Udvarlás határok nélkül

A határon túli magyarok szavazati joga új mozgalmat fog elindítani a kegyeikért. A mozgalom baloldali lesz, bebizonyítandó, hogy a 23 millió román munkaerő-piaci beözönléséről szóló érvelés 2004-ben valójában nem a kettős állampolgárság meghiúsítását, hanem az esélyegyenlőséget szolgálta. Gyurcsány úr igazából arra gondolt, hogy ezzel segíti majd a halmozott hátrányban lévő külhoniakat: nem elég szegényeknek, hogy anyaországi nézetből románok, szlovákok, ukránok, szerbek, ráadásul nincsenek ezzel tisztában. Sőt még csak nem is beszélik anyanyelvi szinten ezeket a nyelveket! Rá kell őket ébreszteni boldogulásuk zálogára, a beilleszkedésre. Nem egyéb ez, mint a más összefüggésben gyakran emlegetett szigorú szeretet megvalósítása, testvéri törődésből lekevert makarenkói pofon.

A baloldalnak minden bizonnyal sikerül majd tisztázni a helyzetet, kibontva félreértett jó szándékának minden szeletét. Kénytelen lesz sikerre ítélni magát, ha határon túli szavazatokat akar szerezni 2014-ben. Két és fél év van addig, minden percét ki kell használni.

Rálátás a taktikára

Ellenzékiként az ember kétféle forgatókönyvben szeret gondolkodni: 1. a kormány halogasson, ne csináljon semmit, és bukjon bele; 2. a kormány lépje meg a szükséges lépéseket, legyen tőlük népszerűtlen, és abba bukjon bele. Ellenzékiként nehezen elképzelhető, sőt kifejezetten bosszantó forgatókönyv az, amelyik lehetővé teszi, hogy a kormány úgy hozza meg a szükséges intézkedéseket, hogy nem lesz népszerűtlen, nem bukik bele. Ellenzékiként minden megnyilvánulásunk e hibrid forgatókönyv megakadályozására, és a két elfogadható forgatókönyv valamelyikének lepergetésére irányul.

Tehát ha a kormány nem cselekszik, bíráljuk a tétlenségért. Ha cselekszik, akkor egyrészt nem értünk egyet a konkrét intézkedéssel, másrészt megpendítjük, hogy ennél a tétlenség is jobb. Persze, nekünk.

A kormány aktív támogatójaként az ember a fenti két forgatókönyvet az ellenzék főszereplésével igyekszik megvalósítani. Ha tehát az ellenzék nem nyilatkozik, bíráljuk a kukaságáért. Ha nyilatkozik, akkor egyrészt nem értünk egyet a nyilatkozattal, másrészt leszögezzük, hogy ennél a hallgatás is jobb lett volna. Naná, nekünk!

Senkit nem beszélek le a közélet filmjének kedve szerinti megrendezéséről, pusztán tükröt tartok, hogy rálátást nyerjünk megnyilvánulásaink taktikai hátterére. Magyarországon kulturális hagyomány jobb kezünkkel a fejünk felett átnyúlva vakargatni a bal fülünk tövét, ellenben legalább annyira nehezünkre esik tudatosítani cselekedeteink összetett motivációját, mint két pont között megtalálni a legrövidebb utat.

Feltételezem, hogy a becsali hozzászólások önmagukban hordják jutalmukat (az érzet: hű, de furfangos vagyok, most aztán úgy megaszondtam, hogy ha rám hallgat, betegre boldogítja magát a kis piszok). Egy a bökkenő: e sanda forgatókönyvek alkalmazása implicite feltételezi, hogy van egy hősöm, és neki szánom az igaziként megálmodott filmem főszerepét. Ha nincs, értelmetlen az egész ténykedés, öncélú a csavaros kavarás. A legtöbb magyar választónak már rég nincs közéleti hőse, következésképp vagy sürgősen példaképet kellene találni, vagy le kéne állni a kontraproduktív technikákkal, és együttműködve javítani a közéletet.

Szakszervezeti követelések

Javaslom a szakszervezeteknek, hogy írják át a követeléseiket: a "ne változzon semmi" helyett követeljenek valódi reformokat. A szerzett nyugdíjjogosultságok helyett követeljenek új társadalmi alkut -- a közvélemény bevonásával.

A tojótyúkok januártól szigorodó tartásához követeljenek központilag beszerzett és szétosztott ketreceket az utólagos támogatás helyett. A kormány írjon ki közbeszerzést, mondjuk, kétmillió ketrecre, és pályázati pénzek helyett azokat osztogassa európai támogatással a termelők között.

Követeljenek továbbá egészségügyi reformot, amelynek kidolgozásában működjenek együtt a kormánnyal. Amíg ez megvalósul, követeljék a vizitdíj újbóli bevezetését, 300 helyett 1500 forintos értéken, valahogy így:

1500 FT-OS VIZITDÍJAT AKARUNK!

Minden út Rónához vezet

Róna Péter a Magyar Nemzetben publikált legfrissebb írása (okt. 2., szombati melléklet) szerint a klasszikus közgazdaságtan nem képes modellezni a gazdasági folyamatokat. A magyar gazdaság rossz helyzete nem azért állt elő, mert a buta politikusok nem követték az okos közgazdászok szavát, hanem éppen, mert követték -- ám az okos elméletek nem működtek a gyakorlatban.

Azt írja, a klasszikus közgazdaságtanban nem szerepelnek az emberi értékek, az erkölcs és a bizalom. Ezek nélkül azonban nem működik a modern gazdaság.

Leszögezi, hogy Magyarországnak nem a teljes adósságot, hanem csak a külsőt kellene csökkentenie, valamint kamatot vágni, megkönnyítve a forinthitelhez jutást. Nem szabadna a szabad kereskedelemre és az euró előszobájául szolgáló maastrichti kritériumok teljesítésére bízni a gazdasági fellendülést. Ez ugyanis a német érdekeket szolgálja, és ebből a szempontból mi elsorvasztandó periféria vagyunk.

Róna Péter itt és korábban publikált meglátásait nagyra tartom, az euró kivételével egyet is értek velük. A központ-periféria közötti kettős beszéd felvetése nagy koncepció, és nem elsősorban Európán belül! Évek óta döbbenten figyelem, hogy az USA és az Egyesült Királyság hogyan kontrázza meg az Európa Központi Bank minden kamatintézkedését. Ha emel, azt írják az újságok, hogy ez katasztrófa, nem lett volna szabad. Ha viszont csökkent, akkor megírják, hogy épp most kellett volna emelni... Róna Péter egyszerű kulcsot ad a jelenséghez. Az angolszász világ kettős beszédet folytat, olyan tanácsot ad, ami sorvasztja a perifériának tekintett Európát, hogy fennmaradjon a központ hegemóniája.

Európa gazdasági motorja a német-francia tengely (elnézést a képzavarért), a többi tagállam periféria. Minő meglepetés, hogy ez a központ is úgy osztja a tanácsait, ahogy szűken értelmezett érdekei diktálják. Ugyanakkor az euró egy 500 milliós piacot hoz létre, amelynek az előnyei minden bizonnyal felülmúlják a kettős beszéd okozta hátrányokat. Ezért Róna Pétertől eltérően én az euró mielőbbi bevezetése mellett vagyok.

Optimizmusra ad okot, hogy az Orbán-kormány máris megvalósította a belső adósságra konvertálás rónai tanácsát: a kötelező magánnyugdíjpénztárakból devizaadósságot törleszt, a majdani nyugdíjasok felé kötelezettséget teremtve -- azaz a külső kötelezettséget belső kötelezettséggé alakítja át. Már csak ésszerű mértékű kamatcsökkentés kell, hogy a fellendülés összes hazai feltétele teljesüljön. Ne feledjük azért, hogy nem hazánk fújja a passzátot a világban; sajnos a globális konjunktúra szelét is meg kell várnunk, hogy igazán feszülni kezdjen a vitorlánk.

A baloldali(?) alternatíva

A kormányváltás óta hiányolom a Fidesz-kormánnyal szembeni ütőképes ellenzéki alternatívát, amelynek -- ha a Fidesz deklarált jobboldaliságából indulunk ki -- elvben baloldalinak kellene lennie. Egyesek szerint a Fidesz valójában baloldali párt, ezért nem baloldalon kell keresni az alternatívát. De akkor hol? A Jobbiknál? Avagy az MSZP konzervatív törekvéseiben? Míg ezen töprengtem, kezembe került a The Times friss száma. 3,20 eurót fizettem érte, és megérte, az utolsó centig. A brit Labour (Munkáspárt) liverpooli pártkongresszusáról szóló, vitriolosan is korrekt tudósítás lelkesedéssel töltött el, arra indított, hogy röviden beszámoljak egyrészt a Labour-elnök beszédéről, másrészt arról, hogyan kommentálja azt a tisztességes újságírás etalonjának számító konzervatív napilap.

A tudósítás elgondolkodtató: aki eddig konzervatívnak mondta magát, nem árt, ha az alábbiak fényében eltöpreng a "konzervatív" szó jelentésén. Aki eddig progresszívnek vélte magát, szintén megfontolhatja, miben is áll a társadalmi haladás. A szónok egy progresszív brit párt elnöke, nagyjából Mesterházy Attila angol megfelelője. A véleményező egy brit konzervatív lap újságírója, körülbelül a Magyar Nemzet tudósítójának angol megfelelője.

Háttér: Nagy-Britanniában jelenleg konzervatív-szabad demokrata (Tory-LibDem) koalíció van kormányon, a miniszterelnök David Cameron (Tory). A Munkáspárt (Labour) egy éve került ellenzékbe, a tizenkét év kormányzást követő bukás után távozott az előző pártelnök/miniszterelnök Gordon Brown (hivatalban: 2007-2010). Elődje (a Gyurcsány Ferencet is megihlető karizmatikus baloldali példakép), Tony Blair (h.: 1997-2007) önéletrajzi kötetben vallotta be, hogy egész életében keresztény volt, és visszavonulása óta egy keresztény alapítvány élén jótékonykodik, valamint a palesztinok oldalán segíti a közel-keleti megbékélést. Úgy tűnik, számunkra még lehet új a nap alatt. Kedves olvasók, érdemes ablakot nyitni e régi európai demokrácia politikai életére, és gyönyörködni az elénk táruló látványban!

Ed Miliband munkáspárti elnök beszédének lényegi pontjai (zárójelben a The Times kommentárjával).

• Van hiteles alternatíva. Ígérem, hogy a következő Labour-kormány csak annyit költ majd, amennyire futja az államháztartási bevételekből. Megfelelően gazdálkodunk az Önök pénzével, minden egyes font jó helyre kerül. A jelenlegi kormány számos megszorítását nem tudjuk visszájára fordítani, sőt ha a Parlament ebben a ciklusban nem csökkenti a deficitet, akkor eltökéltek vagyunk, hogy mi fogjuk lecsökkenteni. (The Times: Ed Miliband ennél erősebben nem bírálhatja az előző kormányra jellemző túlköltekezést -- melyet ő nem is tart túlköltekezésnek. E helyett azt kell dramatizáltan előadnia, hogy a Munkáspárt megváltozott. Azonban nem elég csupán beszélni a bizalom visszaszerzéséről, az magától nem tér vissza.)
• Őszinte leszek, számomra ez az utóbbi egy év tanulsága: légy hű önmagadhoz, higgy az ösztöneidnek, éld meg az értékrendedet. Vállald az ezzel járó kockázat, és állj ki azért, amit helyesnek tartasz. (The Times: Ed Milibandet túl óvatosnak tartják, itt jelzi, hogy szakít a visszafogottsággal. Sok témáról egyáltalán nem szól, nagyívű beszédének lényege, hogy Nagy-Britannia 30 év rossz kormányzás után válaszúthoz ért. A pártelnök személyisége a beszéd nyomán sokkal világosabban áll előttünk -- sajnos.)
• Tudják, nem vagyok Tony Blair. Gordon Brown sem vagyok. (The Times: Nagy politikai lehetőséget hagyott ki Ed Miliband. Tony Blair nevére egyesek fujjogtak, és ő nem reagált. Nem lehet komolyan venni egy olyan pártkongresszust, amely fujjog története legsikeresebb vezetőjének nevét hallva. Miliband úrnak szünetet kellett volna tartania, helyre kellett volna tennie a meggondolatlanokat. Ezért bizonyosan vastapsot kapott volna. A nagy pillanat eljött, majd el is ment, kihasználatlanul.)
• Manchesterben (a zavargások után) azt láttam, hogy másnap több generáció fogott össze, hogy talpra állítsák a várost. Jöttek a fiatalok a seprűkkel: ezek a fiatalok most is itt vannak a kongresszuson. (The Times: Ki tesz be olyan mondatot egy beszédbe, hogy "Jöttek a fiatalok a seprűkkel."? A Brit Seprűkészítők Kongresszusán sem mondanánk ilyet.)
• Hogy alakultak ki a mai problémák? Rosszul döntöttünk az ország irányításának módjáról, nem egy éve, hanem évtizedekkel ezelőtt. A történtek nagyrészt a hibás értékrendünknek köszönhetők. Hazánk társadalmát átalakítottuk, de nem alakítottuk át a gazdaság értékrendjét. Önök abban hisznek, hogy jutalom a kemény munkáért jár. De azt mondták Önöknek, tűrnünk kell, hogy a legjómódúbbak elvegyék, amit csak tudnak. Mi történt? Az életszínvonalunkat lecsökkentették a csúcson osztott irreális prémiumok. Önök abban hisznek, hogy kötelességeink vannak egymással szemben. A gazdaságban azt hallhatták, hogy a kötelezettség másodlagos. Egyes vállalatok, nagyon helyesen, képezik a munkavállalóikat, mások viszont nem. És mi történt? Az Önök fiai és lányai nem kapnak gyakornoki lehetőséget, vagy megrekedtek egy olyan állásban, ahol nem tudnak fejlődni. Olyan bevándorláspolitikát tapasztalhattunk meg, amely nem vált be azok számára, akiknek az állását, életszínvonalát és közösségét érintette. Önök a hosszú távra szóló értékekben hisznek. A gazdaságban pedig azt hallhatták, hogy nincs baj a rövid távú nyerészkedéssel. Mi történt? Nyakunkba szakadt a pénzügyi válság, és a végén Önök fizetik a számlát. Önök olyan társadalomban hisznek, ahol mindenki felel a tetteiért. De azt mondták Önöknek, hogy ha egy vállalat elég nagy, elég erős, akkor mindent megúszhat. És mi történt? A nagy érdekcsoportok, például az energiaszolgáltatók akadálytalanul foszthatják ki Önöket. (The Times: A gondolatmenet lényege, hogy a többséget átverte és kifosztotta egy gátlástalan, rejtélyes hatalmú kisebbség. Ez az összeesküvés-elmélet szerkezeti felépítése. Az "Önök" minket, a népet jelenti. Szánkba rágja a maga nézeteit. A nemzetet kissé balra akarja tolni a jelenlegi állapotához képest. Olyan ez a rész, mint a megfőzött záptojás: kívülről, a felszínen még minden stimmel.)
• Az én feladatom, a Pártom küldetése, hogy mindez megváltozzon. Új egyezségre (New Bargain) van szükség, Britannia értékrendje szerint. (The Times: Menthetetlenül gyerekes szöveg, azt sugallja, hogy Britannia életét jelenleg nem Britannia értékrendje határozza meg. Hervasztóan utópista igény, hogy "mindez megváltozzon". Hosszan kritizálja az eddigi hibákat, majd feltárja, milyen legyen a világ. Ám nem részletezi, hogyan tehetnénk olyanná.)
• A 21. században választanunk kell, kinek az oldalára állunk: az értékteremtők vagy a cégvagyon-sztriptízelők (asset strippers)* oldalára. A termelők vagy a ragadozók oldalára. A termelők képzést nyújtanak, beruháznak, feltalálnak, értékesítenek. Britannia ezt remekül tudja. A ragadozókat csak a gyors profit érdekli, amit tudnak, kivesznek a vállalkozásból... ezek nem brit értékek. Ez soha nem fordulhat még egyszer elő abban a gazdaságban, amelyet mi építünk. (The Times: Miliband úr ezt soha nem tudja -- tehát nem is fogja -- végrehajtani. Szinte minden vállalatról ki fog derülni, hogy termelő, és nem ragadozó. Értelmetlen a különbségtétel: nincs annyi cégvagyon-sztriptízelő, hogy valódi ellenségképet lehessen rájuk építeni. A legtöbb sztriptíztáncoson több a ruha, mint ezen az érvelésen.) *asset stripper: a "befektető" kifejezetten spekulációs céllal kinéz magának egy vállalatot, és annak értékes vagyontárgyait saját fennhatósága alá vonja, míg a többit veszni hagyja, miután pont az ő tevékenysége során bedől az egész; röviden: spekuláns (Mikesy Árpád magyarázata)
• Nincs nagyobb közérdek, mint a nemzeti egészségügyi ellátórendszer (National Health Service). Mindannyian nagyra tartjuk. A Munkáspárt hozta létre, a Munkáspárt mentette meg. Ma ismét a Munkáspárt kel a védelmére. Engem a Tory-kormány minden tette közül az egészségüggyel kapcsolatos ténykedése döbbent meg leginkább. Miért? Mert David Cameron azt mondta, ő más. Tudta, hogy a britek az egészségügy kapcsán nem bíznak a Tory-kban. Ő a bizalmunkat kérte, majd kormányra kerülve egy éven belül minden szavát visszavonta. Nem lesz felülről vezérelt átszervezés? Visszaélt az Önök bizalmával. Nem lesz több kórházbezárás? Visszaélt az Önök bizalmával. Vége a hosszú várólistáknak? Visszaélt az Önök bizalmával. A kórházak több millió fontos bírságra számíthatnak, ha megszegik David Cameron szabadpiaci egészségügyének szabályzatát. David Cameronnak a következő régi politikai igazságot üzenem: nem szabad az egészségügyet a Tory-kra bízni. (The Times: Ez hosszú és eredményes támadás, megbocsátható szónoki túlzásokkal. Eltalálja a Tory-k gyenge pontját, hiszen épp most kell bennünket meggyőzniük arról, hogy jó gazdái lesznek az egészségügynek. Némileg máris elszabták, okkal aggódnak hát. Jól célzott, meggyőző üzenet, nem meglepő, hogy a délután leghangosabb éljenzését váltotta ki.)

 - o -

A The Times álláspontját tömören összefoglaló vélemény egy másik értékelő cikkben: "Ed Miliband beszédében az volt a legjobb, amikor véget ért." Ugyanakkor az angolszász újságírás nem keveri a tényt a véleménnyel, a beszéd lényegi szakaszait pontosan idézi a lap. A The Times nem irányítja, hanem tájékoztatja az olvasót: híven közli az önálló véleményalkotáshoz szükséges ismeretanyagot.
A teljes Ed Miliband-beszéd itt olvasható: http://www.telegraph.co.uk/news/politics/ed-miliband/8791870/Labour-Party-Conference-Ed-Milibands-speech-in-full.html

Trendik lettünk

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Magyarország unikum, a vizsgált időszaktól és a megfigyelő politikai hozzáállásától függően hol éltanulónak, hol vérciki sereghajtónak tűnünk. A valóság ennél bonyolultabb. Három aktuális európai példa rövid leírásával szeretném megnyugtatni azokat, akik Magyarország elszigetelődésétől tartanak.

A hatalomba betonozódás kapcsán aggódók vigasztalódjanak a görög példán. Görögországban dinasztikus a demokrácia. A jelenlegi baloldali miniszterelnök Jeórjiosz Papandreu (PASzOK) apja és nagyapja is hosszabb-rövidebb ideig miniszterelnök volt, az előző jobboldali miniszterelnök, Kosztasz Karamanlisz (Új Demokrácia) apja szintén. Mintha "demokrácia" jelszóval két rivális királyi család váltogatná egymást az ország élén. Berlusconi olaszországi sikereit a királyrivalizálással közeli rokonságban álló klánmentalitásnak tulajdonítják. Ehhez képest Magyarországon senki nem tudott még a hatalomba betokozódni.

A bankadóról Orbán úr többször elmondta, hogy mi vezettük be elsőként, és Európa számos országa követ bennünket e téren. Az ellenzéki újságokban ugyancsak többször megjelent a cáfolat, miszerint a magyar bankadó teljesen más, mint amit például a britek bevezettek (a miénk tízszer akkora mértékű, és egyszerű elvonás, míg a brit bankadó egy biztonsági pénzalapba kerül). Nos, a bankok kontra társadalom mérkőzés jelen állása mellett számos európai ország fontolgatja a magyarra ténylegesen hasonlító banksarc bevezetését, dacolva a brit és német szakmai kritikákkal, valamint a Kínába vagy akár távoli galaxisok peremvidékére költözéssel riogató bankokkal.

A magyar chipsadóhoz hasonló adónem bevezetéséről tárgyalnak Franciaországban: 23%-os különadóval sújtanák a magas cukor- és/vagy sótartalmú termékeket. Mivel az 55 milliós francia piac megkerülhetetlen, a nagy chips- és üdítőgyártók új termékeket fejlesztenek az egészségtudatosok számára, és kertelés nélkül elismerik, hogy a világméretű elhízás kiváltotta fogyasztói aggályok bizony jogosak, továbbá felelős vállalati magatartással (és nem kivonulással, nem gazdasági apokalipszis meglebegtetésével) kezelendők.

A magyaroknak semmi okuk szégyenkezni a Fidesz-kormány közösségi szempontú gondolkodása miatt, még akkor sem, ha a konkrét intézkedések célravezető volta, eredményessége, hatékonysága helyenként megkérdőjelezhető -- sőt, mindenkit arra biztatok, hogy bátran kérdőjelezze is meg, bírálja ezeket az intézkedéseket, tegyen javaslatot még közösségibb gondolkodásra, cselekvésre! Ne essünk át azonban a ló túloldalára, a kíméletlen önostorozás alaptalan és szükségtelen. Ahogy a fenti példák is mutatják, jelenleg az európai kormányzati trendek fősodrában helyezkedünk el, azaz trendbe illeszkedők, sőt néha trendalakítók lettünk.

A nemzeti minimum és a pozitív lépés kényszere

A nemzeti minimum bevezetése a legjobb dolog, ami Magyarországgal a honfoglalás óta történt. István és Koppány között nem jött létre nemzeti minimum, ahogy a tatárjárás, a kiskirályok, a Dózsa-felkelés, a mohácsi vész, a Monarchia, a Tanácsköztársaság és a vészkorszak, majd a szocializmus, a rendszerváltás alatt és után sem létezett, egészen 2010-ig. Mi ez a csodálatos képződmény, amely új korszakot nyit hazánk történelmében?

A nemzeti minimum közösségi minimum, Magyarország egész lakossága és a határon túli magyarok érdekeinek halmaza, amelyről a jobboldal meghirdette, hogy mostantól képviseli. Konkrét szempontjai: a hazai zsebekben maradó GDP, ezáltal az össznépi jólét növelése, az adósság és a deficit csökkentése, a közbiztonság garantálása, a társadalmi összetartás, a fenntartható gazdasági-környezeti-társadalmi viszonyok megteremtése. A nemzeti minimum azt jelenti, hogy ezekből a közös célokból nem engedünk, nem tesszük őket a politikai zsákmányszerzés, a hatalmi ambíciók martalékává, közéleti csatáinkat ezentúl más törésvonalak mentén vívjuk meg.

A nemzeti minimum meghirdetése egyoldalúan történt, a baloldal nem csatlakozott, de játékelméletileg nincs más választása. A választók többsége a nemzeti minimum pártján áll, és ez évszázadok óta esedékes paradigmaváltást indított el. Nem véletlen ugyanis, hogy a demokrácia fékei és ellensúlyai az ország szinte teljes működésképtelenségéhez vezettek: a hagyományosan negatív magyar gondolkodás egészen a bukás, a csőd, a teljes összeomlás határáig bármikor kész volt megmagyarázni, hogy mit miért nem kell megtenni, miért demokratikus ösztönözni a bűnözést, egekbe futtatni az adósságot, elhalasztani a reformokat.

A nemzeti minimum képviselete ügyében szabad a pálya, egyenlő a verseny. Egyrészt bátran kritizálható a nemzeti minimum végrehajtása terén a Fidesz és a Jobbik, másrészt az ellenzéki pártok és szimpatizánsaik kidolgozhatják a saját alternatíváikat, sőt sikerre is számíthatnak, feltéve, hogy terveik nem süllyednek a közös érdekek képviseletének küszöbe alá. Az MSZP például reményeim szerint kidolgozza majd a nemzeti minimum + szociális boldogságnövelő intézkedéscsomagját, az LMP pedig a nemzeti minimum + átlátható állam + fenntartható környezetgazdálkodás rendszerét.

Legfrissebb adataim szerint az ellenzéki pártok vezetése már érzi a régi (nemzeti kontra nemzetközi) paradigma tartós ellehetetlenülését, de még nem talált rá a kiutat jelentő pozitív alternatívák kidolgozásának módszerére. Az ellenzékkel szimpatizáló választók frusztráltan vagdalkoznak véres kardként forgatott negatív gondolataikkal, el sem tudják képzelni, hogy közös céljaink pozitív nyelvezettel is megfogalmazhatók. Teljes tanácstalanságuknak jobb híján a pártmarketingesek vetnek majd véget, szájukba adva a vállalható közösségi jelszavakat. A következő választást pártjaink már a nemzeti minimumot alapként elfogadva vívják meg.

Végy egy marék közjót -- népkonyhai alaprecept

Pártjaink mindenféle hátsó szándékok szerint beszélnek a közügyekről, fehéret ígérnek, miközben feketére gondolnak. Az önellentmondástól vissza nem riadva szidják a többi párt fehér ígéretei mögött felfedezni vélt feketeséget, képmutatásnak állítván be azt. "Szavazz rám, mert minden krétai hazudik, még én vagyok a legőszintébb."

A választó kognitív útvesztőbe kerül, ha rácuppan a gumicsont formában eléje tálalt ügyekre: a retorika alapján eldönthetetlennek látszik, ki/mi a jobb. Második lehetőségként azt vizsgálja, ki/mi a legkevésbé rossz. Hosszú távon ebből fakad, hogy a magyar közélet minőségét nem a toplista éléhez, hanem a sereghajtókhoz lehet mérni. Fogalmunk sincs, mitől lehetne jobb, de tény, hogy van ennél rosszabb is. Magyarországon hideg polgárháború dúl - mondja Tölgyessy Péter. Mi szájkaratézunk, Ruandában meg fegyverek ropognak.

A közjó bevezetése minőségi ugrást hoz. Ha minden közügyben a közjóra hivatkozunk, akkor a köz is hozzá tud szólni, mennyire jó az neki. A felsőoktatási tandíj esetében a köz egyetért, hogy a szegény tehetséges gyerekek tanulhassanak ingyen, a jómódú tehetségesek ellenben fizethetnek némi tandíjat, a tetszőleges anyagi helyzetű tehetségtelenek pedig feltétlenül perkáljanak keményen az egyetemi levegő rontásáért. Ehhez képest gumicsont, hogy melyik párt mikor mit ígért, közben mit akart (volna), és mivel érvel/cáfol most a tandíjak bevezetése mellett/ellen.

Ugyanez a helyzet az államháztartás egyensúlyával. Gumicsont, hogy ki akar(t) megszorításokat, és ki nem. A közjó szempontjából az a jó, ha az állami bevételek és kiadások nagyjából egyensúlyba kerülnek. Arról már hosszan és értelmesen lehet beszélni, hogyan érhető el a legigazságosabb egyensúly. A közjó fogalma egyszerű nyelvezetet ad a közélet nagy kérdéseinek tárgyalásához, ahogy a valóság millió színárnyalata is sokkal kezelhetőbbé válik, ha a három alapszín kombinációjaként írjuk le.

A közjó persze végtelen vitaciklusok forrása is lehet, ha Laár pour Laár okoskodásba megy át. Nyilvánvalóan nincs egységes és vitathatatlan, tudományos, aktuális, helytálló, stb. közjó, hanem többféle közjó felfogás létezik, és azokból több tucat vagy akár több száz végrehajtási mód is levezethető. Bajban lennénk, ha több száz nagyon hasonló Mercedes-modell közül kéne a szerintünk legjobbat kiválasztanunk, a tehetséges mérnökök ezért szűkítik a választékot néhány karakteres variációra. A közjó gyakorlatával is célszerű ezt tennünk.

A Möbius-szalag formájú közbeszéd elkerülésére javaslom, hogy úgy fogjuk fel a közjót, mintha egy népkonyhában hetente változó stáb főzne ebédet, három szempont alapján: minden nap olyat kell feltálalni, ami a stáb meggyőződése szerint finom, tápláló, és megfizethető. Ahelyett, hogy hosszan vitatnánk, szabad-e spenótot tenni a rántotthús mellé, kóstoljuk meg, finom-e. Talán sosem hittük volna, hogy jó lehet, és mégis. A stáb okosan teszi, ha egyrészt a saját főztjén él, másrészt megkérdezi a fogyasztókat, nekik is ízlik-e. Ha ízlik, jó az esély, hogy legközelebb ismét beengedik a konyhába.

Egy megfontolt konyháscsapat arról sem feledkezhet meg, hogy jövő héten, de legkésőbb két hét múlva új stáb jön, következésképp nem hergelheti a népet szálkás tonhallal vagy pacallal, ha a nép azt úúúútálja.

A dogma átka

Úgy tűnik, a kormány ragaszkodik a 16%-os egykulcsos személyi jövedelemadóhoz, jövőre sem akar változtatni rajta. Egyértelműen kiderült, hogy Matolcsy úr idén elszámolta a bevételeket, beruházásokat kellett leállítani, pénzeket kellett zárolni. Az ország gazdasága nem élénkült, a közhangulat annál inkább.

Az egykulcsos adó csodálatos gazdaságélénkítő hatása ugyanolyan dogma, mint a szabad piac csodálatos erejébe vetett hit. Az ország irányítása a gazdasági eszközök ésszerű alkalmazását kívánja, és nem az ökör következetességét. Ezúttal a kétkulcsos adót sürgető ellenzéknek van igaza.

Nem vagyok ab ovo ellensége az egykulcsos adónak, amennyiben senki nem jár rosszul vele, a rászorulók pedig kimondottan jól járnak. Ez matematikailag, lássuk be, igen nehezen jön össze. Megengedhetetlen, hogy az idei kudarc után, amikor kiderült, hogy az eltartott nélküli alacsony jövedelműek zsebében -- ha kevéssel is, de -- kevesebb marad, mint tavaly, jövőre tovább erőltessék az egykulcsos dogmát.

Az egykulcsos adó káros az eltartott nélküli alacsony jövedelműekre, ezért ők joggal neheztelnek. Ugyanakkor el nem várt módon hozza előnybe a magasabb jövedelműeket, és ők ezért nem különösebben hálásak, számukra ez az előny nem volt fontos szempont. Az egykulcsos adó olyan, mint államilag egyforma bolti árakat garantálni a Nyóckerben és a Rózsadombon. Aki rosszul jár a Nyóckerben, az mérges lesz, aki jól jár a Rózsadombon, az meg nem lesz érte hálás, simán kifizette volna a többletet. Mi több, maga is természetesnek tartotta volna, hogy többet fizet.

Minimális javaslatom, hogy az alacsony jövedelműek adóterhe csökkenjen jövőre, a magasabb jövedelműek adóját pedig annyival emelje a kormány egy magasabb kulcs bevezetésével, hogy ez garantáltan ne okozzon adókiesés miatti költségvetési mizériát. Senki nem zúgolódna egy 20%-os adókulcs bevezetésére, ez egyáltalán nem hátráltatná a gazdaság áhított fellendülését (azt úgyis a nemzeti ipar fejlesztése és a világpiaci helyzet határozza meg), ellenben enyhítené a jogos szociális elégedetlenséget.

Ha már itt tartunk, a devizahitelek rögzített árfolyamon történő végtörlesztését valóban meg kellene tiltani a politikusok és magasabb rangú állami tisztviselők számára, ebben is az ellenzéknek van igaza. A kormány ellenvetése, miszerint "ez az ötlet nem méltó a téma súlyához" tényleg nem méltó a téma súlyához. Súlyos szempont ugyanis a látszat elkerülése, hogy a választók helyett a kormány álságosan a saját tagjait és érdekeltségeit hozza helyzetbe.

Mikor történt meg a szembenézés?

A Holokauszt köztünk él, ott kísért mindennapjainkban, közéletünk meghatározó törésvonala. Jobboldaliként határozottan örülnék, ha le tudnánk végre zárni, ha múlttá tehetnénk abban a formában, hogy a (néhai) áldozatok és leszármazottaik papírt és közéleti nyilatkozatot adnának róla, hogy "a Holokauszttal való szembenézés megtörtént", "Magyarország meghatározó politikai erői nem jelentenek reális veszélyt a zsidókra", "a nyíltan marginálissá vált, de utalások, összekacsintások szintjén tartósan fennmaradó antiszemitizmus nem fenyeget Holokauszttal", valójában nem erősebb a román-magyar, szlovák-magyar, szerb-magyar, ukrán-magyar, orosz-magyar ellenérzéseknél, azaz a 21. században nem unikum már, hanem csupán egyike a régió számtalan folklórrá szilárdult, és fokozatosan az EU-ba beleoldódó konfliktusának.

Tisztában vagyok vele, hogy e fejezet lezárása a felszínen elsősorban a jobboldal számára látszik előnyösnek: képzeljük el, hogy jobboldali kormány hatalomra kerülésekor a baloldali értelmiség nem kiált fasisztaveszélyt, nem kelt Dunába lövési hangulatot, az Árpád-sávokról nem jut eszébe a Holokauszt -- illetve elhatárolódik attól a keményvonalas állásponttól, amely kitart e veszélyek realitása mellett. Reményteli, szép példa erre Mester Ákos helytelenítő írása a 168 Órában Kertész Ákos keményvonalas cikkéről (http://www.168ora.hu/velemeny/ennyi-kertesz-akos-amerikai-nepszava-nyilt-level-81922.html). Szintén elismerést érdemel a Mazsihisz higgadt álláspontja (http://www.mazsihisz.hu/index.php?nid=4465) A Fidesz jó néhány alkalommal elhatárolódott már a Jobbik keblén néha kimondva-kimondatlanul melengetett vagy  spontán melengő antiszemitizmustól. (http://www.antiszemitizmus.hu/interjuk/+lanczi+andras/interju+lanczi+andrassal.html) Ha így folytatnánk, hamarosan ugrásszerűen javulna a magyar közélet.

Kevésbé világos talán, hogy a felszín alatt, a tartalom, a lélek, a hosszú távú életminőség szintjén a baloldal számára is előnyös lenne a be nem hegedt múlt e fejezetének lezárása: újra otthon érezhetnék magukat Magyarországon, a magyarok közösségében mindazok, akik ma úgy látják, hogy magyarságuk kimondatlanul evidens, de a szimbólumok, az utcai politizálás, a nemzeti önértékelés szempontjából keserű, meghasonlott, nem vállalható.

A múlt belső ellentétekkel fenyegető egyéb fejezetei szépen gyógyulnak: nincs divatja a recskezésnek, az ávózásnak, a párttitkározásnak. A külső ellentétek fejezeteinek többsége is behegedőben van: ki szokott manapság donkanyarozni (a németekkel kiváló befektetői/gazdasági kapcsolataink vannak), ki szokott málenkíjrobotozni (az oroszok emberi jogi normatisztelete még mindig nem az igazi, de közben két marokra fogták a gázcsapot)? A trianonozás olyannyira marginalizálódik, lassanként a kirekesztéstől kell majd védeni a Trianon-nosztalgiának hódoló maroknyi deviáns nyuggert. A visszaafelvidékezés köztörvényesen kezelt apropó a focihulliganizmusra, az adósság nélkül rohamosan fejlődő erdélyiek újra örülnek, hogy "képzeld, hozzánk csatolták egész Romániát". A Holokauszt-nosztalgia sem szexi már a Facebook-generáció számára, ideje lenne ezt a fejezetet is lezárnunk.

A Holokausztot tanítják az iskolákban, mind a jobboldali, mind a baloldali magyar politikusok hivatalosan is bocsánatot kértek érte, az áldozatok kárpótlást kaptak, egyedül a múlttal való megbékélés, a megbocsátás van hátra. Versenyt hirdetek: szép világrekord lenne, ha Magyarország előbb zárná le a bevallott, vállalt és megbocsátott holokausztbeli szerep témáját, mint hogy a Cseh Köztársaság és Szlovákia megsemmisítené a kollektív bűnösségről és jogfosztásról szóló benesi törvényeket, Szerbia beismerné a titói partizánok által 1945-ben meggyilkolt vajdasági magyarok számát, vagy mint Törökország elismerné a száz éves örmény népirtás tényét. Gyerünk, magyarok! Húzzunk bele!

Bazi nagy magyar lagzi

Zavarognak a görögök. Mi adtuk Európának a demokraszíát, a danonkefírt, és most még a hiteleinket is törlesszük?! - méltatlankodik Odüsszeusz görbén fölfele nézve. Az akhájok Athén belvárosában törnek-zúznak felháborodásukban, hogy a GDP 150%-ára rúgó adósságukat Walaky-nek vissza kellene fizetnie. Evidens, hogy e pillanatban Shenky-nek érzik magukat. Ki szúrta ki a szemedet? - kérdezték a megvakított Küklopsztól az ellenőrök. Shenky! - kiáltotta az, bediktálva az Odüsszeusztól kapott hamis nevet. Leleményes Odüsszeusz sosem kapta meg a bírságot. Most viszont gond van, a banki papírok szerint Walaky felvette azt a pénzt, amit ő és rokonai eltapsoltak, és Shenky nem akar fizetni.

Egy éleslátó kollégám szerint némi hőbörgés után belátják majd, hogy tolni kell a lét, a kérdés csak az, ki vigye el a balhét. A jobboldal a baloldalra mutat: ők vették fel a hitelt. A baloldal meg visszamutat: hüp-hüp-hüpp, Barba trükk. Mindkét politikai oldal jedi módszerekkel próbálkozik, de Jabba ezekre nem fogékony. A pénzt akarja, vagy jön a jégtömbbe fagyasztás, ugrik a szigetvilág, Leia hercegnő száz évre rabszolgasorba kerül.

Erős a párhuzam a magyar helyzettel: 2003 és 2009 között csekély 11 ezer milliárd forinttal nőtt a magyar államadósság. Ezekben az években Walaky volt kormányon. 2010-től Máshwalaky jött, aki elvette a 3 ezer milliárdos malacperselyt, hogy legyen miből törleszteni. Kitört a felháborodás: hogy jön ehhez?! Az a mi pénzünk volt, a jövőre félretéve! Hogy lehet, hogy akkor nem háborogtatok, amikor Walaky a malacpersely négyszeresével terhelte meg eljövendő évtizedeiteket? A családon belüli erőszak és az előítéletek elleni harcban fel sem tűnt, hogy előre lenyúlták a jövőtöket? (Bosszantó módon a miénket is.)

Máshwalaky igyekszik elhárítani a csődveszélyt, a malacpersely mellett további kelengyék is zaciba és árverésre kerülnek. Lehet álságosan tüntetni: jöjjön vissza Walaky, és kártyázza el még néhány évtizedünket. Jabba megbízható kártyapartner, a tüntetők bizonyára örömmel lesznek rabszolgái, míg visszanyögik az utolsó kanyit. Engem mindez nem zavar, ha megoldható, hogy velük együtt ne legyek én is társadós. A megoldás -- szokás szerint -- igen egyszerű: e felháborodott pannon akhájok hozzanak magukkal fejenként 10 milla kápét, és tüntetés előtt tejeljenek le. Ennyivel tartoznak ugyanis a közösségüknek, nagyjából ennyibe kerültek nekünk hübriszes politikai döntéseik, ennyibe fáj közéleti idiotizmusuk. Tessék? Momentán nincs 10 millerük, és ránk tolnák a cehhet? Akkor, honfitársak, bazi forró magyar ősz lesz.

U.i.: Amíg gondolkodtok az ellenvetéseken, három szempontot is felvetek: 1. hogy jött ki a 10m/fő? 2. honnan tudjuk, mi lett volna a nem baloldali forgatókönyv erre az időszakra, és az mennyibe került volna? 3. mi a különbség az anyagi, a büntetőjogi, a politikai, a választói, az állampolgári, a közéleti és az értelmiségi felelősség között?

A nőket sújtó hátrányok lényegéről

A Jezsuita Szigetre (http://sziget.jezsuita.hu/jezsuita_sziget_2011) készülődve rendezgettem épp a gondolataimat a női-férfi esélyegyenlőségről, mikor döntő jelentőségű új anyag került a kezembe. Az Európai Parlament tegnap tárgyalta Bauer Edit szlovákiai magyar EP-képviselő jelentését a nyugdíj előtt álló nők helyzetéről, és ennek kapcsán a nőkkel szembeni diszkrimináció általánosabb kérdéseiről (http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+REPORT+A7-2011-0291+0+DOC+XML+V0//HU). A következő bekezdésben összegyűjtöttem a jelentés fontosabb megállapításait.

• "állandósultak a nemekhez kötődő sztereotípiák, amelyek az idősekre a munkaerőpiacon váró, az életkoron alapuló megkülönböztetéssel együtt különösen az idősebb nők munkavállalási, képzési és előrelépési esélyeit csökkentik, és részben növelik az időskori szegénység kockázatát
• a szegénység kockázatát az idősebb nők körében 2008-ban 22%-nak mérték, szemben az idősebb férfiak között mért 16%-kal
• az elszigetelten élő idősek között a nők gyakran és egyre inkább túlzott arányban vannak jelen, ami az emelkedő válási rátáknak és a férfiak rövidebb várható élettartamának a következménye
• az özvegyek és az egyedülálló idős asszonyok általában jobban ki vannak téve a szegénység, az elszigetelődés és a társadalmi kirekesztés veszélyének
• az 55–64 éves nők foglalkoztatási rátája 2009-ben 37,8% volt, szemben az ugyanilyen korú férfiak 54,8%-ával
• a női munkanélküliséget nagyobb valószínűséggel álcázzák „inaktivitásnak”, ha az illető házas vagy gyermekei vannak
• a 30 év alatti nők átlagos órabére 92%-a a férfiakénak, az 50–59 éves korcsoportban pedig 67,5% ez az arány
• a nemek közötti bérszakadék uniós átlaga eléri a 17,5%-ot
• a társadalmi-gazdasági helyzet nemek szerinti különbségei nagyrészt a nemek közötti hagyományos szerepmegosztásból erednek, ahol elsődlegesen a férfiak felelnek a kenyérkeresetért, a nők pedig a fizetés nélküli házimunkáért és a család gondozásáért, beleértve a szélesebb családot is, ami nagy mértékben kihat arra, hogy a nők a férfiakhoz képest – például a nyugdíj terén – mennyi társadalombiztosítási jogosultságot tudnak felhalmozni, és ennélfogva hatással van időskori helyzetükre, különösen az elváltak, külön élők vagy özvegyek esetében
• a nőknél nagyobb valószínűséggel fordul elő a lassabb, rövidebb és/vagy félbeszakított pályafutás és az alacsonyabb átlagjövedelem, mint a férfiaknál, amit a nemek közötti nagyobb bérszakadék is tükröz, és ez az egyéni nyugdíjszámlára befizetett járulékokat tekintve különbséget okoz a két nem között, ezáltal növeli a nők időskori szegénységének kockázatát
• a nemek közötti aránytalanság mértéke kisebb a családalapítás előtt, és annak szintje a párkapcsolat alapítását követően növekszik; mivel a nők foglalkoztatási rátája az első gyermek születésekor csökken, és munkaerő-piaci hátrányuk életük korai szakaszában tovább halmozódik a gyermekgondozás, a későbbiekben pedig az idősek gondozása miatt, ami gyakran az aktív keresők elszegényedéséhez vezet
• az idősebb nők a férfiakhoz képest gyakrabban vállalnak vagy kényszerülnek vállalni részmunkaidős állást, és gyakrabban hagyják el vagy kényszerülnek elhagyni a munkaerőpiacot az előrehozott öregségi nyugdíjjal élve
• az 50 év feletti nők a nemen és életkoron alapuló sztereotípiák miatt gyakran kétszeres vagy többszörös megkülönböztetéssel néznek szembe, amit rendszerint a korukra jellemző munkavégzési és életviteli minták tovább súlyosbítanak (pl. megszakítások a pályafutásban, részmunkaidős foglalkoztatás, ismételt munkába állás egy bizonyos időtartamú munkanélküliséget követően, a munkahelyük feladása a család ellátása miatt vagy a család elsősorban kereskedelmi vagy mezőgazdasági vállalkozásában, fizetés és társadalombiztosítási járulékfizetés nélkül végzett munka miatt és a nemek közötti bérszakadék); mivel a nők ezért jellemzően sokkal inkább halmozottan hátrányos helyzetűek, mint az azonos csoportokba tartozó férfiak; mivel ráadásul válság idején ezeket a nőket még inkább veszélyezteti az elszegényedés
• a nőket a munkaerőpiacon gyakran sokkal fiatalabb korban kezdik „öregnek” tekinteni, mint a férfiakat
• az életkoron alapuló megkülönböztetés az európaiak 58%-a szerint elterjedt jelenség
• az idősebb nőkkel szembeni erőszak kérdése rendkívül csekély figyelmet kap, tekintve, hogy az érintett nők különösen elzárkóznak a bántalmazás bejelentésétől, a szolgáltatók sztereotip hozzáállása miatt pedig – akik úgy vélik, hogy az idős nők kevésbé vannak kitéve az erőszak kockázatának – csak szűkös választási lehetőségek állnak a bántalmazás áldozatává vált idősebb nők rendelkezésére"

A jelentés leszögezi, hogy "kora gyermekkortól az egyenlőségre történő nevelés, valamint a szakképzési orientációs politikák és a nők munkavállalását előmozdító politikák jelentik a célravezető eszközt e megkülönböztetések tartós felszámolásához". Továbbá "üdvözli az Európai Bizottságnak azt a határozatát, hogy a 2012-es év az aktív időskor és a generációk közötti szolidaritás európai éve lesz, és a Bizottságot és a tagállamokat megfelelő és célravezető lépésekre hívja fel a megkülönböztetés leküzdése érdekében, többek között az életkoron és nemen alapuló megkülönböztetéssel együtt járó sztereotípiák leküzdésével és a generációk közötti szolidaritás ösztönzésével". Ez csak rövid kivonat, a javaslatok sokkal részletesebbek és konkrétabbak. A téma iránt érdeklődőket az egész szöveg figyelmes elolvasására biztatom.

Saját álláspontom a következő: a nőket sújtó hátrányok egyértelműen a gyerekszülésből, gyereknevelésből, majd a nagymamai szerepből és az idősebb hozzátartozók gondozásából adódnak. Biológiai realitás, hogy gyereket szülni csak a nő képes, továbbá valószínűleg kiállja a tudomány próbáját az is, hogy a csecsemő egyéves koráig az anya nagyságrendekkel megfelelőbb a nevelésre az apánál. A többi látszólag logikusan következik ebből a két pontból, de a látszat csal! Ha a nő három gyereket szül, és otthon marad velük az életük első évében, akkor az 3x1 év, és nem a ma szokásos 6-8 év. A két időtartam közötti 3-5 évben az apa éppúgy alkalmas a gyermeknevelésre. A későbbi nagymamai szerep éppúgy nagypapai is lehet. Nem logikus, hogy a nő hagyja abba előbb a munkát, hiszen várhatóan tovább él a férjénél. Bőven kereshetne még, ezáltal magasabb nyugdíjjogosultságot szerezhetne. Forradalmi javaslatom szerint a nők nyugdíjkorhatárát amúgy is mintegy öt évvel a férfiaké fölé kéne emelni. Ez lenne a korrekt megoldás, amíg ekkora a várható élettartambeli különbség. Az idős hozzátartozók gondozását szintén elvégezheti a férfi, magasabb fizikai-lelki stressztűrése miatt alkalmasabb is rá. Erősen elképzelhetőnek tartom, hogy az idősebb családtagjaikat gondozó, ápoló férfiak tovább élnének. Összességében tehát a nők munkából kieső éveinek jó részét átvállalhatnák a férfiak, és ezzel mindkét nem nyerne.

Egy gondolat erejéig visszatérek a biológiai realitásra: igaz, hogy csak a nő szülhet, de a jövedelemkiesés már nem törvényszerű. Abból adódik, hogy a családban végzett munkáért hagyományosan nem jár rendes fizetés. Javaslom, hogy az apa fizetéséből az állam vonja le a gyermektartásnak megfelelő százalékot, és a GYES/GYED mellett adja át a nőnek, aki ebből adózna, és nyugdíjjárulékot is fizetne. Mindjárt enyhülne a nők jövedelemhátránya, sőt három gyerek esetén akár jövedelemelőnnyé alakulna. Ebben a helyzetben a férfi számára is vonzó lenne a gyerek mellett otthon maradni, hiszen akkor logikusan és örömteli módon a feleség fizetéséből kaphatná meg a gyermektartást. (Lenne miből konditerembe járni, és virággal várni a munkában megfáradt asszonyt.)

Valós és feloldhatatlan problémának tűnhet, hogy a gyermekenként otthon töltött egy év kimarad a nő karrierjéből. Ha pedagógus vagy a gyermekneveléssel rokon szakmában dolgozik, akkor persze nem, de éppen az az esélyegyenlőség lényege, hogy a nő ne kényszerüljön szisztematikusan ezekben a kisebb jövedelemmel fenyegető szakmákban dolgozni. Egy közgazdász vagy egy mérnök pedig nehezen tudná szakmai gyakorlatként feltüntetni a pelenkázással töltött éveket. Szerencsére ez is csak látszatprobléma, hiszen a gyermektartásra vonatkozó javaslatom elfogadása esetén a nő vagy 1. ugyanannyi illetve rövidebb időt töltene otthon a gyerekkel, mint a férj; vagy 2. önként vállaltan, tisztességes plusz jövedelemért hagyna ki némi időt a karrierteremtésből. Ha a nők tovább dolgoznának, akkor az elején esetleg önként bevállalt gyermeknevelési időt a végén magasabb jövedelemmel, nyugdíjjogosultsággal még vissza is kapnák. Ha egy üzlet beindul...

Amennyiben a fenti megállapítások és javaslatok alapján átfogó esélyegyenlőségi szemléletet tudnánk kialakítani, és azt következetesen kommunikálnánk a közéletben, továbbá óvodától egyetemig, akkor a fiatal nőkben egy idő múlva kialakulna az a világkép, hogy érdemeik a helyükre kerültek, lehetőségeik egyenlőek és korrektek, s hogy a gyermekvállalás kontra önmegvalósítás egy letűnt kor dilemmája.

Esélyegyenlőséget a neveknek

Az esélyegyenlőség jegyében meg kellene újítani elavult házassági névszabályainkat. Ha Párducz Petra összeházasodik Baradlay Rómeóval, akkor neve ne Baradlayné legyen, hanem Párducz-Baradlay Petra. Baradlay urat pedig azontúl hívják Baradlay-Párducz Rómaónak. Házasságkötésükkor egyezzenek meg abban is, kinek a családnevét örököljék születendő gyermekeik: Ábelt, Anitát és Zsófit hívhatják ugyanis Párduc Ábel, Anita, stb., vagy pedig Baradlay Ábel, stb. néven. A lényeg a következetesség.

A név így mind a nő, mind a férfi esetében világossá tenné, hogy az illető házas, a gyerekek pedig akár az anyai, akár az apai családnevet tovább vihetnék. Ezzel a nevek szintjén is megszűnne minden különbségtétel nő és férfi között, és a kötőjeles nevek nagyon szépek, veretesek tudnak lenni (ha nem, akkor is izgalmasabbak: pl. Mezey-Kandisz Nóra, Hugyecz-Végh Béla és egyebek). Javaslatom elfogadásával a lehetőségek széles tárháza nyílna meg előttünk.

A halász felesége és az esélyegyenlőség

Az emberiségen elhatalmasodott a loreál fíling*, azt gondoljuk, nekünk minden jár. Jár a jólét versenyképes termelés nélkül, jár az egészség egészséges életmód nélkül, jár a világ minden szépsége a gazdálkodásunk fenntarthatóvá tétele nélkül. A halász feleségéről szóló mese arra tanít, hogy igényeinket addig-addig infláljuk, míg a spekulatív buborék kipukkan, egy kis dombra lecsücsülünk, és némi számszaki ellenőrzést követően örülünk, hogy a hátsónkon található lyukak száma 0 és 2 közé eső prímszám.

Emlékeztetőül Puskinból puskázok: a mesebeli halász aranyhalat fog, aki azt ígéri, hogy teljesíti a kívánságát, ha szabadon bocsátja. A halász ingyen is elengedi, olyan szép hal... Felesége ellenben lehülyézi otthon, és loreálozni kezd vele, hogy törött teknőjük helyett kérjen újat a haltól. Megkapja. Aztán kunyhójuk helyett házat kér, az is meglesz. Azután nemesasszony akar lenni, azzá válik. Ekkor már lenézi a férjét, kizavarja szolgálni az istállóba. Hamarosan cárnő kíván lenni, a halász még ezt is elintézi a halnál. Cárnőként az asszony megveti a férjét, megalázza. Végül -- fejvesztés terhe mellett -- azzal zavarja vissza a halhoz, hogy a tenger úrnője akar lenni, az aranyhal pedig legyen a szolgája. A tenger sötét, haragos, a hal csobbant egyet a farkával, és eltűnik. A hazatérő halász pedig ott találja a feleségét a régi ruhájában, a régi kunyhó előtt, lábánál a törött teknővel.

Mi járhatott a halász felesége fejében? Olyasmi, hogy a férj eszköz, akaratérvényesítő szerszám a világ javainak megszerzéséhez. Miért nem ment el a nő a halhoz? Azért, mert vele nem állt jogviszonyban. A férjével ellenben szerződéses kapcsolatban állt, azon az alapon, hogy izomerőben ő a gyengébbik fél, akinek azonban minden -- a férj hatalmában álló -- kívánsága teljesítendő. Figyeljük meg, milyen aszimmetrikus ez a helyzet, a nő javára. A biológiai hátrányt társadalmi előny ellensúlyozza, sőt túlkompenzálja. A női esélyegyenlőség harcosai abból indulnak ki, hogy nőnek lenni rossz, hátrányos helyzet. A halász felesége ezt látványosan cáfolja.

A házasság eredetileg a fajfennmaradás záloga volt, jelentősen növelte az utódok túlélési esélyeit. Egy stabil heteroszexuális párkapcsolatban praktikus erőegyensúly alakult ki: a férfi a külvilág tényezőit hajtotta uralma alá, a nő meg a belvilág igásállatát, a férfit. A hagyományos egyensúly felborulásával az esélyegyenlőségért manapság mind a nők, mind a férfiak harcolhatnak, az aszimmetria jellegétől függően: egy nő/férfi anyagilag teljesít, pozíciót, felelősséget vállal, miközben a nő/férfi nem mellette, hanem a háta mögött áll, és házimunkát, gyereknevelést, megértést, figyelmességet is követel**. Miért nem áll a férj a feleség/a feleség a férj mellé? Az felelősség, önálló döntést és cselekvést igényel. Egyszerűbb hátul maradni, és loreálozni, hogy valami még hiányzik. Az önmérséklet ritkán jellemző arra, aki csodatevő dzsinnek képzeli a körülötte élőket.

Kamaszaink is átvették ezt a mentalitást: minden kütyüre igényt tartanak, egyetlen buliról sem hajlandók lemaradni, ám tanulni és dolgozni nem akarnak, mondván, ez csorbítja önkiteljesítésüket. Az ember földgolyót fenyegető tökéletlensége, hogy önkiteljesítése egyben önpusztítás is, ezért vagy önmérséklet alá, vagy korlátok közé kell szorítani.

Telhetetlenül viselkedik a társadalom egésze is, s közben neurózis gyötri. Wer hat die Wahl, hat die Qual (aki választhat, az szenved tőle). Magyarul: fájdalmas a bőség zavara. A társadalom neurotikus, mert túl sokat elérhet, túl könnyen. A megoldást a halász is kitalálhatta volna. Előre kell engedni loreálozó honfitársainkat, hadd dolgozzanak, hadd érvényesüljenek önállóan. Amit elérnek, az valóban az övék lesz. Amiért megdolgoztak, azt jólesik majd birtokolni.

*A l'Oréal reklámszlogenje: "mert megérdemlem".
** Minden házasságban egyedi feladategyensúlyt kell kialakítani, és ezt külön nehezíti, hogy a szerelem és együttélés alapvetően aszimmetrikusan indul, és úgy is folytatódik. Karinthy klasszikus gondolata, hogy férfi és nő azért nem érthet soha egyet, mert teljesen mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit. A párkapcsolat alapfeltétele az önfeladás és önátadás. Nehéz patikamérlegre tenni úgy a hétköznapok feladatait, hogy az ne sivárítsa érdekközösségen alapuló munkahellyé a párkapcsolatot. Még nehezebb tisztességes leltárt készíteni a feladatokról úgy, hogy érzelmi gátak miatt azok egy részéről nem veszünk tudomást. Csak egy példa: tízéves járgányunk éves szervizének ügyintézése két félnapomba és félhavi fizetésbe kerül. Szerintem ez megér 100 mosogatást + két nagytakarítást; feleségem szerint viszont ez az autós feladat nem is létezik, viszont legyek szíves beszállni a mosogatásba/takarításba. Férfiként úgy érzem, hogy a mérleg durván elbillent a nők javára. Természetesen nyitott maradok a cáfolatra: jelentkezzenek azok a nők, akik olyan hozzáértőn tudják szervizbe vinni a családi járgányt, hogy az ne kerüljön többe, mint amikor a férfi viszi. Azon nők jelentkezését is várom, akik a saját fizetésükből fedezik a szervizköltség felét. Ennek hiányában nem jogos a férjtől egyenlő házimunkát várni.

Milyen feltételekkel vállalna Ön három gyereket?

Évek óta halljuk, hogy Magyarországon egyre kevesebb gyerek születik, egyre kevesebb az aktív korú, egyre kevesebben tartanak el egyre több és egyre tovább élő embert. A köztudatba lassan átmegy, hogy akár a nyugdíjrendszer összeomlása is bekövetkezhet. Ezek a problémák mind megoldódnának, ha a gyermekvállalási hajlandóság a jelenlegi 1,7 körülről 2,2-re emelkedne. Mivel ilyen léptékű változás tollvonással aligha érhető el, hatékony ösztönzőre teszek javaslatot.

Nehezíti a magyar helyzetet, hogy a családpolitika tekintetében finoman szólva nincs egyetértés a bal- és jobboldali értelmiségiek, szakemberek, politikusok között: a jobboldal a családi adókedvezményt tartja megfelelőnek, míg a baloldal a családi pótlék rászorultakra korlátozott alkalmazását. Ebben az írásban nem célom megismételni a két irányzat részletes érveit -- írtak és szóltak erről eleget. Mindössze leszögezem, hogy a kormányváltások miatt cikkcakkban alkalmazott intézkedések hatása gyengébb, mintha a két oldal kiegyezne egy közepes, de 20-30 évre szóló kompromisszumban.

A kiegyezést elősegítendő, javaslom, hogy készüljön átfogó felmérés a fiatal nők körében arról, szerintük mi ösztönözné őket a gyermekvállalásra. Reprezentatív mintára gondolok, hosszú kérdőívvel: elképzelhetőnek tartja-e, hogy három gyermeket vállal?; mit tartana a legfontosabbnak ahhoz, hogy három gyermeket vállaljon?; milyen országba szülne három gyereket?, stb. (A hármas szám ezúttal nem visszatérő népmesei kellék, hanem a 2,2-es célérték fő sikertényezője.)

Külön fejezet vonatkozna a leendő apákkal szemben megfogalmazódó elvárásokra: pl. érezze Walaky-nek magát, amikor ki kell vinni a szemetet; citromos sört igyon a TV előtt, és kínáljon meg belőle -- nota bene, focimeccs helyett nézzen több romantikus sorozatot; pakolja ki-be a mosogatógépet; támogassa a nemek közötti esélyegyenlőséget, és ne keressen többet a feleségnél; vállalja a gyermekgondozási időszak egy részét.

Az adatokat végzettség, szociális, regionális és város/vidék felosztásban elemezve ütős érvekkel lehetne alátámasztani a családpolitikai vita következő, ezúttal összpárti, sőt össznépi! körét.

Valószínű, hogy az általános iskolai végzettségűek könnyebben bevállalják a három gyereket. A világtrendek is azt mutatják, hogy minél alacsonyabb a végzettség, annál magasabb a gyermekvállalási hajlandóság. A szeptemberi National Geographic (az angol nyelvű változat) hosszú cikket közöl Brazília csökkenő születési adatairól s a nők ezzel párhuzamosan növekvő tudatosságáról, közéleti részvételéről, életminőségéről, jólétéről. Mind a liberálisok, mind a közösségben gondolkodók üdvözlendőnek tartják, ha ebben a társadalmi rétegben szülés előtt/helyett tanulnak és dolgoznak a nők (a szakemberek valójában nem ezen, hanem egymás elfogadhatatlannak tartott indokain veszekednek tanult emberhez méltatlan hangnemben, ami megtévesztheti az avatatlan szemlélőt).

A szakmunkás/technikus végzettségűek nagy valószínűséggel -- bizonyos feltételekhez kötötten -- szívesen vállalnának három gyereket. Cserébe több bölcsődét, óvodát, napközit és nyári tábort kérhetnek, hogy dolgozni tudjanak. Ebben a körben komoly ösztönző ereje lehet az anyagi támogatásnak is, legyen az családi pótlék és/vagy adókedvezmény.

Az egyetemi/főiskolai végzettségűeknél nagy valószínűséggel sem a gyermekneveléssel párhuzamos munkalehetőség, sem az anyagi ösztönzés nem jelent kellő vonzerőt három gyerekhez. Ez a társadalmi csoport a nemzetközi trendekből ítélve emelkedni, önkiteljesíteni akar, és ezt leginkább két gyerekkel tudja elképzelni.

Az előbbi feltételezésekből az következne, hogy az alsófokú végzettségű nőket -- családjuk és gyermekeik jóléte érdekében -- továbbtanulásra, szakmaszerzésre célszerű motiválni. A munkával elérhető jólétet már birtokló középfokú végzettségűeket kellene kiemelten ösztönözni egy harmadik-negyedik gyermek vállalására, míg a felsőfokú végzettségűek esetében célszerű elfogadni, hogy a harmadik gyerek náluk inkább kivétel, mint szabály lesz, tekintet nélkül az ösztönzőkre. Okfejtésem csupán józan ésszel végzett találgatás a világtrendek alapján, határozott kijelentéseket majd a felmérést követően teszek.

Addig is van azonban egy áthidaló javaslatom, amely nem diszkriminatív, nem szegényellenes, nem gazdagpárti, nem is kormányfüggő, és kiválóan kommunikálható: Gyermekeink Jövője néven állami programot kellene indítani. A programban azok a családok vehetnek részt, akik már két vagy három gyerekkel rendelkeznek, és a következő három éven belül még egyet vállalnak. Az állam egyösszegű támogatásként elhelyez számukra gyermekenként 5 millió forintot (tehát három gyermek esetén összesen 3x5 millió forintot, a harmadik gyerek megszületését követően) egy szabadon választható, biztonságos előtakarékossági konstrukcióban. A megtakarítást a nagykorúvá vált gyermek veheti fel, amennyiben és amikor szakmát vagy diplomát szerzett. A megtakarításból kizárólag ingatlant, kisebb lakást vagy házat vehet, így megalapozva felnőtt egzisztenciáját.

Amennyiben e feltételek nem teljesülnek, a megtakarítás visszaszáll az államra. Egy esetleges kormányváltást követően a már kifizetett támogatások nem vonhatók vissza, legfeljebb magát a programot lehet megszüntetni. Így a cikkcakknál eredményesebb időszakos működés érhető el.

Javaslatom előnye, hogy garantálja a gyermekvállalást, hathatósan ösztönzi a továbbtanulást/szakmaszerzést, felnőtt egzisztenciát ad, a szülőknek pedig belátható perspektívát mutat egy fenntartható, egyéni sikerre és jólétre épülő társadalom felé.

Elgörbült logikánk kiegyenesítése

Egy személyiségfejlesztő tanfolyamon ismertem meg az alábbi történetet. Etológusok tanulmányozták a barrakuda viselkedését. A barrakuda villámgyors tengeri ragadozóhal. A tudósok egy akváriumba betettek egy barrakudát és egy kishalat. Mi történt? A barrakuda azonnal felfalta. Ezután az akvárium közepébe üvegfalat helyeztek, és a barrakudát az egyik térfélre, egy újabb kishalat pedig a másik térfélre tettek. Mi történt? A barrakuda a hal után vetette magát, teljes lendülettel nekiúszott az üvegfalnak. Jól beverte az orrát. Majd még egyszer nekiúszott. Aztán még egyszer. Aztán még megszámlálhatatlanul sokszor.

Egy idő múlva azonban elfáradt, összeverte az orrát, és belenyugodott, hogy valamilyen ismeretlen erő feszül közte és a célpont között. Hiába látja, nem tudja elérni. Hiába akarja, nem képes rá. Ha megpróbálja, mindig kudarcot vall. Az etológusok feljegyezték, hogy a barrakuda rövidesen nyolcas alakban kezdett úszni a saját térfelén, körbe-körbe. Többet nem úszott neki az üvegfalnak, naphosszat csak rótta a köreit. Az etológusok a jelenséget a frusztráltság köreinek nevezték. (E köröket bárki megfigyelheti az állatkerti nagyragadozóknál.)

Néhány hét elteltével az etológusok kivették az üvegfalat. Az akvárium egyik felében ott maradt a barrakuda, a másik felében ott maradt a kishal, kettőjük között nem volt akadály. Mi történt? A barrakuda rótta tovább a frusztrált köröket, meg sem kísérelte elkapni a halat. Viselkedése rögzült, kondicionálódott.
A szakemberek szerint a személyiség kiteljesedése azzal kezdődik, hogy kilépünk a magunk frusztrált köreiből, és újra felderítjük lehetőségeink tényleges határait. Gyerekként egy csomó korlátba ütköztünk, ebből rengeteg negatív következtetést vontunk le. Jóval gyorsabban tanultunk, mint a barrakuda, nem nyúltunk százszor a forró vasalóhoz.

Közben felnőttünk, nagyobbak, erősebbek, ügyesebbek, okosabbak lettünk. Ki fog derülni, hogy képesek vagyunk sok mindenre, amiről eddig úgy tudtuk, hogy dehogy. Ki fog derülni, hogy ha világos célt tűzünk ki, és azt magunk előtt látjuk, akkor egyenes mozgással el is tudjuk érni. Így van ez nem csak egyéni, hanem közösségi szinten is, és különösen érvényes ránk, magyarokra. A történelem zivataros évszázadai után így dalolhatnánk: "barrakudasors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt".
Az alábbi rövid eszmefuttatásokban frusztrált köreinket katalogizáltam, és javaslatot is teszek a továbblépésre.

Talk to your congressman (beszélj a képviselőddel)
Ezt mondja egy amerikai, ha bármiféle közéleti problémáról panaszkodsz neki. Menj el a képviselődhöz, beszéld meg vele, ő pedig tegyen javaslatot a Kongresszusban. Ha igazad van, és hajlandó vagy dolgozni is érte, javaslatodból hamarosan törvény lesz, panaszodat orvosolják. Nos, congressman-jeinknek van fogadóórájuk, általában hetente egyszer a felkereshetők a választókörzetben.

See - Think - Act (láss - gondolkodj - cselekedj)
Szintén amerikai logika: ha problémád van, végezz helyzetfelmérést, találd ki a megoldást, és hajrá! Ki fog derülni, hogy A-ból B-be a legrövidebb út az egyenes. Természetesen lesznek akadályok, melyeket értelemszerűen kell kezelnünk: a bozóton célszerű áttörni, a betonfalat viszont meg kell kerülni.

A média butít minket
Bevett gondolat, de nem pontos. Ha sok egyszerűen irányítható gondolkodású ember nézi a műsorokat, akkor a nekik szánt reklámokkal sok pénzt lehet keresni. (Feláll egy színész: "A" mosópor jobb, mint "B" mosópor. Egy hét múlva "A" mosópor milliárdos forgalmat produkál.) Ha sok okos ember nem nézi a műsorokat, nem reagál pavlovi módon a reklámokra, akkor előbb-utóbb okosaknak szánt műsorokkal csábítják őket vissza, okosaknak szánt reklámokat készítenek. Persze azt is látni kell, hogy egy okosaknak szánt reklám drágább, és kevésbé kiszámítható hasznot hoz, ezért ne csalódjunk, ha egész addig kisebbségben marad ez a műfaj, amíg a társadalomban kisebbségben marad az, amit mi  "okosság"-nak gondolunk.

A bankok kizsákmányolják az embereket
Ez sem pontos így. A bankok helyzetben vannak, nem alapíthat akárki bankot. Ennek persze a csődveszély az oka, tehát a bankalapítást mindenkor kemény pénzügyi feltételekhez fogják kötni. A bankok annyival nyújtanak kedvezőtlenebb kondíciókat Besenyeő Pista bácsi kasszájánál, amennyit adóznak, amennyi pénzük az üzletben fekszik, amennyivel költségesebb egy bizalomgerjesztő márványpiramis a panellakásnál, plusz még egy ismeretlen mértékű "helyzetben-vagyok" tényező! Ez a tényező alternatív bank alapításával kiiktatható, a Waldorf-mozgalom már kísérletet is tett rá. Ideje lenne alapítani egy humanista és egy keresztény bankot is, hogy a kondíciókat optimalizáljuk.

A plázák elnyomják a kiskereskedőket
Szintén nem pontos. A plázákat gazos szántóföldekre, lerobbant, eladhatatlan épületek helyére építették. A plázák folyamatosan tele vannak vásárlókkal. Amelyik közösség vákumot hagy a kiskereskedelemben, az nem sértődhet meg, ha a vákumot kedve ellenére töltik be.

Akkor vagyok jó magyar, ha rossz magyarnak mondanak a szerintem rossz magyarok
Matematikailag logikus inverzió: akkor vagyok plusz, ha mínusszal beszoroz egy mínusz. A lélek ellenben csak a pozitívat és annak hiányát ismeri, a személyiségben kétféle hiány nem fordul át pozitív értékbe. Ha egy szerintem rossz arcú férfi rossz arcúnak nevez, attól nem "jó pasi"-nak fogom magam érezni, hanem kénytelen leszek indulattal kompenzálni az ócska hangulatomat. Országos méretekben 5% rossz arcú ember negatív véleménye még feldolgozható, de 55% szerintem rossz arcú ember negatív véleménye már kiveri a biztosítékot. Célszerű kiegyenesíteni ezt a frusztrált kört. Úgy érezhetem magam valóban jó magyarnak, hogy megbeszélem a többiekkel, milyen is lenne a "jó" magyar, majd úgy viselkedem, és elvárom a megérdemelt minősítést.

Trianon visszacsinálása mindent megoldana
1918-ban több millió magyar maradt az ország határain kívül, Trianon tehát nyilvánvalóan nem volt igazságos. Rengeteg ásványkincs, gyár, üzem és infrastruktúra került a szomszédos országokhoz, és többek között a Kárpát-medence határaihoz alkalmazkodó út- és vasúthálózat. Ez súlyos érvágás. Azóta azonban eltelt 90 év, és még mindig nem építettük meg a mai országhatárokon belüli út- és vasúthálózatot, ami arra vall, hogy nálunk a lehetőségből nem lesz automatikusan valóság. Ha rosszul sáfárkodunk a nekünk adatott területtel, miből gondoljuk, hogy háromszor akkora területtel majd jól fogunk sáfárkodni? A világ a határok megváltoztatása nélkül is tele van lehetőségekkel, azokat kihasználva egy életképes közösség jólétet alakíthat ki. A mai Magyarország életképes, ideje, hogy a múltba fordulás helyett összefogással teremtsünk jólétet.

Két ellentétes barrakuda nyolcas
A jobboldal és a baloldal éppen ellentétesen rója a maga frusztrált köreit, állandóan egymásba ütköznek, egyetlen szón is halálosan össze tudnak veszni. Ideje lenne észrevenniük, hogy mindketten azért frusztráltak, mert úgy érzik, hogy céljaik elérhetetlenek, s hogy éppen a másik barrakuda hibás mozgása miatt azok. Mindketten tévednek. Ki kellene lépniük a frusztrált körökből, fel kéne deríteniük a tényleges lehetőségeket, és közösen elindulni feléjük, a nem létező üvegfalon át.

Független vagyok, mert mindkét politikai oldalt utálom
A magyar ember hagyományosan nem vesz részt a közéletben, de sérelmezi, hogy nem részesül a részvétel áldásaiból. Nem könnyű a részvétel, aki megpróbálja, hamar lepattan az elitről. Logikusan kondicionálódtunk arra, hogy vagy apatikus kisemberek lehetünk, vagy a kisemberrel szemben elutasító elit. A demokrácia részvételt, állampolgári aktivitást igényel, ezért úgy kell önkéntes közéleti tevékenységet végeznünk, hogy közben ne akarjunk elitté válni. A közéleti függetlenség kerülendő, mert csak látszat, vagy teljes apátiát takar. Független ember nincs (kivéve engem, én például teljesen független vagyok Észak- és Dél-Szomália olajmegosztásának kérdésében, valamint a bolíviai lítiumkészlet hasznosításának témájában). A magyar viszonyok tekintetében nem független vagyok, hanem a másik politikai táborral korrekt párbeszédre törekvő, demokratikus szemléletű állampolgár.

A politikusok gazemberek
A politikus határozott személyiségprofillal rendelkezik: pénzre, hatalomra, hírnévre hajt, és átgázol a jogszabályokon. Ellenben gyakran kiegyezik az ellenfeleivel, rendkívül praktikus, és csak ő képes egy országot irányítani, képviselni a hasonló profilú nemzetközi nagyvadak között. Szidás helyett tiszteletet érdemel, és ösztönzést a közösség (nemzet) érdekeinek képviseletére. Ha tisztességes politikusokat akarunk, tisztességesen fizessük őket, részesítsük őket anyagi és erkölcsi elismerésben az elért eredményekért.

A jó miniszterelnök nem kér fizetést
Nincs valóban ingyen dolgozó miniszterelnök, ahogy nincs ingyen ebéd sem. A miniszterelnöki munka nagyon kemény feladat, tisztességes -- azaz minimum bankigazgatói -- fizetést érdemel, aki vállalja.

Egy jó kormány megszorítás nélkül dolgozik
Királyfi, te még hiszel a mesékben? A megszorítás azt jelenti, hogy az előző évhez képest kevesebbet költ az állam bizonyos dolgokra. Megszorításra akkor van szükség, ha bármilyen megfontolásból csökkennek az állami bevételek. A megszorítás nem mumus, nem a következetlenség, nem a hazugság jele, hanem evidencia a romló hazai és/vagy nemzetközi viszonyok közepette. Ha a magyar közvélemény lidércnek gondolja a megszorítást, arra ítéli önmagát, hogy politikusai minden választáson becsapják. A jobb- és baloldali értelmiség együttműködésével ki kell dolgozni azokat az objektív mutatókat, amelyekkel mérhetők egy kormány tényleges eredményei, majd ebben a keretben hatékony működést, de nem megszorításmentességet kell elvárni.

Keressük a jó példát
Az állampolgári aktivitás szép példái a Bódvalenkén elkészült házfestmények (http://www.bodvalenke.eu/). Sok ezer hasonló példa kell még a jóléthez, gyűjtsük és teremtsük őket együtt.

Fletóból szalonna?

Ma találtam ezt a Fletó-interjút. Bölcs, praktikus, jövőbe látó ember képét mutatja, meggyőződhetünk róla, hogy ő legfeljebb késik, de nem fog elmúlni a közéletből... Ösztönös politikai nagyragadozó. Ez természetesen nem változtat szavazói álláspontomon, de úgy érzem, igazol abban, hogy Gyurcsány úr nagyon tehetséges ember, nincs más gond vele, mint hogy eddig nem a magyar társadalomnak dolgozott. Ez akár meg is változhat, és egyebekben is érdemes hallgatni, megszívlelendő gondolatokat mond a politikáról mint a lehetséges művészetéről.

Lehet, hogy a jövő politikai csatái náci-komcsi fráziscsetepaték helyett a "társadalmi szolidaritás"  fogalomkörében zajlanak majd?
http://www.youtube.com/watch?v=FbP9ZQx55OU&feature=player_embedded

Svájcifrankhitelt követelek

Előző posztomban kormányzati megoldást javasoltam azok számára, akik 160 forintos frankárfolyamon vettek fel hitelt, és most, 240 forintos árfolyamon nem tudnak törleszteni. Ebben a posztban pedig azt javaslom, hogy aki teheti, rohanjon svájcifrankhitel kérelmével a legközelebbi bankba, a kormány pedig bizonyos paraméterek esetén ne csak engedélyezze, hanem egyenesen ösztönözze a frankhoz indexált hitelek felvételét.

A helyzet rendkívül kedvező: a frank történelmi csúcson tanyázik, két-három éves távlatban innét csak lefelé mehet. Tehát aki ma vesz fel frankhoz kötött hitelt, az garantáltan jól jár, forintban kevesebbet kell visszafizetnie, mint az eredeti összeg. Egy tízmillió forintos hitel tíz éves futamidővel esetleg csak nyolc-kilenc millióba kerül végül, de legalábbis kamatmentesnek tekinthető. A hitelfelvétel élénkíti a gazdaságot, jól jár az egész ország. A kormány megtiltotta a devizahitelek ingatlanfedezetre terhelését, ezzel gyakorlatilag befagyasztva a devizahitelezést. Az intézkedés helyénvaló volt a válság mélypontján, most azonban változott a helyzet.

Újra engedélyezni kellene a devizaalapú jelzálog bejegyzését, feltéve, hogy a frank árfolyama pénzügyi szakemberek szerint lényegesen magasabb, mint a hosszú távon várható. Ez konkrétan azt jelenti, hogy -- mondjuk -- 225 forintos árfolyam felett szabadjon svájcifrankhitelt felvenni, az alatti árfolyamon viszont ne. A következő két évben ezt az elvet követve helyreállna a piac és a gazdaság likviditása, megkezdhetnénk végre a kilábalást a válságból.

(A rend kedvéért ezt is beküldtem a Fideszhez.)

Kormányzati áttörés a devizahitelek frontján?

Miközben a svájci frank nemzetközi okokra visszavezethető szárnyalása miatt egyre több devizahiteles kerül csődközelbe, az eddig megjelent megoldások minimum kétélűek. Az elsőként bevezetett ingatlanárverési moratórium például jelentősen lefékezte a hitelezést, ezáltal aláásta a legalább annyira fontos másik célt, a gazdaság talpra állítását. A második intézkedés, a frank árfolyamának 180 Ft-on történő rögzítése a pillanatnyi könnyebbség után hosszú távon hatalmas terhekkel fenyeget (nem tudod fizetni a törlesztést? semmi gond, rád terhelünk még egy hitelt, 30 évre). A csoportos perrel kecsegtető, nagy nevek által is felkarolt Magyar Szociális Fórum érvelése álláspontom szerint kétséges, amint az alábbiakban kifejtem. Létezik azonban reális lehetőség is az áttörésre, melyet haladéktalanul ki kellene használni.

Róna Péter és a Szociális Fórum szerint "hibás áru" volt a devizahitel, hiányos volt a tájékoztatás, ezért a szerződés tisztességtelen, ergo semmis. E tábor támogatói hozzáteszik, hogy a bankok, úgymond, nem is láttak svájci frankot. Szerintem erre nem lehet sikeres keresetet alapítani. Az adós ugyanis érdekelt volt az alacsony kamatban, azt pedig egy SFR-indexhez kötve tudták neki biztosítani. Az indexálásnak nem követelménye, hogy az index alapja fizikailag átfolyjon a bankon, ahogy pl. az arany árához indexálás nem feltételezi az arany tényleges birtoklását. Alaptalan érvelés, hogy becsapták volna vagy hiányosan tájékoztatták volna a hitelfelvevőt. Ellenkezőleg, a frankhoz indexálás az ő tudtával és beleegyezésével történt. Tisztában volt vele, hogy ha emelkedik a frank árfolyama, akkor neki annyival többet kell majd fizetnie. E tekintetben legfeljebb az aránytalan, rejtett "forrásköltségek" felszámítása támadható, de ez nem kellő alap a szerződés semmisségének kimondására. Egy erre alapuló egyéni és/vagy csoportos kereset költségei nagyok, következményei potenciálisan súlyosak/vállalhatatlanok, esélyei ellenben marginálisak.

Hasznosabb, sőt sikerrel kecsegtető lehet az az irány, hogy a frank utóbbi években tapasztalt szárnyalása mind a bank, mind az ügyfél számára vis major esemény, amelyben meg kell egyezni az előre nem látott hatások terhének ésszerű, méltányos, arányos megosztásáról. A megosztás lényege: az ügyfél vállalja az indexemelkedés költségét, de nem vállalja a rejtett/belső további indexek, állítólagos forrásköltségek hatását (hiszen a bank csak indexált, ténylegesen nem volt szüksége svájci frankra). A bank ellenben vállalja az index mellé saját üzleti döntésével kreált költségeket: tehát a "forrás-" és egyéb önkényes díjakat, továbbá a bank állja annak a szélsőséges, vis major helyzetnek a költségét, hogy -- jelenlegi bedőlést kikényszerítve, az irreális ingatlanpiaci viszonyok tükrében -- túlhitelezte az ingatlant. E vis major körülmény kezelése során maximum annyi járhat a banknak, amennyiért a hitelből finanszírozott ingatlant (és nem a második-harmadik biztosítékot!) el tudja adni. Ennél egy árva rappennel sem követelhet többet.

A vis major helyzet elfogadtatása nem bírósági, hanem kormányzati feladat, mivel ebben a helyzetben a bankokra kollektív nyomást csak az állam gyakorolhat. Valószínűleg kevés szerződésben szerepel tételesen, hogy vis major eseménynek számít az, ha az indexvaluta erősödése folytán az adósság meghaladja az ingatlan piaci értékét. Nem is lett volna célszerű ilyet beleírni, mert akkor százezrek mondanák fel a hitelüket erre hivatkozva. Ugyanakkor a bank mindenkor úgy hitelez, hogy az ingatlan értéke extrém helyzetben se lehessen alacsonyabb a hitel összegénél. A jelen állapot túlmegy a bank üzleti tűréshatárán, ergo vis major. A kormányzati nyomás arra épülhet, hogy a bankok ugyan nem kötelesek elfogadni a vis major tényét és a belőle következő terhek arányos, méltányos tisztességes megosztását, de ebben az esetben az állam indít pert a polgárait képviselve, ez pedig a mostaninál nagyságrendekkel nagyobb számú bedőléshez, ám a várnál lassabb és alacsonyabb mértékű megtérüléshez fog vezetni. Alternatív lehetőségként az állam törlesztési szükségállapotot hirdethet, amíg a svájci frank árfolyama 200 forint alá nem süllyed. A frankhitelezés kockázatának megítélésében a bank profi volt, az adós pedig amatőr, és a pénzügyi rendszer egészének válsága miatt mindketten súlyosan tévedtek. A pénzügyi rendszer egészének kockázata szempontjából egyetlen bank sem állíthatja tudatlannak, vétlennek magát. Tehát az arányos tehermegosztás során a bank nagyobb (mondjuk 10:1 arányú) felelősségéből kell kiindulni. A kormány bankokkal kötött megállapodását újra kell tárgyalni, a bankok ugyanis sokkal gyengébb tárgyalási pozícióban vannak, mint azt eddig gondolták.

(Utánanéztem, hogyan érhet az ingatlan kevesebbet az USA-ban, mint a tartozás: csak úgy, ha utólag másik hitelt is felvett a tulajdonos, mondjuk, medenceépítés céljára, és annak értéke nem növeli a mai piacon az ingatlan értékét. Az Obama-kormány még az ilyen anomáliák ellen is megoldást kínál, az államilag támogatott hitelkiváltás az ingatlan piaci értékének 125%-ig igénybe vehető. Ebben az esetben az adós és a bank is óvatlan volt, első körben a becsült ingatlanérték 80, majd akár 100%-ára szólt a hitel. Nálunk azonban senki nem volt felelőtlen, egy magyar devizahitel a becsült érték 40-50-60%-ára szólt, a felek az ésszerűen várható szokásos üzletmenetre készültek. A bankot is váratlanul éri a mai árfolyam-érték kombináció, amely ennek alapján vis major helyzet, és akként kezelendő.)

A bankok számára célszerű megfontolni, hogy hosszabb távon várhatóan helyreáll a svájci frank árfolyama, a hitelek törleszthetővé válnak, az adósság-ingatlan érték újra kezelhető arányt mutat. Ennek fényében elkerülendő önkényes intézkedés egy világválság közepén, kiragadott pillanatban, irreális piaci viszonyok közepette adósságot érvényesíteni. Olyan ötlet, mint egy trópusi hurrikán okozta áradás másnapján megbüntetni az autóst, mert a járművét tilos helyre sodorta a szökőár, és egy órán belül nem tudja onnan elszállítani! Méltányos, és a feleknek összességében előnyösebb megoldás megvárni a károk elhárítását, addig is együttműködni a normál viszonyok mielőbbi helyreállása érdekében.

Ne feledjük ugyanis, hogy egy hitel bedőlése minimum két részből alakul ki. Egyrészt az adós nem tud annyit törleszteni, amennyit a jelen index alapján a bank követel, másrészt a bank üzleti döntése, hogy ezt a helyzetet nemteljesítésként értelmezi, és betű szerint igyekszik leverni az adóson a szerződést, miközben számára is világos, hogy vis major eseményről van szó. A bankot kizárólag az ösztönzi erre a merev magatartásra, hogy lehetőséget lát az ingatlan értékét meghaladó igénye érvényesítésére. Ha ez a lehetőség kikerül a képből, az alapvető stratégiaváltást hoz! Javaslom, hogy a kormány ezen a ponton áttörve alakítsa mindenki számára kedvező irányba a devizahitelek kezelését.

(Ezt is beküldtem Fidesz bácsi levelesládájába.)

Ráharaptak a KÁPSZ-ra

David Blunkett, egy aprócska szigetország volt munkáspárti belügyminisztere valahogyan hozzájuthatott Dr. Stadler János KÁPSZ -- általános és kötelező állampolgári szolgálat című javaslatához (talán a wita.hu-n olvasta: http://wita.hu/index.php?show=post&post=1119), vagy a globális konvergencia egyik jeleként saját kútfőből dolgozta ki feltűnően hasonló elképzelését.

Dióhéjban: a National Volunteer Programme (Nemzeti Önkéntes Program) keretében 16-24 éves fiatalok jelentkezhetnének önkéntes munkára, összesen 9 hónapos időszakra. A programban való részvételre ösztönöz, hogy az önkéntes munkát megtagadók elveszíthetnék a szociális juttatásokra való jogosultságot. A némi egyszerűsítéssel Lamperth Mónika szigetországbeli megfelelőjének nevezhető volt belügyminiszter szerint az önkéntes program felnőtté avatási rítus, a felelős, tisztességes közösségi viselkedés elsajátításának záloga, a helyüket nem találó, sodródó fiatalok kibontakozásának terepe lenne. Az elképzelést különösen aktuálissá teszik a fiatalok által a közelmúltban elkövetett tömeges fosztogatások.

A statisztikák szerint 979 ezerre rúg az iskolába már nem járó, de munkát még nem talált fiatalok száma a 16-24 éves korcsoportban. A fosztogatások oka Blunkett úr szerint abban keresendő, hogy a fiatalok cél és felelősségérzet nélküli életet élnek: "Az erős polgárságot létrehozó értékek, például a másokkal törődés, a mások iránti tisztelet és felelősségérzet döbbenetesen hiányoztak a káosz napjaiban a brit utcákról. Ezeket az értékeket hajdan a társadalom befolyásoló tényezőinek egész sora -- a család, a helyi közösség, az Egyház, az iskolák és a munkahely -- szilárdította meg fiataljainkban. Gyorsan változó világunkban azonban hanyatlásnak indultak ezek az erkölcsi iránymutatást adó erők."

Blunkett úr a Labour belügyminisztereként még 2001-ben úgy nyilatkozott, hogy a bevándorlók körében erősíteni kellene a befogadó ország nemzeti közösségéhez tartozás érzését. Jelenlegi javaslatának célja: "elősegíteni a személyes felelősségvállalást és az önfegyelmet, röviden, a tisztességes állampolgárokra jellemző tulajdonságokat". Amennyiben David Cameron konzervatív miniszterelnök elfogadja a munkáspárti oldalról érkező javaslatot, akkor az új program a jelenleg szűkebb körben és rövidebb időre szóló Citizen Service (Állampolgári Szolgálat) helyét veheti át.
(Forrás: http://www.dailymail.co.uk/debate/article-2031938/UK-riots-Why-Britain-needs-new-kind-National-Service.html)

Lex time-out

Európa szerte a polgárokat kiszolgáló állam irányába fejlesztik a közigazgatást. Nálunk is évek óta folynak az e-kormányzati és e-közigazgatási projektek, nem csekély eredménnyel. Egyre könnyebb az interneten ügyet intézni, ügyfélszolgálati tájékoztatást kapni, időpontra bejelentkezni, űrlapot benyújtani, sőt hivatalos levelezést folytatni. A közigazgatás egyes területei azonban továbbra is az örök életűeknek szánt szigetként működnek, notóriusan nem tartják be a saját határidőiket, követhetetlen lassúsággal nem intézik, hanem a szó eredeti értelmében "bonyolítják" a rájuk bízott ügyeket. Néhány példa: örökbefogadás, építési és egyéb engedélyezés, bírósági tárgyalás. Javaslatom e szigetek valódi szolgáltatássá alakítását célozza a gyorsaság, hatékonyság, értékelvűség jegyében. Az ötletet a McDonalds-tól kölcsönöztem: egy időben mérték a sorban állással töltött időt, és akit 3 percen belül nem szolgáltak ki, az ajándékot kapott. Az akció jelentős hatékonyságjavulást és forgalom-/elégedettségnövekedést hozott a cégnek.

Ennek jegyében törvényt (lex time-out avagy az elmulasztott államigazgatási határidőről szóló jogszabály) kéne alkotni, hogy a határidőre el nem intézett ügyekben automatikusan az állam veszít, az ügyfél nyer. Így nem húzódhatnának örök időkig az ügyek, az állampolgár vagy a gyorsasággal, vagy a pozitív kimenetellel lenne elégedett, ezáltal mindenki nyerne. Fenti példáimnál maradva: a fél éven belül el nem bírált örökbefogadási ügy automatikusan örökbefogadással végződne, az egy hónapon belül el nem bírált építési kérelem automatikusan elfogadottnak tekintendő, az egy éven belül tárgyalásra nem bocsátott ügy automatikusan az állam vereségével végződik. Vadul hangzik? Megtoldom egy lépéssel: a tíz percen belül ki nem szolgált utas kiállhat a sorból, és ingyen utazhat a vasúton, az egy héten belül meg nem büntetett gyorshajtó büntetlen marad, az egy éven belül nem tárgyalt gyilkosság vádlottját felmentik!

Természetesen a célhatáridőket ésszerűen kell megállapítani, valahogy úgy, hogy a ma reális helyzethez képest minden évben 10%-ot javuljon a sebesség, és a polgár úgy érezze, hogy ezt a rendszert nem csak az ő adójából finanszírozzák, hanem valóban őérte működtetik. Ötletem rövid leírását nem terhelem a célérték elmulasztásából adódó következmények további részletezésével, röviden csak ennyit: bizonyos számú elintézetlen ügy esetén mondjon le az ügyintéző, aztán a főnöke, aztán az ő főnöke, aztán az illetékes miniszter -- és e számok ismeretében döntse el a választó, kire szavaz a következő választáson. Ugyanakkor e szakemberek nyíltan álljanak elő azokkal a finanszírozási igényekkel, melyek teljesülése előfeltétel a gyors, színvonalas munkához. A polgár szembesüljön azzal, hogy ügyintézési elvárása bizonyos százaléknyi fizetésemelést, költségvetés-emelést, ezáltal adóemelést igényel. Így a kör bezárul, az ok és okozója szembesül az okozattal, valamint fordítva.

Ha a McDonalds-nak sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne?

Új esélyt a kéregetőknek

Az eredeti javaslatommal (http://wita.hu/index.php?show=post&post=1143) kapcsolatos ellenérveket, kiegészítéseket begyűjtve, íme a 2.0 változat.

Többnyire előkotrok egy százast a zsebemből, ha az aluljáróban vagy a piros lámpánál kéregetővel találkozom. Az ember szíve nincs kőből. A feje annál inkább, mert ha jobban belegondolok, két típusú kéregető bukkanhat elém: aki összeverte a konkurenseit, hogy e zsíros helyre kerüljön; akit a koldusmaffia tart ott. Egyik típus sem méltó a fizikai munkánál lényegesen jobban jövedelmező anyagi segítségre. A kéregetés igazságtalan azzal a több százezernyi rászorulóval szemben is, aki nem elég erőszakos, hogy érmegyűjtő helyzetbe hozza magát. Másfelől megértem azt, aki felháborodottan odaveti: menj el dolgozni! Azt is megértem, aki italra nem adományoz. Emberileg mégis nagyon nehezen vállalható, hogy ne adjunk valamit. Megoldásként innovatív jótékonysági utalványok bevezetésére teszek javaslatot.

Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat adjon ki a kéregetőknek szánt utalványokat, melyeket azok fizetett közmunkára, albérletre, személyiségfejlesztő tanfolyamra, étkezésre, stb. válthatnak. Az utalványok címlete 50-től 500 forintig terjed, tízes tömbökben kaphatók, két változatban: a teljes árú "céges" változat adókedvezményként leírható; a félárú "lakossági" változat nem írható adókedvezményként, viszont sokkal olcsóbb.

Az utalvánnyal igénybe vehető szolgáltatások és közmunka körét (a hitelesség jegyében mind a bal-, mind a jobboldalt reprezentáló) munkaügyi szakemberek és szociológusok határoznák meg, olyan szemlélettel, hogy a rászorulókat életük megváltoztatására, a társadalmi felemelkedésre ösztönözzék. Az adakozók azzal a jóleső érzéssel segíthetnének a kéregetőkön, hogy adományuk jó célt szolgál, a rászoruló jól megfontolt érdekeit segíti. A foglalkoztatási illetékesek félpénzzel, aktív lakossági hozzájárulással növelhetnék a társadalmi kohéziót.

Az állam és egyház szétválasztása a játékelmélet tükrében

A magyar baloldal számára axióma, hogy csak a halott egyház jó egyház. Az egyház meg mit tehet mást, igyekszik elkerülni a kipusztulást. Ó, boldog békeidő! A felvilágosodás mindössze odáig jutott, hogy Istenben többé-kevésbé hívő emberek igyekeztek maxigázzal ártani a klérusnak. A XIX. század virulens ateizmust (finomkodó kifejezéssel agnoszticizmust) hozott, a XX. század pedig frontális támadást indított először az egyházak, aztán a vallás minden formája ellen.

Sikertelenül, mert bár a XXI. század már alapértelmezetten egyházellenes, közben azért ki-ki Lego-szerű individuális vallásokat rak magának össze, mint autórendeléskor a kárpitot, metálfényt, extrákat. Celebjeink interjúiból kiderül, hogy őrangyalokkal társalognak, feltöltődnek a lélekvándorlástól, csillagjóslatokkal kelnek-fekszenek, és a biztonság kedvéért szárazon tartják a Feng Shuit is. A szinkretikus vallásfelfogásban kétségtelenül zavaró tényező a némi következetességet számon kérő egyház, nem is szeretik ezért. A csekély számú, ám annál asszertívebb ateistával karöltve szeretnék kiszorítani, ahonnan csak lehet. A hosszú, több évszázados meccs nálunk jelenleg az állami iskolák egyházi átvételénél tart.

Nehéz idők járnak az egyházra: a fogyasztói társadalom a javak hajszolására, a nap gyümölcseinek kiélvezésére biztat az önmérséklettel, a hosszabb távú érdekekben gondolkodással szemben. A média puha sugallattal érvényesíti mindazt, amit kemény vitában még nem sikerült. A jólétben élő emberek elfordulnak a szervezett vallástól, a társadalmi közösségtől, a gyermekvállalástól, következésképp egész Európa, ezen belül hazánk lakossága is elöregszik. A csökkenő gyermekszám gazdaságtalanná teszi a falusi iskolákat, melyeket a neoliberális technokraták szerint össze kell vonni, be kell zárni. A jobboldali kormány ezt megelőzendő, az egyháznak adja át őket, egyenlő mértékű támogatást biztosítva. A baloldal pedig a választók irigységére hatva igyekszik elhitetni, hogy az egyházi iskola több pénzt kap, mint állami megfelelője.

Valójában ugyanannak az összegnek az átadásáról van szó, amit az állami iskola is megkap, legalábbis egy bizonyos minimum gyerekszámig. Az egyház számára fontos az oktatás helyben tartása, akkor is, ha a nyers gazdasági megfontolás mást diktál. Aki az oktatást ellenőrzi, azé a jövő, legalábbis a jövő alakításának esélye. Nem véletlen, hogy a baloldal vehemensen ellenzi az egyház növekvő szerepvállalását, bár alternatívát nem tud felmutatni, hiszen a maga oktatási politikájában ugyancsak körzeti iskolák szerepelnek.

A jobboldali kormány ezúttal jól sakkozik. Ha most átadja az egyháznak a hosszabb távon megszűnésre ítélt iskolákat, akkor néhány év múlva már nehéz lesz visszafordítani a helyzetet, és a jobboldal nyer. Ha azonban állami/önkormányzati kézben tartja a kis létszámú iskolákat, akkor egy baloldali kormányváltás azok összevonásával fenyeget, de úgy, hogy az egyházak garantáltan ne legyenek átvételi helyzetben. A baloldal a Vatikánnal kötött szerződést is habozás nélkül megszegi, ha az egyház visszaszorításának "szent" ügye ezt kívánja. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején is ez történt, az Állami Számvevőszék hiába állapította meg, hogy az egyház nem kapta meg a jogos járandóságát, a baloldal kitartott a jogtiprásban, egészen a látványos bukásig.

Mivel a baloldal kizár minden együttműködést, minden kompromisszumot, élet-halálharcra kényszeríti az egyházat. Nem csoda, hogy az egyház a demokratikus jogállami keretek között igyekszik optimalizálni a stratégiáját, a jelen állás szerint sikerrel. Az egyház iskolaátvételei mellett szól az is, hogy a gyereklétszám csökkenése be sem következik, ha az egyházat nem szorítják évtizedeken keresztül ki a közéletből. Miért kéne most lúzerként viselkednie abban a játszmában, amelynek erőviszonyait és szabályait nem ő alakította, pusztán alkalmazkodott a rákényszerített helyzethez? Helyeslem, hogy az egyház jelenleg tudatos stratégiát folytat, bejátssza a rendelkezésére álló játékteret.

A baloldal szintén tudatosan játszik: igyekszik elhitetni, hogy az egyház több pénzt kap az állami iskoláknál, hogy az egyháznak alapértelmezetten semmi keresnivalója az oktatásban, a közéletben, hogy az ésszerű érdekképviselet ellentmond a keresztényi szeretetnek, sőt magának a demokráciának. Ahogy javul az egyház pozíciója, úgy keményedik az ellentaktika, melynek végső célja az egyház karanténba zárása, ellehetetlenítése.

Semi-vivat Hoffmann Rózsa!

Hoffmann Rózsa oktatási miniszter egy kiszivárogtatott anyag szerint háttérbe szorítaná az angoltanítást (úgyis megtanulják a mai gyerekek), a latin helyett pedig az újlatin nyelveket helyezné előtérbe. Hoffmann úrhölgy joggal gondolja, hogy angolul manapság szinte mindenki könnyedén megtanul. Ahogy számítógépezni is, ám attól még nem kell háttérbe szorítani az informatikát. Hovatovább: a zöldségespult előtt többségünk azonnali spontán nyomást érez a négy számtani művelet készségszintű elvégzésére. Mire az évek során, halmazatilag kétezer forinttal átverik, garantálom, hogy legtöbbünk egész jól számol fejben. Mégsem szokták ezen az alapon a matematika tantervből való törlését javasolni. A hoffmanni gondolatok első tétele csak azzal a kiegészítéssel kerülheti el a citromdíjat, hogy valóban nem fontos angolra tanítani azt a diákot, aki ... már bizonyítottan jól beszél ángliusul.

Az újlatin nyelvek latinhoz képesti előnybe hozásával viszont messzemenően egyetértek: állítólag azért jó a latin, mert ismeretében könnyen, gyorsan megtanulhatunk több, tetszőleges újlatin nyelvet. Tekintve, hogy Magyarországon ritka a klasszikus latint anyanyelvként beszélő turista, célszerű megfordítani a fenti logikát. Amennyiben helytálló a "latin mint nyelvi csodaalap" elképzelés, akkor tetszőleges újlatin nyelv alapján bárki könnyen, gyorsan megértheti az ókori latint, ÉS megtanulhatja a többi újlatin nyelvet. Igaz, kicsit szótáraznia kell, viszont Horatius nem hagyja faképnél, amíg vacakol, és legalább élő nyelven tud beszélni az elébe tévedő, az adott újlatin nyelvet anyanyelvként beszélő vagy rokonnyelvként egész jól értő turistával. Gondoljunk bele, milyen vicces lenne, ha a hazánk nyelvével ismerkedő diák az Ómagyar Mária-siralom nyelvezetét használva akarna útbaigazítást kérni, villogni, hogy milyen művelt. Summa summárum, az újlatin nyelvek iránti lelkesedésemben így kiáltok: vivat Hoffmann Rózsa (vagy inkább "vive", "viva", "eviva" vagy hasonló)!

Hol van a devizahitelek gyenge pontja?

Elsőként ott, ahol Róna Péter és dr. Léhmann György ügyvéd véli. Szerintük -- és szerintem -- nem jogos előre meg nem határozott törlesztőrészletekkel hitelszerződést kötni. A svájci frankban felvett hitel törlesztőrészletét azonban meghatározhatják frankban, amit az előző havi átlagárfolyam alapján forintra átszámítanak. Ebben az esetben a törlesztőrészlet kiszámítható, még ha változik is az árfolyam. Az adós ugyanis nyomon követheti a frank árfolyamalakulását, kiszámíthatja, hogy nagyjából mennyi lesz a következő törlesztőrészlete. Gyakran hallom azonban, hogy a törlesztőrészlet sokkal magasabbra emelkedik, mint az árfolyam, a szerződésbe beépített különböző egyéb mutatók miatt. Ez a rész nem jogos, mert az ügyfél számára átláthatatlan mechanizmust léptet életbe, és ez kimeríti a tisztességtelen szerződés fogalmát. Ezen a ponton tehát megtámadható bármelyik devizahitel-szerződés, hiszen ha a havonta törlesztendő devizaösszeg sincs meghatározva, akkor a bank az erőfölényével visszaélve kiszolgáltatott helyzetbe hozta az adóst, az előnyök és kockázatok aránytalanul oszlanak meg (magyarán: az előnyök mindegyike a banknál, a kockázatok mindegyike ellenben az ügyfélnél landolt). A szerződés polgári perben semmissé nyilvánítható -- ismétlem, csak akkor, ha sem forintban, sem devizában nem tartalmaz fix havi törlesztőrészletet. Amennyiben a bankok tömegesen ilyen szerződéseket kötöttek, akkor a csoportos keresetek földcsuszamlásszerű pozíciófordulást hozhatnak, és a bankok elveszíthetik ... extraprofitjuk egy részét.

A devizahitelek másik gyenge pontja az ingatlanfedezet feletti tartozásnál található. A jelenlegi gyakorlat szerint amennyiben az ügyfél nem törleszt, a bank elárverezi az ingatlant, és annak árverési értéke felett még tartozást is követelhet. Ez az angolszász világban csak ritkán fordul elő, például akkor, ha egy második jelzáloghitelből medencét épített a tulajdonos, ám annak értéke nem érvényesül az ingatlan értékében. Illetve akkor, ha egy új ház értékének 80-100%-a erejéig kapott hitelt a tulajdonos, és az ingatlan értéke azóta jelentősen csökkent. A magyar ingatlanhitelek elbírálásánál eleve nyomott árat feltételezett a bank, és annak is csak az 50-60%-a erejéig adott hitelt. Akkora óvatossággal járt el, hogy szinte lehetetlenné tette, hogy a tulajdonos az ingatlan értékénél nagyobb tartozást halmozzon fel: kivéve, ha a hitel törlesztőösszegei a svájci frank kétszeres árfolyamemelkedése plusz ismeretlen banki mutatók miatt még magasabbra szöknek, ÉS pang az ingatlanpiac. Ezzel a devizahitel hazardírozás kategóriába kerül, és kimeríti a tisztességtelen szerződés ismérveit. A pénzügyi felügyeletnek az ügyfél kérésére hivatalból meg kéne semmisítenie a devizahitel-szerződést, lehetetlenné téve, hogy az ingatlan árverési értékénél többet követeljen az adóstól. Ha a bank rosszul mérte fel, mennyit kaphat nemteljesítés esetén az ingatlanért úgy, hogy az még fedezze az adósságot, az a bank üzleti kockázata, azaz a bank problémája. Csodálkozom, hogy az ügyfelek érdekeit védő állami hatóságok eddig még nem jöttek rá erre a megoldásra.

A rend kedvéért leírom az amerikai megoldást is hasonló esetekre: 1. a tulajdonos állami refinanszírozást kérhet, amely az ingatlan értékét meghaladó tartozásra is kiterjed (120%-ig); 2. az adós önként árverést kérhet az ingatlanára, megállapodva a bankkal, hogy az elengedi az esetleges többlettartozás egy részét vagy egészét; 3. az adós magáncsődöt jelenthet ingatlanai és nem létfontosságú ingóságai elárverezése mellett -- a többletadósságot leírják, de az ügyfél sokáig vagy soha többé nem fog hitelt kapni; 4. az adós magáncsődöt jelenthet törlesztési megállapodással, azaz kisebb részletekben akár élete végéig törleszthet, de szociális támogatásra jogosult, hogy ne kerüljön életveszélybe. Az általam olvasott amerikai oldalak megjegyzik, hogy magáncsődöt általában a gazdagok jelentelenek, akik tovább nyújtózkodtak a takarójuknál. Magyarországon ellenben a kisemberek kerültek teljesen reménytelen helyzetbe a svájci frank kezelhetetlen mértékű árfolyamemelkedése, valamint a bankok tisztességtelen magatartása miatt.

A bűvöskocka módszer

Tizennégy éves lehettem, mikor az Élet és Tudomány újságban közölt forgatási sablonok segítségével, életemben először sikerült kiraknom a bűvös kockát. Eleinte némi töprengéssel járt a dolog, hamarosan azonban másfél-két perces, csaknem teljesen mechanikus szintre jutottam. Óriási érzés volt. Matematikailag nem igazán láttam át a megoldást, nyilván nem is optimális lépésszámmal értem el az eredményt, és mégis megvolt, az enyém volt, pubertás zseninek érezhettem magam.

A szudoku módszer leírása után ötlött fel bennem, hogy társadaljobbító törekvéseinkben sajnos nem azt, hanem a bűvöskocka módszert alkalmazzuk. Mivel nem értünk a bűvös kockához fogható komplexitású társadalom alakításához, mechanikus fogásokkal próbáljuk kirakni az elképzelt ábrát, megszüntetni a szegénységet, biztosítani az esélyegyenlőséget, visszaszorítani a prostitúciót és a családon belüli erőszakot. Ádáz vitákba bonyolódunk az oktatásról: ha azt szeretnénk, hogy a jövő tyúkja más legyen, akkor a tojással, a csibével vagy a felnőtt tyúkkal kezdjük-e a munkát, esetleg mindegyikkel egyszerre -- vagy hagyjuk mindet békén, és a verseny ösztönzésével érjünk-e el organikus változást. Nagy társadalmi ügyeink máig eldöntetlenek, mégpedig azért, mert a félig sem értett folyamatokra reflexszerűen bemondott forgatási panelekről folytatunk meddő hitvitát.

A bűvös kocka mechanikus kirakása számos előnnyel és legalább annyi hátránnyal jár. Az előnyök: a. nem kell elemezni, megérteni a kocka konkrét állásából adódó feladatot; b. egyszerű lépésekkel érhetünk el sikert; c. közepes intellektussal nagyszerű eredményre jutunk. A hátrányok: a. nem értjük pontosan, mit csinálunk; b. kénytelenek vagyunk ragaszkodni a mechanikus lépésekhez akkor is, ha a részforgatások közben átmenetileg messzebb kerülünk a célállapottól.

A társadalmi változásokhoz képest a levelező sakk Formula-1-es sebességgel zajlik. A társadalom bűvös kockáját még soha senki nem rakta ki a történelem során, és a panelekről valójában nem is tudjuk, pusztán úgy hisszük, hogy működnek. A pszichológia és a szociológia felállított bizonyos munkahipotéziseket, ezeket a paneleket használjuk -- vagy utasítjuk el.

A bűvös kocka esetén egy panel így fest: ki akarod rakni a fehér sarkokat? Akkor tégy így (http://buvoskockakirakasa.mindenkilapja.hu/). A társadalmi panel pedig így: renitens a gyereked? Ülj le vele beszélgetni. Kimaradt az iskolából? Keress jobb iskolát. Nagy a munkanélküliség? Küldj minél több gyereket egyetemre. Nagy a szegénység? Fokozd a szociális juttatásokat.

Ugyanez fordított panelekkel: renitens a gyereked? Adj neki egy sallert. Kimaradt az iskolából? Zavard el dolgozni. Nagy a munkanélküliség? Találj ki közmunka feladatot. Nagy a szegénység? Dolgoztasd meg a szegényeket a támogatásért.

Nem az a baj a panelekkel, hogy igazak/hamisak, hanem az, hogy hol igazak, hol hamisak, az adottságok függvényében, esetileg kéne mérlegelni, párhuzamosan alkalmazni a megoldásokat. Ehhez azonban érteni kéne, mi is a helyzet, és milyen intézkedéssel mit érhetünk el. Nehezíti a dolgunkat, hogy a társadalom nem akar forogni, mint a bűvös kocka, folyton odébb táncol, mire rájönnénk, mi az ábra, és mire valami változást érünk el, addigra olyan sok tényező változik, hogy sosem tudhatjuk pontosan, minek tudható be egy adott változás vagy annak hiánya. Ráadásul egy panel kiforgatása során átmenetileg messzebbre is kerülhetünk a kívánt állapottól, tehát a panel végéig az ellendrukkereknek legalább annyira igazuk lesz, mint a panel híveinek. Például lehet, hogy az egyetemi oktatás kiterjesztése rövid távon csökkenti a munkanélküliséget, ám hosszú távon növeli a nem szakképzettség szerint elhelyezkedők arányát, és összességében elégedetlenebbé teszi a társadalmat. Viszont hogyan mérjük ezt, mi lesz a kontroll csoport? Hogy hasonlíthatjuk össze húsz év múlva az akkori szakmákat a maiakkal? Lehet, hogy egy jókor adott pofont tisztességes állampolgárt csinál a potenciális bűnelkövetőből. Egy rosszkor adott pofon viszont bűnözőt csinálhat egy potenciálisan tisztességes állampolgárból. Hol vannak a tudományos bizonyítékok?

Ezekre a kérdésekre sem a szakirodalom, sem a szakemberek nem kínálnak választ. Hogyan láthatja át az átlagember a helyzetet? Úgy, ahogy egy autószerviz munkáját: megtanul autót szerelni. A bűvös kocka nyelvén ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak foglalkoznunk kell valamilyen szinten a kirakás tartalmi kérdéseivel. Ezen a ponton pedig célszerű áttérnünk a szudoku módszerre.