51. A nőjogi paradoxon – az egyenjogúság elvben szép és hasznos cél, ám a nők szó szerint értelmezett egyenjogúsága összeegyeztethetetlen a társadalmi jóléttel
Ha a női egyenjogúságtól azt várjuk, hogy a nők tömegesen úgy viselkedhessenek, mint a férfiak, akkor a társadalom összeomlását kívánjuk. Minden társadalom kénytelen a létszámát többé-kevésbé fenntartani. Pontosabban, minden társadalom kénytelen az időskorúakat eltartó népesség arányát többé-kevésbé fenntartani. Az aktív dolgozók aránya nem csökkenhet az eltartott idősekhez képest.
Ha emelkedik a várható élettartam, az aktív népesség kénytelen tovább dolgozni, azaz a nyugdíjkorhatárnak folyamatosan emelkednie kell. Ha csökken a gyermeklétszám... nos, erre kizárólag a gyermeklétszám növelése hoz megoldást, semmilyen alternatív elképzelés nem működik. Pl. nem megoldás előtakarékoskodni az időskorra (bővebben a nyugdíjparadoxonról szóló következő részben).
Gyermeket vállalni a nők tudnak, ez az ő döntésük, rajtuk múlik. A férfiakat sosem kellett biztatni, hogy gyermekeket nemzzenek. Leküzdhetetlen evolúciós késztetésük van rá. Igaz, ha tehetik, gyakran igyekeznek kibújni a gyermekek eltartásának kötelezettsége alól, a modern jogállam azonban az esetek nagy többségében megakadályozza a kibújási kísérleteket. Legrosszabb esetben állami támogatás segít a gyermeknevelésben. A nőknek nem kell attól tartaniuk, hogy ha gyermekeket vállalnak, semmiképp sem tudják majd őket felnevelni. (Megjegyzendő, hogy a házasság történelmileg kialakult konstrukciója, egyéb előnyök mellett, a férfiakat az általuk nemzett gyermekek rendezett keretek között történő felnevelésére ösztönözte, ami egy haladó funkció.)
Ma a modern jogállam kényszeríti a férfiakat az utódaik eltartására. A nők ennek ellenére nem vállalnak fejenként átlagban 2,1 gyermeket, pedig ennyi kellene a létszámfenntartáshoz. A probléma egyetlen megoldása, hogy a nőknek fejenként átlagban 2,1 gyermeket kell vállalniuk – különben összeomlik a társadalom. Következésképp, a női egyenjogúság kizárólag olyan keretben értelmezhető, amely biztosítja, hogy átlagban 2,1 legyen a gyermekvállalási hajlandóság. Nem önmagában azzal van gond, hogy a nők munkát vállalnak, kalandoznak, hűtlenkednek, irányítanak a párkapcsolatban, ettől elvben még szülhetnének átlagban 2,1 gyereket. Azzal van gond, hogy végeredményképpen nem szülnek, és evolúciós zsákutcába viszik a társadalmukat – ez a végeredmény elfogadhatatlan és tűrhetetlen, e miatt van szükség újratervezésre.
1. példa: az iszlám társadalmakban a nőknek nincsenek jogaik, – nyugati szemmel – teljes jogfosztottságban élnek. A gyermekvállalás viszont, talán éppen ezért, több, mint rendben van. Ebből mechanikus logikával a nyugati nők teljes jogfosztása következne, amit azonban nem szeretnénk, hiszen nyugatiak vagyunk.
2. példa: az iszlámot önként felvevő nők úgy nyilatkoznak, hogy belülről egyáltalán nem érzik magukat jogfosztottnak, és boldogok a kívülről jogfosztottnak tűnő állapotban. Ezek szerint a nők jelentős része képes kiteljesedni külső szemszögből jogfosztottnak látszó helyzetben.
3. példa: folyamatosan nő a nyugaton élő muszlimok aránya, két-három generáción belül többségbe kerülnek. Ez automatikusan a nők – mai szemszögből – teljes jogfosztásához vezet. Felesleges erre a kis időre erőltetni a nőjogokat, ha rövidesen megszűnnek. E helyett egy olyan fenntartható nőjogi szintet kellene elérni, amely 2,1 gyermek vállalását biztosítja. Ez az a nőjogi szint, ami nem csökken le rövidesen, mivel fenntartható.
A nyugati ember elvárásai közé tartozik, hogy a társadalom haladjon a tökéletes egyenlőség és igazságosság felé. A női jogok esetében ez úgy érhető el, hogy 2,1 gyermek vállalását biztosító módon tervezzük újra a női jogok rendszerét. Értelemszerűen, gyermekvállalási szempontból a nők nem viselkedhetnek úgy, mint a férfiak, az egyformaság nem lehet az önkiteljesedésük része – máskülönben a muszlim férfiak elnyomása fenyegeti őket, illetve ami nyugati szemmel elnyomásnak tűnik.
Természetesen a gyermekneveléshez a férfiak is kellenek, de a -vállaláshoz nem, ez női döntés. A nőknek azonban lehetnek olyan jogos elvárásaik a 2,1 gyermek vállalásához, amelyeket a férfiaknak célszerű teljesíteniük, ha nem akarnak kipusztulni, illetve áttérni az iszlámra.
Dr Jekyll el tudja képzelni, hogy maguk a nők tervezik újra gyermeklétszámot fenntartó módon az élettel és a kiteljesedéssel kapcsolatos elvárásaikat. Mr Hyde pedig komolyan fontolgatja, hogy kényelmi szempontból áttér az iszlámra, és egyszerűen – nyugati szempontból – elnyomja maga körül a nőket.
A következő részben megvizsgáljuk, miért nem működik a nyugdíj-előtakarékosság. Folyt. köv.
52. A nyugdíjparadoxon – a csökkenő gyermekszám csökkenő nyugdíjakhoz vezet, és nincs más megoldás, mint helyreállítani a gyermeklétszámot
Köztudott, hogy zsugorodnak és öregszenek az európai társadalmak. Az is köztudott, hogy a nyugdíjrendszerben nő a feszültség, nincs elég befizetés a havi kifizetésekre, az államnak kell pótolnia a hiányzó pénzt. Előbb-utóbb csökkenni fognak a nyugdíjak és/vagy emelni kell a nyugdíjkorhatárt. Kézenfekvő megoldásnak tűnik a csökkenő ellátást egyéni előtakarékossággal ellensúlyozni, ám ez csak délibáb. Vagy bevándorlással pótolni a hiányzó létszámot – ami piramisjáték.
Az egyéni felhalmozás egyéni szinten működhet, amíg kevesen foglalkoznak vele, közösségi szinten azonban nem működik, ugyanis a jövőbeni piacra épít. Aki megtakarít, az ingatlant, részvényt, kötvényt, stb. vásárol, hogy a jövőben annak hozamából éljen. Csökkenő populáció mellett csökken a piac, csökken a vásárlóerő, csökken a hozam, azaz e téren is előáll a gyermeklétszám csökkenése miatti probléma.
1. példa: ha a nyugdíjasok 5-10%-a lakáskiadásból él, akkor működőképes egyéni stratégiáról beszélhetünk. Ha a nyugdíjasok 50%-a szeretne lakáskiadásból élni, akkor viszont telítődik a piac, lemennek az árak, nagyjából olyan mértékben, amilyenben lecsökkentek a nyugdíjak. Ha a nyugdíjasok 100%-ának kellene lakáskiadásból élnie, az a fiatalok szociális lázadásához vezetne, és a felhalmozott lakásvagyon hozama a nullához közelítene.
2. példa: részvényeket vásárolni sem jobb ötlet, mert csökkenő populációban a cégek sem tudnak megélni, a részvények elértéktelenednek.
3. példa: a fejlődő országok növekvő populációjába fektetni sem működőképesebb, mert a befektetést örömmel átveszik, ám a hozamát már nem adják oda örömmel, és hosszú távon államosítják az alapbefektetést. Miért? Mert az ő szempontjukból ez tűnik igazságosnak, így vélik elkerülni a szerintük igazságtalan kizsákmányolást. Megtakarítási célból a fejlődő országokba pénzt fektetni olyan, mint a szélbe szórni a bankjegyeket.
4. példa: nyersanyagba fektetni már okosabb ötletnek tűnhet, hiszen nyersanyagokra a jövőben is szükség lesz. Csakhogy fegyveres konfliktusok is várhatók e téren, vagyis a pénzét ide fektető kisnyugdíjas akaratán kívül háborúk és népirtások finanszírozójává, sőt okozójává válik. Etikus ember nem tesz ilyet, meg aztán, a háború végére elolvad a befektetés, a harcok során fegyverekké és áldozatokká lényegül át. Akkor már nem egyszerűbb fenntartható méretű családot alapítani?
Nincs kiút, nőnként 2,1 gyerek vállalandó, hogy a nyugdíjak szinten maradjanak.
Szintén kézenfekvőnek tűnik bevándorlókkal pótolni a létszámot, csakhogy ez piramisjáték: egy fenntarthatatlan rendszert ideig-óráig életben tartunk új belépőkkel, ám azután elkerülhetetlenül összeomlunk. A nyugati értékrend pillanatnyilag nem eredményez nőnként 2,1 gyermeket, ezért fenntarthatatlan. Hiába hozunk be más régiókból más értékrendű embereket; ha átveszik a nyugati értékrendet, ők is fenntarthatatlanná válnak. Egy-két generációval elodázhatjuk az összeomlást, de elkerülni nem tudjuk. Ha a bevándorlók nem veszik át a nyugati értékrendet, és talán épp ezért, biztosítják a nőnként 2,1 gyermeket, akkor a nyugati kultúra kihal, a bevándorlók származási kultúrái veszik át a helyét. Ami ugyanolyan, mint ha összepakolnánk, elköltöznénk egy fenntartható létszámú régióba, és átvennénk az ottani értékrendet. Ha ezt szeretnénk, mire várunk? Induljunk már ma. Ha nem ezt szeretnénk, akkor pedig ne reméljünk megoldást a bevándorlástól. A fenntarthatatlanságot nem lehet fenntarthatóvá tenni úgy, hogy másokat is bevonunk a fenntarthatatlanságba.
5. példa: ha van egy alig működő autóm, nem tehetem működőképessé más autómárkába való alkatrészekkel. Vagy a saját márkámhoz tartozó alkatrészekkel javítom meg, vagy márkát váltok, a jövőben azt használom, a korábbi márkámat pedig veszni hagyom. Ha nem működött, nem lesz kár érte. A nyugati civilizáció létszámválsága nem kezelhető más civilizációk létszámával, csak nyugati létszámnöveléssel oldható meg.
Dr Jekyll nem tudja meggyőzni Mr Hyde-ot, hogy belső meggyőződésből növeljen létszámot, de Mr Hyde sem tudja őt lebeszélni arról, hogy a saját létszám az egyetlen működőképes megoldás. Ez patthelyzet.
Pedig olyan jó ötletnek tűnik az előtakarékosság... Miért tekinthető kizsákmányolásnak? Kiderül a következő részből.
53. A kizsákmányolásparadoxon – a kizsákmányolás destruktív fikció, ám evolúciós okból vonzó ürügy, ezért nagy rá az igény
Karl Marx vezette be a kizsákmányolás fogalmát, és amennyire pusztító ez a fikció, annyira makacsul jelen van az emberiség történetében.
A kizsákmányolás a javak igazságtalan és aránytalan elosztását jelenti: a munkás nyolc óra munkával megtermeli a munkabérét, ám a tőkés tíz órán át dolgoztatja, hogy profitként lenyúlja a két túlórát – így Marx.
Ez így, ebben a formában több szempontból is tényszerűtlen: figyelmen kívül hagyja a tőkés hozzájárulását a gazdasági folyamathoz, nem veszi figyelembe az üzleti intelligenciát, a gazdaságfejlesztő vállalkozókedvet, és egy sor olyan tényezőt, amiből kiderül, hogy a munkás önmagában nem teljes értékű. Hiába dolgozik gyár nélkül, hiába termel piac nélkül, hiába erőlködik intelligens vezetés nélkül. A munkás akárhány órán át végezhet értelmetlen munkát, egy fillért sem keres vele – ha nincs tőkés háttér és értelmes vezetés. Marx figyelmen kívül hagyta ezt az alapvető megfontolást, ezért omlottak össze a marxizmusra alapozott gazdaságok. A „kizsákmányolás” rosszindulatú, demagóg kitaláció.
A „kizsákmányolás” ellen harcoló társadalmak elszegényednek, a „kizsákmányolásra” fittyet hányók pedig jólétben élnek. A kizsákmányolás ideológiája az egyik legkártékonyabb szellemi konstrukció az emberiség történetében. Több, mint száz millió embert gyilkoltak meg a „kizsákmányolás” elleni meddő küzdelem jegyében, csak azért, hogy néhány évtizeden belül az egész gazdaság összeomoljon.
Ettől függetlenül, a „kizsákmányolás” sajnos evolúciós okból vonzó: a munkás ingyengyárat akar ingyentőkével és ingyenmenedzsmenttel, az adós pedig mindig a hitel vissza nem fizetésében érdekelt. Amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra, vedd meg hitelből. Ha már megvan, akkor viszont jól jársz, ha kitalálod, hogy a hitel kizsákmányol téged. Ha ügyesen manipulálsz, kevesebbet kell visszafizetned, esetleg semmit.
1. példa: A dzsungel könyvében Baghira egy bivalyt ad a farkasoknak azért, hogy fogadják be Mauglit. A farkasok később így szólnak: „kit érdekelnek egy tíz évvel ezelőtti bivaly csontjai?!”
2. példa: a nyugdíjalapok hiába vásárolnak fel rengeteg eszközt a fejlődő világban, ha az ott élők szerint ez kizsákmányolás, és erre hivatkozva nem törlesztenek. Ezért nem működőképes megoldás a fejlődő világba pénzt fektetni, és cserébe hosszú távú hozamot várni.
3. példa: a magyar devizahitelek nem ide vágó eset, mivel ott a feltételek menet közbeni, előre nem látható változása okozott válságot, és nem az eredeti feltételek teljesítése. Célszerű lett volna hitelezés előtt mérlegelni, hogy legrosszabb esetben mi történhet, és csak az adós számára elviselhető mértékű tehernövekedést kockáztatni. A devizahitelezők ezúttal legalább annyira elszámították magukat, mint a devizahitel-felvevők.
A probléma időérték-paradoxonként is ismert: a mai előny ma sokat ér, holnaptól viszont egyre kevesebbet. Ugyanezt jelenti a jövő diszkontálása: ma könnyűnek tűnik törleszteni, holnaptól viszont egyre nehezebbnek. A „kizsákmányolás” fogalma ezt alakítja át cselekvéssé: a kizsákmányolásra mint ürügyre hivatkozva csökkenthető vagy elkerülhető a jövőbeni teljesítés.
Ez a hitelező szempontjából is tanulságos: hiába van papíron jogosnak látszó követelésed, ha a teljesítés túl kényelmetlen az adós számára. Csak óvatosan hitelezhetsz, hogy ne hozd ki az adóst a béketűrésből. Ha kihozod belőle, fuccs a törlesztésnek.
Dr Jekyll szerint a mai vállalás a jövőben is érvényes vállalás marad. Mr Hyde szerint viszont minden ürügy jó, ha a jövőbeni terheidet csökkenti, és magára vessen, aki túlterheli mások jövőjét.
Ez a gondolat a világ jövője és az emberiség közösségi érdekei felé mutat. Folyt. köv.
54. Az egyén kontra közösség paradoxonja – az egyénből nem vezethető le a közösség, sem a közösségből az egyén
Közösségnek nevezhetünk-e egymillió magyar anyanyelvű egyént? Ahogy tapasztaljuk, az egymillió egyén kb. fele szerint igen, a másik fele szerint nem, szó sincs közösségről. Ha megpróbáljuk tisztázni a kérdést, feltárul az egyén és a közösség közötti áthidalhatatlan szakadék: nem tilos a közösségben hinni, de nem szükségszerű, mellesleg nem is trendi.
Egyrészt, ha nincs közösség, akkor milyen alapon, kinek az utasítására kötelező adót fizetni?
Másrészt ha van közösség, kell legyen álláspontja a közérdekről pl. az oktatásügy vagy az egészségügy területén, és milyen utca hány szám alatt kérdezhető meg erről? Egyáltalán, ki jogosult a „közösség” nevében beszélni?
Harmadrészt, ha közösség csak önkéntes alapon jöhet létre, és a bűnözők sosem értettek önként egyet a Büntető Törvénykönyvvel, akkor a Btk. érvénytelen, a bűnüldözés törvénytelen? A törvénytisztelő polgárok tulajdonképpen jogtalanul zaklatják a közösségükön kívüli független egyéneket?
Negyedrészt, az országos választások alkalmával a szavazók egy része a közösség irányítására legalkalmasabb jelöltre szavaz, a szavazók másik része pedig arra a jelöltre, aki a nem létező „közösséget” távol tartja a független egyénektől. Nem sikerült tisztázni, hogy melyik tábornak lenne igaza, de azt sem, hogy mindkét álláspont egyformán érvényes lenne. Mindkét tábor ragaszkodik a saját álláspontja kizárólagos érvényéhez.
Ötödrészt, ha a kormány feladata az egyéntől távol tartani a nem létező közösséget, akkor elvben az adók leépítésén kellene munkálkodnia. Viszont a kormány maga is adókból finanszírozott intézmény, így elvben az lenne a feladata, hogy megszüntesse önmagát?
Hatodrészt, ha elfogadjuk, hogy az adózás fenntartása kívánatos, és az adózás léte a közösség létét bizonyítja, akkor ismét felvetődik a kettes kérdés, hogy ki jogosult a közösség nevében nyilatkozni. Ha nincs ilyen ember, akkor a közösség létezését adószempontból bizonyítjuk, közjó szempontjából meg cáfoljuk. Csakhogy adózni kizárólag a közjó érdekében indokolt, szóval, összességében hogy is állunk a közösséggel?
Dr Jekyll szerint a közösség léte ezek szerint paradox. Mr Hyde szerint pedig semmire sem jutunk ezzel a megközelítéssel, csak eltévedünk a paradoxonok labirintusában.
1. példa: amikor a birkák csoportját nyájnak, a hangyák csoportját bolynak nevezzük, a gyakorlatban mintegy elismerjük a közösségi szint létét és jogosultságát. Legalábbis, a hétköznapi nyelvhasználatban ismerjük és alkalmazzuk a közösséget mint magasabb kategóriát.
2. példa: a magát független egyénekből állónak mondó tömeg – paradox módon – egyfajta közösségi élményt él át, amikor pl. a nemzeti kormány ellen tüntet olyan alapon, hogy nemzet nincs is, vagy ha van, senki sem nyilatkozhat a nevében.
3. példa: ha nem lenne közösség, nem beszélhetnénk népirtásról, csak egyedi gyilkosságokról, amelyek nem rendeződnek magasabb kategóriába. Az emberek döntő többsége rendkívül furcsának találná ezt a megközelítést, még akkor is, ha egyébként vitatja a közösség létét.
A fentiekből kiderült, hogy az egyénből nem lehet hézagmentesen levezetni a közösséget, de a közösségről sem lehet levezetni, hogy bármiféle joga lenne az egyénnek utasításokat adni, az egyént adóztatni, vagy az általa soha el nem fogadott „törvények” megsértésért börtönbe csukni. A közösségnek bizonyos szempontból célszerű lenne léteznie, más szempontból meg nem léteznie? Ezzel elérkeztünk a közlegelők paradoxonjához. Folyt. köv.
55. A közlegelők paradoxonja – ha csak az egyéni érdekben hiszünk, a közlegelőink tragédiája elkerülhetetlen
A játékelméletből ismert eset: adott egy közlegelő, amelyen 30 tehén legeltethető úgy, hogy rendesen tejeljen. Adott 6 gazda, fejenként 5 tehénnel. Egyénileg minden gazda abban érdekelt, hogy ötnél több tehenet legeltessen, mert a tehenenkénti tejhozam csökken ugyan, de a gazda összességében jobban jár. Csakhogy a többi gazda is ebben érdekelt. Ha mindenki az egyéni érdekei szerint cselekszik, akkor a tehenek hamarosan éhen halnak, a tejhozam nullára csökken, és mindenki rosszul jár. Az egyéni érdekek összehangolatlan követése árt a közösségnek, és végül, áttételesen az egyénnek is.
A közlegelők tragédiája ugyanakkor könnyedén elkerülhető, ha elismerjük a gazdák közösségének létét, meghatározzuk a közösség érdekét, levezetjük belőle a legeltetési szabályzatot és – akár hatóságilag – betartatjuk az egyes gazdákkal.
Ha hiszünk a közösségben és a közérdek legitimitásában, elmarad a tragédia. Ha nem hiszünk ezekben, a közlegelők tönkremenetele elkerülhetetlen. A paradoxon messzemenő következményekkel jár.
1. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, akkor a globális felmelegedés ellen is tudunk védekezni.
2. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, az esőerdeinket is meg tudjuk őrizni.
3. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, akkor a bolygónk ásványkincseivel is felelősen tudunk gazdálkodni.
4. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, a vízkészletet is igazságosan tudjuk elosztani.
5. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, megakadályozhatjuk a felelőtlen/etikátlan klónozást.
6. példa: ha a közlegelőinket meg tudjuk óvni, elkerülhetjük a globális pusztuláshoz vezető atomháborút.
Ha a közlegelőinket nem tudjuk megóvni, akkor a fent említettekkel sem bolgodulunk. Az emberiség sorsa a közlegelők szintjén, az egyén és a közösség együttműködésének rendszerében dől el.
7. példa: kénytelenek vagyunk szólni a nőknek, hogy átlagban 2,1 gyermeket kell vállalni közösségi szinten ahhoz, hogy sikeresek lehessünk. Ahogy a tehenes gazdák esetében, a közösség sikere egyben az egyén sikerének is a záloga. Az egyén nem lehet sikeres, ha közösségi szinten nem születik nőnként 2,1 gyermek. Kénytelenek vagyunk szólni a férfiaknak, hogy heteroszexuális életmóddal hozzák magukat összhangba az evolúcióval. Kénytelenek vagyunk szólni a nőknek és a férfiaknak, hogy a társadalmunk optimális működése érdekében törekedjenek a heteroszexuális monogámiára. Nagy lesz a tiltakozás (mit képzelünk, stb.), de szembe kell nézni a feladattal. Ha ezen az alapszinten kudarcot vallunk, annyi az esőerdőknek és a globális felmelegedés féken tartásának is.
Dr Jekyll szerint ismerjük el a közösség létét és legitim érdekeit. Mr Hyde emlékeztet arra, hogy az előző korokban a közösség az érdekeire hivatkozva elnyomta az egyént, és hogy a nyugati civilizáció lényege épp az egyén függetlenítése a közösségtől. Dr Jekyll válasza, hogy az egyén saját érdekét beláttatni nem közösségi elnyomás. Mind az egyén, mind a közösség oldalán szükség van fékekre és ellensúlyokra túlkapások, visszaélések ellen.
Az egyéni szabadságjogokért és a közösség etikai nyomása ellen tüntetők nem tudják, hogy – áttételesen – az esőerdők kiirtásáért és a globális felmelegedés fokozásáért tüntetnek. Az egyéni szabadságjogok mindaddig hasznosak és kellemesek, amíg nem ütköznek túl sok ponton a közérdekkel. Ha az egyéniesség ideológiává válik, veszélyezteti az emberiség jövőjét.
Az ideológiává válás persze nem csak az individualizmus oldaláról fenyeget, a közösség és a közérdek is válhat ideológiává. Az ezzel kapcsolatos paradoxonokat vesszük sorra a következő részben.
56. A hitparadoxonok – minden hasznos hit képes káros ideológiává válni, ideértve a hitmentességbe vetett hitet is
A vallásokat veszélyesnek és ártalmasnak tartják manapság. Van ebben valami, ha hozzátesszük, hogy ebből a szempontból vallás a nacionalizmus, a kommunizmus, a materializmus, az ateizmus, a politikai korrektség, a liberalizmus és a humanizmus is. Még a „tiszta hit” sem veszélytelen, hiszen abból lesz a vallás, illetve az imént említett valláspótlékok valamelyike.
Ideológia minden olyan szemlélet, amely az emberek jóléténél fontosabbnak tart valamely elvont értéket (ideált, eszmét).
1. példa: ideológia, ha egy lélekrombolóan rossz házasságból nem engedjük kilépni a feleket.
2. példa: ideológia, ha megtiltjuk az anyának, hogy elvetesse a nemi erőszakból származó gyermeket.
3. példa: ideológia, ha akkor is meg akarjuk szüntetni a „kizsákmányolást”, ha elszegényedünk bele.
4. példa: ideológia, ha nem nézünk szembe egy etnikai csoport magasabb bűnözési mutatóival olyan alapon, hogy etnikumsemlegesek vagyunk.
5. példa: ideológia, ha letagadjuk az iszlámmal kapcsolatos problémákat azzal, hogy minden vallás egyforma.
6. példa: ideológia, ha a „szabad piacot” erőltetjük akkor is, ha elszegényedünk bele.
7. példa: ideológia, ha a „szabad média” mellett tüntetünk akkor is, ha világos, hogy a korlátlan sajtószabadság az adott helyzetben egyensúlytalansághoz vezet.
8. példa: ideológia, ha a nemi identitás szabadságát és a nők férfias jogait erőltetjük akkor is, ha elfogy a társadalom.
9. példa: ideológia, ha a politikai korrektség jegyében elhallgatjuk a nyilvánvaló problémákat.
10. példa: ideológia, amikor Kant közli, hogy egy baltás gyilkosnak nem szabad hazudni a legjobb barátunk hollétéről, még ha az életébe kerül is.
A nagy hitek dogmatikája / ideológiája további paradoxonokat vet fel.
11. példa: a judaizmus paradoxonja, hogy ha az Úr egyeseket kiválasztott kettesek vezetésére, vérségi alapon, örök időkre, akkor az Úr látszólag igazságtalan, azaz látszólag nem méltó az Úr névre – ami érvényteleníti a vélt „kiválasztást”, vagy legalábbis annak vérségi, örök és kizárólagos értelmezését.
12. példa: a kereszténység paradoxonja, hogy ha Isten végtelenül szerető és irgalmas, akkor minden bűnt megbocsát, tehát felesleges betartani a kereszténység szabályait.
13. példa: az iszlám paradoxonja, hogy ha a Biblia szerint Ábrahámon és Izsákon keresztül áradt ki az áldás az emberiségre, és a Bibliát érvényesnek tartjuk, akkor ez az áldás nem áradhatott ki Izmailon keresztül, ahogy a Próféta állítja.
14. példa: a materializmus paradoxonja, hogy nem él ember a földön, aki ne támaszkodna ilyen vagy olyan transzcendens, azaz anyagon túli tényezőre, holott a materializmus szerint ilyen tényező (elvben) nincs.
15. példa: az ateizmus paradoxonja, hogy a nem létezőnek tételezett Isten helyébe számos Isten-pótlékot állít (pl. az Ockham elvéből tévesen túláltalánosított, „mindenható” tudományt, vagy a paradox anyegelvű „emberiességet”), amelyeket aztán bigott vallásossággal tisztel.
16. példa: a kommunizmus paradoxonja, hogy ha a kommunizmus a legjobb és legigazságosabb rendszer, miért nem szabad belőle kimenekülni?
17. példa: a liberalizmus paradoxonja, hogy ha szinte mindent szabad, miért nem szabad illiberálisnak lenni?
18. példa: az erkölcsi relativizmus paradoxonja, hogy ha nincs Jó és Rossz, akkor a Jóban/Rosszban való hit nem lehet Rossz, és a relativista felfogás sem lehet Jó.
19. példa: a humanizmus paradoxonja, hogy ha Isten a meghatározása szerint a legnagyobb humanista, akkor a humanizmus nem az istenhit demonstratív alternatívájaként, hanem csakis Istenen keresztül működhet.
Dr Jekyll szerint kerülni kell az ideologikus gondolkodást, Mr Hyde szerint viszont a paradoxonok emlegetése maga is ideologikus gondolkodást tükröz, azaz kerülendő. Dr Jekyll válasza, hogy a paradoxonokkal való realista szembenézés a gyakorlati jólétet növeli.
Amerre nézünk, paradoxonba ütközünk. Minden paradoxon forrása az a tény, hogy antropomorf világot szeretnénk magunk köré, ám a rajtunk kívüli világ nem antropomorf. Bennünk élet és lelkiismeret van, a külvilában pedig vagy nincs élet, vagy van élet, de nincs lelkiismeret. Következik a lelkiismeret-paradoxon.
57. A lelkiismeret-paradoxon – nem csak ösztöneink vannak, hanem az ösztönökkel ellentétes dolgokat sugalló önreflexiónk is
A lelkiismeret többféleképpen értelmezhető:
1. Az evolúció során kifejlődött az agyunk közösségi modulja (a homloklebeny elülső része, a prefrontális cortex), amely lelkiismeretként működik, részben szembemenve a többi agyi terület ösztönkésztetéseivel.
2. A lelkiismeret a közérdek etalonjához hasonlítja a viselkedésünket, és ha eltérést tapasztal, „lelkiismeret-furdalással” jelez.
3. A lelkiismeret a lélek „isteni” része a földi testtel szemben (praktikusan: Isten = közérdek).
4. Az állatvilágban a vegyi anyagok (hormonok, stb.) irányítják a viselkedést, az emberi világban pedig ezek szerepét átvette a helyzethez jobban alkalmazkodó, rugalmasabb lelkiismeret.
5. Az állatvilágban nincs az ösztönöktől elkülönült igazságosságfelfogás, az emberi világban viszont van, és a lelkiismeretben testesül meg.
Freudista felfogásban a lelkiismeret egy „felettes én”, amelyet az apa / atyaisten alakít ki a gyermeki agyban. Ez a felfogás nem számol olyan esetekkel, amikor sem apa, sem istenkép nincs jelen a gyermek életében, és mégis kialakul egyfajta lelkiismeret – így a freudista felfogás ma már meghaladottnak tekinthető.
A tudományos vizsgálatok feltárták, hogy az állatvilágban is van IQ, számérzék, segítőkészség, kölcsönösség, megbízhatóság és felhalmozott közösségi tőke. E téren az ember legfeljebb mennyiségi előnyben van. A lelkiismeret, és főleg a lelkiismeret-furdalás azonban minőségi különbség az ember javára. Lelkiismeretnek nyoma sincs az állatvilágban.
1. példa: az állatoknak nincs külön agyi területük annak elemzésére, hogy amit ösztönösen tettek, az megfelel-e egy elvont ideálnak; az embernek viszont van ilyen agyi területe, és a legtöbbünkben kikapcsolhatatlanul, folyamatosan működik. Akiben nem, azt szörnyetegnek, állatnak, emberség nélküli embernek tartjuk.
2. példa: egy hangyaboly életét vegyi anyagok irányítják, kemikáliák döntik el, ki milyen szerepet tölt be a boly életében; a szereposztással kapcsolatban nincs töprengés, elégedetlenség vagy lázadás, mint az emberi társadalmakban.
3. példa: egy farkasfalka zökkenőmentes együttműködése ösztönösen begyakorlott; a falkavezér nem reflektál utólag arra, hogy volt-e „joga” elüldözni egy rivális hímet, vagy hogy e tettéért túlvilági büntetésre számíthat-e. Az ember viszont hosszan töpreng efféle dolgokon, és vívódik magában.
4. példa: az állatvilág nem ismeri a megelőző csapás elvét, mint az ember. Ha két majomcsapat rendszeresen konfliktusba keveredik egymással, egyik sem fog fegyvert azért, hogy végleg leszámoljon a másikkal. A konfliktus egészen addig ismétlődik, amíg külső tényező meg nem szünteti. Ha két szomszédos embercsapat között támad hasonló, az szövetségkötéssel vagy az egyik csapat megsemmisítésével / beolvasztásával ér véget (lásd: Ószövetség).
5. példa: Róma és Carthago konfliktusa arról szólt, hogy egy magát igazságosnak hirdető birodalom nem tűr meg martalócként viselkedő rablóállamot a régiójában. A konfliktus a martalóc Carthago elpusztításával ért véget. Az állatvilágban nem találunk példát arra, hogy egy csapat a maga igazságosságfelfogását univerzalizálva rákényszerítené az értékrendjét egy szomszéd csapatra. Carthago elpusztításának oka: többszöri figyelmeztetés ellenére nem viselkedett korrek jogállamként, nem vette át a római igazságosságfelfogást.
6. példa: az állat nem tesz különbséget az ösztön diktálta cselekvés és az ideális cselekvés között, mert e kettő egybeesik nála. Az ember viszont állandó feszültséget érez az ösztön diktálta cselekvés és az ideális magatartás között. A feszültség neve változó (Isten akarata, humanizmus, társadalmi érdek, jogkövető magatartás, polgári tisztesség, Kánaán, társadalmi haladás, szociális igazságosság, stb.), de a feszültség állandó, és kizárólag az emberre jellemző. A lelkiismeret különböztet meg bennünket az állatvilágtól, a lelkiismeret-furdalás emel ki bennünket az életformák közül.
Egyesek bigottul küzdenek a vallás ellen, és nem veszik észre, hogy ezt vallásos hevülettel teszik, azaz önellentmondásban vannak. Akinek élénk lelkiismerete van, az vallásosan viselkedik akkor is, ha hivatalosan nem vallásos. A buzgón vallásos embert és a vallás ellen buzgón küzdő embert ugyanaz motiválja: a világ folyamatos jobbá tételére indítja a lelkiismeret. Egymás akadályozása helyett érdemes felismerni ezt a közös nevezőt, és konstruktívan vetélkedni a világ hatékony fejlesztése terén.
Dr Jekyll meghatározónak és fejlesztendőnek tartja a lelkiismeretet, míg Mr Hyde a leépítésével igyekszik minimálisra csökkenteni a lelkiismeret-furdalást. Mivel egy testben élnek, ezt folyamatos paradox belső konfliktust eredményez.
A világfejlesztés egyetemes törekvése abszolútnak látszik a mindent átfogó relativitásban. Apropó, hogy állunk a relativitással? Folyt. köv.
58. A relativitásparadoxon, más néven értékparadoxon – nincs abszolút érték, viszont elég abszolútként használjuk a relatívat
Tegyük fel, van x vagyonunk, és szeretnénk az értékét évente 5%-kal növelni. Három lényegi problémával szembesülünk: nem tudjuk megmondani, hogy abszolút értékben mennyi az x, sem hogy egy év múlva mennyi az y, így azt sem tudjuk megmondani, mennyi a változás.
Látszólag persze vannak számaink, pl. x dollár, y euró. Viszont 1 dollár egy év múlva már nem 1 dollár, és az euró értéke sem változatlan.
Az abszolút viszonyítási alap keresése eredménytelen: az arany tőzsdei árfolyama napi szinten változik, ahogy az ezüsté, a gyémánté és az olajé is. Az ingatlanok értéke szintén ingadozik, legfeljebb nem napi, akkor negyedéves gyakorisággal. Nem alkalmas etalon a kenyér ára vagy a szakmunkás órabére sem, hiszen a búzatermés és a gazdasági helyzet függvényében ezek is mozognak. A vagyonunk értékét nincs minek alapján meghatározni, kétségtelenül relatív értékekkel van dolgunk.
Mégis nehéz lenne az érték relativitására hivatkozva lebeszélni bárkit a vagyona gyarapításáról. Vagy a bankszámla egyenlegének nyomon követéséről. Nem tudjuk, abszolút értelemben mennyit ér egy dollár? Lehet, de ha egy év alatt jóval több dollárunk lesz, máris megérte a dollárok gyarapításával foglalkozni.
Ha a relativitás senkit nem tántorít el az érték kvázi-abszolútkénti kezelésétől, az erkölcsi relativitás sem kellene, hogy elvegye bárki kedvét az erkölcsi értékek kvázi-abszolútkénti kezelésétől.
Nem tudjuk pontosan meghatározni, mi a heteroszexuális monogámiára törekvés társadalmi értéke? Igaz, de a társadalom fennmaradása mégis csak kézzelfogható előny, amiért már érdemes heteroszexuális monogámiára (házasság előtti önfegyelmezésre, elköteleződésre, hűségre) törekedni.
Nem tudjuk, pontosan mennyit ér fő szabályként igazat mondani és tisztelni a magántulajdont? Igaz, de azt tudjuk, hogy a megbízhatóság boldog életet és köztiszteletet eredményez, azaz megéri megbízhatónak lenni.
Nem számszerűsíthető a világjobbítás hozadéka? Lehet, de egy igazságosabb, boldogabb világ önmagában vett érték. (Világjobbításról természetesen csak akkor beszélhetünk, ha a világ az összes érintett szerint érezhetően jobb lett.) Aki az emberek jólétét növeli, az áttételesen a saját jólétét is növeli, így mindenkinek megéri ezen munkálkodni.
Dr Jekyll szerint a minden érték abszolút relatív, és egyben relatíve abszolút. Mr Hyde pedig arra kéri, hogy lehetőség szerint hagyja őt békében, paradoxonmentesen kamatoztatni a tálentumait. Dr Jekyll arra hivatkozik, hogy értelmiségi, és nem tud másként gondolkodni. Mr Hyde szerint értelmiséginek lenni nem elég a valóság ismeretéhez.
Következik az értelmiség paradoxonja.
59. Az értelmiségi paradoxonok – az elmélet, a szükségletek és a felvilágosult abszolutizmus paradoxonja
Az értelmiségi léthez és gondolkodáshoz három fontos paradoxon is kapcsolódik.
1. Az elmélet elméletben befolyásolja a gyakorlatot, a gyakorlat viszont a gyakorlatban befolyásolja az elméletet. A nagy értelmiségi koncepciók hatása hosszú távon jelentkezik (az esetek azon töredékében, amikor a koncepció életképes), rövid távon mindig a gyakorlat van fölényben. Az értelmiség hajlamos magának tulajdonítani az emberiség fejlődésének eredményeit, miközben a fejlődés oroszlánrésze a mesterségbeli tudásnak, a technikának, és a próba-szerencse „tudományos” módszerének tudható be.
2. Az értelmiség szereti úgy vélni, hogy nincs kitéve a Maslow-féle szükséglethierarchiának, azaz hogy étel-ital, lakhatás és szex nélkül csak a pórnép viselkedik földhöz ragadtan, az értelmiség – szellemi képességeinek köszönhetően – akkor is képes magasabb szempontokkal foglalkozni, amikor kilóg a hátsója a nadrágból. Ez csak látszólag van így: az értelmiség alapszükségletei többnyire be vannak töltve, vagy a betöltetlenség átmenetinek tekinthető; csakis ekkor és ennek mértékében „független” egy értelmiségi a szükséglethierachiától. Azaz pontosan a Maslow-féle modell szerint viselkedik.
3. Az értelmiség úgy gondolja, hogy a demokráciában mindenkinek egy szavazat jár, ám egyetlen értelmiségi mindenkit leszavazhat, ha neki van „igaza”. Ezzel szemben a valóság, hogy a demokráciában mindenkinek egy szavazat jár, és a többség dönt – akkor is, ha az értelmiség nem ért egyet a döntéssel. Az értelmiség szeretne felvilágosult abszolutista uralkodóként viselkedni, de erre általában nem kap lehetőséget a néptől. Ha nagy ritkán mégis, abból tragédia lesz (lásd: Robespierre és a francia jakobinus diktatúra, Lukács György és a Tanácsköztársaság kivégzőosztagai). Az értelmiségi ember akkor használ a világnak, ha lemond a felvilágosult abszolutista gondolkodásról, és diktálás helyett puha coaching módszertannal igyekszik az elképzeléseit érvényesíteni, a népboldogítás mércéjeként elfogadva, hogy az emberek ténylegesen boldogabbnak érzik-e magukat.
Dr Jekyll szerint az értelmiség mégis csak a magasabb rendű gondolkodás hordozója és megtestesítője. Mr Hyde szerint pedig az értelmiség nyugodtan elmehet kapálni, a paradoxongyártó okostojásokat is ideértve. Dr Jekyll nem ért egyet, ám az egyet nem értéssel némileg ellentmondana önmagának, így inkább hallgat.
A paradoxonok sora végtelen, de a lényegeseket ezzel áttekintettük. Eljött az összegzés ideje.
Összegzés
Szép lenne a paradoxonok egy kerek számához érve leírtnak tekinteni mindet, de ez nem sikerülhet. Csupán abbahagytuk a sort egy önkényes ponton, az 59. paradoxonnál, ami szimbolikus: a létünket paradoxonok szövevénye veszi körül, nem célszerű úgy tennünk, mintha a paradoxonok jól viselkednének, szót fogadnának nekünk, és ha mondjuk, 10-et, 12-őt, 33-at, 77-et vagy 100-at szeretnénk belőlük, akkor jól nevelten szíveskednének épp annyian lenni.
Szintén szép lenne, ha a paradoxonok rendszeréből kialakulna egy összefüggő, nem paradox modell, de a jelek szerint nem alakul ki. Ahogy egyes matematikai problémák megoldási alternatíváinak abszurditásából sem alakul ki egy nem abszurd megoldás. (Ha lenne ilyen megoldás, akkor azt hirdetnénk, és nem az abszurditás levezetésével próbálkoznánk.)
Valahányszor megpróbálunk hidat építeni az elménk és a valóság közé, paradoxonba ütközünk. Akárhányszor kivetítünk egy antropomorf elképzelést a világba, paradoxon tükröződik vissza. A paradoxonok sora a beláthatatlan messzeségbe nyúlik, épp annyira végtelen, amennyire végtelenül nagy a különbség az Élet és az élettelenség, emberi elvárásaink és a rajtunk kívüli valóság között.
A paradoxonok három fő következményét szeretném kiemelni.
Amire egyszer rájöttünk, attól többé nem lehet büntetlenül eltekinteni
- Mondhatjuk, hogy a nap kering a föld körül, de szellemileg hátrányos helyzetbe hozzuk magunkat.
- Mondhatjuk, hogy nincs evolúció, de ez sem előnyös a megítélésünkre nézve.
- Mondhatjuk, hogy Platón kritikai gondolkodásával képesek vagyunk felülvizsgálni a tudomány arisztotelészi axiómáit, de ezzel tudatosan tényszerűtlent állítunk.
Amit szeretnénk a világban, az jobban elérhető a paradoxonokkal szembenézve
- Ha értelmes tudományt szeretnénk, akkor beláthatjuk, hogy a hívő Ockham elve semmit sem mond Isten létéről.
- Ha polgári tisztességet szeretnénk, akkor Isten segítségével és a Jó/Rossz fogalmával racionálissá tehetjük az erkölcsös viselkedést.
- Ha értelmes gondolkodást szeretnénk, akkor beláthatjuk azt is, hogy a mozdulatlan első mozgató nem szükségképpen Isten, hanem egy Isten jellemzőivel rendelkező logikai záró elem, amelynek tőlünk független léte a mi nézőpontunkból eldönthetetlen kérdés, és talán gondosan van épp eldönthetetlenre kalibrálva.
- Ha jól működő közösségeket és megóvott közlegelőket szeretnénk, akkor összhangba hozhatjuk a közösségi és az egyéni érdekeket.
- Ha fenn szeretnénk maradni, akkor megmondhatjuk a nőknek, hogy célszerű átlagban 2,1 gyermeket vállalniuk; a férfiaknak, hogy törekedjenek a monogámiára; és mindkét nemnek, hogy válassza a heteroszexuális irányultságot.
Amit nem szeretnénk a világban, az jobban elkerülhető a paradoxonokat nem tagadva
- Ha nem akarunk vakhitet, akkor merjük leállítani a hit elleni vakhitű hadviselést.
- Ha nem akarunk erkölcsi diktatúrát, akkor az erkölcsi relativitás diktátumát se fogadjuk el.
- Ha nem akarunk lemondani a népirtás büntetéséről, ne tagadjuk a közösségek létét és létjogosultságát.
- Ha nem akarunk közéleti káoszt, ne hallgassuk el politikai korrektségből a kezelendő problémákat.
- Ha nem akarjuk elveszíteni az esőerdeinket és a globális éghajlatváltozással vívott harcot, merjünk betartandó közösségi szabályokat javasolni az egyéneknek, és ésszerű mértékű erkölcsi nyomás alá helyezni őket ahhoz, hogy igyekezzenek betartani a közösség jólétét és a saját egyéni jólétüket szolgáló szabályokat.
Dr Jekyll és Mr Hyde szinte semmiben nem ért egyet, ám mivel egy testben élnek, érdekközösségben vannak egymással, és egymás életét nehezítve igazából a saját életüket nehezítik. Bármikor úgy dönthetnek szabadon, hogy egymást segítve áttételesen segítik önmagukat.
Ezzel az optimista záró gondolattal VÉGE a Paradoxonok könyvének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése