A Nagy Keret

Merre halad a világ? Hogyan használhatjuk ki a fejlődésből adódó lehetőségeket? Mi az egyén/kisközösség/nemzet/kormány/unió/kontinens/emberiség számára optimális eredményt adó hozzáállás a szüntelen változáshoz? Látszólag kezelhetetlenül összetett kérdések ezek. Hétköznapi válaszaink jórészt bizonytalanok, szakemberi válaszaink pedig egymással szöges ellentétben állók, mint az ókori bölcsek tapintás alapján adott leírása egy elefánt különböző testrészeiről. Írásomban felvázolom az összképet – azt a Nagy Keretet, amelyben harmóniába kerülnek a kibékíthetetlennek vélt valóságértelmezések, amelyben szelíden egymáshoz simul többek közt a Jobbik és az SzDSz programja, s amelyből levezethetjük Kovács Pistike, Babócsai néni, Magyarország, Európa és egyben az emberiség hosszú távú stratégiáját.

1. Világméretű konvergencia

Egy amerikai pénzügyi prospektusból idézem a következő éleslátó tézist: "Az a tulajdonság, ami az emberi fajt ily sikeressé tette a Földön nem más, mint a kíváncsisága. Mindent megvizsgál, ami megvizsgálható. Ezért előbb-utóbb mindent felfedez, amit fel lehet fedezni. Ha valamit feltalál – azt meg is valósítja. Kivétel nincs. És valószínűleg nem is lesz, ami egyes emberi vívmányok esetében sajnálatos, ugyanakkor korunk egyik legerősebb fejlődési motorját eredményezi – egymást követő technológiai forradalmakat."¹

Soha nem látott fejlődés söpör végig a világon a tudományos-technikai jólét jegyében. A hagyományos kultúrák, nyelvek, szokások sorra alulmaradnak az USA-ból kiinduló egységesülési folyamatban. Francis Fukuyama A történelem vége című művében megjósolta, hogy hamarosan amerikai típusú demokrácia uralkodik majd az egész bolygón. Az arab világ 2011 tavaszán bekövetkezett forradalmai alighanem meggyőzték a modellben eddig kételkedőket. Az amerikai demokrácia helyi viszonyokra adaptált változata egy-két évtizeden belül a Föld minden országában meghatározóvá válik. Az amerikai minta követése nem csak a politikai berendezkedésre érvényes. Kína, India és az ázsiai országok felzárkózása a tudományos-technikai jólét jegyében megy végbe, ezt a modellt szintén az USA dolgozta ki, és megvalósítását is az USA vezeti mind a mai napig.

A svéd népegészségügyi professzor, Hans Rosling             
( http://www.ted.com/talks/hans_rosling_at_state.html , basic English nyelvű ) előadásából² kiderül, hogy a világ mai állapotai már nem írhatók le a fejlett/fejlődő országok szembeállítással. A friss helyzetkép lényege a konvergencia. A folyamat egyértelműen a Világunió létrejötte felé mutat, erről bővebben a 6. pontban írok.

2. Az USA a világ csendőre

Amerika kettős szerepet játszik ebben a folyamatban: egyrészt az emberiség fejlesztője, jótevője, a világdemokrácia őre; másrészt racionális nemzeti szempontok megvalósítója. Nagyon fontos egy-egy konkrét ügyben tisztázni, mikor melyik szerepben lép fel, és mikor miért dicsérjük/bíráljuk. Az emberiség boldogítása megkülönböztetendő a nemzeti érdekképviselettől. A konvergencia en bloc az emberiség javára megy végbe, a globalizáció ellenben főként amerikai nemzeti érdekeket, illetve aszimmetrikus elitista érdekeket szolgál. A nacionalista-elitista globalizáció kritikája nem a konvergencia elutasítása. Míg előbbi a társadalmi szimmetriát, vagyis az igazságosságot, a fair play-t kéri számon, utóbbi egyszerű struccpolitika.

A konvergenciavágy cseppet sem titokzatos tárgya az amerikai életforma, melynek igazi varázsát nem az elvont demokráciamodell adja. Az emberiség kis százalékát lelkesíti a gondolat, hogy belőle is lehet államelnök, ha indul a választáson. Ugyanakkor az emberiség óriási százalékát lelkesíti a Coca Cola, a farmer, a pop-zene, a McDonalds, a mobiltelefon, a számítógép, az autózás, a repülés, a légkondicionáló, a hitelkártyák, a rádió és a TV, a mozi, a sorozatok, a sztár- és médiavilág, legújabban az internet és a 3D-filmek. Ezek többsége nem amerikai találmány, de mind az USA-ban futott be, és onnan terjedt el világméretekben. Szintén az USA terjesztette el a szabadkereskedelmi modellt és a szabadversenyt mint a gazdasági jólét mézpörgető gépezetét. 50 évvel ezelőtt a világ sorsát még gátlástalan nagyhatalmi érdekintrikák irányították. Mára a világ fő alakítója a demokrácia és az emberi jogok amerikai vezetés alatt történő terjesztése lett, természetesen némi önérdekkel, konkrétan olajjal kombinálva. Ez még nem Kánaán, de nagyjából akkora ugrás néhány évtized alatt, mint a katolikus egyház több évszázados útja a Borgia-pápáktól II. János Pálig.

Az USA gazdasági-társadalmi-politikai-közösségi-tudományos-technikai-katonai-diplomáciai-szexuális-nyelvi-kulturális modellje jött, látott és győzött. Az emberiség egy része még dacosan ellenáll, de az ellenállók gyermekeinek szíve és gondolkodása már a világméretű konvergenciához pártolt. Ezt az írást is definíció szerint csak a konvergenciát legalább műszaki szinten elfogadók – azaz számítógéppel, internettel rendelkezők – olvashatják.

Ami az USA-ban történik, az pár év múlva Európában, további néhány év múlva pedig a világ konvergáló térségeiben is bekövetkezik, ám nem feltétlenül a szórakoztatóipar sugallta klisék, hanem a tényleges életforma szerint. Az amerikaiak 70%-a hisz Istenben, 90%-a hisz a hazája világméretű küldetésében, büszke az USA élvonalbeli szerepére. Ennek némileg ellentmondva az amerikaiak döntő többsége jól érzi magát a saját kontinensén belül, nem vágyik a világ megismerésére, a kulturális-nyelvi sokszínűségre. Ezért van, hogy a nemzetközi kapcsolatokat egy szűk elit irányítja, amelynek hiperliberális nézetei nem képviselik az amerikai nép többségének álláspontját. Az amerikaiak által nemzetközi léptékben terjesztett ideológiai modell nem a valóságban otthon megélt modell, hanem annak egy túlhajtott, idealista-liberális változata. Ez a torzulás sok félreértés és ellenszenv oka, többek között a tálib mozgalom éltetője. Fontos leszögezni, hogy a világ nem az amerikai külpolitikát eltérítő elit életmódjához és értékrendjéhez, hanem az otthon maradó óriási többség életmódjához és értékrendjéhez konvergál. Ez a többség szorgosan dolgozó, kissé túlsúlyos, istentiszteletre járó, hazaszerető, himnuszéneklő, válásai ellenére az alapértékekhez vissza-visszatérő, az adott szónak és a reklámoknak naivan hitelt adó, becsületben és jóindulatban élő, mindig segítőkész társadalom. E minta helyi folklórra hangolt változatára számíthatunk világméretekben.

3. A javak egyenetlen eloszlása és a jó kormányzás szerepe

Biztosak lehetünk abban, hogy a konvergencia miatt elképesztően megnő a műszaki árubőség – csak éppen egyenetlenül oszlik el. Hiába lelkesítenek azzal, hogy Budapest utcáin évről évre több új autó fut, ha Északkelet-Magyarországon élünk, nincs munkánk, nincs pénzünk, és a veterán Trabantunkat sem tudjuk megtankolni. Róka-fogta csuka ellentétek között keressük az egyensúlyt. Nem költözhet mindenki a nagyvárosba, mert nem lesz, aki megtermelje az élelmiszert. Ha más országokban termelik az élelmiszerünket, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy nincsenek tele vegyszerrel. Ha biztosan nincsenek tele vegyszerrel, akkor már nem is olcsóbbak, mint a hazai termények. Okosabb eleve vidéken maradni, és átállni a bio-gazdálkodásra. Újabb paradoxon az autóhasználat és a dohányzás: ha nem sokat járunk autóval, kevés a benzinadó. Ha túl sokat használjuk, borzasztó lesz a városi levegő, vidéken meg teljesen leépül a közösségi közlekedés. Ha sokat füstölünk, gyakori lesz a tüdőrák. Ha kevés cigarettát szívunk, kevés lesz a jövedékiadó-bevétel. Ha jó az egészségügy, megnő a várható élettartam, és összeomlás fenyegeti a nyugdíjrendszert. Ha sok a gyerek, túlnépesedünk. Ha kevés, akkor fenntarthatatlanná válik a társadalom. A szabadverseny nagy mobilitást, sok-sok szállítást jelent, a Föld iránti felelősség pedig kis mobilitást, kevés szállítást követel. Efféle szempontok sokasága áll egymással szöges ellentétben. A szempontok közötti egyensúly megteremtése nem egyéni, nem szabadpiaci, hanem állami/kormányzati feladat, és közösségi érdekek mentén történő politizálást igényel.

Elvben mondhatjuk, hogy az állam ne avatkozzon bele a piac működésébe, de azt már nem mondhatjuk, hogy ne adjon szociális segélyt. Márpedig a szociális segély összege hatványozottan nő, ha az állam nem szól bele eredményesen a piac működésébe. Ráadásul a munka kiteljesedési lehetőség, a segély pedig megalázó függőség. A hatékony piacszabályozás csökkenti a szociális kiadásokat, növeli a GDP-t, ezért az adófizetők racionális érdeke, hogy követeljék az állam ilyetén szerepvállalását. A geopolitikai helyzet adta kereteken belül a jólétmenedzserek (a politikai/szakmai döntéshozók) és a megbízók (választók) együttműködése határozza meg, hogy a jóléti áradat mekkora részében lubickolhatnak majd az állampolgárok.

A jólét beköszöntének feltételei: 1. ipari termelés/termeltetés (készülhet máshol is a termék, ha a profit méltányos része a hazai tulajdonosoknál marad); 2. szakképzett (elsősorban szakmunkás, másodsorban diplomás) lakosság; 3. jó oktatás- és egészségügy; 4. célszerűen működő demokratikus közélet és média; 5. északi protestáns mentalitás (gyakorlatias, megoldásorientált közéleti együttműködés, önálló és pozitív gondolkodás, szorgos munka). Amely országok a felsoroltak bármelyikével nem rendelkeznek, azok kénytelenek lesznek a hiányt kompenzálni, és ez nem könnyű feladat: vastag gyakorlati módszertani köteteket igénylő téma.

A szabadverseny természetes velejárója a lefelé nivellálás (race for the bottom) és a szociális dömping, más szóval a normák a még lázadás nélkül eltűrt legalacsonyabb szinten állnak be. Általában a legócskább a legolcsóbb, és ez a javak minden kategóriájára igaz. Aki környezetvédelmet, fenntarthatóságot akar, az nem akarhat szabályozatlan versenyt. Ki választana orvost, fogorvost, nőgyógyászt, ügyvédet szabályozatlan árverseny alapján? Aki optimális autót akar, az vajon áralapon dönt, a legolcsóbbat fogja megvenni? Be kell lőnünk a verseny/szabályozás racionális optimumát.

4. Galambok ülnek a verebekhez

A Nagy Keret lehetővé teszi, hogy összeegyeztessünk ellentmondónak tűnő részigazságokat, ezáltal ésszerűbbé tegyük a közbeszédet. Madártávlatban, azaz világméretekben egyrészt igazat adhatunk az SzDSz-nek: a szabadverseny főszabályként fokozza a jólétet, ez a jövő, ráadásul hosszú távon nincs is alternatívája. Másrészt békaperspektívában, azaz helyi magyar viszonylatban igazat adhatunk a Jobbiknak és a Fidesznek: a magyar kormány feladata a közösség alapvető jólétének védelme, ezt ugyanis a magyar rendszerváltás óta eltelt időben kishíján felszámolta az ügyetlenül menedzselt konvergenciafolyamat. A fentebb kifejtettek keretében a jólét többé-kevésbé egyenletesen elönti a világot. A rosszul menedzselt országok azonban akár szegényebbé is válhatnak, akár le is nyelheti őket a térség egyik sikeresebb állama (esetünkben pl. Németország). A madártávlat és a békaperspektíva egyszerre igaz, egyszerre irányadó – a megfelelő szinten. Ahogy önkormányzatot nem országos szempontok szerint választunk, úgy a nemzeti kormány sem világszempontok alapján kap mandátumot.

Elvi síkon tehát jól érvel az SzDSz és a liberális tábor, ám a Jobbik (és általában az európai szélsőjobb) protekcionista igényei sem ördögtől valók, egybevágnak mai tudományos ismereteinkkel. A Maslow-szükségletpiramis alsó szintjeit teljesítenünk kell ahhoz, hogy az önmegvalósítás és a belőle fakadó világjobbító szándékok szárba szökkenjenek. Amíg nincs alapvető jólét és közbiztonság, addig nem lesz tömeges kereslet a világ jobbá, igazságosabbá tételére. A szociálpszichológia, az evolúciós pszichológia és a modern közgazdaságtan egybehangzóan arra jutott, hogy az ember racionálisan követi az egzisztenciális érdekeit, azok finomhangolásával igen hatékonyan ösztönözhető, alakítható. Az egyéni-családi-helyi-térségi-országos-kontinentális-globális szempontok csak ebben a sorrendben érvényesülhetnek, egyik szint sem ugorható át, nem áldozható be sikerrel a következő szint érdekében.

5. Verseny és világ

A sokat népszerűsített és szidott szabadverseny fő hatása, hogy felgyorsítja a konvergencia folyamatát, amely azonban így is, úgy is végbemegy. A szabadverseny csak világméretekben jár egységes eredménnyel, országonként változó jóléti helyzetet eredményez, a 3. pontban jelzett jóléti feltételek teljesülésével egyenes arányban. A kormányok felelőssége, hogy a javak többé-kevésbé igazságos elosztásáról gondoskodjanak. A szabadverseny mindig az erősebbnek kedvez, a gyengébb, felkészületlenebb gazdaságokat nyomorba és erőszakba taszíthatja, ezért a hatásait tompítani kell. Menedzselt átmenetre van szükség, mert a világméretű konvergencia elkerülhetetlen, pusztítóan negatív hatásai viszont csak jó kormányzással és ésszerű korlátozásokkal kezelhetők.

Képzeljük el, mi lett volna, ha a szabadverseny az 1950-es években szabadul rá a világra: bolygónk utolsó négyzetmétere is tele lenne DDT-vel, műanyag szeméttel, rákkeltő és sugárzó anyagokkal. A "lemaradók" valójában semmiből sem maradtak ki tartósan. A szabadverseny akkor válhat igazán szabaddá, ha a tudomány-technika legújabb vívmányai segítségével fenntartható fejlődést tudunk biztosítani. Ehhez "már csak" a fenntartható személyi és közösségi közlekedést, az energiaellátást, a népességszabályozást, a biogazdálkodást és a vízellátást, valamint a hulladékgazdálkodást kell megoldanunk, azaz életünk alapjait kell fenntartható módon kialakítanunk. Jelenleg nem rendelkezünk fenntartható modellekkel, természetpusztító megoldásaink pedig nem engedhetők rá nyakló nélkül a világra. A fenntartható megoldások valószínűleg szintén az USA-ból kiindulva válnak majd népszerűvé, becslésem szerint mintegy 10 év múlva. A konvergenciára kész országok addigra felkészülhetnek, és a jóléti civilizáció legfrissebb verzióját vezethetik majd be, átugorva a mai verziót.

A világ árutermelési rendszerei képesek az egész emberiség ellátására. Elvben tehát akár hátra is dőlhetnénk, ha nem lenne túl unalmas a tétlen élet. Újra aktuálissá vált a római plebs követelése: panem et circensis (kenyeret és cirkuszt). A Föld lakossága alapvető megélhetést és szórakozást kíván, teljes joggal. Ki kell alakítani az ezeket biztosító nagy munkaügyi és jóléti transzfermechanizmusokat. Az emberi létállapot fenntarthatóvá tétele azonban megfelelő erkölcsi alapokat is igényel. Valószínűleg nem lesz egységes világvallás, de lesz olyan közös nevező, amellyel megértik egymást a különböző világnézetű, közösségi szemléletű, jószándékú emberek. Az emberiség alapszabálya a tízparancsolat gyakorlati része lesz. A jövő szigorú közösségi elvekre épül majd, röviden: "Z a hangya" lesz -- a köbön. Az együttélés jövőbeni szabályait megismerendő, tanulmányozzuk a japán társadalmat.

A tudományos-technikai jólét szerencsére egyre kevesebb kényszerű kompromisszummal jár. A görög filozófusok rabszolgatartók voltak, mert kellett a jómód adta szabadidő, a gyógyszerfelfedezők állatkínzók voltak, mert kellett a biokísérleti háttér. Mai élethelyzetünk nem kíván ekkora kontrasztokat, nem kell Új-Zélandról repülőn behozni a friss kivit, hogy katalogizálhassuk, nem kell embertelen körülmények között tartani az állatokat, hogy ehessünk, nem kell turizmussal tönkretenni a világot, hogy megismerjük. A tudomány határterületei egyre kijjebb tolódnak: előremutató lehet James Cameron sikerrendező 150 millió dollárért tervezett Hold körüli útja, az egyéni jómód ésszerű felhasználása katalizálja az emberiség fejlődését.

6. Milyen lesz a Világunió?

A klasszikus unió (pl. USA vagy NSZK) központi kormánnyal, jegybankkal, közigazgatással, hadsereggel, rendőrséggel, egységes hivatalos nyelvvel, külpolitikával, továbbá szigorú hierarchiával jellemezhető. Az Európai Unió soknyelvű, nemzeti hatáskörök sokaságával működik, nincs központi hadserege és gazdaságirányítása. Intézményrendszere informális háttérben, eseti alkuk alapján működik. Két stabil eleme a francia-német tengely és a brüsszeli eurokrácia – ám ez elég az összetartásához.

A Világunió várhatóan ehhez hasonlóan, néhány erős ország békevágya, továbbá gazdasági előnyök és praktikus érdekközösségek alapján fejlődik majd, és egyre szorosabb integrációt ér el, de sosem lesz belőle klasszikus központosított parancsuralmi unió. Ez a távolságok és a nyelvi-éghajlati különbségek miatt nem lehetséges. Ha valaha világvaluta jön létre, az alighanem informális fizetőeszközként működik majd, és nem szigorúan központosított monetáris politika keretében. A Világunió legkonkrétabb eleme egy központi rendfenntartó erő lesz, amely megszabadítja a Föld népeit a pszichopata diktátoroktól, és megakadályozza a népirtásokat, a természet tönkretételét, az éhínségeket a vízháborúkat. Ez a fontos küldetés azonban csak helyi jólétet eredményező jó kormányzással, a koncentrikus érdekszférák mindegyikének kiegyensúlyozott képviseletével hajtható végre.

Jegyzetek:

1. Forrás: a Brokernet magyar nyelvű ismertető füzete

2. Török Attila kollégám hívta fel a figyelmemet erre a kiváló előadásra