2014. szeptember 29., hétfő

Sikerkalauz keresztényeknek 6/c. fejezet

Nem célszerű beleszólni a gyerek párválasztásába, mert ha dacból azért is elveszi a szerintünk alkalmatlan illetőt, az a gond, ha engedelmesen hallgat ránk, és miattunk nem veszi el, akkor meg az a gond. Egy jól felnevelt fiatal felnőtt képes megfelelő párt választani, rá kell bíznunk a döntést. Elég, ha felkészülünk az unokák fogadására.

Nagyszülőként komoly kísértés, hogy lelassítsuk az öregedés folyamatát. Ha ezt egészséges táplálkozással és sok sporttal tesszük, nagyon helyes. Ha költséges szépségműtétekkel igyekszünk kilencvenévesen harmincnak kinézni, nagyon helytelen. Úgysem sikerül, és még nevetségessé is válunk. Elég logikus, hogy aki nem hal meg fiatalon, az öregen fog meghalni, és valószínűleg nem a legjobb egészségben. Nyilvánvaló dolgok ellen hadakozni hiábavaló.

A bölcs elfogadja a megváltoztathatatlant, így marad energiája azzal foglalkozni, ami megváltoztatható: minél több ember boldogságát növeljük magunk körül, annál sikeresebbek és boldogabbak leszünk a nekünk adatott időben. Erre az élethelyzetre is érvényes Jézus tanítása, hogy ki-ki vegye fel a maga keresztjét, hogy eljusson az örök életre.

A következő a fejezetben a kereszténység és a gazdasági siker összefüggéseit vizsgáljuk meg.

2014. szeptember 27., szombat

Sikerkalauz keresztényeknek 6/b. fejezet

A gyermeknevelés nehéz feladat, de az elve egyszerű, a Jézus által tanított egységes mérce: úgy neveld a gyerekeidet, ahogy szeretnéd, hogy ők neveljék a sajátjaikat (az unokáidat). Ehhez alaposan meg kell fontolnod, hogy mikor mit hogyan teszel. Sajnos inkább ellenpéldákat lehet látni: a nagymama rácsodálkozik, hogy a lánya milyen "rosszul" neveli az unokáit, a lány pedig azt állítja, hogy ő is ilyen nevelésben részesült. Vagy az ellenkezőjében, és dacból csinálja épp fordítva, mert ahogy őt nevelték, azt nem tartotta követendő mintának.

Ha az ember igyekszik úgy nevelni a gyerekeit, ahogy szeretné, hogy ők neveljék a gyerekeiket, akkor nem választ radikális módszert, de nem is hagy rá mindent a gyerekekre. A szeretet és a szigor egyensúlya lenne az ideális, ám ez személyiségfüggő. Egyrészt függ a szülő személyiségétől, másrészt függ az adott gyerekétől. Egy tekintélytisztelő gyereket másképp kell nevelni, mint egy lázadó típust. Ez nyilvánvaló, mégis kevesekben tudatosul, mivel a saját személyiségük akadályozza a tisztán látást. A tekintélytisztelő szülő gyakran behódol a lázadó gyerekének, a lázadó szülő gyakran túl szigorú a tekintélytisztelő gyerekével. A jó neveléshez önismeretre és a gyerekek külön-külön egyéniségének ismeretére is szükség van. Nem jó ötlet egyformán nevelni a különböző személyiségű gyerekeket, de így megfelelni a következetesség és igazságosság szempontjainak. Az efféle elvárásoknak csak a tudatos szülő képes nagyjából megfelelni.

Az emberiség nagyjából fele-fele arányban tekintélytisztelő, illetve tekintélyt elutasító. Hasonló arányban befelé vagy kifelé forduló. Nagy valószínűséggel minden családban megtalálható minden típus, és másféle nevelést igényel. Nem szabad a gyerekeket mechanikusan egyformán nevelni. Ne a módszer, hanem az elvárt eredmény hasonlítson: a jól felnevelt fiatal felnőtt legyen tisztában a benne rejlő lehetőségekkel, és rendelkezzen megfelelő kitartással a lehetőségek kihasználásához. Egy kifelé forduló gyereket ennek érdekében némi befelé fordulásra is meg kell tanítani, és fordítva. A tekintélyt elfogadó személyiséget egy kis lázadásra is képessé kell tenni, és fordítva. A távol-keleti kultúrákban az ellentétek egységét jin-jang formájában ábrázolják, a keresztény nevelés célja az ellentétek ilyen harmonikus egyensúlya a fiatal felnőtt személyiségében.

Ha az evangélium megismertetése közben így neveljük a gyerekeinket, nem félünk majd felnőttkorban elengedni a kezüket, mert mindent átadtunk nekik, amit érdemes volt átadni. A többi már rajtuk múlik. A nevelés sikerét kívülről és utólag szokták minősíteni, az ítélet ellen nincs fellebbezési lehetőség. Ha az unokádat neked tetsző módon nevelik, akkor jó munkát végeztél.
Folyt. köv.

2014. szeptember 26., péntek

Muszlimok a békés szekularizmusért?

Két napja Algériában kivégeztek egy 55 éves francia túszt. A gyilkosságot egy, az Iszlám Állam hadseregével kapcsolatban álló szervezet követte el. Franciaország továbbra is részt vesz a légi csapásokban, de terrorveszélyre hivatkozva fokozottan őrzi a pályaudvarokat és a bevásárló központokat.

Egy francia muszlim szervezet nyilatkozatban ítélte el az Iszlám Állam harcosainak barbár módszereit, részvétét fejezte ki az áldozat hozzátartozói felé, és hangsúlyozta a hűségét a szekuláris francia állam iránt.

Erről jutott eszembe, hogy is állunk a szekuláris állammal. Mekkora esélye van annak, hogy a világiság átvegye a vallási alapú erkölcs szerepét a társadalmak összetartásában? Szerintem ennek az esélye nulla.

A szenátusi képviselőt, orvosokat, ügyvédeket, filmeseket, fordítókat és más értelmiségieket tömörítő muszlim szervezet leszögezi, hogy az Iszlám Állam harcosainak semmi közük az az igazi iszlám békés és toleráns alapjaihoz, a muszlimok nagy többsége elítéli a tetteiket (csak nem jut médiához), tiltakozik az iszlám szóhasználatával történő visszaélések ellen, mindenkor a törvényes kereteken belül gyakorolja a vallását, folyamatosan mindent megtesz az erőszakosok megfékezésére. A szolidaritási nyilatkozat így végződik: "mi is mocskos franciák vagyunk".

Gyönyörű elmélet: a szekuláris állam biztosítja a békés, toleráns egymás mellett élés kereteit, a különböző vallások gyakorlói ebben a keretben kiteljesednek, és boldogan élnek egymás mellett a földi életük végéig. 

Mi a gyakorlat? A Franciaországban élő zsidók rekord létszámban vándorolnak ki Izraelbe a muszlim veszély elől. (Sokan haza is térnek, mert Izraelben messze nincs olyan szociális védőháló, mint a gallok földjén.) A közösségek elleni komoly támadásokat muszlim aktivisták követik el, miközben a muszlim közösséget legfeljebb ezek nyomán érik bírálatok és demonstratív válaszlépések (pl. legraffitizik a mecset falát).

A szekuláris állam szemszögéből az egész rendfenntartási kérdés: a vallásosak maradjanak nyugton, és minden rendben lesz. Szerintem nem, mivel a lényegükből adódóan összeegyeztethetetlen értékrendeket nem lehet összeegyeztetni. A szekuláris állam eredetileg a keresztény felekezetek, a zsidók és az ateisták egyenjogúsítása érdekében jött létre. A muszlimok később csatlakoztak tömegesen, gazdasági bevándorlóként.

Mi a szekuláris törvények alapja? A korábbi keresztény törvényes rend (mínusz a vallásokat egymástól megkülönböztető rendelkezések). Mi a keresztény törvényes rend alapja? A keresztény erkölcs. Hogy lehet ezek után abban reménykedni, hogy egy ilyen rendszer képes lesz befogadni a zsidó és a muszlim erkölcs alapján élő közösségeket, az erkölcsi hagyományt mindenestől elvető ateistákat, és biztosítani számukra a békés jólétet? Ezek az erkölcsi elképzelések ütköznek egymással, és nem rendelkeznek közös elemmel. Az egymás mellett élés csak ideig-óráig tarthat, míg a felek szembe nem néznek a közöttük feszülő tartalmi ellentétekkel. A szekuláris társadalmat valójában egyoldalúan a keresztények tartják egyben. Ha ők elunják a többségben is hátrányos helyzetüket, és érvényesítik a saját értékrendjüket, a szekuláris társadalomból sokszínű keresztény társadalom lesz.

Melyek az erkölcsi-felfogásbeli különbségek? A keresztények egységes mércét és szimmetrikus etikát vallanak, azaz mindenki tetteit egyformán ítélik meg, úgy bánnak embertársaikkal, ahogy szeretnék, hogy az embertársaik bánjanak velük. A zsidó etika kettős mércére, a kiválasztottak és a nemzetek (gójok) közötti lényegi, áthidalhatatlan különbségre épül. Ugyanaz a tett egészen más értékkel bír attól függően, hogy zsidóhoz vagy nem zsidóhoz kapcsolódik. A zsidók születési alapon olyan előjogokkal rendelkeznek, amelyek nem járnak minden embernek. Zsidó felfogásban az egységes mérce úgy értelmezendő, hogy van egy egységes mérce a zsidók számára, egy másik egységes mérce a gójok számára, és ez így igazságos, ez a természet rendje. Betérni csak olyan feltétellel lehetséges, hogy a judaizmust felvevő a jövőre nézve vállalja a kettős mérce elkötelezett alkalmazását. 

A muszlim etika Allah tisztelete alapján tesz különbséget igaz hitűek és hitetlenek között. Az igaz hitűek kiváltságosak, a hitetlenek másodrendűek. Ez így igazságos, bárkiből bármikor lehet igaz hitű, ha elfogadja az iszlámot. Az ateisták minden embert egyenlőnek látnak, kivéve ha vallásos. Ez esetben buta másodrendű. Összegezve: a kereszténység értékmeghatározó szempontja a szimmetria, a judaizmusé az aszimmetria, az iszlámé Allah sűrű említése, az ateizmusé pedig az istenhit hiánya. Hogyan élhet együtt békében a szimmetria, az aszimmetria, az allahozás és Isten elutasítása? Hosszú távon sehogy. Így egyetlen döntést sem lehet mindenki megelégedésére meghozni.

Ha Isten mindenhonnan kimarad, az egyedül az ateistáknak kedvez, mindenki másra sérelmes. Ha Isten mindenhol szerepel, akkor négy alakban kell jelen lennie: Jehova, az Atya és Allah mellett Szent Materializmusként. Ez mindenkire nézve sérelmes, mert mind meg vannak róla győződve, hogy az ő istenük egyedüli - ideértve a Szent Materializmusban hívőket is.

Képzeljük el négyfejű cégként a felállást: egy vállalat élén négy társvezérigazgató áll, akik mind meg vannak róla győződve, hogy ők az egyedüli érvényes vezérigazgató. Felettük egy ötödik vezérigazgató, aki őrködik a felett, hogy mind a négyen azonos szinten maradjanak, egyikük se kerüljön előnybe a többiekhez képest. Ki lesz a legfelső ötödik, aki sem jehovahívő, sem atyahívő, sem allahhívő, sem szent materialista, de mind a négyen elfogadják a tekintélyét? Ilyen ember nincs. Ez esetben ki vezeti a vállalatot? Meddig működhet eredményesen egy ilyen cég? Egy pillanatig sem. Ez egy illúzió, a gyakorlatban a legügyesebb érdekérvényesítő irányít. Lehet találgatni, hogy melyik csoport képviselője lesz az.

Ha a szekuláris állam becsali mese, miben hisznek az értelmiségi muszlimok? Abban, hogy gazdaságilag jobb nekik Franciaországban, mint a származási országukban. Pár százan bizonygatják, hogy az igazi iszlám nem olyan, mint amilyennek kétmilliárd muszlim tekinti. Becsapják magukat egy, csak a fejükben létező vallással, hogy maradhassanak.

Elgondolkodtató, hogy a muszlim országokban halálbüntetés terhe mellett tilos bármilyen más vallásra téríteni. Izraelben ha nem is törvény tiltja, a közvélemény leghatározottabb elítélése fogadja a más vallásra térítést, mondván, hogy Izrael zsidó állam, ez van, ezt kell szeretni. A keresztény országokban bárki bármilyen vallásra téríthet, és véletlenül a szekuláris állam illúziója is csak ezekben a keresztény országokban tett szert némi elfogadottságra, csak a keresztény hátterű társadalmak igyekeznek megtámasztani az egyre több ponton roskadó kártyavárat. A társadalmi pluralizmus mögött kizárólag a keresztények toleranciája, önmérséklete és áldozatvállalása áll.

Vegyük például a törvény előtti egyenlőség elvét: egy judaista/muszlim bíróság számára világos, hogy kettős mércét kell alkalmazni. Egy ateista úgy fogja fel az ügyet, hogy a mindenkinek egy szavazata van, a Szent Materializmus hívének meg annyi, hogy egymagában is neki legyen igaza mindenkivel szemben. Az egyenlőség kizárólag Jézus tanításából következik, ebből vezették le a keresztények a törvény előtti egyenlőség követelményét.

A szekuláris kártyavár menthetetlen, mert a másik három csoport folyamatosan, önmérséklet nélkül igyekszik kiterjeszteni a befolyását, és miközben egyik sem érzi úgy, hogy eleget ért volna el, egyre nő az össznépi elégedetlenség a társadalmi berendezkedés egészével kapcsolatban. A létszámarányok pedig fokozatosan eltolódnak.

Végül melyik csoport formálja majd a képére a keresztény hátterű, pongyolán szekulárisnak nevezett társadalmakat? Lehet találgatni.

Sikerkalauz keresztényeknek 6/a. fejezet

Családi siker
Ez a párválasztással kezdődik. Olyan párt válassz, akivel el tudod képzelni, hogy boldogságban fogsz megöregedni. Másféle párjelölttel ne is kísérletezz.

Nincs "casual, meaningless sex, no strings attached". Pedig ezer forrásból sugallja a média és számtalan mű(májer)alkotás, hogy de igen, van alkalmi, következmények nélküli szex, amellyel nem jár semmiféle elkötelezettség. Ez hazugság. Nem "világi" hazugság, hanem furfangos agymosás. Semmilyen értelemben nem igaz. A szex oxitocint vált ki az agyban, ez a párkapcsolati kötődés hormonja. Mindkét résztvevő agyában ez történik. Az evolúció során sikeresnek bizonyult, hogy a szexelő homo sapiens kötődjön a párjához, hogy gyerekeket vállaljanak, és együtt fel is neveljék őket. Ha valaki tagadja a biológiai tényeket, az szembemegy a saját testével, ami elidegenedéshez, kiégéshez vezet. Csak olyan párjelölttel kísérletezz, akivel el tudod képzelni, hogy boldogságban öregszel meg.

Így komoly esélyt adsz magadnak, hogy megtaláld az igazi párodat, és hogy te is az igazi legyél számára.

Gyermeket időben kell vállalni. Mit jelent az, hogy időben? A biológiai órának megfelelően, ami egy nő esetében 20-35 éves kort jelent, a szervezete ekkor a legalkalmasabb a várandósságra. A férfi látszólag sokkal később is nemzhet gyereket, de ha fel is szeretné nevelni, akkor 20-40 éves kora között célszerű belefogni. A tisztes őszes halántékról szóló slágerekkel ellentétben, egy nagypapa korú ősz fater nagyon hülyén néz ki az óvodai szülői értekezleten. Nem csak a kinézet lehet probléma, hanem az idegrendszer is, amelyet egy kamasz garantáltan meg fog tépázni. Nem okos dolog ezzel a kihívással a nyugdíjas éveinkben szembenézni. Aztán, a gyerekeinek az ember igyekszik anyagilag is segíteni, erre sem a nyugdíjaskor a legalkalmasabb. 70 évesen akarsz másodállást vállalni? Szóval ne gatyázz, időben alapíts családot.

Mivel a férfiak nem tudnak szülni, az anyának kell otthon maradnia legalább a szülés és szoptatás idejére. Ez a biológiai realitás. A szoptatás elmúltával az apa is otthon maradhat, ez már a házaspáron belüli megállapodás kérdése. Ha nem törődtök bele, hogy az anyuka néhány évre kimarad a munkából (amit később kamatostól bepótolhat), akkor nem lesznek gyerekeitek, és ha mások is így élnek, egyikőtöknek sem lesz majd megélhetést biztosító nyugdíja, ez ilyen törvényszerű. A családalapítás befektetés a jövőbe. Ha nem fektetsz be, nem lesz szép jövőd. Világi emberként és keresztényként is kudarcot vallasz, míg az emberi léthelyzetedből adódó bio-szocio-gazdasági-evolúciós evidenciákat felvállalva egyszerűen sikerre vagy ítélve.
Folyt. köv.

2014. szeptember 25., csütörtök

Beer Miklós levelét megírta


A cigányságnak segítenünk kell felemelkedni, mert ördögi körben forog. Az ördögi körben nem lehet a felelősségről értelmesen beszélni. Kezdetben senki nem tehet a helyzetéről, a végére már mindenki tehet róla, de a következő generációban újra senki sem tehet róla.

A cigányság problémája a mi problémánk is, a mi problémánk a cigányság problémája is, ami a mi problémánk, ami az övék, stb. Így csak fel lehet vetni egy problémát, megoldani már nem lehet.

A megoldás az ő érdekük, ami a mi érdekünk, ami az ő érdekük, ami a mi érdekünk, ami az övék, és így tovább.

Hogy lehet problémát megoldani? Három lépésben: 1. pontosan mi a probléma; 2. mi a működőképes megoldás; 3. holnapra kell, vagy ráér jövő hétfőig?

A probléma a cigányság szegény és kulturálatlan helyzete. Ne áltassuk magunkat: európai szemmel szubkultúráról van szó, testi-lelki erőszakkal. A cigány családokon belül dühöng az az erőszak, amely ellen a liberálisok az egész társadalomhoz címzett plakáthadjáratokkal küzdenek. Cigány körökben jellemző az a mélyszegénység, alkoholizmus és deviancia, amely a liberálisok szerint össztársadalmi jelenség. Efféle problémákkal a szubkultúrák terheltek. Ne hazudjuk magunknak és egymásnak, hogy a cigány csoportok értékes és az európaival egyenrangú kultúrával rendelkeznek. Be kell illeszkedniük az európai kultúrkörbe.

A cigány gyerekeknek tanulniuk kell, hogy szakképzett munkával jól élhessenek. Ez sok ponton ütközik a mai kultúrájukkal. Az ütközési pontokat meg kell szüntetni. Ehhez nem nekünk kell kultúrát váltanunk, hanem nekik.

Egész Európában senki számára nincs szakképzetlen munka, a szakképzetlenek származástól függetlenül ma sem dolgoznak, holnap sem fognak, a belátható jövőben soha nem fognak tisztességes munkalehetőséget találni. Ne hazudjuk, hogy az együttérzés majd szakképzetlen munkalehetőséget teremt.

Szánakozás helyett technokrata módon el kell érni, hogy a cigányok járjanak iskolába, végzettséget szerezzenek, tudjanak és akarjanak jól dolgozni, és ténylegesen dolgozzanak is. Keressenek jól, éljenek jól, emelkedjenek föl. Ez kisebb részben rajtunk múlik, nagyobb részben rajtuk.

Egy nép(csoport) felemelkedése partnerséget igényel a többségi nemzettel, amelyben a többség biztosítja a lehetőséget (a püspöknek ebben is igaza van: kell munkalehetőség, amely azonban csakis szakképzett lehet), a kisebbség pedig él a felkínált lehetőséggel. Így legyen.


2014. szeptember 24., szerda

Sikerkalauz keresztényeknek 5. fejezet

Egyéni siker
Sikeresnek lenni nem lehetőség, hanem kötelező. Jézus előírta a személyes sikert, Isten dicsőségére. A talentumok története szerint mindenki adottságokat kapott, köteles azokból a legtöbbet kihozni. Egy talentum kb. 26 kiló ezüst volt, és aki félelmében elásta, az rosszul cselekedett - mondja Jézus -, mert a pénzváltóknak kellett volna adnia. Azaz nincs külön keresztény módszer az érvényesülésre, a keresztény ember világi módon köteles kibontakoztatni a tehetségét. A szokásos módon, de nem a szokásos céllal. A sikertelen keresztény túlvilági büntetésre számíthat, minimum megrovásban fog részesülni, amiért nem ragyogtatta fel Isten dicsőségét a személyén keresztül, így nem vált követendő példává mások számára.

A világban körülnézve azt látjuk, hogy a sikerhez nem árt jó családba születni, jó iskolákba járni, szorgalmasan tanulni, kreatívan gondolkodni, kitartóan és jó minőségben dolgozni, és rendelkezni azzal a rejtélyes "sikertényezővel", amelyet angolul X-factornak, franciául un certain je-ne-sais-quoi-nak, "a bizonyos nemtudommi"-nek neveznek.

Nem keresztény értelemben mi a jó család? A jómódú család, ahol van pénz külön órákra, és van idő egyéni tehetséggondozásra. Ezzel szemben milyen a keresztény jó család? Pont ilyen. Legalábbis addig, amíg a közösségi oktatásnak nem része az egyéni tehetséggondozás. Addig saját zsebből kell finanszírozni a külön foglalkozásokat.

Nem keresztény értelemben milyen a jó iskola? Ahová csak gyors felfogásúak járnak, akik rövid idő alatt sokat képesek tanulni. Ezzel szemben milyen a keresztény jó iskola? Pont ilyen. Soha nem lesz olyan módszer, amellyel a gyorsak és a lényegesen lassabb felfogásúak egyszerre haladhatnak a siker felé. Az iskolai esélyegyenlőség képmutató hazugság. A futóedzésen meg szokás várni a lassabbakat? Nem, hanem ők annyival később futnak be a célba, amennyivel lassabbak. Mi történne, ha a jó futókat arra köteleznénk, hogy a lassúak miatt lötyögjenek a pályán? Nem éreznék jól magukat, nem fejlődhetnének megfelelően, és versenyképtelenné válnának. Miközben világos, hogy a lassúak sosem fognak indulni a futóversenyen, mert esélytelenek, azaz csak hátulról nyerhetnék meg. A lelke mélyén ezzel mindenki tisztában van, így miközben esélyegyenlőséget próbálunk hazudni az iskolában, büntetünk iskolákat amiért megpróbálják a gyors eszűeket a lassúaktól elkülönítve fejleszteni, a sikertudatos családok csendben elitiskolákba járatják a gyerekeiket, mert tisztában vannak vele, hogy ez a siker egyik kulcstényezője.

Igazságtalan lenne, netán keresztényietlen, ha minden iskolából elitiskolát csinálnánk? Ha a mostani elitiskolákat másolnánk le, akkor igen, mivel jelenleg az élethez szükséges készségeknek csak egy töredékét oktatjuk és jutalmazzuk az iskolai környezetben. Miközben tudjuk, hogy amilyen jól forog egyesek esze a matematikában, a nyelvek és/vagy az irodalom tanulásában, olyan ügyesen forog mások keze-lába a gyakorlati feladatokban, a testnevelésben, a táncban. Amilyen gyorsan megjegyzi az egyik gyerek a biológiai anyagot, olyan gyorsan jegyzi meg egy másik a bonyolult dallamokat. Mivel a kézügyesség, a sporttehetség, a táncmozgás és a szép énekhang alulértékelt, az ilyen tehetséggel megáldott gyerekek csak ritkán érzik elismertnek magukat. Ha az oktatás kiegyensúlyozott rendszerben folyik, akkor a jó matekos szembesül vele, hogy botfülű, a nyelvtehetség hogy nem tud táncolni, a biológiazseni hogy gyenge a kézügyessége. A képességek egyenetlenül, de igazságosan oszlanak el, mindenkinek megfelelő esélyt adnak arra, hogy boldogan, kiteljesedetten és sikeresen élje az életét. Keresztényként ezt a kibontakozást és boldogulást kell elősegítenünk.

Igazságosabb iskolarendszer lenne az olyan, amely az életben várható siker szempontjai szerint értékel. Például az, aki szerény eredményekkel, de kitartóan küszködik a matekkal, az dicséretet érdemel, mert a kitartás sokkal fontosabb sikertényező, mint a konkrét matektudás (a tanultak tizedét sem kell használni az életben). Aki a gyakorlati foglalkozáson (politechnika órán) jól teljesít, az várhatóan többet fog keresni, mint aki kívülről fújja József Attila műveit. Ezek a képességek ritkán esnek egybe, ma jelentősen túlértékelt az értelmiségipalánta, és ugyanilyen mértékben alulértékelt az ügyes kezű mesterjelölt. Nem az értékrend megfordítását, hanem az árnyalását szorgalmazom, hogy a sikeres zöldséges ne ezt nyilatkozza később: "az iskolában rossz tanuló voltam, de az életben aztán valahogy boldogultam". Az iskolarendszer ne legyen ilyen szinten vak arra, hogy mi kell az életben való boldoguláshoz. A jó iskola vegye észre minden gyerekben azt az értéket és dicsérendő szempontot, amelyet kiteljesítve sikeres lehet.

Természetesen az iskolarendszer ma olyan, amilyen, ebből kell kiindulni. A keresztény gyerekeknek a mai jó iskolákba kell járniuk ahhoz, hogy felnőve igazságosabbá tehessék a rendszer egészét.

A tanulmányainkat elvégezve törekedjünk kiemelkedő munkára. Dolgozzunk úgy, ahogy mások nem tudnak, vagy nem szoktak. Például lelkesen, bértől függetlenül. A magunknak diktált színvonal önbeteljesítő jóslat. Aki jól dolgozik, hosszú távon jól fog keresni. Más szóval, ne a munkád színvonalát igazítsd a fizetésedhez, hanem olyan színvonalon dolgozz, amilyen színvonalon hosszú távon keresni szeretnél. Rossz ötlet kis pénzért kis munkát felmutatni, mert lelassítja a személyes fejlődést. Sokkal jobb ötlet nagy munkát felmutatni, és ezáltal fokozatosan elérni a nagy fizetést.

Persze aki annyira jó, annyira színvonalas, az miért kevesli a fizetését ahelyett, hogy magának dolgozna? Alapítson saját vállalkozást, ebben a formában juttassa érvényre Jézus tanítását.

Ez társadalmi szinten is érvényes. Ha nem nő a GDP, nincs miből többet fizetni. A helyzet persze bonyolultabb, mert valójában nem a bruttó hazai termék (Gross Domestic Product) a lényeg, hanem a megtermelt javak értéke alapján a hazai zsebekben maradó nettó jövedelem (Net Domestic Income, NDI). Ezt ma senki sem méri, csak következtetni lehet rá a többi mutatószám alakulásából. Ha nem nő a hazai zsebekben maradó nettó jövedelem (NDI), akkor nincs miből fizetést emelni. Kivonulhat az egész ország az utcára, és tiltakozhat napestig, ettől csak csökken az NDI, és a következő körben fizetéscsökkenés várható.

Nem okos gondolat azzal jönni, hogy a piszok vállalkozó lenyúlja a hasznot, és éhbérrel fizeti ki a dolgozókat. Minden gazdaságban némi nehézséget okoz vállalkozást indítani. Ez kockázatvállalással és kitartással jár. A vállalkozó plusz jövedelemért kockáztat. Minél mostohább a vállalkozások helyzete, annál keményebb és öntudatosabb emberek vállalkoznak, és a haszon annál nagyobb részét tartják meg maguknak. Ahol könnyű vállalkozni, és sokan is vállalkoznak, ott az alkalmazott a haszon nagyobb részét kapja meg fizetésként. Ha a fizetésével elégedetlen alkalmazott egyszerűen vállalkozó lesz, a haszonmegosztás egyre igazságosabbá válik, így a probléma önmagát oldja meg.

A jövedelmek növelésének egyetlen jó módja a nettó hazai jövedelem szintjének fokozása. Minél értékesebb javakat állítunk elő, és minél nagyobb hazai részvétellel, illetve hazai haszonnal, annál nagyobb lesz a felosztható torta, annál jobban nőnek a hazai bérek, fizetések. Utcára vonulni tehát olyan követelésekkel célszerű, hogy a kormány több hazai vállalkozónak adjon lehetőséget, több világszínvonalú termék fejlesztését és gyártását segítse elő, mert ettől emelkedik az életszínvonal.

Ne feledjük, hogy az egyéni siker fontos összetevője a jövedelem, de a valódi siker egyensúlyi állapot. Mi között? A munka és a családi élet között. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Tóbiás, a tejesember szerint: "...szegénynek lenni nem szégyen - de nem is nagy tisztesség". Másrészt érdemes azért sokat keresni, feláldozva a szabad időt és az egészséget, hogy nyugdíjasként gyógykezeltethessük magunkat a félre tett pénzből? Egy ilyen a konstrukcióban a kiemelt jövedelem részben megoldja azokat a problémákat, amelyek a kiemelt jövedelemre törekvés nélkül nem jöttek volna létre. Vicces, ha belegondolunk. Ezért fontos összeszedetten, hosszú távon gondolkodni, és egyensúlyra törekedni.

Mit ér az anyagi siker családi élet nélkül? Családi élete annak lesz, aki befektette az ehhez szükséges időt, munkát, és persze jövedelmet. 

2014. szeptember 23., kedd

Sikerkalauz keresztényeknek 4. fejezet

Mitől működnek a törvények? Mi az emberi jogok alapja? Hogyan lesz sok-sok egyénből sikeres közösség? Miért tudják épp a keresztények erről a legtöbbet? Nem jogi fejtegetésre készülök, ez egy rövid fejezet lesz.

A törvényeket tekinthetjük egyfelől a magánerkölcs írott változatainak, másfelől a közösség rendfenntartó szabályzatának. Egyik megközelítés sem mond eleget a törvényekről. A magánerkölcs a családban érzelmileg belénk nevelt, eléggé képlékeny szabályrendszer, és a törvények a szabályok töredékét sem tartalmazzák. (Hol szerepel olyan a Btk-ban, hogy ne öltsünk nyelvet egymásra? Vagy a Ptk-ban, hogy ne fújjuk egymás orra alá a cigarettafüstöt? Vagy hogy egy társasház előtti nyilvános parkolóban ne álljunk mások "saját" parkolóhelyére? Pedig ilyen szabályok léteznek, még ha nincsenek is leírva.) Másfelől, a közösség rendfenntartása érdekében előírhatnánk, hogy soha senkinek nem szabad tüntetnie vagy sztrájkolnia. Szerencsére nem írjuk elő, mert fontos jog a gyülekezési szabadság. Viszont előírjuk, hogy például a rendőrök és a tűzoltók nem tüntethetnek, nem sztrájkolhatnak. Az esetükben már nem fontos jog a gyülekezési szabadság? De igen, csak fontosabb az általuk szolgáltak biztonsághoz való joga. Szóval a jogok mindenkinek járnak, ám egyeseknek nem jutnak, és ez így rendben van? Az egyéni, közösségi és az össztársadalmi szempontok többször is ütköznek egymással, de mivel megszoktuk a gondolati rendezetlenséget, fel sem tűnik.

Többször hallottam közéleti műsorban azt az érvet, hogy a magánembernek nincs más dolga, mint betartani a törvényeket, ezen túl senkinek semmi köze az életéhez. Ha a törvények leírnák a társadalmi együttélés összes íratlan szabályát, akkor ez így is lenne, csakhogy a törvények messze nem írják le az együttéléshez szükséges szabályokat. Azok nagy többsége a családból, az óvodából és iskolából hozott íratlan elvárás. Az egyén betarthatja úgy az összes törvényt, hogy közben elviselhetetlen a környezete számára, pl. reggel 6:01-től este 9:59-ig bömböltetheti az előírt 69 decibellel a kedvenc számait. Senkinek semmi köze hozzá? Biztos ez?

Szerencsére ritkán szembesülünk a törvények elégtelenségével, de akkor általában megoldhatatlan helyzetek alakulnak ki. Ha a törvény emberi megegyezés kérdése, és a megegyezést tiszteletben kell tartani, akkor milyen alapon mondhatnánk egy diktatúra törvényeiről, hogy nem érvényesek? Ha a törvénymódosítás egyetlen útja az lenne, hogy javaslatot teszünk, megvárjuk, míg elfogadják, addig pedig az érvényben lévő szabályokhoz tartjuk magunkat, akkor a történelemben egyetlen jelentős társadalmi változás sem következhetett volna be. Friss példa: megbukik az ukrán elnök, mert tüntetők követelik a lemondását. Ideiglenes parlamentet alakítanak, amely új törvényeket hoz. A bukott elnök ezeket érvénytelennek tartja. Formailag neki van igaza! Tartalmilag viszont tudjuk és értjük, hogy a tüntetőknek. Ezek szerint a jog a stabil helyzetek szabályozására alkalmas, instabilitás esetén a törvények automatikusan hatályukat vesztik, az újrastabilizálódó helyzetben pedig új törvények alakulnak ki, amelyek attól kezdve irányadóak - a következő instabilitásig. Következésképp a jogászkodó (papíralapú) érvelések is csak stabil, a többség által elfogadott helyzetben működnek.

Milyen alapon mondhatjuk jogellenesnek vagy érvénytelennek a törvényeket? Csakis olyan alapon, hogy létezik egyéni és közösségi igazságérzet, amely részletesebb és pontosabb, mint a törvénykönyvek. A jó törvénykönyv az egyéni és közösségi igazságérzet egy kis szeletét igyekszik hűen tükrözni, mert ha erős az eltérés, a törvényeket nem fogják betartani. Hosszú távon a nehezen megfogható, mégis valahogyan összekombinálódó kollektív igazságérzet az irányadó. A sikeres társadalmak kollektív igazságérzete Jézus tanítását tükrözi.

Csakhogy belső igazságérzetre hivatkozva a bűnözők is mondhatják, hogy az ellenük felhasznált törvények igazságtalanok és érvénytelenek. Mondják is, egymás között. Ha egy önálló köztársaságot hoznának létre, akkor a saját igazságérzetüknek megfelelő törvényeket alkotnának. Ám egy ilyen társadalom nem lenne fenntartható. Ahol bárki bárkitől elvehet bármit, ott csak az erősnek van joga, márpedig a jog a gyengék és a közösség védelmében jött létre. A fenntarthatóság a bűnözőkből létrejött társadalmat is ahhoz hasonló jogszabályok elfogadására kényszerítené, amelyek ellen eredetileg lázadtak. Jó példa erre Ausztrália, egykori brit büntetőkolóniából hagyományos állammá vált, teljesen szokványos törvényekkel. Ez a folyamat jelzi, hogy a "tisztességesek" és a "bűnözők" egymással ütköző igazságérzete dolgában a gyakorlati siker dönt: a tisztességesekből magukra maradva nem lesz bűnöző, a bűnözőkből magukra maradva viszont tisztességes ember lesz, erre kényszeríti őket az együttélés.

Amikor egyénként azzal érvelünk, hogy a törvényeket betartjuk, senki ne szóljon bele az életünkbe, és elvárjuk a jogaink érvényesülését, valamint a társadalmi boldogságot, valami nagyon nem stimmel ebben az érvelésben, és jogi alapon nem tudjuk megmondani, hogy pontosan mi lenne az. Jogilag, formailag rendben van. Józan észt használva világos, hogy épp a józan ész maradt ki belőle. A közösség szempontjaira mereven lezáró egyénekből nem lesz boldog közösség, és egy nem boldog közösségben nem érvényesülnek a merev egyének által elvárt jogok.

Közismert emberi jog az élethez, a tulajdonhoz, a boldogság kereséséhez, a tisztességes bírósági eljáráshoz, valamint a szólás- és gyülekezési szabadsághoz fűződő. Mindezek alapja az ember túlélési és gyűjtögetési, valamint szabadság utáni vágya. Ám mi az említett jogok végső alapja? Nincs végső szilárd alapjuk. Ezeket a jogokat a sikeres keresztény társadalmak biztosítják a tagjaiknak, a jóléti lehetőségeiken és az ésszerűség határain belül. Mi a helyzet az olyan "másod- és harmadgenerációs" emberi jogokkal, mint a szép környezethez, jó oktatáshoz, tiszta ivóvízhez és egészségügyi ellátáshoz vagy a kulturális élményekhez való jutás joga? Ezeknek még az alapjogoknál is ingatagabb az alapjuk. Az emberi jogokra való hivatkozás olyan, mint amikor egy madár felborzolja a tollát, hogy nagyobbnak és félelmetesebbnek látsszék. Emberi jogokat követelve az egyén csak annyit mond, hogy nagyon szeretné, kellemesnek találná, ha a helyzet a kívánsága szerint alakulna. Ám ehhez sikeres társadalom kell, a társadalmi sikernek pedig elengedhetetlen feltétele a keresztény többségű, jólétben élő közösség.

Ez világméretekben is így van, illetve így lesz, ha az emberiség többsége kereszténnyé válik. Mi jelenleg a nemzetközi jog alapja? A sakk nevű játék "fekszik-nyugszik" szabálya, vagyis hogy a már letett bábut nem lehet máshová tenni. Alapvetően mindig az erősebbnek lesz igaza, de addig lehetőleg minden maradjon változatlan, a korábbi konfliktusok végén kialakult status quo szerint. Ez egy teljesen kusza, ellentmondásos rendszer, nem csoda, hogy a nemzetközi helyzet szintén az.

Honnan tudhatjuk, hogy épp a keresztény többségű, jólétben élő közösség az emberi jogok érvényesülésének előfeltétele? Onnan, hogy ma kizárólag ilyen társadalmak törődnek az emberi jogokkal. Tekinthetjük ezt véletlennek is, de különös véletlen az olyan, amely alól nem találunk meggyőző kivételt. A véletlennek ezt a típusát szabálynak szoktuk nevezni.

Mi a kereszténység egyedülálló előnye más világnézetekhez képest? Mit tanított Jézus, a zsidó Messiás, amit más nem? A tíz parancsolat lényegét senki más nem foglalta össze abban a két parancsban, hogy "szeresd Istent teljes erőddel, teljes szíveddel, teljes elméddel, és szeresd embertársadat, mint önmagadat". Senki más nem hirdetett pozitív gondolkodást, egyetemes nyitottságot, általános egyenjogúságot, szimmetrikus etikát és azonos mércét. Senki más nem fogalmazott úgy, hogy Isten maga a szeretet. Egyetlen más vallás Istene sem a lehető legjobb, legigazságosabb, aki a lehető legjobbat akarja az emberiségnek. Csak a kereszténység rendelkezik ezzel az istenképpel. (A többi társadalom megrekedt egy Messiás előtti állapotban, annak minden hátrányával.) A fenti szempontok együttese magyarázza, hogy miért épp a keresztény többségű társadalmakban érvényesülnek az emberi jogok.

Keresztényként a világ legjobb istenképére és erkölcsi szabályzatára támaszkodhatunk, ez a siker titka. Tegyük a rendszerszintű sikeralapot a személyes és közösségi sikerünk kulcsává. A következő fejezetekben ezt értelmezem az élet különböző területeire.

2014. szeptember 22., hétfő

Sikerkalauz keresztényeknek 3/e. fejezet

Pascal fogadása
Blaise Pascal francia matematikus játékelméleti istenérvet alkotott. Tegyük fel, hogy nem tudjuk, létezik-e Isten. 50% eséllyel létezik, 50% eséllyel nem létezik. (Ismerős a felállás, ez az Isten-vita nullpontja.)

Ha életünkben betartjuk Isten szabályait, és Isten létezik, akkor örök boldogságban lesz részünk. Ha kiderül, hogy nincs Isten, akkor hiába tartottuk be a szabályait, de Isten szabályainak betartása elhanyagolható energiabefektetés - mondja Pascal. Ha nem tartjuk be Isten szabályait, és Ő nem létezik, akkor jól tippeltünk, megspóroltuk az elhanyagolható energiabefektetést, viszont ha mégis létezik, akkor örök szenvedésben lehet részünk. Isten létét feltételezve minimális befektetéssel maximális nyereséget érhetünk el. Isten nem létét feltételezve minimális spórolással maximális veszteséget kockáztatunk.

Képzeljük el, hogy egy metrójegy 1 forintba kerül. A bliccelőket 1 millió Ft-ra büntetik. Akinek viszont van jegye, amikor jön az ellenőr, az 1 millió Ft jutalmat kap. 50% esélyünk van, hogy jön az ellenőr. Ha veszünk jegyet, és nem jön, kidobtunk az ablakon 1 forintot. Ha jön, nyerünk egymilliót. Másrészt, ha nem veszünk jegyet, megspórolunk 1 Ft-ot, és 1 milliós büntetést kockáztatunk, 50% valószínűséggel. Egy ésszerűen gondolkodó ember vajon vesz jegyet 1Ft-ért? Ki az a bolond, aki nem akar ilyen olcsón nyertese lenni az Élet nevű játszmának? Mennyivel nagyobb itt a nyerés esélye, mint a lottóban, és mennyivel kevesebbe kerül a részvétel?

Pascal fogadásának gyenge pontja, hogy mennyibe is kerül valójában Isten szabályainak betartása. Ha nem elhanyagolhatóan kevésbe, hanem jóval többe, akkor borul a levezetés. Nos, sokba kerül betartani a tíz parancsolatot, nem lopni-csalni, nem törni házasságot? Tény, hogy némi önfegyelmet igényel. Viszont a legtöbb ember tisztában van vele, hogy a tíz parancsolat megszegésének ára van, nem betartani hosszú távon rosszabb eredménnyel jár, mint betartani. Ezt azt jelenti, hogy Isten szabályainak követése semmibe sem kerül, egyenesen haszonnal jár. Pascalnak nem egyszerűen igaza van, hanem még el is túlozza a befektetendő energiát.

Már említettük, hogy Isten szükségképpen a lehető legjobb, legigazságosabb, továbbá a lehető legjobbat akarja az egyénnek és az emberiségnek. Ebből szintén következik, hogy költsége csak annak van, ha nem tartjuk be a szabályait. A szabályok követése egyéni és közösségi haszonnal jár, már itt a földön.

Pascal módszerének alkalmazásához semmi más nem szükséges, mint munkafeltevésként elfogadni Isten létét, és betartani a szabályait.

Megnéztük a logikai érveket, a kozmikus filozófiától a társadalmon át az egyéni életstratégia felé haladva. Most nézzük meg érzelmi istenérveket.

A teremtett világ Istent dicséri
Nézd meg a fű zöldjét, az ég kékjét, a madarak röptét, a tenger hullámait, a hegyek ormait, a rózsa hamvas szirmait, a szivárványt: el tudod képzelni, hogy ezt a sok szépséget senki sem teremtette? Isten mindenütt jelen van a világban. (Tudományos ellenérv: a hópehely kristályai gyönyörűek, de nem Isten teremti, hanem az anyag fizikai törvényei hozzák őket létre. A többi jelenségnek is mind megvan a maga természeti magyarázata.)

Az ember ösztönösen keresi Istent
A lélek csendjében ott van Isten. Csendesedj el, tárd ki szíved-lelked a világra, és érezni fogod Isten jelenlétét. (Ellenérv: tarts egy kagylót a füledhez, és hallani fogod a tenger zúgását - valójában a szervezeted belső zaját. Istent és a tengert csak hallucinálod.)

Érzelmi ellenérv
Az emberek mind egyenlőek, bőrszíntől és vallástól függetlenül. A vallás az oka, hogy a hétköznapokban ezt képtelennek tűnünk megérteni. A vallás mögött az istenhit áll, amely ellentmond a tudománynak, az emberi egyenlőség és igazságosság érdekében ennek a tudománytalan helyzetnek meg kell szűnnie. Hát nem szánod a vallás sok millió áldozatát? Nem nyögsz te is a korlátolt, elavult hagyományok sötét terhe alatt? Világosodj fel, légy szabad. Ha már senkit sem vakít el a hit és a vallás, akkor végre megértjük, hogy minden ember egyenlő, és ennek megfelelően rendezzük be a világot.

Meggyőzően hangzik? Ha ezzel az érvvel szembesülsz, hirtelen nem találod a szavakat? Ez esetben olvasd újra a fejezetet, tudatosítsd a lehetséges érveket.

Összegzés: aki hisz Istenben, az ésszerűen erkölcsös, hasznos tagja a közösségének, ésszerű egyéni életstratégiát választott, és a tudomány minden eredményével is folyamatosan összhangban áll.

Aki nem hisz Istenben, az nem érti, miért erkölcsös, nem érti az egyén és a közösség közötti kapcsolatrendszert, ésszerűtlen egyéni életstratégiát választott, és istenpótlékra szorul: ám hasztalan reménykedik a tudomány megváltó erejében.

2014. szeptember 21., vasárnap

Sikerkalauz keresztényeknek 3/d. fejezet

Kant erkölcsi istenérve
Immanuel Kant megkísérelt matematikai-metafizikai modellt felállítani az erkölcsre. Teljesen zárt és következetes szabályokat keresett, amelyek nem szabadon választhatók, hanem egy virtuális térben létező objektumok. Istent a legfőbb jó ideájának vélte, akinek azért kell léteznie, hogy a jóval kapcsolatos egyéb ideák is létezhessenek. Kant idejében nem csak az erkölcsi szabályokat, hanem a matematikát is így képzelték el, azóta viszont kiderült, hogy nincs minden ember számára közös virtuális tér, és objektumok, ideák (pl. számok vagy szabályok) sincsenek benne. A levezetés nem sikerült.

Kant azonban melléktermékként feltalált egy máig irányadó érvelést, miszerint az ember tudatos lény, általában okkal cselekszik, és az erkölcsös cselekvés oka a túlvilágon várható jutalom. Következésképp az erkölcsös viselkedéshez léteznie kell túlvilági jutalomnak, ez pedig csak egy istenmodell keretében lehetséges, azaz Istennek mint erkölcsi szabályalkotónak és jutalmazónak is léteznie kell.

Könnyedén legyinthetnénk erre az "újkori" érvre: aki jutalomért erkölcsös, az nem is erkölcsös, hanem haszonelvű. Erkölcsösnek lenni csak belső motivációból, önzetlenül lehet, másképp nem érvényes az egész. Gondoljuk ezt át az alábbi kérdések fényében.

- Az ésszerű (racionális) ember nem ösztönösen, hanem megfontoltan cselekszik. (i/n)
- Az erkölcs csak ösztönös alapon érvényes, azaz irracionális. (i/n)
- Az erkölcsös ember irracionális, a racionális ember meg nem erkölcsös, legfeljebb haszonelvű szabálykövető. (i/n)
- Az ész és az erkölcs összeegyeztethetetlen. (i/n)

Most nézzük meg ugyanezt a munkára.
- A racionális ember jutalomért dolgozik. (i/n)
- A munka csak jutalom nélkül érvényes. (i/n)
- A dolgozó ember irracionális, a racionális ember pedig nem dolgozik, hanem pénzt keres. (i/n)
- Az ész és a munka összeegyeztethetetlen. (i/n)
- Ha egy vállalatnál teljesítménybért vezetnek be, az összteljesítmény nő. (i/n)
- Ahol megszüntetik a teljesítménybért, ott az összteljesítmény csökken. (i/n)
- A jutalom ösztönzi a teljesítményt. (i/n)
- Ezek szerint az ész és a munka összeegyeztethető. (i/n)

Tapasztalatból tudjuk, hogy a jutalmazás eredményes ösztönző. Nincs ez másként az erkölcs területén sem. Különösen mivel "erkölcs" alatt általában a rövid távú egyéni előnyökről való lemondást értjük valamely magasabb elvnek megfelelve. Hosszú távon ezzel elvi elismerést érünk el, ami lelki örömöt okoz. Ha csak elv van, és nincs konkrét jutalom, akkor a rövid távú egyéni veszteség érzete gyakran erősebb, mint a magasabb szempont, illetve a hosszú távú lelki öröm, ezért kevesebben erkölcsösek. Ha konkrét jutalomra lehet számítani, akkor a rövid távú veszteséggel szemben a hosszú távú haszon áll, erkölcsösnek lenni így már sokkal könnyebb. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy ez statisztikailag így működik. Egy-egy embernél a jutalom és az erkölcsösség szintje között nincs feltétlenül összefüggés, de ezer, tízezer, százezer, egymillió embernél már határozottan van.

Ha az erkölcsösebb egyénekből álló társadalom sikeresebb, akkor az evolúció hosszú távon az erkölcsös társadalmak sikerét eredményezi. Hosszú távon azok a kultúrák válnak dominánssá, amelyek hisznek Istenben és a túlvilági jutalomban.

A dominánssá válás valószínűleg már az emberi fejlődés egészen korai szakaszában lezajlott, mert akármilyen messzire megyünk vissza a történelemben, csak így vagy úgy hívő kisközösségeket és társadalmakat találunk. Sikeres ateista közösségnek nyoma sincs. Az történhetett, hogy a túlvilági jutalmat el nem fogadó egyének automatikusan antiszociálisnak és/vagy magányos pszichopatának bizonyultak, és önként távoztak a társadalomból, vagy erőszakosan távoztak az életből. Akárhogy is, nyomtalanul eltűntek, a negatív példájukkal erősítették a közösségük túlvilágba vetett hitét.

Az ateizmus modern értelmiségi törekvés, és mindig kell hozzá egy hívő társadalom, amely biztosítja az ateista anyagi hátterét. Ha a hitet elutasító ember választhat, hogy a maga igazával New Yorkban vagy az afgán hegyvidéken próbál-e érvényesülni, vajon melyiket választja? Az afgán hegyvidék dzsungeltörvényei között egy ateista vagy beáll egy hívő közösségbe, vagy rövid úton kihullik az evolúció rostáján, míg New York keresztény hátterű jóléti szabályaira támaszkodva évtizedekig oszthatja az észt, és számos társat is toborozhat.

Kant erkölcsi istenbizonyítéka korántsem cáfolhatatlan, hiszen az, hogy egy sikeres közösség szükségképpen hisz a túlvilágban és az isteni jutalomban, az nem ezek létezését bizonyítja, hanem ismét az agyunk működését tárja elénk. Ha belegondolunk, színek sem léteznek feltétlenül, csak a tárgyakról visszaverődő fényhullámhosszok. Az, hogy az életben maradásunkhoz a döntő többségünk színeket lát, az idegrendszerünk felépítéséből következik, és nem bizonyítja a színek létét - bár nem is teszi felvilágosulatlan babonává azt, ha hullámhosszok helyett színekről beszélünk.

Egy vakon született embernek nehéz elmagyarázni a színek keltette érzést, és ha a vakok sikeresebbek lennének az életben, hamarosan dominánssá válnának. Akár van szín, akár nincs, mindenkit lebeszélnének a felesleges színérzetről. Ha sikeresebbek lennének. Ugyanígy, ha az Istenben, túlvilági jutalomban és a racionálisan indokolt erkölcsben nem hívő emberek sikeresebbek lennének, hamarosan dominánssá válnának, és akár léteznek transzcendentális szempontok, akár nem, mindenkit lebeszélnének a felesleges transzcendentalitásról. Ha sikeresebbek lennének. Egyelőre azonban úgy fest a helyzet, Kantot dióhéjban összefoglalva, hogy Isten és túlvilági jutalom mint erkölcsi indok vagy létezik, vagy az emberiség sikere érdekében ki kellene találni.

A gondolatmenet vége egy bonyolult logikai körhinta: aki azért nem hisz Istenben, mert "racionálisnak" gondolja magát, az vagy irracionálisan erkölcsös, ami egyéni ellentmondás, vagy racionálisan erkölcstelen, ami társadalmi probléma. Azaz vagy olyan irracionális egyén az illető, aki racionálisnak álmodja magát, vagy a társadalom irracionális, amikor megtűri a soraiban. Aki viszont "irracionálisan" hisz Istenben, az erkölcsi értelemben racionális, és társadalmi szempontból hasznos, ösztönözve érzi magát a közösségi szabályok betartására. Mivel Istenben híve erkölcsileg racionális és társadalmilag hasznos lesz, valójában racionálisan hisz Istenben.

Senki nem állíthatja magáról egyszerre, hogy racionálisan nem hisz Istenben, miközben irracionálisan erkölcsös, és hogy a skizofréniája követendő példa. Azt sem állathatja magáról senki, hogy irracionálisan hisz Istenben, ezért racionálisan erkölcsös, és hogy a skizofréniája követendő példa. Kétféle következetes állítás létezik, ám csak az egyik követendő. 1. Racionálisan ateista és erkölcstelen. 2. Racionálisan hívő és erkölcsös.

Erre a kérdésre a törvények és az emberi jogok természetéről elmélkedve még visszatérünk. Kant erkölcsi érve sokkal erősebb, mint első látásra vélnénk, egy perc alatt felőröli az ateista álláspontot.

Folyt. köv.

2014. szeptember 20., szombat

Skót népszavazásból magyar autonómia

Rövid kitérő a rendszeres témához képest: két napja a skót szavazók 55%-a nemet mondott a függetlenségre. Mi következik ebből? Számunkra csupa jó dolog.

Már a népszavazási kampány elején gyanúm támadt, mikor a függetlenségpártiak közölték, hogy az angol fontot természetesen az elszakadás után is megtartják. Hogyan? Hát a Bank of England felügyelete mellett - érveltek a lelkes skót hazafiak. Ezen a ponton érthetetlenné vált, mit is akarnak.

Skócia tudniillik eddig is autonómiát élvezett, önálló kormánya és parlamentje volt. A függetlenség legfeljebb formális elhatárolódással egészítette volna ki a mai helyzetet. De ki akar úgy elhatárolódni, hogy továbbhasználja a régi pénzt? Mi lett volna, ha 1848-ban Magyarország úgy szakad el Ausztriától, hogy megtartja a labancok pénzét és jegybanki felügyeletét? Ez esetben elmaradt volna a szabadságharc, az osztrákok jót nevettek volna, azután vidáman elmentek volna sörözni Kossuthékkal.

Szerintem az angol kormány is csak mutatta, hogy izgalmában rágja a körmét. Ilyen felállás mellett nem volt oka aggódni. Miért ne gondolkodhatnának szabadon az emberek? Mézgáné Paula például rendszeresen megfontolja, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül, azután marad a megszokott Gézája oldalán. A skótok kaptak néhány ígéretet az eddig is mintaszerű autonómia továbbfejlesztésére, hazafiasan elmentek választani, vállon veregették a nemzeti öntudatot, és végül a józan ész győzött. Mindenki örülhet.

Ez annyiban jó hír a magyar autonómiatörekvések szempontjából, hogy alaptalanná teszi a szlovák, román, szerb és ukrán aggodalmakat, miszerint az autonómia csak ügyes csel a teljes elszakadáshoz vezető úton. Miszerint az autonómiát kérők füllentenek, nem autonómiát akarnak ők, hanem függetlenséget, és nem nyugszanak, míg el nem érik. A katalánok példája egyébként tényleg ezt a forgatókönyvet támasztja alá, ők már minden reálisan elérhető önállóságot megkaptak Spanyolországtól, és mégsem elégedettek, rendszeresen önjelölt népszavazást tartanak az elszakadásról. A skótok ellenpéldája viszont a józan észt mutatja fel: az autonómiából nem lesz automatikusan függetlenség, ha az autonóm régió gazdaságilag így jobban jár. Ahol jó élni, mert jólét van, és korrektül bánnak a kisebbségekkel, vagyis a regionális többséggel, ott felesleges szakadár mozgalmaktól rettegni.

A Vajdaság, a Felvidék (PC-ül: Dél-Szlovákia), Kárpát-alja és Székelyföld esetében az autonómiatörekvés arról szól, ami a nevéből következik, nem többről, nem kevesebbről. Ideje érvényt szerezni a jogos igényeknek. Az érintett országok pedig bölcsen döntenek, ha a kisebbségekkel korrektül bánva teszik okafogyottá az egzisztenciális félelmeiket. Ha a skótoknál győzni tudott a józan ész, máshol is győzni fog.

2014. szeptember 19., péntek

Sikerkalauz keresztényeknek 3/c. fejezet

Nullpont és bizonyítási teher
Klasszikus ésszerűségi szabály, hogy aki állít valamit, az köteles bizonyítani. A bíróság szemében a vádlott mindaddig ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét. A bizonyítási teher a vádlón van. A bizonyítási teher nem fordítható meg, vagyis nem mondhatjuk, hogy a vádlott mindaddig bűnös, amíg be nem bizonyítja az ártatlanságát, mert ilyen alapon mindenki bűnös lesz.

Az Isten létével kapcsolatos vitákban is előkerül ez az érv, vagyis hogy Isten mindaddig nem létezőnek minősül, amíg hitelt érdemlően be nem bizonyosodik a léte. Mi az alapértelmezett: hogy Isten van, vagy hogy Isten nincs? Mi a nullpont, ahonnan indul a vita? Aki az ellenkezőjét állítja, az köteles bizonyítani.

Semminek nem bizonyítható a nem léte (pl. hogy nincs jeti és/vagy loch nessi szörny), ezért Istent alapértelmezetten létezőnek tekinteni nem korrekt, mert ha a nem lét bizonyítása lehetetlen, akkor a vita eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Tisztességes vitában nem játszunk cinkelt lapokkal.

Viszont Isten nem létét sem korrekt alapértelmezettnek venni, hiszen az emberiség döntő többsége ösztönösen hisz különböző transzcendens erőkben, lényekben és tényezőkben. A legelvhűbb ateistákat is foglalkoztatja az "Isten-jelenség" magyarázata. Isten nem létét alapértelmezettnek véve tagadnánk a tapasztalati tényeket, és mivel semminek a léte nem bizonyítható (végső filozófiai értelemben), ezzel ugyancsak eldőlne a vita, mielőtt elkezdődne. Márpedig tisztességes vitában nem játszunk cinkelt lapokkal.

Honnan tudhatjuk, hogy filozófiai értelemben semmi sem bizonyítható, ahogy az ellenkezője sem? Onnan, hogy az utóbbi ötezer évben elég sokan próbálták már cáfolhatatlanul levezetni a filozófiai modelljüket - ám senkinek sem sikerült. Ha sikerülne, nem ápolnának egyeseket elmegyógyintézetben a Napóleon-komplexusuk miatt, mert vagy ők bizonyítanák meggyőzően, hogy tényleg Napóleonok, vagy az ápoló személyzet győzné meg őket logikailag az ellenkezőjéről. A jelek szerint ez nem megy. Az értelmi áttörés lehetetlenségébe beletörődve jutottunk el a mai "kinek a pap, kinek a papné" állapothoz, ami azonban túlzás, hiszen a dolgok végső levezethetetlensége nem ok rá, hogy többé semmit ne próbáljunk következetesen végiggondolni.

Ma már tudjuk például, hogy az euklidészi geometria nem az egyetlen lehetséges modell, ám ez nem ok arra, hogy "kinek Euklidész, kinek Euklidészné" alapon ne legyen érettségi témakör. Nehéz lenne nélküle a földmérők és a mérnökök élete. A hangsúly az egyetlen univerzális és kötelező igazságról a modellek belső következetességére és gyakorlati hasznára tevődött át.

Triviális példa a helyesírás: nem vezethető le, hogy nekünk épp a latin abc-t kellene használnunk, és épp azokra a hangokra épp úgy, ahogyan tanuljuk.  Miért nem cirill abc-t használunk, vagy miért nem kínai írásjeleket? Miért nem jelöljük "sz"-szel a "s" hangot, mint a lengyelek? Ennek nincs megalapozott indoka. Mégis általános meggyőződés, hogy legalább az anyanyelvünk helyesírási rendszerét meg kell ismernünk, és igyekeznünk kell azt jól alkalmazni. Pillanatnyilag nem elfogadott gondolat, hogy mindenki írjon olyan jelekkel és helyesírással, ahogy neki tetszik, és amíg az ember társas lény, valószínűleg nem is lesz elfogadott.

Egyfelől a világon semminek nincs végső indokoltsága, másfelől viszont a homo sapiens közösségben él, ésszel rendelkezik, és a legtöbbünknek rosszul esne az észt udvariasságból használaton kívül helyezni.

Sok levezetési kudarc után Isten (nem) léte témájában már nem a filozófiailag "bebizonyított" egyetlen kötelező Igazság a lényeg, hanem a választott munkamodell belső következetessége és gyakorlati hasznossága. Nem vehetünk fel olyan kiindulópontot, amely eleve vesztes helyzetbe hozná az alternatívák egyikét. Következésképp a nullpont, ahonnan indul a vita: Isten 50% valószínűséggel létezik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem létezik. A bizonyítási teher itt értelmetlen, egyik alternatíva sem bizonyítható. Végső fokon semminek a (nem) léte nem igazolható akkora erővel, hogy kötelező legyen elfogadni, ezért a vita pontosan ilyen állásban fog végződni, bármeddig is folyik, bármilyen érvek kerülnek is elő. Különbség a belső következetességben és/vagy a hasznosságban mutatkozhat.

Arisztotelész fentebb kifejtett istenérve például azzal kontrázható meg, hogy Isten ugyan megfelelő logikai záróelem az oksági lánc végén, és ugyan nincs más lehetséges záróelem, de a logikai lánc nem feltétlenül azonos a valósággal. Az, hogy az agyunk így működik, nem végső bizonyíték Isten létére. Isten lehet az emberi agy produktuma, strukturális mellékterméke.

Nézzük azonban tovább az érveket, a kozmikus szinttől a magánéletünk felé haladva.

Folyt. köv.

2014. szeptember 18., csütörtök

Sikerkalauz keresztényeknek 3/b. fejezet

Arisztotelész logikai istenérve
A világban minden mozog, mert valami más mozgatja. Ha végigkövetjük a mozgatók láncolatát, ki/mi az első mozgató? Ez csak Isten lehet - mondja Arisztotelész. Mielőtt legyintenénk erre az "ókori" érvelésre, fontoljuk meg, milyen modern gondolat.

A kérdés ma úgy szól, hogy mi honnan/hogyan keletkezett. Ugyanúgy ok-okozati láncot kapunk, mint Arisztotelész, és a végén kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, hogy a legelső létezőt, minden más létező okát ki/mi okozta? Bármilyen értelmezési keretet választunk, a válasz ma is Isten.

Az ősrobbanás modell szerint minden egy rendkívül kicsi, és rendkívül sűrű pontból indult ki, onnan robbant szét minden anyag, létrehozva a táguló világegyetemet. De ki/mi hozta létre ezt a rendkívül kicsi pontot? Ha azt feleljük, hogy az anyag törvényszerűségei, vagyis hogy egy korábbi világegyetem sűrűsödött össze abba a robbanáspontba, akkor ez nem végső magyarázat, hanem egy újabb szem az oksági láncban, amely után visszatér a régi kérdés, hogy ki/mi hozta létre az anyagot a törvényszerűségeivel együtt, és a válasz ismét Isten. Akármeddig nyújthatjuk az oksági láncot, nem kerüljük el a végső kérdést, sem a végső választ. 

Mi van akkor, ha a kérdésre materialistán így felelünk: a dolgok végső magyarázata, hogy az anyag öröktől fogva létezik a ma ismert tulajdonságaival? Miért? Mert csak. Ez annyit jelent, hogy magyarázat helyett erőszakkal elvágtuk az oksági láncot, ex catedra kijelentettünk egy bizonyíthatatlan dolgot. Más szóval, érzelmi alapon ragaszkodunk egy ésszerűtlen állásponthoz. Máris megfordult az érvelési helyzet, a hit ellen érvelő makacskodik ésszerűtlenül. Miért ésszerűtlen az oksági lánc elvágása? Mert az emberi agy nem áll le a kérdéseivel, amíg kielégítő választ nem talál, és mivel egyedül Isten tud úgy teremteni, hogy Őt nem kellett valaki másnak teremtenie, az oksági lánc szükségképpen Istenben végződik. 

Ezt úgy képzelhetjük el, mint egy tetszőlegesen hosszú Lego-sort. A sor az egyik irányba akármeddig bővíthető, mert olyan elemeket használunk, amelyek egymásba csatlakoznak, és mindig lesz hely egy új elem, vagyis új okozat beépítésére. A másik irányt viszont szeretnénk lezárni egy olyan elemmel, amely ráillik a sor végére, de rá már nem csatlakozhat új elem. Keresünk tehát egy sima felületű lezáró darabot, egy előzmény nélküli okot. Logikai értelemben ilyen Isten, mert bármilyen hosszú oksági sor végére odaillik, és a sor Isten után már nem folytatható. (Ki teremtette Istent? Senki.)

Ugyanez a logikai helyzet a darwinizmussal és alváltozataival. Ha tudományosan kiderítjük, hogyan fejlődtek ki a ma ismert élőlények - akár egy közös ősből, a cianobaktériumból, akár többféle élőlényből -, jön a kérdés, hogy a közös ős(ök) hogyan keletkezett/-tek? Ha Isten teremtette az első élőlény(eke)t, akkor itt a lánc vége. Ha azt mondjuk, hogy az élettelen anyagból, spontán módon jöttek létre, akkor visszaugrunk az anyag keletkezésének oksági láncába, és a végpont szintén Isten.

Bármilyen új kozmológiai modellel bővítjük az ismereteinket, mindig erre a végpontra jutunk. Ha például az anyag valójában energia, akkor ki/mi hozta létre az energiát? Ha több különálló világegyetem (multiverzum) egyikében élünk, akkor milyen keretben van a multiverzum, hogyan keletkezett, és amiből keletkezett, azt ki/mi hozta létre?

Arisztotelész istenérve az idők végezetéig minden új tudományos eredményt befogad a végső kérdéshez vezető logikába, és a végső válasz mindig Isten marad. A tudomány a hívő ember szövetségese, mert miközben egyre több ismerettel gazdagít a körülöttünk lévő világról, a hitet is minden ponton alátámasztja. És ez csak egy a számos komoly istenérv közül.

Folyt. köv.

2014. szeptember 16., kedd

Sikerkalauz keresztényeknek 3/a. fejezet

Erőleves a keresztény érvelők lelkének

Nem jól alakulnak mostanában az Isten léte kontra nem léte témában folytatott viták. Általában úgy foglalhatók össze, hogy a "tudomány" híve mellett csak az összes észérv szól, a "hit" híve mellett meg az érzelmi makacsság, miszerint az állításai ésszerűtlenek, de joga van ésszerűtlennek maradni. Ez nem az érvek tényleges erőviszonyát tükrözi, hanem azt, hogy a keresztények nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, és téves álláspontból, rossz stratégiával érvelnek. Ebben a fejezetben felturbózzuk a képességeinket.

Isten léte mellett valójában több észérv szól, mint ellene, miközben nincs végső bizonyíték sem pró, sem kontra. Az alábbi kérdések a valósággal való szembenézést segítik - mind a hívők, mind a nem hívők számára. Igyekezzünk őszintén és körültekintően válaszolni.

1. Isten (nem)létére cáfolhatatlan bizonyítékkal rendelkezünk. i/n
2. Kénytelenek vagyunk nyitva tartani az Isten létezik/nem létezik opciókat. i/n
3. Isten (nem)létét csakis munkafeltételezésnek tekinthetjük. i/n
4. Ha Isten létezik, akkor kötelezően a lehető legjobb. i/n
5. Ha Isten nem a lehető legjobb, akkor definíció szerint nem Isten. i/n
6. Az emberiség jelentős részének intuitív meggyőződése, hogy Isten létezik. i/n
7. Ha ezek az emberek azt feltételezik Istenről, hogy emberi szempontból a lehető legjobb, akkor ebben az istenképben híve definíció szerint humanisták. i/n
8. A humanizmus definíciója az emberközpontúság, akár hittel, akár hit nélkül. i/n
9. Egy humanistának nem lehet gondja egy emberi szempontból lehető legjobb Istennel. i/n
10. Amelyik humanistának gondja van az emberi szempontból legjobb Istennel, az következetlenül gondolkodik. i/n

Isten létére nézve Ockham elve (más néven: Occam borotvája) miatt nem rendelkezhetünk "cáfolhatatlan" bizonyítékkal. William of Ockham 13. századi ír szerzetes vezette be azt az elvet, hogy ha egy jelenségre van egy istenes és egy természeti magyarázatunk, akkor kötelesek vagyunk a természeti magyarázatot használni. Nem azért, mert biztosan az lesz az igaz, hanem mert minél több természeti magyarázatunk van, annál jobban boldogulunk a gyakorlati életben, és Isten is azt szeretné, hogy jól boldoguljunk a gyakorlati életben. Pl. az influenza elméletben lehet Isten büntetése vagy egy vírusos fertőzés is, de ha van egy vírusos magyarázatunk, Ockham alapján kötelesek vagyunk azt használni. Járványügyi szempontból ez praktikusabb, Isten pedig nem sértődik meg, hogy kimaradt a modellből. Ockham maga hívő ember volt, a módszere nem ütközött a hitével. 

A természettudományok Ockham elvére épülnek, fogalmilag kizárják Istent a modelljeikből. Ha netán olyan jelenségre bukkannának, amely Istenre utal, akkor azt mondanák, hogy ez érvénytelen, előbb-utóbb meg fogjuk rá találni a természeti magyarázatot. Kizárják az Isten-opciót. Ezek után persze, hogy soha nem bukkanhatnak "cáfolhatatlan" istenbizonyítékra. Ez nem a tényleges helyzetet tükrözi, hanem az emberiség tapogatózását segíti a megismerhető világban. Istent bármi mögé azonnal oda lehet tenni, ám ha megelégednénk ennyivel, akkor nem ismernénk többek között a gravitációt, a mikroszkopikus méretű szervezeteket és a vegyületeket. Nagy veszteség lenne. Isten deklarált kihagyása praktikus, a tudományos fejlődésünket szolgálja, de ne keverjük össze a praktikus módszert a végső igazsággal.

Ebből az következik, hogy a "tudomány" kontra "hit" vita téves felállás. A hit mellett érvelő ember ugyanúgy elfogadja a tudományt és a tudományos modelleket, ezeket a fejlődés szolgálatában állónak tartja. Vitatkozni azon lehet, hogy miért nincs Isten létére természettudományos bizonyíték. Ez pedig rövid vita, mint a fentiekben láttuk. Gyakorlati példával: ha a fejünkre teszünk egy fülhallgatót, és szeretnénk vele megtalálni az infravörös fénytartományt, nem fog sikerülni. Olyan konstrukciót választottunk, ami ezt lehetetlenné teszi. Ésszerű azt mondani, hogy "majd akkor hiszem, hogy létezik infravörös fény, ha a fülemen lévő műszerrel észlelem"? Ha a fülhallgató nem jelez infravörös fényt, akkor ezzel bizonyítottuk, hogy infravörös fény nem létezik? Aligha. A dolgok nem léte egyébként semmilyen módszerrel nem bizonyítható.

Fogadjuk el bátran, hogy Isten létére nincs, és soha nem is lesz természettudományos bizonyíték, ugyanis ez következik a hívő Ockham által alkotott tudományos módszertanból. Marad még érvünk bőven.

Folyt. köv.

2014. szeptember 14., vasárnap

Sikerkalauz keresztényeknek 2/d. fejezet

Mitől van annyi szenvedés, annyi rossz a világban? Hogy engedheti meg mindezt Isten? Ezek a kérdések természetesek, de ellentmondanak a lehető legjobb, legigazságosabb istenképnek, kimondva-kimondatlanul egy igazságtalan istent szólítanak meg. Ilyen isten pedig vagy nincs, vagy célszerűtlen, hogy legyen, és szükségképpen igényel maga fölé egy lehető legjobb, legigazságosabb, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Istent. Más szemszögből, a lehető legjobb, legigazságosabb, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Isten vagy létezik, vagy célszerű, hogy létezzen, és ez az állítás semmilyen más istenképre nem érvényes.

Ha tehát abból indulunk ki, hogy Isten a lehető legjobb, legigazságosabb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, akkor a válasz úgy hangzik, hogy a szenvedést, a rosszat nem Isten okozza, hanem a szabad akaratunk, és Isten mindössze a szabad akaratot engedi meg, a további panaszaink ebből következnek.

A "rossz" első megközelítésben az életritmusunkból adódik, hiszen aki nem éhes, annak nem fog ízleni az étel, aki soha nem boldogtalan, az nem tudja, mi a boldogság. Popfilozófiai megfogalmazásban: "Hogy lásd, egy napod mennyit ér, néha látnod kell, az élet hogyan fogy el." (Sztevanovity Dusán: A szerelemnek múlnia kell) Ezek szerint nem kell ahhoz teológusnak lenni, hogy a "rossz" fogalmát a "jó" mellé állítva felfedezzük a kettő közötti szükségszerű kapcsolatot. A "rossz"-nak ez a típusa azon az áron kerülhető el, hogy lemondunk a "jó"-ról (lásd Buddha és a sztoikusok ide vágó eszmefuttatásait), ám a legtöbb ember nem szeretne ilyen árat fizetni.

A "rossz" második nekifutásra az Isten szabályaitól való eltérésből következik. Mivel Isten a lehető legjobb, legigazságosabb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, olyan világot teremtett, amely a szabályait betartva a lehető legjobb és legigazságosabb az egész emberiség számára. A szabad akarat lehetővé teszi az embernek, hogy önként kövesse ezeket a szabályokat, ezáltal ideális állapotban tartsa a világot. Ám a szabad akarat azt is lehetővé teszi, hogy eltérjen Isten szabályaitól, és ezzel rontsa a világ állapotát. Ha alaposan körülnézünk, azt látjuk, hogy sok-sok ember rongálja manapság a világot, boldogtalanná téve nem csak az áldozatait, hanem áttételesen magát és a szeretteit is. Isten szabályainak önkéntes betartásával mindez a "rossz" elkerülhető. A "rossz"-nak ez a típusa a szabad akarat feladásával is elkerülhető lenne, de a döntési szabadságunkról lemondva elveszítenénk embervoltunk egyik legfontosabb jellemzőjét.

A "miért van annyi rossz a világban, és hogy engedheti ezt meg Isten?" kérdést feltevők valahogy úgy képzelik el az ideális világot, hogy minden legyen egyfolytában jó, rossz soha, valamint folyton eltérhessünk Isten szabályaitól, és ez mindig semleges vagy pozitív következménnyel járjon. Ésszerűen megfontolva a felvetést, a világ nem kerülhet ilyen állapotba, mert ilyen állapot nem létezik, és ezzel a lelke mélyén a legtöbb ember tisztában van.

A "rossz" evolúciós értelemben a kontraproduktív (káros), illetve a maladaptív (helyzethez nem illő) magatartás következménye és ellenösztönzője. A fogfájás például nem kitolás az egyénnel, hanem a fogak elhanyagolása ellen ösztönöz, ezáltal hasznos mind az egyén, mind a faj számára. A "szenvedés" arra késztet, hogy evolúciós értelemben produktívan és adaptívan viselkedve törekedjünk a boldogságra, ezáltal a folyamat nyertesei legyünk. A lehető legjobb, legigazságosabb, és az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Isten pontosan ugyanezt várja tőlünk.

2014. szeptember 12., péntek

Sikerkalauz keresztényeknek 2/c. fejezet

Fafejű maradiság, ha az elvált és újraházasodott katolikusok nem járulhatnak szentáldozáshoz? Szerintem nem.

Jézus holtomiglan-holtodiglan monogámiát tanított, ennek az felel meg, aki az első házasságában él, és hűséges a párjához. Aki ettől eltér, az a saját kockázatára teszi.

A szentáldozás nem valamiféle jog, hanem a Jézushoz való közelség jelképe. Aki tudatosan megszegi Jézus tanítását, és nem bánja a dolgot, hanem köszöni, jól érzi magát ebben a helyzetben, az nincs közel Jézushoz. Minek hazudná a formát, ha eltökélten nem kér a tartalomból?

Jézus körül csak bűnbánatra kész tanítványok voltak, akik nem a Messiást akarták az életükhöz igazítani, hanem az életüket igazították a Messiáshoz. Sehol nem olvasunk olyan emberről az evangéliumokban, aki tudja, hogy bűnös, de nem bánja, és még reklamál, hogy Jézus figyelmen kívül hagyja. Pedig biztosan voltak ilyenek szép számmal. Csak nem kerültek be az örök boldogság örömhírébe, mert ezzel a hozzáállással magukat zárták ki belőle.

Hogyan hozta valaki magát olyan helyzetbe, hogy a továbbiakban lehetetlennek látta a boldogságát azzal az emberrel, akinek néhány évvel korábban örök hűséget esküdött? Ez a válások mögötti alapkérdés.

Milyen alapon hozták meg az örök hűségről szóló döntést? Szex vagy lelki közelség alapján? A nemi hormonok három évente változnak, a lelki közelség viszont tartósabb. Ha nem volt lelki közelség, miért fogadtak örök hűséget egymásnak? Hagyománytiszteletből, a nagyszülők miatt? Nem lett volna szabad. Ha volt lelki közelség, de már nincs, akkor miért ne lehetne helyreállítani? A gyengélkedő kapcsolatot gyógyítani kell, nem eldobni, mint az egyszer használatos fogyasztói termékeket.

A katolikus egyház Jézus tanításának megfelelően nem működik közre az egyéni felelőtlenségben, nem üt pecsétet a Jézus tanításától való tudatos eltérésre. Ha az érintett biztos benne, hogy ez volt az egyetlen működőképes megoldás, és Isten előtt vállalja, hogy a döntése tényleg így volt helyes, akkor nem hiányolja a külső formai megerősítést, hiszen biztos a dolgában. A Jézussal való közösség lélekben valósul meg, nem az ostya lenyelésében. Aki elmondja a mise keretében, vagy akár a misén kívül, magában elimádkozza, hogy "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem", az lélekben már szentáldozáshoz járult, vagyis ténylegesen soha senki nincs eltiltva a szentáldozástól.

Azért fontos, hogy keresztényként láthatóvá/hallhatóvá tegyük a világban Jézus tanítását, hogy kevesebb keserűségbe fagyó élet legyen körülöttünk. Aki tiniként felelőtlenül szexelt, az csökkentette a lelki közelségen alapuló párválasztás esélyét, ezáltal megfosztotta magát a hűséges és boldog monogámiától, ami később őt magát zavarhatja a legjobban, ha idősebb korban összeáll benne a saját tettei és a boldogtalan következmények közötti összefüggés. Ez az összefüggés a legtöbb idősödő emberben feldereng, minél előbb, annál jobb. Miért ne lehetne az összefüggést már fiatalon, rossz kapcsolatok és a belőlük fakadó rossz következmények előtt átlátni?

A keresztények Jézus tanítását követve felelősséget vállalnak a saját életükért, és az embertársakat sem hagyják sodródni, például nem hagyják őket lelki közelség nélkül örök fogadalmat tenni, lebeszélik őket a felelőtlen szexről és a szexközpontú párválasztásról. Ez a megoldás arra, hogy a lehető legkevesebben legyenek lelki szentáldozásra korlátozva.

Ebben a példában is megmutatkozik, hogy Isten szabályai az ember boldogságát szolgálják, a tőlük való eltérés pedig boldogtalanságot eredményez.

2014. szeptember 11., csütörtök

Sikerkalauz keresztényeknek 2/b. fejezet

Az előző rész listáját két ponttal egészítem ki:
11. Egyetlen szabályt sem lehet azzal indokolni, hogy mert csak... így tetszik Istennek, ez Isten akarata. Isten akarata az ember java, ezért minden szabályt csakis az ember javával lehet indokolni.
12. Isten szabályai és a személyes boldogság összefüggéséhez át kell látnunk a tetteink és a következmények összefüggését. Ezt a szemléletet következményetikának nevezzük.

A következetes istenkép lehetővé teszi akár a legkényesebb aktuális kérdéseink vizsgálatát. Nézzünk néhány példát.

Mi legyen a házasság előtti szexszel? A tíz parancsolat "ne törj házasságot" parancsa részének tekintjük a házasság előtt ne szexelj szabályt is. Kényelmetlen szabály ez, mivel a nemi érés és a házasságkötés előtt régen néhány év telt el, ma pedig 10-25 év is eltelhet. Ilyen időtávon a szabály nem tartható be. Ezek szerint már nem aktuális?

Mivel Isten mindenkor a javunkat akarja, a szabály eredeti összefüggésben az ember javát szolgálja. Aki szerelemből házasodik, és idejekorán teszi, annak az élete nem kerül ellentmondásba az isteni szabállyal, és boldogabban fog élni. A házasság előtti szex tilalma időben kötött házasságot feltételez, csak ebben a szélesebb összefüggésben értelmes. Aki nem köt időben házasságot, az kénytelen lesz megszegni a szabályt, és persze sok más szabályt is, ami összességében csökkenti a boldogságszintjét. A meg nem kötött házasságokból kevesebb gyerek születik, és tönkremegy a nemzedékek közötti szolidaritáson alapuló nyugdíjrendszer. A tettet és a következményt összekötve azt kapjuk, hogy "ne szexelj házasság előtt" társadalmi szinten, mert szegénységben töltöd majd az öregkorodat - társadalmi szinten. Ez egyénileg eltérő módon valósul meg, de statisztikailag érvényes. Isten szabályainak betartása így növeli az egyén és a közösség boldogságát.
Folyt. köv.

2014. szeptember 9., kedd

Sikerkalauz keresztényeknek 2/a. fejezet

Ha bátran kijelentjük, hogy az Ószövetség több ezer éves dadogás Istenről, és nem az Úr fényképalbuma, majd hozzátesszük, hogy sem az evangéliumok, sem az újszövetségi levelek nem értelmezhetők szó szerint nekünk szóló üzenetként, akkor látszólag bajba kerülünk. Itt van előttünk a Biblia, elvben Isten szava, amelynek egyetlen szavát sem hisszük el fenntartás nélkül?

Ez nem akkora probléma, hiszen van csalhatatlan mércénk: Isten a lehető legjobb, legigazságosabb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek. Ami megfelel ennek az elvárásnak a Bibliából, az tényleg Istenről szól. Ami nem felel meg ennek az istenképnek, az tévedés vagy hamisítás.

A Biblia egy időben tökéletesedő istenképet tartalmaz, mindig olyan pontossággal, amilyennel az adott kor embere be tudta azt fogadni. A kinyilatkoztatás csúcspontján, az evangéliumokban megfogalmazódik, hogy Isten maga a szeretet. Aki maga a szeretet, az a lehető legjobb, legigazságosabb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek. Ez Isten valódi portréja, és ebből az istenképből számos következtetés adódik.

1. Isten soha nem önmagáért vár tőlünk "megfelelő" viselkedést, hanem magunkért, az emberi boldogságunkért.
2. Ha Isten szabályait követjük, az mindig a mi javunkat, és nem Isten "l'art pour l'art" javát szolgálja.
3. A teremtés egésze az emberről szól, az ember áll a középpontban.
4. A teremtés, más szóval Isten rendje a humanizmus legmagasabb foka.
5. Isten szabályait betartva statisztikailag boldogabbak leszünk, mint ha nem tartjuk be őket.
6. Isten szabályai nem értelmezhetők "szabál az szabál" alapon, hanem csakis az ember java szerint. Nem az ember van a Sábeszért, hanem a Sábesz az emberért - mondja Jézus.
7. Ha egy mechanikusan betartott szabály bizonyosan nem segíti elő egy adott ember boldogságát, akkor meg kell keresni azt a szabályt, amelytől az illető valóban boldogabb lesz természetesen hosszú távon, komplex szemlélettel.
8. Isten imádásában technikailag tökéletesedni csak akkor erény, ha emberi boldogságot eredményez.
9. Aki Isten akaratát keresi a világban, az a saját boldogságáért munkálkodik. Aki Isten ellen dolgozik, az pedig a saját boldogsága ellen tevékenykedik.
10. A boldog ember hite példa mások számára, ezért a valódi istenkép szerint megélt kereszténység másokat is kereszténységre lelkesít.
Folyt. köv.

2014. szeptember 7., vasárnap

Sikerkalauz keresztényeknek 1/a. fejezet, folytatás

Ott hagytuk abba, hogy Jézus megszünteti a judaista kiválasztottságot, és bevezeti az egyetemes meghívottságot. A Messiás meritokráciát hirdetett, egy olyan társadalmat, amelyben nem a születés, hanem az érdem határozza meg az egyén helyét. E társadalom alapjait azonban csakis judaisták segítségével akarta lerakni.

Az Evangéliumokat olvasva könnyen elfelejtjük, hogy a judaizmuson kívül egyetlen világnézetben sem volt Messiás, és hogy Jézus kizárólag judaistákat tanított, a földi küldetése kizárólag Izrael házához szólt. Tanító körútja során minden izraelita értesült a messiási végidők elérkeztéről, de csak egy kisebbség fogadta el őt Messiásnak. (Szinte minden évben fellépett egy új messiásjelölt, így a végidők meghirdetése a judaisták számára nem volt újdonság, némileg fásultan fogadták.) Jézus projektjének pontos terve nem ismert, arra következtethetünk, hogy az első körben megadta a népének az esélyt, hogy aki méltó, csatlakozzon hozzá. Kiképezte a képzőit, akiket a második körben, a kereszthalála és feltámadása után, a Szentlélek vezetésével elküldött a meg nem tért judaisták, majd a gójok közé. Utolsó földi utasítása: tegyetek a tanítványommá minden népet, azaz minden gójt.

Jézus folyamatosan hangsúlyozza a világ fiai és a világosság fiai közötti ellentétet, valamint hogy a tanítványai szenvedni fognak, üldöztetésben lesz részük, és hogy ez szükséges az örök élet és boldogság elnyeréséhez. Előrelátható volt, hogy az új tannal problémájuk lesz a Messiást el nem fogadó judaistáknak, a bibliai szempontból erkölcstelen, rabszolgatartó rómaiaknak, továbbá minden olyan gójnak, aki a népi hagyományait fontosabbnak tartja a társadalmi igazságosságnál és a haladásnál.

Így is lett. Az első judaista-keresztény "eretnekek"-re haragudtak a nemzettársak, mert szerintük a messiáskövetők elárulták a mózesi hagyományt, megszegték az elkülönülés parancsát. Ráadásul rendszeresen bejártak a zsinagógákba, és hirdették, hogy Jézus a Messiás, aki feltámadt a halálból. Ezért Kr.u. 73-ban kiközösítették őket, átkot mondtak rájuk, és az átkot beépítették a kötelező napi imába, hogy ettől kezdve csak az járjon zsinagógába, aki az egész ima szövegét végigmondja. "Annak az embernek" a követői már nem számítanak judaistának, szakadár eretnekek, szégyent hoznak a judaizmusra. A judaizmus egy kis létszámú, összetartó vallási közösség volt az ókori világban, amely teljesen elkülönült a többségtől, és a többség számára ismeretlen iratokat és szabályokat követett. Az Ószövetség, a Tóra és a szóbeli Talmud nem volt ugyan titkos, de héberül kellett volna tudni hozzá, és a judaistákon kívül senki nem tudott héberül. Jézus követői elkezdték terjeszteni a judaista ismereteket, megszegték a keveredés tilalmát, ezért elsősorban a saját nemzettársaik üldözték őket. Mindenhová követték az első keresztényeket, különböző híresztelésekkel igyekeztek ellenük hangolni a hatóságokat.

Lelkesen csatlakoztak az üldözéshez a rómaiak, mert az egyenlőség tanától lázongtak a rabszolgáik, az erkölcsösség tana miatt pedig hanyagolták őket az ágyasaik. A szexelvonástól bepöccent előkelő római férfiak kulcsszerepet játszottak a Néró idején kitört keresztényüldözésekben. A judaisták és a gój elit közös érdeke volt csírájában elfojtani az eretnek felforgató mozgalmat.

Valószínűleg sikerült is volna, ha nem jön Saul, és Pál néven nem viszi sikerre a térítést. Péter kapta ugyan elsőként a feladatot, hogy térítsen a gójok között, de az ex-farizeus Saul vitt az ad hoc tevékenységbe rendszert és teológiát. Mivel Pál maga is keresztényüldözőként kezdte, és csak azután állt át, egész életében kompenzált. A teológiájába beépítette a saját bűntudatát, későnjövőként igyekezett messiáskövetőbb lenni az addigi messiáskövetőknél. Ebből számos félreértés származott.

Pálnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a messiáskövetés nem halt ki, de - minden jó szándéka ellenére - Pál nem tekinthető Jézus legkiválóbb értelmezőjének, vagy a messiási szándék leghívebb tolmácsolójának. Pálnak ugyanis gondjai voltak a saját testével, míg az apostoloknak nem. Pál nem nősült meg, az apostolok többsége viszont eleve nős lehetett, mint arra Péter anyósának a csodálatos gyógyulásából következtethetünk. János az evangéliumi események idején talán fiatal volt még a házassághoz, de nincs kizárva, hogy később ő is megnősült. Pál ezzel szemben a test ellenében való élést hangsúlyozza, és a testkultuszban tobzódó görögöknél ezt talán pedagógiailag helyesen is tette, de a testkultuszt hírből sem ismerő utókor számára a mondanivalója így félreérthető. Hogy megtudjuk, mit akarhatott mondani Pál, le kell vonnunk a leveleiből a Jézus üldözése miatti lelkiismeret-furdalást és túlkompenzálást, valamint a görög közönség miatti testellenességet. Ami ezután marad, az valószínűleg közel áll Jézus tanításához és az apostolok gondolkodásához.

Sajnálatos módon, az evangéliumokat azért nem értelmezhetjük magunkra nézve szó szerint, mert az első három a Jézus korabeli judaistákhoz szólt, míg János evangéliuma a judaisták elől menekülő "eretnekek" tanítását fogalmazza meg a korabeli görögöknek. Pál leveleit a kétféle torzító hatás kombinációja miatt nem tekinthetjük szóról szóra nekünk írottnak. Máté a zsinagógai hirdetésekre összpontosította a maga evangéliumát, Márk és Lukács szintén judaista közönséghez szól, ezért például kizárt, hogy a görög Krisztosz szó önálló fogalomként szerepelt volna náluk a héber Messiás helyett. Jézus sosem volt Krisztosz, csakis Messiás. János evangélumában a judaisták "a zsidók"-ként jelennek meg "a nép" helyett, ebből tudhatjuk, hogy János idejére már kiátkozták, és folyamatosan üldözték a Messiás "eretnek" követőit, akik emiatt nem emlegetik, hogy születés szerint maguk is judaisták. Az adott helyzetben arra helyezik a hangsúlyt, hogy Jézuson keresztül újjászületett egyetemes emberek, és minden embertársat egyenlőnek tekintenek.

János idejére módosul a világ fiai és a világosság fiai közötti különbség: Jézusnál a világosság fiai még csak azok a judaisták, akik elfogadják a messiásságát, és velük szemben áll mindenki más. Jánosnál a világosság fiának számít mindenki, aki elfogadja a Messiást, legyen bár judaista vagy gój. A világ fiai pedig egyrészt a judaista, római és egyéb gój üldözők, másrészt azok a gójok, akikhez nem jutott el az örömhír.

Az Újszövetség végén található levelekben a világ a kicsapongás, a részegeskedés, a lakmározás, a kéjelgés, a kapzsiság és gyűlölködés birodalma, a világosság pedig az erényes, szeretetteljes, kiegyensúlyozott életé. A világ és a világosság megkülönböztetése erkölcsi, a világtól való őrizkedés az erényes, Istennek tetsző életre törekvést jelenti, és nem azt, hogy ki se menjünk az utcára, tömegközlekedéssel meg pláne ne járjunk. A keresztények feladata egyensúlyt találni az erények fejlesztése és a talentumok pénzváltóknak adása között.

Jézus pontosan jósolt üldöztetést és szenvedést az első követőinek, de következik ebből, hogy minden korban üldöztetés és szenvedés vár a követőire? Vagy hogy a világ és a világosság fiai között örök és kibékíthetetlen ellentét lesz? A legkevésbé sem következik.

Képzeld magad Jézus helyébe: hogyan magyaráznád el judaista nemzettársaidnak, hogy a végidő elérkezte többek között azzal jár, hogy a kettős mérce fokozatosan megszűnik, minden ember testvér lesz, a világ demokratikussá válik, és ezt Ti, Ábrahám vér szerinti leszármazottai fogjátok elérni, de nem úgy, hogy minden bankot ti igazgattok, minden újságot ti írtok, minden filmben ti szerepeltek, a gójokkal magas lóról beszéltek, és csak egymás között házasodtok. Nem, barátaim, nem így lesz, hanem úgy, hogy megtagadjátok magatokat, felvállaljátok a világ problémáinak megoldását, nem mások kárára szerzitek, hanem az emberiség felemelésére fordítjátok a vagyont, és minden embert egyenlőnek tekintetek, mert Isten ezt várja tőletek. Nem a világból kiemelkedve dicsőültök meg, hanem az elkülönülést feladva, a világba leereszkedve, az emberiségbe beolvadva. Nem személy szerint Ti lesztek Isten helyett a világ urai, hanem megtanítjátok Isten törvényére (a Tórára) az emberiséget, és ugyanolyanná váltok, mint a többi ember. Nem lesztek gazdagabbak, dicsőbbek, okosabbak, ahogy most gondoljátok, hanem ugyanolyanok lesztek, és ennyi. Mindenkit jóléthez juttattok a tevékenységetek által, és cserébe nektek sem jár nagyobb jólét, nem kaptok nagyobb részt a többieknél. Munkára, skacok, alázkodjatok meg, vegyétek fel a terheteket, végezzétek el a feladatot. Hogyan adnád át ezt az üzenetet judaista nemzettársaidnak? Ha belegondolsz, nagyjából úgy, ahogy az evangéliumban olvasható. Örülni fognak a nemzettársak, hogy bankigazgatóból népművelőkké válhatnak, filmsztárból pedig mások jólétének szolgálóivá? Nem fognak osztatlanul lelkesedni. Esetleg az életedre törnek? Bizony megeshet. A messiáskövetés kultúrsokk, óriási váltás volt a judaisták számára, és a váltás csak egy kisebbségnek sikerült.

A messiásvárók és a messiáskövetők közötti konfliktus azonban az utóbbiak javára dőlt el, csakhamar számszerű fölénybe kerültek, kisebbségből többséggé váltak. A Messiás egyenlőségpárti reformmozgalma definíció szerint nem rasszista, a befogadás definíció szerint nem kirekesztő. A nem messiáskövető világnak semmi oka üldözni a demokratikusan toleráns, szelíd messiáskövetőket, a messiáskövetőknek pedig semmi okuk ragaszkodni hozzá, hogy valaki üldözze már őket, nehogy eseménytelen legyen az életük. A keresztények nem a világ ellenében, hanem a világ erőszakmentesen kereszténnyé tételéért élnek, és ezt csak vonzó életpéldával, azaz világi sikert felmutatva érhetik el.

A keresztények világi sikerét nem csak a lelkiségi-történelmi háttér indokolja, hanem a józan ész is. Jézus örömhírt hirdetett, nem gyászhírt. Ha a követői minden korban folyamatos világi szenvedéssel érhetik csak el az örök boldogságot, az gyászhír. Ha másokat is belerángatnak a szenvedős mozgalomba, az pilótajáték mazochistáknak. A pénzügyi pilótajátékban a hozam fogy el, a mazochista változatban a szenvedés. Minél többen lépnek be, annál kevesebben sanyargathatják a bent lévőket, a keresztények végül legfeljebb egymást üldözhetnék, ami Jézus szeretetelvébe ütközne. A szenvedésmodell fenntarthatatlan, rövid távon összeomlik. Viszont ha a Messiás követői az első időkben szenvednek, ám később folyamatos világi sikerek mellett érik el az örök boldogságot, az valóban örömhír. Jézus örömhírt hozott a világba.

2014. szeptember 5., péntek

Sikerkalauz keresztényeknek 1. fejezet

Hogyan alakult ki az elképzelés, hogy a keresztények a világ ellen élnek, hogy folyton üldözik őket, hogy a sikerük majd a sikertelenségben ölt testet? Teljesen logikusan. Ez az ószövetségi szemlélet, ami Jézus első judaista követőire is érvényes volt.

Az Ószövetségben Ábrahám volt az utolsó sikerember - bár neki is döcögött néha a szekere -, mindenki más lényeges szempontok szerint kudarcot vallott. Az átlagnál is sikertelenebbek voltak a próféták, Jézus pedig elementáris vereséget szenvedett földi értelemben, hogy ezen az áttételen keresztül dicsőüljön meg.

Néhány nagy lúzer az Ószövetségből:
Mózes - Dadogós, akire alig hallgat a nép. Nagy nehezen kiszabadítja az övéit Egyiptomból, ahová folyton visszavágynak. Vizet fakaszt, kígyókat űz, mannát szerez, ám minél több a csoda, annál kevesebben hisznek. Lehozza nekik az egyetlen Isten törvényeit a Hórebről, erre ők bálványimádásba fognak. Negyven év pusztai bolyongás után végül be sem teheti a lábát az ígéret földjére.
Saul - Szerény uralkodóként lép a trónra, és a hatalomtól eltorzult jellemű, dühöngő zsarnokként bukik le róla. Klasszikus "gyűrűk ura" eset. A mélyponton a saját fiát is kivégeztetné, csak azért, mert vitézül harcolt egy csatában, és az érdemeivel megelőzte őt a népszerűségi listán.
Dávid - Isten akaratát keresi Góliát legyőzésekor és Saul trónját elfoglalva is. A féktelen kéjvágy lesz a veszte. Első felesége Michal, Saul lánya, aki megmenti őt az apja cselszövésétől. Tőle elválik, és elveszi Abigailt, majd Achinoamot. Később szemet vet egyik hadvezére feleségére is, és szándékosan lehetetlen küldetést ad a férjnek, hogy a halála után elvehesse az özvegy Betsabét. Miközben számtalan ágyassal rendelkezik! Absalom nevű fia összeesküvést sző ellene, és a bűneit megbánó Dávid győz, de nem örül, gyászolja a megölt Absalomot. Összességében ez nem tűnik boldog életnek.
Salamon - Dávid egyik fia, aki a bölcsességével, hatalmasságával és gazdagságával tűnik ki (pl. Sába királynője előtt). Nagy király lesz, azután büntetést kap, mert 300 felesége és 700 ágyasa közé gój asszonyokat is vesz, és templomokat épít a bálványaiknak. Már megint az a fránya bálványimádás!
Jeremiás - Az elvetemült nép gyermekáldozatokat mutat be Baálnak, Jeremiás erre igát vesz a nyakába, hogy jelezze: ebből fogság lesz Babilóniában. A judaisták egy része fogságba is kerül, egy másik részük meg ki akarja őket szabadítani, szabadságharcot készít elő. Jeremiás kapja a "hálás" feladatot, hogy erről lebeszélje a szervezőket, mert még nem jött el az idő. Érthető módon kikiáltják nemzetáruló defetistának, pöcegödörbe dobják, ahonnan az utolsó pillanatban húzatja ki a király, mielőtt végleg elmerülne a trutymóban. A lázadók elbuknak, a babiloniak leölik a főkolomposokat. A király szeme láttára kivégzik a fiait, majd neki kiszúrják a szemét, és még több embert hurcolnak fogságba. Jeremiást díszvendégként magukkal vinnék, hiszen ő volt a legjobb szövetségesük, aki megjósolta a győzelmüket (persze a judaisták felé a későbbi pusztulásukat is), de Jeremiás inkább hazai földön szeretne meghalni. Finoman szólva nem volt sikeres élete.
Jónás - Az Úr megbízza, hogy hirdessen bűnbánatot és ítéletet Ninive lakóinak. Jónás át akar lógni a tengeren túlra, de vihar támad, és lebukik a matrózok előtt, hogy ő az oka. Saját kérésére tengerbe hajítják, ahol egy hal gyomrában utazik három napig, majd a hal kiköpi a partra. Ninive a szavára (bosszantó módon) megtér, és így elmarad az ítélet. Jónás ezen teljesen felzaklatja magát, mi az, hogy elmaradt a világvége?! Hát ezért tépte napestig a száját, ezért égette magát Ninive főterén? Isten megérteti vele, hogy neki csak az üzenetet kellett átadnia, és nem rá tartozik, hogy azután mi lesz. Jónás a niniveiek szemében nevetségessé vált, bánatában meg akar halni.
Illés - Látszólag megdicsőült sikerhős, csodás égőáldozat fűződik a nevéhez, élete végén tüzes szekér/forgószél ragadja el, és viszi fel az égbe. Valójában egész élete a Baál elleni sikertelen harcról szól. Egy ponton úgy tűnik, hogy Baál minden hívét lemészároltatta már, ami mai szemmel nagyon nem istenes tett. Azután megtudjuk, hogy Baál hívei élnek és virulnak, többen vannak, mint valaha... Illés tanítványa, Elizeus sem volt sikeresebb. Medvékkel tépeti szét az őt kicsúfoló, más hitű jerikói gyerekeket. Azért az ájtatos kegyetlenségnek is van határa!

Ezek Isten népének erkölcsileg kiemelkedő nagy alakjai. Most őszintén: melyiknek lennél szívesen a szomszédja? Melyiküket kérnéd fel a gyereked keresztapjának?

Bálványimádó királyok - tele van velük a királyok két könyve. A baálványimádás folyton támad. Jön egy próféta, Isten utasítására nyakon önt olajjal egy istenfélőnek látszó embert, akiből a trónon (puff) csakhamar baálványimádó lesz, ezért vesznie kell. Jön egy újabb próféta, beolajoz egy újabb istenfélőnek látszó embert, akiből (csiribú), megint csak bálványimádó lesz, ezért vesznie kell. Erre jön egy újabb próféta, királlyá tesz egy következő flótást, aki folytatja az előzőek bűneit, ezért vesznie kell. Majd jön egy másik, aki ugyanott folytatja, egészen az ennedik bálványimádóig, akikről kiderül, hogy baálványtisztelet közben azért fejenként többnyire 10-20 évig uralkodtak, mint bármely más gój király.

Az Ószövetség azon az ókori színvonalon íródott, amelyen a szerzői és olvasói/hallgatói álltak. Mai szemmel nem értelmezhető egy Istent ábrázoló fényképalbumként. Több ezer évvel ezelőtt élt, és a majomszerű állapotból nemrég kilábalt emberek kísérlete arra, hogy Istenről valamit eldadogjanak az utókornak. Valószínűleg jobban dadogtak, mint más korabeli krónikások, akik azzal voltak elfoglalva, hogy hány mérő búzát raktároztak a dicső X-nek a magtárba, és hány mázsa aranyat, meg hány rabszolgát zsákmányoltak a nagy hadjárat során. Az Ószövetség ennél sokkal lelkibb-erkölcsibb megközelítésű, viszont mai szemmel erőszakos, rendszertelen és vállalhatatlan. Nem véletlenül vesztik el a hitüket azok a judaisták, akik szerint a Biblia az Ószövetséggel ér véget, és onnan kellene kiolvasni mindent, amit Istenről tudni illik. Joggal kiáltanak fel, hogy ilyen istenre nincs szüksége az emberiségnek, következésképp ez az Isten nem létezhet.

Tényleg nem létezhet, ez egy ókori torzkép, amelyet kétezer éve rendbe tett a Messiás.

Miközben a torzkép alakult, a judaisták abban az egyensúlyi rendszerben látták a maguk kiválasztottságát, hogy egyfelől nagy tisztességet kaptak, amely feljogosítja őket a sötét tudatlanságban tévelygő gójok szellemi-erkölcsi lesajnálására, és a tőlük való szigorú elkülönülésre, másfelől folyamatos szenvedést és üldöztetést is kaptak, hogy ne bízzák annyira el magukat (persze így is állandóan elbízzák). Az Ószövetségen ez a kettős logika vonul végig. A "világ" az ókori gójok világa, amely bálványimádó, szabados, züllött, és az Úr határozott utasítására őrizkedni kell tőle, semmilyen értelemben nem szabad vele közösséget vállalni, tilos a hatása alá kerülni.

A Messiás Jézussal azonban fordulópont következik be. Kiderül, hogy a kiválasztottság/üldöztetés mai szemmel rasszista kirekesztő logikája a történelem fejlődését, a végidők társadalmának előkészítését szolgálta. A végidő eljött, mi már a végidők utánra megjövendölt emberies világban élünk. Ez a világ nem a Jézus által "világ"-ként emlegetett gój környezet. A "világ" ilyen értelmű használata érvényét vesztette azzal, hogy a Messiás eltörölte a judaisták kiválasztottságát, és meghirdette az emberiség egyetemes meghívottságát.
(Folyt. köv.)