Magyarázzák a bizonyítványt

Bajban a ballib sajtó, nem jött be az eddigi "hírszolgáltatás" Magyarországról és a Fideszről. Ha a média objektíven és függetlenül negatív következtetést sugall, akkor a pozitív kifejlet finoman szólva megkérdőjelezi a hitelességét. Valahogy meg kell magyarázni, miért nem engedelmeskednek a tények a véleménynek. Nézzük, hogyan hajtanak végre "rugalmas elszakadást" a propagandaüzemek.

Tény: az EU semmiféle büntetésben nem részesíti Magyarországot, mert nincs miért.
Újságcím: Térdre kényszerítettünk félmilliárd embert
Vértes László: valójában mindenki állva maradt, mi is, hiába fohászkodott a ballib sajtó a vereségünkért.

Tény: hamarosan kezdődnek az IMF-tárgyalások.
Sajtómagyarázat: csakis Spanyolország leminősítésének köszönhetjük, hogy velünk nem keménykednek tovább.
VL: A spanyol gazdasággal való összehasonlítás régóta mutatja, hogy kettős mércét használtak ellenünk, ezért is tagadták eddig makacsul a spanyol vonal relevanciáját. Az IMF-tárgyalások akadályozása kezdettől fogva indokolatlan és igazságtalan.

Tény: egy hét alatt sokat erősödött a forint.
Sajtómagyarázat: a hír csak egy ütemben mozgatta meg a piacokat.
VL: mégis, hány ütemben kellett volna egy hét alatt erősödnie a forintnak (fel-le-fel-le)? Hamarosan jön a turistaszezon, az lesz a második ütem.

A modern propaganda atyja, Goebbels mondta, hogy az emberek bármit elhisznek, ha elég gyakran ismétli a média. A módszer egészen Sztálingrádig bevált.

Lehet magyarázni a bizonyítványt, lehet takargatni a szégyenfoltokat, de kár az erőlködésért. Mostantól egyre többek számára világos, hogy elérkezett a Fidesz-kormány ellen indított médiahadjárat sztálingrádi fordulata. Nincs esély a győzelemre, a kapituláció napja közel. Elkerülhetetlenül megvalósul a magyar ballib média legborzasztóbb rémálma: kénytelen lesz tényszerű(bb) újságírást folytatni. Mivel a ballib értelmiség sajátos tanulási nehézségekkel küszködik, fanatikus keretlegényei egyelőre töltényfogytáig harcolnak. Vajon az utolsó hiszékeny emberig ismételgetik majd a hírpótló propagandaverziót?

Néhány "nem sül ki a szemed?!" cikk:
http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/04/29/hig/
http://nol.hu/belfold/20120428-elvesztegetett_esely
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=545089

Pellengért a felsült jósoknak

A Fidesz kormányra kerülése óta egész sor jóslaton hergelődhetett a közvélemény. Kivonatos lista a legszebbekből:
Magyarországból királyság, Orbán Viktorból király lesz -- nem lett.
Bevezetik a prezidenciális rendszert -- nem vezették.
Zárolják a devizaszámlákat és a 2 millió forint feletti betéteket -- nem zárolták.
A Fideszt senki sem támogatja -- a szimpátiatüntetés szerint rengetegen támogatják.
Éhséglázadások lesznek -- nem lettek.
Polgárháború lesz -- az sem lett.
Akkora sallert kapunk az EU-tól, hogy a fal adja a másikat -- nem kaptunk.
Az EU megvonja tőlünk a támogatást -- nem vonta, a strukturális alapok 30%-át sem fogja befagyasztani.
Az egész világ ellenünk fordul, és nekünk annyi lesz -- nem lett.
Tavasszal a pénzpiacok szétszedik Magyarországot -- nem szedték.
Nem veszik meg az államkötvényeinket -- megvették.
Az euróárfolyam az egekbe emelkedik -- nem emelkedett, és nyáron tovább erősödik a forint.

Természetesen nem ütközik jogszabályba a szabad véleménynyilvánítás keretében különböző jóslatokkal előállni, de ennyi beégés után vajon nem kérdezik meg a felültetettek, hogy "mondd csak, öcsi, miből is írtad a jósdoktoridat"? Szinte már én szégyenkezem a sarlatánok helyett, pedig nincs rá okom, mert eddigi prognózisaim beváltak -- visszakereshetők itt, a blogon. Álljon pellengérre az, aki rémhír formájában terjeszti kormánybuktató vágyait, miközben maga is tudja, hogy füllent. Nem merhetünk annyira kicsik lenni, hogy sorozatban elhiggyük a legvadabb fantazmagóriákat.

Az antierzsébetizmus a kritikai gondolkodás tükrében

Nagy felzúdulást váltott ki a szociális ügyekkel foglalkozók körében a kormány terve, miszerint az állandó szociális segély egy részét Erzsébet kártyán kapnák az ellátottak. Dióhéjban: kizárólag az állandó szociális segély ötezer forint feletti részéről van szó, önkormányzati döntés alapján. Ezzel párhuzamosan az Erzsébet utalvány felhasználási köre is bővül, a jövőben az élelmiszer mellett tanszerre, iskolai felszerelésre és ruházati cikkre is be lehet váltani. A terv nem vonatkozik a családi pótlékra, a gyesre, a gyedre, stb., ezeket továbbra is készpénzben folyósítják.

Az antierzsébetista tábor érveit kiválóan összefoglalja Szél Bernadett LMP-s képviselő cikke, az alábbiakban ezt az érvanyagot veszem górcső alá.

1. A nélkülözők elsöprő többsége amit tud, a gyermekekre költi -- ha ez így van, akkor az Erzsébet utalvánnyal kapcsolatos gond legfeljebb az lehet, hogy a megszokott helyen tudnak-e vele vásárolni. Fel kell mérni, hogy a segélyezettek valójában hol vásárolnak, és elfogadóhellyé kell tenni ezeket a boltokat, azzal a feltétellel, hogy nem adnak el pult alatt bármit (konkrétan cigarettát, alkoholt és kozmetikumot) az utalvány ellenében. A magyar hagyományokat ismerve egy falusi kisbolttól ilyen fegyelem nem várható. Következésképp vagy olyan bolt válhat elfogadóhellyé, amely a meg nem engedett termékeket a továbbiakban egyáltalán nem árusítja, vagy arról kell gondoskodni, hogy a beváltási fegyelmet biztosító legközelebbi bolt ne legyen elérhetetlen távolságra. Ez nem korlátozza ésszerűtlen mértékben a vásárló szabadságát, hiszen az állandó szociális segélynek célja van, és a célnak megfelelő termékkörhöz a továbbiakban is hozzá lehet belőle jutni.

2. Brutálisan sérül a törvény előtti egyenlőség elve, mert egyesek szabadon rendelkezhetnek a jövedelmük felett, kettesek meg nem -- a törvény előtti egyenlőség elve a bíróságok gyakorlatára és a jogszabályok alkalmazására vonatkozik, ebben az esetben azt követeli meg, hogy egyesek az állandó szociális segélyt ugyanúgy használhassák fel, mint kettesek. Ez az elv nem sérül. Az állandó szociális segély nem munkával szerzett jövedelem, és nincsen olyan elv, hogy a segélyt bárki szabadon használja fel arra, amire akarja. Ellenkezőleg: a segély mások adójából származik, akik ezen a területen is beleszólhatnak a befizetéseik felhasználásába. Szívesen bele is szólnak, és tetszik nekik az Erzsébet utalvány. A szociális "szakma" ebben a kérdésben szembehelyezkedik az adófizetői preferenciákkal, és még meg is van sértődve, hogy a társadalom nem vevő az érveire.

3. A segély korlátozásának logikáját követve a közszolgák, köztisztviselők, kormánytisztviselők, országgyűlési képviselők jövedelemfelhasználását is korlátozni kellene -- az említettek nem segélyt kapnak, hanem az a munkájuk, hogy közszolgáltatást végeznek adófizetői pénzből. A tanár és az orvos is adófizetői pénzből él, amelyet saját munkájával keres meg. A segélyezett "munkája" abból áll, hogy az adófizetők többsége által elvárt életmódot folytat, és igyekszik elhelyezkedni. Az Erzsébet utalvány erre ösztönzi, ezért pozitív mind az adófizetők szemében, mind a segélyezett jól megfontolt érdekei szempontjából.

4. Az alkoholfüggőkön és szenvedélybetegeken így nem lehet segíteni, az utalványt a feketepiacon is eladhatják -- az utalvány megnehezíti a függő életvitelt, ezáltal ösztönöz az elhagyására. Az Erzsébet utalvány nem csodaszer, nem fog minden érintettet garantáltan leszoktatni a káros szenvedélyéről, de pozitív lépést jelent ebbe az irányba. A cigaretta áremelése sem szoktat le mindenkit a dohányzásról, de a dohányzás szignifikáns csökkenéséhez vezet, és ez már üdvözlendő eredmény.

5. Ha a segélyt Erzsébet utalványban adják, a segélyezettnek nem lesz pénze állásinterjúra utazni -- lesz neki, mert csak az ötezer forint feletti részt kapja utalványban.

6. A kis falukban lakók nem boltból, hanem egymástól vásárolják az élelmiszert -- a falusiak hagyományosan a háztájiban állítják elő a saját szükségleteiknek megfelelő élelmiszerek legnagyobb részét, egymástól főleg tejet és mézet vásárolnak. Mivel minden háztájiban van tojás, répa, krumpli, ezekkel vagy napszámmal lehet fizetni a tejért és mézért. A gond máshol jelentkezik: a leszakadás egyik kísérőjele, hogy a segélyezett nem termel semmit a háztájiban, így nincs cserealapja. Az Erzsébet utalvány háztáji gazdálkodásra ösztönöz, ezáltal jótékony hatást gyakorol a segélyezettek életére.

7. A falusi bolt monopolhelyzetben van, sokkal drágábban adja a helyben is termelt élelmiszereket, ezért az emberek piacra járnak, vagy egymástól vásárolnak -- a falusi bolt nem árulja a helyben is termelt élelmiszereket, mert senki sem venné meg őket. Faluhelyen nincs piac, mert nincs rá igény. Piac a legközelebbi városban van, oda eladni, és nem venni járnak a falusiak.

8. Az utalványrendszer költségekkel jár -- a segélyezés is költségekkel jár, nem önmagában a költség a probléma, hanem az, ha a költség nem jár eredménnyel. Az Erzsébet utalvány valószínűsíthetően eredményeket hoz, ezeket mérheti a szakma, illetve érvelhet egy esetleg még hatékonyabb megoldás érdekében. Ugyanakkor semmi sem alacsonyabb hatékonyságú a pozitív életvitelre nem ösztönző segélyezésnél, és semmi sem háborítja fel jobban az adófizetőket. Aki az államot fenntartó adófizetők jogos aggodalmait félresöpri, az a szélsőjobb szálláscsinálója.

9. Az utalványrendszer nem oldja meg az uzsorázás problémáját -- uzsoráshoz azzal a rövid távú illúzióval fordul az ember, hogy több pénze lesz hó végéig, és ez megoldást jelent. Mivel azonban óriási a kamat, jövő hónapban már garantáltan kevesebb pénze lesz. Uzsoráshoz tehát az fordul, aki egy hónapnál kisebb távlatban látja az életét, és nem rendelkezik a társadalom többségére jellemző teleologikus képességgel. Az uzsora ellen részben szigorú büntetéssel, részben igényoldali felvilágosítással lehet eredményt elérni. Az Erzsébet utalvány az uzsora ellen hat, ennél több nem is várható el tőle.

10. Az uzsora egyetlen ellenszere a szociális biztonság -- szerény jövedelmű családból származom, anyám gyakran kért hó végéig száz-kétszáz forintot a szomszédasszonytól, természetesen kamat nélkül. Mivel a következő hó elején meg is adta a tartozását, ebből nem származott gond, sőt ő is tudott adni a szomszédasszonynak, mert kettőjük között szimmetria és viszonosság működött. Az ember akkor veszti el ezt a szimmetriát, ha a tartozását életviteli vagy kulturális okból nem adja meg. Az uzsora aszimmetrikus, olyan emberekre van kitalálva, akik jellemzően nem törlesztenek, nem gazdálkodnak a pénzükkel, és ezt addig nem érzik problémának, amíg erőszak nem fenyegeti őket. A szociális biztonság ebben a helyzetben annyit jelent, hogy a segélyezett szembenéz a ténnyel, hogy jövő hónapban sem lesz több jövedelme, ha nem talál állást, és megtanul kijönni az adott keretből, sőt alkalmassá teszi magát mások átmeneti kisegítésére. Ideje, hogy a szociális "szakma" megbarátkozzon a gondolattal, hogy a segélyek összege egy társadalmi alkufolyamat eredménye. Egyik oldalon vannak a szociális igények, másik oldalon pedig az államháztartási lehetőségek és az adófizetői preferenciák. A szociális szakma akkor végzi jól a dolgát, ha a segélyezettek mielőbb visszatalálnak a munkaerő-piacra, ha életmódjuk alkalmazkodik a többség elvárásaihoz, és ha az érvekkel meggyőzött adófizető nem szavaz a segélyek nullára csökkentését ígérő pártokra. Ehhez -- különösen válság idején -- célszerű leszállni a magas lóról, célszerű beszélő viszonyban maradni a társadalommal.

Szél Bernadett gondolatmenete összefogott, rendszerezett, logikus, híven visszaadja a balliberális oldaltól megszokott érvanyagot. Magyarország előrelépéséhez azonban többre van szükség. Arra, hogy a választók többségét meggyőző és a józan ész kritikáját is kiálló érvek kerüljenek elő. Arra, hogy a "szakma" ne sértődjön meg, ha bevett axiómáit újra és újra bizonyítania kell, hogy ne legyintsen a laikus ellenérvekre, hanem tiszteletet mutasson a demokráciát irányító démoszi elképzelések iránt.

Az első fecske

A jó ügyvéd jellemzője, hogy komoly összegért meggyőző érvekkel tud előadni egy tetszőleges történetet, igény szerint az ellenkezőjét is. Egy jó újságíró is rendelkezik ezzel a képességgel, legfeljebb ritkábban enged az elvekből a pénztárca kedvéért. Frei Tamás mai írásában felveti a fékek és ellensúlyok ésszerű arányának lehetséges előnyeit. Fukuyamára hivatkozva technikai bravúrt mutat be az olvasottság érdekében, vagy érdemi álláspontváltást vetít előre, egyelőre óvatosan? Bármelyikről is van szó, szimpatikus ez a magyar értelmiség részéről manapság nem tapasztalt, alternatív modellekre nyitott megközelítés. Lehet valami a nizzai levegőben.

Kíváncsian várom a baloldali/liberális reakciókat, hiszen Fukuyama liberális ikon, nem hagyható csak úgy figyelmen kívül. Bízom benne, hogy lesz még fecske, aki Frei Tamás mellé ül, és végre elkezdődhet a Magyarország felemelkedéséhez vezető közéleti együttműködés.

Nemzeti vállalkozásfejlesztés

Minden tízezer fős település, járás vagy falucsoport számára programot indítanék, hogy találja ki saját piacképes vállalkozását: legyen az asztalos vagy sajtüzem, lekvárfőzde, szörpműhely vagy zöldségchips vállalat. A közösség (előre kidolgozott típustervek alapján) kapjon állami segítséget egy életképes üzleti terv kidolgozásához, kapjon induló tőkét az építéshez, és 10-20%-os önerőt bedobva lépjen ki a hazai piacra. Az üzemépületben legyen vendéglő és bolthelyiség is, megfelelő külső parkoló kapacitással. Az építkezésen dolgozzanak közmunkások, tisztességes építőipari bérért. A vállalkozás részvénytársasági formában működjön, és a dolgozók a fizetésük egy részét kapják részvényben. Így négy cél valósulhat meg egyszerre: 1. rövid távon felpörög a magyar gazdaság és a GDP, 2. középtávon jövedelemhez jutnak a vidéken élők, és 3. kialakul egy új nemzetgazdasági tulajdonosi és termékkör, 4. hosszú távon exportképes termékek jönnek létre.

Várhatóan csak minden negyedik-ötödik potenciális vállalkozó közösség tud életképes üzleti tervet előállítani és megfelelő önerőt felmutatni, továbbá valószínűleg csak minden második-harmadik vállalkozás bizonyul életképesnek, ezért előre végig kell gondolni, mi legyen a sikertelenekkel. Az üzleti tervezésbe egyáltalán belefogó közösségeket állami elismerésben kell részesíteni, nem tökéletes pályázatukat tárolni kell egy tudásbázisban, ahol a jövő vállalkozói böngészhetik a lehetőségeket. A nem rentábilis üzemeket közösségi épületté lehet alakítani, vagy el lehet adni egy nagyobb, sikeresebb vállalkozásnak. Néhány éven belül országos vállalatcsoportok jöhetnének létre, amelyekben a helyi részvényeseknek megfelelő kisebbségi védelmet és jogokat kell biztosítani. Ezek a vállalkozások, megfelelő léptéket elérve, már külföldi piacra is termelhetnek.

Legalább ennyire fontos hatás, hogy a magyar társadalom végre úgy érezné: történik valami, van előrelépés, kilépünk a nemzetközi hitelek-megszorítások mókuskerekéből. A Nemzeti Vállalkozásfejlesztési Programot a gazdaság osztrák pályára állításaként lehetne népszerűsíteni.

Elsősegélyt a kormánykommunikációnak!

A rendőrség most hajtja végre a nagy ugrást a szocializmusból a 21. századba, amikor is "sanyargatunk és elnyomunk" üzemmódból átmenne "szolgálunk és védünkbe", ha képes lenne menedzselni az átmenetet.

Híre terjedt, hogy a közúti ellenőrzések mániákus és kizárólagos tárgya az elsősegélydoboz, annak is a lejárata. Ha lejárt, megvágnak egy ötvenesre, mint a klasszikus szoci időkben. Anno még olcsóbban meg lehetett úszni, de a lényeg -- akkor is, most is -- a kekeckedés. Honnan szerezzek friss elsősegélydobozt? Sehonnan, mert nincs. Hiánycikk, elfogyott, nix, nuku, nyista. A hipermarkecben, az autósboltban és a benzinkútnál sajnálkoznak és/vagy kiröhögnek. Nem számítottak ekkora rohamra, későn ébredtek, megrendelték az árut, de még nem jött. Mint a régi "szép" időkben. Emlékszem, hármas ünnepek előtt így jelentkezett be a Szabad Európa Rádió: "jön a hosszú hétvége és a szokásos kenyérmizéria".

A retró fílinget enyhítendő, némi kutatással kiderítem, hogy nem is a doboz, hanem annak tartalma a lényeg, azaz bazi sok gézt, pólyát, jódot, kiskendőt, nagykendőt kell szerezni, az olló meg a kesztyű maradhat. Nosza, bejárom a környék patikáit, ott is sajnálkoznak és/vagy kiröhögnek. Nem számítottak ekkora rohamra, későn ébredtek... stb., stb. Kétféle, és erősen eltérő tartalomjegyzék van forgalomban, az egyik egy húszéves előírás, a másik tízéves, senki sem tudja, melyik az érvényes. Mindegy is, mert nincs pont olyan méretű géz, pótméretből szednek össze pár darabot. Kiskendő van, a nagykendővel hagyjam őket békén. Három patikából sikerül összegyűjteni egy hozzávetőleges kupacot. A lejárat legalább stimmel, és megnézem én azt a járőrt, aki tételesen, méretre és darabszámra ellenőriz harminckettő faramuci tételt. Ha mégis kekeckedik a poszt, akkor ugrik az ötvenes. Mi lesz a sok lejárt gézzel? Megtartjuk a családnak, tudniillik tökéletes állapotban van. Csak a hülye hiszi, hogy egy öt éve lejárt, de ép csomagolású mullpólya már nem alkalmas sebkötözésre.

Tisztelt rendőrség, így nem lehet szolgálni és védeni. Tisztelt kormány, így nem lehet hatékonyan kormányozni. Mennyiből állt volna a polgárok egzecíroztatása előtt egy hónappal értesíteni az autósboltokat, a benzinkutakat és a patikákat? Ajánlást lehetett volna tenni egy lejáratfrissítő egységcsomag összeállítására, csak a cserélendő tételekkel. A gyengébbek kedvéért, ezt hívják kommunikációnak. Valaki vigyen gyorsan egy friss tartalmú kommunikációs elsősegélydobozt a főrendőröknek és a kormányzati lótuszfaktuszoknak.

Mondjunk inkább jobboldali középosztályt

Amíg egy politikustól elvárás a körmönfontan célszerű beszéd, addig nincs esélyem a politikában. Én ugyanis felnőttnek nézem a választókat, nem szeretek érzelmi húrokat pengetni, és még akkor sem csípem a mismásolást, ha rövid távon az tűnik célravezetőnek. Jobbközép kormányként én bizony nyíltan a jobboldali középosztály támogatását tűzném a zászlómra, és elmagyaráznám, hogy ez a réteg a nemzet fejlődésének motorja. Miért? Mert a jobboldali középosztály törekvő, szorgalmas, és szívén viseli az egész nemzet boldogulását.

Mindannyian tudjuk, hogy jobb és bal erősen összekeveredett az utóbbi évtizedben, néhány vonatkozásban a Fideszt is mondták már baloldalibbnak a szocialistáknál. A "jobboldali" középosztály nem más, mint a közösségben (nemzetben) gondolkodó középosztály. Gyorsteszt: ha saját munkádból akarsz gyermeket nevelni, mert hiszel a család jövőjében, és általa a közösséged fenntartható fejlődésében, akkor a jobboldali középosztályba tartozol. Ha azért akarsz több jövedelmet, hogy Honoluluba járhass nyaralni, jobb autót vehess, a közösségeddel meg törődjön, akinek ideje van ilyen hülyeségekre, akkor középosztálybeli lehetsz, de nem tartozol a jobboldali középosztályba. Szintén nem tartozol oda, ha gyerekeid támogatását főként az államtól várod, ha nem igyekszel megfelelő végzettséghez, és szorgos munkádért méltányos jövedelemhez jutni.

A nemzetnek természetesen az is része, aki nem tartozik a jobboldali középosztályhoz, de annyival kevesebb támogatásra számíthat, amennyivel több jut az előbbinek. Ilyen a politika, négy év alatt nem lehet megduplázni mindenki jólétét. Hosszú távú folyamatokat lehet elindítani, amelyek aztán az egész nemzetet felemelik. A fejlődés motorját fel kell pörgetni, de közben nem hanyagolható el sem a futómű, sem az elektronika, sem a karosszéria. Ez a nagy kihívás: elég adókedvezményt adni a jobboldali középosztálynak ahhoz, hogy az egész nemzetet húzza magával, és közben elég támogatást hagyni a többi rétegnek is, hogy nyertes-nyertesnek érezze a helyzetet. Magyarország demokrácia, a tisztes jólét lehetősége mindenki számára adott. Menet közben bárki csatlakozhat a jobboldali középosztályhoz, pusztán azáltal, hogy értékrendjét az iménti gyorstesztben foglaltakhoz igazítja.

Krémer kontra Krémer

Krémer Ferenc nem elég jelentős gondolkodó ahhoz, hogy írjanak róla. Azzal érdemelte ki e linket, hogy kollaboránssá minősítette kedvenc politikai elemzőmet, Török Gábort. Krémer úr úgy véli, a Jobbik a demokrácia ellensége, ergo minden demokraták ellensége, és aki szerint nem tűzzel-vassal irtandó, az kollaboráns. Krémer úr önkontrázó érvelése példaszerűen illusztrálja egyik barátom ironikus jellemzését a magyar politikáról, amely szerint Magyarország a gyűlölködő keresztények, az intoleráns liberálisok és a nagytőkés szocialisták hazája. Az elsőre remek példa a Jobbik, az utolsóra az MSZP, DK, Haza és Haladás és más, gombamód szaporodó baloldali formációk, a középsőre pedig az SZDSZ utóvédjeként szamurájfanatizmussal harcoló értelmiségiek, köztük Krémer Ferenc.

Aki ellenséget mond, az nem demokráciára, hanem leszámolásra készül, így bajosan nevezheti magát demokratának. A demokrácia tényleges ellenségei azok, akik meg akarják szüntetni. A Jobbik nem akarja felszámolni a demokráciát és a többpártrendszert, ugyanakkor radikális beszédaktusokkal marketingel a politikai piacon. Célja, hogy megszólítsa a dühöseket, az elégedetleneket, és megszerezze a szavazataikat. Mivel a mérsékelt pártok 2002-2010 között mérsékelt sikerrel működtek, nem tudták csatornázni a gazdasági vesztesek indulatait. Így jutott be a Jobbik 2010-ben a parlamentbe, közel 900 ezer szavazatot szerezve. Aki a Jobbikot ellenséggé nyilvánítja, az egy csapásra szerez magának 900 ezer ellenséget. Aki a Jobbikkal egyáltalán vitába ereszkedőket is ellenséggé nyilvánítja, az a magyar társadalom mintegy 70%-ával akaszt tengelyt. Na mármost, hogy képzelheti magát demokratának az, aki a magyar társadalom többségében nem meggyőzendő választót, hanem leküzdendő kollaboránst lát? Nem éppen demokratikus hozzáállásról árulkodik, hogy a Krémer Ferenc írását közlő honlap csak e-mailben fogad észrevételeket, még moderált formában sem kíván vitába ereszkedni a polgártársakkal. Sebaj, ide bárki megírhatja a (nyomdafestéket tűrő) véleményét/ellenvéleményét.

Ne feledjük, hogy a baloldalnak nem sikerült az 1930-as években egységfrontot létrehoznia a szélsőjobb ellen, mivel saját másként gondolkodóinak bebörtönzésével és/vagy kivégzésével volt elfoglalva. A sztálinizmus mákszemnyivel sem volt jobb a hitlerizmusnál, s mivel hosszabb ideig állt fenn, sokkal gyilkosabbnak bizonyult nála. A fasizmus ellen kommunizmussal folytatott küzdelem reménytelenségére elég hamar fény derült, amikor Sztálin közvetlen közelről végignézte a varsói gettó teljes felszámolását, és esze ágában sem volt beavatkozni. A baloldali értelmiség nagyon lassan tanul. Tévesen feltételezte a II. világháború után, majd a kelet-európai változások nyomán ismét, hogy a demokrácia záloga a szélsőjobb elleni egységfront, és nem az elégedetlen tömegek jogos problémáinak érdemi kezelése. A változatlan módszertől folyton más eredményt remélő SZDSZ 1990 óta 30%-os pártból 1%-ossá küzdötte le magát, és még mindig nem vonta le a tanulságot a vélt ellenségek számának baljós növekedéséből; azóta is süketként nyomkodja a csengőt.

Szerencsére senkitől nem hallottam még azt a baromságot, hogy a szélsőbal ellen jobboldali egységfronttal kellene harcba szállni. Ha valaki előállna egy jobboldali chartával, úgy járna, mint pár hete az LMP a népszavazási kezdeményezéssel -- és ez így logikus. Optimista vagyok, bízom benne, hogy egyszer a baloldalra is hatni kezd a józanság szava. A nacionálszocializmus ellen internacionálszocializmussal, illetve annak spontán mutációjával, radikálglobalizmussal küzdeni olyan brilliáns gondolat, mint tüzet olajjal oltani. Képzeljük el, hogy az ötletgazda ahelyett, hogy megkérdezné kezelőorvosát, gyógyszerészét, önkéntes tűzoltó egyletet szervez: így jöhetett létre a Galamus-csoport.

Ha még nem tűnt fel, jelzem, hogy időközben átléptünk a 21. századba. Napjainkban a demokrácia önvédelmi rendszere értelmiségi rásegítés nélkül is működőképes. A többség úgy döntött, hogy margóra helyezi a radikalizmust, legyen az jobb-  vagy baloldali, vagy akár a szabadság és demokrácia jelszavaival visszaélő fanatikus fajta. A Jobbik éppen annyival népszerűbb a margónál, amennyire pocsékul kormányzott két cikluson át a balközép, sőt, radikalizmusa is csak annyiban jobboldali, amennyiben ezzel a retorikával tudta a baloldalból kiábrándult tömegeket megszólítani.

Ha logikusan végiggondolja a körülményeket, Krémer Ferenc részben megnyugodhat, részben okkal és joggal aggódhat: a szélsőséges pártoktól okafogyott az elhatárolódás, eredményes centrumpolitizálással, azaz szájkarate helyett jó kormányzással minden erőlködés ki lehet fogni a szelet vitorlájukból; a társadalom többségének beintő radikális ellenségképzés viszont garantáltan margón tartja a realitástól elszakadt értelmiséget.

Ellenzékben vagy kormányon

Tudjuk, tapasztaljuk, hogy az ellenzék profi elégedetlenkedő, a kormány profi sikerpropagandista, aztán időnként szerepet és stílust cserélnek. Mit kezdjen ezzel a választó? Háborogjon, fanyalogjon rajta, vagy igyekezzen tudatosan szabályozni?

Egy család példáján szemléltetem, mi a különbség a kormányzati és az ellenzéki pozíció között. Kormányon vannak a szülők, ellenzékben a gyerekek, főként ha kamaszok. A szülők tudják, mennyi a család bevétele, nekik kell belőle kijönniük. Tudják, mennyi pénz kell kajára, villanyszámlára, fűtésre, és mennyi marad szórakozásra, mozira, könyvekre vagy számítógépes játékra. Sőt, azt is tudják, mennyit kell(ene) félretenni váratlan kiadásokra. A gyerekek mindezzel nem foglalkoznak, csak igényeik vannak. Miért nem járhatunk többet moziba, nyaralni, buliba? Miért nem ehetünk több csokit, gyümölcsöt vagy bioételt? Teljes felelősség az egyik oldalon, teljes felelőtlenség a másikon. Persze a szülő feladata tudatosítani a gyerekben, hogy hamarosan ő is felnőtt lesz, neki is lesz családja, neki is gondoskodnia kell majd másokról, ezért nem követelőzhet gátlástalanul. Az egyensúly úgy alakul ki, hogy a legtöbb gyerek nem követelőzik, mert képes az önmérsékletre, a legtöbb szülő pedig gyakorta enged a gyermeki igényeknek.

A politika egyensúlya másképp alakul ki. A pártok nem képesek az önmérsékletre, mivel a politikát nem az erkölcs és belátás netovábbjának tartják, hanem a lehetséges művészetének. Azaz mindenki azt mondja, amitől a legtöbb szavazatot reméli, és a választók visszajelzései alapján tökéletesíti a stratégiát. Ha a választó a szavazatával díjazza a mértéktelen ígérgetést és folyamatos elégedetlenkedést, követelőzést, akkor ez lesz a domináns stratégia. Ha a választó bünteti az ésszerűtlen ígéreteket/követelőzést, akkor a pártok igyekeznek ezt (pontosabban ennek a látszatát) elkerülni. A szabályozás lehetősége a választó kezében van, célszerű élni vele.

A szülő maga keresi a jövedelmét, míg a kormány az adófizetőktől szedi be. A követelőző gyereknek azt lehet mondani, hogy a saját keresetéből majd eldöntheti, mennyit költ szórakozásra. A követelővő ellenzéknek pedig azt, hogy kormányra kerülve adót emelhet, és abból finanszírozhatja az igényeit. Nagyon hasznos tudatosítani, mi mennyibe kerül. A franciák például beárazzák a választási kampányban elhangzó politikai ígéreteket. 2007-ben Sarko többek között azzal nyert, hogy az ígéretei a közgazdászok számításai szerint jóval kevesebbe kerültek, mint a vetélytárs Ségolène Royal programpontjai. Természetesen megengedett a meglévő keret átcsoportosítása, a vetélytársak pénzfelhasználásának bírálata. A Fidesz esetében például joggal kifogásolható a nemzeti reprezentációra és a focira költött pénz, amennyiben annak hosszabb távú kihatásait is figyelembe vesszük, és feleslegesnek ítéljük, illetve úgy gondoljuk, hogy másutt jobb helye lenne az erre fordított összegnek.

Ha sikerül racionális közbeszéd tárgyává tenni a kormányzati kiadásokat és az ellenzéki igényeket, a következő választáson már tájékozottabban vehetnek részt a választók.

Orbán Viktor kontra tehetségek?

A következő évek belpolitikája jelentős részben egy talányos paradoxon feloldásáról szól majd: a Fidesz vezetésének zárttá kellett válnia ahhoz, hogy a pártnak esélye legyen kormányra kerülni, mostantól viszont fokozatosan nyitnia kell ahhoz, hogy kormányon maradhasson.

A rendszerváltás körül minden új pártba beépültek a régi Párt emberei, és néhány éven belül szétverték őket. Keveset tudunk erről, pedig a jelenség felismerhető, mint a Mátrixban az ismétlődő piros ruhás nő. Előkerül egy tehetséges ember, aki hamar népszerű lesz, bekerül az elnökségbe, és attól kezdve bomlaszt, szétszakít, külön szárnyat alakít, ügyesen kicsinálja a vetélytársakat, miközben a párt zuhanórepülésbe megy át. A beépítettségről a valószerűtlenül ellentmondásos személyiségjegyek árulkodnak: jó arcú ember okos szöveggel és buta gyakorlattal, katasztrofális eredménnyel. A bomlasztás persze felelőtlen ambicióból és szimpla dőreségből is megvalósulhat, a lényeg az, hogy a Fidesz eddig el tudta kerülni. 

Csak úgy sikerülhetett, hogy az előmenetel az Orbán Viktor iránti feltétlen hűséghez kötött. Személyi hűségre azért van szükség, mert a Fidesz  nem szamárvezetős elvek alapján működik, mint például a liberalizmus (szabadság kő, s a többi nem számít) vagy a szocialisták (szánd a szegényt, ahol éred) vagy az LMP (minden legyen zöld és széplelkeknek való), hanem olyan felfogásban, hogy a nagypolitika egy, a jobboldali középosztály javára megnyerendő többfordulós sakkbajnokság. Orbán úr az egyetlen megfelelő kaliberű sakkozó, egyedül neki van esélye nyerni, ezért alakult ki olyan kultúra, hogy őt kell támogatni, bármit is lép, különben lejtőre kerül a párt és vele a jobboldali középosztály ügye.

A független magyar lélek lázad ez ellen, pedig a többi pártnak is használna, ha képes lenne egy szuperkaliberű vezető mögé felsorakozni, és kivitelezni az általa diktált stratégiát . Az LMP számára Schiffer András hozna áttörést, az MSZP és a Jobbik pedig népi tehetségkutató versenyen találhatná meg az alkalmas vezetőt, akit aztán Fidesz-módra támogathatna a párt által képviseltek érdekében. A pártdemokrácia nem arról szól, hogy mindenki össze-vissza dumál, hanem arról, hogy ki-ki a tehetségének megfelelő helyen szolgálja a közössége javát.

A Fidesz Európában egyedülálló, kétharmados győzelmét kisebb részben az őszödi beszéd és a rendőrattak tette lehetővé, nagyobb részben pedig Orbán Viktor ösztönös politikai zsenialitása és stratégiai érzéke alapozta meg. A Fidesz fegyelmezett, összetart, a hébe-hóba kiszivárgó viták inkább megrendezett showra emlékeztetnek, mint komolyan vehető nézeteltérésre. Ezért kerülhetett a párt az ország élére, ezért vezetheti most be a társadalom számára rövid távon fájdalmas, ám hosszú távon szükséges, és remélhetőleg eredményes reformokat. Ugyanakkor ez adja a Fidesz gyengeségét is. Nincsenek Orbán úr körül más nagy stratégák, a Fidesz a vezetője nélkül egyszerűen nem létezik. Orbán Viktor vezetési stílusa erősen vitatható és vitatott, így bármennyire eredményes is, csak idő kérdése, mikor következik be a "mór megtette a kötelességét, a mór elmehet" effektus. Ha a gazdaság nem erősödik, akkor az lesz a bukás oka, ha erősödik, akkor pedig Orbán úr személyisége. Az utód várhatóan szerényebb, kompromisszumra készebb, intézkedéseiben elegánsabb személyiség lesz, aki képes a társadalom jó szándékú tehetségeit megszólítani és bevonni az ország fejlesztésébe.

A 2014-es győzelmet nem látom veszélyben. A ritmusból kizökkent, béna kacsa ellenzéki pártok és a határon túlról várható szavazatok borítékolhatóvá teszik az eredményt. Leleményes angol kifejezéssel: the election is his to lose. (Övé a választás, rajta áll, hogy ne veszítse el.) Úgy gondolom, hogy Magyarország 2014 és 2018 között fárad majd bele Orbán Viktorba. Némi mesterséges karakterpuhítás persze elképzelhető a túlélés érdekében -- ahogy bukása előtt Tony Blair a brit választókkal folytatott szerelmi viszonyról kezdett beszélni, fátyolos szemmel bocsánatot kérve esetleges tévedéseiért --, de 2017-ben már késő lesz újra "hinni a szeretet és összefogás erejében". Mikor és hogyan célszerű stílust váltani? Mikor és hogyan célszerű bevonni a hazánkban oly nagy számban rendelkezésre álló tehetségeket a kormányzati munkába?

2013-ban csak olyan mértékben érdemes nyitni, hogy az elkerülhetetlenül adódó nézeteltérések ne veszélyeztessék a Fidesz működőképességét és kampánystratégiáját. Az ország javára indított társadalmi mozgalom keretében lehetne például megszólítani a hatni, alkotni, gyarapítani kész fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy parlagon heverjen a Professzorok Batthyány Köre, a Nemzeti Kör és sokezer lelkes hazaszerető ember. Mielőbb meg kell őket szólítani, és 2014 után hagyni kell őket gőzerővel előre törni, mert ha a Fidesz nem ad nekik lehetőséget, akkor a csalódott tömegek a konkurens pártoknál jelentkeznek, családjuk szavazataival. Ezzel párhuzamosan átláthatóvá kell tenni a Fidesz döntéshozatalát és stratégiaalkotását, véget vetve a társadalmat lassan, de biztosan elidegenítő, elefántcsont toronyból való irányításnak. 2014 után ebben már semmiféle kockázat nem rejlik: amíg a Fidesz a legésszerűbb válaszokat adja az aktuális kihívásokra, addig az ellenzék a politikai marketing miatt kötelező szembeszegüléssel csak önmagának árt. És hogyan másképp adhatunk ésszerű válaszokat a felmerülő problémákra, mint a lehető legszélesebb IQ-bázisra támaszkodva?

Ha tartós kormányzásra készül, a Fidesz kénytelen lesz meghaladni a korlátait, Orbán Viktornak pedig orbántalanítania kell önmagát. Akár sikerül, akár nem, Magyarország tehetségei előbb-utóbb utat találnak a nagypolitikába.

A jegybanki huzavona bukéja és bája

Még tart az MNB állítólagos függetlenségéről szóló szkanderezés, a magyar szagértők meg kiakadtak, mint patikamérleg a Padödőtől. Rossznak tartják a kormány stratégiáját, miszerint formailag mindenben eleget tesz az EU igényeinek, de a tartalomban már nem szorgalmizik. A botrány lényege: a jegybank döntéshozóit korábban fele részben az MNB elnöke, fele részben pedig a kormányfő jelölte, és a köztársasági elnök nevezte ki. Mostantól minden döntéshozót a parlament gazdasági bizottsága jelöl. Nézzük meg logikusan, hogyan és mennyiben érinti ez a jegybank függetlenségét.

Ha az MNB elnöke baloldali, mint 2007-től, és baloldali kormány van hivatalban, mint 2002-2010-ig, akkor a korábbi rendszer teljes baloldali hegemóniát eredményezett a jegybank élén. Brüsszel ezt nem találta aggályosnak, szerinte ekkor független volt az MNB. Mostantól a parlament jelöl, a tisztelt Ház összetételének megfelelően. Jobboldali kétharmad esetén jobboldali hegemóniával, és ez már aggasztja Brüsszelt, szerinte ez veszélyezteti a jegybank függetlenségét. Más szóval, Brüsszelnek nem önmagában a hegemóniával, hanem a jobboldal irányító helyzetbe kerülésével, illetve a baloldal hegemóniavesztésével van gondja. Ellensúlyozandó problémának tartja a tényt, hogy a magyar társadalom választáson résztvevő többsége a jobboldalra szavazott, és az összpárti támogatással bíró választási törvény értelmében a Fidesz így megszerezte a képviselői helyek kétharmadát. Ha tehetné, az Európai Bizottság talán szívesen elvenne egyharmadot a Fidesztől, hogy a baloldalnak adja. Ám az európai demokrácia és jogállamiság intézményes őreként kénytelen ezt a vízszintes vágyat függőlegesen, a vonatkozó jogszabályok betűje szerint eltáncolni. Hivatalosan csak a formába köthet bele, miközben a Fidesz stratégiája a forma kikezdhetetlenné tételére irányul.

Ebből adódik, hogy Brüsszel eszköztelen a magyar kormánnyal szemben. Nincs semmiféle szabály, amire hivatkozhatna. A nyugati országokban soha senkinek nincs kétharmada a parlamentben. A magyar helyzet precedens nélküli, de hasonló baloldali túlsúly nem zavarná a hatóságokat. A jobboldali túlsúlyról az 1930-as évek jutnak eszükbe, holott ez itt a 21. század. A nyolcvan éve elmaradt összefogást bepótolandó, a teljes nyomásgyakorló arzenált bevetik a Fidesz ellen. Az Uniónak a jogszabályok betűjén kívül nincs tölténye, így az állatvilágból ismert puha fegyverekkel él: borzolja a tollait, felfújja magát, hogy erősnek látsszon, és félelmetes harci hangokat ad ki. Továbbá bírál, helytelenít, elítél, betart nekünk az IMF-nél, aktív rezisztenciára, azaz kákán is makramézásra biztatja a magyar baloldalt. A módszer félig működik, a szagértők és a "merjünk kicsik lenni" filozófia hívei már berezeltek; félig meg nem működik, mert a kormány hideg fejjel ragaszkodik a tényleges jogaihoz és hatásköreihez. Stratégiai értelemben helyesen cselekszik, az EU ugyanis innen csak visszavonulhat, és ez ránk nézve semmiféle negatív következménnyel nem jár. Ha betartjuk a szabályokat (márpedig betartjuk), az Unió kizárólag rosszhiszeműen árthatna Magyarországnak. Ezt nem fogja bevállalni. Néhány hónapon belül kénytelen lesz beletörődni abba, hogy a tagállamok parlementjének összetételét elvben nem határozhatja meg, de a gyakorlatban sem igazán befolyásolhatja, és -- angol szólással élve -- lábon lövi magát, ha kettős mércét alkalmazva mégis ezzel próbálkozik.

Az Európai Bizottság házon belüli helyzetelemzése valahogy így szól majd: skacok, 2006-ban kellett volna keményebben fellépnünk az őszödi beszéd és a rendőri túlkapások miatt. Nem kezeltük a magyar belpolitikai anomáliák kiváltó okát, és most tehetetlenek vagyunk a következménnyel szemben. Ez van, le kell nyelnünk a békát. Rozoga imázsunk miatt nagyon fontos, hogy szigorú arccal kapituláljunk. Mostantól legfejlebb az ellenzéket biztathatjuk értelmes alternatíva felkínálására.

És mi lesz addig az IMF-megállapodással? - kérdezik a szagértők. Vagy inkább mi lesz velünk az IMF nélkül? Az, ami a gazdaságilag ép országokkal lenni szokott, azaz saját erőből boldogulunk. Piaci kamatra újítjuk meg a hiteleinket, mint a világ fejlett országai. Ez látszólag többe kerül a kedvezményes kamatnál, valójában viszont olcsóbb az IMF politikai feltételei által okozott gazdasági kárnál. A szagértők kiakadtak, mert azt nézik, mennyit veszítünk a vámon, és figyelmen kívül hagyják a révet. Az utóbbi húsz évben az IMF és a Világbank diktálta utat jártuk, ez nagyon sokba került a magyar gazdaságnak. Ha fejlődni akarunk,  önálló gazdaságpolitikát kell folytatnunk, vállalva többek között a hitelek piaci kamatát. Az IMF-hitelkeret kihagyásával csak a láncainkat veszíthetjük. Tudják-e, milyen szalagcímmel írja meg a sajtó, ha valahol igénybe veszik a készenléti keretet? "IMF-gyámság alá került Xország". Merjünk reálisak lenni, a szagértők meg nyugodtan elmehetnek éjjeliőrnek.

Ajánlott szagirodalom: http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/04/18/jegybanktorveny/
http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/03/03/trichet_nagyon_elegedetlen_vagyok_a_magyar_kormannyal/

Nicsak, ki blöfföl?

Jó ideje tudom, hogy a magyar média -- fogalmazzunk így -- kreatívan bánik a tényekkel. Az utóbbi időben megtanultam, hogy a nemzetközi média, normál működési módjából kilépve, szintén kreatívan bánik a tényekkel, ha rólunk van szó. Eddig azonban azt gondoltam, hogy a gazdaság adatai nem tartoznak a "ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes*" kategóriába. Az alábbiakból kiderül, hogy a kreatív pénzügyi inszeminátorok már e téren sem ismernek akadályt.

A portfolio.hu beszámolója szerint az IMF úgy véli, bajba kerül jövőre a magyar gazdaság. Magasabb lesz a várható deficitünk, mint például Lengyelországé (1. ábra). Rejtély, minek alapján véli az IMF, hogy jövőre a mi 3%-os tervünk 3,4%-os tényt eredményez majd, míg a lengyelek 3%-os terve 2,8%-ot. A nemzetközi módszertannal számított 2011-es deficitünk 2,43% volt, a lengyeleké pedig 6,5%. A magyar deficittervet felszorozza a Valutaalap, a lengyelt pedig visszaosztja, figyelmen kívül hagyva a múltbeli adatokat. Furcsa módszertan ez, sőt új műfaj: politikai matematika. Ám a következő szakasz még ennél is érdekesebb.

Magyarország igazi problémája a portfolio.hu/IMF szerint az lesz, hogy 2013-ban példátlanul nagy arányban kell megújítani a lejáró adósságot (2. ábra). A grafikon alapján jövőre a magyar bruttó finanszírozási igény 20%-os lesz, a kommentár szerint ennél kizárólag Pakisztáné magasabb, mindenki másé alacsonyabb. Ez kellően rosszul hangzik, és beleillik a magyar gazdaságról festett nemzetközi képbe, csak nem felel meg a tényeknek.

A Google segítségével pillanatok alatt meggyőződhetünk róla, hogy a 2013-as magyar bruttó finanszírozási igény nem példátlanul magas. Hasonló igény jelentkezik jövőre Portugáliában (21%), Franciaországban (20%), Spanyolországban (19%) és Olaszországban (19%), nem beszélve a két bajnokról (Japán 54%, USA 29%). Igaz, hogy az említett dél-európai országok elvben a fejlett kategóriába tartoznak, mi pedig a felzárkózók közé, de semmi jele annak, hogy például a spanyol állampapírokban jobban bíznának a befektetők, mint a magyar államkötvényekben, így a finanszírozási igény szempontjából nem indokolt hermetikus falat húzni a régi és az új EU-tagállamok közé. A 2. ábrát az említettekkel kiegészítve világossá válik, hogy Magyarország helyzete a dél-európai államokéra hasonlít, csakhogy tőlük eltérően a mi deficitünk és adósságunk javuló trendet mutat.

Tehát ha körültekintően megvizsgáljuk az adatokat, Magyarország 2013-ra prognosztizált két fő gazdasági problémája közül egyik sem tűnik valósnak, azaz valaki blöfföl.

Forrás: http://www.portfolio.hu/en/economy/imf_sees_hungary_missing_deficit_targets_setting_debt_on_declining_path.24112.html
http://en.wikipedia.org/wiki/File:Gross_financing_needs_in_percent_of_GDP.png

*Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes.

Olyanra mondják, ki most igy, majd ugy beszél, mint a czigány, ki szamarát egyszer vemhesnek, másszor nem vemhes­nek állitá, s midőn kérdeztetnék: hogyan lehet az? a felebbi kimondással felelt. (Erdélyi János: Válogatott magyar közmondások)

Hiányérzetem van

A tavalyi államháztartási hiány EU-módszertannal mérve 2,43% volt, jelentette be a Nemzetgazdasági Minisztérium. Ez jó hír, levélben értesítették róla Olli Rehn gazdasági és pénzügyi EU-biztost. Az új adat javítja Magyarország esélyeit a Brüsszellel és az IMF-fel folytatott tárgyalások során. Az EU elégedett lehet, teljesült a 3% alatti hiányelvárás.

Nekem azonban hiányérzetem van: rendben, hogy a Heti Válasz lehozta a hírt, a többi lap viszont nem kapkod. Az index.hu ironizál, a portfolio.hu pedig értelmezés helyett ködösít. Aki eddig nem tudta, mi a különbség az alapértelmezett hiányszámítás és az EU-módszertan között, az nem is fogja megtudni ezekből az írásokból. Van egy tippem: a hír erősen pozitív, és ez láthatóan zavarja a Matolcsy imázsát szorgosan feketítgető szerzőket.

Az államháztartásnak tavaly nem hiánya, hanem többlete volt, a kötelező magánnyugdíj-pénztárak beolvasztása miatt. Egész pontosan +4,3%-kal zártuk a tavalyi évet. Brüsszel mégis reklamált, mert attól tartott, hogy a manyup vagyon nélkül túlzottan nagy a deficit. Most kiderült, hogy nem túl nagy. Milyen jó lenne, ha a média erről tisztességesen tájékoztatna bennünket, és hagyná, hogy örüljünk neki.

Szomorúnak tartom, hogy az államháztartási hiányról nehéz következetes és megbízható információt találni, pedig e nélkül a tájékozatlan állampolgár ki van szolgáltatva a hírszállítók kénye-kedvének és zavaros fejtegetéseinek. Ez lenne a cél?

Források: http://hetivalasz.hu/gazdasagimozaik/gazdasagi-mozaik-20120405-47717/ (felülről a 4. hír)
http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/04/03/matolcsy_megirta_az_oromhirt/
http://www.portfolio.hu/gazdasag/a_rendkivuli_adatot_magyarazza_matolcsy.165459.html

Ki blöfföl? http://www.portfolio.hu/en/economy/imf_sees_hungary_missing_deficit_targets_setting_debt_on_declining_path.24112.html
hasonlítsuk össze ezzel: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Gross_financing_needs_in_percent_of_GDP.png

Nem akarunk változni

A Fidesz keményen diktálja a tempót felülről, mi meg itt, alul, hiányoljuk a kommunikációt. Miért nem lehet magyarázni, indokolni, érdemben reagálni az ellenvetésekre a reformok végrehajtása során? - dohogunk. Miért nem lehet a társadalom eszét becsatornázni, bevonni a folyamatokba? Eleinte úgy tűnt, hogy a kormányzati akarat hiányzik hozzá. Most már azt gondolom, hogy egyelőre reménytelen lenne. A társadalom ezen a ponton még nem sok okosat tudna hozzáfűzni az ügyekhez.

Túl sok és túl nagy léptékű a változás ahhoz, hogy konstruktívan beleszakértsünk. 10% változást még lehet ésszerűen kommentálni. 20% változást már nehéz. Ennél is nagyobb változást pedig nem ér fel a társadalom veleje, legfeljebb annyit tud mondani, hogy NEeeee... A reformokat pedig valakinek, valahogyan végre kell hajtania. Ha már megvan az új keret, akkor viszont nagy hiba lenne a köz eszét továbbra is távol tartani, és ezzel elidegeníteni, hiszen fontos, hogy a magyar földön zajló magyar reformokat a magyar emberek is a magukénak érezzék.

Szimpi plébi a pedofilbotrányokról

Riporter: "Ha önnel beszél az ember, egy életvidám, kiegyensúlyozott papot lát. A sajtóban ugyanakkor manapság a katolikus lelkészeket jószerivel csak a pedofilbotrányok miatt emlegetik. Ön szerint az egyház jól kezelte ezt a helyzetet, amikor évtizedekig a szőnyeg alá söpörte a kérdés?"

Fábry Kornél: "A németországi statisztika szerint ezer pedofilügyből három köthető egyházi személyhez, így a sajtónak felelőssége volna legalább annyit írni a papok elsöprő többségéről, mint az elenyésző kisebbségről. De hasonlítsunk egy püspököt egy cégvezetőhöz: annak az igazgatónak, aki olyan arányban tud embereket felvenni a cégéhez, hogy aztán mindössze néhány ezreléküket kell kirúgni, csak gratulálni tudok. Az viszont, hogy az egyházban senki ne falazzon senkinek, helyes elvárás, hiszen egy pedofileset is sok. Én persze csak a magaim eszközeivel próbálhatom javítani az egyházképet: igyekszem olyan helyekre is elmenni, ahol nincsenek hozzászokva a papi jelenléthez, legyen az rock and roll buli, szörfözés vagy kosáredzés."

Forrás: http://hetivalasz.hu/kronika/az-isten-szerelmere-47760

Orrcseppel az arcüreggyulladás ellen

Családunkra tört az influenza, ezúttal én kaptam el először. A napokig tartó erős náthától meg a sűrű orrfújástól sajgott a homlokom, az arcom, és pattogott a fülem. Az egyik rátermett gyermekorvosunktól tanult cseppentéstechnikával sikerült elhárítanom a súlyosabb gyulladások veszélyét.

Sok éve már, hogy fülfájás miatt orvoshoz vittük az ötéves gyerekünket. A doki belenézett a fülébe, kezdődő gyulladást állapított meg, de még nem javasolt antibiotikumot. Homeopátiás bogyókat, valamint barna orcseppet írt fel, és meghagyta, hogy néhány óránként csöpögtessünk vele. Megköszöntük, távozni készültünk. - Tudják, hogy kell rendesen csepegtetni? - kérdezte mintegy utógondolatként. Mikor elmagyarázta, rájöttünk, hogy addig bizony nem tudtuk.

- A gyerek feküdjön a hátára, mondjuk, az ágyon, hogy a feje a levegőben legyen. Lógassa hátra a fejét, a föld felé, és úgy cseppentsenek bele. Hagyják, hogy az orcsepp lefolyjon a homloküregbe, közben lassan ingassa a fejét jobbra-balra, hogy az arcüregekbe és a fül irányába is eljusson, majd lógó fejjel szívja fel az orcsöppet, mielőtt felkel.

Addig minden télen többször volt fülfájás a családban, attól kezdve egyszer sem. Nincs szükség különleges orcseppre, bármilyen megteszi. Magamon is kiváló eredménnyel alkalmazom, és mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az egyszerű, de nagyszerű módszert.

Matolcsy György mint adóforradalmár?

Az április 5-i Heti Válasz 46. oldalán Matolcsy György ezzel a mottóval fejti ki adóelképzeléseit: Magyarországon csendes adóforradalom zajlik. A folyamat lényege az egyszerűség, az időbeli stabilitás, a fokozatosan csökkenő adócentralizáció, az adózók körének szélesítése, a jövedelmi adók csökkentése és a fogyasztási-forgalmi adók növelése, az adózás "zöldítése", az arányosság érvényesítése a jövedelmi adóknál, a szociális szempont érvényesítése a forgalmi adóknál és a foglalkoztatás ösztönzése a járulékoknál.

Kiderül, hogy ötkulcsos ÁFA lenne kívánatos, hogy ötkulcsos lesz a bérek járulékterhe, az ingatlanadót az önkormányzatok szedik be differenciáltan, marad az egykulcsos szja, és lesz pénzügyi forgalmi adó -- ha lehet hinni ennek a rövid beharangozó írásnak. Én egyelőre fenntartással kezelem.

Inkább előzetes véleményszondának tűnik a cikk. A pénzügyi apparátus a felháborodott reakciók számából következtet majd arra, hogy mi adható el a társadalomnak, és mi az, ami elemi erejű tiltakozásba ütközik. Szívesen segítek a szondázásban.

1. Mivel az ötkulcsos ÁFA csak kívánság, a fokozatokat majd akkor kommentálom, ha komolyodik a helyzet. A felső kulcsról azonban van véleményem. Már a jelenlegi 27%-os ÁFA is lehetetlenül magas, egy 30%-os legmagasabb kulcs pedig a gazdaság feketedéséhez vezetne (emlékezzünk az életszerűtlen amerikai szesztilalom hatásaira -- pedig milyen jó ötletnek tűnhetett 1919-ben). Egyfelől érthető, hogy a csökkenő szja-bevételt ellentételezni szeretné a kormány, másfelől az ÁFA-emelésnek határt szab a józan ész. Hosszú távon maximum 20%-os ÁFA lenne fenntartható, tehát aki időbeni stabilitást ígér, az csak ebben az irányban gondolkodhat.

2. A jövő évtől becsszóra egykulcsosnak ígért szja célszerűtlen, mert túladóztatja a minimálbért, és érthetetlenül aluladóztatja a magasabb jövedelmeket. Maguk az adóalanyok is csodálkoznak, hogy ez így működik (ha és amíg). Előnye semmi, hátránya az a bevételkiesés, amelyet aztán ÁFA-oldalon kell behozni. Matolcsy úr szerint a progresszív szja vagyonelkobzáshoz vezet. Szerintem az adómentes minimum feletti háromkulcsos (pl. 16-18-20%) szja nem vagyonelkobzáshoz, hanem működőképes államháztartáshoz vezet, mégpedig az érintettek lelkes helyeslése mellett. Amennyiben Kovács úr szívesen vállalna, mondjuk, évi 3 millió forint felett 20% jövedelemadót, nem unpraktikus-e kevesebbet beszedni tőle, ellenben megterhelni olyan adókkal, amelyek felháborítják? A progresszív adózás nem ördögtől való, csak mértékkel kell alkalmazni, és az szja az adórendszer egyetlen olyan eleme, ahol a progresszivitás megvalósulhat.

3. A bérek járulékterheinek régiónkénti differenciálása kiváló elképzelés, lelkesen támogatom.

4. Az önkormányzatok által differenciáltan beszedett ingatlanadó szintén jó elgondolás, viszont nem újdonság, nagyjából eddig is így működött.

5. A pénzügyi forgalmi adóval komoly problémát látok. Elvi alapon kívánatos lehet, de mivel a gyakorlatban egyedül maradhatunk vele, a bankok könnyen elkerülhetik azzal, hogy megállnak Hegyeshalomnál, vagy Pozsonyba költöznek. Ez persze hosszú távon a magyar bankok fejlődéséhez vezethetne, ha lenne hosszú táv! Azaz ha a rövid távú pénzhiány nem vetne minket vissza a Széchenyi "Hitel" című kulcsművének megírása előtti korszakba. Elvi ellentmondást látok a között, hogy Magyarország nem hajlandó az EU-val harmonizálni az adóit, hogy versenyelőnyhöz jusson, és a között, hogy máshol nem létező adónemekkel versenyhátrányba hozza magát.

6. A szavak szintjén is nonszensz "csendes adóforradalmat" én még csendesebben elfelejteném. Nincs nekünk olyan adóötletünk, amit a nemzetközi adópalettán még nem próbáltak ki. Az adózás nem a végtelen kreativitás terepe, hanem egy öt-hat tényezős tili-toli játék, és újnak tetsző ötleteink alighanem azért nincsenek használatban, mert megbuktak már a világ más tájain. Adórevolúció helyett inkább célszerű és ésszerű államháztartási evolúciót valósítsunk meg, tanulva mások jó és rossz tapasztalataiból. A Google-találatokból ítélve Matolcsy úr egyoldalas adóelőzetes koncepciója kiválóan alkalmas a magyar elmék felajzására, az ellenzéki agyaggalamb-lövészet beindítására, ám ebben a korai változatban még kevéssé tűnik alkalmasnak a magyar államháztartás fenntartható finanszírozására.

A választó jól felfogott érdeke

Miután kettővel korábbi bejegyzésemben érdekeik racionális megfontolására szólítottam fel a választókat, megkísérlem specifikálni, mit értek ez alatt. Egyetlen országban, így nálunk sincs egységes érdekfelfogás, ezért nem a tartalmi egyezés, hanem a megfontolás módszeressége számít. A sokféleség a demokrácia része. Nézzünk néhány érdekmegfogalmazást, és hogy mi következik belőle.

1. Legyen tiszta a közélet. Ebből a közszereplők tisztessége iránti erős elvárás következik. Mondjon le, aki plagizálta a doktoriját, aki bármiben sárosnak bizonyul, akire a gyanú árnyéka vetődik, aki jogosulatlan kedvezményeket vesz igénybe, vagy jogosan veszi őket igénybe, de ami sok, az sok. Ez az érdekmegfogalmazás implicit módon feltételezi, hogy a szigorú elvárás előbb-utóbb tisztességesebb közszereplőket eredményez. Ez nincs feltétlenül így, mivel a tisztességtelenség két fő oka az éghajlat és a jog/élet összhangjának hiánya. Északon alacsony a korrupció, délen magas, és Magyarország az éghajlati skála közepén található. Ebből az következik, hogy a korrupció nálunk középvonal alá csak a látszat szintjén süllyeszthető, de attól, hogy nem látjuk, még létezni fog. Ugyancsak erős tisztátalanságot okoz a jog és élet összhangjának szinte teljes hiánya. A szocializmusból örökölt gyakorlatot, hogy a szigorú törvényeket nagyon lazán hajtjuk végre, míg mindenki megszokja, hogy nem kell őket komolyan venni. Ha egyszer aztán valakit erkölcsileg ki akarunk készíteni, egy hét alatt tetten érjük, amint több tucat jogszabályt megszeg. Mint mindenki más is, de erről ilyenkor nem beszélünk. A közélet tisztasága Magyarországon irreális elvárás, aki erre vágyik, törvényszerűen ki fog ábrándulni, és néhány év múlva a nem szavazók táborát gyarapítja majd. Reálisan annyi várható el, hogy az általam támogatott politikai erő kb. 10%-kal legyen tisztességesebb a konkurenciánál. Képmutató és számomra visszatetsző az az elképzelés, hogy a közszereplő még annyit se akarjon szerezni a hatalomban, amennyit az átlagszavazó akarna, mondván, mi másért, mint a balek fakírhajlamai miatt lett közszereplő. Ha sacc/kb-ra megvan a 10% különbség, nem célszerű a húrt tovább feszíteni.

2. Legyen demokratikus jogállam. Ebből a formák és elvek iránti elvárás következik: legyen mindennek fékje és ellensúlya, az ellensúlynak is legyen fékje, a féknek meg ellensúlya. Mindennek a tökéletes demokrácia és a patikamérlegen kiadagolt jogállamiság legyen a végső és könyörtelen mércéje. Ez a l'art pour l'art elképzelés ésszerűtlen és gyakorlatiatlan. A nyugati demokráciák hosszú időn át, alulról épültek fel, mindig gyakorlati megfontolások alapján. A fékek és ellensúlyok egy-egy konkrét probléma megoldására jöttek létre, és sosem azért, mert valamely demokráciafilozófus fontosnak tartotta őket. Példa: a '30-as évek gazdasági válságát elemezve kiderült, hogy kirobbanásában nagy szerepet játszottak a banki spekulációk. Erre reagálva az USA megtiltotta, hogy lakossági bankok spekulatív befektetésekkel foglalkozzanak. 2000-ben elavultnak látták a korlátot, megszüntették. 2008-ban éppen emiatt tört ki a jelenlegi válság, amelyre egyik reakcióként betiltották a negatív tőzsdeindexre való spekulálást, a "shortolást". Eseti problémára nem elvi-filozófiai, hanem ésszerű eseti megoldás született, és ez az összes többi fékre és ellensúlyra is érvényes. Ami nem ésszerű, azt nyugaton messze elkerülik. Mivel Magyarország számára a demokrácia külső keretet jelent, most tanuljuk, hogyan lehet a nyugati demokráciák nagy receptkönyvéből finom hazai ételeket főzni. A demokrácia-jogállamiság csak akkor lehet működőképes elvárás, ha nem formai, hanem tartalmi megfelelésre törekszünk, és elvi megfontolásainkat folyamatosan a józan ész felügyelete alatt tartjuk.

3. Én éljek jólétben. Ebből az egyéni esély iránti elvárás következik. Engem hívjanak meg tenderre, azt szabják rám, az én nyugdíjamat emeljék átlag felett, ha 1990-ben született CNC esztergályos vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen dupla kedvezményt az 1989 után és 1991 előtt született CNC esztergályosoknak. Az egyéni jólét kedvező esetben a közösség jólétét is jelenti, de ehhez már hosszú távon, széles keretben kell gondolkodni. Legyünk őszinték, az egyéni jólét szinte minden választó számára elsődleges, és jó adag mazochizmus kell ahhoz, hogy az ember tanárként ne szavazzon egy 50%-os pedagógus-béremelést ígérő pártra, mert sanda gyanúja szerint fedezet hiányában eladósodik majd az ország. A demokrácia automatikus védőmechanizmust kínál az irreális jóléti megoldások ellen: ritkán lehet a választók többségének egyidejű jóléti ugrást ígérni. Az egyéni jólét mint érdek nem a legmagasabb erkölcsi szint, de Maslow szükségletpiramisa alapján tudjuk, hogy az emberiség meghatározó szempontja, s mivel a demokráciát tömegek működtetik, bátran építhetünk rá.

4. A közösségem éljen jólétben. Ebből a sorstársi/réteg-/etnikai/vallási/stb. közösség szempontjainak előtérbe helyezése következik. Ha gyermekemet egyedül nevelő anya vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen nagy támogatást a gyermeküket egyedül nevelőknek. Ha katolikus vagyok, akkor a katolikus iskoláknak. Ha mozgássérült, akkor a mozgássérülteknek. Mivel egyszerre sokféle közösség tagja lehetek, ebből a szempontból nem következik, hogy feltétlenül egy konkrét pártra kell szavaznom. A demokrácia itt is véd a túlzások ellen: lehet, hogy a társadalom többsége katolikus, de nem templomba járó, illetve nem automatikusan egyházbarát nagycsaládos. Választási kampányban a pártok praktikusan mérlegelik, hogyan szólíthatják meg a legolcsóbb ígéretekkel a legtöbb embert, és jó eséllyel az nyer, akinél az ígéretvektorok eredője a társadalom egésze számára a legjobbat kínálja. A közösségi szempontok érvényesítése Maslow szükségletpiramisán egy szinttel az egyéni szempontok felett van, de csak akkor működik, ha nem ütközik markánsan az egyéni érdekkel! Bármennyire fontos a közösségem jóléte, ez maximum 10%-ig fenyegetheti az egyéni jólétemet. Példa: kedvenc pártom adókedvezményt ígér gyermekek után; nekem már felnőttek a gyerekeim, nem kapok utánuk adókedvezményt. Ők viszont kapnak a saját gyermekeik alapján. Ha nekik 10%-kal jobb, nekem 10%-kal rosszabb, az bevállalható kompromisszum. Ennél nagyobb ütközést nem célszerű tolerálni, mert ez ellentmond a demokrácia rendeltetésszerű működésének, azaz a többség úgyis másként szavaz.

5. Az egész társadalom éljen jólétben. Ebből az ígérekvektorok olyan komplex elemzése következne, hogy legfeljebb több ciklusban gondolkodhatunk, nem számíthatunk sok követőre, és nagy a tévedés veszélye. Például az ország adósságának leépítése hosszú távon jó, de rövid távon komoly jóléti áldozatot jelent. A terheket úgy kell elosztani a társadalmi rétegek között, hogy egyik réteg se kerüljön lehetetlen helyzetbe, és a kormány megőrizhesse a támogatottságát. Ha ugyanis megbukik, és a konkurens kormány nem akarja leépíteni az adósságot, akkor feleslegesen terheltük a társadalmat, sőt hosszú távú megfontolásaink is értelmetlenné válnak. Ezért aztán célszerű óvatosan bánni a magasröptű érdekmegfogalmazásokkal: a nemzet érdekét csak akkor van esélyem érvényre juttatni, 1. ha az az egyéni és közösségi jólétek eredője, 2. ha az összes előfeltételét sikerül megfogalmaznom, és azok sorra teljesülnek. Ez utóbbi olyan valószerűtlen, és olyan sok paramétert kell hozzá észben tartani, hogy mindig is a sakkbajnokként gondolkodó politikai stratégák rétegsportja lesz. Az ő marketingeseik csomagolják kampányüzenetbe és kormányintézkedésekbe, amit a nagy koncepcióból rövid távon eladhatónak gondolnak, a választó pedig a csomagolás alapján dönt. Én a magam szerény eszközeivel arra vállalkozom, hogy elmagyarázzam, milyen logikával készülhettek a csomagoláson látható feliratok.

Összegezve: az 1. módszer irreális, a 2. gyakorlatiatlan, az 5. végrehajthatatlan, így aztán a választók tömegei számára a 3. és 4. módszer marad, vagyis az átlagember az egyéni és a közösségi jólét között törekszik valamiféle ösztönös egyensúlyt teremteni. A közvéleménykutatásokból a közösségi szempont tűnhet erősebbnek, de a végső döntést inkább a racionálisnak látszó érvekkel/ürügyekkel körülbástyázott egyéni jólét irányítja. A két szempont egyensúlya országonként változó,  akár ellentmondásos is lehet. A francia választók például híresek arról, hogy befogadják és lelkesen visszhangozzák a fennkölt elveket, majd a végén a zsebükre szavaznak. Demokráciánk fejlődésével majd kiderül, mi miről híresülünk el.

A hejőkeresztúri iskola

Csodaiskolának nevezik a hejőkeresztúri általánost, ahol versengenek a tanulásért a hátrányos helyzetű gyerekek, ahol csapatmunkában egymástól tanulnak, ahonnét nem akarnak hiányozni, és ahonnét nagy arányban mennek tovább érettségit szerezni. A Komplex Instrukciós Program (KIP) módszertant az amerikai Stanford Egyetem dolgozta ki, magyarországi megvalósítását az EU és a magyar kormány közösen támogatja a Társadalmi Mobilitás Operatív Program (TÁMOP) keretében. A modellt eddig nyolc iskola vette át. A nagy hátránnyal induló tanulók készségei egy kivételével az országos átlagra fejlődnek: matematikából kiemelkednek, bajnokságokat nyernek. Remélem, ez a lelkesítő és központilag támogatott modell mostantól futótűzként terjed majd.

Bővebben: http://www.sulinet.hu/tart/cikk/Sa/0/35877/1

Hull a szilva a fáról?

Egyre világosabb, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatala kapcsán politikai játszma zajlik. Az LMP és az MSZP nyilvánosságot követel, a Fidesz pedig érveket keres ellene. A "kinek használ" elvből az következik, hogy alighanem az LMP és az MSZP nyerne többet a nyilvánosságra hozatallal, ezért harcol érte.

Találgathatunk, kit érintene kínosan a nyilvánosság, és hogy ennek ellenére, előbb-utóbb megvalósul-e. Addig is politikai tőkét gyűjtenek a követelők.

Ha a választó racionálisan viselkedne, nem lenne nagy szám egy ügynökügy. Persze ha a választó racionálisan viselkedne, akkor a Pálgium-ügy sem kavart volna nagy port, elkönyveltük volna, hogy húsz éve minden kisdoktor zűrös körülmények között szerezte a fokozatát. Képmutatás és kettős mérce volt ezért egyiküket kicsinálni. Az ügynök inkább volt áldozat, mint elkövető. Az elkövető a tartótiszt volt, aki magas nyugdíját élvezte, míg a Fidesz nem intézkedett. A lényeg már megtörtént, a nyilvánossá tétel csak cukormáz lenne a tortán, amibe könnyen beletörhet a fogunk.

Személy szerint üdvözölném az akták nyilvánosságát, viszont nem veszélyeztetném cserébe a kormányzóképességet, tehát csakis minimális imázsvesztés mellett támogatnám a lépést. Egyfelől hulljon a szilva a fáról, másfelől a választó bizonyítsa, hogy "nem most jön a tanyáról": nem csapkod Hűbele Balázsként a porcelánboltban, hanem kész, képes és hajlandó ésszerűen megfontolni, mi az érdeke. Ennek semmi jele, így aztán tartós lehet a huzavona.

Hová tűnt a szociális érzékenység?

Az ellenzék rendszeres szociális követelései (kevesebb munka - több jog magasabb fizetés mellett, hosszabb szabadság, több segély és támogatás) visszhangtalanok maradnak, az LMP népszavazási kísérlete is elhalt. Ellenzékből könnyű követelni, kormányon nehéz teljesíteni, ezért a szociális kártya általában előnyösen játszható ki a mindenkori kormány ellen. Nálunk mégsem jön be, és nem véletlenül.

A rendszerváltás idején az osztrák életszínvonal volt számunkra az etalon, a távoli vágyálom, felzárkózási törekvéseink célja. Huszonkét év elteltével még távolabb vagyunk tőle. 1990-ben az egy főre jutó GDP szorzója 2,01 volt, 2010-ben már 2,74, az osztrák átlagfizetés pedig közel ötszöröse a magyarnak*. Egy átlagos magyar dolgozó életszínvonala messzebb van az osztrák átlagtól, mint egy magyar segélyezettétől. Ráadásul felfelé a különbség nem az aktivitásban van. Mind az osztrák, mind a magyar munkás szorgalmasan dolgozik, csupán egy-két száz kilométer és egy légies határ választja el őket.

Lefelé már nem a földrajzi különbség dominál: az átlagos segélyezett alacsonyan képzett, demotivált, nem keresi a lehetőséget, nem igazán igyekszik a sorsát jobbra fordítani. Ez érthető módon kevés szimpátiát vált ki a szorgalmasan dolgozókból, akikből bűnösen kevés van. A magyarok aktivitási aránya európai összevetésben a legalacsonyabbak közé tartozik. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy sokan nem hivatalosan, a szürke gazdaságban dolgoznak.

A rendszerváltás során megszűnt egymillió munkahely, azóta beszélünk róla, hogy sokkal több embernek kellene dolgoznia. A kényelmes szociális ellátás nem motivál a munkára, a szociális diszkomfort annál inkább. Ez magyarázhatja a Fidesz segélycsökkentő, munkára ösztönző intézkedéseinek kedvező társadalmi visszhangját, vagy legalábbis a tiltakozás társadalmi visszhangtalanságát.

A szociális programok másik fő problémája, hogy kidolgozóik, propagálóik többnyire maguk is korábbi döntéshozók. Ők felelnek mindazért, ami a magyar és az osztrák életszínvonalat elválasztja. A gazdaságunkat félremenedzselték, képzetten, diplomásan, valódi kis- és nagydoktorikkal, szakmailag magas színvonalon, nemzetközi élvonalba tartozóan. A magyar közgazdász szakma 2010-re megbukott, de minimum hitelét vesztette a Fidesz unortodoxiájával szimpatizáló tömegek szemében. Ezért aztán hívhatja magát Haza és Haladásnak, szociális programnak, eurokonform gazdaságirányítási iskolának, nem megy vele sokra. Kollektív lelke mélyén a társadalom tisztában van vele, hogy a gazdaság osztrák pályára állítása nem bízható a korábbi döntéshozókra, és hogy rossz ütemérzékre vall válság közepette szociális követelésekkel nyomulni.

Néhány év múlva, mikor a nem ortodox intézkedések pozitív vagy negatív mérlege megvonható, mikorra kiderül, hányan álltak munkába szociális diszkomfort ellen, mikorra a programalkotók kivetik soraikból a gazdaság félremenedzselőit, a társadalom talán újra megszólíthatóvá válik szociális ügyekben.

*Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Hungary , http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Austria

Magyarok ébredése

Trianon óta napirenden van, hogy nekünk, magyaroknak fel/rá kellene ébrednünk valami égbekiáltóan nagy (i)gazságra. Azért csak Trianon óta, mert ugyan a valósággal beszélő viszonyba kerülni előtte sem ártott volna, de vekkertermészetű honfitársainknak addig nem volt sürgős csöröghetnékjük. Az ébredési mozgalom a szélsőjobbon indult, de mivel a többi európai ország hasonló törekvései jó két évtizede már a centrumba tartoznak, a 21. század elején legfőbb ideje felzárkóznunk a kontinentális zömhöz.

Itt a Húsvét, ébresztő, magyarok! Vegyük fel a kapcsolatot Valóság nevű nagybátyánkkal. Több nagy evidencia is létezik, amely eszmélésünk kimeneti eredményévé tehető.

Fel kellene ismerni, hogy nincs jogunk
- tanulás nélkül jó munkához jutni,
- munka nélkül követelőzni,
- kötelességteljesítés nélkül jogokat élvezni,
- nyugati segélyekből keleti életmódot folytatni,
- kultúránkat a franciáknál erősebben más kultúrák fölé helyezni,
- gazdasági érdekeinket a németeknél keményebben érvényesíteni,
- nemzeti önállóságunkat a briteknél erősebben hangsúlyozni,
- a spanyoloknál bigottabban kereszténynek lenni,
- magunkat a görögöknél elfogultabban látni,
- a svédeknél több pácolt heringet enni,
- a finneknél több tömény szeszt inni.

Ellenben jogunk van
- egyenrangú partnerként szerepelni a nemzetközi színtéren,
- a többi európai országgal azonos bánásmódban részesülni,
- szorgos munkánk gyümölcsét élvezni,
- nemzeti érdekeinket tudatosan és határozottan képviselni,
- a szomszédos országokban élő magyaroknak ugyanannyi jogot és előnyt követelni, amennyit saját kisebbségeinknek biztosítunk,
- a franciáknál barátságosabban bánni a külföldiekkel,
- a luxemburgiaknál befogadóbbnak lenni,
- Európa legfinomabb ételeit főzni, és legtöbb találmányát megalkotni.

A fentiek fényében ki-ki eldöntheti, mennyire veszélyes, vagy inkább mennyire európai, ha végre a magyarok is öntudatra ébrednek.

Megérjük a pénzünket?

Nyugati műhelyadat szerint Magyarország évente 4% GDP-nek megfelelő támogatást kap az EU-tól. Ha ebből levonjuk az évi 1,1% GDP mértékű kötelező tagdíjat, akkor az jön ki, hogy 2,9% plusz GDP-hez jutunk évente -- amit viszont az uniós elszámolási szabályok szerint nem tüntethetünk fel saját GDP-ként. Így lehetséges, hogy tavaly papíron 1,7% volt a magyar GDP-növekedés, mégsem élünk rosszabbul, mint négy éve. (Vagyis de, csak más okból: 2009-ben 20%-kal zuhant a GDP-nk, és még nem értük utol magunkat.)

Miközben gőzerővel zajlik a Fidesz szabadságharca a gazdasági-pénzügyi mozgástér megteremtéséért, eszünk ágában sincs kilépni az Unióból. Én az átláthatóság híve vagyok, szívesen venném, ha az elérhető adatok nyilvánossá és a napi közbeszéd tárgyává válnának. Örülök, hogy a jövőre esetleg befagyasztandó strukturális támogatásról már tudhatjuk, hogy a GDP-nk 0,5%-ának felel meg, és hogy az éves strukturális támogatásunk 29%-a.

Megéri-e Magyarországnak, hogy az EU 2,9% GDP-ért cserébe belebeszél a jogalkotásunkba és minden egyébbe is, amihez kedve van? Feltétlenül megéri. Ugyanis európaiak vagyunk, és továbbra is európaiak akarunk maradni. Ha tehát Európa nem ért velünk egyet, akkor minimum meg kell magyaráznunk a bizonyítványt. Nagyon hasznosnak tartom ezt a külső kontrollt. Tudnunk kell azonban, hogy egységes európaiság nem létezik, és hogy az európai baloldalnak a saját hazai jobboldalával is nagyjából annyi problémája van, amennyi velünk.

Az egész kontinensen a jobboldal került politikai fölénybe, viszont hagyományosan a baloldalnak erősebb a médiahangja. Most ránk szórja a részben a hazai meghatározó erőknek címzett, erősen elfogult kritikát. Ha valós képet alkotunk Európa politikai térképéről, ki fog derülni, hogy stabil helyünk van rajta, és semmi okunk objektív kinyilatkoztatásként tekinteni politikailag motivált kritikákra. Az sem mellékes, hogy Magyarország egy húsz éve esedékes nagy átmenetet hajt végre, jórészt ennek megfelelő eszközökkel. (Hogy néhány konkrét példát említsek: egész más dolog visszamenőleges hatályú törvényeket hozni egy megszilárdult jogállamban, mint rendszerváltás idején. Más jobbra tolni egy kiegyensúlyozott médiahelyzetet, mint egy szélsőségesen balra billentet. Nem indokolatlan beleavatkozni egy nemzeti érdektől függetlenül működő jegybank működésébe.) Az átmenet azonban nem tarthat egy-két évnél tovább, utána fokozatosan bele kell simulnunk a tájba.

A kritikákból bátran levonható mindaz, amit csak azért mondanak az európai tisztviselők, mert ferde a világképük, mert saját otthoni realitásaiktól is elszakadtak, illetve mert utálják a saját jobboldalukat. Szintén levonható mindaz, amit téves vagy félinformációk alapján nyilatkoznak. 2014-ig vonjuk le azt is, amit a végre-valahára lezajló magyar rendszerváltás egyszeri használatra szánt forgatókönyve indokol. Bizonyítványunknak ez a része jó kommunikációval megmagyarázható. Ami ezután marad, azt viszont szívleljük meg, vegyük nagyon komolyan, és legyünk érte hálásak az Uniónak. Végtére is, hol találunk még egy tanácsadót, aki ilyen bőkezűen díjazza, ha nemzeti érdekeinkkel összhangban megfogadjuk az észrevételeit?

Megérjük-e a pénzünket? Feltétlenül. Magyarország stabilitása kulcsfontosságú a régióban, az Uniónak ez a 2,9%-nál is többet ér. (Igaz, nyugodtan megfelezhetjük ezt a számot, hiszen a nyugati vállalkozások felvevőpiacaként a régi tagállamok fejlődését is segítjük. Még így is marad kb. 1,5% nem közvetlenül gazdaságilag motivált támogatás, és fogadjunk, hogy ez több, mint amit saját jövedelmedből a hajléktalanoknak adnál, kedves olvasó, hogy tanácsaidat megfogadva életmódot váltsanak.) Figyeljük meg, mennyivel többet kap nálunk Románia és Bulgária, továbbá hogy Szerbia és a délszláv utódköztársaságok stabilitása sokszor ennyit ér majd Európa számára. A nyugati adófizetők adakozása racionális jótékonykodás, és ezt a szó legnemesebb értelmében értem. Aki polgártársai pénzét költi, az hadd legyen racionális. Legyünk mi is azok. Nem kell bedőlni a nemzeti folyamataink nyomán kialakult hazai és nemzetközi hangzavarnak: az EU számára bőven megéri Magyarországot tagjai között tudni, és hazánknak is bőven megéri, ha a világ legkorszerűbb nemzetek feletti formációjának tagja marad.

Az a fránya matek

Brüsszeli szakértők szerint nagy bajban van a spanyol gazdaság, mert 2012-ben legfeljebb 50 milliárd eurónyi államkötvényt tud majd eladni a szabadpiacon, és ennél többre lesz szüksége a hitelei megújításához.

Állítólagos szakértők szerint nagy bajban van Magyarország, mert 2012-ben 4,5 milliárd eurónyi államadósságot kell megújítani, és ha nem kötünk háttérmegállapodást az IMF-fel, akkor ez nem fog sikerülni. Akárhogy számolom, nem stimmelnek az arányok.

Spanyolország nem egész hatszor akkora, mint mi. Ha esetében igaz az 50 milliárd euró kötvénykapacitás, akkor ez a mi esetünkben kb. 9 milliárd eurót jelent. Ha tekintetbe vesszük, hogy fele akkora a deficitünk, és csökken az adósságunk, míg a spanyoloké rohanvást nő, logikus lenne feltételezni, hogy arányosan kétszer annyi, azaz 18 milliárd euró értékű kötvényt is el tudnánk adni. Ennek mindössze a negyedére, 4,5 milliárd euróra van szükségünk. Hétköznapi logika szerint könnyedén és kedvező kamatra kéne megkapnunk. Ha ez így van, miért sulykolják naponta az IMF-megállapodást mint sine qua non-t?

Vagy nem tudok számolni, vagy füllentenek a szakértők és/vagy kettős mérce működik Magyarország ellen.

Mégis, kinek a szabadságharca?

Mikor a Fidesz az ezredforduló táján előállt azzal, hogy ő polgári párt, holtverseny alakult ki azok között, akik szerint a polgár nem létező fogalom, és azok között, akik szerint nem feltétlenül butaság. A legmerészebb értelmezők sem sejtették, mennyire szinkronban áll e fogalom a kontinentális folyamatokkal. Azóta minden EU-prospektusban olvashatjuk, hogy a brüsszeli döntéshozók elkötelezetten igyekeznek Európát közelebb hozni a polgárokhoz. A polgári párttá válás távlatos gondolatnak, kétharmadot hozó éleslátásnak bizonyult. Egy éve, mikor a Fidesz szabadságharcot hirdetett a pénzügyi-gazdasági függőség ellen, ismét holtverseny alakult ki azok között, akik szerint a szabadságharc jobboldali blöff, és azok között, akik szerint nem feltétlenül butaság. Egy maroknyi merész értelmező pedig -- velem együtt -- úgy véli, hogy ez az évtized tematikai telitalálata, újabb terület, ahol majd felzárkózik hozzánk a vén kontinens. Akkor is, ha első blikkre másképp fest a helyzet.

Először is, veszélyben van-e a magyar szabadság? A politikai szabadságunk, függetlenségünk egy részét önként adtuk fel 2004-ben. Az Unió átvette az úgynevezett közösségi területek (pl. belső piac, versenyjog, vámok, környezetvédelem) irányítását, meghagyva nekünk a nemzeti hatásköröket (iskolarendszer, kultúra, egészségügy, stb.). Függetlenségünk ebben az értelemben tehát önkéntes alapon csorbult, cserébe légies határokat, nyugati munkalehetőséget, valamint fejlesztési pénzeket kaptunk és kapunk. A Fidesz hangsúlyozza, hogy jónak tartja az EU-tagságot, tehát nem ez ellen szabadságharcol. Az államháztartások brüsszeli irányításáról szóló megállapodást is aláírta, következésképp ez ellen sem küzd.

A mégis létező szabadságharc frontvonala máshol húzódik. 2010-ig a magyar baloldal azzal kampányolt, hogy 1 (azaz egy db.) lehetséges kormányzati forgatókönyv létezik: az övé. Nem érdemes másra szavazni, mert legfeljebb az akkori ellenzék blamálja majd magát ugyanazon a kényszerpályán. A szabadságharc az ortodox gazdaságirányítási modell egyeduralma ellen folyik. Ez a forgatókönyv az adósság-deficit-megszorítás bűvös háromszögében zajlik, és leginkább egy szakértő kormány alkalmas a végrehajtására, az alábbi módon.

Ha válság van, a gazdaságot élénkíteni kell. Ez plusz pénzzel (magyarul pénznyomtatással) és hitelfelvétellel lehetséges. Ettől elszáll az adósság, a deficit és az infláció. Mikor elérjük a működőképesség határát, jön a megszorítás, majd nyomában a recesszió, amelyből hogyan lábalunk ki? Újabb adóssággal és deficittel, melyet újabb megszorítás követ, és így tovább. Ez a gazdaságirányítás tankönyvi (más néven ortodox) módszerének perverz változata, és bármely "progresszív" közgazdász, IMF-szakértő vagy EU-hivatalnok képes végrehajtani, de bár ne tenné! A normális forgatókönyv mögött ugyanis az a fontos előfeltevés áll, hogy minden friss forint másfél-három forint plusz GDP-t eredményez. Mikor aztán jól teljesít a gazdaság, adók formájában kamatostól kinyerhető belőle a plusz pénz. Nyugati közgazdák nem megszorításról beszélnek, hanem a gazdaság felfűtéséről, majd mielőtt túlfűtötté válna, normál üzemi hőmérsékletre történő visszahűtéséről.

Tartós recesszió idején az ortodox modell nem működik, mert a plusz pénz nem hoz látványos eredményt: egy forint hatására legfeljebb fél-egy forint élénkülés jelentkezik. Ebből nem tudjuk kitermelni a hitel kamatát, így folyamatosan emelkedik az államadósság. A hitelezők a bajt látva tovább emelik a kamatot, az adósság még feljebb hág, az érintett ország úgy rohan a szakadék felé, mint a kis jövedelmű magyar devizahiteles, ha szárnyalni kezd a svájci frank. A gazdaságirányítás csiki-csuki csapdává alakul. Plusz pénz kéne, de nincs, sőt ki kell vonni a forrásokat a gazdaságból. A legkisebb megszorítás is aránytalanul nagy visszaesést hoz. A tankönyvi módszertan ilyenkor nem alkalmazható, de mivel trendi, és félműveltek számára az egyetlen, a "szakma" foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, mint a kuruzsló az érvágáshoz.

Képzeljük el Tarzant, amint egy krokodilokkal teli tó fölött leng, egy szál indába kapaszkodva. Ha fél métert süllyed, elkapják a lábát, lerántják a vízbe és felfalják. Ekkor veszi észre, hogy valójában nem indába, hanem egy óriáskígyóba kapaszkodik. Nos, ilyen helyzetben vette át a Fidesz 2010-ben a kormányzást. Nem tévedett nagyot a baloldal, amikor egyetlen lehetséges forgatókönyvet vizionált, a megszorítás és potenciális bukás történetét. Az sem tévedett nagyot, aki szerint ilyenkor nem érdemes nyerni, hadd egye meg a baloldal, amit főzött. Szerencsére  mindkét meglátás pontatlan, létezik jobb alternatíva. A szabadságharcban öltött testet.

Mielőtt erre rátérnék, nézzük meg, mi történik az ortodox gazdaságirányítás mellett kitartó országokban, Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában. Rossz helyzetből indultak, ortodox eszköztárat működtetnek, és most még rosszabb helyzetben vannak. Akár bal-, akár jobboldali kormány celebrálja az ortodox rítust, a vége egyformán bukás. Nem elsősorban a kormány bukása, hanem egy ország, egy nép, egy gazdaság, egy jóléti államforma bukása. Athénban egymást érik a tüntetések. Most már Madridban is. A spanyol fiatalok 40%-a munkanélküli. Nem csoda, ha a kezelhetetlen szociális feszültség és az általános kétségbeesés a szélsőségek felemelkedéséhez vezet. A francia elnökválasztási kampány fő témája az uniós szerződések felülvizsgálata és a hazaiak lehetőségeit elvevő idegenek kiebrudalása francia földről. Jólét nagy nehezen még elképzelhető demokrácia nélkül, demokrácia azonban nem létezhet jólét nélkül. A pénzügyi tekintélyek és a magyar baloldal által proponált ortodox pénzügyi-gazdasági forgatókönyv számunkra is bukást, káoszt, kétségbeesést és szélsőségeket hozott volna. Élő példa rá északi szomszédunk.

Ehhez képest hirdetett a Fidesz a gazdasági függetlenségért vívott harcot. Helyesen ismerte fel, hogy a válság lényege nem egy számtani anomália, hanem az általánosssá vált bizalomhiány. Ha a világ befektetői és fogyasztói varázsütésre úgy viselkednének, mint akik bíznak a gazdaságban, egy hónap múlva nem lenne válság. Mivel azonban Magyarország nem a világ véleményvezére, csak határon belül érhetünk el áttörést, ha sikerül saját erőforrásainkra támaszkodva megerősítenünk a belső együttműködést. Bizalmi válságból nem könyvelői, hanem színházi lélekkel lehet kiemelkedni -- a kvantumugrást hozó mozgalmaknak nem statisztikusok, hanem a sokaság lelkét lángra gyújtók adnak lendületet.

Ennek jegyében került a hangsúly az erőt adó érzelmekre, a közösségre, a családra, az összetartásra, történelmi és erkölcsi jelképeinkre. Mi erősíti legjobban az összetartást? A külső veszély, amely ezúttal valós: az IMF-megállapodás feltétele az ortodox gazdaságirányításhoz való visszatérés. Ha elfogadjuk, a Görög-Portugál tengely sorsában osztozunk. Ha fal mentén osonva nem fogadjuk el, akkor leminősítéssel és magas kamatokkal fojtanak meg. Az eredmény ugyanaz. Kitörési pontunk a médiaszűrőn átütő hangerejű tiltakozás, a magyarok elemi erejű megmozdulása, a bátor kiállás nemzeti érdekeink mellett. Erre bizony helyénvaló és távlatos szó a szabadságharc. Szerintem egyre többen gondoljuk így Európában.

Simili gaudet

Kongóból érkezett a hír, hogy kudarcba fulladt a bankkártyák bevezetésére indított kísérlet. A kongóiak nem látták át, hogyan működik a rendszer. Nem értették meg a logikai sorrendet, azaz hogy előbb be kell tenni a bankba a pénzt, és a számlaegyenleg terhére lehet vásárolni, míg az el nem fogy. Azt gondolták, a kártya mögött végtelenített hitelkeret áll, csak költeni kell, és nem szükséges visszafizetni. Úgy vélték, a bank nem az ő betétjeikkel gazdálkodik, hanem független azoktól, és akármeddig képes biztosítani a kártyahasználat hátterét. Ne alkossunk elhamarkodott véleményt a kongóiakról. Többségünk számára viszonylag egyszerűen átlátható a bankrendszer, de ez azért van, mert nálunk már régóta így működik. Minden új megoldás meghonosodásához idő kell.

Magyarországról érkezik a hír, hogy nehézkesen halad a demokrácia bevezetésére indított kísérlet. A magyarok nem látták át, hogyan működik a rendszer. Nem értették meg a logikai sorrendet, azaz hogy előbb be kell tenni az államkasszába a pénzt, és a közkiadásokat az egyenleg terhére lehet teljesíteni, amíg az el nem fogy. Azt gondolták, az állam mögött végtelenített hitelkeret áll, csak követelni kell a kiadásokat, és nem szükséges a hiteleket visszafizetni. Úgy vélik, az állam nem az ő adóikkal gazdálkodik, hanem független azoktól, és akármeddig képes biztosítani a demokratikusan megfogalmazott igények hátterét. Ne alkossunk elhamarkodott véleményt a magyarokról. A nyugati polgárok többsége számára viszonylag egyszerűen átlátható az államháztartás, de ez azért van, mert náluk már régóta így működik. Minden új megoldás meghonosodásához idő kell.

Jegyzet: Similis simili gaudet -- hasonló a hasonlónak örül.

Meglesz ennek a böjtje

Lemondott hát Schmitt Pál, mert húsz éve ügyesen összemásolt idézetekkel, valamint húsz saját oldallal szerzett egy komolytalan, tudománytalan fokozatot, amelyet abban az időben szinte mindenki hasonló módszerrel és színvonalon szerzett. Ha felülvizsgálnánk a műveket, történelmi dr-hullás lenne hazánkban. Én igyekszem a valóságban élni, ezért nem háborodtam fel az ügyön. Nem követeltem a távozását, ám a naiv választók felháborodását látva azt mondom, jól tette, hogy lemondott. Hosszabb távon és szélesebb összefüggésben nagyon komoly kihatása lesz ennek a lépésnek.

Kiderült, hol a határ, hol az erkölcsi mérce -- legalábbis, ha a jobboldalról van szó. Nincs más dolgunk, mint tengelyesen tükrözni ezt a határvonalat a baloldalra. Ne lehessen elnök, aki nyugati forrásból szerzett száznyolcvan oldal szakirodalmat? Rendben. Akkor ne lehessen (miniszter)elnök, aki húsz éve hazai forrásból szerzett egy-két-három üzemet, gyáracskát, középületet, székházat, üdülőt. Ne lehessen politikus, aki a rendszerváltás zűrzavarában lenyúlt (mai értéken) egy-két milliárdot. Adott a tűréshatár, csak érvényt kell neki szerezni. 2014-ben széles mosollyal és egy kézen megszámolhatjuk az ezen a szűrőn ki nem eső jelentkezőket. Ha azután megvizsgáljuk, melyikük makulátlan, és egyben alkalmas az ország vezetésére, egy kezünkre sem lesz szükség. Alighanem egyetlen megfelelő jelölt marad talpon, és az te leszel, kedves Olvasó. Vállalod a megméretést?

Egy fejezettel lemaradva

Egyre több ismerős rág be a Fideszre, miközben továbbra sem készül másra szavazni. Hát ugyanazt csinálja, mint a baloldal, felosztja az országot, lenyúlja a pénzeket, a nagytőkéseknek, nagygazdáknak adja a kicsiknek ígért lehetőséget! - dohognak. Szelíden igyekszem ilyenkor elmagyarázni, hogy ezer forint a jobboldal számára nem ugyanannyi, mint a baloldal számára, mert a közösségi szemléletű kormányzás annyit tesz, hogy a jobboldal érted forgatja, a baloldal meg ellened. Nem látom a szemekben a szimpátia csillogását. Alternatív valóságban hinnék?

A politika nem széplelkek kalapsímogató versenye, hanem szabadfogású iszapbirkózás. Tudod, honnan szerzik a pénzt kampányokra, médiára, háttértámogatásra? Nem? Nos, én sem. Annyit azonban tudok, hogy a jelentős pártok mind megszerzik, miközben a hivatalos keret nem lenne rá elég. Nem tetszik? Indíts pártot, csinálj jobbat. Találd ki, szervezd meg hivatalosan -- és működőképesen -- a finanszírozást. Ha nem indítasz pártot, ha nem szervezed meg, nem találod ki, mástól se várd. Ha te nem mozdulsz, akinek elégedetlenségedben minden okod megvolna rá, mégis kitől reméled a változást?

A választó és a politikai elit kapcsolata olyan, mint a párkeresés. Aki kitartóan a tökéletes párt keresi, magányos marad. Aki a tökéletes pártot keresi, idegen lesz a saját hazájában, önként kivonul a sorsa alakításából. Sokat markol, és keveset fog. Aki él, ésszerű kompromisszumokra kényszerül. Engedünk egy kicsit a mai igényekből, hogy holnap már jobban teljesüljenek.

A Fidesz kapcsán is muszáj vagyunk kompromisszumot kötni. Természetesen úgy, hogy a mai engedményt holnap kamatostól kapjuk vissza. Másképp a kompromisszum nem ésszerű. Meg lehet ezt józanul vitatni? Úgy tűnik, nem. A magyar választó mindent akar egyszerre, csakhogy adófizetés, szabálykövetés, közreműködés, tájékozódás, önálló véleményalkotás nélkül. Ez az örök csalódás receptje. Hogy csinálják a sikeres országok? El kéne olvasni a hiányzó fejezetet.