Rég elvesztett origónk újra felfedezése

A magyar közéleti gondolkodás évtizedek óta mélyen irracionális. Évszázadok óta szintén, csak az ellenkező irányba. Nem tudjuk, merre van jobbra és balra, fel és le, következésképp azt sem tudhatjuk, hol a közép.

Legutóbb az egyébként zseniálisan elemző Török Gábor adta fel a reményt, úgy érezve, hogy a kormány védhetetlenül letért a technokrata engedékenységgel elképzelt széles országútról, és már az árokparton lavíroz, féllábbal a történelem szemétdombját tapodva. ( http://torokgaborelemez.blog.hu/2011/12/16/420_semmi_sem_szent )

A hév ezúttal kissé elragadja, így olvasóként nehezen tudom követni a konkrétumokat: a témát célozgatás szintjén, ide-oda kapva tárgyalja. Évek óta először érzem, hogy ebben az elemzésben Török úr lelkivilágának darabkái, és nem a politika összefüggései tárulnak elém. Van ugyan konkrét észrevételem*, de a hangsúlyt nem erre, hanem az elvesztett és újra megtalálandó origóra szeretném helyezni.

Negyven év szocialista világmodellje és további húsz év ballib értelmiségi véleményformálása nyomán máshol tételezzük a középvonalat, mint ahová logikailag esik. Nagyon kevés magyarnak adatott meg, hogy átlásson a fortélyosan ferdítgetett tények szövevényén, ezért fordulhat elő, hogy egy-egy konkrét ügyet feltárva párhuzamosan olvashatok négy magyar napilapot, nézhetek négy-öt fősodorba tartozó hírportált, és több órányi kutatás után sem érzem tisztázottnak a tényanyagot -- majd fellapozom a Budapest Business Journalt ugyanerről, és tíz-tizenöt sorban minden összeáll. Többször leírtam már, de nem írhatom le elégszer: pannon pulitzerek, szégyelljétek magatokat! Amit műveltek, az a Heti Válasz kivételével nem méltó arra, hogy újságírásnak nevezzük.

A közéleti középpont nem kétféle szélsőség között félúton, nem is a semlegesség meseországában található. Az origó logikailag ott helyezkedik el, ahol legjobb tudásunk szerint a magyar társadalom megfontolt érdeke rejtezik. Ami tisztességes tényfeltárás és érdekelemzés alapján jó a nemzetnek, az a középpont. Ha ehhez képest az MSZP hat mérföldre pozícionálja magát, a Fidesz meg 6 Fahrenheit-fokra, akkor hiába igyekszünk őket összekötni és megfelezni a távolságot, mert így nem jutunk használható viszonyítási ponthoz.

A tisztán látás érdekében meg kell szabadulnunk a mélyen belénk ivódott/sulykolt sztereotípiáktól: pl. a magyarok lúzerek, addig pattogunk kecskebogyóként a deszkán, míg kupán nem vágnak, lelkünk mélyén mucsaiak vagyunk, Európa mindenkor azt akarja, ami jó nekünk, a Nyugat a kultúra kútfeje, a Financial Times nem lehet elfogult velünk kapcsolatban, a demokrácia az, ami legvehemensebb közszereplőink nyilatkozataiban vágyként megfogalmazódik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sztereotípia téves -- minden közhelynek van igazságmagja. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a bevett bölcsességek egyre többször kérdőjeleződnek meg folyton változó világunkban, ezért célszerű felismernünk gondolati reflexeink korlátait.

Íme néhány megdőlt tétel: 1. Amit Amerikában vagy Brüsszelben mondanak a magyar kormányról, az úgy van, kár vitatkozni. A médiatörvényről mindkét helyen csúnyákat mondtak, eddigi tapasztalataink szerint teljesen alaptalanul. Nem mi vonultunk vissza véres orral, hanem az EU fogta vissza magát. 2. Magyarország a futottak még súlycsoportoban szerepel, és ehhez kell magát tartania. Az EU fajsúlyos kérdéseiben hazánk egyike a 27 vétójoggal rendelkező tagállamnak, és ellenkezésünket komolyan is veszik. Sikeresen érdekérvényesített már Görögország, Lengyelország, Csehország és Szlovánia ezzel a módszerrel, és mi is sikerrel vethetjük latba a súlyunkat, ha a nemzet érdeke ezt kívánja. 3. Minden intézkedésünkkel messzemenően tekintettel kell lennünk sértődékeny szomszédainkra, különben akkora botrányt csapnak, hogy aztán megnézhetjük magunkat. Szomszédaink rendkívül magabiztosak ugyan a maguk diszkriminációjában/jogsértéseiben, de következetes érdekérvényesítéssel képesek vagyunk a határon túli magyarok számára korrekt, azaz a nálunk élő kisebbségekhez hasonló bánásmódot elérni. 4. Ha Magyarországot sűrűn emlegeti a nemzetközi sajtó, az már önmagában baj. Csak akkor baj, ha képtelenek vagyunk egységes álláspontot megfogalmazni, és egyik táborunk érvei kioltják a másik tábor érveit. Nyilvánvalóan nem a "heraus mit uns" táborral célszerű azonosulnunk.

Az, ami miniszterelnökünk megnyilvánulásaiból kicsapkodja manapság a biztosítékot, nem több, mint Magyarország érdekeinek kemény, de következetes képviselete. Eddig úgy tudtuk, hogy ilyeneket mondani nagyon ciki, ezzel a nyomulással nincs esélyünk, és most kiderül, hogy nem ciki, és van esélyünk vele. Sorra dőlnek meg a megfellebbezhetetlennek vélt paradigmák. Közeledünk az origóhoz, melyet így tudok a legrövidebben megfogalmazni: a haza nem lehet ellenzékben. Ha belegondolunk, ebben a tömör állításban megfogalmazódik a középpont újra felfedéséhez szükséges valamennyi szempont. Mivel a haza nem a Fidesz, a nagyobbik kormánypárt kedvező megítélése csak a haza érdekképviseletének határáig terjed. A kedvező megítélésre ugyanúgy sőt úgyabbul szert tehet a többi párt, így az MSZP, a DK, az LMP vagy a Jobbik is, amennyiben a haza érdekét képviseli. A haza érdekképviselete nyitott fogalom, bárki szabadon kifejtheti az ezzel kapcsolatos érveit, álláspontját. Ahogy egyre nyitottabbak leszünk ezek tényszerű megtárgyalására, úgy közeledünk a logikai origóhoz.

A nagyszerű Török Gábornak nincs könnyű dolga, és megértem, ha időnként ő is elcsügged. Minden, a szocializmusban felnőtt embernek Münchausen báróként kellett eddig önmagát kihúznia a ferdítések mocsarából: aki döbbenten értesült, hogy a hős Steinmetz kapitány nem létezett, hogy Osztyapenkót nem a németek lőtték le, hanem "baráti tűz" áldozata lett, az nem feltétlenül tudja, hogy Moszkvát biztonsági okokból 150 kilométerrel arrébb rakták a szovjet térképeken, és hogy... A cinikus szocialista hazugságoknak se vége, se hossza. Mindent újra kell tanulnunk, mert sokszor még a régi kérdések is félrevisznek. Fiam töritanára 2006-ban még azt tanította egy neves fővárosi gimnáziumban, hogy '56 igenis ellenforradalom volt, az ő családját is vadul üldözték a gaz ellenforradalmárok. Sajnos oly sokáig annyi áltény és füllentés vett bennünket körül, hogy kénytelenek vagyunk újraépíteni a teljes adatbázist. Ameddig ezt nem tettük meg, sem lelkesedésünk, sem felháborodásunk, sem objektivitásunk, sem diagnózisunk nem tekinthető megalapozottnak. Tartsuk tehát nyitva az agyunkat, és keressük együtt az origót.

* Konkrét észrevételeim: az alkotmány suba alatti módosítgatása semmit sem ront az eddigi Fidesz-képen, amelyről régen törlődött az elegancia; én nem is eleganciát, hanem gyakorlati célszerűséget várok egy kormánytól, ezt pedig kifejezetten szolgálja a jogszabályi tévedések mielőbbi kijavítása. A kötelező magánnyugdíj-pénztárak visszaterelése nem hogy nem ördögtől való, hanem a létrehozásuk volt ördögtől való, így hála és köszönet illeti az államháztartással ésszerűen gazdálkodó döntéshozókat. Lásd: http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/12/manyup-matek.html

Manyup-matek

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak matematikai modelljét a következő példa segítségével gondolhatjuk végig: egy házaspár havi jövedelme 200eFt, ebből a havi megélhetésre elmegy 180eFt, a fennmaradó 20eFt-ot pedig egy külön számlán félre rakják öreg napjaikra. Nagyon helyesen és ésszerűen járnak el.

A házaspár megélhetési költségei emelkednek, jövedelmük azonban nem nő. Eljön a nap, amikortól a teljes 200eFt-ra szükségük van, tehát nem tudnak már takarékoskodni. Egyikük szerint nem kellene tovább fizetni a külön számlára menő pénzt, másikuk szerint viszont továbbra is félre kell tenni a jövőre gondolva, és hitelt felvenni a havonta hiányzó összegre. Gondoljuk ezt végig: az egyik oldalon havi 20eFt megtakarítás, a másikon havi 20eFt hitelfelvétel. A megtakarítás kamata definíció szerint mindenkor kisebb lesz (3-5%), mint a hitelé (7-15%), tehát ez irracionális döntés. Ha 10-20 évig így "takarékoskodik" a házaspár, akkor időskorára nem megtakarítással fog rendelkezni, hanem kezelhetetlen adóssággal keseríti meg öreg napjait. A racionális megoldás ebben a helyzetben, ha nem takarékoskodnak tovább hitelből, hanem szembenéznek a kialakult helyzetettel. Amennyiben a szembenézés eredményeképpen sikerül lefaragni a kiadásaikat, máris takarékoskodhatnak tovább -- az így felszabaduló saját pénzükből.

Most képzeljük el, hogy a házaspár kiinduló helyzetfelméréséből kimaradt egy fontos részlet: tévesen a megélhetési költségeik közé számoltak egy havi 100eFt törlesztéssel járó hitelt. Azaz jövedelmük 200eFt, ennek fele törlesztésre megy, további 80eFt-ból élnek, és félretesznek 20eFt-ot. Ésszerű ez? Egyáltalán nem, hiszen a megtakarítás kamata definíció szerint mindenkor alacsonyabb, mint a hitelé. Akkor járnának el ésszerűen, ha havi 20eFt-tal megemelnék a hitel törlesztő részletét, és annak teljes kiegyenlítése után, a saját többletjövedelmükből takarékoskodnának. Ha belemennek a hitel-takarékoskodás csapdába, akkor az évek során halmozódó kamatkülönbség miatt jelentős kárt okoznak maguknak.

Itt térek vissza a kötelező magánnyugdíj-pénztárak (röviden manyupok) esetére: amikor 1998-ban létrehozták a manyupokat, akkor Magyarország adósságállománya a GDP 66%-a körül volt. Ugyanakkor a havi nyugdíjakra kevesebbet kellett kifizetni, mint a beérkező nyugdíjjárulék. A többletből látszólag lehetett takarékoskodni, ezért átirányították a kötelező magánnyugdíj-pénztárakba. Ez csupán az állami nyugdíjbefizetések átcsoportosítását jelentette, és irracionális döntés volt. A fölös pénzből a hitelállomány törlesztését kellett volna megemelni, és majd ha tartozásmentes az ország, akkor elkezdeni a takarékoskodást. Hiába van ugyanis felesleges pénzünk a nyugdíjrovatban, azt csak veszteséggel tehetjük félre, amíg az államháztartás egésze akár egy fillér adóssággal is rendelkezik. Sajnos a jelek szerint egyetlen párt sem látta át kellő részletességgel a helyzetet, így történhetett, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció mellett a Fidesz is megszavazta a manyupok létrehozását.

A hitel-takarékoskodás hozamollójának káros volta attól kezdve fájón egyértelmű, amikortól megszűnik a felesleges forrás, azaz a havonta befizetett nyugdíjjárulék éppen csak fedezi vagy nem is fedezi a kifizetendő nyugdíjakat. Ez a pont 2005 táján következett be, az ésszerűen gondolkodó szakemberek számára ettől kezdve világos kéne, hogy legyen, hogy nem lehet hitelből előtakarékoskodni. A Fidesz manyup megszüntető intézkedései elleni elemi tiltakozás arra vall, hogy a kormánypárton kívül nincsenek ilyen szakemberek, vagy titkolják a szakmai véleményüket. Kár, mert a hozamolló a manyupok létrehozása óta sokmilliárdos kárt okozott eddig az országnak, ezért nem a manyupok megszüntetése ellen kellene tiltakozni, hanem a létrehozásuk ellen kellett volna, már 1998-tól. Többről van tehát szó, mint hogy nem célszerű háborognunk. Egyenesen örülnünk kell, hogy a Fidesz-kormány végre racionálisan gazdálkodik az államháztartási pénzekkel. Aki nem hiszi, gondolja végig, számoljon utána. (Ha nem megy elvben, próbálja ki a gyakorlatban: tegyen havi 10eFt-ot egy tetszőleges bankba, kösse le az elérhető legmagasabb kamatra, és ezzel párhuzamosan vegyen fel havi 10eFt hitelt. Egy év elteltével készítsen tartozik-követel egyenleget. Tanulságos lesz.)

Kitekintésképpen jelzem, hogy a magánforrásból félretett (azaz önkéntes magánnyugdíj-pénztári) nyugdíjmegtakarítás is csak adósságmentes állapotban optimális, és még ilyen esetben is valószínű, hogy minden 100 forintból reálértéken mindössze 80-90 forintot kapunk majd vissza, ha eljön az ideje. Amennyiben a megtakarítással párhuzamosan hiteleket is futtatunk, akkor a 100 forint akár nullára csökkenhet vagy veszteségbe csaphat át. Bizonyos forgatókönyvek esetén az ilyen típusú előtakarékoskodás is jobb lehet, mint annak teljes hiánya, ám ez már az egyéni döntések olyan határzónájába vezet, ahová az államháztartásnak szigorúan tiltjuk a belépést.

Mi történt 2006 tavaszán

A jobboldal szerint adateltitkolás történt: az MSZP-kormány szándékosan nem hozta nyilvánosságra a magyar gazdaság állapotát mutató adatokat, hogy ne veszítse el a választásokat. Draskovics Tibor pénzügyminiszter cinikusan úgy nyilatkozott,  hogy "nem akarják ezzel befolyásolni a választások menetét". Ez a nyilatkozat az antidemokratikus magatartás csúcsa (avagy mélypontja), ugyanis  a gazdaság állapota minden fejlett demokráciában befolyásolja, sőt egyenesen meghatározza a választások menetét. Így van kitalálva a demokratikus közélet, és aki ennek útját állja, az kemény antidemokrata.


Baloldali vitapartnereim ugyanakkor több fórumon emlékeztetnek rá, hogy 200 magánszemély pert indított Gyurcsány Ferenc ellen az adateltitkolásra hivatkozva, ám Gyurcsány úr első és másodfokon is megnyerte a pert. Az indokolás szerint az MSZP-kormány minden adatot az előírt időben időben és pontosan közzétett. Utánanéztem, és a felszínen valóban minden rendben lévőnek látszik, a bíróság látszólag maradéktalanul a baloldalnak ad igazat: www.nepszava.hu/articles/article.php?id=272538#null

Ugyanakkor komoly ellentmondás, hogy 2006 tavaszán az MSZP a Pannon Puma száguld, dübörög a magyar gazdaság jelszóval kampányolt, a Fidesz pedig azzal, hogy nagyon rossz helyzetbe került a magyar gazdaság, rosszabbul élünk, mint 4 éve. A választók két körben, áprilisban és májusban is a dübörgő gazdaság gondolatára szavaztak, mert az szimpatikusabbnak tűnt a többségnek. Egy hónappal később Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben elismeri, hogy az MSZP hazudott, s ezzel közvetve azt, hogy a Fidesz mondott igazat. Dübörgés helyett megszorításokra van szükség.


Ha a bíróságnak hiszünk, és minden adat időben, helyes tartalommal jelent meg, hogy lehettek a választók olyan buták, hogy nem a számoknak hittek? Ha hittek a számoknak, akkor hogy válhattak hazájuk jólétének ellenségeivé, ezáltal önmaguk tönkre tevőivé?


Ám ha minden adat időben és helyes tartalommal jelent meg, miért kellett egy hónappal később elmondani az őszödi beszédet? Mire utalt Gyurcsány úr a trükkök százainak említésével, ha a bíróság szerint nem is voltak trükkök?

Végül, ha a választók tisztában voltak vele, hogy rossz a gazdasági helyzet, és rejtélyes okból, de alapos megfontolással mégis Gyurcsány Ferenc maradása mellett döntöttek, akkor miért háborgott bárki is az őszödi beszéden? Hiszen ebben az esetben az semmi újat nem tartalmazhatott (volna) a választók számára.

Ezekből az ellentmondásokból elég világos, hogy valami hiba van a kréta körül. Valami nem stimmel a bíróság ítéletével kapcsolatban, a fenti logikai paradoxonok ugyanis nem oldhatók fel az ítélet életszerűségének megkérdőjelezése nélkül. Két szempont is eszembe jut: 1. a felperesek személyiségi joguk sérelmének tekintették az adateltitkolást, a bíróság pedig ezt, és nem a valós adatok közzétételének elmaradását vitatta; 2. a bíróság nem vizsgálta az adatok valóságtartalmát és ennek az őszödi beszéddel való lehetséges összefüggését, hanem olyan alapon döntött, hogy hivatalos nemzetközi panasz nem érkezett az adatok ellen, tehát akkor helyesnek kellett lenniük...

A jelek szerint bonyolult nemzeti érdekek mérlegelését nem bízhatjuk a jogtechnikai szempontok közé szorított bíróságra, mert ez jó, ha tíz jogos ügyből egyben eredményt hoz. Ügyvéd ismerőstől hallottam pár éve, hogy a bíróság nem igazságot szolgáltat, hanem a hatályos jogszabályokat értelmezi az általa így-úgy átlátott helyzetre. Alighanem itt is ez történt, és sietek hozzátenni, hogy nincs panaszom, álláspontom szerint a bíróságnak tényleg ez a dolga, így működik a demokratikus bírói rendszer. Annál inkább kifogásolom, hogy ezt az ítéletet a baloldal úgy idézi, mint ami tisztázza, mi történt 2006 tavaszán, és felmentést ad az MSZP-kormány viselkedésére. Közel sem tisztázza, nem is feladata tisztázni, így felmentést sem adhat. A magyar hideg polgárháború nézeteltéréseit, befagyott konfliktusait csak együtt, racionális, konstruktív együttműködés keretében rendezhetjük. Az ügy tartalmi ellentmondásait az egész társadalom érdekében végiggondolni az értelmesen viselkedő választók közös házi feladata marad.

Logikai szarvasvadászat

Ateesh6800 fedőnevű kollégámtól kitűnő vitakultúra útmutatót kaptam, a vitakultúra fellegvárából, Amerikából ( http://www.csun.edu/~dgw61315/fallacies.html ). Ez a praktikus útmutató összefoglalja a közéleti viták során előforduló leggyakoribb logikai hibákat és lehetséges alkalmazásukat. Lelkesen megosztom angolul nem perfekt olvasóimmal a lényegét.

A viták lényege nem csak a logika, hanem a szellemes nyelvhasználat, a meggyőző érvelés, továbbá egy külső hallgatóság meggyőzése. Azért célszerű megtanulni a logikai hibákat, hogy rámutathassunk a vitapartner következetlenségeire. Nem kötelező tartózkodnunk e fogások alkalmazásától, vigyázzon a vitapartner!

Mutassunk rá a másik fél logikai hibáira azok latin nevével, jelezzük, hogy az ókor óta ismert trükkről van szó, majd mondjunk rá olyan példát, amelyik kedvezőtlen a vitapartner érvelésére nézve. Pl.: Érv: Helytelen az abortusz betiltása, mert a közvélemény többsége nem támogatja. Ellenérv: Ez logikai trükk, latin neve argumentum ad populum, azaz hivatkozás a közvéleményre. Az 1800-as években a közvélemény többsége helyénvalónak találta a rabszolgatartást, de attól még nem volt az.

Argumentum ad antiquitatem: (Folyt. köv. Sajnos most nincs elég időm befejezni, addig olvassátok a fenti linken található angol eredetit.)

A haza nem lehet ellenzékben

Amikor a Fidesz 2006 táján megalkotta ezt a zseniálisan tág jelentésű jelmondatot, valószínűleg nem sejtette, milyen kétélű fegyvert hoz létre. A gondolat többféleképpen értelmezhető, és miközben minden értelmezés pozitív a választó számára, nem minden alternatíva kedvez a Fidesznek. Valamennyi közélettel foglalkozó polgárnak célszerű állást foglalnia erről "a haza nem lehet ellenzékben" gondolatról, mert segíti a munkáját, ha megfogalmazza a maga értelmezését. Adok néhány ötletet.

1. A haza, azaz a magyar társadalom érdeke határozza meg a közéleti szereplők működését. (Ez a saját értelmezésem.)
2. A mindenkori kormány köteles a hazája javára dolgozni. Hatalma csak így lehet legitim.
3. A mindenkori ellenzék szintén köteles a haza javáért munkálkodni. Ellenzékisége csak így lehet legitim.
4. Ha a közvélemény szerint a kormány nem a hazája javára dolgozik, bukása közeli és elkerülhetetlen. (Ez a Fidesz 2006-os értelmezése.)
5. A hatalomból sosem hagyható ki egészen az, aki a hazájáért dolgozik.
6. A haza érdekét képviselő politikai erő automatikusan utat nyer a hatalomba.
7. A haza érdekét semmibe vevő politikai erő önmagát zárja ki a hatalomból.

Kedves olvasó! Számodra mit jelent a címbeli mondat? Alkosd meg a saját értelmezésedet.

A pénzügyi összkép felé

Új adathoz jutottam, mégpedig miniszterelnökünk szájából (http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=175904 , a 7-9. perc között, de érdemes a teljes első 15 percet meghallgatni). A hitelminősítők azért kekeckednek az európai gazdaságok adósságbesorolásával, mert a görög válság kitörtekor a német-francia EU-tengely beintett, és a görög veszteségek felét lenyelette a magánbefektetőkkel. Ez az ominózus tény alapozza meg egyes európai országok spekulatív minősítését, és árnyalja a már eddig sem egyszerű összképet.

A lejtmenet azzal az 1998-as amerikai törvénymódosítással kezdődött, amely lehetővé tette, hogy a lakossági  bankok beruházásfinanszírozással is foglalkozzanak. Ez az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta tilos volt nekik, és a jelek szerint nem ok nélkül, hiszen a tilalom feloldása után tíz évvel kitört a mai világválság. A módosítás lehetővé teszi a lakossági betéteket kezelő bankoknak a kockázatosabb beruházásokkal való foglalkozást, cserébe, a 2002-es Sarbanes-Oxley törvény formájában előírja, hogy aktuális piaci értéken kötelesek nyilvántartani (mark to market) eszközállományukat és kötelezettségeiket. A módosítást ésszerűtlenül végrehajtó USA három röpke évig ülhetett büszkén szabadpiaci babérjain.

A termelés Távol-Keletre helyezéséből adódóan 2001-ben kisebb recesszió következett be, amelyből az ingatlanpiac mesterséges élénkítésével igyekeztek kihozni az amerikai gazdaságot. A Fed nulla közelébe csökkentette az irányadó dollár kamatlábat, és a bankok boldog-boldogtalant hitellel ajándékoztak meg. A hitelek elburjánzása logikus fejlemény volt, 2-3%-os kamatra csak a hülye nem vesz fel hitelt. Közben az iraki és afganisztáni háború költsége elképesztő mértékben megnövelte a költségvetés hiányát/eladósodottságát. A hitelek kockázatos adósokhoz kerültek, a gazdaság nem belső lendületre, hanem a mesterséges mankóra támaszkodva tudott némi szerény növekedést felmutatni. Ez nem tette lehetővé, hogy a Fed a szokásos gyakorlatot követve két-három év után behúzza a féket, és kamatemeléssel visszatermelje a gazdaságba pumpált pénzt. Ekkor, 2004 táján egy körültekintő elemző már előrejelezhette a válságveszélyt. Más szóval, az USA úgy próbált a terror ellen háborúzni, hogy közben megőrizze a hazai jólétet, és ne kelljen hadigazdaságra átállítani az országot. Ez középtávon lehetetlennek bizonyult.

A Fed nem emelt időben kamatot, a reális piaci viszonyoktól elszakadt ingatlanhitelek egyre kockázatosabbá váltak, és ennek leplezésére a befektetési alapok magas hozammal kecsegtető származtatott (derivatív) értékpapírokat kreáltak. A származtatott értékpapírokba befektetőknek 2008-ig fogalmuk sem volt róla, hogy a konstrukció keretében valójában kétes jelzáloghiteleket finanszíroznak. A piramisjáték 2008-ban bukott be, amikor a tőzsde hirtelen ráébredt, hogy átverték. Ám a krach előtt röviddel, a kármentésben együttműködő hitelminősítők segítségével a nagy alapok, a Lehman Brothers és társai rásózták toxikus értékpapírjaik egy részét európai és más bankokra. A tőzsdei pánik a piaci árazás kötelezettsége miatt dominóeffektust indított el, sorra bedőltek az érintett bankok és befektetési alapok. A "piaci" árazás a befektetők védelme helyett szabályozói szarvashibának bizonyult, hiszen a pánikár önbeteljesítő jóslat, és nem aktuális piaci realitás. Összességében jelenlegi válságunk előzménye az amerikai célszerűtlenség, felelőtlenség és háborús viszketegség, melynek keretében az amerikai adófizetőt épp úgy átverték, mint a világ többi adófizetőjét.

A nagy európai országok számára már 2008-ban is világos volt a helyzet, ezért mondták a görög adósságválság kitörésekor, hogy nem lehet a német adófizetőkkel megfinanszíroztatni a befektetői veszteségeket. Igaz, hogy a görögök addigra már jó 20 éve hamisították a statisztikáikat, de az egész probléma be sem következik, ha Amerika a helyzet magaslatán áll. A reakció logikus, de nem mellékhatásmentes. A hitelminősítők ettől kezdve támadják dühödten a periférián lévő európai államokat. Ennek eredménye a magasabb hitelkamat, mely által több, mint visszanyerik korábbi veszteségeiket. E megítélés alá esett Magyarország is, így pénzügyi mozgásterünk jelentősen beszűkült. 2009 év elején a magyar államkötvények kamata 14,5%-on tetőzött, az adósságállományunk egyetlen év alatt mintegy 6000 milliárd forinttal nőtt, elsősorban a kamatok miatt. Gyurcsány Ferencnek nem az őszödi beszéd miatt, hanem ezért kellett lemondania. A Bajnai-kormány engedelmesen próbált lavírozni az árral, adósságminősítésünk javult is, ám nem csökkent jelentősen hiteleink kamata, tehát pénzügyi mozgásterünk nem bővült.

Nem rendelkezem konkrét adattal erre nézve, de az Orbán-kormány úgy gondolkodhatott, hogy ha a német adófizetőkre tekintettel az egész régiót folyamatosan támadják a hitelminősítők és a bankok, akkor hiába vagyunk stréberek, semmi előnyünk nem származik belőle. Megítélésünket papíron talán rontja, ha haragszanak ránk a banksarc miatt, de ez egyrészt népszerűséget hoz a választók szemében, másrészt úgyis a tényleges kamatok számítanak. E pénzügypolitika sikerét/kudarcát úgy lehet reálisan megítélni, hogy (egy tetszőleges jövőbeni ponton) megnézzük, hogyan alakultak 2010 óta a spanyol-olasz-szlovén-román-szlovák-lengyel-lett-litván-észt kötvénykamatok, és összehasonlítjuk őket a magyar kötvénykamatokkal. Ha a fenti kosárhoz képest alacsonyabb kamattal úsztuk meg, akkor nyertünk az orbáni elgondolással. Ha az említettek átlagánál magasabbra emelkedtek a kamataink, akkor meg kevésbé. Minden esetre, érzelmi túlfűtöttség helyett higgadtan, a tények függvényében mérlegeljünk. (A régió egészének besorolásához való lezárkózást angol kifejezéssel "live up to your reputation" módszernek nevezhetjük. Magyarul kb. "élj a hírednek megfelelően", azaz ha mindenképpen rossz híredet keltik, ne kapálózz ez ellen, hanem hozd ki belőle az optimumot.)

Az Orbán-kormány tehát azt a német példát vette alapul a bankokkal való bánásmód terén, amelyet az írásom elején hivatkozott beszédben Orbán Viktor ma már nyíltan műhibának minősít. Ez közvetett beismerése annak, hogy a magyar kormány az uniós véleményvezér tévedése után ment, és megpróbálta ebből a helyzetből kihozni a mozgástérbeli (kamatláb) és retorikai (szabadságharc) maximumot. A taktika megítélését az olvasóra bízom, pusztán csak rávilágítok a német kormány gondolatmenetére: az adófizetők habozás nélkül megbuktatják, ha a görög tartozást egy az egyben, minden apelláta nélkül nekik kell állniuk. A valutaunió belső feszültségeit feltáró német keménykedés révén viszont közelíthettünk ahhoz a megoldáshoz, amely a hétvégi uniós csúcson, az "euró plusz" megállapodás formájában végül létre is jött. Ebben a nagy európai keretben Magyarország álláspontom szerint nem alkalmazott rossz stratégiát, ám a hétvégi fordulatot követő helyzet radikális irányváltást indokol. Ne tessék meglepődni, méltatlankodni, ha a kormány pragmatikusan kormányoz, és nem az ökör következetességével nyomatja az elavult retorikát.

Kár, hogy a hitelminősítők kekeckedését kiváltó német beintés egyszerűen lemaradt a radarképernyőmről. Még nagyobb kár, hogy a magyar ellenzék "buktyonmeg/monnyonle a piszkos-mocskos" sematizmusában ezt a döntő fontosságú adatot más radarja sem észlelte. A kép most már teljes(ebb), és nyitott vagyok a részletek további finomítására. Szóljon, aki a "vesszen a piszkos-mocskos kormány" sztereotípián túlmutató ismeretekkel rendelkezik, és helyzetértésünket még teljesebbé téve szeretne hozzájárulni a magyar társadalom jólétéhez.

Mondjunk Jesz-t a nyilvánosságra

Nyilvánosságra hozom, hogy teljes nyilvánosságot javasoltam a Jesz sikerstratégiája részeként. Az internet korában előbb-utóbb minden publikussá válik. Ha nem az érintett áldásával, akkor anélkül, és annál kellemetlenebb.

Milyen veszélyekre számíthat az a párt, amely minden lépését a közvélemény szeme előtt készíti elő és hajtja végre? Ha ügyeskedő, sötétben bujkáló taktikát folytat, akkor a nyilvánosság a tervek halála. Tegyük fel, a Fidesz adatokkal rendelkezik az MSZP viselt dolgairól, de ezeket majd a 2014-es választás előtt szeretné felhasználni. Tegyük fel, hogy pénzkivonásra készül az oktatásból, de ez ellentmond az aktuális kommunikációjának. Tegyük fel, az MSZP egyik anyaga szerint a zsidók egész jól érzik magukat Magyarországon, és nem félnek különösebben az antiszemitizmustól, ám ez ellentmond az aktuális pártkommunikációnak. Tegyük fel, hogy a Demokratikus Koalíció hasznos eszközül tervezi használni a Jobbikot a Fidesz ellen. Tegyük fel, a Jobbikot ez mindaddig nem zavarja, amíg népszerűséget hoz, mert az a titkos ellenterve, hogy az utolsó pillanatban mégis a Fidesz mellé áll. Tegyük fel, hogy az LMP átmenetileg a centrumtól jobbra tolja a kommunikációját, hogy szavazókat hódítson el a Fidesztől. (Ezek természetesen minden tényszerű alapot nélkülöző spekulációk, saját kútfőből.) Ha a Jesz közéjük állva ilyen taktikát folytatna, akkor a nyilvánossággal nagyon óvatosan kellene bánnia. Viszont ha ilyen taktikát folytatna, akkor esélye sem lenne a hazai politikai palettán. Ilyen párt van elég, a választók pedig erősen unják, sőt szívből utálják ezt a stílust.

Milyen veszélyekre számíthat a társadalomért dolgozó párt a nyilvánossággal kapcsolatban? Semmilyenre. Egyenesen előnyére válik, ha kiderül, hogy a köz javáért munkálkodik, miközben a többiek a háttérben saját kicsiny pecsenyéjüknek fúrnak-farigcsálnak mindenféle hegyes nyársakat. A nyilvánosságtól népszerűbb lesz a Jesz, keverő-kavaró vetélytársai pedig egyre népszerűtlenebbek. Természetesen nem önmagában a nyilvánosság tesz naggyá egy pártot. Az LMP fórumai mintaszerűen nyitottak, mégsem igazán látogatottak. A pártnak ugyanis még nincs igazi karaktere. Nincs olyan átfogó üzenete, amelyből minden további levezethető, mégpedig lelkesítő eredménnyel. A zseniális Schiffer úr azonban már dolgozik az ügyön, és reményeim szerint hamarosan minőségi ugrást hajt végre, egyszerre példa és kihívás elé állítva a Jesz-t.

Mivel a Jesz kellően világos elméleti háttérrel és friss gondolkodású vezetőkkel rendelkezik, nincs kétségem, hogy megugorja, majd egy-két fokozattal feljebb tolja a lécet, mindannyiunk előnyére. A nyilvánosságnak köszönhetően a hagyományos paradigma szerint működő dinoszauruszok nemsokára választás elé kerülnek: vagy behódolnak, és húzzák a köz igáját, vagy kipusztulnak. Lesz-e vad indulatú T-rexeinkből valaha jámbor Süsü a sárkány? Szerintem ne foglalkozzunk ezzel többet a kelleténél. Mondjunk Jesz-t a nyilvánosságra és a társadalom jólétére, a dínók ügyét pedig bízzuk az evolúcióra.

Nemzeti vita

ralf nevű vitapartnerem rákérdezett a wita.hu oldalon, hogyan  beszélhetek én a "nemzet" nevében, amikor a Nemzeti Színház kívánatos játékstílusáról írok. Azt írtam ugyanis, hogy
a Nemzeti a nemzet színháza, ahol klasszikus darabokat kell előadni veretes, klasszikus stílusban, és aki nem szeretné ezen elvárás szerint igazgatni a Nemzetit, az ne igazgassa. Az egyértelműség kedvéért: monnyon le magától vagy rúgják ki, helyezzék át alternatív színházba, stb.

Úgy gondolom, ebben körülbelül egyetértés van a nemzetben gondolkodó oldalon, ám lehet, hogy tévedek. Javítsatok ki, ha másképp vélekedtek. Szerintem abban nincs vita, hogy a budapesti Nemzeti Színház neve a magyar (és nem a szerb, szlovák vagy román) nemzetre utal. Bár, ki tudja... Várom a nemzeti oldal észrevételeit. Kommentjeiteket lehetőleg nyomdafestéket tűrő hangnemben fogalmazzátok meg, és térjetek ki arra is, hogy szerintetek létező fogalom-e a nemzet, érvényes-e nemzetről beszélni, szükséges-e képviselni a nemzet érdekeit. A magyar nemzethez tartozónak érzitek-e magatokat, és vállaljátok-e azokat a feladatokat, amelyek ebből következnek?

Azért fontos kitérni ezekre a részletekre, mert kísérleti közvéleménykutatásom célja annak megállapítása, hogy mekkora is az általam konszenzusnak vélt egyetértés a nemzeti oldalon a Nemzeti ügyében. Ennek megfelelően, aki a nemzethez tartozónak vallja magát, vállalja ennek következményeit, szalonképesen fogalmaz, valamelyest ért a kultúrához, sőt hébe-hóba jegyet is váltana az elvárásai szerint működő Nemzetibe, annak a véleménye teljes súllyal figyelembe veendő, és maximálisan nyitott vagyok rá. Aki nemzeti, de szalonképtelen, kulturálatlan, soha nem menne a Nemzetibe, bármit is játszanak ott és bárhogyan, annak a véleménye fele súllyal számít. Aki nem vallja a nemzethez tartozónak magát, az a véleménynyilvánítás szabadsága jegyében nyugodtan mondja el a magáét, örömmel fogadom, de ez a felmérés nem róla szól. Ő majd egy nem nemzeti oldalról szóló felmérésben szerepelhet teljes súllyal.

Várom tehát a véleményeket, írjatok minél többen, minél részletesebben és a lehető legközérthetőbben, akár ide (is), de elsősorban a wita.hu "Nemzeti vita" című posztja alá ( http://wita.hu/index.php?show=post&post=1238 ), hogy minél szélesebb közönséget tudjunk elérni a mondandónkkal.

Asszertív megoldást az összeesküvés-elméletekre!

Pontosan mi a baj az összeesküvés-elméletekkel? Hogy nem igazak? Többnyire nagyjából igazak, legalábbis lényeges valóságmaggal rendelkeznek. Hogy csúnyán hangzanak? A bűnügyi krónikák szintén, de ezt nem szoktuk kifogásolni. Akkor meg mi a gond?

A probléma játékelméleti: az összeesküvés-elmélet abból indul ki, hogy x csoport ki akarja használni y csoportot egy zéró összegű játszma keretében. 0:0-ról, esetenként 0:1-ről indulnak, majd x csoport fondorlatos módon mindent visz, és kisemmizi y csoportot. Utóbbi tagjai elszegényednek, elnyomorodnak, szolgaságba vettetnek, míg előbbi tagjai vihognak a tenyerükbe.

Az összeesküvés-elméletek általában megállnak ezen a ponton, és a közönségre bízzák a gondolatmenet folytatását. Ilyenkor illik és szokás is összekacsintani, úgy tenni, mint aki mindent ért. Politikailag minél inkorrektebb az elmélet, annál lelkesebben. A néha-néha felsejlő végjáték alapján igyekszem kifejteni az összeesküvés-elméletek implicite javasolt megoldását.

Az elmélet hívei szerint úgy oldódik meg az igazságtalan helyzet, hogy y csoport észbe kap, rájön, milyen gazságot tettek vele, és kiveti x csoport tagjait a külső sötétségre, hol vélhetően sírás lesz és fogcsikorgatás. Ennél még egyetlen általam ismert összeesküvés-elmélet sem ment tovább. Nem szokás belekérdezni a részletekbe, de ha megpróbálkozom vele, az aktivisták annyit mondanak, hogy természetesen nem akarnak ők rosszat, nem akarják elszegényíteni, elnyomorítani és szolgaságba vetni x csoportot, csak az igazságosságot szeretnék helyreállítani. Ez bíztató, erre már lehet építeni.

Van olyan, hogy x csoport tagjai fondorlatos módon szinte mindent visznek, és elszegényítik, megnyomorítják, szolgaságba döntik y csoport tagjait. Ez egy burkolt eszközökkel játszott nyertes-vesztes játszma. (A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy mindent senki sem visz, hiszen még a rabszolgatartók érdekében is alávetetteik egészségének és munkabírásának megőrzése áll.) Logikusnak tűnő ötlet, hogy fordítsuk vissza a játszmát, most mi nyerünk, és ti vesztetek. Játékelméletileg azonban célszerűtlen és esélytelen is a gondolat.

A nyertes csoport tagjai boldogok, erősek, gazdagok, befolyásosak, magabiztosak, műveltek, kulturáltak, szalonképesek, intelligensek, szimpatikusak -- külső megfigyelő szemében (is). A vesztes csoport tagjai ellenben frusztráltak, szegények, jelentéktelenek, meghasonlottak, műveletlenek, kulturálatlanok, szalonképtelenek, unintelligensek, unszimpatikusak -- legalábbis külső megfigyelő szemében. Sokszor csalódtak már az alávetett csoportok, mert ha külső megfigyelőhöz fordulnak az igazságukért, az azt mondja, hogy neki egyszerűbb és kellemesebb a kulturált, intelligens, szimpatikus nyertesekkel együttműködni a megszokott, bevált rendszerben, mint hatalomra segíteni az unszimpi lúzer bunkókat, akik erősen vitatható módon az előző generációk szenvedéseit is szeretnék egy menetben leverni a szimpatikusakon. Evidens, hogy ehhez nem kapnak segítséget, így mozgalmuk kígyósorsra jut: harapdálhatja tovább a saját farkát.

Az összeesküvés-elméletekkel tehát az a baj, hogy semmire sem megyünk velük, mert implicit módon egy kudarcra ítélt fordított  vesztes-nyertes játszmát propagálnak. A kíút az asszertivitásban rejlik. Az asszertív, azaz önérvényesítő magatartás keretében fel lehet tárni a tényleges sérelmeket, jóvátételt és igazságot lehet kérni egy hosszú távú nyertes-nyertes játszma keretében. Tegyük fel, nagyapád bokán rúgta az enyémet. Apám erre bokán rúgta a tiédet. Most el kell döntenünk, hogy rugdalózunk, vagy kitalálunk valami jobbat. Tégy nekem egy általad igazságosnak tartott együttműködési ajánlatot, én is készítek számodra egy ilyet, és ennek alapján egyezkedünk, míg meg nem állapodunk. Addig is tartózkodunk a sérelmek fokozásától. Az asszertív problémaelemzés nem teszi lehetővé a múltbeli igazságtalanságok maradéktalan megoldását (pedig milyen szép lenne visszamenni az időben, hogy az első rúgást ott helyben lerendezzék eleink, mondjuk, Cro-Magnonban!), de lehetővé teszi a közös jövőt, ami sokkal fontosabb. Az összeesküvés-elméletek ideje lejárt, és beköszöntött az asszertív nyertes-nyertes együttműködések kora.

Iktasd ki a közvetítőt

Köztudott, hogy az USA legnagyobb hitelezője Kína. Köztudott, hogy az IMF és a Világbank az USA meghosszabbított karja. Köztudott, hogy Magyarországot az amerikai hitelminősítők szorongatják, olyannyira, hogy kénytelen az IMF-fel egyezkedni. Köztudott, hogy az IMF a kereskedelminél alacsonyabb kamattal kínál hitelt, cserébe beleszól a gazdaságpolitikába, de facto átveszi az általa szponzorált ország irányítását.

Kevésbé köztudott, hogy amikor Magyarország Kínához fordul hitelért, akkor nem "csok kici szárga bankár" szálláscsinálója, hanem az üzleti élet alapszabályát alkalmazza: kiiktatja a közvetítőt. Az USA ugyanis nem saját pénzből szponzorál és igázgat, hanem a csok kici szárga ember kontójára, s ezzel a világtörténelem legnagyobb trükkjét adja elő. Mekkora regényt írt volna ebből Rejtő Jenő!

Ne legyünk büszkék rá, hogy Magyarország éppen a fordítottját, a világtörténelem legnagyobb balekságát adta elő a '70-es években, amikor szovjet utasításra Kubának passzolta tovább a Világbanktól felvett kölcsönök egy részét. A felszínen az amerikai nép kontójára finanszíroztuk a renegát Castro-rezsimet. A valóságban a saját jövőnk terhére igyekeztünk konzerválni egy fenntarthatatlan rendszert. Mekkora kabarészámot írt volna ebből Wodehouse! A világ a hős magyar bankárok erőlködésének dacára megváltozott, ám a kis ország gerincét roppantó adósságot nem a Fukuyama-modell terjesztésében érdekelt Amerika vagy a bennünket dollárpasszra utasító Szovjetunió nyelte be, hanem rajtunk verték le, az így-úgy még működgető gazdaságunkat lenyúlva ... a hős magyar bankárok (többek között Fekete János) szíves együttműködésével.

Az Orbán-kormány "nem ortodox" módon viselkedik, amikor kimondja a pénzügyi evidenciát: miért akar kínai pénzzel gazdaságpolitikát diktálni nekünk az USA? A hitelminősítők ortodox válaszát ismerjük, és nem örülünk neki. Az ellenzék szerint a kormány ezzel árt az országnak. Végül is, hogy jövünk éppen mi, bugaci bőgatyás pusztalakók ahhoz, hogy (igaz, csak némán, a szürke eminenciásához fordulva) meztelennek nevezzük a Királyt?

A jóédesselszórakozzáá eljárás

A legfrissebb Heti Válaszból végre megtudtam, mi az értelme az erősen vitatható bóvli minősítésnek: ha két nagy hitelminősítő bóvli kategóriába tesz egy országot, akkor annak az államkötényeit komoly befektetési alapok a szabályzatuk értelmében nem vásárolhatják (forrás: http://hetivalasz.hu/jegyzet/mi-van-itt-43597/ ). A leminősítés mesterséges likviditáshiányt teremt, és felnyomja a kamatokat. Ettől nehezebb helyzetbe kerül az ország, és érik a helyzet a még lejjebb minősítésre, egészen az összeomlásig, vagy amíg "ortodox" megoldásokkal újra szimpivé nem teszi magát a hitelminősítők szemében.

A besorolásunkat nem szükséges indokolni, a hitelminősítők a hasukra ütnek, leminősítenek, mert olyan kedvük van. Most akarják leminősíteni Európa legjobb adósát, a német államot. Miért kímélnék éppen a banksarcoló Magyarországot? A bóvli kategória egyelőre 10% körüli kamatot jelent, de ez még jóval feljebb is mehet. Az ország adóssága pusztán ettől, új hitel felvétele nélkül is meredeken emelkedik, az ellenzék örömére.

Ők megmondták. Tegyük fel, Kovács Pistikéről előre megmondják, hogy rossz tanuló. Ha öt tanárából kettő szerint reménytelen eset, akkor a többi tanár az iskolai szabályzat szerint ettől kezdve legfejlebb kettest adhat neki, nem feleltetheti, és minden dolgozatát 5 perccel a többiek előtt kell beszedni. Tessék mondani, előfordulhat ilyen körülmények között, hogy Pistike a képességeitől, teljesítményétől függetlenül kap rossz minősítést?

Tudom, Kovács Pistike állítólag nagy bunkó, altalaji gyökér, tenyérbemászó tapír, hótsuttyó sügér. Szemben Szabó Józsikával*, aki kedves kópé, totál tehetség, megtestesült minta, szorgalmas színjeles. Olyan alapon, hogy a házi szabályzat szerint kettővel kell szorozni minden jegyét, és előre nyomtatott válaszokkal kapja kézhez a felmérő lapot. Szabó Józsikáról előre megmondták, hogy mintagyerek. Érdekes lenne név nélkül kijavíttatni és osztályoztatni a dolgozataikat.

Kovács Pistikére a mekfoxbukni eljárást alkalmazza az igazságos iskolarendszer, míg Szabó Józsikára a jóleszőnekünk eljárás vonatkozik. A különbség banki szakzsargonban annyit tesz, hogy Pistike esetében a mekfojtunkvaze eljárást foganatosítják, Józsikára ellenben a barátilagnyúlunkle eljárás érvényes. Amilyen alapon a Fidesz-kormány gazdaságpolitikája rossznak minősül attól, hogy a mérvet adó bankok azzá minősítik (és teszik), olyan alapon Petőfit tehetségtelen tintanyalónak, Kossuthot nemzetvesztőnek minősítette a Habsburg-udvar, Nagy Imre meg úrhatnám nyikhajnak számított Moszkvában.

A honpolgár törheti a fejét, hogy a bankvilág igazságosságába vagy a korrekt érdekérvényesítés lehetőségébe veti-e a bizodalmát. Javaslom, hogy fogjunk össze nemzeti szinten, függetlenedjünk ultrarapid módon, és közben indítsunk próbaképpen jóédesselszórakozzáá eljárást a bankokkal szemben.

*Itt eredetileg Szabó Móricka állt, de a wita.hu vitázói szerint ez a név zavaróan utal a zsidókra. Mivel ez nem állt szándékomban, és nem is segíti az érveim befogadását, ezért nevet változtattam -- abban a reményben, hogy így könnyebb lesz a tartalmat átadnom.

Utazás az agyam körül

Elkaptam valami vírust, és úgy benáthásodtam, hogy három napja nehezen alszom. Ma éjszaka is 5-10 percenként felébredtem, és reggel furcsamód még emlékeztem szokatlanul bonyolult álmom részleteire.

Egy nagy és gyéren bútorozott lakásban kezdődött, ahol családostól tartózkodtam. Nyár elején járhattunk, valahol külföldön. Az előszobában álltam, amikor az üres nappali ajtaja mögött megszólalt a földön heverő telefon. Tudtam, ki az, és miért telefonál. Egy lakáskiadó hölgy neve rémlett fel, egy másik ország másik lakása alapján. Azért csörög, hogy fizessük ki a lakbért, és költözzünk ki. Világos, hogy nem szabad felvenni. Hosszan csengett, én meg hagytam. Végül csend lett.

A gyerekek fel-alá futkostak a lakásban, indulásra készülődtünk. Utazótáskáink és bőröndjeink az ajtó előtt hevertek laza összevisszaságban. Megint csörgött a telefon, de szerencsére újra elunta. Kezemben volt már az autókulcs, és úgy emlékeztem, hogy a lakbért tulajdonképpen kifizettük. Akkor miért nem kell felvenni a telefont? Ebben nem voltam egészen bizonyos.

Harmadszorra is csörgött. Az egyik gyerek szórakozottan odaszaladt, felkapta, és vékonyka hangján beleszólt. Elkomolyodott, rám nézett, jelezve, hogy engem keresnek. Egy ingatlanközvetítő volt a vonalban, vele beszéltük meg annak idején a lakásbérlet dolgát. Itt van, lent a kapunál és feljönne.

Önök még 300 euróval tartoznak, mondta határozottan. A májusi bérleti díjat már kifizettük, és a letétből körülbelül annyi jár nekem vissza, hogy nem tartozunk semmivel - vetettem ellen. Lehetséges, rögtön utánanézek - szólt az ingatlanos nő, és lerobogott a lépcsőn, a földszinti irodájába. (Miért szólt fel az előbb kívülről, ha a házban van az irodája? Álomban nem okvetetlenkedünk.) Hamarosan visszajött, és helybenhagyta iménti álláspontomat. Minden rendben, tényleg nem tartozunk. Szabad az út, indulhatunk.

Kora délután szálltunk ki az autóból, egy apró falucska közepén. A főutca két oldalát házak szegélyezték, jobb kéz felől, egy foghíjtelken hevenyészett vidámpark várta a látogatókat. Egy falusi búcsúba csöppentünk bele. Az üres telek közelebbről focipályának bizonyult. Bokáig álló, haragoszöld füvéről látszott, hogy sokat esik errefelé, és a falubeliek nem jeleskednek a gyepgondozásban. Elindultunk a mutatványos bódék irányába, ám valamilyen megfontolásból a pályától balra eső szomszéd kertjén át kezdtük megközelíteni. Ehhez egy zöld fémkapun kellett behatolnunk, majd átvágnunk a paradicsompalánták között, míg el nem értük azt a térdmagasságú földteraszt, melynek valamiféle karós palántákkal borított tetején drótkerítés futott végig.

Felkapaszkodtunk a teraszra, és szép komótosan elkezdtünk átmászni a kerítésen. Nem nagyon ment a dolog, pedig épp csak hasig ért. Áttettem az egyik gyereket, és a másikat is a magasba készültem készültem épp emelni, mikor a házból kiszaladt egy kislány, és előzékenyen felhívta a figyelmünket, hogy néhány méterre egy nyitható átjáró található, azon át sokkal egyszerűbb kijutni. Ezt örömmel nyugtáztam. Hozzátette, hogy addig nem engedi ki a kutyát sem, nehogy elgorombuljon a helyzet. (Miért, van kutya? Hol volt eddig?) A keskeny öreg léckapu nyeklett-nyaklott, ahogy kihajtottuk -- és itt ébredtem fel, hogy végrehajtsam huszadik éjjeli elefánttrombitálásomat.

Reggel egy jó csipketea mellett elálmélkodtam, milyen csodálatos narratívát gondolt ki az agyam a köré az egyszerű motívum köré, hogy alig kap oxigént, miközben erre-arra hánykolódok levegővételre alkalmas testhelyzetet keresve. A rendszeresen visszatérő telefoncsörgésben, az indulást gátló akadályokban, majd a teljesen értelmetlen kerítésmászási kísérletben mind-mind bedugult orrjárataim lényegültek át kerek, kvázi-logikus történetelemekké. Beleborzongtam a felismerésbe: hát nem így működünk ébren is? Legemelkedettebb, legésszerűbb gondolatmeneteinkben mennyiben haladjuk meg és mennyiben szolgáljuk elemi testi ingereinket? Meddig terjed, létezik-e egyáltalán úgynevezett szabadságunk? A Krúdy Álmoskönyvében foglaltakat vajon milyen mértékben befolyásolta a szerző által aznap fogyasztott hónapos retek, marhavelő vagy jó kolbászos bableves?

Egy vérből valók vagyunk, te meg én

A minap érdekes útitárs került mellém a gépen Frankfurtból Budapest felé: egy 15 éve az USA-ban élő fiatal hölgy látogatott haza a családjához.

Sok érdekes témát találtunk, egyebek mellett arról beszélt, hogy Amerikában a magyaron kívül minden náció/etnikum összetart. A hölgy egyik barátnője örmény. Tőle tudja, hogy ha egy örmény megérkezik egy amerikai városba, akkor első dolga, hogy a telefonkönyvből kikeresi a lehetséges örmények nevét, felhívja őket, bejelentkezik, és beilleszkedik az örmények helyi közösségébe. Evidens, hogy ruhát örménytől vesz, hogy örmény fodrásszal csináltatja a frizuráját, és maximálisan összetart a nemzetével.

Útitársam hozzátette, hogy így van ez a többi nép tagjaival is, kivéve a magyarokat. 


A wita.hu címen található kiváló portál ihletet adó vitáinak egyikében felmerült a következő tiborci panasz: "A kisboltok sorra megszűntek, ott vannak az üzletházak, a multikkal."
Válaszom: Nekünk, magyaroknak együtt kell képviselnünk az érdekeinket a magyar termékek vásárlásával. 
Erre a következő konstruktív hozzászólás érkezett:
"Na ez az értelmetlen közösségi gondolkodás, de ha csak a jóhangzás a cél. Mi nem is ismerjük egymást, ritkán fordul elő, hogy közösen vásárolunk, az is, hogy egy helyen. Hogy tudunk mi együtt bármit is tenni?"
Válaszom: Ha történetesen nem magyarnak, hanem a világ bármely más népébe születsz, akkor tudnád, mekkora nonszensz állítást írtál. (Még nem érkezett viszontválasz.)

Szerencsére a magyarok jó része kezd egészséges, azaz ellenségképmentes összetartozást érezni, és a továbbiakban lebeszélhetetlen a nemzetkénti viselkedésről.


(Így gondolkodtak Platón idejében is: .... kiváló idézet áll majd itt, ha megtalálom, azt hiszem, Az államban)

Manyup, sokadszor

Véget nem érő téma ez, talán még a 22. században is vitatkozni fogunk az ügy matematikáján.

1998-ig minden munkavállaló 15% nyugdíjjárulékot fizetett, állami kasszába. A kötelező magánnyugdíjpénztárak (manyupok) létrehozásával a fiatalabbak egy része ugyanezt a 15%-ot két részletben fizette be, az egyik rész az állami kasszába, a másik rész a manyupba ment.

Mivel az összességében befizetett járulék (15%) nem emelkedett, teljesen alaptalan gondolat, hogy ez a pénz "magántulajdon" lett volna. Az állami járulék kétfelé bontása nem eredményez magántulajdont.

A 15% feletti befizetés valóban magán, önkéntes magánnyugdíjpénztári megtakarítás -- ezzel elenyésző számban rendelkeztek honfitársaink. A manyupok állami kezelésbe való visszavétele nem jelentett más, mint az állam által átcsoportosított pénzek visszacsoportosítását.

Ez megfelelt annak a logikának, hogy kevesebb járulékbevétel folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni a nyugdíjasoknak, és értelmetlen hitelből fedezni azt, amire a célszerűtlenül különválasztott számlákon megvan a fedezet.

Olyan ez, mintha a Manyup család havi 20eFt-ot kényszertakarékoskodna. Az Államy család szintén. Amíg a havi rezsit ki tudják fizetni, ez szép, nemes és hasznos dolog.

Eljön a nap, amikor a havi rezsijük éppen 20eFt-tal megemelkedik, és választás elé kerülnek: vagy abbahagyják a takarékoskodást, vagy folytatják, és hitelből fedezik a megemelkedett rezsit. A Manyup család a takarék/hitel kombináció mellett dönt, az Államy család pedig abbahagyja a kényszertakarékoskodást. Nézzük, melyikük jár jobban.

1. Az Államy család feléli a jövedelmét, így sem bevétele, sem tartozása nincs 10-20-30 év elteltével. Amikor kiegészítő jövedelmet szeretne igénybe venni, ehhez havi 20eFt + kamatos kamatú hitelt kell felvennie. Ez bizony rosszul hangzik.

2. A Manyup család megtakarít havi 20eFt-ot, ennek hozama évi 5% kamat. Ugyanakkor fel is vesz havi 20eFt hitelt, ennek kamata évi 10%. Tőkemegtakarítása 10 év alatt 2,4, 20 év alatt 4,8, 30 év alatt 7,2mFt, természetesen tetemes kamathozammal. Ugyanakkor hitelt is felhalmoz, és 30 év elteltével nem hogy megtakarítása nincs, hanem jelentős adóssággal rendelkezik. Ezt a kapott és fizetett kamat különbségeként számíthatjuk ki a legegyszerűbben. A Manyup család ugyanis minden évben elveszíti a két kamat közötti különbséget (5%), mégpedig kamatos kamattal. Ez 10 év alatt kb. 100eFt, 20 év alatt kb. 300eFt, 30 év alatt kb. 700eFt mínuszt jelent. Tehát 30 év leteltével a Manyup család 700eFt tartozással indul, és tartozása ettől kezdve havi 20eFt+ kamatos kamattal nő. Ez még rosszabbul hangzik.

A fenti két forgatókönyv tanulsága, hogy megtakarítás/hitel kombinációval rosszabbul jár az ember, mintha egyáltalán nem takarékoskodik. A lehetőségeket reálisan végiggondolva egyik család sem tud megtakarítani, tehát nagyobb jövedelemhez kell jutniuk, és abból a rezsire nem szükséges részt tudják önként megtakarítani, vagy a következő generáció kényére-kedvére kell bízniuk magukat.

Van itt még egy fogós kérdés: mi legyen a korábbi idők megtakarításával, azaz konkrétan a 3000 milliárdos manyup állománnyal. Játékelméletileg egyértelmű, hogy a Fidesz akkor jár jól, ha a saját népszerűségének növelésére költi, azaz 2013-14-ben eltapsolja az utolsó fillérig. Ha hagy belőle egy következő esetleges baloldali kormánynak, akkor az ugyancsak eltapsolja a saját népszerűsége érdekében, és ráfogja a Fideszre, hogy ő volt az. Ilyen a technokrata demokrácia. 

Hogyan szólíthatja meg a zseni a köznépet

LMP-s aláírásgyűjtésen jártam ma reggel. Schiffer András, akiről két poszttal ezelőtt írtam, hogy a három született politikai zseni egyike, láthatóan elbizonytalanodott, kommunikációs problémákkal küzd. Kínos választás elé került: vagy a bázisdemokratát adja félszívvel, és szembesül a választói érdektelenséggel, vagy igyekszik populárisan szólni, és szembesül populizmusa kudarcával.

Az LMP MUNKÁT, LEVEGŐT! című petíciója részletes elemzést érdemel, pontonként haladva. Az LMP felszólítja a kormányt, hogy
1. törölje el az igazságtalan egykulcsos adórendszert!
- A Fidesz retorikájával szemben az adórendszer nem egykulcsos, ez a követelés tehát máris teljesült.

2. vonja vissza a dolgozókat megalázó és megsarcoló munkatörvénykönyv-tervezetét!
- Az új MT mérsékelten amerikai stílusú, azaz viszonylag sok jogot ad a vállalatnak, viszonylag keveset a munkavállalónak. Az amerikai gazdaság híresen versenyképes, az amerikai életszínvonal híresen magas, és az új magyar MT messze nem olyan darwinista, mint amerikai párja. Röviden: a két világ előnyeit gyúrja egybe. Az LMP követelése félintelligens vitában sem védhető fél percnél tovább.

3. újabb drága és veszélyes atomerőmű helyett a megújuló energiát támogassa.
- Internetes vitákból tudom, hogy Németország néhány éven belül elvben leállítja az atomerőműveit, ám nincs megfelelő alternatívája, tehát francia atomerőművektől vesz majd áramot. Ez akkora hülyeség, hogy a praktikus németek alighanem visszavonják a végrehajtás előtt. Az LMP követelése tájékozatlan körben akár 3 perc vitát is túlél, de ha a közönség alszik rá egyet, másnap reggel megvonja az LMP-től a szimpátiáját.

4. állítsa le az iskolabezárásokat, és ne vonja el a pénzt az oktatástól!
- A Fidesz/KDNP tehet róla, hogy kevesebb gyereket vállal a magyar társadalom? Éppen ellenkezőleg. A Fidesz tehet róla, hogy kevesebb gyerek oktatására kevesebb pénz kell? Ez alapfokú matek. A Fidesz tehet róla, hogy Magyarország adóssága másfélszer akkora, mint amikor 2002-ben átadta a stafétát a baloldalnak? Ugye nem? Ezek után, egy világválság közepén, kevesebb gyerekre ugyanannyi oktatási pénzt követelni attól a kormánytól, amelyiknek vajmi kevés köze van a gazdasági mozgástér beszűküléséhez, az a demagógia tankönyvi példája.

5. nyújtson igazságos megoldást minden devizahitelesnek! (Vezessen be kamatplafont.)
- Minden devizahitelesnek egyetlen kormány sem tud kikezdhetetlenül igazságos megoldást kitalálni. Az LMP sem tud. A kamatplafon nem hoz többet, mint az árfolyamplafon -- sem törlesztési előnyben, sem a pénzvilág dühe szempontjából. Ugyanannyira nem "ortodox" és nem jogállami megoldás, mint a Fideszé, ráadásul a Fidesz imázsának (már) nem árt a kemény kéz, míg az LMP számára kínos ellentmondás e jogállami elkötelezettségbe ütköző követelés.

Ez a petíció a kárhozat útja. Két év múlva nem azt kérdezik majd a reménykedő választók, hogy az MSZP-vel szövetkezik-e a párt a választáson, hanem hogy visszalép-e a Jobbik jelöltje javára. A fenti követelések alapján az LMP-re a "zöld Jobbik" jelző illik.

Az úttévesztés oka álláspontom szerint az, hogy Schiffer András kiemelkedő képességeivel eddig nem tudott kellően érvényesülni, mert túlerőltette a bázisdemokráciát. Mindenki hangjából próbált működőképes üzeneteket kialakítani ahelyett, hogy bízott volna a saját IQ-jában, politikai játékösztönében, leadership-jében és karizmájában. Előrelépést hozhat saját kvalitásainak karakteres érvényre juttatása és a közösség szolgálatába állítása. A jövőben nem egy demokratikus bizottság által megszavazott teve hátán kéne indulnia az ügetőn, hanem saját, külön bejáratú, száguldó pegazusán. Az LMP tagsága választhat, hogy hagyja Schiffer urat remekelni, szurkol neki és ünnepel, vagy báziskodik tovább, míg ki nem fogy a lába alól az út.

Milyen tanácsot adnék Placido Domingonak, ha a milanoi Scala helyett Lagzi Lajcsi sójában szeretne tarolni? Kedves Placi! Neked akkora hangod van, hogy nagyszínpadon diadalmaskodhatsz vagy sehol. Egy esztrádműsorban Soltész Rezső is simán leénekel. Ha rejtélyes okból ragaszkodol, hogy mégis fellépsz Lagzi Lajcsinál, akkor ne a Hullaszilvaafárólmostjöttematanyárólt erőltesd, mert amilyen akcentusod van, ki fognak vele röhögni. Ne próbáld kitalálni, mi tetszene a közönségnek. Ne a barátaid stílusában danolássz. Ne az énektankönyvet mondd fel. Engedd ki a világklasszis hangodat, és énekeld szívből a dalt, mely a lelkedben zeng.  Azt a dalt, amelyikben őszintén, hosszú távon hiszel. Amelyiknek az elénekléséért megszülettél, és amelyik sikere nélkül üres lenne az életed. Arasd le az olcsó babért, de aztán ne haknizz többet szüreti bálokban. Mars vissza gyakorolni, míg átütő tehetségeddel valódi sikert nem aratsz. Hol máshol, mint a Scalaban?!

Romákat a színpadra

Egyelőre ennyi a levéltervezetem. Írjatok hozzá javaslatokat, hogyan győzzem meg a vonakodó színházigazgatókat.

Tisztelt Színházigazgató!

Kérem, tegye lehetővé, hogy az esélyegyenlőség jegyében minél több roma színész játsszon az Ön által vezetett színházban. Nem baj, ha nem szakképzettek, karolja fel a tehetséges roma fiatalokat, hogy sikerük által egész közösségük elinduljon a jólét és a társadalmi integráció felé. Amint a romák megjelennek a magas kultúrában, úgy a megítélésük is egyre pozitívabb lesz.

Természetesen a hasonló feladatot végző nem roma színészekével megegyező bér mellett foglalkoztassa a roma tehetségeket.

Kelt, köszönettel

A Magyar Hármas Fogat és a hajtók

Eddigi vizsgálódásaim szerint három ösztönös politikai zseni van ma Magyarországon: Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor és Schiffer András, nem szimpátia/fontossági, hanem igazságos abc-sorrendben. Ők együtt a Magyar Hármas Fogat.

Ők azok, akik győzelemre képesek vinni csapataikat a Politika nevű társasjátékban, mert a bonyolult játékszabály és a hozzá tartozó optimális győzelmi stratégia nem egyszerűen a laptopjukon vagy a fejükben van, hanem a vérükben pezseg. Ez akkora versenyelőny, mint az önálló 3D grafikai kártya egy számítógépben: egy-egy probléma esetén a született zseni nem terheli az agyát hosszas számításokkal, hanem ránéz a helyzetre, a hasára üt, és bemondja a helyes lépést.

Egy négy évig tartó politikai játszma olyan, mintha szimultán sakk-, ulti-, bridzs-, póker- és mikádómérkőzést vívnál négy-öt karizmában és agyban kigyúrt ellenfél ellen. Aki hosszan fontolgat, latolgat, az esélytelen. Így aztán a kontraszelekció törvényei szerint hamar az ösztönösök kerülnek az élre, mögöttük a csapat, azaz a pártjuk, támogatóik, szimpatizánsaik és választóik.

Ez magyarázza azt, hogy Orbán Viktor nem engedheti ki a kezéből az irányítást a Fideszben: a többiek nem rendelkeznek az ő játéklátásával, és hasra ütve fogalmuk sincs, mi lenne a következő optimális lépés. Ez magyarázza azt, hogy Gyurcsány Ferenc vezetése ellenére sikertelen lett az MSZP: nem hallgattak rá a lényegi lépésekben, és a maguk hasára ütögetve jutottak idáig. A Demokratikus Koalíció élén Gyurcsány úr hamarosan magára talál, és indul a látványos pankráció. Ugyanez magyarázza azt is, hogy Schiffer András vezetése alatt miért gyengélkedik az LMP: Schiffer úr erőlteti a demokratizmust, ahelyett, hogy befeszítené a karizmáját, és felvállalná, hogy a párton belül egyedül ő érzi a játék lényegét (na jó, mondjuk úgy, hogy a többieknél két nagyságrenddel jobban érzi, mi a következő optimális lépés). A mottó hamarosan mindhármuknál ez lesz: hallgassatok rám, és gyertek utánam a siker útján, vagy szédelegjetek a magatok feje után a szakadékba.

Eddigi vizsgálódásaim szerint három olyan elemző van ma Magyarországon, aki érdemben hozzá tud szólni a politikai játszmákhoz: Tölgyessy Péter, Török Gábor és szerénytelen személyem. Tölgyessy úr érti, de nem játssza a politikát, Török úr érti, és igyekszik semlegesként megélni belőle, én pedig értem, és a társadalom javára, általános iskolai szinten, szóképekkel illusztrálva magyarázom. Tulajdonképpen elég Tölgyessy és Török urak műveit olvasni, interjúikat hallgatni a valóság megismeréséhez. Aki őket olvassa, és ezek után sem érti a helyzetet, az látogassa a blogomat. Aki így sem érti, azon talán még alacsonyabb szintű magyarázatokkal lehet segíteni, egészen az einsteini határig: "mindent olyan egyszerűen, ahogyan lehetséges, de annál nem egyszerűbben".

Ha a magyar választó hallgat a hozzáértő elemzőkre, megérti a politikai játszma aktuális állását akkor a Magyar Hármas Fogat prüszkölve, nyerítve, magát hányva-vetve lassan egymás mellé áll, és elképesztő erővel lódítja előre az ország fogatát, a jólét felé. Akkora erővel, hogy a bakra felült hajtó (a választó) jobban teszi, ha kézzel-lábbal kapaszkodik, nehogy leessen.

Ha a magyar választó nem hallgat a hozzáértő elemzőkre, nem érti meg a politikai játszma aktuális állását, akkor a Magyar Hármas Fogat háromfelé húzza, tépi, szaggatja a szíjakat, és a bakra felült alkalmatlan hajtó ott marad a megrekedt, felborult fogattal, kezében a "lószerszámmal". Azt aztán foghatja, amíg el nem fárad.

Nagyon nem mindegy, honfitársak, mit kezdünk a Magyar Hármas Fogattal. Első lépésként javaslom, hogy ne problémának, hanem esélynek tekintsük született politikai zsenijeinket.

Ami a számításból kimaradt

A Fidesz a "van alternatíva" jegyében nyerte meg a 2010-es választást, így kulcsfontosságú számára, hogy megőrizze ezt az érzetet a választók fejében. A kötelező magánnyugdíjpénztárak államosításával és a bankadókkal tényleg más, szokatlan módszereket alkalmazott. Erre aztán senki sem számított.

A Fidesz ellenben arra nem számított, hogy a bankok szava erősebb, mint a politikusoké. A prémiumot csökkentő sarctól begerjedt pénzemberek alighanem az ország leminősítése érdekében vetették latba a befolyásukat, mégpedig sikerrel. A leminősítést nem indokolja a gazdasági helyzet, viszont a voluntarista kormánynak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ilyenek az erőviszonyok. Az államkötvények kamatfelára formájában a pénzvilág most több, mint visszaveszi a Robin Hood-adót. Ha nem a réven, akkor a vámon összejön az idei a prémium.

Amennyiben a Fidesz arra készült, hogy a bankok rossz megítélése majd ellensúlyozza a kormány népszerűségvesztését, akkor tévedett. A választó nem kuruckodást, hanem jólétet akar, és a legkevésbé sem díjazza a kormányzati hetvenkedést. Ez a Jobbik műfaja, jobban is megy neki, s mivel a közeljövőben aligha kerül kormányra, nem derül ki, mennyibe fájna nekünk az etelközi álmok gyakorlati végrehajtása.

Az adósság a jelen gazdasági pangás mellett nem csökkenthető számottevően, és az éves GDP közel 80%-ára rúgó hiteleink rendszeres újrafinanszíroztatási kényszere azt jelenti, hogy nagyjából úgy kell táncolnunk, ahogy a pénz gazdái fütyülnek. Kellemetlen? Attól még igaz.

Az alkotmányban rögzített 50%-os adósságszint elérése több ciklust és komoly gazdasági növekedést igényel, addig pedig együtt kell élnünk a realitásokkal. Többek között azzal, hogy a baloldal a függőségünk növelésében látja hatalmának zálogát. A maga szempontjából helyesen vélekedik, hiszen a karunkat leszorító nemzetközi kényszerzubbony madzagját az ancienne élite oldja és köti. Többször leírtam már, de nem árt ismételni: nem az a lényeg, hogy igazunk van-e, hanem hogy mire megyünk vele.

Jesz a kommunikációra

A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (Jesz) két fontos és elemzésre méltó sajtóközleményt adott ki.

1. http://jesz.hu/sajtokozlemeny/sorakozzunk-fel-orban-viktor-es-a-magyar-imf-targyalokuldottseg-moge
Fő üzenet: "A forint árfolyama történelmi mélységekbe jutott, az energiahordozók ára sorra dönti a rekordokat. Talán nem sallareket és kokikat kellett volna osztogatni európai parlamenti képviselőknek, hanem keresni velük az együttműködést." "a magyarországi politikai erőknek össze kell fogni, és egységesen, keményen dolgozni azért, hogy Magyarország a lehető legjobb feltételekkel kapja meg a „biztonsági védőhálót” képező IMF-hitelt. A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség tagjai mindent elkövetnek azért, hogy Magyarország polgárainak jóléte minél hamarabb elérhető közelségbe kerüljön, ezért a maguk erejéhez mérten minden támogatást megadnak a kormánynak, hogy sikeres tárgyalásokat tudjon folytatni az IMF-fel"

• Jogos a kritika, konstruktív a hozzáállás. Valóban össze kéne fogni végre, és örömmel nyugtázom, hogy nagy sokára akadt egy politikai erő, amelyik erre helyezi a hangsúlyt. Az ország sorsáért aggódó választók (velem együtt vagyunk talán ketten-hárman) remélhetőleg észre veszik az örömteli változást.

2. http://jesz.hu/sajtokozlemeny/megerositett-legitimitasu-kormany-kell
Fő üzenet: A leminősítés gyengíti a forintot. Koalíciós kormányra van szükség, ezért előre hozott választást kell kiírni. A Jesz megkezdi a felkészülést.

• A logika nem rozsdamentes, hiszen a választások előre hozataláról a kormány dönt, és az erős többség birtokában erre semmi sem ösztönzi. A választók általános szellemi állapota mellett legfeljebb a profiknak tűnik fel a logikai bukfenc, és ezen kevesek maguk is a logikai felkészületlenségre építve népszerűsítik pártfogoltjaikat -- nem fogják bemószerolni a saját módszerüket. Minden esetre, a Jesz markáns állásfoglalással hívja fel magára és készülő programjára a figyelmet.

Az első sajtköz kifejezetten ütős, a második pedig valamivel meghaladja a mai magyar közélet színvonalát. Semmi kifogásom az ebben a formában megvalósított ügyes pártmarketing ellen. 

Ellenzéki bénázás a köbön

Az ellenzék egyszerűen nem talál fogást a kormányon, minden megjegyzésével legalább annyit vagy többet árt saját magának, mint a Fidesznek. Ha így dolgozik tovább, 2014-ben nagy örömöt okoz a Fidesz-szavazóknak.

A célszerűtlen logika iskolapéldájaként érdemes elovasni ezt: http://progressziv.blog.hu/2011/11/28/kimetszotte#c15071614

Röviden összefoglalva arról szól, hogy a piszkos-mocskos Fidesz-kormány az arányos képviseletet megszüntetve tönkre teszi a választási rendszert, mert ennek eredményeképpen a győztes nem lesz köteles egyezkedni az ellenzékkel... Az érvelés több sebből vérzik.

Egyrészt az MSZP hívei folyamatosan azzal magyarázzák a baloldali reformok elmaradását, hogy a piszkos-mocskos ellenzék (Fidesz) folyamatosan betartott. Ez nem felel meg a tényeknek. Azért érhetett el sikert a piszkos-mocskos, mert nem volt kellő szocialista parlamenti többség ahhoz, hogy a belső (MSZP-s) kétkedők torkán is lenyomják a reformokat. Ha a Fidesz által javasolt választási rendszer már 2006-ban működésbe lép, Gyurcsány úr meg tudja lépni a szükséges változásokat. Ezen a vonalon gondolkodva az új választási rendszer kifejezetten előnyös lesz. Az aktuális kormány soha többet nem foghatja álszentül az ellenzékre a saját bénázását.

Másrészt, ha (egyszer majd) a baloldal győz, éppen az új választási rendszernek köszönhetően meglesz a többsége ahhoz, hogy magát a választási rendszert is átalakítsa. Ennélfogva egyenesen üdvözlendő a markáns kormánytöbbséget eredményező változás.

Egyik szemem sír, a másik nevet: váltig nem értem, hogy lehet ennyire célszerűtlenül gondolkodni, de Fidesz-szavazóként ez az én malmomra hajtja a vizet. Másfelől ellustul a kormány, ha fél szemmel is érvényesül a vakok birodalmában. Komolyan, skacok, az érdemi alternatíva felmutatásához össze kéne végre tolni az ellenzéki IQ-t. Ha hárman egymásra álltok, csak összejön az átlagos 130-140.

Készen állnak a németek?

A sajtó megpendítette, hogy az euróválság örvén a németek központi gazdaságirányítást szeretnének elérni, Brüsszelbe helyezve az euró övezetbe tartozó tagállamok államháztartásának, adózásának és fokozatosan a közigazgatásának irányítását is. A hírt meg tudom erősíteni.

A központosító szándék kétségtelenül létezik, és rövid távon elősegítené a válságból való kilábalást, hosszabb távon pedig az unió egészének fejlődését. Sokat javulna az euró övezet adósságbesorolása, ha a vén kontinens pénze hasonlóvá válna a dollárhoz, azaz nem lenne kitéve egy laza államszövetség tizenhétféle gazdaság- és árfolyampolitikájából adódó kockázatoknak. Egyből lecsökkennének a kötvénykamatok, a spekulánsok is abbahagynák a sebezhető országok támadását. A központosítás mértékéből függően Európai Egyesült Államok vagy kétzónás Európai Unió jöhet létre.

Mivel az euró övezet csak 17 tagállamra terjed ki, a központi irányítás elsősorban rájuk vonatkozhat. A többi tagállam vonakodik, ezért az európai integráció egyelőre kétsebességes. Magyarország (botor módon) nem csatlakozott az euróhoz, így a belső magba néhány évig még nem kerülhet be. A "kömény mag" státusszal járó adóharmonizációs kötelezettség miatt ez rövid távon talán nem akkora baj, viszont álláspontom szerint öt éven belül csatlakozni kellene a teljes körű unióhoz, mert a különállásnak nincs számottevő előnye, ellenben jelentős kockázattal jár.

A központi irányítás a gyakorlatban német-francia dominanciát jár. Európa legerősebb gazdaságaként a német, legambiciózusabb közigazgatásaként a francia rendszer kapna primátust. A brüsszeli hivatalokban ők vennék át az irányítást, létrehoznák az unió pénzügyminisztériumát, adóhatóságát, és határozottan kézbe vennék az ügyeket. Attól kezdve a görög és a többi eurós államháztartás kénytelen lenne végrehajtani a brüsszeli utasításokat. A kisebb tagállamok sem maradnának ki a vezetésből, hiszen a szorosabb integráció létszámkvótákat vezetne: Magyarország is kapna, mondjuk, egy 1200 fős tisztviselői keretet, akik az Európai Külügyi Szolgálattól kezdve az uborkagörbületi hatóságig sokféle hivatalnál dolgoznának. A rendszer tehát senkinek nem lenne hátrányos, de tudható, hogy a német és francia tisztviselők számára kifejezetten előnyös lenne.

A francia irányítás kapcsán egyetlen aggály adódik: meg kell tanulni franciául. A német irányítás kapcsán felvetett fő aggály ellenben, hogy legutóbb -- finoman szólva -- nem aratott nagy sikert. Akarunk-e újra német fennhatóság alá kerülni? Szerintem bátran akarhatunk. A németek megtalálták azt a területet (ipar/gazdaság), ahol rendkívül versenyképesek, és ahol de facto Európa fejlődésének motorjává váltak. A franciákkal együtt kialakították a versengő gyüttműködés (co-opetition) kereteit, méghozzá olyan sikeresen, hogy az utóbbi harminc évben ez a két ország mozdította előre az uniót, a többi tagállam passzivitása (pl. Olaszország, Portugália) vagy aktív betartása (pl. Nagy-Britannia) mellett.

A német társadalom kevésbé idegenellenes, mint a dán, sokkal toleránsabb, mint a spanyol, és majdnem annyira befogadó a zsidókkal, mint a magyar. Megfelelőségét folyamatosan igyekszik bizonyítani: Pandacsöki Boborjánt megszégyenítően bénázik a vasúttal*, transzvesztitákat alkalmaz a reptéri büfében, díszpolgárként kezeli az ott élő zsidókat, és példás erőfeszítésekkel igyekszik integrálni a több millió török vendégmunkás leszármazottait. Reményeim szerint Németországnak és Franciaországnak sikerül átvennie az irányítást, és Európában beköszönt a Bordeaux Mercedes-ek korszaka.

* Nemrég Frankfurtban jegyet váltottam a német vasútra. Tíz percbe telt, holott a sor egy főből állt: belőlem. Bemondtam az úticélt, erre a fickó visszakérdezett, hogy ma vagy később utazom, válaszoltam, erre tovább érdeklődött, hogy mikor jövök vissza (csütörtökön, de mér, számít? - kérdeztem; aszongya, nem, mert a jegy így is, úgy is egy hónapig érvényes! akkor mér kérdezed? - érdeklődtem magamban), majd komótosan tett-vett-motyogatott, hátra baktatott, visszajött és leült, majd felállt, s egy hat méter távolságra lévő oldalsó szekrényhez kullogva A4-es fehér lapot vett elő, mellyel ismét hátra baktatott, visszajött, hogy megnyomjon a képernyőjén egy gombot, visszakullogott, hozta az A4-es lapot, melyet egy külön e célra tartott vonalzó mentén félbe hajtott, külön e célra tartott papírvágóval elvágott, a számomra kinyomtatott menetrendi kivonattal együtt további két perc alatt Bundesbahn mintás tasakba csúsztatott, és szívélyes jókívánságaival együtt átnyújtott. Elképedve szemléltem ezt a teljesen elbaltázott folyamatot, és arra jutottam, hogy más nem indokolhatja, mint a birodalmi vasút terhes imázsától való szabadulás, a precíz hatékonyság utolsó foszlányának hiteltelenné tétele. Jelentem, ennél látványosabban nem is sikerülhetett volna.

Kikérem magamnak ezt a minősítést

A Moody's rontotta Magyarország adósságbesorolását, emelkedett nemzetközi hiteleink kamata, romlott a forint árfolyama, és ezer forrásból terjed a vélemény, hogy ez a kormány, illetve a gazdasági miniszter szegénységi bizonyítványa. Utánajártam a helyzetnek.

Három napja a német kormány is kudarcot vallott a kötvényeivel. A befektetők nem jegyezték őket a kínált hozamért. A francia államkötvényeket csak kamatfelárral lehetett eladni. Furcsán alakulnak a nemzetközi folyamatok. Magyarország helyzetét is ebben az összefüggésben tudjuk megfelelően értékelni.

Hazánk adósbesorolását a sajtó "bóvli"-ként említi. Eddigi ismereteim szerint a bóvli nagyon kockázatos állampapírt jelent. Olyat, mint 1915-ben a cári oroszország tíz éves lejáratú kötvénye, amely néhány év múlva egy lyukas garast sem ért. Azt a kötvényt indokolt bóvlinak nevezni, amelynél ez reális veszély. A magyar államkötvény nem jelent ilyen veszélyt, ezért definíció szerint nem lehet bóvli.

További ellentmondás, hogy a magyar kötvények kamata pillanatnyilag 9,5%. Ki venne ekkora hozam reményében bóvlit? Én legalább 30%-ot számítanék fel az ennyire kockázatos kötvény jegyzéséért. Ellentmondás a szokásosnál csak háromszor magasabb áron jegyezni olyan kötvényt, amelynek a kibocsátója bármikor csődbe mehet. Ehhez képest a 9,5%-os kamat azt jelenti, hogy a piac valójában egyáltalán nem hisz a csődveszélyben, csak örömmel kap az extra kamat lehetőségén.

Az extra kamatvágyra van ésszerű magyarázat: a dollár folyamatos gyengülése. Nem elsősorban az euró, és nem is egyedül a forint gyengül igazán, hanem a dollár is -- évi 4-5%-kal. Az euró kb. évi 3%-kal romlik. Ki hitelezne úgy, hogy a végén kevesebbet érjen a pénze, mint amikor kölcsönadta? Évi 4-5% a dollár értékromlása, úgyhogy csak az e feletti kamatrész hoz hasznot. Ennek fényében érthető, miért nem jegyezték a 2%-on hirdetett német államkötvényeket.

Továbbá ennek fényében már nem tűnik olyan magasnak a magyar kötvények 9,5%-os kamata sem. Igaz, hogy  így abszolút értékben tovább nő az ország adósságállománya, miközben GDP-arányosan csökken. Olyan ez, mintha egy alkalmazott havi ötvenezret törlesztene százötvenezres fizetésből. Minden hónapban befizetné a keresete harmadát. Ha a részlet felmegy hetvenötezerre, a fizetése pedig kétszázhuszonötezer forint fölé emelkedik, akkor arányosan kevesebbet törleszt, mint korábban. Pedig látszólag másfélszer nagyobb a havi részlet. Ezért nem az adósság abszolút mértéke, hanem a GDP-hez viszonyított értéke a mérvadó.

Újabb érdekesség, hogy 2008-ban, a Gyurcsány-kormány idején a magyar államkötvények kamata rövid ideig elérte a 14,5%-ot. Az ország adósságbesorolása viszont két-három fokozattal jobb volt. Ha a hitelminősítőket komolyan vesszük, jobb besoroláshoz alacsonyabb kamat társul. Most fordított a helyzet, azaz rosszabb besorolás mellett alacsonyabb a kamat, ezért aztán finoman szólva kétséges a hitelminősítők szavahihetősége.

Újabb műbalhéról van szó tehát, a Moody's-minősítés a spekulánsokat hivatott tájékoztatni, hogy melyik országról lehet lehúzni még egy bőrt. Vajmi kevés köze van ennek akár a magyar gazdaság állapotához, akár a kormány teljesítményéhez. Mindössze annyi az összefüggés, hogy az Orbán-kormány bankadójára és végtörlesztésére erősen berágtak, és gyakorlatilag közvetetten visszaszedik a bankszektorra kivetett adót. Vagy annál többet is, illetve amennyit tudnak, nem rendelkezvén gátlásokkal e téren. Ez erkölcsileg elítélhető, de mire megyünk vele?

Én alapértelmezésben támogatom a bankadót és a nem ortodox gazdasági módszereket, ugyanakkor az ésszerű középút híve vagyok. A kormánytól reális célok reális módszerekkel történő elérését várom, nem Rúzsa Sándor a Világ Ellen típusú népi esztrádműsort.

A szakpolitika dicsérete

Nagy-Britanniában a választók nem egymást hülyézik, anyázzák, ekézik valamely párt iránti meghasonlott elfogultságukban*, mint Magyarországon. A leglátogatottabb magyar honlapok a tobzódó indulatoknak köszönhetik a nézettségüket. Azon vitatkoznak honfitársaink, ki melyik pártnak a hátsójából bújt elő, ki kinek a mijét nyalja kriminálisan alacsony IQ okán. Aki nem hiszi, nézze meg a blog.hu közéleti kategóriában ajánlott oldalain megjelenő posztokat és kommenteket.

Ez nem csak szégyen, hanem sokba is kerül a társadalomnak, és rendkívül unpraktikus. Szakpolitikai kérdésekkel (policy issues) kellene foglalkoznunk higgadtan, ahogy a brit választók. Igaz, nekik az északi-óceáni éghajlat miatt más a vérmérsékletük, de előttünk még hosszú fejlődés áll, hogy kihozzuk magunkból, ami a honi éghajlat mellett kihozható.

Mondok néhány példát:
1. 2006-ban a baloldal még úgy érvelt, hogy a vizitdíj az egészségügyi reform kulcsa; 2010-ben annyi maradt ebből, hogy a piszkos-mocskos Fidesz elkaszálta a reformot. Mi lenne, ha elismernénk, hogy a vizitdíj a maga 300 forintos összegével nem volt a reform kulcsa? Viszont érdemi reformra szükség van, a következő paraméterekkel...

2. 2006-ban a baloldal még támogatta a tandíjak bevezetését, ésszerűnek nevezvén őket; 2010-ben ésszerűtlennek gondolja a tandíjat, nehogy már a piszkos-mocskos Fidesz vezesse be ezt a változást. Mi lenne, ha elismernénk, hogy a tandíj praktikus, csak megfelelően működő tehetséggondozó ösztöndíjakkal kell kiegészíteni?

3. Ha ilyen ésszerű stílusban megtárgyalnánk a nyugdíjak, a gazdaságfejlesztés, a bankszektor, a média és a kultúra ügyeit, Magyarország néhány éven belül jóval fejlettebb országgá válna, mi pedig együttműködő, ésszerű társadalom képét keltenénk egy külső megfigyelőben.

Szándékosan nem részletezem, mennyiben akadályozza ezt a politikai élet színvonala. Tudniillik ennek nem sok köze van a közélet színvonalához. Ha a szocializmus alatt nem a nagypolitika határozta meg a mindennapokat, most sem indokolt ujjal mutogatni, hogy akkor lesz majd eszünk, ha azok az ilyen-olyanok egymás hátát lapogatják összpolitikai szeretettől csöpögve. A politikát marketingmegfontolások irányítják, nem a "Szeressük egymást, gyerekek" című régi dal. A választó félreérti a maga szerepét, amikor józan észérvek helyett pártprospektusokból vett marketing szlogenekkel bombázza választótársait. A választó ugyanis nem az eladók, hanem a vásárlók közé tartozik a beszédaktusok piacán, és nem ártana legalább egy lépés távolságot tartania az eladók reklámszövegétől.

Továbbá, amennyire egy Renault-reklámban sosem fog feltűnni a Vokswagen mint kedves szövetséges, olyan biztos, hogy a politika sosem lesz a nagy összeborulások világa. Viszont ahogy az autósok nem hülyézik-anyázzák-ekézik egymást csak azért, mert valaki Renault gépkocsit merészelt vásárolni az egyedül üdvözítő Volkswagen helyett, úgy a közéletben sem indokolt a gyakorlati kérdésekről mindössze annyit mondani, hogy x párt és hívei barmolták el, mert a piszkok-mocskok agyatlanul nem látják be, hogy ... izé, mit is?!

Hogyan minősítené az olvasó azt a gondolkodást, hogy egy autó fogyasztási adatairól, biztonsági felszereltségéről és szervizköltségeiről addig nem tudunk érdemben beszélni, amíg nem látjuk, hogy a Renault és a VW vezérigazgatója kiáll a nagyközönség elé, kezet fog, és megvallja kölcsönös szimpátiáját? Bízom benne, hogy a következetesség jegyében ugyanígy minősíti az olvasó azt a gondolkodást is, hogy a magyar közügyekről nem tudunk érdemben beszélni, amíg nem látjuk, hogy a nagy pártok vezetői kiállnak a nagyközönség elé, kezet fognak, és megvallják kölcsönös szimpátiájukat.

Ennél barázdáltabb gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy Magyarország jóléti állam legyen.


*Aki azt gondolja, hogy a közügyek megkérdőjelezhetetlen letéteményese egyetlen párt -- az, amelyikre ő szavaz --, és hogy e párt jó gazdája közös dolgainknak, az elfogult. Aki szerint a pártok hülyék és szemetek, de ezen belül mindenki nagyobb hülye és szemét, mint az általa preferált párt, az meghasonlottan elfogult.

Megérteni Kertész Ákost

Nagy vihart kavart az idősödő újságíró külföldön közölt cikke a magyarok genetikai alantasságáról. Írtak róla eleget, még baloldali és/vagy zsidó körökben is példamutatóan elhatárolódva az álláspontjától. Nyugtáztam, hogy végre: haladunk a magyar-zsidó/zsidó-magyar megbékélés felé. Aztán hamar kiderült, hogy talán igen, de  még számos akadályt kell leküzdenünk.

Jelzem, Kertész Ákos díjait én elegánsan nem vonnám vissza, sőt kicsit sem neheztelek rá, amiért leírta, ami számomra magánbeszélgetésekből rég világos. Azt, hogy a zsidó értelmiség kimondva-kimondatlanul erősen negatív véleménnyel van a magyar társadalomról, és kifejezetten riasztja a lehetőség, hogy eddigi közreműködését udvariasan megköszönve nevezett társadalom elinduljon az úgynevezett "maga útján". A magyar kormány ellen beindult osztrák bank- és médiaoffenzíva fényében hirtelen megvilágosodott, mit ért Kertész Ákos az alatt, hogy a magyar társadalom nem látja be, miszerint a baloldal az egyetlen reménye. 

Igen egyszerű a gondolatmenet: Magyarországon definíció szerint minden pénz és hatalom letéteményese a baloldal; ha véletlenül a mucsai jobboldal kerül hatalomra, akkor csökkennie kell a jólétnek, míg a nép be nem látja, hogy jobb volt a baloldal idején. Ha a jólét nem csökken, az gond, de némi szervezéssel megoldható. Az is gond, ha csökken, de a nép csökönyös, és kitart jobboldali tévelygésében (itt tartunk most). Ha ez az állapot hosszan tart, törvényszerűen a bal elit hálózati tőkével, azaz régi kapcsolatokkal rendelkező része tér vissza. 

A magyar baloldalból az ancien régime-et folytató szűk mag természetesen nem a nép két szép szeméért vezeti az országot. Hatalomra kerülve azonnal monopolizálja az erőforrásokat, és a társadalomnak csak annyit juttat belőlük, hogy anyagi függés alakuljon ki. A (nem liberális) középosztályt elszegényíti, és szembefordítja az alsó rétegekkel. Amíg egymás ellen acsarkodnak, garantáltan nem lesz sem jólét, sem érdemi esély a hatalomváltásra. Ha ellenben jólét alakul ki, az önállósítja a gondolkodást, és fuccs a hitbizománynak. Attól kezdve meg kell dolgozni a választók kegyeiért, és nem lesz elég jogállami demokratikus segélyeket osztogatni, értelemszerűen függést növelő hitelből. Magyarország ebben a ciklikus baloldali hatalmi játszmában őrlődve veszítette el versenyelőnyét a régió többi országához képest, ahol a régi rend kiszolgálóit a rendszerváltással kirúgták, és gondosan vigyáznak rá, nehogy visszamásszanak az ablakon.

Kertész Ákos azt kifogásolja, hogy a magyar társadalom is követni szeretné a szomszédos volt szocialista országok gyakorlatát, és nagy késéssel megszabadulna végre a jólétet gátló régi elit béklyójától. Elvtársai elhatárolódtak tőle, de a háttérben változatlanul odahatnak, hogy a mértékadó sajtó- és befektetői körök segítségével tovább működjön a ciklikus baloldali hatalmi játszma.

Most, hogy a mechanikát tisztáztuk, konstruktív javaslatom a következő: ássuk el a csatabárdot, és működjünk együtt win-win felállásban. A régibal elit nyugodtan teljesedjen ki, dolgozzon a társadalom jóléte érdekében. A jobboldali elit ma is ezt teszi, és jól keres vele, lelkes jóváhagyásommal. Becsszóra, a jól dolgozó baloldali elittől sem sajnálom a pénzt. Kapitalista gazdaságról lévén szó, egy háromszor akkora torta feleakkora arányú szelete másfélszer nagyobb, mint a régi, tehát az elit is jól jár, a társadalom is jólétben élhet, és végre kialakul az áhított demokrácia. Mark Knopfler szavaival: you and me, babe, how about it? Én megértettem Kertész Ákost. Remélem, elég lendvaiildikósan mondtam a fentieket ahhoz, hogy Kertész Ákos is megértsen.

Fékek és ellensúlyok a hatalommániával szemben

Két napja pofára esett a német kötvénykibocsátás, egyszerűen nem jegyezték a kötvényeket a felajánlott hozamért. Amikor a forint gyengüléséért a kormányt okolják, érdemes megfontolni, hogy Magyarország része egy kontinensnek, egy általános hangulatnak, és nem ítélhető meg önmagában a helyzete. (
V.ö.: www.foxbusiness.com/investing/2011/11/23/germanys-failed-bond-auction-doesnt-signal-end-world/ ) Jól látható, hogy a hitelminősítők és a farvizükön evező spekulánsok sorra támadják az európai tagállamokat, még a legerősebb Németország sem kivétel. A forintgyengülés ügye ennélfogva önmagában nem mond sokat a lényegről.

Egyrészt a (főként) amerikai spekulánsok jól keresnek azon, hogy Európa széthúz az euró ügyében. Olyan ez, mint amikor az össze-vissza tekergő gnúkra rászállnak a portyázó oroszlánok. Számukra itt a bonanza. (Azt kergetik aktuálisan, aki gyengébbnek látszik, és az útjukba téved. Egy jobboldali kormány olyan hatást kelt a világban, mint az a gnú, amelyik céltáblát pingált a hátsójára. Pláne, ha előzőleg nem ortodox módszerekkel fricskázta a bankok orrát. Szívesen tönkre tennék, és ehhez nem kell összeesküdniük, mert a pénzpiac működése válság idején ezt könnyedén lehetővé teszi. Elég, ha hallgatólagos összehangoltságban dolgoznak.)

Másrészt a németek célja a szoros gazdaságirányítás és költségvetés-felügyelet bevezetése, csak ezt szuverenitási okokból ellenzi a többi tagállam, valamint erre a vonakodásra reagálva ellenzi a német választó. Fegyelem nélkül ugyanis a tervezett eurókötvények árát a legfegyelmezettebbnek kell megfizetnie, és ezt, valami miatt, ezúttal nem szeretnék a németek. Ám ha az euró bedőlése a tét, ésszerűsödhetnek az álláspontok. Következésképp megeshet, hogy szándékosan árazták alul a német államkötvényt, mert ezúttal a sikertelenség erősíti a német kormány üzenetét a saját lakossága felé.

Ami a libatop jelentőségű forinttal történik, az nem az ország gazdasági helyzetéről, hanem a pénzemberek erőfitogtatásáról szól. Egy kuruckodó kormánynak szíves örömest keresztbe tesznek, nehogy elterjedjen az európai átlagpolgárok körében erősen vonzó példája. Az európai utca embere valahogy úgy bánna a bankszektorral, mint Orbán Viktor, és ez nyugtalanná teszi sok nagy hatalmú ember álmát. (Néha óvatlanul megmondják az őszintét, pl. itt: http://www.szervuszausztria.hu/ausztriarolunkirjak/ongol-a-magyar-devizahitelezes-83202.html )


Elképzelhető, hogy a fejekben semmiféle összefüggés nem rajzolódik ki abból, hogy a frankhitelek többségi szállítói a végtörlesztésen bedurcult osztrák bankok, az osztrák sajtó véletlenül kitartóan cikkezik a "neonáci" magyar kormányról, többek között interjút közölve Heller Ágnessel, akit a kormány "üldözött" az MTA Filozófiai Intézet kamukutatásai miatt -- és ezt árgus szemmel követi, majd mértékadó nemzetközi véleményként honosítja az egyébként nem elsöprő sikerrel nyomuló hazai baloldal? Ezeket az erőket mintha egyáltalán nem zavarná, ha a forint a nyomulásuk túsza lesz. Lehet, hogy a "hatalomért kaparó, vinnyogó, nyüszítő, szűkölő" baloldalnak semmi sem drága a hegemónia visszakaparintásáért? (Azért teszem idézőjelbe a kifejezést, mert nem az én szóhasználatom, hanem a baloldalé, csak eddig nem volt világos, hogy bagoly mondja verébnek.) Hogy ez a magyar társadalom kibontakozó jólétébe kerülhet? Vajon egy baloldali demokrata hornyulásan így válaszol: na és?! Az olvasótól elnézést kérve, egy liberális kollégám szavajárásával fogalmazom meg, mi várható: "most majd elválik a szar a májtól".


Két részes álláspontom szokás szerint mind a kormányénál, mind az ellenzékénél árnyaltabb: 1. a kormány nem szállhat szövetségesek nélkül szembe a létező pénzvilággal, mert nem fog győzni; 2. nem árt egy-két csörtét megvívni, mert ennek során feltárul a magyar baloldal ancien régime-mel folytonos részének (figyelem: semmiképp sem az egészének!) jogállami csomagolásban marketingelt gátlástalan hatalmi tébolya, és archiválhatjuk ezt az ismeretet, későbbi miheztartás végett.

Lehetséges, hogy a szélsőjobb az egyetlen irányzat, amely kifogást emel ekkora pénzügyi-médiabeli-politikai-jólétellenes összefonódás láttán? Nos, ha ez így van, akkor ezúttal a szélsőjobb a fék és ellensúly, amelynek független, jó működését minden demokratikus gondolkodású egyénnek elő kell segítenie.

Lenyúlást követelek

Egyik kollégámmal évek óta mindenen vitatkozunk. Szakmailag bírjuk egymást, csak a szakmán kívül nem értünk egyet semmiben. Tegnap ismét visszatértünk a kötelező magánnyugdíjpénztárak (manyup-ok) visszaállamosításának kérdésére, mivel újfent szóvá tette, hogy mekkora lenyúlás történt. Az ilyen-olyan Orbán-kormány meglépett a pénzével.

Én ellenvetettem, hogy nem kellett volna elhinnie anno a baloldali kormánynak, hogy állami járulék terhére neki magánszámlát nyitnak. Én 1998-ban nem választottam manyupot, és most egyforma helyzetben vagyunk. '98-ban egyikünknek sem volt egy fityingje sem magánnyugdíjszámlán, és lám, 2011-ben egyikünknek sincs egy fityingje sem. Ugyanakkor mindkettőnknek megmaradt a teljes állami nyugdíjra való jogosultsága. Egyenlő helyzetből indultunk, ismét egyenlő helyzetbe kerültünk. Mire fel panaszkodik tehát?

Erre ő, vesztére, szóba hozta, hogy sokan elköltötték a manyup nyereségéből nekik visszautalt pénzt (tehát ki lettek semmizve), és nem fektették be újra, bölcsen, mint ő. Ezen a ponton búcsúztunk el, hazafelé véve az utat.

Fejemben tovább cikáztak a gondolatok, és beugrott a lényeg: valójában nem ő, hanem én vagyok kétszeresen átverve. Egyrészt azzal, hogy a manyuposoknál kevesebb pénzt kaptam, másrészt ezzel a lenyúlós maszlaggal, hogy a manyup-tulajokat bármiféle sérelem érte.

A manyup-tulajdonosok mintegy fele visszakapta az átlag feletti hozamot, egy kollégám kerek egymilliós visszatérítéssel dicsekedett a minap. Egészségére, én őszintén örültem a szerencséjének. Vitatkozó kedvű kollégám szintén visszakapott. Ők az átlagnál jobban gazdálkodó alapkezelőt választottak. Mi történt azokkal, akik nem? Levontak tőlük? A nyavalyát! Az állam kipótolta a pénzüket. Magyarán a manyupból minimum hátrány nélkül, de az esetek felében anyagi előnnyel lehetett kiszállni. Míg én, aki nem léptem be, definíció szerint maradtam a nullán.

Nem vagyok irigy, de ez a lenyúlásról szóló mese felbosszantott. Mondd csak, miféle lenyúlás az, ami után akár egymillióval gazdagabb leszel? Ha már a "lenyúlások" korát éljük, követelem, hogy engem is nyúljanak le ebben a formában. Jöjjenek bátran, nyúljanak le minden héten ... háromszor.

A tekintélyelvű iskola

Kerényi Imre egy pár napja közforgalomba került beszédében tekintélyelvű iskolát helyez kilátásba ( http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=J6JAFaVLqUc#%21 ). Természetesen bekövetkezett az ilyen esetben borítékolható felhördülés. Én nem riadok vissza ugyan a tekintélyelvű iskolától, de fontosnak tartom tisztázni, hogy Magyarországon ilyen iskola bevezetése nem fenyeget.

Tekintélyhelvű például a japán iskolarendszer. Nagyobbik lányom csereprogram keretében egy hónapot töltött benne, az egyik jó nevű gimnázium falai között, és elképedve számolt be a tapasztalatairól. Az újonnan érkezetteket színpadra állították, ahol tömören bemutatkoztak: név, ország, látogatás célja. A rövid szöveg végén majdnem összeesett ijedtében, amikor vezényszóra mintegy ezer torokból harsant az üvöltés: HAI!!! (Magyar tekintélynyelven ezt így mondanánk: kö-szön-jük szé-pen a be-mu-tat-ko-zást. Így már nem igazán ijesztő. De ott...) Komolyan mondom, beleremegett a föld – tette hozzá. Nem sokkal később iskolai ünnepségen vett részt, melyet május végén, tűző napon, 35 fokos hőségben tartottak, három órán át. A japán diákkal szemben elvárás, hogy ezt az időt mozdulatlanul, vigyázzállásban töltse, egy túlzás nélkül appelplatznak nevezhető nagy téren. Az ünnepség alatt szanitécek szorgoskodnak: hordágyon viszik el azokat, akik kiájulnak a sorból. A japán, kedves olvasóim, egy tekintélyelvű iskolarendszer. És az eredmény? Nézzük meg a japán autókat, fényképezőgépeket és elektronikát, mennyire gátolja egy tekintélyelvű iskolarendszer a kreativitást. Merészebb álmainkban szeretnénk mi is ennyire "legátolva" lenni.

Amiről Kerényi Imre beszélt, az szabatos megfogalmazásban egy egészséges tekintélyt felvonultató iskolarendszer lenne, amelyben elcsendesedik az osztály az óra elején, és felkészül a tananyag elsajátítására. A gyerek, ha egyest kap, nem küldi rá a pedagógusra nuncsakus rokonságát, nem videózza a mobilján, hogyan szívatják őt osztálytársai óra közben, tanulás helyett, és nem várja meg iskola után bátyjával, valamint annak markos barátaival, hogy ne merje még egyszer feleltetni. Olyan iskoláról beszél Kerényi Imre, amelyből használható ismerettekkel távoznak a diákok, hogy helyt állhassanak a munkaerő-piacon, és eséllyel vegyenek részt a jövő társadalmában. Ebben az iskolában a tekintély nem elnyomó hatalom, hanem a felnőtt szabadság kiteljesítője. Az ilyen iskola a közéleti ismereteken felnőtt állampolgárok mentora, akiknek a választáson való részvétele felelős döntéseket eredményez.

A baloldali értelmiségi számára nagy a kísértés, hogy Kerényi Imre előadása kapcsán ismét rúgjon egyet a szívből utált kormányon. Teheti, megvan hozzá az agyi tehetsége. Másfelől ott a felelősség, hogy olyan kifogást emeljen, amivel nem árt a közösségének. Az sem mellékes, mit szól mindehhez a többi választó. A mai munkanélküliek átlátják-e, hogy gyermekeik jövőjéről beszéli le őket, aki száműzné az iskolából a tekintélyt? Nem irigylem az ellenzéket, mert vagy magába kell fojtania tehetetlen dühét, vagy a kormány célszerűségével szembehelyezkedve könnyen az SZDSZ hitelességi szintjére juthat a közélet sorsáról döntő többség szemében.