek, mint a bináris jelsorozatok a számítógép agyában. Ahogy sok-sok számítógép jelsorozatai képesek egymással együttműködni egy hálózatban (lásd: Internet), úgy a hasonló virtuális objektumokat gondoló emberek is képesek egymással eredményesen együttműködni. Az együttműködés neve civilizáció.
2. példa: a számokról könnyen elfogadjuk, hogy „léteznek”, mert a létük megfelel az intuíciónknak (intuitív koncepció). A számok, fogalmak, ideák nem léte azonban nehezen fogadható el, mert kontraintuitív koncepció. Pedig a számok, fogalmak, ideák sehol sem lelhetők fel a külvilágban.
3. példa: valójában minden ember kételkedik bizonyos fogalmak létében, érzelmi és politikai antipátiái szerint. Aki nem tartja magát hazafinak, az kételkedik a haza mint fogalom értelmében, érvényében, sőt puszta létében is. És a nemzet létében. Aki nem tartja magát liberálisnak, az hasonlóan gondolkodik a szabadságról. És a diszkriminációmentességről. Vagyis a preferenciái szerint mindenki azt állítja bizonyos – mások számára kifejezetten fontos – fogalmakról, hogy nem léteznek, miközben a neki fontos fogalmak objektív létéről meg van győződve. Célszerű jobban tisztelnünk egymás virtuális objektumait, hogy ki-ki minél szélesebb keretek között megtarthassa a sajátjait. A keret nem tud sokat bővülni, hiszen mind ugyanabban a világban élünk. Elvben mindenki szabadsága addig terjed(het), ameddig nem korlátozza mások szabadságát. Csakhogy a lepkeszárny effektus miatt a legapróbb tetteink is befolyásolják a világ és az egész emberiség állapotát, így ez az elv sokkal szűkebben alkalmazható a gyakorlatban, mint azt véljük.
4. példa: a nyugati demokráciák mai 50-50%-os megosztottsága mögött az áll, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség pártiak elvitatják a hazafiaktól a haza/nemzet fogalmak létét, arra ösztönözve őket, hogy cserébe elvitassák a szabadság-testvériség-egyenlőség létét. Ez egy vesztes-vesztes játszma, és közben sok borsot törnek egymás orra alá. A fogalmak együttműködési platformként való elfogadásával mindkét oldal jól járna, továbbá rálátást nyerne a saját elfogult viselkedésére. Az nem úgy van, hogy a nekem tetsző fogalmak objektívek és szilárdak, a nekem nem tetszők meg egyszerűen nem léteznek. Külvilágbeli léttel senki fogalmai nem rendelkeznek, együttműködési platformként pedig mindenki fogalmai működnek. (Persze erősen különböző eredménnyel, és erről már lehet értelmes diskurzust folytatni.)
Dr Jekyll számára a fogalmak virtualitása fontosabb a gyakorlati használhatóságuknál, Mr Hyde pedig épp fordítva gondolkodik. Ebből a szempontból szerencse, hogy ők ketten ugyanabban a testben élnek: jól kiegészítik és kiegyensúlyozzák egymást.
Ha a fogalmaink nem léteznek, nem logikus ragaszkodnunk a nekünk fontosakhoz. Vagy épp attól logikus a hozzájuk ragaszkodás, hogy fontosak nekünk. A logika nem olyan egyértelmű, mint azt szeretjük gondolni. Ez azonban már a következő paradoxon.

2017. június 10., szombat

Paradoxonok könyve 14. rész

14. A nyelvparadoxon – x nyelv mint olyan nem létezik, ennek ellenére rengetegen állítják, hogy x anyanyelvűek, és senki nem szól nekik, hogy tévednek
A nyelv fejlődésével és/vagy változataival foglalkozó szakemberek vicces kedvükben meg szokták jegyezni, hogy igazából olyan, hogy olasz / angol / német nyelv nem létezik. Különböző beszélők által egyéniesen (idioszinkratikusan) használt, térben és időben jelentős eltéréseket mutató nyelvváltozatokról lehet értelmesen beszélni.
Német nyelvterületen 20 kilométerenként változik a nyelvjárás. Angliában szintén. A magyar nyelvjárások talán nagyobb területet fednek le, de hallhatóan léteznek. Nem beszélhetünk egységes magyar nyelvről. Egy-egy generáció diáknyelve külön alnyelvként is értelmezhető. A férfiak és a nők nyelvhasználata között szintén komoly eltérések vannak. Az 1930-as évek magyar filmjeit nézve elég furcsának találhatjuk, többek között, a szereplők kiejtését. Hallhatóan nem ugyanazt a nyelvet beszélik, amit mi.
Milyen értelemben lehet ennek alapján valakinek anyanyelve egy olyan nyelv, amely mint olyan nem létezik?
Míg Dr Jekyll összeráncolt homlokkal töpreng a talányon, Mr Hyde megjegyzi, hogy pongyola hétköznapi értelemben, és főleg más „nyelvekkel” összehasonlítva, mégis csak mintha léteznének nyelvek. A holland nem egységes, viszont eléggé különbözik ahhoz a szintén nem egységes némettől, hogy ne legyen teljesen értelmetlen holland és német nyelvről beszélni. (Még akkor is, ha pl. a holland-német határ két oldalán lakók dialektusa közelebb áll egymáshoz, mint a saját nyelvük hivatalos változatához, stb.) Mr Hyde megelégszik a fogalmak hétköznapi értelmével, és Dr Jekyllen kívül nem sokan szállnak vele vitába.
A nem létező nyelv létezőkénti kezelése jól illeszkedik a virtuális hídépítés agyi stratégiájába. Az agy számára nem a fogalmak valóságossága a lényeg, hanem hogy meg tudja valósítani a fennmaradáshoz szükséges, aktív cselekvést igénylő evolúciós stratégiát. Az agy kommunikálni akar, mert ez bevált az evolúció során; e késztetésből vezeti le a modellt, amelyben a nyelv, kvázi, „létezik”.
Ha elfogadjuk, hogy a nyelv léte virtuális, innen már csak egy lépés elfogadni, hogy minden elvont fogalom (pl. szépség, jóság, humanizmus, demokrácia, jogállam) – a jellegéből következően – szintén virtuális. Folyt. köv.

2017. június 9., péntek

Paradoxonok könyve 13. rész

13. A virtualitásparadoxon – tudjuk, hogy az agyunk és a „valóság” közötti kapcsolat virtuális, de úgy teszünk, mint ha nem virtuális lenne
Az eddigiekben tárgyalt paradoxonok egyike sem oldható meg, mégis figyelmen kívül hagyja őket az emberiség. Még a legnagyobb filozófusok döntő többsége is. Pedig ha a Wiki témába vágó szócikkeit megnézzük (angolul), akkor kivétel nélkül minden témában megtaláljuk azt, hogy „nincs egyetértés”, „nem definiált”, „egyesek rámutatnak arra, hogy végső soron lehetetlen”, stb. Azaz minden eddig említett paradoxon valós, ki van mondva, az értelmiségiek nagyjából tisztában vannak vele. És mégsem megy át a köztudatba.
Azt gondolom, hogy ennek evolúciós és személyiségdinamikai oka van. Evolúciós annyiban, hogy az ember sok millió sikeres túlélő generáció sikeres utódja. Az elődők sikerének alapja a tevékeny túlélési stratégia volt. A tevékeny élethez nem célszerű belemerülni az önreflexióba, különben úgy járhatunk, mint a Buddha, aki a megvilágosodása előtt mintegy két hétig meditált egy fa alatt, és közben kis híján meghalt. A sikeres túlélők nem engedhetik meg maguknak ezt a magatartást, mert megeszi őket egy ragadozó, elüti őket egy kamion, a fejükre omlik a ház, vagy egyszerűen étlen-szomjan halnak. Az evolúció a paradoxonokon való tétlen reflektálás ellen hat, és az emberiség túlnyomó többsége ösztönösen kiéli az evolúciós reflexeinek nagy részét.
A paradoxonok figyelmen kívül hagyásának másik nyilvánvaló oka, hogy szeretnénk megőrizni az ideális énképünket, amelynek része a „valóság”-ba vetett szilárd bizalom, és a tetterő is. A paradoxonok végiggondolása megrengetné a legalapvetőbb meggyőződéseinket, ezért inkább nem gondoljuk őket végig, nehogy összeomoljon a magunkról dédelgetett ideális énkép. A paradoxonok a kicsinységünkkel, tehetetlenségünkkel, véges lehetőségeinkkel, leküzdhetetlen korlátainkkal szembesítenek minket. Ezt nem igazán szeretjük, főleg nem a határtalan, akár téveszmés, hübriszes önmegvalósításban hívő 21. században.
Az élet ismert és sokat tárgyalt iróniája, hogy hetvenéves agyat szeretnénk egy húszéves testben, ám mire rájövünk, hogy ez lenne az igazi nyerő kombináció, a vágyunk már értelemszerűen nem teljesülhet. A paradoxonok hetvenéves agynak való téma. Mire eljutunk a méltányolásukig, már kifelé vonulunk a tevőleges életből, és nem sok vizet zavarunk a világban, nincs nagy befolyásunk a köztudatra.
Szintén iróniája az életnek, hogy voltak olyan (memento mori felfogású) korok, amelyekben kicsiny porszemnek lenni teljesen elfogadható volt, ám e korok nem rendelkeztek a paradoxonokkal való szembenézéshez szükséges ismeretanyaggal, és mire az ismeretanyagot megszerezve alkalmassá váltunk a paradoxonokkal való szembenézésre, menekülni kezdtünk a kicsiny porszem tudattól. A paradoxonok – és velük a végességünk – elfogadása talán egy következő, kevésbé hübriszes kor feladata marad. Lehet, hogy a nagy szintézis csak a következő generáció életében történik meg.
Dr Jekyll lebénul a paradoxonoktól, Mr Hyde pedig cselekszik, és figyelmen kívül hagyja őket.
A valóság és a tudatunk közötti szakadék fölé vetített virtuális híd számunkra teljesen valósnak tűnik, miközben magunk is tudjuk, hogy nem az. Az életünket körülvevő paradoxonok sora ezzel messze nem ért véget, a sorozat folytatódik.

2017. június 8., csütörtök

Paradoxonok könyve 12. rész

12. A bizonyításparadoxon – szeretnénk bebizonyítani különböző állításainkat, ám erre nincs érvényesként elfogadott módszerünk
Ki és mikor bizonyított be bármit a világtörténelemben, amit ma mindenki elfogad? Soha, senki, semmit.
1. példa: a bírósági bizonyítás tanúkra és tárgyi bizonyítékokra épít, ám mi ezeknek a tényleges bizonyító értéke? Semmi. Tegyük fel, valaki látta, amint a tettes meghúzza a ravaszt, az áldozat közvetlenül ezután összeesik, és golyó ütötte sebbel elhalálozik. Hogyan lehetne bebizonyítani, hogy a halál oka a kilőtt golyó volt? Ezt a halottkém szavára hisszük el. Hogyan bizonyítjuk, hogy a golyót a tettes kezében lévő fegyverből lőtték ki? A rajta lévő huzagolásnyomokból (a cső egyedi belső mintázatának lenyomatából). Ezt a fegyverszakértő szavára hisszük el. A tanú látta a konkrét golyót? Nem láthatta. Nem működik a bizonyítás. Még alapvetőbb probléma, hogy a golyó általi halál mint olyan sincs bebizonyítva. Emlékszem, egy vitatkozó kedvű kollégámmal mintegy kétszáz üzenetben vitattuk eredménytelenül, hogy a halál beálltának van-e pillanata. Kollégám szerint nincs, és meggyőzhetetlen az ellenkezőjéről... Akkor miért fogadja el a bíróság a fentihez hasonló „bizonyításokat”? Mert nincs jobb eszköze. A bűnösséget „ésszerű kétséget kizáróan”, és nem „filozófiai kétséget kizáróan” bizonyítjuk. Pontosabban: „bizonyítjuk”.
2. példa: mit bizonyított valaha a tudomány? Semmit. Minden „bebizonyított” modellről kiderült, hogy van nála jobb. A mai modelljeink is ilyenek, azaz meg lesznek haladva, definíció szerint nem lehetnek bebizonyítva. A helyzet iróniája, hogy a jövőbeni meghaladásban biztosabbak lehetünk, mint bármilyen más feltevésünkben. Ebből nem következik (non sequitur), hogy a legjobb mai tudományos modellünk elvetendő. Végül is, ma tényleg az a legjobb.
3. példa: tegyük fel, tíz ember látni vélt tegnap este 10 óra 31 perckor az Oktogonon. Ez bizonyítja, hogy ott is voltam? És ha egyikük még kezet is fogott velem, sőt megveregette a vállamat? Ez mit bizonyít? Szerintem semmit, bár számos ember talán hisz nekik. Én azt mondom, nem jártam arrafelé, tíz tanú is hazudhat. Összebeszéltek. Hozzanak tanút arra, hogy tényleg ott voltak, és tényleg láttak. Aztán a tanúsítók is hozzanak tanúkat, akik szintén hozzanak tanúkat, és így tovább. Mivel az egész emberiség nem lehetett egyszerre az Oktogonon, és ha elférne is ott, a tömeg miatt nem láthattak volna engem, még az sem lesz bebizonyítva, hogy elvileg láthattak, az meg pláne nem, hogy ott is lettem volna. Teszteljük: egy emlékezetes világtörténelmi esetben tizenegyen véltek látni konkrét helyen és időpontban egy embert, aki mások szerint nem lehetett ott. Pedig a tanúk szeme láttára halat evett, szólt hozzájuk, beszéltek vele, sőt az egyik tanú megérintette az oldalát is, így győződvén meg a felől, hogy az illetőt nem csak hallucinálják, hanem tényleg ott van velük. Ez mit bizonyított az emberiség szemében? Tudjuk, hogy semmit. Egyesek – saját belső döntés alapján – elhiszik, mások nem.
Dr Jekyll semmit sem tart bizonyítottnak, Mr Hyde pedig megelégszik a hétköznapi értelemben vett bizonyítással, ha már nics ennél jobb. Egymással persze nem tudnak megegyezni, csak abban, hogy a bizonyíthatóságról folytatott vitájuk (is) parttalan... ami végül is a bizonyíthatatlanságot bizonyítja.
Mi lehet az oka annak, hogy a bizonyíthatatlanság ellenére úgy teszünk, mint ha bizonyos dolgok mégis csak be lennének bizonyítva? Kiderül a következő részből.

2017. június 7., szerda

Paradoxonok könyve 11. rész

11. A definícióparadoxon – igényt tartunk a fogalmaink meghatározására, ám minden fogalmunk csak körkörösen, előbb-utóbb önmagára visszahivatkozva határozható meg
Az érettségire felkészítő matematikai feladatgyűjteményekben olvasható, miért lehetetlen bármit is definiálni. A definícióban nem használhatjuk a definiált szót, és ha a definícióban használt szavainkat sorban megpróbáljuk definiálni, belátható, hogy a felhasználható szavak száma véges, így a definíciós lánc elkerülhetetlenül elakad valahol. Minden értelmező szótár körkörösen definiál, a defininiált szavak egy része előbb-utóbb visszaköszön más szavak definíciójában.
A hétköznapi értelemben vett definíciók érthetősége és használhatósága előfeltételezi, hogy nagyjából ismerjük a meghatározásokban használt szókincs jelentését. Ha nem tudjuk tapasztalatból, mit jelentenek az alapszavak (pl. víz, ruha, mosás, kéz), a velük meghatározott fogalmakat (pl. mángorló) sem fogjuk érteni.
1. példa: érvénytelen két szinonimát egymással definiálni. Meghatározás = definíció; definíció = meghatározás. Ezzel nem meghatároztuk a fogalmat, hanem előbb latinra fordítottuk, majd visszafordítottuk, és nem kerültünk közelebb a jelentéséhez (ahhoz képest, amit kezdetben is tudtunk róla).
2. példa: érvénytelen a példálózó meghatározás is (szék = ülőalkalmatosság; ülőalkalmatosság = amin ülni lehet, például szék.)
3. példa: a hosszabb kör is érvénytelen. Tölgy = makkot termő fa; terem = termést hoz; termést hoz = terem; makk = a tölgyfa termése; termés = ami terem... Ha nem tudjuk eleve, mi a tölgy, a makk, a termés, akkor ezekből a definíciókból semmi sem derül ki számunkra. Az a gond, hogy nagyobb rendszereket nézve, minden definíció ilyen. Eleve ismernünk kell a definíciókban használt szókészletet. Továbbá világos kell legyen számunkra, mi az idő, az élet, az ember, és így tovább, miközben ezek a ködös filozófiai távlatokba vesző fogalmak maguk sincsenek meghatározva, sőt nem meghatározhatók, nincs egyezményes meghatározásuk.
Dr Jekyll agya végtelen ciklusban pörög ezen a paradoxonon, míg Mr Hyde legyint, hogy a maradéktalan definiálás talán tényleg nem lehetséges, viszont hétköznapi értelemben világossá lehet tenni azokat a fogalmakat, amelyekről beszélünk. Ha közvéleménykutatást tartunk, ezer embernek feltesszük a kérdést, hogy „Örülne-e, ha egy piréz család költözne a szomszédjába?”, és egyesek visszakérdeznek, hogy pontosan mi az a piréz, valamit csak tudunk mondani anélkül, hogy filozófiailag meghatározni kényszerülnénk az ember fogalmát. Jogos, ismeri el Dr Jekyll, ám a hétköznapi értelemben használható definíció nem valódi definíció, ilyen ugyanis belátható okok miatt nem áll rendelkezésünkre.
Abból, hogy valódi definíció nem áll rendelkezésünkre, nem következik (non sequitur), hogy ne törekedjünk a rendelkezésünkre álló legjobb definíciók megalkotására. A viszonylag világos fogalmak használata megkönnyíti a kommunikációt. Nem beszélünk el egymás mellett – vagy legalább világossá válik, hogy elbeszélünk egymás mellett, mást értünk ugyanazon szavak alatt. Hatásos önfejlesztő gyakorlat a bonyolult szavainkat megmagyarázni egyszerűbb szavakkal, illetve visszavezetni egyszerűbb szavakra (pl. mángorló helyett mondhatunk kézi mosóeszközt, az szélesebb körben érthető). Az általános szavakat pedig konkrétra alakíthatjuk, ha valójában egy konkrét alkategóriára gondolunk (pénz helyett pl. a dollárra).
A félreértések egy része tisztázható ily módon. Ha vita támad a dollár - euró árfolyamról, és a vitázók egy része USA dollárról, egy másik része pedig kanadai vagy ausztrál dollárról beszél, erre maguk is könnyen rájönnek. A preferencián vagy megközelítésbeli különbségen alapuló nézeteltérések nem oldhatók meg így, de a fogalmak viszonylagos pontosítása legalább rávilágít a nézeteltérés lényegére (kiderülhet például hogy a vitázók egészen mást értenek szabadság, jogok és emberi méltóság alatt).
Hogyan bizonyosodhat be, kinek van igaza? Sehogy, de ez már a következő rész témája.

2017. június 6., kedd

Paradoxonok könyve 10. rész

10. Az 1 + 1 paradoxon – az eredményről a legtöbb ember könnyedén meggyőzhető, levezetni viszont nincs min/mivel/hogyan
Immanuel Kant nagy meglátása, hogy az 1 + 1 = 2 a priori, azaz eleve elfogadható (lásd: Kant, a priori), mivel fejben belátjuk, hogy így van, csak így lehet, így kell lennie. Szerencse, mert ha valahogyan alá akarnánk támasztani, nem sikerülne. Az 1 illusztrálására ugyanis csak olyan dolgokat találnánk, amelyekből belátható módon nincs még 1, legalábbis nem úgy, hogy az első 1-gyel azonosnak tekinthetnénk. Ha nem azonosak, nem adhatók össze. Ha azonosnak vesszük őket, akkor már elvonatkoztatunk, absztrakciót végzünk, agyilag átalakítjuk/előtorzítjuk a „levezetéshez” használt adatokat. Így a levezetés nem levezetés, a saját fejünk huzalozottságát vetítjük ki a külső objektumokra. Az 1 + 1 eredményét valójában az agyunk generálja, külső adat nélkül. Sőt, az 1-et is az agyunk állítja elő absztrakcióval, elvonatkoztatva az objektumok különbözőségétől. A számok paradox jellegét az adja, hogy miközben szilárdnak, biztosnak és pontosnak hisszük őket, valójában csak a számokat előállító és feldolgozó agyi idegpályáinkba vetett hitünk szilárd és biztos.
Ebből következik Kant másik nagy meglátása: az úgynevezett metafizika (a fizikai világunkon túl feltételezett tartomány, pl. az ideák világa, így a számoké is) jórészt nem kint, hanem bent, a fejünkben van. Kant előtt azonban az ideák közvélekedés szerint kint, rajtunk kívül kellett, hogy legyenek. Ezért beszélnek a matematikában a mai napig úgy a számokról, mint ha fákról, bokrokról vagy fűszálakról beszélnének egy űrbéli erdőben. Például úgy, hogy beláthatóan több az irracionális szám, mint a racionális. Pedig ha a számokat az agyunk állítja elő eseti jelleggel, akkor pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a különböző okokból végzett számításaink elvben több irracionális számot eredményezhetnek, mint racionálisat. Értelmetlen a számokról úgy beszélni, mint ha már elő lennének állítva, és valahol, a világűr távoli pontján várnák, hogy egy arra járó matematikus leltározza őket.
Az állatvilág behatóbb tanulmányozása alapján egyesek hangsúlyozzák, milyen közel kerülnek némely állatok az ember értelmi funkcióihoz. Én fordítva látom: az ember maradt sokkal közelebb az állatok gondolkodási szintjéhez, mint azt hinni szeretné. Az eddig véltnél kisebb a különbség, nem vagyunk akkora csodák, amekkorának tartjuk magunkat.
Agyba huzalozott számtudat az állatvilágban is létezik, csak kevésbé összetett és rugalmas, mint a mi agyunkban. A kommunikációt lehetővé tevő egyszerű fogalmak minden bizonnyal az állati agyban is vannak, a mi agyunkban viszont sokkal nagyobb számban és összetettségben találhatók.
Bedrótozott fogalmi rendszerünk inkább tárkapacitás és fejléccel ellátott táblázatsablon, mint előre feltöltött adattár. Ám a póktól-kígyótól való félelmet nem kell külön feltölteni, eleve (a priori) ott van, ahogy az 1 + 1 = 2 is.
1. példa: képzeljünk el egy szinte teljesen üres rendszert, amelyet egy Zrt. (zártkörű részvénytársaság) várható adataira optimalizáltak. A rendszer remekül működik, ha egy Zrt. feltölti a saját adataival. Szinte tökéletes lesz a struktúra és az adatkör közötti egyezés. Kft. (korlátolt felelősségű társaság) esetén viszont adódhatnak eltérések; és akkor is, ha Zrt-ről van szó, de valamilyen okból elmarad az adatok feltöltése, vagy hiányosan történik meg. Vagy változik a szabályozói környezet, és eggyel több oszlop kellene az egyik táblázatba. Az emberi agy evolúciós sikerek nyomán nyerte el a mai struktúráját, kiválóan alkalmas túlélésre az előző generációkhoz hasonló környezetben, ha menet közben feltöltjük a szokásos adatokkal. (Például a híres „miért?” kérdéseinkkel.)
2. példa: a nyelvtanulásra különösen fogékony időablakokban szivacsként szívjuk magunkba a szavak és mondatok tömegét. Az időablakokon kívül viszont keményen meg kell küzdenünk minden új kifejezésért. Az adattárházunk táblázatai sokáig kamionszámra fogadják be az adatokat, ám egy idő múlva lezárulnak, és attól kezdve csak külön jóváhagyással lehet adatot bevinni/kihozni. Később még el is keverednek az adatok...
3. példa: a gondolati sémáink (egyszerűsítés, általánosítás, elvonatkoztatás, párhuzamkeresés, szabad asszociáció, stb.) részben tanultak, ám ez jobbára a hozott sémák rendszerezését és finomhangolását jelenti. Ahogy a furulyázni tanuló gyerek ujjaiban is ott a lyukak lefogásának készsége, „csak” a dallamot és a játéktechnikát kell hozzátennie. A politikai korrektség és más gondolatrendőri intézkedések viszonylagos kudarca annak tudható be, hogy a gondolati sémáink ösztönösek: spontán módon általánosítunk és következtetünk, intuitív analógiákat és asszociációkat használunk, a gondolatainkat nem állíthatja le semmiféle etikett; sem a spanyol inkvizíció, sem egy orwelli diktatúra, sem a PC.
Mr Hyde-nak ezzel semmi baja, míg Dr Jekyll agonizál az illetlen gondolataitól.
Ha elfogadjuk, hogy az agyunk (is) evolúciós eredmény, rálátást nyerünk a „valóság” és a tudatunk közötti távolságra és arra, hogy az agyunk virtuálisan áthidalja a szakadékot, fölé vetítve a belső struktúráit. A virtuális híd részeként beszélünk számokról, definíciókról és bizonyításokról, holott Dr Jekyll számára világos, hogy... Bővebben a következő részekben.

2017. június 5., hétfő

Paradoxonok könyve 9. rész

9. Az egységparadoxon – a lehető legegyszerűbb modelleket keressük, miközben igyekszünk elkerülni a túlegyszerűsítést
Az egységes modell megalkotása felveti a túlegyszerűsítés kockázatát, utóbbi kerülése pedig lehetetlenné teszi az egységes modellt. Kivéve, ha az egységes modell annyira jó, hogy semmilyen szempontból nem tűnik túlegyszerűsítésnek. (Lásd Einstein: Mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben.)
Az egyszerűsítésre törekvés az egyik alapvető agyi sémánk, evolúciós sikertényezőként alakulhatott ki, és nem tehetünk sem róla, sem ellene. Egyszerűsítés nélkül semmire sem mennénk a világ jelenségeivel. Szó szerint semmire, hiszen a modellezés mint olyan megköveteli a lényeg kiválasztását, és a nem lényeg elhanyagolását. A lényeg kiválasztása pedig ösztönös és önkényes. Bal-lib terminológiával: előítéletes dolog. Ha kerüljük az előítéleteket, akkor nem lesz egyszerűsítés, nem lesznek modelljeink. Ha vannak modelljeink, akkor definíció szerint nem kerültük el az előítéleteket.
Dr Jekyll fogcsikorgatva veszi tudomásul, hogy előítéletekre az alapvető agyműködésünk miatt van szükség. Mr Hyde-ot pedig egyáltalán nem zavarják az előítéletek, hiszen evolúciós sikertényezők. Mivel e két személyiség ugyanabban a testben lakik, a test látszólag következetlenül, de többnyire érdekvezérelten, hol így, hol úgy viselkedik.
1. példa: nincs egyszerűbb modell a paranoiás emberénél. Az egész emberiség ellene van, és amikor látszólag még sem, áttételesen – és furfangosan – az is a Nagy Terv része. A modell a lehető legkövetkezetesebb, teljesen ellentmondásmentes. Legtöbbünk szerint azonban túl egyszerű. Kivéve, ha sokak által likvidálandónak tartott vezetőről van szó, esetében ez a modell indokolt lehet.
2. példa: a fizika jelenlegi modellje nem túl bonyolult, mindössze kétféle szabálykészletet feltételez. Egyet a makrokozmoszra, és egy másikat a mikrokozmoszra. A fizikusok azonban nem nyugszanak ebbe bele, belső meggyőződésük, hogy a két modell valójában egy... lesz, ha állhatatosan kutatnak tovább. Legtöbbünk osztja ezt a belső meggyőződést, és aligha véletlenül. A jelek szerint ez a gondolkodásmód bizonyult a legsikeresebbnek az evolúció során: támogatja az energiaminimumra törekvést, csökkenti a lelki terheket, és elősegíti a gyakorlati feladatok megoldását. Sok-sok sikeres túlélő utódaiként hordozzuk magunkban az egyszerűsítésre való hajlamot. A paradoxonok esetében ez azt jelenti, hogy könnyedén figyelmen kívül hagyjuk őket, úgy teszünk, mint ha nem léteznének, vagy mintha valaki már biztosan – nem tudjuk, hogyan, és nem is különösebben érdekel minket, de – megoldotta volna őket.
A történelem egyik első egységesítője az ókori görög matematikus (és geocentrista!), Püthagorasz volt. Számokban szerette volna megragadni a világ örök lényegét, értelemszerűen az 1-ben látta mindennek a kulcsát. Nem jutott eredményre, iskolájának nagy kudarca, hogy az egység oldalú négyzet átlóját semmilyen (természetes számokból álló) hányadossal nem tudta kifejezni. Ma az ilyen számot végtelen nem szakaszos tizedes törtnek, más néven irracionális számnak nevezzük, jelezve, hogy Püthagorasz rációja belecsorbult a feladatba.
A számok paradox jellege azonban nem a négyzet átlóját keresve jelenik meg, hanem – mint az a következő részben kiderül –, kezdettől fogva jelen van.

2017. június 4., vasárnap

Paradoxonok könyve 8. rész

8. A rációparadoxon – a racionalitásnak nincs jó tesztje, mégis (munkafeltevésünk szerint) a legjobb gondolkodási módszer
Rengeteg filozófus foglalkozott már az ésszerűség / ésszerű gondolkodás / józan ész / ráció / racionalitás témájával és kritériumaival, de senkinek nem sikerült a témára gombot varrnia úgy, hogy azzal be lehetne gombolkozni (lásd: Wikipedia, rationality). Ennek oka, hogy az ésszerűségről a ráció segítségével tudunk csak gondolkodni, azaz a folyamat önmagára reflektál, önmagát ellenőrzi úgy, hogy közben nincs külső rálátása. A rációnk racionalitásáról nem vagyunk képesek racionálisan gondolkodni, illetve nem lehetünk racionális mértékben biztosak abban, hogy valóban racionálisan gondolkodunk róla, és nem csak a racionalitás illúziójába ringatjuk magunkat.
1. példa: képzeljünk el egy auditort, aki önmagát ellenőrzi úgy, hogy mindig csak az előző lépésben számolt összeget látja, és nem tud kettőt vagy többet visszalépni a folyamatban. Egy ilyen auditor nem tud valódi önellenőrzést végezni, legfeljebb a közvetlen – és önmaga számára nyilvánvaló – számítási hibáit veheti észre, az esetleges módszertani problémákat már nem.
2. példa: egy kamera .mp4-re tömörít; egy másik kamara .mov formátumra. Ha vita támadna közöttük arról, melyikük tömörít érvényesen, a vitát egymás között nem tudnák eldönteni, és egy harmadik, .avi formátumra tömörítő kamera sem tudna ebben segíteni – mivel külső rálátása (és a nyers képadatokhoz való hozzáférése) csak a tömörítés fejlesztőjének van. A fejlesztő pedig azt mondaná, hogy minden kamerának érvényes a kimeneti adata, miközben e kimeneti adatok jelentősen különböznek egymástól. A kamerák ezzel nem sokra mennének, továbbra is lezáratlannak tartanák a vitát. Az lenne a belső meggyőződésük, hogy az övék az egyetlen érvényes módszer és kimeneti eredmény, és hogy minden kamerának hozzájuk hasonlóan kellene működnie ahhoz, hogy helyesen működjön.
3. példa: a rajzolók fejlődésének különböző fázisai megnevezhetők (pl. mértani, csendélet, tájkép, portré, fotografikus, művészi), de a fázisok egyike sem lép elő érvényessé és/vagy irányadóvá. Egyik fázisra sem mondhatjuk, hogy na, ez az igazi rajzolás, a többi meg nem az. A gondolkodásnak is vannak alapsémái (pl. dedukció, indukció, szillogizmus, párhuzam, asszociáció, rendezés, egyszerűsítés, stb.), többé-kevésbé leírható fejlődési fokozatai (pl. szükséglet-alapú, konkrét, általánosító, elvont, rendszeralkotó, stb.), de ezek közül egyik sem szükségképpen érvényes vagy érvénytelen. Ugyanazzal a módszerrel teljesen különböző következtetésekre lehet jutni (pl. más adatokkal/preferenciákkal), egy általában érvényesnek tartott módszer tévesnek látszó következtetésre is vezethet, míg egy általában hibásnak tartott módszernek lehet helyesnek látszó eredménye. Az általánosítást és a diszkriminálást néha szükségesnek és helyesnek, néha pedig szükségtelennek és helytelennek véljük, miközben nem tudjuk pontosan leírni, hogy mikor ilyen, mikor olyan. (Azaz ad hoc alapon kettős mércézünk.) A bemeneti adatok, a feldolgozás és a kimeneti adatok séma különböző pontjain játszanak szerepet az érzelmeink, néha olyan erősen színezve az adatokat vagy azok feldolgozását, hogy mások szerint súlyosan elfogultak vagyunk, míg belső meggyőződésünk szerint épp objektivitásra törekszünk, vagy esetleg indokoltan vagyunk elfogultak.
4. példa: hogy mit tartunk ésszerűnek, az jelentős részben a preferenciáinkon múlik. Ha a preferenciánk a kerékpáros közlekedés, akkor ésszerűnek tartjuk a kerékpárutak építését. Ha a forgalommentességet preferáljuk, akkor a kerékpárúttal szemben a sétálóutcák építését tartjuk ésszerűnek. Az ésszerűség szó ez esetben preferenciát jelent, az ésszerűtlenség pedig az eltérő preferenciákra vonatkozik.
5. példa: ha kinézek az ablakon, és úgy látom, hogy esik az eső, e megállapítást megfogalmazhatom logikailag helyesnek és helytelennek tűnő módon, de a mód kritizálása vagy helyeslése kevésbé fontos, mint hogy más is úgy látja-e az ablakán kinézve, hogy esik az eső.
Dr Jekyll olyan tapintatos az ésszerűség témájában, mint az elmebeteg zsenialitását meglátó pszichiáter, Mr Hyde viszont egy ital mellett bármikor, bárkivel szívesen megosztja a spontán meglátásait, és adott esetben nem habozna globális normává emelni őket. Mivel ők ketten egy testben élnek, a közös test helyzetfüggően hol így, hol úgy viselkedik.
A józan (paraszti) ész ókori görög fogalom (koiné aiszthészisz = közös érzékelés), ezt vették át a rómaiak sensus communis-ként, mai angol formában pedig common sense-ként ismerjük. A közösen látott, hallott, tapintott, szagolt, ízlelt jelenségekre és az azokból levont következtetések minősítésére használták. Ha tíz emberből kilenc látja az égő házat, és kilenc szerint el kell oltani, akkor a más véleményen lévő tizedik a többiek szerint felháborítóan esztelen, irracionális, nem józan ésszel gondolkodik. Az ókor óta eltelt időben rájöttünk, hogy ennek ellenére néha a tizediknek, a másként gondolkodónak van igaza, vagy legalábbis fontos meglátása. Mi tagadás, ettől jelentősen összezavarodtunk, gátlásosak lettünk, elvesztettük a saját gondolataink fonalát. Az egyszerű alapmeglátásainkat nem merjük hangosan vállalni, hogy ne fojtsuk el a különvéleményt, ám ezáltal a saját józan eszünket fojtjuk el. Az egyensúlyi állapot az lenne, hogy mindenki mondja ki a józan eszéből következő dolgokat, azután vizsgáljuk meg közösen az állításokat – ami sokkal hangosabb közélethez vezet, de a hangosság nem spórolható meg. Nem tudunk egyszerre tapintatosak és józan eszűek lenni.
Bevett módszer agyrázkódás vizsgálatára, hogy a mentős egy, kettő vagy három ujját mutatja a sérültnek, és megkérdezi, hogy „hány ujjat mutatok”. Ennek analógiájára úgy vélhetnénk, hogy az ésszerűség tesztkérdése lehet: „Clintonra vagy Trumpra tetszett szavazni”. Az a gond, hogy – finoman szólva – nem értenénk egyet a válasz értékelésében.
A Clinton vs. Trump vita vajon érzelmi / logikai / tájékozottsági / bemeneti / kimeneti / egyéni okból parttalan? Nekem úgy tűnik, hogy mindezek kombinációja miatt. Végül is, ha a közélet politikai döntéseiben lenne egy darab legésszerűbb opció, akkor egy ésszerű emberekből álló bizottság mindenki nevében és helyett meghatározhatná a választás eredményét. Ha viszont legalább két – részben ellentétes – legésszerűbbnek mondható opció létezik, akkor mégis csak a népnek kell döntenie. A demokrácia alapfeltétele, hogy legalább két legésszerűbbnek mondható opció létezzen párhuzamosan, tisztán logikai alapon eldönthetetlenül.
Jonathan Haidt erkölcspszichológus két olyan gondolati sémát ír le, amely lehetővé teszi, hogy az érzelmeink a józan ész ellenében is sokáig fenn tudjanak tartani egy álláspontot (lásd: confirmation bias = álláspontőrző elfogultság). Kettős mércével gondolkodunk: a számunkra fontos álláspontot megerősítő információhoz jutva úgy tesszük fel a kérdést, hogy „van-e legalább egy okunk elfogadni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elvetni). Az állásponttal ellentétes információhoz jutva pedig azt kérdezzük, „van-e legalább egy okunk elvetni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elfogadni). Logikai furcsaságainkra és az alapsémáink bizonytalanságára később még részletesen visszatérünk. Előbb azonban az agyunk néhány alaphuzalozott sémáját tárjuk fel.

2017. június 3., szombat

Paradoxonok könyve 7. rész

7. Lennox-paradoxon – csak a világegyetemet átható racionalitásban hívő ember tud ésszerűen kutatni, miközben e racionalitás léte vagy nem léte a vizsgált kérdések egyike
Hétköznapi tapasztalataink szerint a világ egyes jelenségei ésszerű és következetes módon rendszerezhetők, más jelenségek pedig nem. Nem alkotunk modellt arra, hogy New Yorkban a Times Square-en holnap reggel 9-kor hány emberen lesz csíkos, és hányon pöttyös zokni, mert nem feltételezzük e kérdés tudományos rendszerezhetőségét. Amikor azonban a világegyetem modelljét igyekszünk összeállítani, abból indulunk ki, hogy az univerzum tudományosan rendszerezhető. Miért véljük ezt?
John Lennox szerint azért, mert az idők hajnalától kezdve egészen az utóbbi egy-kétszáz évig az volt a fokozatosan finomodva irányadó meggyőződés, hogy egy végtelenül racionális lény teremtette a világot, és bennünket a saját képére. Tehát a világegyetem racionálisan készült, racionálisan működik, mi is racionálisnak teremtettünk, feladatunk az agyunkat racionálisan használva kutatni a világ titkait. Tehát a racionális kutatás lehetséges, indokolt, és bizonyos fokig – az isteni titkok küszöbéig – eredményes is.
Ezzel szemben Isten létének és/vagy elvont fogalmának kiiktatásával a nem hívő ember számára megszűnt a világ racionális háttere, az emberi rációba vetett hit és bizalom, megszűnt a tudományos kutatás háttere is. Lennox szerint az istenhit nélküli kutató nem tudja megmagyarázni, pláne nem képes megindokolni, hogy tulajdonképpen mit és miért kutat, miben bízik. Saját hasonlatommal: úgy jár, mint aki szélnek eresztette a lovait, majd felült a lovaskocsira, és csak ül rajta, csattogtagja az ostort, távoli utakról révedezik. Maga sem tudja, maga sem érti, miért. Annak lenne értelme, hogy leszálljon, és gyalog induljon el. Annak is lenne értelme, hogy lemondjon a távoli utakról, ha már nincs közlekedési eszköze. Annak is lenne értelme, hogy visszafogja a lovakat a kocsi elé. Még annak is lenne értelme, hogy kifejlessze az autót. Annak viszont semmi értelme, hogy egy ló nélküli lovas kocsi bakján ülve távoli utakat tervezzen. Az istenhit nélküli kutató nem gondolta végig a léthelyzetét.
Miből következik, hogy csak Istent feltételezve értelmes dolog racionálisan kutatni? Az Isten nélküli világ feltételezett rendjéből: ha minden az örök anyagból, véletlen vagy kvázi-véletlen folyamatok eredményeként jött létre, így a Naprendszer, az élet, az evolúció és annak csúcsán az ember, akkor semminek nincs sem célja, sem értelme. Így a kutatásnak sincs. Az életnek sincs. Az erkölcsös viselkedésnek sincs. A házasságnak, a gyermekvállalásnak sincs. A védőoltásnak sincs. A liberalizmusnak sincs. Az antirasszizmusnak sincs. A szabadságnak, az egyenlőségnek, a testvériségnek sincs. A humanizmusnak sincs. A szolidaritásnak sincs. A progresszív adózásnak sincs. Semmilyen adózásnak nincs. A politikai szélsőségek elleni tiltakozásnak sincs. És így tovább, a végtelenségig. Az egész létünknek és ténykedésünknek nincs értelme. Ám eközben létünk és ténykedésünk pont olyan buzgó, mint ha lenne neki értelme, mint ha valami motiválna bennünket az aktivitásra. Lennox éleslátóan mutat rá erre a feltűnő ellentétre az istenhit nélküli ember szavai és tettei között.
Ne feledjük, Mr Hyde-nak semmihez nem kell semmiféle indok. Követi az evolúciós reflexeit, nem igényel igazolást, az „indokolatlanságtól” nincs hiányérzete. Mr Hyde nem azért marad életben, mert jó oka van rá. Nem azért kutat, mert rájött a kutatás értelmére. Dr Jekyll igényesebb ennél, ám beletörik az agya a Lennox-paradoxonba. Hogyan lehet racionális kutatást végezni, ha nem hiszünk az univerzum végső racionalitásában? Ám ha előfeltételként hiszünk benne, hogyan tudnánk őszintén vizsgálni a végső racionalitás létét vagy nem létét?
A helyzet még ellentmondásosabb a hit nélkül kutató ember számára: nincs a valóságuknak olyan szelete, amely alapján okkal feltételeznénk, hogy az univerzum törvényei térben és időben állandók. Az állandóság agyi absztrakció, mint az egyszerűsítés, vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás. A világegyetem jelenségeiben épp az állandóság hiánya a feltűnő. Aki istenhit nélkül tételez fel állandóságot, az csupán egy, adatokkal nem alátámasztható gondolkodásbeli reflexnek engedelmeskedik. A reflex pedig korábbi istenhitű korok maradványa. Idő- és térbeli következetességet sincs okunk feltételezni: egy véletlenül épült végtelen kastély termeiben ődöngve indokolatlan feltételeznünk, hogy minden szoba padlója hasonló. A távoli galaxisok törvényei teljesen eltérhetnek a miénktől. A törvények percről percre változhatnak is, sőt nem törvényszerű, hogy egy véletlenszerű világnak legyenek bármiféle törvényei. Az, hogy egységes és következetes rendszert keresünk, belső vágy, külső visszaigazolás nélkül. A kvantummechanika mai modellje épp a többféleségre utal; és hogy nem hisszük el a kvantummechanika másféleségét, az talán inkább jellemzi az agyunkat, mint a valóságot.
A Lennox-paradoxon fordítva is fennáll: aki isteni küldetésként kapta a valóság racionális felderítésének és alakításának feladatát, mintha kevésbé igyekezne annál, aki nem tudja megmagyarázni, miért csinálja.
1. példa: furcsa, hogy aki sziszifuszinak hiszi az erőfeszítéseit, lelkesen görgeti a sziklát a hegy teteje felé, míg aki úgy tudja, hogy a csúcson várják a sziklájával együtt, nem erőlteti meg magát, nehogy kijöjjön a sérve.
2. példa: igen különös lenne, ha a nagy célprémiumra vagy nagy levonásra számító dolgozók ímmel-ámmal dolgozgatnának egy vállalatnál, míg a semmilyen fizetésre nem számítók lázasan ügyködnének, és fokozatosan átvennék a vállalat irányítását. Az elvben motiváltak lazsálnak, az elvben motiválatlanok güriznek. Ilyen különös ellentmondás tapasztalható a tudomány világában. És az üzleti életben. És a politikában. És a szakszervezetekben. És az emberi jogok területén.