Mit kell még megemészteni?

Mikor menetrendszerűen ránk tör egy újabb össznépi balhé, ha beindul a kölcsönös közéleti anyázás, értelmiségi tekintélyeink abban jelölik meg az okot, hogy a magyar közelmúlt feldolgozatlan, a nagy történelmi kérdéseink megemésztetlenek. Szerintem ez pontatlan. A történelemkönyvek tele vannak a témába vágó események tárgyilagos leírásával, a közélet leghangosabbjai tanulták, többé-kevésbé tudják is a hivatalos változatot, csak éppen nem értenek vele egyet, nem hajlandók elfogadni a tényanyagot, és főként görcsösen elutasítják mindazt, ami klasszikus logikával következne belőle.

Az ország egyik fele szerint Trianon égbekiáltó gaztett, soha el ne évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, nem fogadható el a mai valóság részeként, Magyarország geopolitikai helyzetének alapelemeként.
Az ország másik fele szerint Trianon nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, együtt kell vele élni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal helyére tegyék.

Az ország egyik fele szerint a Holokauszt égbekiáltó gaztett, soha el nem évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, semmiféle nagyobb összefüggésbe állítása nem fogadható el.
Az ország másik fele szerint a Holokauszt nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal a helyére tegyék.

Elgondolkodtatóan kevesen tartják Trianont és a Holokausztot egyaránt jogos, fájdalmas, végigtárgyalandó problémának (küldjön nekem e-mailt, aki szerint sokan vannak, többek között ő is). Úgy gondolom, hogy ez nem a történelemtanítás szegénységi bizonyítványa, hanem a kompromisszumkészségünké.

Hasonló végletes, makacs szembenállás övezi a Kádár kegyes vezető/gazember volt, a város/vidék fejlesztendő, a külföldi befektetők/magyar kisemberek részesüljenek előnyben, a jómód erény/a gazdagság bűn, a magyarnak lenni dicsőség/ciki, a nemzeti érdekképviselet/világpolgárság az igazi, a szabadság/rend legyen, a Nobel-díjas elméleti/használható gyakorlati oktatást akarunk, az adó mindig sok/sosem elég kérdéskört, és még sorolhatnám hosszan. Hankissnak igaza van: Magyarországot ki kell találni. Többször kifejtettem már, így most csak újból kijelentem, hogy a fenti ellentétpárok az ésszerű, gyakorlatias együttműködés szempontjából nem zárják ki egymást, a mindennapok során kezelhetők, és sürgősen kezelendők is. Fájdalmas nagy ügyeink nem az elméleti vagy/vagy, hanem a gyakorlati is/is terepén oldhatók meg.

Nem megemészteni, feldolgozni kell tehát a magyar történelmet, hanem kiegyezni végre a nagy kérdésekben: eldönteni, hogy akar-e az ország egyik fele közösen élni, együtt dolgozni a jólét érdekében a másik felével. Mivel (Belgiumtól eltérően) Magyarország nem felezhető el valamiféle praktikus és igazságos felosztással, a folyamatos antagonisztikus szembenállás csak hideg polgárháborút és szegénységet hozhat. A 2x2 józansága, a konstruktív szorgalom, a valódi tolerancia és sokszínűség viszont jólétet eredményez.

Erőlogika helyett célorientált kormányzati logikát

Az erőlogika mozgatója az ellentmondást nem tűrő akarat. A Fidesz Orbán akaratáról szól, a kormány politikája a nép számára potenciálisan előnyös célok minden áron való végrehajtásáról. Az öreg néni át lesz menesztve a zebrán, akár akarja, akár nem. Az erőből nyomott politikával az a gond, hogy még a jól járó kedvezményezettek sem szoktak érte hálásak lenni.

Az orbáni alaptétel: nem lesz megszorítás. De hát rossz az államháztartás egyensúlya, és Brüsszel is keményen ragaszkodik a 3.8%-os hiányhoz. Sebaj, benyúljuk a magánnyugdíjpénztárakat.

Második tétel: a családoknak jól kell járniuk. De hát nincs annyi pluszbevétel, hogy ezt azonnal meg tudjuk valósítani. Sebaj, majd futja a nyugdíjpénztárakból. De hát erre kiabálni fog a független Költségvetési Tanács. Sebaj, kiiktatjuk a Költségvetési Tanácsot. De hát rossz gazdálkodásról kiabálnak majd a pénzügyi körök. Sebaj, elküldjük őket melegebb égtájra.

Harmadik tétel: keményen leszámolunk a korrupció baloldali változatával. De hát a jog és az alkotmány ezt ebben a formában nem teszi lehetővé. Sebaj, majd átírjuk az alkotmányt, átmenetileg felfüggesztjük a jogállamot.

Negyedik tétel: kiegyensúlyozott médiahelyzetet teremtünk. De hát nagyon vitatott beleszólni a kereskedelmi média életébe. Sebaj, akkor is megregulázzuk őket, majd helyükre tesszük a kritizálókat.

Ötödik tétel: a következő választást is a Fidesznek kell nyernie. De hát nem sikerült meggyőzni a népet, hogy a Fidesz-kormányzás összességében jó neki. Sebaj, majd feltüzeljük a híveinket, hogy ők győzködjék a népet. Aki nem ért egyet, az áruló. De hát még ez sem elég. Sebaj, akkor... (Biztosan maradt még ötlet ott, ahonnan az eddigiek jöttek.)

Így működik az erőlogika. Ha teljesen elszakad a valós lehetőségektől, akkor voluntarizmusnak vagy egyszerűen hübrisznek nevezzük. Az erőlogika bajnoka addig küzd, harcol, nyomul, amíg falnak nem ütközik - akkor elbukik. Nagy Sándor átvágja a gordiuszi csomót, óriási haditetteket visz végbe, de fiatalon hal meg, és halálával birodalma is széthullik.

Szerintem jóval eredményesebb a célorientált logika, melyet nevéből következően a kitűzött célok irányítanak. A célorientált logika úgy működik, mint a jó diplomácia tankönyvi példája: át kell vinni egy teli pezsgőspoharakkal megrakott tálcát a viharban hánykolódó hajó fedélzetének egyik feléről a másikra úgy, hogy a pezsgő ne löttyenjen ki. A jó diplomata jobbra sasszézik, balra táncol, oldalaz, ügyesen úgy billegteti a tálcát, hogy egyenesben maradjon. Az erőlogika diktálta egyenes vonalon haladva ugyanis sosem érne át a pezsgővel a túloldalra.

A célorientált kormányzati logika szerint az eredeti programból a lehető legtöbbet kell megvalósítani úgy, hogy az fenntartható maradjon, azaz a kormány kellő népszerűséget őrizzen meg az újrázáshoz. Újrázni a szavazatok minimum 50%-ának megszerzésével lehet. 2010-ben a Fidesz az első fordulóban 52,9%-ot kapott, azaz a minimumnál alig többet. A második forduló és a magyar választási rendszer eredményezte a kétharmados parlamenti többséget, amely messze meghaladja a tényleges társadalmi támogatottságát. A választók egy része nem is a Fideszre, hanem az MSZP ellen szavazott, és négy év kormányzás után valószínűleg ráun a polgári pártra, függetlenül a tényleges kormányzati eredményektől.

Célorientáltan kormányozni annyit jelent, hogy az eredményeket el kell adni, az intézkedéseket el kell fogadtatni, s közben sértődés helyett minden létező és kitalálható formai szabályt is be kell tartani. Orbánnak körül kéne néznie a maga teremtette csatatéren, fel kéne ismernie, hogy az őelőtte porcelánboltként működött, hogy Európában pillanatnyilag a békés együttműködés a fejlődés alapja. Erő helyett észre van szükség. Lenne mit végiggondolni, fejleszteni ezen a fronton.

Azt mondd meg, drága Irén: mindez hol akad el?

Arról beszélgettünk K&K kollégámmal, hogy miért topog egy helyben a lakókörnyezetünk fejlesztése, miért nem tudunk járdákat építeni. Szerinte ez a nagypolitikától, a politikai hovatartozástól független kérdés, szerintem meg nem, csak áttételes a kapcsolat.

A településfejlesztés első akadálya, hogy az állam központosítja az önkormányzatokat megillető pénzeket. Az európai szubszidiaritás elve szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az érintettek szintjén kell meghozni. Ebből decentralizált önkormányzati finanszírozás következik, azaz a helyben fizetett adók nagy többségét az önkormányzatnál kell hagyni. Magyarország éppen fordítva működik: a mindenkori kormány hűbérúri ajándékként kegyeskedik valami keveset visszacsorgatni az adókból, előnybe hozva a baráti önkormányzatokat. Most történelmi lehetőségünk van ezen változtatni: a kormány országos kétharmadához elsöprő önkormányzati többség is tartozik, ezért ebben a ciklusban nem jár nagy politikai veszéllyel a decentralizálás. Értelmiségiként a mi felelősségünk, hogy kellő nyomást gyakoroljunk a szubszidiaritás bevezetése, azaz az önkormányzati finanszírozás reformja érdekében.

A településfejlesztés második akadálya az állampolgári passzivitás. Minden fejlesztést egy felsőbb hatóságtól várunk, viszont nem szeretnénk annyit adózni, hogy legyen rá pénz. Ez a "fogjuk meg és vigyétek" hozzáállás demoralizál, fékezi a fejlődést, megnehezíti a közéleti nyomásgyakorlást. Itt ugyancsak történelmi lehetőségünk van a változtatásra: az EU most külső forrást ad a nemzeti fejlesztésre, a nyugati adófizetők pénzéből építhetünk, ha össze tudunk fogni a cél megvalósításáért. Ehhez a 2x2 józanságára van szükség a közéletben. A gumicsontok csócsálása helyett arról kell gondoskodnunk, hogy a mindennapok gyakorlatában működjenek a dolgok, hogy élhetővé váljon az ország, hogy a gyerekeinknek hosszabb-rövidebb külföldi látókörbővítés után legyen kedvük hazatérni.

Hogyan kerüljük el a populizmust?

Sehogy. Minden kormány ciklusduplázásra törekszik, ennek része a népszerűségre kacsintás, azaz a populizmus. Ezzel a populizmussal ugyanúgy nincs semmi baj, mint azzal, ha egy párt, úgymond, a hatalmat akarja. Minden politikai párt a hatalmat akarja, sag schon.

A populizmus játékelméletileg újraválasztásra optimalizált változata feltételez egy nagy háttértervet (master plan), amit népszerűségi megfontolások szerint igazítgatnak, tuningolnak, illetve szavazatmaximalizálásra törekedve hajtanak végre.

A populizmus kerülendő változata az, amelyhez nem társul nagy háttérterv. Ott viszont nem a népszerűségre törekvés, hanem a koncepciótlanság a probléma. Kerülendő az a változat is, amikor van ugyan háttérterv, de a népszerűség megőrzése miatt egyáltalán nem hajtják végre. Tehát nem a populizmust kell kerülni, hanem a koncepciótlanságot és az önellentmondó végrehajtást.

T.A. kollégám a fentieket olvasva visszakérdezett: "A teljesen laikus emberek zsigeri reakcióit hogy lehet úgy figyelembe venni, hogy az ne vezessen a tömeg zsigei reakcióit követő népszerűségi politizáláshoz a helyes kormányzás helyett?"

Válaszom: a kérdés implicit módon azt állítja, hogy a helyes kormányzás alapértelmezetten megvalósul, és a zsigeri reakciók hátráltatják. Az én álláspontom eltér ettől; a helyes kormányzás nagyon nehéz feladat, Magyarországon első blikkre eddig csak Istvánnak és Mátyásnak sikerült, senki másnak. A számunkra megszokott helyeskormányzás-deficites helyzetben a zsigeri reakciók figyelembe vétele jó hatással járhat.

Helyes kormányzásnak azt nevezem, ami a teljes politikai közösség komplexen, hosszú távon mért jólétét és közérzetét jelentősen javítja, miközben hatékonyabbá és eredményesebbé teszi az állam működését. A zsigeri reakciók begyűjtésével és lekövetésével ezek közül a rövid távú közérzet javítható. Automatikusan nem javul a többi tényező, de automatikusan nem is romlik. Az értelmiség feladata kommentálni a rövid távú zsigeri közérzet és a többi tényező közötti potenciális ellentmondást. Ennek során józan ész használata nem nélkülözhető. A mai helyzetben pl. a zsigeri reakciók hatására vissza kéne vonni az alkotmánybarkácsolást, Schmitt Pál automatikus aláírásait, a nyugdíjpénztárak államosítását, a médiatörvényt, el kéne felejteni Isten alkotmányba foglalását -- vagy mérsékelt és szalonképes változatban eladni őket. Mindez jó irányba alakítaná a jelenlegi helyzetet.

Komoly értelmiségi vitát válthatna ki a három dobás törvény, a bankadó vagy a visszamenőleges 98%-os adó bevezetése, mert ezek népszerűek (zsigerileg okék), de értelmiségi szempontból aggályosak. Egy ilyen vita már csak azért is hasznos lenne, mert ráébresztené az értelmiséget, hogy mindössze a társadalom többségét kell véleményformálással maga mellé állítani, és nyert ügye van. Más szóval az értelmiségnek is populistává kell válnia, ha hatni akar a társadalomra.

Mi lesz az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az önkormányzati finanszírozás átfogó reformjával? Ezek a reformok minimális előfeltételként két dolog egyikét igénylik: 1. a közvélemény többségének támogatását és/vagy 2. az ellenzék támogatását. Tévedés, hogy akár mindkettő hiányában is végrehajthatók. (Erőből bevezethetők ugyan, de nem fenntarthatóak.) Mivel a politikai marketing logikája szerint az ellenzék akkor sem mutathatja ki a reformokkal való egyetértését, ha történetesen egyetért velük, célravezetőbb a közvélemény többségének támogatását némi jól alkalmazott populizmussal elnyerni.

Évértékelő

A Fidesz szempontjából 2010 egyfelől a sikeres rövid távú hatalomtechnikai manőverek, másfelől a végzetes közhangulat- és percepciókezelési hibák éve volt. A kormány a sorsfordítás utolsó percében vagy már azon is túl van. Ha tartja az eddigi irányt, a 4 évre tervezett meccset röpke 9 hónap után elvesztette. Ha bölcsen irányt vált, akkor csak Damoklész kardját kell a feje fölül elhárítania, és pár tucat magának postázott selyemzsinórtól kell megszabadulnia ahhoz, hogy ne bukjon. Eljött a kilógó lólábbal szembenézés pillanata.

Az év Fidesz-intézkedései részletesen.

1. január-április: a Fidesz keveset mond a választási kampányban, csak annyit sugall, hogy az előző kormánynál jobbat, szebbet alakít. Fényes győzelmet arat.

2. május-október: nem lesz megszorítás; Orbán hazafiasan visszaveri az IMF csapatát, elszántan csatázik az Európai Bizottság deficitlimitáló elvárásával, hogy belföldi népszerűségét megőrizze. Fényes győzelmet arat az önkormányzati választáson is.
Közben megkezdi hatalmi hátországának kiépítését, az első szarvashibák elkövetését. Sólyom László függetlenségét a baloldalon végig megkérdőjelezték, de utódjához képest az előző köztársasági elnök egyenesen a függetlenség mintaképévé válik, az őt leváltó kormány pedig erőszakos, voluntarista kurzus képében jelenik meg.
Az előző ciklus végkielégítéseinek visszamenőleges megadóztatása végett a kormány korlátozza az Alkotmánybíróság jogköreit. Ehhez barkácsolni kell az alkotmánnyal, ami hálószaggató dupla öngól. A visszamenőleges törvénykezés ugyanis egyetemes demokratikus tabu. Az alkotmány haszonelvű módosítgatása másfelől a megfontolt következetességnek is híján van, többek között lehetetlenné teszi a Fidesz által négy évvel korábban még demokratikus alapjogként alkalmazott népszavazásokat. A kormány jobboldali értelmiségi támogatottsága megroppan.
Az IMF megszorítási igényét visszaveri ugyan a kormány, de ez hamarosan az ország pénzügyi leminősítéséhez vezet.
Az alkotmány módosításának szándékát a közvélemény csak addig támogatja, amíg ki nem derül egy-két részlet. Az Istenre vonatkozó kitétel mögött nem áll többségi támogatás. A népre hivatkozó, de rá nem hallgató kormányzati magatartás tovább építi az erőszakos, voluntarista kormányimázst. Megjegyzendő, hogy a szakemberek egy pillanatig sem támogatták az alkotmánymódosítást, de a miniszterelnök rá se hederített az intelmeikre.
Orbán bátran csatázik a brüsszeli EU-Bizottsággal, ám veszít, továbbra is elvárás a 3,8%-os hiánycél. Róna Péter taktikai javaslatait Orbán elengedi a füle mellett, és a kormány pénzügyi vonalon kisvártatva megroppan. Az alkotmánybarkácsolás után ez a második nagy ütés.

3. október-december: a kormány váratlanul államosítja a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat, és ezt megpróbálja nyugdíjvédelemként eladni, ám csapongó üzeneteivel komoly bizonytalanságot és felháborodást vált ki. A nagyképű kioktatások után lassanként derengeni kezd, hogy rendszertelen ötletelés zajlik a 3,8%-os hiánycél miatt, vélhetően az ország jövője kárára. E sorok szerzője is elemzést írt a nyugdíjvédelem lehetőségeiről, mígnem kiderült, hogy az ad hoc kommunikáció mögött mégsem átgondolt nyugdíjterv, hanem költségvetési vésztartalékolás áll.
A Médiahatóság létrejötte egy párt kezébe teszi a médiaszabályozást, ezért védhetetlen. A médiatörvényt az egész demokratikus világ támadja, és végezetül kiderülhet ugyan, hogy nem is a rendelkezésekkel, hanem az egypárti végrehajtással van a baj, de a kormány már soha nem tudja megmagyarázni, hogy ezt a kabátot csak félig lopta el, és azt sem úgy, hanem... Az alkotmánybarkácsolás és a deficitvereség után ez a harmadik, pókerarccal viselve is megrendítő erejű ütés.
Megjelenik az új személyijövedelemadó-szabályozás, amelyből kiderül, hogy a gyermekesek alig fizetnek majd jövedelemadót. Első pillantásra jó ötletnek látszik, a másodikra viszont már túl jónak ahhoz, hogy tartósan igaz legyen. Az államháztartás egyensúlyát egy év alatt aligha sikerül plusz bevételekkel megteremteni, a lyukat a nyugdíjpénztárak egyenlegével kellhet befoltozni, s mivel a kormány a Sólyom László által létrehozott pártatlan Költségvetési Tanács munkájára sem tart igényt, felmerül a gyanú, hogy év végén megpróbálja majd manipulálni a tényleges hiányadatokat.
A magyar EU-elnökség féléve a lehető legbaljósabban indul.

Összegezve: a Fidesz mindent elért a hatalom terén, de a közvéleményt maga ellen hergelte, saját választóit pedig jelentősen elbizonytalanította, elidegenítette magától. Annyi mélyütést kapott, hogy demokratikus magatartással szinte lehetetlen talpon maradnia, de a pontozásos vereséget még állva is alig kerülheti el.

Min kell változtatni a biztos bukás kivédéséhez?

1. Kommunikáció. A "nem fogjátok kitalálni, Viktornak ma reggel mi jutott eszébe" módszer helyett forduljanak szakemberhez. Kommunikálni előre, stratégia mentén, és nem utólag kapkodva kell. Az ellenzék is kommunikál, ezt ugyanúgy tekintetbe kell venni, mint a sakkban azt, hogy minden lépésünk után az ellenfél is léphet egy okosat. A demokratikus játéktér szabályai adottak, ismertek.

2. Felelősség. Az ad hoc ötletekért Orbán vállaljon felelősséget, kérjen értük bocsánatot. Ha nem képes rá, ha nem tud demokratikusan kormányozni, akkor "monnyon" le, mert szégyent hoz a szavazóira, és ezermilliárdokban mérhető kárt okoz az országnak.

3. A közvélemény bevonása a döntéselőkészítésbe. Az eddigi kormánydöntéseket takarítónők is meg tudták volna hozni, csak nekik feltűnt volna a hatalomnövelő győzelmek pürrhoszi jellege. Elodázhatatlan, hogy a kormány rendszeresen a saját támogatóihoz és független szakemberekhez forduljon tanácsért, majd azok szerint is cselekedjen. (Javaslom kellő rálátással és szakmai függetlenséggel rendelkező szakértők, többek között Róna Péter, Tölgyessy Péter, Stadler János, Török Gábor, továbbá a Professzorok Batthyány Köre azonnali bevonását.)

4. Empowerment. Nincs az a csodacsatár, aki egymaga megnyeri a foci VB-t. A labdát passzolni kell, a döntéseket delegálni kell, el kell várni a szakmai munkát, az ügyek érdemi kezelését. Ki kell nevelni 10-20 felső vezetőt, aki miniszterelnöknek is alkalmas.

5. Rálátás. Menet közben senki sem látja kívülről a terepet. Haladéktalanul laikus tanácsadó panelt kell létrehozni, amely közvetlen visszajelzést ad az egyes döntések választói fogadtatásáról, a kommunikáció működőképességéről.

6. Érzékenység. A következő választások sorsát az a percepció dönti majd el, amely a kormány döntései és azok ellenzéki/értelmiségi lereagálása nyomán formálódik a választók fejében. A szarvashibákra nem lehet legyinteni azzal, hogy "majd belátják, hogy ez jó nekik, vagy hozzászoknak, aztán abbahagyják a morgást". A Fidesz így persona non grata lesz a saját táborában (is), a következő választás után pedig az SZDSZ sorsára juthat.

7. Tényleg a nép az úr. Csábító lehet a népet akarata ellenére boldogítani, de 40 hónap múlva erről újra a nép dönt. Most még be lehet, és be is kell bizonyítani, hogy a nemzeti minimum/konzultáció/együttműködés/érdekképviselet nem szómágia, nem hatalomszerző blöff, hanem a bal- és jobboldali választók józan eszére, ötleteire, visszajelzésére nyitott törekvés. Az ország tele van jobbító szándékkal, Nobel-díjas intelligenciával és gondolatokkal. Célszerűtlen, sőt a nemzet érdekeivel ellentétes mindezt hatalomféltésből félretolni.

8. A játéktér optimális bejátszása. Az szja csökkentése helyes, de a magasabb kategóriában minden gond nélkül lehetne 18, a legmagasabb kategóriában pedig 20%-os adót szedni. Ez nem veszélyeztetné az adócsökkentés kommunikációját, de csökkentené a költségvetés várható hiányát. A magasabb jövedelmi kategóriákban indokolatlan a családi pótlékot megtartani, a megszüntetéséből viszont kommunikációs előnyt lehetne kovácsolni. A többi intézkedési területre is igaz, hogy az ökör következetessége helyett praktikus optimumra kellene törekedni.

7. Geopolitikai realitásérzék. Magyarország nem nagyhatalom, nem ipari ország, nem pénzügyi központ, nem rendelkezik régi demokratikus hagyományokkal, bevett adómorállal, egységes erkölcsi meggyőződéssel, a jót jóként értékelő sikerorientált gondolkodással. Szarvashiba az előbbieket feltételezve kormányozni.

8. Józan ész és belátás. Milosevics legyintett a NATO bombázóira, Szaddam nagy leckéztetést ígért az amerikai hadseregnek. A Fidesz is kellemetlen meglepetéseknek teszi ki magát, ha dacosan szembemegy a realitásokkal.

Fantáziám kalandozó, te vagy talán az üstfoltozó...

A Szeretni bolondulásig című film betétdalának fenti átiratával jelzem: megfejtettem a kormány magánnyugdíjpénztár-benyúlásának valódi okát. Az adócsökkentés akkora potenciális likat üt államháztartásunk üstjén, hogy készenlétben kell tartani a rá való foltot. Ha bejön a vak és merő húzás, mi leszünk az ugar uralkodói; ha nem, akkor nekünk megint Mohács kellett. Ennyi erővel az ügetőre is járhatnánk. A malacperselyből kirázott 3000 milliárd persze elég lesz egy-két évre, ám e pesszimális forgatókönyvben (az előző 8 évből unalomig ismert módon) feléljük a jövőt. Holott a baloldalt sárba döngölő kormányváltás éppen az élhető jövő reményében történt.

A kormány az illegitimitás határán tántorog. A választások előtt elmulasztotta részletesen kibontani a "valóság módra" készült rántott szelet minden panírrétegét, így adódhatott, hogy a lassan láthatóvá váló apró betűs részeket olvasva kell rácsodálkoznunk: van jobboldali kormányzati alternatíva, csak 1. nem alkotmányos; 2. nem demokratikus; 3. nem működőképes; 4. nem szalonképes; 5. nemzetközileg és kritikailag vállalhatatlan 6. még egy pártatlan költségvetési tanács is útját állná a végrehajtásának. Őszödiesen: ezt jól elböszmélkedték nekünk. Folytatnám, de előbb megyek, iszom egy kis Tokajit, aztán felőlem akár az FT is jöhet.

Felelős közéleti gondolkodóként sietek hozzátenni, hogy számomra nem a kormány hovatartozása vagy retorikája, hanem az ország és a határon túli magyar közösség egészének jóléte a sine qua non, és morcos vagyok, mert ez pillanatnyilag hazárdjátékos kezekben van. Szíveskedjenek az urak saját eszcájggal hazardírozni - első körben a villájuk legyen a tét! Szomorú, ha egy ország csak a között választhat, hogy vagyonát az elegáns nottinghami bíró orozza el snájdigul, vagy a megkergült Robin Hood viszi nemzetközi Texas Hold'em bajnokságra. Továbbra is meggyőződésem, hogy van épeszű középút, de azon csak önmegtartóztató gumicsontdiéta után, 2x2 alapú összefogással, GDP-fókuszú együttműködéssel járhatunk.

Jó darab, rossz darab, jó könyv

Tegnap láttam a Pesti Színházban Kern Andrással A kellékes c. darabot (Streulból szabadon átdolgozta Parti Nagy Lajos). Nagyon jó a mű, az előadás pazar, Kern elképesztően nagyot alakít. Megérdemelte a tízperces vastapsot.

Egy hete ócska darabot is láttam (az I. felvonás végéig) a Nemzetiben. Jó estét nyár, jó estét szerelem volt eredetileg, a mai változatot csak annak csúfolják. Átalakult a történet, másról szól, mások a szereplők, mások a fordulatok, és dramaturgiailag semmi sincs benne a helyén. Megrázó élmény volt, szerencsére a ruhatár működött a szünetben. Ha jót akarsz ... vegyél inkább GP elemet.

Elég jó az Expander c. kötet, amit karácsonyra kaptam. Az Alexandra kiadó alighanem felkérte a Dragomán-Háy-Parti-Tóth kvartettet, hogy jó pénzért rittyentsenek már valami tematikusat az ünnepre, és ők vállalkoztak rá. Nagyon színvonalas, élvezetes írások születtek. Bár minden bértollnokunk így tudna írni.

Miért nem tudunk megegyezni a média szabályozásáról?

Azért, mert az ország közvéleménye még mindig megosztott, és kimondatlan szándékoktól terhelt. A jobboldal viktoriánus médiát szeretne, amelyben a jobboldal számára fontos ügyek természetesen nyíltan tárgyalhatók, és amelyben a baloldal társadalmi súlya szerint szerepel - azaz visszaszorul; a baloldal ellenben freudista médiát szeretne, amelyben a baloldali témák dominálnak, a jobboldali témák meg tök véletlenül - független, objektív alapon - rendre szalonképtelenek.

Magyarán a médiapolitika az ország egészéhez hasonlóan harci terep, csak a harcászati célok nincsenek kimondva. A közvélemény belefásult a csatározásba, ezért kap örömmel a fedőtervnek igencsak átlátszó, gumicsontnak annál alkalmasabb viktoriánus-freudista szembeálláson. Tudod, melyik Magyarország legolvasottabb napilapja?

A Blikk. Háromszor annyian olvassák, mint a Népszabadságot, négyszer annyian, mint a Magyar Nemzetet. Ez sokat elárul a közvélemény tájékozottságáról, közügyek iránti elkötelezettségéről. Hogy érthető legyek: a közéleti napilapok a híranyag közé kevernek némi kis színest, a Blikk pedig a kis színesek közé kever némi híranyagot.

Egyetlen fejlett demokráciában sincs folyamatosan vállveregetős-puszipajtáskodó kirakatbéke, de minden fejlett demokráciára jellemző, hogy a társadalom működésének alapjai annyira maguktól értetődőek, hogy nem kell őket törvénybe foglalni, mert jobbra-balra elfogadottak, önként vállaltak és betartottak. (Belgiumban, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban jártomban sosem hallottam még a Tilos Rádióhoz hasonlót, holott lehet, hogy a médiatörvény ott nem tiltja kifejezetten a működését. Vagy igény nincs rá, vagy - mondjuk - a zöldségpiaci rendtartás alapján nem kap engedélyt. Persze lehet, hogy maximális titoktartás mellett működik, és senki nem tud róla.) A saját jólétünk és egy kis várva várt közéleti wellness fíling érdekében ki kéne találnunk a közös alapokat, aztán párt- és kormányfüggetlenül tiszteletben kéne tartanunk őket.

A jó választás felelőssége

Tegnap felmerült egy beszélgetésben, hogy esetleg tévedtem, amikor a Fideszre szavaztam, hiszen magam mondom, hogy csupa baromságot művel. Nem ilyen egyszerű a helyzet: a Fidesz sok intézkedésének rendben van a tartalma (kettős állampolgárság, családi pótlék iskolalátogatás alapján, a vörösiszap okozta károk gyors megtérítése), ám elszúrják a formát (a kettős állampolgárság ügyében látványosan letojják az érintett szomszédos országok véleményét, az iskolalátogatás ellenőrzésén túl egyelőre nem foglalkoznak vele, hogy mi lesz abból a gyerekből, a vörösiszap károkozóját nem bíróság, hanem a kormány találja határozat útján hibásnak).

A magánnyugdíjpénztárak ügye már tartalmilag is rosszul alakul. Igazságtalan volt a kialakult helyzet, amelyben egyeseknek van magánpénztári egyenlege, ketteseknek, köztük nekem meg nincs, mert nem jelentkeztem be alá. Rendben, hogy a kormány szükségfinanszírozás alapon tizenvalahány hónapra behúzza a befizetéseket, de nincs rendben, hogy utána nem jobbá, hanem rosszabbá teszi a rendszert. A jövő állami nyugdíjait ugyanis tényleg veszély fenyegeti, az alulfinanszírozottság veszélye. A veszély ellen találták ki a magánnyugdíjpénztárakat, amelyek felvilágosult abszolutizmus keretében nálunk garantáltan jobban működnek, mint teljes önkéntesség mellett (a felvilágosult abszolutizmusból az következett volna, hogy a be nem jelentkezőket egy alapértelmezett magánpénztárba sorolják; ha ez megtörténik, nem lenne igazságtalan a kiindulási helyzet, nem is lehetne visszacsinálni). Az alkotmányozás kérdése még rosszabbul áll, mekkelekes autodafévá, közröhejjé degradálódik. A médiaszabályozás az ellenzék nélkül nem működik – valójában semmi sem működik a társadalom többségének meggyőzése, egyetértése, támogatása nélkül; semmi sem tartható fenn az ellenzék bevonása nélkül; semmi sem szalonképes a nemzetközi véleményformálók minimális egyetértése nélkül. A Fidesz eddigi működése voluntarista, bukásra ítélt formai és részben tartalmi hibák sora. Nem ragozom. Majd akkor szólok, ha véletlenül „jót s jól” tesz a kormány.

A fentiekből azonban nem következik, hogy rosszul döntöttem a Fideszre szavazva, hiszen a kevés tartalmi jó is több az ország szempontjából, mint az előző 8 év összes intézkedése együttvéve. Tévedtem viszont, amikor azt gondoltam, hogy számos rossz vagy félig jó helyett egy gyakorlatilag teljesen jó alternatívára szavazok. A valóság jelenleg azt mutatja, hogy több rossz közül szavaztam a kisebbikre. Elégedetlen és felháborodott vagyok: nem engedhetjük meg, hogy ez így legyen.

A közügyek jó működéséhez kinek-kinek a maga oldalát kellene jobbá tennie. Mivel a Fidesz nem figyel oda a választóira (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/valasztoi-tiltakozas.html), erre csak a baloldallal együtt tiltakozva, akár tüntetve van lehetőségem. Hasonlót várok (vártam előzőleg is) a baloldaltól – mármint a maga pártjainak jobbá, alkalmasabbá tétele terén. A szavazásból nem jogi, hanem közéleti felelősség adódik: ha mindenki a kisebbik rosszra szavaz, akkor az ország helyzete csak a katasztrofálishoz képest lesz egyre kevésbé rossz. Ha azt akarjuk, hogy egyre jobb legyen, addig kell nyüstölni a politikai oldalunkat, ameddig jól (és az elfogult magyar viszonyokhoz képest viszonylagos elfogadottsággal) nem teljesít.

Jóbérlők

Lányom romantikus felindulásból többszobás albérletbe akar költözni a barátnőjével, azt reméli, a Jóbarátok c. sorozat hangulatát élik majd át. Mindkettőjüknek van barátja, de azt nem akarják, hogy ők is odaköltözzenek. Helyes az ösztön. A Jóbarátok ugyanis mesterséges felállás két fiúval és két lánnyal. Nem az életről, hanem a nézettség és reklámbevételek szempontjából maximálisan kiaknázható helyzetkomikumról szól (a műfaját angolul sit-com-nak hívják). Nem írják oda a végére, mint a Superman „repülőruha” látványos reklámja után: „Ezt ne próbáld meg otthon.” Pedig a jelek szerint célszerű lenne odaírni.

Két fontos különbség a Jóbarátok és az élet között, hogy 1. az életben egyneműek laknak közös albérletben, és 2. nem flörtölnek könnyedén egymás barátjával/barátnőjével (előfordul, hogy flörtölnek, ám a 3-4 érintettből többnyire senki sem lesz ettől igazán boldog). Idekívánkozik még egy fontos színházi szempont: a tragédia eseményeit a szereplők szemszögéből látjuk, velük sírunk; a komédia szereplőit elidegenülten látjuk, nem velük, hanem rajtuk nevetünk; az életet ehhez képest a saját testünkön belül éljük, és nem szeretnénk, ha rajtunk nevetnének.

Csimpánz párkapcsolatok emberi tanulságai

Jane Goodall csimpánzleírását (Nat Geo novemberi magyar szám) továbbgondolva arra jutottam, hogy a megfigyelései kulcsot adhatnak az emberi szexualitás megértéséhez.
A csimpánzoknál kisebbségi stratégia az egy nőstény - egy hím párkapcsolat, amelyről azt írja, hogy általában kevésbé kapós vagy még fiatal a nőstény, a hím pedig félrevonul vele, és nagy energiát fektet a köztük lévő párkapcsolatba, valamint hosszú ideig együtt járnak-kelnek. Az embernél ez többségi stratégia, és valószínűleg elég régen érvényes ahhoz, hogy belénk huzalozódjon, ami belőle adódik:

1. A természetes szemérem, ami csökkenti annak veszélyét, hogy a falu bikája megerőszakoljon.
2. A szex nem nyilvános természete, mert nem akarjuk a gruppen orgiát.
3. A szexuális témák jelentős legátoltsága, mert az intim kapcsolatra tartogatjuk a szexet.
4. A szex tabu volta, mert az rám és a páromra tartozik.
5. A szexuális trágárságon való ösztönös kiakadás, hiszen tabu és durvaság elegye, és mindkettőt kerüljük.
6. A TV-szex tudathasadásos kezelése: stimulál, de mégis idegen. Aki nem tudja agyban kompenzálni ezt az ellentétet, annak tönkremegy a párkapcsolata.
7. A szex felszabadítása társadalmi veszélyként jelenik meg, mert többségünknek huzalozott vészjelzője van a párkapcsolatok évezredek alatt kialakult rendjét fenyegető tényezőkre.

Ha a kevésbé vonzó nőstény a kevésbé alfa hímmel párzik sok-sok generáción át, az kódolódhat - a bensőséges kapcsolati kód felülírja a régebbi génoptimalizáló kódot. A dominánssá válás biztonságos életkörülményeket, jólétet feltételez, ahol a túléléshez nem elengedhetetlen a bombanőstény-alfahím párosítás, addig-addig, amíg a kisebbségi stratégiából norma lesz. A gyermek- és szülési halandóság magas szintje egy darabig a többnejűség irányába nyomhatott, a számos nem bomba nőstény + anyagilag tehetős hím konfiguráció felé. Az aranyszabály bevezetése pedig az egy nőstény + egy hím kapcsolatot kodifikálta.

Ebből következik, hogy a szex csak-úgy felszabadítása felzaklatja az emberiség idegeit, indulatba hozza az erkölcscsőszöket, a tálibokat, és elbizonytalanítja az átlagpopulációt.

Miért veszélyes az ateizmus?

Az ateizmus több, mint Isten létének tagadása. Elengedhetetlenül következik belőle minimum kettő szabály, és a másodikból adódó harmadik: 1. a világ működését kizárólag az anyag törvényei irányítják; 2. az egyén feletti legmagasabb tekintély önmaga; 3. minden törvény és erkölcsi szabály kizárólag emberi megegyezés eredménye.

Aki nem hiszi maradéktalanul a három fenti szabályt, az nem következetes ateista.

A hagyományos kultúrák vadászai bocsánatot kérnek egy-egy állat leöléséért, elmagyarázzák neki, hogy kénytelenek megölni, hogy a törzs élhessen: ösztönösen érzik, hogy az ölés felborítja a természet rendjét, és a felborult rend káros hatása rájuk hullik vissza, ha nem kompenzálnak. Úgy tűnik, van egy ösztönös, huzalozott kategorikus imperativuszunk is ölés ellen, ami nem csak kanti spekulatív alapon létezik, hanem konkrétan ott van a fejünkben.

Nehéz dolga van a hentesnek, a katonának és a rendőrnek, mert a munkaköri leírásában van az ölés. A hentesnek nehéz fékeznie az állat-ember analógiákat, a katonának és a rendőrnek még nehezebb a dolga, mert ember-ember analógiák izgatják a fantáziáját. A gyengén alkalmas embernek az ölés esik nehezére (ezért dehumanizálja és démonizálja az áldozati célcsoportot a hatalom), az erősen alkalmasnak meg az ölés eseti leállítása (v.ö. háborús embertelenségek; de a sztársebészek közül is többen elismerik a belső késztetést a trancsírozásra).

Az ateista ember csak úgy lehet következetesen ateista, ha letagadja a huzalozását, és spekulatív elméletet állít fel önmagával a középpontban.
Aki nem tagadja a huzalozását, az látja, mi minden esik nehezére (ölni, hazudni, ad hoc trágárkodni, az igazságtalanságot elviselni, nem utánozni másokat, ellenállni a csoportnyomásnak), és mi mindenre kénytelen akarata ellenére (pl. aggódni a 13. számtól vagy hinni a csillagok és sorsok összefüggéseiben, a kabalákban és szerencsét hozó kombinációkban). Ezek után már nem állíthatja kizárólag az anyag által vezéreltnek magát. Fel kell ismernie szabadságának korlátait, és azt is, hogy egy abszolútként elfogadott good belief system (jó meggyőződésekből álló világnézet) nagyobb szabadságot ad neki, mint ha önmaga főnökévé teszi magát.

Akiből hiányzik a kategorikus imperativusz huzalozás, és a spekulatív alapon kiszámított szabadságát meg is éli, az a társadalomra veszélyes pszichopata. A pszichopata személyiségéhez tökéletesen illeszkedik az ateizmus tana (az említett 3 pont), ő eleve így gondolja, és örül, ha ebben megerősítik. Számára az ateizmus végzetes destrukciót elszabadító mém (vírusként terjedő kulturális entitás).

AZONBAN az önbevallott ateisták többsége 1. nem következetes ateista, mert saját tanait nem éli ki azok teljességében; 2. jól van huzalozva, csak fejben elnyomja az erről szóló ismeretet; 3. nem tudja, mit szabadít a világra a mémjével.

Ha olvasta ezt, akkor már szólva van neki.

Gyurcsány-Viktor két jóbarát

A Fidesz alkotmánybarkácsoló elnöke két napja tette magát szalonképtelenné, az MSZP platformalapító volt elnöke pedig négy éve. Mindkettő abból él, hogy a másikat szidhatja. Szidlak téged, tehát vagyok - vallják dölyfösen kardcsörgetve, vélt legitimációjuk teljes tudatában. Vitéz László kontra Ördög c. közösségi műsor ez a javából, azzal a csavarral, hogy a választók fifty-fifty arányban látják ezen vagy azon az oldalon az ördögöt. Tévednek. Az ördög a részletekben rejlik: az adósságszolgálatunk, a GDP-nk, a deficitünk, az inflációnk, a tájékozott kritikai gondolkodás, az élhető demokrácia és egyéb közügyeink részleteiben.

Bill Bryson Made in America című remekművében olvastam épp, hogy a II. világháborút Roosevelt amerikai elnök sokáig találóan csak "Tyrants' War" (zsarnokok háborúja) néven emlegette. A százmillió áldozatot követelő globális pusztítást nem szokták összekeverni az utána indított, újjáépítésről szóló Marshall-tervvel - nálunk azonban sikerült. Magyarország egy új Marshall-terv reményében indult neki a rendszerváltásnak, majd lassanként belesodródott a zsarnokok háborújába. Egymás családfájának verbális nyűvése helyett ideje lenne a józan gondolkodásnak, a közéleti együttműködésnek.

Dead Government, Walking

2010. november 10-én a Fidesz áterőszakolta az Alkotmánybíróság jogköreit megnyirbáló törvényt a parlamentben, és ezzel megpecsételte a sorsát. A koporsó kész, csak az a kérdés, mikor fekszik bele a kormány, illetve önként belefekszik-e. Jöhetnének hosszas magyarázatok a jobboldalról, hogy szükséghelyzet van, meg hogy a cél szentesít. A cél nem szentesít minden eszközt. Magyarázatok sem jönnek (http://index.hu/belfold/2010/11/11/solyom_alkotmany_salamon/), a mérsékelt jobboldal annyival nagyobb híve a demokráciának és a jogállamiságnak, mint a balközép és liberális irányzatok, hogy egyáltalán nem igyekszik fehéríteni a feketét, mint tették utóbbiak az öszödi beszéd nyomán, első reflexből.

Járkálhat még a halálraítélt, de ebből a zsákutcából nincs visszatérés. Minél hosszabban dacol a kormány a demokratikus igazságérzettel, annál elemibb erővel söpri majd el a baloldal. Orbán maga választotta az öszödi utat, amely a történelem főutcájáról egyenesen a süllyesztőbe vezet. A választóknak mindez sokba kerül majd. A demokrácia nem a legolcsóbb, nem a leggyorsabb, többnyire nem a legrövidebb úton jár. A demokratikus fair play és az intézkedések fenntarthatósága mégis fontosabb, mint hogy minden közéleti óhajunkat egyezkedés nélkül tudjuk lenyomni a boldogítani tervezett választók torkán.

A világ legnépszerűbb nyugdíjtrükkje

Az MSZP kezében félelmetes arzenál összpontosul, gazdasági holdudvartól médiaháttérig. A legütősebb fegyver azonban a bizánci kampánytechnika. Minden választás előtt feldobnak egy nyugdíjígéretet, amelyre nincs ugyan fedezet, sőt a többi pártban fedezet esetén se lenne rá szándék, de amely elég jól hangzik ahhoz, hogy hivatkozási alappá legyen. Ha ők győznek, akár hitelfelvétellel, az ország eladósítása árán is teljesítik, és arról koldulunk. Ha nem ők győznek, a következő évek arról szólnak, hogy a kormány "ellopta" a beígért nyugdíjat.

Ez sok szavazatot ér. 1998-ban az MSZP a választások előtt hozta meg a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényt. Ez arról szólt, hogy kiveszik a nyugdíjalapból a befizetések mintegy harmadát, és magánpénztárakba irányítják át. Igaz, nem lesz miből kifizetni a nyugdíjakat, és vagy deficit vagy adósság lesz a vége - ám ha nem ők győznek, akkor nem lesz hosszú a győztes öröme. Ügyesen beletolták a következő kormány képébe a fekáliát. A Fidesz úgy döntött, hogy nem az első évben, hanem négy év alatt teljesíti az MSZP által beígért nyugdíjemelést, és csendben nem tesz semmit a magánnyugdíjpénztárakkal. Mindkettő hiba volt.

A következő négy év arról szólt, hogy az MSZP szerint a Fidesz "ellopta" a nyugdíjemelést. A magánnyugdíjpénztárak hatalmas deficithez vezettek a nyugdíjrendszerben. Az MSZP dörzsölte a tenyerét. A 2002-es választás nem a kormány teljesítményére, hanem az MSZP újabb nyugdíjígéreteire összpontosított, átütő sikerrel.

2002 után meg is valósult a nyugdíjemelés, bankhitelből. Az ország csődközelbe került. Medgyessy-t erre hivatkozva puccsolta meg Gyurcsány - ám az öszödi beszéd tanúsága szerint nem változtatott az előd politikáján. 2006-ig kihúzták gazdasági fedezet nélküli osztogatással, hogy a következő választást is megnyerjék. A kampány központi része volt, hogy dübörög a gazdaság, tehát futja az ígéretek teljesítésére. A biztonság kedvéért 2006 tavaszán nem tették közzé a gazdasági adatokat. Öszödön aztán kiderült, hogy a gazdaság haldoklik, az ország még mindig csődközelben van. Gyurcsány lemondás helyett reformokat ígért - mint Medgyessy megpuccsolásakor is.

A Fidesz óriási tiltakozóhullámot indított el, amelyet a rendőrség nyilvánvaló felső utasításra többször is szétvert. 2009-ben szükségkormány lépett hivatalba, de nem az ellenzék által kért szakértői összetételben, hanem az MSZP kinevezettjeiből. Bajnai Gordon Gyurcsány egyik régi kapcsolata és fegyvertársa. Ez a kormány már nyílt megszorításokat vezetett be, hogy a 2010-es választások előtt az MSZP ismét nyugdíjemelést ígérhessen.

Mivel kis meglepetésre a Fidesz győzött, az MSZP most azzal kampányol, hogy "ellopták" a nyugdíjemelést, "lenyúlják" a magánnyugdíjpénztárakat. Ötödszörre adják elő ugyanazt a trükköt, és a választók ötödszörre is kajálják. Le a kalappal az MSZP stratégái előtt. Ez világrekord.

Nyugdíjügyi fabula

Hatökör és a forró krumpli

A magánnyugdíjpénztárak állami nyugdíjpénzből gründolásával Jupiter 1998 elején sütötte meg nekünk a forró krumplit, alapos megfontolásból. A választásokat ugyanis alapszabályként Ő szokta nyerni, ám ha ezúttal mégsem - gondolta -, hivatkozási alapnak jól jöhet még egy héjában sült burgonya. Lőn: néhány hónap múlva stafétaként a meglepetésre győztes Hatökör kezébe is nyomta.

Hatökör nagy ívben elhajította a krumplit, abból kiindulva, hogy az erősebb kutya mindenét oda rakja, ahová neki tetszik. Ám a forró krumpli nem veszett el, nem múlt el, nem is hűlt ki. 2002-ben a hitben passzolta vissza Jupiternek, hogy a felhevült burgonya visszafelé is hivatkozási alap lehet. Nem lett hivatkozási alap, mert nem lehetett. Quod licet Iovi, non licet bovi*. Hatökör echte hungaricum, latin közmondás neki nyet.

Jupiter vidáman elvolt nyolc évig a maga sütötte krumplival, esze ágában sem volt megenni vagy hűteni. Eljött 2010, Hatökör átmenetileg ismét letaszította trónjáról Jupitert. A nagy hatalmú főisten újra a kezébe nyomta a forró krumplit, nehogy elbízza magát.

Hatökör rájött, hogy a krumpli egyre csak hevül, 2013-ban elkerülhetetlenül a képébe robban, és akármilyen erős kutya, ettől bizony csevapcsicsa lesz a micsodájából. Gyorsan kinevezett egy forrókrumpli-védelmi biztost. Most épp azt bizonygatja, hogy a krumpli tényleg forró, de ha kollektíven markoljuk, még elviselhető hőmérsékletre hűthető. A nép lázad, Jupiter a protestálók élén skandálja, hogy a krumpliról egyedül Hatökör tehet, ellene viszont jogállamilag semmit. Ez így volt és van kitalálva.

Hatökör gondolkodóba esett: most szelíd galamb, okos kígyó, vagy alaphajlama szerint erős kutya akarjon-e lenni. Jupiter trónról álmodik, vihog a szakállába, a krumpli meg egyre csak melegszik. Mi, választók dönthetünk, hogy Jupiternek, Hatökörnek vagy saját magunknak drukkolunk. Az utóbbi tűnik a legbölcsebbnek, hiszen a végén vagy megesszük a sült krumplit, vagy ledugódik a torkunkon.


*Amit szabad Jupiternek, nem szabad azt az ökörnek.

Választói tiltakozás

Alkotmánybíróság-ügyi felháborodásomban az alábbit küldtem a Fidesz központi címére, ahonnan visszapattant, "Disk quota exceeded" üzenettel. Sebaj, beküldtem a demokraciakozpont@fidesz.hu címre is. Valószínűleg nem vagyok egyetlen fecske, különben nem telt volna be a központi postafiók. (Részletesebb anyag: http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/11/03/276_osszeall_a_kep)

"Kedves fideszesek!

A polgári értékek nevében tiltakozom az Alkotmánybírósággal való barkácsolás ellen.

Közömbösnek tűnhet a téma a választók szemében, de olyan ziccert ad az ellenzéknek, hogy nincs az a valós teljesítmény, ami 3,5 év múlva megmentheti a kormányt a bukástól. Már az AB jogköreinek csorbítására vonatkozó javaslat puszta felvetése felér 10 öngóllal. Ha tényleg elfogadják ezt a demokráciát megcsúfoló, öszödi útra vezető törvényt, az 20 öngól. Az ellenzék azonban 150 gólt is gyárthat belőle, elég minden héten bevágnia a hálóba. Ehhez képest egy sikeres nyugdíjreform, mondjuk, 2 gól, egy nagyszerű egészségügyi átalakítás maximum 3. A mérkőzés eredménye, a következő választás kimenetele előre megjósolható.

Az AB-t korlátozó törvény áterőszakolásával Orbán Viktor mór vezérré degradálja magát: ha nem teszi a kötelességét, legkésőbb 4 év múlva kirúgják; ha teszi, akkor 4 év múlva elmehet.

Gondolkodjatok el rajta, mit ér röpke 4 évre nagy költséggel hatalomra jutni, ha utána minden visszájára fordul, Orbán Viktor a történelem zsákutcájába kerül, a mérsékelt konzervatív oldal meg két-három ciklusra szalon- és kormányképtelen lesz. Magyarország és a közösségben gondolkodó polgárok ennél többet, fair play-t, demokratikusan is működő megoldásokat érdemelnek.

Rátermett döntést kívánva, üdvözlettel:
Vértes László, eddig és most még Fidesz-szavazó"

Önellátás kontra jólét

Azért nem tudunk öngondoskodni, mert nincs jólét - írtam az előző bejegyzésben (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/mennyibe-kerulne-valodi-ongondoskodas.html). Azért nincs jólét, mert termelés helyett körbeszolgáltatunk, tettem hozzá. A téma önálló kifejtést igényel.

Ha én megvakarom a hátadat, te meg az enyémet, akkor a hátvakarási ágazatban önállátóak leszünk. Mindegy, hogy pénzben, babban vagy természetben számítjuk az ellenértéket. Soha nem létezett teljesen önellátó gazdaság, mert elkerülhetetlenül szükség van külső termékekre (sóra, aranyra, fűszerre, olajra, műszaki cikkekre, stb.). Magyarország azonban szélsőségesen külvilágfüggő, hiszen a műszaki termékek döntő többségét nem gyártjuk, sőt még azt sem tudtuk elérni, hogy a nálunk termő élelmiszerek jó részét ne távoli országokból hozzák be a kereskedők.

Az importtermékekért valamivel fizetnünk kell. Jelenleg alacsony bérezésű bedolgozással fizetünk értük, azaz más országok vállalkozásai számára végzünk kis értékű munkát, majd a létfenntartásra is alig elég fizetést nagy értékű árukra cseréljük. Képletesen szólva babszemmel tudunk fizetni az aranyrudakért, és nehezményezzük, hogy folyton kevés a babunk.

A GDP mérése nagyon egyszerű módszertannal történik: összeadják a gazdaság valamennyi szereplőjének bruttó forgalmát. A GDP olyan gazdaságok állapotát jelzi jól, amelyek nagy értékű árukat termelnek (acélt, autót, mobiltelefont, gumiabroncsot, stb.), és jelentős külső szolgáltatást végeznek. A magyar gazdaságról nem a GDP, hanem a hozzáadott érték ad jó tájékoztatást. Ha kevés értéket adunk hozzá az értéklánchoz, akkor rosszul élünk. Jelenleg ez a helyzet.

Az lenne a feladat, hogy nagyobb hozzáadott értéket állítsunk elő. Ezt többféleképpen tehetjük: a. saját gyártású termékeket fejlesztünk; b. máshol gyártatjuk a saját fejlesztésű terméket, és hazahozzuk a profitot; c. az élelmiszereket magunk dolgozzuk fel, és minőségi kategóriában exportáljuk; d. idegenforgalmi szolgáltatásokkal szerzünk külső bevételt; e. különleges szolgáltatásokkal rétegpiacok főszereplői leszünk.

Ami Dániának a Lego, Svédországnak a Gripen, Finnországnak a Nokia, az nekünk a bűvös kocka és a Gömböc. Miénk a zsenialitás, övék a forgalom. Nagy-Britannia és Svájc pénzügyi központ, az USA csúcstechnológiai licenceket exportál, Franciaország és Olaszország élelmiszeripari fogalom több ezer minőségi márkával. Nekünk néhány emblematikus terméken (libamáj, Tokaji, Bikavér, Túró Rudi) kívül csak tömegcikkeink vannak a futottak még kategóriában. Ausztria sípályáin rend, tisztaság és vendégszeretet uralkodik, Szlovénia minőségi háztartási gépeket gyárt, Csehország win-win alapon gyártja a Skodát, Szlovákia faanyaggal és sípályákkal rendelkezik, Románia ezeken kívül még rengeteg nyersanyaggal is. Nekünk a gyógyvizeinkből és bioélelmiszerekből kéne jólétet teremtenünk.

Sopron remekül él a fogászatból, Hévíz a fürdőjéből, Szentendre a szépségéből. Ezeket a szolgáltatási-gyógyászati-idegenforgalmi modelleket kellene országossá tennünk.

Mibe kerülne a valódi öngondoskodás?

2006-ban a bruttó fizetések 26%-a ment el nyugdíjra, 2009-ben már 33%-a. Idén a nyugdíjalap hiánya 700 milliárd, ebből 350 milliárd a magánpénztárakba irányított befizetés. A nyugdíjrendszer válságban van. Első pillantásra alkotmányellenesnek tűnhet, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakat átmenetileg visszaolvasztja az állami rendszerbe. Második pillantásra alkotmányellenes, hogy 1998 elejétől a pénztárat választók havi 8%-os befizetései egyéni számlán halmozódnak, a pénztárat nem választók pénzét pedig egyszerűen elköltötte az állam. Eredetileg alighanem egyéni számlákat akartak létrehozni az állami rendszeren belül az államnál maradók számára, de hamar kiderült, hogy fogy a pénz, a nyugdíjak kifizetéséhez is hitelt kell felvenni. Úgy alakult, hogy egyesek befizetései magánszámlán halmozódtak, kettesek befizetései pedig felszívódtak. Ez bizony hátrányos megkülönböztetés, aligha állná ki az alkotmányossági próbát. A nyugdíjrendszer 12 éve mulasztásos alkotmánysértésben működik.

Most mégis arról lehet hallani, hogy a kormány magánnyugdíjpénztári módosításait fenyegeti az alkotmánybírósági elmeszelés. Alighanem rosszul tették fel a kérdést (nem mindegy, hogy a Tóra olvasása közben lehet-e dohányozni vagy dohányzás közben Tórát olvasni). A kérdés helyesen: hogyan szüntethető meg a magánnyugdíjpénztárak létrehozása nyomán kialakult diszkrimináció plusz mulasztásos alkotmánysértés úgy, hogy közben se a nyugdíjrendszer, se az államháztartás ne dőljön be? Mielőtt a címbeli kérdésre választ adnék, ezt vizsgálom meg.

Az egyik megoldás az állami rendszeren belüli magánszámlák létrehozása azok részére, akiknek elköltötték a pénzét. A magánpénztárak átlaghozamát alapul véve ki-ki kap egy virtuális egyenleget, amely mögé a gazdaság és a költségvetés egészségesebb pillanatában valódi fedezetet is biztosítanak. Néhány év távlatában megfontolható ez az alternatíva, de idén fedezetlen kötelezettségként nem csökkentené, hanem éppen növelné az államháztartás hiányát. A gazdasági kényszerhatásokat figyelembe véve 2012. január 1-től jöhet szóba.

A másik megoldás a magánpénztárak teljes visszaállamosítása, azaz visszaolvasztása. Ez idénre megoldja a hiányproblémát, de hátramozdítja a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételét. A hosszú távú cél ugyanis, hogy valóban legyenek egyéni számlák valódi ingatlan-, részvény- és kötvényfedezettel.
A magánnyugdíjpénztári befizetésekről frissen hozott törvény az előző kettő kivárós ötvözete. A magánpénztári befizetések átirányítása teljesíthetővé teszi az idei hiánycélt, és időt ad, hogy kidolgozzák a hosszú távú megoldást. Hátránya, hogy bizonytalanságot és kiterjedt támadási felületet teremt. Nagyon megnehezíti a kormányzati kommunikációt, hogy a lakosság nem elvesztette a fonalat az ügyben, hanem még meg sem találta, és hogy nyugdíjügyekben a többség eddig sosem hitt a Fidesznek.

Javaslatom a diszkriminatív helyzet, a mulasztásos alkotmánysértés nyílt feltárása, kivárás helyett azonnali ígéret, hogy 2012. január 1-től a magánpénztári tagok hozammal együtt visszakapják a pénzük feletti rendelkezést, továbbá hogy az eddig sehová sem belépettek az állami nyugdíjrendszeren belüli magánszámlán kapják meg az átlagos magánhozammal megegyező egyenlegüket. Végül is a ’98 utáni kormányok mindegyikének sodródása és nyugdíjügyi koncepciótlansága vezetett a mai helyzethez. Úgy helyes, hogy az állam vállalja a mulasztás következményeit, azaz a pénztárt nem választók egyéni számláinak feltöltését.

Utóbbi komoly előrelépés lenne egy fenntartható nyugdíjrendszer felé; szükséges, de nem elégséges feltétel. Csak tűzoltásra jó. A valódi öngondoskodás többet kíván. A nyugat-európai nyugdíjjárulék-modellben egy részt fizet a munkavállaló, két részt pedig a munkáltató. A tavalyi 33%-os nyugdíjköltség 11%-kal terhelte volna a munkavállalókat. Idén tovább emelkedik a kiadás. A munkavállalók által jelenleg fizetett összesen 9,5%-os nyugdíjjárulék akkor sem fedezné a folyó havi nyugdíjak harmadát, ha a pénz 40%-a nem kerülne diszkriminatív körülmények között a magánnyugdíjpénztárakba. A havonta esedékes nyugdíjak fedezéséhez nagyjából 12% nyugdíjjárulékot kéne idén az állami alapba befizetnünk. Aztán 15%-ot, majd 20-at, hacsak át nem alakítjuk a nyugdíjrendszert.

Amikor a magánnyugdíjpénztárakat 1998-ban létrehozták, mind a szakemberek, mind a politikusok azt gondolták, hogy hamarosan ugrásszerűen javul majd az életszínvonal, és így elviselhető lesz az a plusz befizetés, ami fokozatosan lehetővé teszi az állami nyugdíj létminimumra csökkentését, és hogy ki-ki tőkefedezeti alapon, a befizetései arányában kapjon kiegészítő állami vagy magánnyugdíjat. Az volt a feltételezés, hogy a magánnyugdíjpénztárak ingatlanba és termelő vállalkozások részvényeibe/kötvényeibe fektetik a befizetéseket, ezzel is pörgetve a gazdaságot.

Ma már látjuk, hogy a magánpénztárak államkötvényeket vásároltak, mert az a biztos. A haszon nagy részét lenyúlták, mert a gyengén ellenőrzött alapkezelők már csak ilyenek. Közben az életszínvonal nem javult ugrásszerűen, a magyarok döntéshozó része a rendszerváltás óta gyakorlatilag lemondott a nemzetgazdaságról, a többiek meg kiszorultak belőle, vagy sosem voltak benne. Valódi termelés helyett körbeszolgáltatunk (én lecserélem az olajat a kocsidban, felszerelem a radiátorod, te meg levágod a hajam, kitakarítasz nálam, betömöd a fogam). Ha tízezer forintot egy éven belül százszor adunk át egymásnak, akkor a klasszikus képlet szerint egymillió forint GDP-t állítunk elő. A valóságban viszont egyetlen tízezres kering. A GDP-adatok ilyen gazdasági berendezkedés esetén nem irányadóak, mivel nem erre, hanem az ipari termelésből, illetve a külső forrásból származó bevételek mérésére találták ki őket. Másképpen szólva, hiába nőnek a GDP-mutatóink, ha elenyésző a valódi termelés és a külső bevétel. A fenti tevékenységek kellékei közül egyedül a radiátort gyártjuk, meg az autók tizedét; előbbit vegetatív haszonnal, utóbbit meg nem saját haszonra. Nem csoda, hogy nincs jólét.

A jóléti államok kivétel nélkül ipari országok. Manapság kihelyezik a termelést, ám hazaviszik a profitot. Magyarország nem termel, de nem is termeltet más országban, csak várja, hogy egyszer beköszöntsön a jólét. Segítsd a piacot, s a piac majd megsegít téged - hajtogatták a mi szempontunkból tévesen gazdaságirányítóink. A piac ugyanis mindig az erősebbek, a versenyképesebbek malmára hajtja a vizet. Ha így folytatjuk, sokáig várhatunk a sült galambra.

Ez nagyon hátrányosan érinti többek között az öngondoskodást. Óriási a feszültség a pályakezdők jövedelmi elvárásai és a valós lehetőségek között. A fiatalok igényei olyanok, hogy nagyjából félmillió nettóért már szívesen dolgoznának. Ehhez képest nettó 80-120 ezerre számíthatnak. 80 ezer alig több a létminimumnál, de 120 ezerből sem lehet családot alapítani, lakást fenntartani (venni meg abszurd elgondolás). A munkában töltött évek során a nagy tömegek bére sosem emelkedik olyan magasságba, ahol már jól éreznék magukat, és elfogná őket az idősebbekkel való szolidaritás érzése. Pedig a nyugdíjasokat egyelőre teljes mértékben, aztán hosszú távon a létminimum erejéig azoknak kéne eltartaniuk, akik éppen dolgoznak. A nyugdíjasok egyre többen lesznek, a dolgozók egyre kevesebben. A nyugdíjjárulék reális szintre emelése irreálisnak tűnik. Csapdába kerültünk.

Ha hosszabb távon minden állami nyugdíj a létminimumra csökken, akkor annak harmada a mostani szinten, mondjuk, 8%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot jelent. Ahogy nő az idősek száma, a kötelező állami járulék később 10-12%-ra mehet fel - hacsak fel nem találjuk a termelési csodafegyvert. Az öngondoskodás e felett kezdődik, ésszerű átlagban további 8%-kal. A létminimum kétszeresén élni még nem nagy öröm, de nem is nyomor a köbön. Ebből az adódik, hogy egy valódi öngondoskodással kombinált rendszer most 20%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot igényelne (ebből 8% magánpénztárakba vagy állami egyéni nyugdíjszámlára megy, 12% meg a folyó havi kifizetésekre kell). Tíz év múlva 10%-ból megússzuk a minimum felé tartó havi nyugdíjakat, 8% marad magánnyugdíjra. Tizenöt év múlva 8% a havi nyugdíjkifizetés, 8% a magánnyugdíj - hurrá, kis ideig 16%-on optimalizáljuk a nyugdíjjárulékot. Húsz év múlva viszont ismét 10%-ot visz el a havi minimálnyugdíj, 8% a magánbefizetés, és innentől újból emelkedik a nyugdíjárulék. (A tényleges számokat természetesen nyugdíjmatematikusoknak kéne pontosan kiszámítaniuk.) Így lenne, ha ma lenyelnénk a keserű pirulát, és bevállalnánk az aktuális 20%-ot állami + magán összetevővel. Ha nem vállaljuk, el sem kezdődik a szembenézés, az átalakulás. Paradox módon, egy helyben topogva száguldunk az összeomlás felé.

Azért száguldunk, mert évről évre meredeken nő a folyó nyugdíjkötelezettség, továbbá mert a kötelező munkavállalói nyugdíjjárulék mindössze 1,5%, és további 8% magánpénztárakba irányítható (vagy sunyin lenyúlja az állam). Ha a befizetők fele él a pénztárba irányítás lehetőségével, akkor 1,5+4% áll összesen az állami nyugdíjak rendelkezésére. Hol van ez a szükséges 12%-tól? Nagyjából olyan messze, amennyi hitelt felveszünk. Ez a magyar államadósság fő komponense. A szükséges pénzt adókból is pótolgatjuk, teljesen helytelenül.

Javaslom, hogy mostantól nevezzük nevén a gyereket. A folyó havi nyugdíjakat fedezzük az állami nyugdíjjárulékból (ennek munkavállalói komponense idén legyen 12%, jövőre meg amennyi ténylegesen kell). Az egyéni nyugdíjhoz szükséges befizetés lehet fakultatív, de a neve öngondoskodó járulék vagy más, hasonlóan egyértelmű kifejezés legyen. A mai gazdasági helyzetben élénkíteni szeretnénk, miközben a nyugdíjjárulék növelése fékez. Az ellentétet úgy lehet feloldani, hogy egyrészt legalább annyit engedünk az adókból, amennyit emelünk a nyugdíjbefizetésen; másrészt a magánpénztárakat ingatlanberuházásokra és termelő vállalatok részvényeinek vásárlására kötelezzük - kereken megtiltva nekik az állampapírok vásárlását. A magánpénztári tagságot mostantól ki-ki saját külön befizetésből tarthassa fenn. Legyen világos, hogy a megtakarítás a jelenlegi életszínvonal terhére történik. Ha ezzel mindenki tisztában van, a magánpénztárak kezelői aligha kapnak szabad kezet bőkezű prémiumok, szolgálati autók és székházak finanszírozására.

Fontos lenne, hogy az állampolgárok többsége tudatosan hozza meg családalapítási, gyermekvállalási döntéseit. Pl. ha a feleség egy gyereket vállal, akkor nyugdíjig átlagban 10 millióval több lesz a keresete, mint ha két gyereket vállalna; egy házaspár 25 millió felnevelési költséget is megspórol minden be nem vállalt gyerek után; ellenben a munkavállalóknak kollektíve 40 millióval több nyugdíjjárulékot kell befizetniük, plusz kiesik mintegy 60 millió adóbevétel. (A pontos számokat ismét az illetékes szakemberektől várom.) A rendszer akkor tehető igazságosabbá, ha az elmaradt gyermekvállalás miatti többletjövedelemből ellensúlyozzuk az ugyanebből adódó többletköltséget. Így tiszta, átlátható viszonyokat teremtünk, és ki-ki a pályája elején kiszámíthatja a döntései hosszú távú egyenlegét.

Új közéleti rekord

A kormány alkotmánybírósági jogköröket csorbító ötletére 1 (azaz egy) napon belül megszülettek az óvatosságukban is példátlan (http://mno.hu/portal/744679), majd az egyre markánsabb jobboldali kritikák (pl. http://hetivalasz.hu/jegyzet/alkotmanytalan-koztarsasag-32834/). Ez a Török Gábor által indokoltan hiányolt belső kontroll első gyors és komoly megjelenése, ami még sok jókedvet, bőséget hozhat nekünk, választóknak.

Ha a baloldal ilyen őszinteséggel és hangnemben megtanulná kritizálni főalakjainak viselkedését, csakhamar eljutnánk egyről egy egész egy tizedre. Nem nagy cucc a másik oldalt kritizálni folyamatosan, pláne nem az szidni, mint a bokrot. Közéleti áttörést az hoz, ha ki-ki a saját táborát nyüstöli tökéletesítő szándékkal.

Monnyon le?

Kedvenc elemzőm, Török Gábor így látja Lázár János levele, érvei (meg ami belőlük kimaradt) alapján az alkotmánybarkácsolási miniválságból kivezető utat: "Világos párbeszédet lehetne folytatni arról, hogy vajon belefér-e a demokratikus működésbe az, hogy az ország érdeke szempontjából is értelmezhető célért időlegesen olyan intézkedéseket hozunk, amelyeket korábban elvi alapon elfogadhatatlannak, antidemokratikusnak tartottunk. Nem állítom, hogy a válasz egyszerű, s abban igaza van Lázár Jánosnak, hogy megközelítésben, hangvételében és a megoldási alternatívák vonatkozásában is lenne mit hozzátenni a vitához. Csak ahhoz először őszinte beszédre lenne szükség, ki kellene mondani, hogy ebben a helyzetben a kormány nem lát más kiutat. Innentől pedig elkezdődhetne egy valóban értelmes párbeszéd arról, hogy mi a fontosabb: a célok érvényesítése vagy az eszközök feltétlen tisztelete. Minden más ma sajnos mellébeszélés, elterelés és manipuláció." (http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/10/29/272_celok_vagy_eszkozok)

Mit mondanának a jobb és baloldali szakértők? Jobbról, hogy hajrá, csak előre, de alkotmányosan? Balról, hogy monnyon le, meg különben is, mi megmondtuk? Jó lenne, ha ennél többet tudnának mondani. A baloldali szakértők többféle megoldást is megfogalmaztak az évek során, államháztartási, egészségügyi és nyugdíjreformot sürgetve. Egyikhez sem volt meg a bátorság, amit persze az ellenzék harciassága és a népszavazás is csökkentett. Utóbbi azonban nem magyarázza, miért nem alakultak ki olyan elfogadott modellek, amelyeket csak le kéne venni a polcról és megvalósítani az "ezek se tudnak mást" jegyében.

A jobboldali szakemberek szintén nem dolgoztak ki részletes terveket, vagy ha igen, azokat jól elrejtették, és azóta sem kerültek elő. A gazdaság fejlesztése és a költségvetési egyensúly megteremtése témában Róna Pétertől olvastam jókat, én őt nevezném ki fellendülési biztosnak, de minimum főtanácsadónak. (Pl. http://www.fn.hu/belfold/20100702/rona_peter_orban_csak/)

Végül itt a nép, amelyre sokat hivatkozik a kormány, miközben kevés valódi beleszólást hagy neki. A Nemzeti Konzultáció helyett nemzeti konzultációra lenne szükség, pl. online szavazások formájában. Néhány hét alatt ki lehetne dolgozni egy olyan intézkedéssorozatot, amitől sem jobbra, sem balra nem kapnak sikítófrászt. Minden válság lehetőség is egyben. Ideje elindítani az online demokráciát.

Mire szolgál az alkotmány?

Eredetileg a nemeseket védte a király túlkapásaitól. Ma az állampolgárok védelmére szolgál "ha a fene fenét eszik" forgatókönyvek esetén. Ebből következően fontos, hogy a mindenkori hatalom ne barkácsolhasson rajta ötletszerűen, kivéve, ha önmagát szeretné még inkább korlátozni.

Épp ma meszelte el az Alkotmánybíróság a kormány állami végkielégítésekre kivetett 98%-os adóötletét. Az indoklás szerint nem csak a jó erkölcsbe ütköző végkielégítések estek volna elvonás alá, hanem az alanyi jogon járó végkielégítések is. Az AB arra is felhívja a figyelmet, hogy a jó erkölcsbe ütköző állami kifizetések különadóztatására van lehetőség, csak nem így. A kormány első reakciója: akkor illetéktelenné tesszük az AB-t ilyen ügyek megtárgyalására. Ezt át kéne gondolni.

Egyrészt maga az AB ad tippet a megoldásra, másrészt oktalanság minden jogtechnikai akadályra idegrángással reagálni. Van úgy, hogy az embernek igaza van, csak nem megy vele sokra. A jó erkölcsbe ütköző végkielégítések joggal háborítják fel az embereket, okkal növelik a Jobbik szavazótáborát. Mivel a politika a beszédaktusok piaca, a Fidesz most vadul bizonygatja, hogy a működésképtelen megoldást addig sufnituningolják, míg működőképes nem lesz. Ez voluntarizmus, a szűk látókör jele. A süket esete a csengővel. Ha szól, ha nem, addig nyomjuk, míg ki nem jön valaki.

A választók fejében apró mozaikdarabokból áll össze az a percepció, amely eldönti a következő választásokat. A bölcs hadvezér nem egy-egy csatát akar bármi áron megnyerni, hanem a háborút. Az LMP tüntetést szervez az alkotmányosság védelmére; lehet, hogy elmegyek. A jogállam nem tökéletes, de még nem találtak ki jobbat - mondhatta volna Churchill. A szabályos megoldások mindig hosszabbak és bonyolultabbak, és ez így van rendjén. Fair play-jel nehezebb meccset nyerni, ám a győzelem sokkal értékesebb.

Nagy Sándor persze előkapná a gyikicset, aztán nyissz-nyassz-nyussz, nem állna le makramézni egy jó ízlésbe ütköző gordiuszi csomóval. Csakhogy nem hiszem, hogy Nagy Sándor alkalmas lenne egy modern köztársaság vezetésére.

Mi lesz a magánnyugdíjpénztárakkal (??!!?? :( :) )

Ránk tört a magánnyugdíjügyi rettegés (szerintem alaptalanul), s mivel nagy a homály, igyekszem tizedelni. Először szedjük össze az információkat, az angolszász újságírás szabályai szerint - azaz nézzük az alapkérdésekre választ adó tényanyagot:
1. Ki? A Fidesz/KDNP meg a Jobbik.
2. Mit? Törvényt hoztak/szavaztak meg arról, hogy a magánnyugdíj-pénztárakból jövő év végéig átirányítják a befizetéseket az állami nyugdíjalap egyéni nyugdíjszámláira, aztán hozammal együtt visszautalják a magánpénztárba, vagy átveszik az egész megtakarítást, az állampolgár döntése szerint.
3. Mikor? 2010. október 26-án.
4. Hol? A parlamentben.
5. Hogyan? Törvény útján.
6. Miért? Hogy csökkenjen az államháztartás Eurostat-módszerrel mért hiánya.

Másodszor vegyük sorra a rettegők szempontjait.
1. Az állam lenyúlja a pénzt. (Ha valóban egyéni számlákra teszi, márpedig ez áll a törvényben, akkor nem nyúlja le. Ez várhatóan heteken belül kiderül - Hugo Chavez simán lenyúlná a zsozsót, de Venezuela nem EU-tag. Hazánk januártól az EU soros elnöke, a lenyúlás geopolitikailag kizárt.)

2. Az egyéni számlák virtuálisak, ezért az állam kedve szerint kiveszegeti róluk a pénzt. (A nyugdíjpénztárak egyéni számlái is virtuálisak. Ha nem lennének azok, nem tudnák a pénzt kamatoztatni. Tessék kapaszkodni: a bankszámlák is virtuálisak. A bank a betétesek pénzének csak 10-20 százalékát tudja rövid időn belül visszafizetni, ezért megy csődbe, ha megrohanják. Szokjuk meg a gondolatot, hogy ahol hozamot ígérnek, ott kedvük szerint kiveszegetik a pénzt, és mi elhisszük, hogy kellő időpontban éppen annyit tesznek vissza, amennyit kell.
A magánnyugdíjpénztárak feladata eredetileg az lett volna, hogy ingatlanba, a reálgazdaságba fektessék a befizetéseket. Ehelyett államkötvényekbe tették, azaz nem éltek, hanem visszaéltek a lehetőségeikkel. Logikusan mondja most az állam, hogy a saját papírjaiba ő is bele tudja tenni a pénzt, mégpedig egyszerűbben, olcsóbban, hatékonyabban.)

3. Elvész a jövőről gondoskodás eredménye. (Nem vész el. Épp ellenkezőleg, név szerinti számlákon, hozammal együtt megmarad, bár az esetleges pénztárváltás nem költségmentes. A költség attól függ, mennyit nyúlnak le most, a kifizetéskor a magánpénztárak - szemtelenül sokat fognak még akkor is, ha ez számukra ellen-PR. A pénz fontosabb, mint a renomé. A papíron nyilvántartott számlaegyenlegből akár 20-30%-ot is lefaraghatnak, és vihogva magukkal vihetik "egyszer volt Budán magánnyugdíjpénztár" alapon. Az állami gondoskodás minősége a továbbiakban azon múlik, mekkora hozamot produkál az állam. A tízéves államkötvények hozamához lehet majd viszonyítani. Kérdés, becsüli-e annyira a saját polgárait az állam, mint a kockázatfelárakat srófoló külföldi befektetőket. Ha praktikusan belegondolunk, az állampolgár nem veheti vissza a pénzét, ezért 1-2 százalékkal kevesebb is elég neki, ám a mindenkori választásokra kacsintó gesztus, ha mégis kiemelt befektetőnek tekintik. Az állam által vezetett egyéni nyugdíjszámla hozama várhatóan megközelíti majd a hosszú távú államkötvényekét. Kijózanító egyébként, hogy a magánnyugdíj-pénztárak a tízéves államkötvény hozamának a felét-harmadát szokták teljesíteni. Tudják, hova célszerű befektetni, de a haszon oroszlánrészét non-profit fizetések, prémiumok, juttatások formájában saját zsebbe teszik.
A világ legtöbb nyugdíjrendszere felosztó-kirovó (pay-as-you-go) formában működik, vagyis az éppen dolgozók nyugdíjjárulékából fizetik az aktuális nyugdíjakat. Amikor a magánnyugdíjpénztárakat kitalálták, az volt a szakemberek gondolata, hogy lassan majd áttérünk egy tőkefelhalmozó rendszerre, amelyben ki-ki a saját megtakarításai alapján kapja a nyugdíját. Ehhez viszont az kellett volna, hogy többletbefizetést írjanak elő. Persze a közeledő '98-as választások előtt nem merték megtenni, és azóta sem merte senki. A magánpénztárakat a pay-as-you-go rendszer pénzéből, vagyis annak kárára indították el, ezért nem maradt elég pénz az esedékes nyugdíjak kifizetésére.
A magánnyugdíjpénztárak elindításával éppen a most lenyúlást kiáltó MSZP (-SZDSZ koalíció) nyúlta le a nyugdíjasok pénzét, még 1998 elején. Ha a Fidesz akár az egészet visszaállamosítja, azzal csak a nyugdíjasokat védi. Az öngondoskodás és a folyó havi nyugdíjak kifizetése egyformán fontos. Nyilvánvaló, hogy a kettő együtt több befizetést igényel.
Aki valóban plusz pénzt tesz a magánpénztárba, az helyesen, felelősen cselekszik (bár igazán reklamálhatná a reálgazdasági befektetéseket). Fontos, hogy az új törvény ezeket a pénzeket nem irányítja át az állami nyugdíjrendszer felé. Kár ilyen fikción rémüldözni.)

4. Biztosabb a magánnyugdíjpénztárban tartani a pénzt, mint az államnál. (A magánpénztárak eddig szinte csak állami értékpapírokba fektették a befizetéseket. Magyarán ők is az államra bízták a pénz sorsát. Létrejött ugyan egy magánpénztárakat garantáló alap, ez azonban csak addig nyújt biztonságot, amíg egy-két pénztár kerül nehéz helyzetbe. Ha az állami nyugdíjrendszer ellehetetlenül, ha az állam fizetésképtelenné válik, akkor az állampapírba fektető pénztárak 100%-a tönkremegy, ez ellen pedig semmiféle garanciaalap nem véd. Nyugodtan el lehet felejteni ezt a naiv mítoszt.)

5. A Fidesz nem ezzel kampányolt. (Igaz, hogy nem ez volt a zászlaja közepén, de korábban sem rejtette véka alá, hogy ellenzi a magánzást - egészségügy, privatizációs szerződések felülvizsgálata, stb. Tény, hogy az esetleges nyugdíjpénztárváltás 20-30%-os költségét legalább 10 év jó hozamával lehet majd ellentételezni. A mérleg annál hamarabb vált pozitívra, minél lejjebb szorítja a kormány az átlépés költségeit, és minél kiemeltebb ügyfeleinek tekinti a számlatulajdonosokat.
Az állami nyugdíjalapon belül vezetett magánszámlákat pongyolán svéd modellnek nevezik, és a Fidesz a választások előtt azt mondta, nem tervezi ennek bevezetését. Az új törvény viszont éppen ilyen irányba látszik elindulni. Jogos az elvárás, hogy a kormány adjon valamiféle magyarázatot az ellentmondásra. Megjegyzem, szükség kampányígéretet bonthat, de négyévente mindennel el kell számolni.)

Harmadik körben vegyük sorra a változás lehetséges előnyeit.
1. Megfelelünk az Eurostatnak. Az EU statisztikai hivatala úgy méri az államháztartás hiányát, hogy a magánnyugdíj-pénztárak értékét nem veszi figyelembe. Ha az állam saját hatáskörbe vonja őket, akkor (a pénzek elköltése nélkül) egy csapásra csökken a hiány, tehát EU-konformok leszünk, teljesítjük az idénre kitűzött 3,8%-os államháztartási hiánycélt. Az ellenérv szerint ez csak papírforma, attól a gazdálkodás se jobb, se rosszabb. Igaz, viszont a válságból más országok pont a hiányt növelve lábalnak kifelé, tehát ez a székelygóbés húzás a magyar gazdaság rugalmasságát, mozgásterét növeli.

2. Nem kell megszorítani. Ez jó a kormánynak, az országnak, a szavazók közösségtudatos részének. Látszólag nem jó az ellenzéknek, de ez legyen az ő baja.
Az előny persze könnyen hátránnyá válhat. Az MSZP visszatérő stratégiája a nyugdíjemelés ígérete, majd a nyugdíjak ellopására hivatkozás. A Fidesz e téren eddig béna kacsaként viselkedett. Ha válaszként hápogott is valamit (pl. hogy nem elvette, hanem többet emelt), azzal csak még nagyobb gyanúba keverte magát. A nyugdíjügyek nyomán kialakuló percepció az MSZP legnagyobb fegyvere lehet a következő választáson.

3. A nyugdíjügyi váltás a Fidesz-szavazók szemében fényes bizonyítéka annak, hogy nagyon is lehet másképp kormányozni, mint azt a neoliberális kánon előírja. Természetesen a puding próbája ezúttal is az evés. Ha mindez nem segít a gazdaságon, ha nem jön a megfelelő állami nyugdíjhozam, akkor legyen bátorságunk kimondani, hogy rossz ötlet volt (nekem lesz).

4. Nő a kockázatközösség, a társadalmi kohézió érzése. A magánnyugdíjpénztár átverés volt, hiszen öngondoskodásnak csak az a pénz nevezhető, ami nem kell/kéne a tárgyhavi nyugdíjakra. A tudatmanipulációra fogékony egyed elhitte, hogy a nyugdíjrendszerből hiányzó és stikában hitelből-adóból visszacsúsztatott pénz az ő "öngondoskodása", és most fel van tüzelve, hogy "elveszik". Sose volt az övé. Az állam kivette a nyugdíjrendszerből, "neki adta", ám másik, adószedő kezével visszacsórta tőle, és berakta a nyugdíjrendszerbe. Mivel még így sem futotta a nyugdíjakra, eladósította az országot. Ez a közösségi érdekeket aktívan hátramozdító trükk érte el, hogy az átvert egyén ne bízzon az országlakosokban, a fenntartható jövőben, és inkább különutat keressen. Látszatszabadsága tudatában úgy hihette: ha majd szemére vetik, hogy nem vállalt gyereket, nem fizet adót, nem hasznos tagja a közösségének, akkor csak legyint. Neki így is, úgy is jó, ő már megoldotta. Nyasgem és hulljon a férgese. Az átvertek lassan ocsúdnak a mámorból - és első természetes reakcióként haragszanak, a valóságra. Rosszul viselik a gondolatot, hogy az ország együtt emelkedik vagy együtt süllyed. A szakadék felé tartó nyugdíjrendszer terhére nem lehet "öngondoskodni". Ne értsenek félre, az öngondoskodás remek és kívánatos dolog, de plusz pénzt igényel, tessék azt nadrágszíjat húzva félretenni. Továbbá azzal is törődni kell, aki önhibáján kívül nem tud magáról különgondoskodni, mert hosszú távon egyetlen társadalom sem hagyhatja büntetlenül cserben e tagjait.
Nem állítom, hogy a takarékoskodó, tehetősebb embernek szükségképpen nincs gyereke, nem fizet adót, nem hasznos tagja a közösségének, ám a helyzet válságos. Erről részletesen írtam nemrég (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/10/az-ertekrendi-valsag-elonyei-es.html). Attól, hogy az állami rendszeren belül vezetik az egyéni számlákat nem alapvetően, hanem az érzés, a percepció szintjén változik a helyzet. Az egyéni számla tulajdonosa továbbra is jani, több nyugdíjat kap. Egészen addig, amíg össze nem omlik az egész rendszer. Legyintés helyett mostantól abban lesz érdekelt, hogy ne omoljon össze.

Végül nem hallgatom el azt a lehetőséget sem, hogy játékelméleti stratégiában gondolkodva, echte hatalomtechnikailag hasznosabb lenne, ha két év múlva a Fidesz saját érdekeltségű magánnyugdíjpénztárakat hozna létre, és oda vinné át a magánszámlák egyenlegét. Ezzel gazdasági holdudvarát erősítené, és megelőzné, hogy egy esetleges kormányváltás utáni első intézkedésként az MSZP vigye magával a kasszát - ahogy az a privatizációval, a bankok tőkésítésével, a közbeszerzéssel és épp a magánnyugdíjpénztárakkal egyszer-kétszer-háromszor már megesett, és a választók többsége asszisztált, sőt tapsolt hozzá. Hátha a jobboldalnak is bejön. Miért ne? Esetleg azért ne, mert a jobboldaltól csodát és angyali tisztaságot vár a választó, a baloldaltól meg tűri, hogy azt adja, ami (Fletó nélkül csak most még, Fletó-platformmal viszont tartósan) a lényege? Érdemes ezen elgondolkozni.

A párkapcsolati értékválság előnyei és hátrányai

A párkapcsolatokat (melyeket mi, bohó férfiak kezdeményezni és uralni hittünk) valójában mindig a foganásügyi döntéshozók, a nők igazgatták. Ezért jár világot rengető hatással, hogy ma nem úgy igazgatják őket, mint nagyanyáink, hanem úgy, ahogy nagyapáink szerették volna. Hagyományosan ugyanis a férfi kötetlen szexet és kényelmi szolgáltatásokat várt egy kapcsolattól, míg a nő jólétet, törődést, intelligens jelenlétet az alapértelmezett gyerekek felnevelése során - s persze a törődés részeként némi közönségesnek tartott, ezért (psszt!!) nem specifikált szexet is. Az evolúciós pszichológusok szerint egyes társadalmi körökben, regionális szubkultúrákban az is megesett, hogy a nők mástól várták az utódot, mint a betevőt, ez azonban cselédkörökön kívül nem vált tömegjelenséggé, és ott sem egyértelműen autonóm evolúciós stratégia eredményezte.

Ma a nő ugyanúgy szexet igényel a kapcsolattól, továbbá pénzt és sikert az élettől, mint a férfi. Vitatkozhatnánk arról, hogy a Szex és New York vagy a Desperate Housewives miatt alakult-e így, avagy fordított az összefüggés, de ez nem változtat a helyzeten. A női kiteljesedés záloga a munka világában és a magánéletben elért siker, s utóbbi részeként értelmeződik a gyerek. Ha nincs, az kudarc; ha egynél, maximum kettőnél több van, az is (a purdék betegségei miatt későbbre csúszik vagy elmarad az előléptetés). A korszerűsödött női igényeknek köszönhetően a "csúnyábbik" nem rövid távon óriási változások tanúja és haszonélvezője.

Mivel ma a lányok vadásznak a fiúkra, utóbbiak nyugodtan hátradőlhetnek, mint a viccbeli öreg bika a dombtetőn, és élvezhetik az alig három évtizede még aranyáron (karikagyűrűért) mért, ma meg bedobós reklámként ingyen házhoz szállított szexet. Jelentem, a prostitúció gazdasági-társadalmi alapja megszűnt; csak olyanok veszik igénybe, akik szerint a kávé akkor igazi, ha porból készül, hasmenést lehet tőle kapni, és ütött-kopott automatából csordogál közös műanyag pohárba. A múlté már az udvarlás (drága virággal, spéci bonbonnal), a romantikus vacsora a kisvendéglőben (nix nőkápráztató borravaló a bunkó pincérnek), az erőfitogtatás a strandon (megteszi egy very szexi alsógatyó - melyet a gáláns lány biztosít). Intelligens társalgás gyanánt már a diszkódialógus (Fiú: Hazakísérhetlek? Lány: Meg hát!) sem szükséges; manapság a méhecske rántja be a mézesbödönbe a mackót. Casanova beájulna.

Eljött a férfikánaán, valami mégsincs rendben: a fiúk valósággal menekülnek a nyomulós csajok elől; stabilitásról, gyerekről álmodnak, majd verejtékben ébredve tapogatják a homlokukat, nem meleg-e. Az identitásválság okozta feszültséget különböző szerekkel oldják, és itt nem csokoládéra vagy citromos sörre gondolok. Maximális a kötetlenség, minimális a boldogság. Az együttélések tele vannak megoldatlan problémákkal: megjelent az iPhone 4, és még két hétig nem tudják megvenni; nehéz döntés, hogy a négyéves Suzukit egyéves Opelre vagy hároméves Mercire cseréljék; az unalmas thaiföldi telelés helyett ki kéne végre találni valami érdekeset. Ez persze nem a teljes kép. A mélyszegények számára nagy kihívás, hogy a 2 megapixeles mobilt 5 megásra kéne upgrade-elni, de a segélyből csak kétes forrásból származó kikódoltra telik. A mélyszegénység sokarcú jelenség, nem csoda, hogy embernyomorító vonatkozásainak vizsgálata évtizedek óta eltartja szociológusainkat.

Strasbourgban jártam e héten, az ott töltött négy napból két nap is leálltak egy időre a villamosok. Békés fiatal tömeg tüntetett az utcákon szakszervezeti, szocialista, sőt kommunista transzparensekkel. (Párizs külvárosaiban már autókat borogattak, törtek-zúztak, de itt nem.) A külföldi híradások ironikusan említették, hogy bár tiltakozásuk tárgya a nyugdíjkorhatár tervezett emelése 65-ről 67 évre, a menetelők nagyrészt egyetemisták és olyan fiatalok, akik még alig vagy egyáltalán nem dolgoztak. Szép dolog a szolidaritás, a közös érdekérvényesítés, ám a francia kormány kényszerhelyzetben van. Vagy emeli a korhatárt, vagy pár éven belül összeomlik a nyugdíjrendszer. Miért? Mert öregszik a lakosság. Az emberek egyre tovább élnek (v.ö. joie de vivre és savoir faire), de egyre kevesebb a gyerek, ergo nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasokat. A francia fiatalok legalább annyiban szembenéznek a problémával, hogy egyszerre tiltakoznak annak elkerülhetetlen következményei, valamint a Sarkozy fémjelezte jobboldali kormányzás ellen. Ők vonulnak, a karaván meg halad. A közvéleménykutatások szerint a választók 70%-a indokoltnak tartja és helyesli a nyugdíjreformot.

Magyarországon kisebb a gyermekvállalási hajlandóság, mint francia földön, a probléma nagyobb és közvetlenebb. Mégis mintha elkerülte volna a figyelmünket, hogy az Orbán-kormány nem nyugdíjügyi, hanem nyugdíjvédelmi biztost nevezett ki. Casanova beájulna? Igen, ha meglátná a nyugdíjszelvényét. Mellesleg Casanova (1725-1798) még a nyugdíjrendszer bevezetése előtt, nyomorult-szegényen halt meg, azzal szerzett némi jövedelmet, hogy lejegyezte és aprópénzért elkótyavetyélte - főként vérbő képzeletéből előidézett - emlékeit. Prózai egzisztenciális szempontok miatt hosszabb távon a magyar fiatalok is választásra kényszerülnek, mégpedig a Lafontaine-fabula mintájára: vagy szorgos előrelátással gondoskodnak a jövőjükről, mint a hangya, vagy kreatív-önkiteljesedetten nyomorognak, mint a tücsök. A végső szó a foganásügyi döntéshozóké. Nagyanyáink még értettek a rétestészta-nyújtáshoz, a férfiszelidítéshez, a családalapításhoz. E háromból legalább kettőt a mai lányoknak is célszerű lenne megtanulniuk.

Mit kezdjünk az előítéletekkel?

Mint az előző szösszenetben (Az előítéletekről) kifejtettem, az előítéletesség az emberi észlelés természetéből adódik, célszerű alázattal és megértő szándékkal megközelíteni. A helytelennek, igazságtalannak gondolt előítéleteket természetesen nem kell elfogadni, szolgáltathatunk annyi pozitív elleningert, amitől elmúlnak. Alternatívaként az érzelmi megdolgozás (manipuláció) is szóba jöhet, ez azonban már kétes értékű eredményt hoz. Lehet, hogy megszűnik egy előítélet, ha érzelmi manipulációval megfordítjuk, de attól még nem lesz körültekintőbb az előítéletes ember gondolkodása, bármikor készen áll újabb káros előítéletek befogadására.

A leggyakrabban alkalmazott indirekt módszer az előítéletek és az azokat tápláló emberek marginalizálása, ellehetetlenítése. Liberális körökben nem lesz népszerű, aki zsidó- vagy cigányellenes nézeteket hangoztat. Keresztény körökben nem lesz népszerű, aki szerint Jézus nem is élt. A marginalizáló módszer akkor működik, ha a közvélemény többé-kevésbé egy tömbbel azonosítja a műveltséget, a szalonképességet. Egy megosztott, két vagy több értelmiségi tábort tartalmazó társadalomban a margóra szorítás csak annyit jelent, hogy az egyik tábor persona non grataja, de a másik tábor hőse lesz az illető.

Az előítéletekről

Az emberi észlelés nem csak egyszerűsít, hanem súlyoz és átalakít. Azt látjuk, halljuk, tapintjuk, szagoljuk, ízleljük ami az evolúció során a túlélésünk szempontjából fontosnak bizonyult. Ez az észlelhető valóság kicsinyke szelete. Ráadásul e keveset is úgy látjuk, halljuk, tapintjuk, stb., ahogy több millió évnyi törzsfejlődésünk során az idő nagyobb részében hasznosnak bizonyult. Az észlelésünk a megkérdezésünk nélkül egyszerűsít, szelektál, súlyoz, átalakít. A csecsemő fogóreflexét nem csak az anyamajom szőre, hanem a tenyerét érintő tetszőleges tárgy beindítja, mert fán ugráló állapotunkban ez bizonyult hasznosnak. Ma már semmi értelme, mivel azonban genetikailag kódolt, hiába próbálnánk róla lebeszélni a csecsemőt. A látásunk önkényesen körvonalakkal látja el a tárgyakat, holott azok "széle" valójában laza részecskefelhő. A kezünk is közreműködik a csalásban, amikor kitapintja a nem létező széleket. Miért? Csecsemőkortól belénk kondicionálódik, hogy ha nem hisszük el a szemünknek és a kezünknek, hogy az asztalnak sarka van, és éppen ott, ahol 3D-ben észleljük, akkor belenavigálunk, és az fáj. Ha a valóságnak megfelelően részecskefelhőket látnánk, az nem csak unpraktikus lenne, hanem aggyal sem bírnánk. A látóidegünk nincs felkészülve ekkora komplexitásra.

Az életünk tele van előítéletekkel, egyszerűsítésekkel, és kipusztulnánk, ha lemondanánk róluk. Mit kezdhetünk ezek után az egyesek szerint káros előítéletekkel? Optimálisan azt, hogy megértjük, mitől működnek úgy, ahogy működnek, és az észlelési, működési korlátainkat tiszteletben tartva próbáljuk őket finomhangolni. Pszichológiai kísérletek szerint egy negatív inger közömbösítéséhez legalább három pozitív inger kell akkor, ha ezek időben közel esnek egymáshoz. Ha a negatív inger óta évek teltek el, sokszorta több pozitív elleningerre lesz szükség, hogy változtassunk a belénk ivódott meggyőződésen - ha valaha változtatunk rajta.

Embertársaink skatulyába rakása bőrszín, tájszólás, életkor, világnézet, nemi orientáltság és egyebek alapján sokszor logikátlan és igazságtalan eredményhez vezet - ám a skatulyázás velünk született, evolúciósan (értsd: túlélő generációk sokasága által) igazolt szokás, ezért kellő tisztelettel és körültekintéssel közelítendő meg. Az előítéletek ellenkező állítások ismételgetésével nem szüntethetők meg, az eredmény csak kommunikációs szakadék, értetlenség, frusztrált szélsőség lesz. Ehelyett annyi pozitív ingert kell biztosítani, amennyi elég a negatív kondicionáltság megváltoztatására. Emberi voltunk iránti alázattal el kell fogadni, hogy ha nem változott meg, akkor definíció szerint nem biztosítottunk elég pozitív ingert. A kondicionáltság érzelmi hozzáállás, az agyi idegpályák közötti gyors átjárás formájában működik, ezért nem lehet a tudat szintjén megközelíteni. Naivitás az előítéletek ellen prédikálni. A pozitív ingerek szállítása persze nehéz, ráadásul az előítéletet megerősítő ingerekre sokkal nyitottabbak vagyunk, mint a megcáfoló ingerekre; utóbbiakat sokáig irrelevánsként kiszűrjük. Ha ezek után valaki még óriásplakáton vagy tévéreklámban szeretne az előítéletek ellen küzdeni, nem árt, ha tudja, hogy legfeljebb érzelmi manipulációval érhet el némi - jóllehet, kétes értékű - eredményt; minden racionális módszer kudarcra van ítélve; pénzt lehet rá költeni, be lehet vágódni az eleve egyetértőknél, ám a célcsoportot nem lehet így megváltoztatni, sőt elérni sem.

A hatalom működési mechanizmusa

Eredetileg minden hatalom a társadalom gyengébb tagjainak védelmére jön létre. A rászorulók nevezik ki, mégpedig azért, hogy a Hobbes által kifejtett szabályok szerint működjön (http://en.wikipedia.org/wiki/Natural_law). A hatalom azonban hamar önjáróvá teszi magát, és igyekszik minél kevesebb erőkifejtéssel minél nagyobb haszonra szert tenni, többnyire az elvben védett polgárok kárára.

Minden külső fenyegetés a sors kegye a hatalom számára: érdemi munka nélkül növelheti a legitimációját, ha ellenséggel, halállal, pusztulással riogathat. Ha nincs külső ellenség, a belső is megteszi. A kisebbségek, etnikai csoportok kiváló bűnbakanyag, különösen, ha az ellenük megfogalmazott vádaknak van valami igazságmagvuk.

Minél inkább szükség van a hatalomra, annál galádabbul visszaélhet a helyzetével. Az önkényuralmi rendszerek Crassus-ként működnek: megvárják, sőt úgy intézik, hogy égjen a ház, aztán felvonulnak a tűzoltósággal, és megmondják, mennyiért hajlandók eloltani. Ehhez a költséges játszmához persze két fél szükséges. Fontos, hogy a nép ne tartson készenlétben tűzoltó eszközöket, ne értsen az ügyeinek intézéséhez, ne legyen tevékeny, és elnéző morgolódással tűrje, egyenesen várja el, hogy kifosszák.

Afrika fejlődő országai tele vannak despotákkal, kiskirályokkal, pszichopata potentátokkal, akik leuralják, kifosztják, felváltva irtják az egymással rivalizáló törzseket. Ezek az országok Dél-Amerikánál, sőt még a magyaroknál is kevésbé értik a demokráciát, ezért hagyják, hogy a segélyekből fegyvert vegyen zsarnokuk, aztán az éheztetés mellett azzal irtsa őket, míg a fegyverkezést adománnyal segítő nyugati széplelkek könnyezve spórolnak a kenyérhéjjal. Irak és Afganisztán esetéből tanulva észre kéne venni, hogy a segítő szándék és a rászorulók közé ékelődő perverz hatalmat csak az adott kultúrára szabott belső demokratizálódással lehet megzabolázni.

A demokrácia észak-nyugati protestáns modellje öntevékeny népet feltételez. A hatalom nem az egyetlen tűzoltó, nem teljhatalmú ügyintéző, hanem hatékony központi ellátója bizonyos feladatoknak, amelyekhez a választók többsége is ért, csak épp úgy tartja úri kedve, hogy jövedelmezőbb tevékenységekkel foglalkozzon. A hatalom visszahívható, lecserélhető, és vissza is hívják, ha merészen nagyot harapna magának a közösből.

A magyar választók nem az öntevékeny, észak-nyugati protestáns modellt követik, ám elvárják a rá jellemző hatékonyságot. Sokba kerül, míg rájönnek, hogy csak vagyonos ember (értsd: akinél ipar van, és nem fél használni) tarthat közszolgákat; a vagyontalan jobban teszi, ha maga intézi az ügyeit, mert akárkit bíz meg, az ura, és nem szolgája lesz.

Miért hisszük minden más észleletünknél határozottabban azt, amit látunk, tapintunk?

Szemünk és kezünk a külvilággal való interakciónk két legmegbízhatóbb eszköze. Gyerekkorunk fájdalomélményei arra kondicionálnak, hogy nagyon-nagyon komolyan kell venni, amit látunk és tapintunk, különben fájni fog. A többi érzékszervünk ehhez képest csak ritkán igényel gyors reagálást. A büdös illattól nem kell azonnal menekülnünk, és az erős hang elől sem futunk el az esetek többségében, csak befogjuk a fülünket. A belső érzeteink is jól tűrik a lassú reagálást: ha álmosak vagyunk, nem kell azonnal aludnunk, és ha megéhezünk, nem kell azonnal ennünk. A látottak és tapintottak valóságosságának illúzióját erősíti, hogy a szem és a kéz koordinációja testközelben pontos keresztellenőrzést biztosít: meg tudom fogni azt, amiről úgy látom, hogy ott van. A többi érzékszervünk esetében is vannak ilyen keresztellenőrzési lehetőségek, de pontatlanok, és ritkábban élünk velük (a ház előtt elmenő autó hangját többfelől visszaverődve hallom, nem feltétlenül onnan, ahol látom; ha a lehető legbiztosabbra akarok menni, akkor látni és tapintani akarom egyszerre). A látás és tapintás is csak ritkán - például víz alatt - tréfál meg bennünket, és bár tudatunkkal módunkban áll kétségbe vonni a látottakat/tapintottakat, a rájuk adott reflexreakciókat gyakorlatilag nem tudjuk befolyásolni, az így nyert észleleteket pedig csak nagy energiafelhasználással tudjuk megkérdőjelezni.

Ugyanakkor sem a látás, sem a tapintás nem magát a valóságot közvetíti, hanem annak túlélésre optimalizált absztrakcióját. Nem részecskefelhőket látunk folyamatos átmenetekkel, hanem körvonallal határolt tárgyakat, melyeket különálló objektumként, és nem egyetlen nagy kontinuum részeként fogunk fel. A tapintásunk cinkosan egyszerűsít, amikor úgy érezzük, hogy a kezünk egyáltalán nem hatol be a márványlap belsejébe, ha rátesszük. Valójában a bőrünk és a márvány szélközeli részecskéi egymásba hatolnak, csak a túlélésünk szempontjából nem bizonyult szükségesnek, hogy ezt képesek legyünk észlelni. Sem látásunk, sem tapintásunk nem objektív, legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az emberi faj egyedei viszonylag kis eltérésekkel hasonlóan reagálnak a külvilág hasonló klasztereire, hasonlóan jellemzik azokat, ezért az együttműködésünk, közösségi túlélésünk szempontjából hasznos, bár pontatlan a feltevés, hogy amit én látok, tapintok, azt egy átlagos paraméterekkel rendelkező embertárs is hasonlóan látja, tapintja.

Mitől működik a Rorschach-teszt?

A pszichológiában a tudatalatti asszociációk vizsgálatára használják, véletlen foltok értelmezésére kérve a vizsgálati alanyt azzal, hogy mondja ki gondolkodás nélkül, ami egy-egy ábráról eszébe jut. Megdöbbentő eltérések tárulnak fel ember és ember között. Teljesen különböző dolgokat "olvasunk ki" az alaktalan foltokból. Úgy tűnik, a foltértelmezés nem választható magatartásforma, hanem embervoltunkból következik.

Evolúciós értelme a túlélés elősegítése lehet. A szemünk akkor is folyamatosan vizsgálja és értelmezi a környezetünket, ha ezt nem tudatosítjuk. Az "értelmetlen", azaz rendezetlen objektumok a túlélőösztön szintjén veszélyt jeleznek, ezért jobb híján rendszert látunk beléjük. Ez nem a tudat felső rétegeiben, hanem tudat alatt történik. Ha rossz napunk van, hajlamosak vagyunk negatív dolgokat látni az alaktalan ábrákba. Ha meg éppen jó hangulatban vagyunk, akkor ... tessék kitalálni.

Érdemes lenne idegpályaszinten megvizsgálni, mit csinál egy Rorschach-vizsgálat során a szemünk, a látóidegünk, mit az illúziókompenzáló és hibajavító mechanizmusunk, és mikor, hogyan avatkozik be az önreflexió, a spekuláció. Kár, hogy ma még nem elég fejlettek a műszereink.

Számítógépes nyelven: a hardverünk periféria eszközeit (pl. a szemünket) könnyen meg tudjuk vizsgálni; az alaplapunkról, azaz idegrendszerünkről egyre többet tudunk; a processzorunkról szintén, bár nem áramköri szinten; a szoftverünk outputja nem más, mint a filozófusok összes művei; middleware-ünkről viszont csak annyit tudunk, hogy részben evolúciós mechanizmusok, részben jutalomra kondicionált inger-reakció mechanizmusok különböző rétegeiből áll.

A middleware vizsgálata segíthet olyan kérdések tisztábban látásában, mint a gének/nevelés szerepe a személyiség és magatartás alakulásában vagy hogy az istenhit az agyunkba eleve beépített tartozék-e.

Szabadíts meg a gonoszságtól: tégy minket asszertívvé

A Miatyánk záró szakaszát kissé átalakítva arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a világban "gonoszság"-ként elkönyvelt jelenségek nem feltétlenül egy természetfeletti, páratlan ujjú patás, kénszagú bukott angyal machinációihoz köthetők, hanem nagyon jól és kézenfekvően magyarázhatók három emberi jellemhibával: a kapzsisággal, az önzéssel és a voluntarizmussal (az akaratunk mindenek feletti érvényesítésének igényével). A rabszolgaság, a kizsákmányolás, a nemi erőszak, a gyilkosságok, az elnyomó diktatúrák, a háborúk, a népirtások, az éhínségek mind-mind e háromnak következményei.

Ha a világot jobbá akarjuk tenni, a kapzsiságot, az önzést és a voluntarizmust kell optimumközeli mértékre csökkentenünk (vagy növelnünk). Természetesen magunkon kezdve. A kapzsiság, az önzés és a voluntarizmus csírája mindenkiben megvan, ám nem jó mumusnak tekinteni, mert az ellenkező véglet (igénytelenség, önfeladás, alávetés) semmit sem old meg. Egészséges egyensúlyra célszerű törekedni. Ha a keresztények (+ a hithű kommunisták, szektatagok, hivatalnokok, katonák, ápolónők, pedagógusok és laisser-faire szülők) például igénytelenek, önfeladóak, alávetik magukat mások önkényének, azzal csak növelik a világ bajait, mert a kapzsiak, önzők, voluntaristák örömmel használják ki őket, és nem jut eszükbe, hogy másképp kéne élniük.

A demokráciában bevált fékek és ellensúlyok rendszeréhez hasonlóan csökkentheti a világ bajait, ha az igénytelenek, önfeladók, alávetők éppen a jellemhibáik középszintre turbózásával tartják féken tobzódó embertársaikat. A hatékony önérvényesítést, azaz asszertivitást tanfolyamokon oktatják. Csak eredményes önérvényesítő viselkedéssel valósíthatjuk meg azt az elvet, hogy az egyén szabadsága ott ér véget, ahol a többi ember szabadsága kezdődik. Az asszertivitás a legjobb eszközünk a világ "gonosztalanítására".

Hogyan tizedeljük meg a börtönpopulációt?

Csakis humánus, önként vállalt ösztönző eszközökkel. A széplelkek joggal állítják, hogy a börtön nem az elképzelhető legjobb megoldás a bűnözés féken tartására; a praktikusak meg joggal válaszolják, hogy lehet, ám mégiscsak a börtön az eddigi leghatékonyabb, általánosan megvalósított megoldás a bűnözés ellen. Lehet-e növelni a hatásfokát? Szerintem lehet, méghozzá igen jelentősen.

A börtönbüntetés akkor működne 100%-os közvetlen hatásfokkal, ha a fogvatartottak szabadulásuk után soha többet nem követnének el bűncselekményt. A börtönbüntetés indirekt hatásfoka akkor lenne 100%-os, ha minden potenciális elkövető okulna a fogvatartottak példájából, és felhagyna a bűnözés a gondolatával. Világos, hogy ma mindkét hatásfok igen távol áll az ideálistól. A börtönbüntetés hatásfokát az alábbi tényezők rontják: a társadalom üzenetét (ne bűnözz!) éppen a népszerűtlen fegyőrök közvetítik – a rabtársak ennek az ellenkezőjét erősítik egymásban; a szabadulás nem ad alternatívát a korábbi életmódhoz képest; az elítélt ritkán tanul olyan piacképes szakmát, amely a bűnözéshez hasonló jövedelmet biztosít; minden környezeti tényező a korábbi életmód felé vonzza és taszítja a szabadult elítéltet.

Ha komolyan vennénk a bűnözők megreformálásának deklarált célját, az annyiba kerülne, hogy joggal lázadnának fel a minimálbéren tengődők. Miért nem rájuk költjük ezt a pénzt, hiszen ők legalább becsületesen élnek és dolgoznak?! Rendben, hogy a tékozló fiúk megtérésének százszorosan örülünk, de százszor annyit is akarunk rájuk költeni? Ezt nem viselné el a társadalom igazságérzete. Tudok egy olcsóbb, hatékonyabb kerülőmegoldást.

Az elítélt választhat a börtön és - elkövetési kategóriától függően - egy 1-18 hónapig tartó rehabilitációs kezelés között. A rehabilitáció tanulással, munkával és átkondicionáló terápiával telik. Börtön helyett egy zárt, de a kinti életet modellező lakókomplexumban kell élni, a terápia kezdetén csak azonos kategóriájú és nemű rabok között (magyarán a tolvajok nem keverednek a gyilkosokkal, nők és férfiak külön komplexumban laknak). Első lépésben egyéni személyiségvizsgálatra kerül sor: mit követett el és miért, indulat, normatagadás vagy a szükség vitte rá, érez-e lelkiismeret-furdalást, stb. Mennyi pénzből, milyen költési szokásokkal, mekkora lábon élt. Ennek alapján testre szabott ellenkondicionáló terápia készül nagyon egyszerű logikával: az elítélt feleletválasztós teszteket tölt ki egy villanypásztor ellenőrzése mellett. Ha rosszul választ, veszélytelen, de kellemetlen áramütést kap. Egy menetben több száz kérdésre kell válaszolnia, egy átlagos munkanapnak megfelelő időben, megfelelő pihenők beiktatásával. A kérdések indirekt módon a visszaesés elkerülését lehetővé tevő magatartásra ösztönöznek, és kizárják a rutin, bemagolt kitöltést. A villanypásztor azért fontos, mert az emberi viselkedés jórészt tudat alatti ingerek hatására kondicionált, eredményesen ellenkondicionálni csak közvetlen idegi ingerekkel lehet. A villanypásztor nem keverendő az elektrosokkal és a kínvallatással, továbbá ne feledjük, hogy a részvétel önkéntes. Az elítélt bármikor átvonulhat a börtönbe, ahonnan felezéssel, harmadolással akár előbb szabadulhat. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elkövetők döntő többsége és a társadalom egésze számára vonzó alternatíva, jó üzlet lenne a rehabilitációs kezelés.

Heti egy tesztnap után 2-2 nap szakképzés és gyakorlati munka következik. A szakképzés célja, hogy piacképes és jövedelmező szakmát szerezzen a fogvatartott, amellyel biztosítani tudja a szokásos életvitelét (ha havi egymilliót költött a bekerülése előtt, ekkora jövedelmet biztosító szakmát kell szereznie a szabaduláshoz, vagy be kell mutatnia, hogy tartósan ki tud jönni ennek az ötödéből). Kiegészítő terápiaként helyzetgyakorlatokat alkalmaznak. A kocsmai verekedőt pl. alkohollal kínálják, majd provokálják a rabtársak, és meg kell állnia ütés nélkül. A tolvaj előtt értéket hagynak ellenőrizetlenül, és nem szabad elvennie. Az "életesek" és erőszaktevők számára olyan ingereket biztosítanak, amelyektől általában beindulnak, és úgy kell ellenállniuk a kísértésnek. A helyzetgyakorlatok során a társak statisztákká, majd lassanként nevelőkké válnak. A tesztek és a helyzetgyakorlatok addig ismétlődnek, amíg az elkövető megbízhatóan nem reprodukálja az elvárt magatartást. A rehabilitáció hossza részben a bűncselekménytől, részben az elítélt magatartásától, részben a szakma elsajátításának ütemétől függ. A stabilizálódó magatartású elítéltek koedukált, vegyes kategóriájú lakókörzetben folytatják a terápiát, ahol élettársi kapcsolatot létesíthetnek, össze is házasodhatnak. A koedukált komplexumban azok maradhatnak, akik a lelkiismeretes terápiás munka mellett rendszeres, önkéntes takarékosságra is képesek.

A szabadulás feltételei: a. piacképes szakma olyan fokozatának elsajátítása, amellyel a szabadult elítélt reálisan meg tudja keresni az általa igényelt jövedelmet; b. a tesztkérdések következetesen hibamentes megválaszolása; c. következetes megfelelés a helyzetgyakorlatokon; d. a jövedelemnek megfelelő, fenntartható életmód; e. önkéntes megtakarítás; f. jól megfigyelhető integritás, amely alapján valószínűsíthető, hogy őszinte változás következett be az elítélt személyiségében és magatartásában; g. nyilatkozat arról, hogy az elítélt a szabadulása után vállalja a terápia költségének részleges (pl. 15%-os), havi részletekben történő megtérítését; h. nyilatkozat arról, hogy visszaeső elkövetés esetén az új börtönbüntetés mellett vállalja az eredeti büntetés és a terápia különbségének letöltését is.

Szabadulás után rendszeres nyomonkövetésre van szükség, amit megkönnyít a havi törlesztési kényszer. A lecsúszó élethelyzetű, átmenetileg megzuhanó embereket időben új terápiába lehet bevonni, mielőtt még visszaesnének. Az elkövetők így valódi esélyt kapnak a törvénytisztelő, kiegyensúlyozott életre, nem veszítenek túl sok időt a rehabilitációval (a 18 hónapos felső határt a drogrehabilitáció szokásos időtartama alapján javaslom, a szakemberek tapasztalata szerint súlyos esetekben ennyi idő kell a személyiség és a szokások tartós átrendeződéséhez). A zárt lakóparkban mindent pénzért, szokásos piaci áron kell megvenni, cserébe a terápia minden munkamozzanatát piaci bérrel honorálják. A villanypásztoros teszt kitöltéséért például annyit fizetnek, amennyit egyetemisták kapnának egy szociálpszichológiai kísérletben való részvételért vagy egy napi közvéleménykutatásért. A jó vagy hibátlan teszttel komoly célprémiumot lehet keresni. A szakképzésért tanulmányi eredménytől függő ösztöndíj jár, a gyakorlati munkáért tisztességes fizetés. Az elítéltek így nem szakadnak ki a valóság összefüggéseiből, a nevelés és ismeretszerzés mellett sikerélményhez jutnak, és az életmódjukat is kénytelenek a rendelkezésre álló jövedelmükhöz igazítani. A bevételük 20%-ának eleinte kötelező, később önkéntes megtakarításával tartalékot képezhetnének az életkezdéshez. Azok, akik nem teljesítik a szabadulás feltételeit, de börtönbe sem akarnak vonulni, tovább maradhatnak piaci, a lakókomplexum szempontjából nullszaldós feltételek mellett, azaz immár szobabérletet és ellátást fizetve, természetesen maradéktalan terápiás részvételhez kötötten addig, amíg a teljes börtönbüntetésnek megfelelő időt le nem töltötték – ebben a konstrukcióban nincs felezés, harmadolás. A rehabilitációs terápia természetesen pénzbe kerül, de jóval kevesebbe, mint a mai büntetésvégrehajtási rendszer, és néhány év elteltével a bűnözés jelentős csökkenéséhez vezethet.