Filohittan 6. rész - Hogyan szabaduljunk meg a gonosztól?

Mi a gonosz, vagy másképpen: ki a Gonosz?

A hit felől közelítve a Gonosz élő személy, Sátánnak, Belzebubnak, Világ Fejedelmének, Isten bukott angyalának, Kísértőnek, Megosztónak is nevezik. Ő vette rá az Édenkertben Évát, hogy vegye rá Ádámot a tiltott almaevésre. Tudja, hogy Isten létezik, de elutasítja, szándékosan ellene dolgozik, és az embert is erre biztatja, a lehető legfondorlatosabb módszerekkel. Az erényest például azzal, hogy pózoljon az erényeivel, és így a kevélység bűnébe essen. Egyes felfogások szerint mindannyiunkban ott él a gonosz, egy belső kis Sátika, akivel csapataink harcban állnak, de akit a földi életben csak Jézus segítségével tarthatunk távol. A katolikus egyház az istentagadáshoz hasonló problémának tartja a sátántagadást, mert ez nyitottá teszi a hívőt a bűnre, rést üt a lelki védelem falán. Modern felfogás szerint a hangsúly nem a bűn elleni küzdelmen, hanem az erényekre törekvésen van, hogy a keresztény gondolatvilága, élete a pozitív értékek körül forogjon.

Logikai megközelítésben Sátán nem létezik, de bizonyos IQ-szintig hasznos a tulajdonságait megszemélyesíteni. Szent Ágoston vetette fel először, hogy mi van akkor, ha nincs személyes gonosz, csak istenhiány? Hasonlóan a fény és az árnyék viszonyához: az árnyék és a sötétség nem személyes létező, hanem fényhiány. Ahogy a hideg sem önálló létező, hanem meleghiány. A világ elképzelhető úgy is, hogy van az éltető, fényt és meleget adó Nap, és van egy halálosztó, sötétet és hideget szóró Ellennap, akit le kell győzni, de ez nem vág egybe a megfontolt ismereteinkkel, logikai nonszensz. Ágoston addig-addig mesélt és írt erről az elgondolásáról, míg úgy nem látta, hogy végzetesen félreértik, ezért idősebb korában visszavonta. A félreértők úgy okoskodtak, hogy ha csak Nap van, akkor minden lehetséges tettünket fény hatja át, ezért bármit tehetünk, nem lesz belőle gond. De lesz - mondta Ágoston - ez a tanítás nem IQ-hiányos vulgarizálóknak (hamisan egyszerűsítőknek) való.

(Hasonló történetet hallottam egyszer egy német háziorvostól, aki évekig lelkesen mondogatta a betegeinek, hogy napi egy pohár vörösbor kifejezetten egészséges. Mikor néhány betege a tanácsát túlteljesítve alkoholista lett, levonta a tanulságot, és azóta nem mondja - pedig igaz, csak az esetek egy részében nem kívánatos következményekhez vezet.)

Akik nem szeretnek hamisan egyszerűsíteni, megfontolhatják, hogy a világ összes problémája három emberi jellemhibára vezethető vissza: 1. az önzésre; 2. a telhetetlenségre; 3. az ártó szándékra. Ezek egyike sem rossz önmagában. Ha nem lennénk bizonyos fokig önzők, nem élnénk, nem maradnánk fenn. Ha nem lennénk örömöket és javakat halmozók, megmaradtunk volna egysejtűnek, a bonyolultabb szervezetek halmozás (féktelen örömkeresés) útján alakultak ki. Az ártó szándék sosem magától, hanem korábbi sérelmek hatására jön létre, csak az a gond, hogy egyrészt nem tudunk időben visszamenni, és visszacsinálni a kiinduló sérelmet, másrészt az élet tele van érdekütközésekkel, és az érdekeiben sértett ember mind "jogosan" akar másokon elégtételt venni, összességében ebből lesz a "gonoszság". Mai ismereteink szerint az evolúció okozta ezeket a problémáinkat, amelyek a DNS-ünkbe programozottak, a létünkből következnek. Ebben az értelemben a gonosz tényleg bennünk van, ráadásul még reménytelen is ellene küzdeni. Vagy mégsem, ha megfontoljuk, hogy a cél nem a teljes gonosztalanítás (ami az élet kiirtásával járna), hanem a lehetséges világok legjobbikának még jobbá tétele, ami önmérséklettel és az erények fejlesztésével elérhető.

Teszteljük a logikai modellt: várom az olvasók eseteit olyan "gonoszságokról", amelyeket NEM az emberi önzés, telhetetlenség vagy ártó szándék okozott. Ha nincs ilyen eset, nincs különösebb okunk önálló létezőként felfogni a gonoszt, de ne feledjük, hogy az Ellennap tagadása nem tagadja magát a Napot.

Miért lehet hasznos - Szent Ágoston után szabadon - Sátánról beszélni IQ-hiányos vulgarizálóknak? Azért, mert az ókor óta sokat fejlődött az embermodellünk, többet tudunk arról, mi lakik a homo sapiens sapiensben. A görög filozófusok az észt és az akaratot úgy képzelték el, hogy külön dobozban található, van neki egy szerve, mint a véráramlásnak a szív, vagy a méreglebontásnak a máj. Ebből következik, hogy ha van egy ész-akarat egységünk, akkor képes mindent megfontolni, akarni a jót, és a többi testrész engedelmeskedik neki. Ezzel szemben ma úgy tudjuk, hogy a szervezetünk nagyjából ötvenmilliárd sejt együttese, ezek mindegyike információt cserél a szomszédos sejtekkel, de az agyunk tudatos része ennek az adathalmaznak csak egy töredékét engedi át, prózai okból: lassú a processzorunk a megfontolt túléléshez, kénytelenek vagyunk célhardveres gyorsítást alkalmazni. Bizonyára voltak olyan elődeink, akik a kardfogú közeledtére tovább elmélkedtek az élet értelmén (villogó rendszerüzenet: "a túlélő program betöltéséhez le kell csuknia néhány nyitott alkalmazást"), de nem bizonyultak életképesnek. Darwintól tudjuk, hogy a túlélő nem feltétlenül a legszebb, legokosabb, legaranyosabb, hanem a legalmazkodóbb, és erre nézve egyetlen bizonyítéka, hogy ő él, míg mások kihaltak. A tudat (az ember önreflexiós képessége) kései evolúciós vívmány, az utolsó 0,1%-nyi idő terméke, korántsem ellenőriz mindent, így a szabályszegésre alkalmas testrészeinket sem. A testünk jórészt ösztönös önjáró szerkezet, az agyunk meg fantáziál, hogy most épp mi történhetett, és annak vajon mi az oka. Az ilyen típusú okoskodás társas előnyökkel jár, de messze nem jelent folyamatos és tudatos ellenőrzést az életünk folyása felett. Az IQ mértéke nem az ellenőrzés mértékével arányos, hanem az ellenőrzés hiányának elfogadását mutató haranggörbét rajzol ki. Magyarán: alacsony IQ-val az ember bevallja, hogy nem tudatosan irányítja az életét (sok-sok tanulási kudarc után ez nehezen tagadható), közepes IQ-val meg van róla győződve, hogy a tudata jól és eredményesen működik, magas IQ-val pedig felismeri, hogy nemes szándékai és a tényleges tettei között nehezen magyarázható eltérések vannak. Ezen a szinten jött rá Ágoston, hogy a "valóságnál" többet ér a hallgatóság IQ-jának megfelelő szinten megfogalmazott funkcionális igazság (miszerint Gonosz igenis van), mert ez vezet jobb következményekhez, eredményesebben szolgálja a lehetséges világok legjobbikának további javítását.

Sátán személyes felfogása hasonlít a shaolin kung fu harcművészeinek edzésmódszerére: ők tigrisnek, imádkozó sáskának, kígyónak, medvének, majomnak, darunak képzelik magukat. Tigrislábbal ugranak, sáskaollóval kapják el az ellenfél csuklóját, kígyóként hajlanak, medveként állják az ütéseket, majomként szaltóznak, darucsőrként használják az ujjukat. Bolondok ők, akik bedőlnek a saját fantáziájuknak? Aligha. A módszer működik, látványos eredményekkel jár. Amikor Sátánt megszemélyesítjük, önálló alakot adunk neki, kiismerhetőbbé és kezelhetőbbé tesszük. Sátán tulajdonságait tapasztalati alapon írjuk le: halhatatlan, legyőzhetetlen, de időlegesen visszaszorítható, Jézusban végleg vereséget szenved, addig azonban pont olyan furfangos, mint mi magunk. A módszer működik, csak nem szabad függővé válni ettől a sátánképtől, hiszen nem a világrontás ellen küzdünk, hanem a világjobbításért dolgozunk.

Aki biztosan ismerni véli a Katolikus Egyház sátánügyi felfogását, fontolja meg a következő két szövegrészt: "a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk" (könyörgés Szent Mihály főangyalhoz), "szabadíts meg a gonosztól" (az Úr imájának záró szakasza). Milyen kezdőbetűvel szoktuk írni a személyneveket?

Filohittan 5. rész - Ki akarja jobban az ember javát?

Az előző részben levezettem, hogy Isten garantáltan nem öncélú rendelkezéseket alkotott a saját örömére és dicsőségére, hanem az ember legösszetettebb, legszélesebb értelemben vett javát szolgáló szabályokat adott, mindannyiunk előnyére, hogy a lehetséges világok legjobbikában élhessünk.

Ha valaki úgy érvel, hogy Isten szabályainak nincs konkrét, aktuális értelmük, hasznuk, hanem úgy kell őket elfogadni, ahogy vannak, az ellentmondásosan beszél, kerülő úton jellemhibásnak nevezi Istent. Ha azt mondja, hogy bár Isten szabályai momentán logikátlannak tűnnek, valószínűleg magasabb értelemmel rendelkeznek, csak mi rövid távon (pl. a reggeli kávé vagy a déli szendvics mellett, esetleg mérgünkben, sértettségünkben) nem látjuk ezt a magasabb értelmet, akkor bölcsen szól, de meg kell jelölnie a közép- vagy hosszú távot, amelyen Isten szabályától értelmet várunk. Tapasztalatom szerint ez az időtáv egy-tíz év, esetleg egy generáció, nagy ritkán két-három emberöltő, nagyszülőtől unokáig. Ennél hosszabb távú gondolkodást azért nem várhat el Isten, mert az emberiség döntő többsége képtelen rá, így ez igazságtalan követelmény lenne. Az átlagember negyvenévesen jön rá, hogy ha tízen-huszonévesen többet tanul, akkor most jóval több lenne a fizetése, ötvenévesen jön rá, hogy a harmincas éveiben több gyermeket is vállalhatott volna, hatvanévesen ismeri fel, hogy az előző évtizedekben nem ártott volna takarékoskodnia öreg napjaira, hetvenévesen szembesül vele, hogy nem csak a gyerekei, hanem az unokái is főként a saját kárukon tanulnak, nyolcvanévesen pedig elfogadja, hogy az ember elvben hatalmas teljesítményekre képes, de a gyakorlatban ezekből kevés valósult meg, és talán okosabb lett volna mindvégig racionálisan (vagyis nem hormonálisan) gondolkodni. Persze a megfontolt igazság része, hogy ez esetben lemaradt volna az élet hormonálisan  működő oldaláról, amely nélkül nem élt, hanem egzisztált volna. Mulatságos, mikor a nyugdíjas nagyszülő megpróbálja egy az egyben átadni az unokáknak azokat a felismeréseit, amelyeket fiatalon ő is elutasított, és csak hatvanéves kora után tudott elfogadni. Isten jóval magasabb IQ szintjének köszönhetően erre is rálátással rendelkezik, nem vár irreális megértést az embertől. A szabályairól felfogható időtávon belül ki kell derülnie, miként szolgálják az ember javát.

Ezzel a logikával rövid úton tisztázhatunk néhány régi vitatémát. 1. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne fogyasszanak vért? Valószínűleg azért, mert meleg égtájon nagyon hamar romlik, így kerülték el az ételmérgezést. Hűvösebb égtájon a tilalomnak semmi jelentősége, pláne nem jogos Jehova tanúinak az ebből levezetett vérátömlesztési tilalma. 2. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne egyenek disznóhúst, és egy sor más ételt? Valószínűleg a bennük található élősködők és kórokozók miatt, így ezek a korlátozások más égtájon, jobb higiéniai körülmények között értelmetlenek. Az amerikai reformzsidók lelkiismeret-furdalás nélkül elfogyasztják a disznósonkás szendvicset, és a muszlimok is jobban tennék, ha kritikátlan alávetés helyett elgondolkodnának Isten szabályainak értelmén. 3. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne csináljanak maguknak szobrokat és képeket? Azért, hogy ne olvadjanak bele a környező többistenhitű népek kultúrájába. Mára nem a politeizmus, hanem a hitetlenség (következetlen gondolkodás) és a zavaros babonaság jelent veszélyt, a szobrok és képek tilalma régen aktualitását vesztette. 4. Miért parancsolt Isten heteroszexuális monogámiát az emberiségnek? Azért, mert nagyjából egyenlő férfi- és nőpopuláció mellett ez biztosít stabil, hosszú távon életképes társadalmi szerkezetet. Ez a szabály továbbra is értelmes és hasznos. 5. Miért parancsolt Isten házasságon belüli szexet? Azért, mert a házasságon kívüli szexből adódó kusza érzelmi kötődések destabilizálják a társadalmat, veszélyeztetik a kultúra fennmaradását. Ez ma is értelmes és hasznos szabály, és mivel egyre többen szegik meg, egyre világosabban látszanak a szabályszegés következményei. 6. Miért parancsolta Isten a magántulajdon tiszteletét, a házasságtörés és az ölés tilalmát? Azért, mert az ettől eltérő társadalmak hamar összeomlanak. 7. Az ölés tilalmából következik-e, hogy aki öl, azt nem szabad megölni? Nem következik, mert aki öl, az kívül helyezi magát azon az egyezményes kereten, amelyen belül nem szabad ölni. Ahogy a tolvaj nem várhatja el, hogy tiszteljék a tulajdonát, úgy a gyilkos sem várhatja el, hogy tiszteljék az életét. Hová lett a keresztényi könyörületesség? A megbocsátás előfeltétele a beismerés, a megbánás, az életreform és az elégtétel, ám a megbocsátás kegyetlenséggé válhat a jövőbeni ártatlan áldozatokkal szemben, akiknek a szenvedéséért értelemszerűen a kegyelmet adó felel. A gyilkosnak adott kegyelem előfeltétele ezért nem csak a beismerés, megbánás, életreform és elégtétel, hanem annak látványos bizonyítása, hogy a megváltozott ember hasznos tagja lesz a társadalomnak. 8. Miért parancsolta Isten a szülők tiszteletben tartását? Azért, mert aki tiszteli a szüleit, az példát mutat a gyerekeinek, és maga is tiszteletre számíthat. Ez megfelel a társadalmi stabilitás háromgenerációs alapelvének: mutass olyan életpéldát, amilyet alkalmasnak tartasz arra, hogy a gyereked is továbbadja az unokádnak. Ami erre nem alkalmas, az nem jó életpélda.

Az iménti szabályok lényegesen átgondoltabbak és következetesebbek az emberi szabályoknál, így elmondhatjuk, hogy - az emberhez hasonlóan - Isten is az ember javát akarja, csak sokkal hatékonyabban. Az ember javára törekedve érdemes Isten kritikailag felülvizsgált szabályaira támaszkodnunk. A kritikai felülvizsgálat teszi lehetővé, hogy elkülönítsük egymástól az elsőre nem mindig szimpatikus, de valójában hasznos isteni szabályokat és a papság/egyház saját gyarló ötleteit - amelyekből szerintem sokkal kevesebb van, mint az átlagember gondolja. A vélelem lélektani okra vezethető vissza. Mindenki szeretetre és elfogadásra törekszik, ennek érdekében minden cselekedetét gátlástalanul kozmetikázza a külvilág és önmaga számára, ez személyiségvédelmi mechanizmus. Az ember megsértődik, meg is haragszik, ha valami (mondjuk, a lelkiismeret) akadályozza az énvédelemben.  A saját bűnei (értsd: az isteni szabályoktól való eltérései) miatt kígyót-békát kiabál az egyházra, sőt Istenre. Az isteni rendtől való eltávolodás a fentiek értelmében a saját hosszú távú érdekektől való eltávolodás, negatív következményekkel jár az eltávolodó életére, és a gyarló elme bűnbakot keres a magának okozott szenvedésért. Lábon lövi magát, majd bőszen körülnéz, kit büntethetne meg azért, hogy fáj a lába - elsőként az egyházat és Istent szokta megtalálni. 

Az isteni szabályok és a róluk alkotott konfliktusos emberi vélemények összefüggését úgy képzelhetjük el, mint a forgalmas főút mellett álló szülő és a gyermeke közötti kapcsolatot. A szülő tudja, hogy a gyerek komoly veszélynek van kitéve, ezért fogja a kezét. Ha elengedi, beszaladhat a forgalomba, és könnyen baja eshet, meg is halhat. A gyerek viszont szeretné azt érezni, hogy szabad, független, és maga irányítja a sorsát. Tapasztalatból tudjuk, hogy minél erősebben markolja a szülő a kezét, annál nagyobb a gyerek számára a kísértés, hogy kitépje, és elszaladjon, ezért nem célszerű túlzottan szorítani. Viszont minél erősebben rángatja a kezét a gyerek, annál világosabb, hogy nem szabad elengedni, mert nincs tisztában a képességeivel és a veszéllyel. Ha rákérdezünk, tulajdonképpen kinek a javát akarja a szülő, paradox helyzet alakul ki: ha azt mondja, hogy a gyerekét, akkor miért nem bízza a gyerekre a döntést? Ha azt mondja, hogy a sajátját, akkor milyen jogon kényszeríti rá az érdekét a gyerekre? Ha azt mondja, hogy szereti a gyerekét, és nem akarja elveszíteni, akkor közvetetten ez is a saját érdeke. Ha azt mondja, hogy szívesen rábízná a gyerekre a döntést, amennyiben alkalmas lenne a döntés meghozatalára, és hosszú távon ez a cél, akkor ez rövid távon még mindig nem elfogadható a gyerek számára. Ha azt mondja, hogy "mert... csak, hamarosan meg fogod érteni az okát", akkor ebben benne vibrál a feszültség, hogy jó lenne rövid távon is indokolni, és mikor lesz az a "hamarosan". Ilyesmiken dilemmázik az ember Isten szabályait értelmezve, ellenük lázadva, és erre a helyzetre nincs egzakt elméleti megoldás. A bölcs (de nem kritikátlan) belátás magában hordja a jutalmát.

Filohittan 4. rész - Mit tudunk Istenről?

A munkafeltevésként létezőnek tekintett Istenről többféle módon szerezhetünk ismereteket: 1. a kinyilatkoztatásokból, azaz a vallásos iratokból; 2. a hívek fantáziájából; 3. a töredékek logikai egyeztetéséből.

Ami az első adatforrást illeti, a mértékadó vallásos iratok körét azonnal leszűkíthetjük az egyistenhithez tartozókra, hiszen ha logikailag arra jutottunk, hogy Istenből maximum egy lehet, akkor az ennél többről szóló iratok nem hihetőek. Marad az Ószövetség, az Újszövetség és a Korán. Az a gond, hogy háromféle istenkép rajzolódik ki bennük: az ószövetségi Isten szigorú, féltékeny, haragvó, a zsidó nép védelmezője a többi néppel szemben, ennek keretében könnyen osztja a halált, de védencei lókupecként alkudozhatnak vele. Az újszövetségi Isten szerető, megbocsátó, egyetemes, az egész emberiség üdvözítője, egyformán igazságos és kegyelmes Atya. A koránbeli Isten hatalmas, dicsőséges, magasztalandó, és (emberi közreműködéssel) keményen elbánik mindenkivel, aki mást gondol. Téves egyszerűsítés, hogy a monoteisták ugyanazt az Istent hiszik: Jahve, Isten és Allah három jelentősen eltérő istenalak.

A hívek képzelőereje végtelen, a zsidó istenreprezentációk között főként jogászi és üzlettársi változatok szerepelnek, ezek szerint Jehova szerződő fél, tárgyalópartner, tartozik-követel mérleget vezető főkönyvelő. Az iszlám istenképzetek között az ideológiai ellenséget irtó és az irtásban résztvevőket jutalmazó variációk találhatók, Allah feltétlen alávetést és engedelmességet követel, a muszlim élő fegyver a kezében. A keresztény repertoár családi funkciókban bővelkedik, íme néhány példa Pál Ferenc katalógusából: pótszülő Isten, szigorú pótapa Isten, pihe-puha pótanya Isten, "Moncsicsi" Isten, "tartozol nekem" Isten, "bűnbak" Isten, manipulálható Isten, "megbocsátok, tehát vagyok" Isten, "a jóságával megvető" Isten, következmények nélküli Isten. Jézus óriási érdeme, hogy emberközelbe és egyetemes szeretetkapcsolatba hozta Istent, ezt a többletet veszítenénk el az elgondolkodtatóan bonyolult Szentháromság helyett "Allahu akbar"-t kiáltva.

Mit mond a logika a fenti töredékekről? Istenről tudjuk, hogy természetfeletti, láthatatlan, testetlen, és nagyságrendekkel fejlettebb képességekkel rendelkezik az embernél, többek között mindenhol jelen lévő, mindentudó, mindenható. Ebből következően Isten nem lehet üzleti partner, mert ez egyenlőséget feltételez. Isten nem lehet féltékeny, haragvó vagy bosszúálló, mert ezek emberi jellemhibák. Isten nem lehet csak anya- vagy apaszerű, legfeljebb mindkettő egyszerre. Isten nem foglalkozhat főként a saját dicsőségével, mert ez is emberi jellemhiba. Isten nem akarhat feltétlen alávetést, mert akkor nem adott volna észt és akaratot az embernek. Végezetül: Isten nem akarhat mindenekelőtt hitet az embertől, mert ez is emberi jellemhiba lenne. Minden embernek fontos az elfogadás és megbecsülés, de teljesen mindegy, hogy a hangyák hisznek-e bennünk, a lelki egészségünk szempontjából ez nem oszt, nem szoroz. Isten minimum annyival van felettünk, mint mi a hangyák felett. Mindezen variációkat kihúzva mi marad? Az, hogy Isten szerető, elfogadó, és mindaz, amit elvár az embertől, nem az Ő javát, hanem az ember javát szolgálja. Tehát ha Istennel néha alkudhatunk, az azért lehet, mert így szeretné jobbá tenni az alkudozó sorsát; ha Isten elfogadja a dicsőítést, az azért lehet, mert ettől szebb lesz a dicsőítő élete; ha Isten jutalmazza a hitet, az azért lehet, mert a hit magán az emberen segít, ahogy a jó cselekedetek is. Fordítsuk meg az észjárást: ahelyett, hogy emberi jellemhibákat vetítenénk Istenre, Isten jó szándékát vetítsük az emberi életre, fedezzük fel, hogyan használnak Isten szabályai az embernek.

Biztosan tudhatjuk, hogy jó ez a logika? Biztosan, mert az alternatívái logikai ellentmondásokhoz vezetnek. Miért teremtett volna Isten buta, csökönyös, engedetlen alattvalókat magának? Mazochizmusból, hogy legyen min bosszankodnia? Ez az átlagnál alacsonyabb IQ-t feltételez, ellentmond az Istenről feltételezett mindentudásnak. Isten csakis olyan megfontolásból teremthette az embert, csakis olyan célt tűzhetett ki az emberi élet számára, amely összhangban áll a végtelen bölcsességgel, és amely JÓ az embernek, a szó legösszetettebb, legátfogóbb értelmében. A földi életben annyit tudhatunk erről, amennyi a magasabb cél és értelem megvalósítását segíti, a tudásunk szükségképpen töredékes. Annyi azonban világos, hogy Isten útjainak fürkészése során nem a saját IQ-nkat, hanem nagyon-nagyon magas IQ-t kell feltételeznünk.

Sakkprogramok ellen játszva megtapasztalhatjuk, hogy ha egyes szintet állítunk be a gép számára, akkor szinte minden lépésünk jó lesz, nem nagyon veszíthetünk. Ötös szinttől már komolyan kell venni a játékot, ami eddig jó lépésnek tűnt, itt butasággá válik. Tízes szinten csak a gyakorlott sakkozóknak van esélyük, szinte mindegy, mit lépünk, legfeljebb elodázhatjuk a vereséget. Mi lenne, ha beállíthatnánk százas, ezres, tízezres, egymilliós szintet? Nos, Isten logikáját valahogy így képzelhetjük el. Az Istennel kapcsolatos tévedéseink oka, hogy emberi IQ-val feltételezünk különböző dolgokat, "mi így csinálnánk" alapon, és nem tudatosítjuk a mérhetetlen IQ-különbséget. Az Isten-ember kapcsolatról logikailag elfogadható egyetlen feltételezés, hogy minden úgy van kitalálva, hogy az embernek végső összesítésben a lehető legjobb legyen. Aki emlékszik Voltaire Candide-jának középiskolai elemzésére, annak ismerős lehet a gondolat: erre jutott a híres matematikus, Leibniz, aki úgy fogalmazta meg levezetései eredményét, hogy "a lehetséges világok legjobbikában élünk". Voltaire egy egész regényt szánt e gondolat nevetségessé tételére, de úgy járt, mint Nietzsche a WC-firkával. ("Isten halott." Aláírás: Nietzsche; "Nietzsche halott." Aláírás: Isten.) Azt gondolom, hogy Leibniznek volt igaza. Isten szándéka, és szabályainak célja, hogy mindenkor a lehetséges világok legjobbikában éljünk.

Filohittan 3. rész - Hány Isten van?

Isten létét átmeneti munkafeltevésként elfogadva megvizsgálhatjuk a vele kapcsolatos tudnivalókat. Mindenekelőtt azt, hogy hányan van.

A hit felől nézve annyi isten lehet, amennyi a hívőnek tetszik: kicsi és nagy, zöld és lila, ötlábú és nyolckarú, szárnyas és pikkelyes, gömbölyű és lyukas (à la Gombóc Artúr), és így tovább. Pusztán arra kell vigyázni, hogy ne keltsünk túlzott várakozásokat az ismerősökben, ezért nem célszerű láthatónak nevezni az isteneinket, vagy konkrétan megjelölni azt a bokrot/barlangot, ahol minden kedden 15-18 óráig lakossági fogadónapot tartanak. Ha betartjuk ezeket az elővigyázatossági szabályokat, tetszés szerint építhetjük, alakíthatjuk istenkertünket, nem lesz belőle baj. A távol-keleti vallások ki is használják ezt a lehetőséget, a shinto-ban például nem kevesebb, mint nyolcmillió ilyen-olyan istent (szellemet, kamit) tartanak számon. Ehhez képest a hinduizmus alig néhány ezer istent tartalmazó birtoka szerény hétvégi teleknek tűnik. A judaizmus és az iszlám egyetlen Istenben hisz, a kereszténység szintén, de "három az egyben" modellt alakított ki róla.

Logikailag Isten száma egy vagy nulla lehet. Amint két istent feltételezünk, a következő kérdés, hogy mi szükség kettőre, ha eggyel is működőképessé tudjuk tenni a koncepciót. Az Occam borotvája néven ismert logikai módszer szerint ha választhatunk egy egyszerűbb és egy bonyolultabb magyarázat közül, akkor az egyszerűbbet kell választanunk; ha van egy természeti és egy természetfeletti magyarázatunk, akkor a természetit kell választanunk. Nem azért, mert garantáltan így igaz, hanem azért, mert a mindennapokban ezzel megyünk többre. Occam borotvája általánosan elfogadott és alkalmazott tudományos módszer, és mivel Occam maga XIII. századi ír szerzetes volt, a megközelítése valószínűleg nem ingatta meg a hitben. Occam elve alapján egynél több Isten esetében mindig fel kell tennünk a kérdést, hogy például a patak istene, a tó istene, a folyó istene és a tenger istene nem lehet-e egy és ugyanaz az Isten. A válasz mindig "de lehet", így nyolcmillió istenből rövid úton egyetlen egy marad.

Természetesen adódik a következő kérdés, hogy miért kell egyetlen Isten, ha nulla istennel is működőképessé tehetjük a koncepciót. A válasz: nulla istennel nem tudjuk működőképessé tenni a koncepciót, azaz megválaszolni a filozófia három alapkérdését (honnan jöttünk, miért élünk, hová megyünk), sem az örökzöld pótkérdést (miért történik velünk jó és rossz éppen úgy, ahogyan tapasztaljuk, és hogyan függ ez össze a tetteinkkel). Erre az esetre Einstein szabálya érvényes: mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben. Egyetlen korban sem létezett nulla istent tartalmazó következetes világnézeti modell, ma sem létezik. Elméletben nem zárható ki, hogy egyszer majd lesz, de egyelőre nincs (és ez az "egyelőre" elég régóta tart), célszerű alkalmazkodni a helyzethez. Az a logika, amelyik elvben működhetne, de a gyakorlatban nem működik, definíció szerint nem logika, így aztán Isten száma további értesítésig egy. Figyeljük meg, hogy máris részleges megerősítést nyert a munkafeltevésünk, miszerint (momentán) van Isten. Kell a világmodellünkbe. Nem rendelkezünk erre nézve bizonyossággal, nem tudjuk, meddig tart a "momentán". Arra nézve sincs fix támpontunk, hogy tényleg egy-e, hiszen Occam borotvája praktikus módszer, és nem garancia, de jelentős fegyvertény, hogy nem a hit, hanem a logika felől jutottunk erre az álláspontra.

Mihez kezdünk a "három az egyben" keresztény istenmodellel? Először is, tudatosítsuk, hogy nem egyedülálló a konstrukció, például a hinduizmusban Visnu több földi alakban jelenik meg, az egyik alakja Krisna - és ez még nem politeizmus. Azután gondoljunk bele: a mobiltelefonom egyben fényképezőgép, kamera, rádió és MP3 lejátszó is - tehát hány mobiltelefonom van?

A probléma Jézus történetéből indul ki: ha Jézus egyszerű ember volt, mint a többi zsidó próféta, akkor érthetetlenek a gyógyító képességei és a csodatételei. Ha Jézus teljes mértékben isten volt, akkor viszont nem igazi szenvedés a kereszthalála. Ez a probléma a korai keresztényeknek is feltűnt, egyesek (az ariánusok) szerint Jézusnak nem volt hús-vér teste, csak virtuálisan szenvedett és halt meg. Ha ember volt, az von le a kereszténység értékéből, ha isten volt, akkor meg az. Jézus maga oldja fel a paradoxont: Isten egyetlen Fiaként azért jött a világba, hogy emberi képességekkel járható utat mutasson az örök élet felé. Ehhez nem lett volna elég, ha csak ember, de az sem, ha Isten, egyszerre mindkettőnek kellett lennie, mégpedig egyenlő mértékben, másképp nem működik a megváltás. Ha Jézus csak ember, akkor az örök boldogságról adott tanítása nem ígéret, nem szövetség, hanem csupán filozófia; ha "csak" isten, akkor pedig senki nem követheti a példáját. (Melyik görög akarta volna Zeuszt követni, melyik római vette volna magára Jupiter keresztjét?) Az "egyszerre valóságos Isten és valóságos ember" paradoxon tovább nem egyszerűsíthető. A Szentlélekkel kapcsolatban könnyebb elfogadni, hogy Isten része. Az alámerítkezéskor galamb képében leszállt a Fiúra, majd kereszthalála és feltámadása után a Fiú küldte el az apostoloknak, hogy bátorságot öntsön beléjük, ezt ünnepeljük Pünkösd napján. Jézus mindvégig hangsúlyozta, hogy egy az Isten, Ő és az Atya egyek, az Atya benne van, ahogy Ő is az Atyában. Ezen információk összességét csak a "három az egyben" modell képes megjeleníteni. Irracionális? Mihez képest? Aki újít, az eleinte irracionálisnak tűnik, aztán lassan érteni kezdik. Amikor Einstein előállt azzal, hogy a tér és az idő egymáshoz görbül, és hogy minél gyorsabban utazunk, annál lassabban halad az idő, fénysebességgel utazva pedig megáll, hányan találták logikusnak? Hányan találják ma logikusnak? A "három az egyben" istenmodell meghaladja a földi képzelőerőt, ahogy a tér-idő görbület is, és ez természetes, hiszen egyik sem földi tapasztalattal ellenőrizhető dolgokról szól. A Szentháromság továbbra is egy Istent jelent.

Ha sikerülne a Szentháromságot formailag egyre szűkíteni, azt annyival könnyebb lenne elmagyarázni, amennyivel az "Allahu akbar" rövidebb a fenti bekezdésnél, de komoly tartalmi veszteséggel járna. Ez már a következő rész témája.

Filohittan 2. rész - Van-e Isten?

Bár logikusnak tűnhet ezt mielőbb tisztázni, két okból sem praktikus.

Egyrészt, a hit felől nézve természetes, hogy Isten létezik, ez mindenki számára világos kellene, hogy legyen. A gondolkodás felől nézve viszont valószínűtlen, hogy lenne Isten, egyetlen tudományág alap-, közép- és felsőfokú adatai sem utalnak erre. A két nézetet egybetolva azt mondhatjuk, hogy Isten léte kétesélyes. Aki meg van róla győződve, az nem tudja tudományosan bizonyítani, aki nincs róla meggyőződve, az pedig sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudja, és első megközelítésben nincs nyilvánvaló indoka feltételezni Isten létét.

Ezzel persze semmi újat nem mondtam, mindössze bizalomépítő lépésként jeleztem, hogy ez a sorozat nem "igazam van, vagy igazam van" típusú. A hit és a gondolkodás összefüggéseit vizsgálva nem vehetjük alapértelmezettnek azt, ami bizonyításra szorul. Viszont ha semmit sem mondunk Isten létével kapcsolatban, akkor nincs miről sorozatot írni. Szigorúan munkafeltételezésként induljunk ki abból, hogy Isten létezik, járjuk végig az ezzel kapcsolatos logikai utat, és azután térjünk vissza a másik lehetőséghez. Megígérem, hogy fejtegetéseim során az Isten nem létével kapcsolatos logikát és annak következményeit is érdemben megvizsgálom.

A kérdés későbbre halasztásának másik oka, hogy a "van" és a "nincs" között nem olyan egyszerű a különbség, mint véljük. A gondolkodók nehézség nélkül elfogadják, hogy Isten a hívők fejében létezik, mint Hófehérke, Hamupipőke vagy Furulyás Palkó. Csakhogy a számok is a számhívők fejében léteznek, mégsem vitatkozunk azon, hogy gyakorlati szempontból léteznek-e, irányadóak-e. Ez egy haladó témakör, be kell rá melegítenünk, többek között erre szolgálnak a soron következő epizódok.

Filohittan 1. rész - Szabad-e hívés közben gondolkodni?

Rendhagyó sorozatom az ész és a hit csatlakozási felületét vizsgálja világi megközelítésben, műszaki nyelven: ráció-hit interfész specifikációt készítek.

Mire jó ez? A tisztázható dolgok tisztázása alapértelmezetten hasznos és jó. Amennyiben kiderül, hogy a józan ész nem ér össze a hittel, akkor hasznos ez az ismeret, mert a továbbiakban nem iparkodom összehozni őket. Ha kiderül, hogy a józan ész és a hit egy zsebkendőnyi, mákszemnyi vagy hajszál-keresztmetszetnyi felületen csatlakozik, akkor hasznos lesz tisztába jönnöm az interfész korlátaival. Ha meg az derül ki, hogy a józan ész teljes felületen összeér a hittel, akkor okafogyottá válik a vita, hogy a világot az ész vagy a hit irányából célszerű-e megközelíteni. A teljes felületű interfész azt jelentené, hogy egyre megy, hiszen mindkét megközelítés ugyanoda vezet.

A sorozatban azt fogom körüljárni, hogy gyengíti vagy erősíti-e a józan ész a keresztény hitet és a kereszténység helyzetét a világban.

1. rész - Szabad-e hívés közben gondolkodni?

Kohn és Grün vitatkozik, hogy szabad-e a Tóra olvasása közben cigarettázni. Kohn szerint nem, Grün szerint viszont szabad. Úgy döntenek, hogy megkérdezik a rabbit. Kohn lelkesen jön vissza.
- Igazam volt, a rabbi szerint nem szabad Tórát olvasva cigarettázni, mert a Tóra olvasása nemes dolog, a cigarettázás alantas, ezért a kettő nem illik össze.
- Nem jól tetted fel a kérdést - feleli Grün, és ő is megkeresi a rabbit. Lelkesen jön vissza.
- Igazam volt, a rabbi szerint szabad Tóra-olvasás közben cigarettázni.
- Micsoda?!
- Megkérdeztem tőle, szabad-e cigarettázás közben Tórát olvasni. A rabbi azt felelte, hogy Tórát olvasni mindenkor nemes, dicséretes dolog, így cigarettázás közben is.

A hit és a gondolkodás ügyét is hasonlónak látom.

Gondolkodó szempontból: gondolkodás közben hinni nem okos dolog, hinni tárgyidegen, alacsonyabb rendű tevékenység. Hit közben gondolkodni viszont nagyon helyes, a gondolkodás mindenkor dicséretes - majd elmúlik tőle a hit.

Hívő szempontból: hit közben gondolkodni tárgyidegen, eretnekveszélyes tevékenység, nem kívánatos. Gondolkodás közben hinni viszont mindenkor helyes - majd megjön tőle a valódi hit.

A két megközelítést összerakva: kölcsönös a meggyőződés, hogy a hit és a gondolkodás végső soron kizárja egymást, ezzel együtt mindkét oldal úgy véli, hogy a számára kívánatosabb tevékenység megnemesíti, jó irányba viszi a kevésbé kívánatos tevékenységet. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem két párhuzamos világegyetemben élünk, hanem egyetlen közös valóságban, akkor érdemes ezt a két nézetet egymás mellé tenni, megpróbálni egyszerre hinni és gondolkodni - majd kiderül, mi jön ki belőle.

Mit veszíthetünk? A tudatlanságunkat és/vagy a hitetlenségünket.

Intelligens tervezés helyett intelligens kereszténységet

hirdetnék, de ez nem új mozgalom, nincs mit meghirdetni rajta. Tudtommal soha senki nem mondta, hogy egy keresztény ne legyen intelligens. Valami miatt mégis elterjedt téveszme, hogy a hit annak való, akinek nincs elég esze a vallástalan humanizmushoz, és a keresztények eddig nem igazán igyekeztek rácáfolni erre a sztereotípiára.

A bibliai teremtéstörténet a tudás megszerzéséhez köti a paradicsomból való kiűzetést, de nem sugallja, hogy aki szándékosan buta marad, az még a földi életben visszatérhet az idilli állapotba. Jézus a hegyi beszédben boldognak nevezi a lelki szegényeket, de ez nem IQ-hiányt, hanem Istenre való nyitottságot jelent. Szintén boldognak nevezi az egyszerűeket, ám ez nem együgyűt, hanem a nyakatekert okoskodástól tartózkodót jelent.

Jézus korára a judaizmus jogászkodássá vált: a Tóra (Törvény) fokozatosan háttérbe szorult, a mindennapi életet egyre inkább a Talmud néven ismert szóbeli tóramagyarázatok irányították. A Talmudot nem szabadott írásba foglalni, nehogy átvegye a Tóra szerepét, de így is átvette. A talmudisták (írástudók) sok év alatt mintegy tizenötezer oldalnyi szentírás-magyarázatot tanultak meg kívülről. Ez elképesztő szellemi teljesítmény, de legalább két komoly hátránnyal járt: nehéz egyszerre látni a fákat és az erdőt, valamint túl nagy a kísértés, hogy a fák ápolása ürügyén erdőgazdálkodásba kezdjünk. A talmudisták mindkét hibába beleestek. Beleszerettek a gondosan metszegetett fáikba, és úgy gondolták, hogy az erdő már nem Istené, nem Mózesé, hanem egyedül az övék.

Jó példa erre a Sábesz (szombat). Világelsőként a zsidók vezették be a heti pihenőnapot, hivatkozva a teremtés rendjére és a tízparancsolatra. (A hinduknál például a mai napig nincs egyezményes pihenőnap.)  Mózesnél a következő leírást olvashatjuk róla. “A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek." (Kivonulás könyve 20, 10) Világos, hogy a Sábesz eredeti értelme, hogy az ember ne dolgozzon egyfolytában, minden hetedik napon pihenhessen zavartalanul, Isten jóságán elmélkedve. A talmudisták “továbbfejlesztették” a Sábesz szabályait, előírták, hányat lehet lépni, miféle műveleteket lehet az általános tilalom ellenére elvégezni, és így tovább. A tóramagyarázás önálló hatalmi ággá vált, és rosszul tűrte a konkurenciát, vagyis azt a felfogást, hogy minden szabálynak van egy eredeti értelme, amely önállóan is kiolvasható a Tórából, és hogy a talmudizmus öncélú csűrés-csavarás, az ókori értelmiség árulása.

Jézus ezt gondolta, ez az általa hirdetett lelki megújulás központi eleme: Isten minden szabályt világos szándékkal adott, Mózes könyveinek megfelelően. Ezeket a szabályokat kell Istenre figyelő lelkülettel betartani, és kész, semmi okoskodás, semmi csűrés-csavarás. Szeresd Istent teljes szíveddel, teljes elméddel, valamint szeresd embertársadat, mint önmagadat. Ne bonyolítsd, ami egyszerű, csak tartsd be. Példának okáért, ne találd ki, hogy Sábeszkor nem szabad orgonálni, de meg szabad bízni egy gójt, hogy orgonáljon neked, vagy hogy Sábeszkor nem szabad gyertyát gyújtani, de a gój személyzettel meg szabad gyújtatni. Sábeszkor nem szabad gyógyítani, mert... miért is? Jézus erre mondta, hogy “Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Máté 23, 4); és hogy “Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.” (János 9, 41)

Jézus nem a semmiből ugrott elő hirtelen a maga elképzeléseivel. Hasonló nézeteket vallottak az esszénusok (hiperkóser, szexmentes életmód, csak a maroknyi “tiszta” üdvözül), valószínűleg az ő szóvivőjük volt Keresztelő János. Szintén talmudellenes állásponton voltak a szadduceusok (csak a Tóra, de betű szerint, és nincs feltámadás). Jézus után is volt talmudellenes irányzat, a Kr.u. IX. századi karaitizmus (vissza a Tórához). Talmudista nézetben ezek a mozgalmak mindig “vidéki”, “sötét”, “bunkó” képben jelentek meg, szemben a “modern”, “haladó”, “felvilágosult”, “városi” tórajogászkodással. Valójában azonban kétezer éve minden “egyszerű” és “lelki szegény” zsidó (férfi) tudott írni, olvasni, alapfokon Tórát értelmezni, és több esze volt, mint egy osztályteremnyi amerikai kreacionistának. Aki buta, az lehet érzelmi alapon jó keresztény, de nem lehet a kereszténység szószólója. Amint kinyitja a száját, rohanvást ateisták lesznek körülötte az emberek. Jézus garantáltan nem ezt akarta, a szerény egyszerűségre vonatkozó tanítását az adott kor célközönségének ismeretében tudjuk helyesen értelmezni (légy okosan lelkiismeretes, ne élj vissza a tudásoddal).

Sok évszázadon át az egyház volt a tudomány letéteményese, az oktatási rendszer működtetője. A felvilágosodás után ez megváltozott, és csakhamar megjelent a pozitivizmus (miszerint a tudomány a végső kérdésekre is hamarosan választ ad), a kereszténység ettől kezdve defenzívában, lépéshátrányban van. Mivel a pozitivizmus frontális támadást intézett az egyház és a hit ellen, a természetes, de átgondolatlan reakció az volt, hogy akkor mostantól ne szeressük a tudományt. Az átgondolt reakció: nézzünk csak a pozitivizmus körmére. Milyen alapon állítják a pozitivisták, hogy a tudománytól hamarosan megtudjuk, honnan jöttünk, miért élünk, hová megyünk? Valójában semmi okuk ilyet feltételezni. Ez például akkor következne be, ha a fizikusok az univerzum háttérzaját megfejtve dekódolnának egy levelet, a következő szöveggel: "Kedves Földlakók! Anyagból lettetek a véletlen folytán, az életeteknek nincs célja, sem értelme, a halál után elbomlatok, és annyi. U.i.: tudni szeretnétek, él-e még valaki a világegyetemben? Nézzetek körül magatok, nem segíthetek, mivel nem létezem. Üdv: Isten". Hacsak elő nem kerül egy ilyen levél, butaság a tudománytól választ várni olyasmire, ami nem tartozik az illetékességi körébe. A tudomány a látható és kézzel fogható földi dolgok alapján igyekszik érthetővé tenni a valóság minél nagyobb szeletét, de ami kívül esik ezen a szeleten, arról vagy nem mond semmit, vagy amit mond, az nem érthetőbb egy Istent feltételező modellnél. A pozitivizmus óriási blöff, azért működhetett idáig, mert a keresztények még a pozitivistáknál is butábbak voltak. Ajánlott olvasmány: http://bratan-bratan.blogspot.hu/2013/10/az-evolucio-kontra-isten-c-video.html#comment-form

A legateistábbak is tisztában vannak vele, hogy az ember szervezete, agya, társadalmi élete, civilizációja, erkölcse Isten létének feltételezésére épül, és Isten nélkül összeomlik. Ezt a kettősséget (tudományosan semmi istenszerűt nem látunk, nem tudományosan viszont még a felhőkben, a számokban, a virágokban is Istent véljük látni) nem tudjuk feloldani, mert elképzelhetjük ugyan, hogy nem vagyunk emberek, de attól még azok maradunk.

A keresztényeknek nincs mit tartaniuk az evolúciótól, valójában a csak az evolúcióban hívőknek kell tartaniuk attól, hogy lebuknak ezzel a blöffel. Az evolúció helyes elméletnek tűnik az élet mai formáinak kialakulására, igaza van a kreacionistákkal szemben (az intelligens tervezés modell is van olyan szép, mint a Hófehérke és a hét törpe, de nincs nagyobb valóságtartalma, tudományos szempontból agyrém). Az evolúció semmit nem mond az élet kialakulásáról, maga Darwin is arra hajlott, hogy az élet kiinduló változatát Isten teremtette. Az Isten nélküli evolúció borzasztó modell, gondoljuk végig, miből mi következik.

- Az evolúcióban nincs cél, csak ok - így a létnek sincs semmiféle célja, ennél többet feltételezni képzelgés. (Eddig tetszik az ateistáknak.)

- Az evolúcióban nincs erkölcs, a túlélő győz, és annyi. Mire fel kérnek kártérítést a népirtások (pl. a Holokauszt) áldozatai, az amerikai indiánok vagy az ausztrál bennszülöttek? Evolúciós alapon senkinek semmiért nem jár kártérítés, örüljön, aki él, ez önmagában jutalom.

- Az evolúcióban nincsenek jogok, kötelességek, méltóság és hasonlók. Mindenki egyformán nyertes, aki fennmaradt, mindenki egyformán vesztes, aki kihalt. Ennél magasabb szint csak önkéntes megállapodásokkal érhető el, Thomas Hobbes (1588-1679) írja le ezt a folyamatot a maga "természeti törvényeivel".

- Az emberi jogok rendszere levezethető az isteni teremtés magasabb szintjéről (felülről lefelé), de nem vezethető le az evolúcióból (alulról felfelé). A pőre evolúcióban és az emberi jogokban egyszerre hívő aktivista következetlen gondolkodó, nem tudja, mit beszél.

- Az evolúcióból az következik, hogy az erősebb kultúra tetszőleges eszközökkel válik dominánssá, ezen belül nincs további érvényes distinkció. Az életképesebb leuralja a többit, és ennyi. Ha spontán együttélés alakul ki, akkor meg annyi - a spontán békés együttélés a lehető legritkább a természetben, egy mozijegy árában sem érdemes rá fogadni.

- A pőre evolúció annyit tesz, hogy ami van, az van, c'est la vie. Az ember egész ténykedése ellenben arról szól, hogy ami spontán van, az nem elég jó, jobbra, szebbre, magasabb szintre törekszünk. Az ember születetten (evolúciósan) transzcendens gondolkodású. Ez az ambíció elnyomhatatlan, kiirthatatlan, következésképp az ember kizárólag a lényegét megtagadva vélheti, hogy "csak az evolúció", ezzel két lábon járó anakronizmussá válik.

Keresztény megközelítésben az evolúció kiegészítendő az n+1-es teremtésmodellel, miszerint Isten a tudományos modell alapjául választott szintet teremtette. Az evolúcióelmélet jelenlegi állása szerint minden mai életforma őse a legalább 3,5 milliárd éves cianobaktérium (1,5 millió bázispáros DNS-sel!), tehát Isten a cianobaktériumot teremtette. Ha egy következő modell szerint 1,5 millió bázispár teljesen véletlenül kapcsolódott egymáshoz, akkor Isten azt az anyagot teremtette, amely lehetővé tette az élet "véletlen" kialakulását. Ha kiderül, hogyan keletkezett az anyag, akkor Isten azt teremtette, amiből az anyag lett, vagy amiből az anyag elődje lett, vagy amiből az anyag elődjének az elődje, és így tovább. A tudományos megismerés a keresztények szövetségese, a pőre evolúcióhívők vannak csapdában.

Tévedés, hogy az evolúció hitelteleníti a bibliai teremtéstörténetet: minden kinyilatkoztatás egy adott kor színvonalán szól az aktuális közönséghez, a teremtéstörténet az akkor és ott befogadható változat, megfogalmazza az emberi lét lényegét. Ádám látja, hogy spontán meztelen, és ezt problémának tartja, azaz meg akarja haladni a természet/evolúció adta állapotát. Viszont az a tudás, ami erre a gondolatra vezette, egyben lehetetlenné teszi a rövid távú megoldást - nem térhet azonnal vissza Isten országába, kiszakadt onnan, és csak egy hosszú, munkás, küzdelmes élet fejlődése árán juthat megint oda. Paradox állapot: az ember az szeretne lenni, aki akkor volt, amikor az szeretett volna lenni, aki most. A teremtéstörténetnél éleslátóbbat soha senki nem mondott az emberi léthelyzetről.

A hit és a tudomány összhangját az Occam borotvája néven ismert logikai módszer biztosítja. William of Ockham XIII. századi ír szerzetes vezette be azt a szabályt, hogy ha egy jelenségre van egy egyszerű és egy bonyolultabb magyarázat, az egyszerűbbet kell használni; ha létezik egy természeti és egy természetfeletti modell, akkor a természeti modellt kell választani. Ebből nem az következik, hogy biztosan az a helyes, hanem hogy ezzel megyünk többre a mindennapi életben. Occam borotvája azt jelenti, hogy ameddig eljutunk saját ésszel, addig saját ésszel kell eljutnunk. Ahol az ész már nem visz tovább, ott minden következetesen gondolkodó ember számára Isten van, vagy Isten tudatosított, fájó hiánya. Ettől nem a keresztényeknek kell tartaniuk, hanem a kereszténységet elutasítóknak. Kipróbáltam ateistákon: az ész végső határait elérve annyi ellenérvük maradt, hogy nem kötelező következetesen gondolkodni, mindenki szabadon azt (nem) hisz, amit akar. A hitet elutasítók szívesen sakkoznak olyan keresztényekkel, akik bokszoláshoz vannak szokva, sakkozó keresztényekkel szemben pedig bokszkesztyűt húzva remélnek sikert. Ha a keresztény bokszolni és sakkozni is tud, akkor a végső érv, hogy nem muszáj logikusan gondolkodni. Ha belegondolunk, ez nem túl erős alkupozíció.

Legalább három ütőképes érv van Isten létére: 1. a végső mozgató; 2. Pascal fogadása; 3. Kant erkölcsi érve. Rengetegen "cáfolgatják", de érdemben ezek egyikével sem tud mit kezdeni a tudományvallás híve. Tudatosítsuk, hogy az Isten nélküli modellek abszurditásából nem következik Isten létének bizonyossága - "csak" a pozitivizmus képtelensége.

A végiggondolt tudomány Jézus ügyét segíti, IQ-ra fel, keresztények!

Luther esete a cselekedetekkel

Hogyan találhatta ki Luther, hogy egyedül a hit üdvözít? A hit és a cselekedetek összefüggését három különböző célközönség szempontjából fogom megvizsgálni, szigorúan logikai alapon. Nem vagyok illetékes teológiai okfejtésekre, ahogy Luther sem volt az, de vele ellentétben, én nem igyekszem teológiai szaktekintélynek kiadni magam.

Az első célcsoport a korabeli zsidók. Jézus a kortársait tanítva azt mondta, hogy Ő az út, az igazság, az élet, és senki sem mehet az Atyához, csak általa. A zsidók többsége rendkívül erényes volt, minden törvényt és szabályt betartott, legalábbis betű szerint. A törvény a Tóra volt, a szokásjogot pedig az íratlan Talmud szabályozta, a rabbik 613 szabályt alkottak az “igaz” életre. A jó zsidók mindezt maradéktalanul betartották, és elvárták, hogy cserébe üdvözüljenek, azaz haláluk után a mennybe, Ábrahám jobboldalára kerüljenek. A cselekedetek nem hiányoztak náluk, viszont nem hitték, hogy Jézus lenne a Messiás. Jézus őket tanítva azt hangsúlyozta, hogy a benne való hit a lényeg. Ez nem azt jelenti, hogy a cselekedetek nem ugyanolyan lényegesek, mindössze felesleges lett volna a cselekedeteket hangsúlyozni, ha eleve adottak voltak. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a gazdag ifjú, akit Jézus megkönnyez, dicsekszik példásan jó cselekedeteivel, a farizeusok, akiket Jézus keményen ostoroz, a korabeli judaizmus legvallásosabb, legerényesebb emberei voltak. Ha Jézus azt mondja, hogy a tettek által üdvözülhetnek, akkor ezzel értelmetlenné tette volna az egész tevékenységét. A tetteket nélküle is csinálták. Mit mond a logika Jézus messiási küldetéséről? Isten már kétezer éve vezette a zsidó népet, amely Jézus korára válaszúthoz ért: ha ragaszkodik a szabályok jogászi értelmezéséhez, és makacsul lázad a Római Birodalom ellen, megsemmisítő vereséget fog szenvedni; ha továbbra is sikeres nép akar maradni, lelki síkra kell emelnie a földhöz ragadtan gyakorlati judaizmust. A szabályok megszokott követésével ez lehetetlen, az újabb és újabb fegyveres provokációk nem javítják, hanem rontják a helyzetet. Jézus küldetésének célja a lelki megújulás volt, a zsidók viszont ezt nevetségesnek, a gyengeség jelének vélték, az Atyára hivatkozást pedig szentségtörésnek tartották. Jézus megjósolta a templom lerombolását (Kr.u. 70), és Jeruzsálem teljes pusztulását (Kr.u. 135), többek között ettől szerette volna megmenteni a népét, amennyiben az hagyja magát megmenteni. (A Bar Kochba-lázadás után kitiltották őket Jeruzsálemből, cserébe viszont római polgárságot kaptak, és ezt nem tartják akkora tragédiának.) Mivel a zsidó nép bővelkedett jó cselekedetekben, ám szűkölködött a lelki megújulást hozó Messiásba vetett hitben, természetes és logikus volt, hogy Jézus számukra a hitet hangsúlyozza. Sosem mondta azonban, hogy jó cselekedetre nincs szükség, hogy csak a hit számít, vagy hogy aki nem hisz benne, az aztán garantáltan nem üdvözül. (A “senki nem mehet az Atyához, csak általam” annyit jelent, hogy Jézus mindenképpen része az üdvözülésnek, de nyitva marad a kérdés, hogy kapuőri vagy segítői minőségben. A segítő közreműködésre utal a gazdag ifjúval kapcsolatos megjegyzése, miszerint nagyon nehéz lesz neki üdvözülni, ám Istennél semmi sem lehetetlen.)

A második célcsoport a messiáskövető zsidók által megtérített pogányok. Körükben a Jézusba vetett hit volt alapértelmezett - ha nem hittek volna Jézusban, definíció szerint nem lettek volna keresztények. A zsidó szabályokat és szokásokat azonban nem ismerték, a könyv kulturált és erényes népéhez képest faragatlan “vademberek” voltak. Feléjük értelmetlen lett volna a hitet hangsúlyozni, az ugyanis adott volt, a jó cselekedetek viszont korántsem. A kereszténnyé lett pogányok számára a hit és a belőle fakadó cselekedetek egyensúlya volt a célra vezető üzenet.

A harmadik célcsoport a keresztény világ kései leszármazottai. Luther kortársai és a ma így-úgy keresztények egyaránt ebbe a csoportba tartoznak, a Messiás színre lépéséhez képest mindegy, hogy 1500 vagy 2000 év telt-e el, mindkettő egyformán hosszú idő. Időközben a messiáskövetés eretnek és üldözött zsidó szektából világsikerré vált, jelentőségben és létszámban messze túlnőtt egykori üldözőin. Nem az a kérdés, ki hisz Jézusban, hanem hogy ki az a komolytalan ember, aki a keresztény világ hatalmas vívmányait élvezve NEM hisz Jézusban. Ez olyan, mint amikor a sok méteres mélységben korallzátonyt csodáló búvár nem hisz az oxigénpalackban: nevetséges. Olyan, mint amikor a fapados járaton távoli kontinens felé utazó turista nem hisz a repülőgépet levegőben tartó Bernoulli-törvényben: ezzel nem Bernoullit, hanem önmagát minősíti. A Jézus tanításának gyümölcseit élvező nyugati keresztény kultúrában annyira magától értetődő a Jézusba vetett hit, hogy már nem kell megkövetelni. A gravitációba vetett hitet sem kell megkövetelni ahhoz, hogy az ember ne lebegjen súlytalanul. Ebben a célcsoportban a következetes gondolkodás és a tettek egyensúlya az üzenet. Aki következetesen gondolkodik, az maga is rájön, hogy a Jézusba vetett hit megkerülhetetlen alap. Aki nem gondolkodik következetesen, az nem feltétlenül jön rá, de  mai felfogás szerint hinni nem kötelező, ésszerűen gondolkodni annál inkább. Míg Jézus nemzettársaira igaz volt, hogy ha hisznek, akkor a cselekedetekkel nem lesz gond (senki nem lehet messiáshivő zsidó úgy, hogy nem tartja be a Tóra előírásait), a Luther korabeli és a mai emberre az ellenkezője igaz: ha Jézus tanítása szerint cselekszik, akkor a hittel nem lesz gond (senki nem képes evangéliumi tettekre úgy, hogy nem hisz Jézusban).

Luthert az efféle megfontolások meg sem érintették, ahogy abba sem gondolt bele, hogy Isten szereti a világot, és üdvözíteni akarja az emberiséget. Ebből következik, hogy minél többek üdvözülését teszi lehetővé egy teológiai modell, annál közelebb kerül Isten kifürkészhetetlen gondolkodásához. Luther önkényesen szűkíteni kezdte az üdvözülők körét, egy csuklómozdulattal pokolra küldve a nyakatekert okoskodásába nem illőket (először kiátkozta a pápát, azután lelkes tanulmányt írt a zsidók küszöbön álló megtéréséről, majd mikor ez elmaradt, őket is elátkozta). A nyomában járó Kálvin még tovább szűkítette a szerinte mennybe jutók körét. A későbbi protestáns szekták szerint már csak egy-egy maroknyi ember üdvözülhet, jellemzően az alapító és az általa rútul kihasználtak. Senki nem mehet az Atyához, csak a szektavezér által? Jézus befogadó szeretével, Isten áradó kegyelmével visszaélve hisznek a gyűlölet, a kirekesztés, az átkozódás erejében? Ez Luther kínos szellemi öröksége. Miközben a protestáns életfelfogás és munkaetika meghatározóvá vált a modern keresztény világban, sőt világméretekben, addig a protestáns hittételek (helyesebben kárhozattan) elfogadásának egyetlen indoka lehet: ha az illető protestánsnak született, és még nem volt érkezése átgondolni az összefüggéseket.

A protestantizmus dicsérete

Úgy jártam az előző poszttal, mint Gyurcsány Ferenc Balatonőszöddel: visszatekintve hiányérzetem támadt, mert "nem bontottam ki az igazság minden szeletét". Rájöttem, hogy bár alapvetően kritikai gondolkodás útján elért katolikus hittételeket vallok, a világlátásom tele van protestáns elemekkel. Úgy döntöttem, hogy megteszem azt, amit Gyurcsány Ferenc elmulasztott Balatonőszöd kapcsán: a teljességre törekedve tovább bontogatom az igazság szeleteit.

Amikor Luther 1517-ben megírta a 95 pontját (mellesleg, forrásaim szerint nem tette ki őket a templomajtóra, hanem levélben küldte el őket a pápának), független gondolkodóvá vált, és láncreakciót indított el. Calvin már tőle is függetlenül gondolkodott, és így tovább. Ez a trend egyenes úton vezetett a XVII. század világháborújaként emlegetett 30 éves háborúhoz, amelynek (forrástól függően) 3-11 millió halálos áldozata volt. Farkasok jártak az elnéptelenedett német falvakban, a háború végére Európa romokban hevert, és az ateisták többek között erre hivatkozva nevezik sötétnek a kereszténységet. Óriási erkölcsi felelősség ez, de nem csak Luther és Calvin osztozik rajta. Két Habsburg-házi császár, II. és III. Ferdinánd makacsságára is szükség volt a vérontásokhoz. Ahogy a nyakas vallásalapítók reformálhattak volna a Római Katolikus Egyházon belül, úgy az egységre törekvő császárok is beláthatták volna, hogy helyesebb békésen beletörődni a kialakult helyzetbe, vagyis a protestáns elvek futótűzszerű terjedésébe, és az érintett országok elszakadásába. (Ilyen ügyekre nincs egységes mérce, az amerikai polgárháborúban az egységet erőltetők nyertek, ott is volt sok halálos áldozat, ám nem szokás elítélni az egységért vért ontó északiakat.)

A protestantizmus a filozófiai értelemben vett igazától, illetve álláspontom szerint annak hiányától teljesen független eredményekkel járt: az egyházi tekintély megkérdőjelezése vezetett a bibliafordításokhoz, a könyvnyomtatáshoz, a polgári fejlődéshez, a kapitalizmushoz, a jóléthez, a demokrácia ma ismert formájához. Ezért dicséretet és elismerést érdemel.

Egyes protestáns szekták (főként más, népesebb protestáns irányzatok üldözése elől) Amerikába menekültek, ahol jólétet teremtve nemzetközi nagyhatalommá váltak, és a II. világháborúban megmentették Hitlertől Európát. Gondoljunk bele, hogy az Egyesült Államok nélkül kontinensünk egyik felén Sztálin, a másik felén tartósan Hitler lett volna az úr. Az Egyesült Államok nélkül Magyarország ma is a kommunizmus jármában nyögne. Az iparkodó, gyarapodó, sőt fegyverkező protestáns keresztényeknek köszönhetjük, hogy nem így alakult.

Miközben közösségi érdekeinket védve keményen bírálom az individualizmus szélsőséges változatát, nem kételkedem benne, hogy a globalizálódó világ átfogó értékrendje az egyén fontosságán, önállóságán, függetlenségén és autonómiáján, azaz értelmesen használt szabadságán alapul majd. Ez ízig-vérig protestáns gondolat.

Az emberi jogok és a demokrácia alapja az észak-nyugati kereszténység, azaz a protestantizmus. A jólét alapja szintén. Ugyanakkor a jóléthez vezető fogyasztói modell környezeti kárait a déli kereszténységre jellemző életöröm ellensúlyozhatja (nem azért élünk, hogy boldogan iparkodjunk, hanem azért iparkodunk, hogy boldogan éljünk - a maximális önérvényesítés létszámfenntartás nélkül valójában nem maximális önérvényesítés). Eljött a szintézis, a mai valósággal szinkronban lévő kereszt(y)én(y) egység ideje.

Predesztináció és csak hit általi üdvözülés?

Az alábbi vitairatban megkísérlem érthetővé tenni, hogy a predesztináció és a csak hit általi üdvözülés az utca következetesen gondolkodó embere szempontjából miért problémás, nehezen védhető, és még nehezebben élhető elképzelés.

Csak hit általi üdvözülés: Martin Luther (1483-1546) szerint egyedül a hit által lehet üdvözülni, tettek által nem, azaz az üdvözülés egyetlen, és önmagában elégséges feltétele a hit.

Ez a tétel problémás, ellentmond Jézus tanításának és a józan észnek.

- Luthert felháborította, hogy (állítólag) a pápa anyagi megfontolásból búcsúcédulákat árusít, és keresett egy olyan ideológiát, amellyel felléphet ez ellen. A búcsúcédulák árusítása az utca emberét is felháboríthatná, de tudvalevő, hogy ez egyes szerzetesek túlkapása volt, a Katolikus Egyház engedélye nélkül, és a Tridenti Zsinat (1545-1563) kifejezetten megtiltotta az efféle visszaélést. Miután Luther fő problémája megoldódott, nem volt következetes a lutheránusok szakítása a Katolikus Egyházzal. A "csak a hit által" tétel a búcsúcédulák elleni harc szónoki eszközeként indult, és sajnálatos, hogy szélesebb használatot nyert, mint az alábbi megfontolások mutatják.

- Jézus számos tanításban hangsúlyozza a tetteket. a.) Egy ember a szőlejébe küldi a két fiát, és az egyik azt mondja, hogy megy, de aztán mégsem megy, a másik pedig fordítva. Jézus leszögezi, hogy az teljesítette az apa (Isten) akaratát, aki ténylegesen kiment a szőlőbe (Máté 21, 23-28.); b.) egy ember három éve hiába keres gyümölcsöt a fügefáján, még egy évet ad neki, azután kivágatja (Lukács 13, 6-9.) c.) nem mindenki üdvözül, aki azt mondja Jézusnak, "Uram, Uram", hanem az, aki megteszi a mennyei Atya akaratát (Máté 7, 21-29.); d.) azok üdvözülnek, akik enni, inni adnak a legkisebbeknek, akik szállást adnak nekik, akik ápolják őket betegségükben, látogatják őket a börtönben (Máté 25, 31- 45.). Az első két szakaszra valahogy még ráhúzható, hogy esetleg szimbolikusan a hitről (is) szól, a harmadik és a negyedik viszont félreérthetetlen. Jézus hitet és tetteket is vár a követőitől, a hit és a tettek egyensúlyára tanítja őket. Következésképp az üdvösséghez nem elég a hit tettek nélkül, sem a tettek hit nélkül - ám mivel Istennél semmi sem lehetetlen, még ebben sem lehetünk egészen biztosak. Abban viszont igen, hogy Isten szereti a világot és az emberiséget, ennek megfelelően szabályozza az egyes emberek üdvözülését, magyarán: bármiféle kicsellózós modell hamis istenképet tükröz.

- Ha egyedül a hit számítana, akkor jedi lovagoknak kellene lennünk, akik elmeerővel pelenkáznak, fűtenek, építenek házat, és zsolozsmával (agyi koncentrációval) nyírnak füvet. Ez irreális elképzelés, értelmetlenné tenné az "ora et labora" második felét. Persze lehet, hogy minden iparkodó szerzetes tévúton járt, csakhogy Jézus megkísértései között szerepel, hogy ugorjon le a templom párkányáról, majd elkapják az angyalok (Máté 4, 1-11.), és Jézus nem ugrik! Nem vonja ki magát az emberi normalitás törvényei alól, nem Superman, nem jedi lovag. Ha Ő magára vette a hétköznapi létet, annak velejáróival együtt, mi sem tehetünk ennél jobbat.

- Ha egyedül a hit számítana, akkor az ájtatosság többet érne a rászorulók segítésénél. Ez esetben Jézus megdicsérné a farizeusokat, akik példásan ájtatosak voltak. A világért sem gyógyítana Sábeszkor, hiszen ez az ájtatosság arcul csapása, a szent hit herén rúgása. Jézus ezzel szemben igen kemény bírálattal illeti, lankadatlanul ostorozza a farizeusok felfogását.

- Szerencsésebb lett volna, ha Luther észreveszi, hogy főként a búcsúcédulákkal van gondja, és e félig-meddig jogos gyakorlati probléma megoldását keresve nem lépi át az ésszerűség határát. Olyan logikai tartományt szeretett volna létrehozni, amelybe nem fér bele a búcsúcédula, nem törődve azzal, hogy mennyire reális, mennyire életszerű ez a logikai tartomány. A "csak a hit" kezdetű tétel ezen az egy feladaton kívül semmire sem alkalmas, mai szemmel nyakatekert és csőlátó okoskodás, épp ellenkezője A Jézus által tanított egyszerűségnek és nyitottságnak. Ráadásul a gyakorlati probléma közben (450 éve) megoldódott, ideje, hogy a protestáns gondolkodóknak feltűnjön ez a tény.
- Luther egyetlen mentsége, hogy fogalma sem volt a komplex szövegértelmezésről: nem gondolkodott eltérő célközönségnek szóló eltérő üzenetekben, olyan univerzális jelentést szeretett volna előállítani, amely a hangyáktól az ufókig mindenkire érvényes. Jézus azonban célközönségek szerint mást és mást tanított. A zsidó hallgatóság a Törvény (Tóra és a Talmud) betartására helyezte a hangsúlyt, és NEM hitt Jézus messiásságában, logikus, hogy feléjük a hitet hangsúlyozta - a cselekedetek a többségüknél eleve megvoltak. A nem zsidóból lett messiáskövetők (keresztények) esetében viszont a hit volt eleve meg (ha nem hittek volna Jézusban, definíció szerint nem lettek volna kereszténnyé!), számukra a cselekedet nem volt alapértelmezett, feléjük a jézuskövetésnek ezt az oldalát is hangsúlyozni kellett. Luther nem ismerte a szövegértelmezés alapjait, rálátása sem volt az ismerethiányra, ezzel a bátorsággal rontott be a porcelánboltba, és mikor a józan ész ellenállásába ütközött, érvek helyett átkozódni kezdett. Akárhogy is fáj, a protestáns alapító nem volt olyan csillogó elme, akit őszinte lelkesedéssel lehet ünnepelni.

Predesztináció: Jean Calvin (1509-1564) szerint Isten előre eldöntötte, ki kerül a mennybe, és ki a pokolba. Az ember annyit tehet, hogy maximális hittel igyekszik, miközben nem tudhatja, hogy Isten hová szánta őt.

- Ha ez annyit jelent, hogy Isten előre látja a szabad döntéseinket, amelyek eredményeként a mennybe vagy a pokolba kerülünk, akkor felesleges predesztinációnak nevezni, mivel ez a mindentudás része. Ha többet jelent, akkor viszont számos gond merül fel.

- A predesztináció a világot Isten bábszínházává silányítja, az embert pedig marionetté, aki úgy mozog, ahogy Isten rángatja. Sátán e felfogásban konkurens bábművész, aki Istennel átellenesen rángatja a szálakat, és ketten együtt jól szórakoznak az eredményen. Más hasonlattal: a predesztináció szerinti világ olyan, mint egy számítógépes program, amelyben a programozott objektumok szabadnak vélik magukat, miközben napjaik a programozó akarata szerint peregnek. Sátán pedig hacker, aki megzavarja a program lefutását, méghozzá Isten jóváhagyásával, hiszen Ő akarta úgy, hogy egyes objektumok Sátán utasításainak engedelmeskedjenek. Ez agyrém.

- Az Evangélium szerint Isten szereti a világot, az emberiség üdvözülését akarja. A predesztináció szerinti Isten nem szereti a világot, nem akarja az emberiség üdvözülését, hanem szórakozik az emberrel, mint macska az egérrel. Ez egy destruktív, kártékony istenkép, nem is emlékeztet Jézus tanítására. Nem csoda, hogy e téveszme végiggondolásából a kereszténység teljes elutasítása sarjadt.

- Végezetül, a predesztináció a "csak a hit" elvének is ellentmond, hiszen hiába a hit, ha más van előre elrendelve. Ha pedig a hit is el van rendelve, akkor az ember valóban csak egy programozott objektum a Mátrixban (a Mátrix című filmnek megfelelően), ám a felszabadulás leghaloványabb reménye nélkül. Ez esetben a menny sem kecsegtet semmi jóval: aki a földön így sanyargatja az objektumait, miért fürösztené őket tejben-vajban a birodalma másik felében? Mi ebben az örömhír? A predesztináció szöges ellentétben áll az Evangéliummal.

A protestantizmus a kedvenc informatikai mottómra emlékeztet: "A számítógép könnyebbé és gyorsabbá teszi azon feladatok megoldását, amelyek számítógép nélkül nem is léteznének." A protestánsok nemzeti nyelvekre fordították a Bibliát, ezáltal bárki könnyen hozzáférhet a protestantizmus tanait cáfoló bibliai szakaszokhoz. Nem szeretnék igazságtalan lenni: a Biblia lefordítása komoly érdem, a protestánsok a maguk korában érvényes problémákra reagáltak, az adott kor ismereteinek színvonalán. Azóta viszont nagyot fordult a világ, a Katolikus Egyház megreformálta a problémás területeket, és beelőzött, jelenleg a protestánsoknak van sürgős felzárkóznivalójuk. Az informatikában ezt bakugrás (leapfrog) effektusnak nevezik. Aki öt éve vette a gépét, az hátrányban van ahhoz képest, aki négy éve, de ha frissen vásárol, megint előnybe kerül, amit hamarosan elveszít a jövőre vásárlóhoz képest. A protestantizmus előtt is nyitott a lehetőség, hogy visszaelőzzön: korszerűsítheti a lassan ötszázéves nézeteit, újra élcsapattá válhat az egyetemes (görögül: katholikosz) egyházban.

Ha én róka volnék

Száz egeret fognék ezzel a hírrel: "(Európai Unió) Maradhat a telefonadó is
A telekommunikációs szektorra kivetett válságadó után most a telefonadó ügyében indított keresetét is visszavonta az Európai Bíróságon az Európai Bizottság Magyarország ellen - közölte Ryan Health, a digitális területért felelős biztos, Neelie Kroes szóvivője. A döntést azzal indokolta, hogy júniusban a bíróság úgy határozott, hogy a Franciaországban 2009-ben a távközlési szektorra kivetett adó sem ütközik uniós jogba, konkrétan az engedélyezési irányelvbe, ezért az ehhez hasonló kifogásait, amelyeket ugyanerre az irányelvre hivatkozva indított Brüsszel, most sorban mind visszavonja a Bizottság. MTI" (Forrás: metropol, 2013. szeptember 27. péntek)

Elsőként kifejteném, hogy beállt az úgynevezett "Hungary-fatigue" (Ungarn-fásultság), az Európai Bizottság izomlázat kapott a Magyarországnak kiosztott sallerektől, és bár bőven akad még koki a kokitárban, nagylelkűen úgy döntött, hogy - üsse tyúkanyó -, ezúttal futni hagy bennünket, csak aztán meg ne lásson többet a környéken, mert lesz nemulass.

Másodsorban elmagyaráznám, hogy miután az Európai Bizottság földbe döngölte Magyarországot, feltörölte vele a Vén Kontinens porát, kifacsarta bő gatyánkat a szelektív hulladékvíz-gyűjtőbe, lehipózta rólunk az ugarszagot, merő jószívűségből mégsem küld vissza minket a sztyeppére, ahová egyébként valók vagyunk, mert ejropéer úriember nem süllyed a vele szemben álló alpári csürhe szintjére.

Harmadsorban közölném: a magyaroknak minden okuk megvan rá, hogy magukba szálljanak, mert ki hallott már olyat, hogy a kis töpszli addig hepciáskodott a nagykutyákkal, míg azok rá nem csattintottak egyet a méretes állkapcsukkal, és kitörött az összes foguk? Ilyen nincs, sosem volt, sosem lesz, tessék szépen helyreállítani a harapási rendet, és kirúgni a hatalomból minden másként gondolkodót.

Negyedsorban sejteni engedném, hogy okosan van ez kitalálva, még nincs vége a játszmának, Brüsszel egy nagyobb átkaroló hadművelet részeként visszavonulást színlel, hogy mikor már biztonságban érezzük magunkat, harapófogóba szorítson, dupla Nelsonba fogjon, tripla Rittbergerbe szúrjon, a Nagy Bertába töltött sós lövedékkel hátsón lőjön, elpárologtasson a kozmikus csodafegyverrel, és szétszórja atomjainkat a távoli galaxisok peremvidékén - nu zájec, nu pagagyi!

Így folytatnám ezt százig és tovább, helyre igazítván a hagymázas téveszmét, miszerint az, hogy Brüsszelnek a sokadig körben sem lett igaza Magyarországgal szemben, az azt jelentené, hogy Magyarországnak a sokadik körben is igaza lett Brüsszellel szemben. Nem, nem, soha! Ha én róka volnék, sajtszerzésre szakosodnék, és sosem énekelném, hogy ...amióta a szívemet összetörte, savanyú a, savanyú a császárkörte.

Rugalmas visszacsatolódás

A "kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis miénk" hetilap legfrissebb számában olvasom, hogy Magyarország gazdasága kivívta és megőrizte a nemzetközi befektetők bizalmát, ezért hagyták hazánkat gyakorlatilag érintetlenül az utóbbi hetek pénzpiaci rezgései, amelyek hatására 20%-ot vesztett az értékéből az indiai és a brazil valuta, átlagban 3%-kal gyengültek térségünk fizetőeszközei, míg a forint mindössze 2%-kal ér kevesebbet. Ez - írja sajnálkozva a lap ügyeletes közgazdásza - a kormány következetes és hiteles államháztartási intézkedéseinek tudható be.

Egy másik cikk arról értesít, hogy az EU furkósbotja csak azért nem pattog a hátunkon, mert Brüsszelnek nincs eszköze fellépni egy olyan alkotmány ellen, amelynek vitatott rendelkezései külön-külön mind megtalálhatók más tagállamok alkotmányában. Pedig jogos és indokolt lenne a furkó, teszi hozzá a liberális szerző, aki továbbra is úgy látja, hogy Magyarországgal komoly baj van. Ám az EU nem vetette be ellenünk a szavazatmegvonás "atombombáját", a politikai nézeteltérések miatt nem fagyasztotta be a fejlesztési támogatásainkat, sőt a nyáron megszavazott Tavares-jelentésben kilátásba helyezett alapvető európai értékeket (minden tagállamban) felülvizsgáló mechanizmus bevezetésére sincs esély a közeljövőben.

Nem érdemes köntörfalazni: sztálingrádi fordulat ez bal-liberális honfitársaink számára. A 2010 óta indított támadások egyike sem jött be, minden ötletük balul sült el, lábon lőtték maguk alatt a fát. Az őszinte vallomás úgy hangzana, hogy "hazudtunk éjjel és nappal, minden sorban és hullámhosszon, kivált a kérdéseinkkel", de hát ki venné meg ezek után a kicsit sárga, kicsit savanyú lapot? Érthető, hogy Sztálingrád után legalább Csernobilt szeretnék elkerülni. A taktikus beismerés ezért így szól: minden prognózisunknak az ellenkezője valósult meg, amiből világosan kiderül, hogy végig igazunk volt, csak sajnos a körülmények ellenünk dolgoztak. Vegyük észre, hogy három és fél év gátlásosan igazmondó tényszeretete után a bal-lib média éppen rugalmas visszacsatolódást hajt végre ahhoz, amit pongyolán valóságnak szoktunk nevezni.

Magyarnak lenni jó!

Kezdem megszokni, hogy ha nemzeti ünnep, akkor balhé, vagy inkább bal-hé. Idén augusztus 20-án az István, a király alföldi előadása a soros balhéforrás. Mazochistán megtekintettem, nehogy elmaradjon a szembenézés. Többféle gondolatom is támadt, megosztom őket, hogy az ügyeletes szembenézetők oldalán se maradjon el.

Felteszem, az István, a király című musicalt nem véletlenül írta Szörényi és Bródy, továbbá nem véletlenül játszották hősi, pátoszos felfogásban és hatalmas sikerrel a rendszerváltozás környékén. Felteszem, ez a felfogás nem csak a közönségre tekintettel alakult így, hanem a szerzők is így tartották jónak, a szocializmus leverő évtizedeihez képest szebbnek tűnt a hősi múlt, jól esett visszatalálni a gyökerekhez. A 2013-as előadás nagy érdeme, hogy elszakadt ettől a gyökérkereső felfogástól. Nagy hibája ugyanez.

Az eredeti musical ugyanis nem volt szirupos vereckei giccs, elég árnyaltan mutatta be a magyar hagyományokhoz való ragaszkodást, István vívódását az ejropéerség bevezetése közben, majd a magyar ejropéerség diadalát. Az Alföldi Róbert rendezte idei előadás koncepciót vált, ám ezzel mondanivalót veszít. Akárhogy próbálom egységbe rendezni a darab üzenettégláit, csak kaotikus zsákutcák, ablaktalan házak épülnek: 1. István behívja az idegeneket, hogy legyűrje saját népét és annak jogos vezetőjét, a derék Koppányt; ez fasisztoid karhatalommal sikerül is, a szent korona ketrecébe zárja a magyarokat, akik aztán hiába rázzák a rácsot - ez tűnik az elsődleges üzenetnek, csakhogy az előadás kegyetlen sztyeppei barbárként, afféle bő gatyás bugaci bunkóként ábrázolja Koppányt, híveit pedig vértől részeg csürhének, akikért őszintén szólva nem fáj a néző szíve, szóval, hová tűnt a drámai konfliktus? 2. Ha Koppány ennyire gáz, István ennyire gáz, a külhoni ejropéerek ennyire gázok, a karhatalom ennyire fasiszta, a kereszténység ennyire ciki, a szent korona ennyire börtön, a darab végén felcsendülő Himnusz ennyire vállalhatatlan, akkor igazából miről szól a koncepció, melyik kontinensről kit kíván megszólítani, és milyen mondanivalóval? 3. Még bal-libéknál sem szokás vitatni, hogy a maga korában István volt az ejropéer, a nyugati, a haladó, a távlatos gondolkodó, Koppány pedig a maradi, a keleti, az ugar fura ura, egy ezen a tájon halálra ítélt (mert nem eurokonform) értékrend és életforma hordozója. Ha ehhez képest István idegenbérenc, a kor ejropéerei pedig keresztény fasiszták, akkor hová jutunk? Egy megfejtés adódik: magyarnak lenni Alföldi Róbert felfogása szerint többszörös önellentmondás, kifordítom, befordítom, akkor is ciki, akárhonnan nézem, akkor is gáz, egyetlen példakép, egyetlen távlatos gondolat, egyetlen vállalható részlet nélkül. Nos, ez több ponton látszik ütközni a történelmi tényanyaggal, mint egy vereckei giccs vagy egy sötétben világító műanyag Árpád-házi szoborcsoport, háttérben kutyafejű pufajkás turullal.

Ha a középkor keresztényei nem lettek volna magasan jobbak a konkurenciánál, akkor az európaiak felszabadítóként fogadták volna Attilát, önként átadták volna kincseiket "kalandozó" őseinknek, sőt átvették volna trendi, haladó kultúránkat, könyörögtek volna, hadd jöjjenek velünk csodálatos törzsszövetségünkbe. Igazából, ha rossz hely lett volna a középkori keresztény világ, akkor nem lett volna mit elkalandozni onnan, kiírhatták volna rovásírással, hogy "Tisztelt Portyázó! Momentán kincsszűkében vagyunk, ha rabolnivalóval rendelkezel, szeretettel várunk. U.i.: Légyszi, nyilat is hozzál, mert mindet ellőttük. Reflexíjak előnyben." Nándorfehérvári diadal és déli harangszó ide vagy oda, az európaiak ez esetben haragudnának ránk, amiért távol tartottuk tőlük az aranyos török hódítókat. Ha így éreznének, most nyilván több német bevándorló élne Törökországban, mint fordítva, és Isztambulból importálnánk a hatméteres fekete Türkcedest, meg az automata Kemál Auditürköt. Nézzünk szembe azzal, hogy a középkor keresztényei és utódaik mindig is szimpatikusabbak, szelídebbek, sikeresebbek és versenyképesebbek voltak a rendelkezésre álló alternatíváknál.

Ha István egyszerű idegenbérenc lett volna, akkor nem tudta volna megőrizni a magyar kultúra lényegét, nem tudott volna ezer évig életképes királyságot alapítani. A szomszédos királyságok számtalanszor igyekeztek Magyarországot bekebelezni és beolvasztani, de tartósan sosem sikerült. A puszta tény, hogy a tatárjárás, a török hódoltság, a népességpótló betelepítések, az osztrák függőség és a német hivatalos nyelv évszázadai után magyarul vitatjuk meg ezeket a kérdéseket, cáfolja, hogy István egyszerű idegenbérenc lett volna, vagy hogy honfitársainak magyar értékrendjére tört volna. Nézzünk szembe azzal, hogy államalapító királyunk magyar jövőt adott nemzettársainak és a később befogadandóknak.

Ha magyarnak lenni ciki lett volna, akkor szintén ciki lett volna franknak, gallnak, walesinek, baszknak, dánnak, svédnek, norvégnek, bretonnak, skótnak, írnek lenni, és ma is az lenne. Ezek a népek mind barbárból lettek európaiak, mind elvetették a kultúrájuk nem eurokonform részét, és mind több-kevesebb erőszak hatására tettek így. Egyikük múltja és kultúrája sem szebb vagy vállalhatóbb a miénknél. Viszont e népek mind dicsőnek látják magukat és múltjukat, kultúrájukat szépnek, szerethetőnek, ápolandónak tartják, és mintha éppen ettől élnének jólétben. Nézzünk szembe azzal, hogy az európai népek közében nem trendi az önostorozás, az önutálat.

Egy nemzet identitása nem bonyolult képződmény, erősen hasonlít az egyén identitására. A legtöbb felnőtt meggyőződése, hogy a szülei aranyosak, kedvesek, szépek voltak, a gyermekkori ház pedig hatalmas, gyönyörű és otthonos. Ez ritkán vág egybe a dokumentarista kutatások eredményével, ám a pszichológusok nem biztatnak dokumentarista kutatásra, olyan identitást tartanak jónak, amellyel a felnőtt sikeres lehet, pozitívan gondolkodhat, egyensúlyban élhet önmagával, jólétet teremthet, és szeretetet adhat a körülötte élőknek. Ezt fontosabbnak tartják, mint hogy elkezdje egy kukacos, rosszindulatú öregember szemével látni a gyerekkorát. Nézzünk szembe vele, hogy ugyanez a helyzet a nemzetek identitásával is, és hogy mi vagyunk az egyetlen nép Európában, amely indulatos vitát folytat a pozitív kontra negatív identitás kívánatosságáról, arról, hogy nagy vagy kicsi merjen-e lenni.

Számos felnőttet szembesíthetnénk azzal a helyzettel, hogy apja kissé iszákos volt, nem dolgozott mindig sebészi pontossággal, anyja pedig némi jóindulattal is csak átlagos szépségű asszony volt, aki néha odaégette az ebédet. Tényeket is felhozhatnánk ennek alátámasztására, népszerűséget azonban nem remélhetnénk e törekvéstől. Valószínűleg a pszichológusoknak sem tudnánk megmagyarázni, mit akarunk, és azt miért tartjuk üdvösnek. A tényanyaggal szembemenni pedig eszünkbe se jutna, miért is vetemednénk ilyesmire? Ez a magyar baloldal problémája: nem tudja megmagyarázni, kit miért mivel akar szembesíteni, miért a történelmi tényanyaggal elszántan szembemenetelve, és hogy miért remél ettől szavazatokat, választási győzelmet.

Magyarnak lenni jó manapság, minden okunk megvan a pozitív identitás vállalására. Paradox módon ezt erősíti minden légből kapott kritika, minden tényszerűtlen múltfeketítő kísérlet - hiszen ha érdemi gond lenne velünk, azt történelemretusálás nélkül is sikerülne meggyőzően bemutatni. Az István, a király színre vitelével Alföldi Róbert ékesen bizonyította, hogy fejében a nemzeti színházcsinálás összekeveredik a nemzetietlennel, és hogy egy előadás teljes szétesése árán is ragaszkodik az utóbbihoz - vagyis fogalmi ellentmondásban leledzett a Nemzeti Színház élén, neki is jót tett, hogy az ellentmondás végre megszűnt. Borzasztóan gyötrődhetett a szerinte vérciki nép kulturális fellegvárát vezetve, nincs az a pénz, ami ezért kárpótolhatta volna, és most ujjong, hogy megszabadult. Titokban nyilván vele örvendenek a pártján állók is, tehát mindenki jól járt, boldog és optimista. Azonosságomat a walesiekhez, írekhez, skótokhoz, bretonokhoz hasonló büszke európaisággal vállalva azon töprengek, vajon meddig folytatja az ellenzék a zuhanórepüléssel kombinált terített betlistratégiát, azaz milyen bal-hé várható a következő nemzeti ünnepen.

U.i.: Időközben Szörényi a Heti Válasznak adott interjúban megmagyarázta, szerinte miért zseniális Alföldi rendezése, hogyan lesz belőle origó a musical jövőbeni rendezői számára, és hogy a szerzők fejében a darabot alkotva többet forgott Kádár János bácsi, mint első Pisti, alias Király István bácsi. Kétféle válaszom van: 1. ezek szerint a közönség a rendszerváltás környékén évekig totál félreértette a darabot, és a szerzők sunyi módon nem szóltak... még a rendezőnek sem! 2. vagy Szörényi Levi bácsi írta át fejben a múltat, és búsul a szép szocializmus bukásán, amelyben szalonlázadóként komfortosabb helye volt, mint manapság, amikor a mindenre nemet mondás, az örökös fanyalgás már nem számít hőstettnek. Akkor félszavakból érteni vélte a pártbizottság a "rendszerellenes" üzenetet, ma meg sok szóból félig sem értjük egymást. Ez van, a GDP-t nem a sopánkodás, nem a szájkarate, hanem az összehangoltan végzett közös munka növeli, ehhez pedig több évtized nem, nem-je után pár év igen, igen-jeire lesz szükség.

Választás előtt

Nem egészen egy év van a választásig, izgalmas és válságos, konfliktusteli tizenegy hónapra számíthatunk.

Kinek drukkolok? A közjó és a közérdek érvényesülésének. Szabad versenyt hirdetek, győzzön az, aki jobban, hitelesebben képviseli közös céljainkat. Szavazzon arra a többség, akit alkalmasabbnak lát jól megfontolt érdekeink megvalósítására. Minden párt egyformán esélyes, egyedül rajta múlik, kihasználja-e a lehetőséget. A politika a lehetséges művészete.

A választók egy része számára az lesz a szimpatikus, aki nem ismeri el a közös érdekek létét. Ilyen lehetőség is van, de úgy gondolom, hogy nem lesz elég a szavazatok többségének megszerzésére. Talán még időben szólok: 2014-ben valószínűleg olyan párt nyer, amelyik nem tekinti mellékesnek a hazánk nevében is szereplő népet, esetlegesnek geopolitikai helyzetünket, határon túli közösségeinket, és nem tartja puszta véletlennek, hogy az avar, kelta, szarmata, vizigót, gepida és a longobárd nyelvek valamelyike helyett  éppen azon a nyelven beszélünk, amelyen soraim íródnak.

Közel négy éve, 2009. augusztus végén kezdtem el ezt a blogot, azóta hatszáznál több bejegyzést alkottam általános és aktuális közügyi témákról. Jólétnövelő mondanivalóm végére értem, az előzmények visszakereshetők időrendben, cím és kulcsszó szerint.

Azért váltottunk rendszert, hogy felzárkózzunk az osztrák jómódhoz. 1989-ben a GDP-nk 55%-a volt a sógorokénak, 20 évvel később pedig 45%-a, szóval lemaradtunk, mint a borravaló. Vagy ők csinálják utánozhatatlanul jól, vagy mi értettünk félre néhány alapvető dolgot. Mit? Erről szól a blog. Olvass és gazdagodj.

Elsőként ezt javaslom: http://verteslaszlo.blogspot.hu/2009/08/mire-jo-az-osszefogas.html

Az én Európám

Úgy szokás nálunk beszélni Európáról és az európaiságról, mintha egyféle volna -- a lényeg, hogy a jobboldal ne férjen bele. Valójában Európa nem egyféle, a jelmondata is így szól: Egység a sokféleségben.

Tény, hogy létezik a bal-liberális Európa, de ugyanúgy létezik az az Európa is, amelynek az értékrendjét én vallom, amely semmilyen értelemben nem ütközik a magyarságommal, és amelybe jobb- és baloldal egyformán belefér. Szobra is van, az Európai Parlament strasbourgi épülete előtt, a Winston Churchill szárny bejáratának közelében található. 1995-ben készült, Gianni Visentin olasz művész Európai szél című alkotása, az ismertető szerint: "Himnusz az élethez. Az új szél megmutatja, hogyan emelkedhetünk felül a materializmuson és a régi kontinens megosztottságán. A szobor a szabadság szimbólumaként egy mezítelen családot ábrázol, amely mentes a környezeti, erkölcsi és társadalmi szennyezettségtől. Az édesanya egy csecsemőt tart a magasba, mintegy kiemelve őt a mérgező légkörből, így hirdeti a szolidaritás és az egység győzelmét." Az alkotás oldalán látható táblán az is szerepel, hogy a család a társadalom alapja.

Ez az én Európám, ez az én európai értékrendem.

Európa keresztény

Sokan próbálják ezt elvitatni, de nincs könnyű dolguk, mivel

• nem is olyan rég minden európai ország államvallása a kereszténység volt
• az államhoz kimondva-kimondatlanul azóta is valamely keresztény felekezet áll a legközelebb
• az általunk használt keresztény naptárt az egyház dolgozta ki, és Gergely pápa vezette be
• a vasárnapi pihenőnap a keresztény miserendből következik
• a munkaszüneti napok között főként keresztény ünnepeket (Karácsony, Húsvét, Pünkösd) találunk, és ha kivételként mégsem, akkor azok világi ünnepek (pl. május 1., a dolgozók jogainak napja) -- de sosem valamely más vallás ünnepnapjai.

Európa kereszténységét vitatni tények alapján nem lehet, de vágyként, ambícióként természetesen szabad. Hosszabb távon akár az összes keresztény ünnepet meg lehet próbálni lecserélni, csak mire? Néhány ötlet:

• ott van például a nőnap -- az szexista
• ott az anyák napja -- az patriarchális, és eleve vasárnapra esik
• ott van a gyermeknap -- a hagyományos családmodellt erőlteti, szintén vasárnap
• ott van a szabadság napja -- az meg nacionalista
• lehetne egyenlőség napja -- de mikor és kitől kapna többségi támogatást?
• lehetne testvériség napja -- mekkora a tömegvonzása?
• ünnepelhetnénk még az egyén, a fogyasztás, a pénz, a technika, az autózás, a reklám és a média napját -- csakhogy most is ünnepeljük, az év kb. 355 napján, ráadásul munkával, és nem -szünettel.

Hát így jártunk. Többek között ezért marad Európa továbbra is keresztény.

Ki a képmutató?

A német zöld-liberálisok fel kívánják tárni pedofil múltjuk néhány szeletét. A nyolcvanas években ugyanis a szégyenmentes szexuális szabadságért küzdöttek, ennek részeként a gyermekek és felnőttek közötti szex lehetőségéért is.

Évek óta keményen támadják az egyházat az eltusolt papi pedofíliaesetek miatt, saját házuk táján viszont eddig nem söprögettek.

A helyzet pikantériája, hogy a zöldeknek gratulálniuk kellene a pedofil papoknak: leküzdötték a szégyenérzetüket, megvalósították a szexuális szabadságot, a legzöld-liberálisabb értékrend szerint. Azaz a valamikori legzöld-liberálisabb értékrend szerint. Ma másként gondolják, időközben rablóból pandúrrá lettek.

Vezessük végig az események logikáját: az egyház elvben határozottan tiltja a pedofíliát, a gyakorlatban viszont nem tudta nullára csökkenteni, sőt a tényleges esetek egy részét még el is tusolta. A zöldek viszont elvben és gyakorlatban is támogatták a pedofíliát, éveken át küzdöttek az elfogadtatásáért, ám azóta pálfordultak. Melyik oldal a bűnösebb, melyik a képmutatóbb?

Ha az egyház elvben és gyakorlatban is helyesli a pedofíliát, és éveken át küzd az elfogadtatásáért, az csökkentette vagy növelte volna a papi pedofíliát? Nyilvánvalóan növelte volna. Ha a zöldek elvben elutasítják a pedofíliát, bár a gyakorlatban nem tudják nullára  csökkenteni, az csökkentette vagy növelte volna a köreikben előforduló esetek számát? Nyilvánvalóan csökkentette volna. Ebből következően a pedofil esetek számának növekedéséért a zöld-liberálisok felelnek, az általuk okozott általános növekedés piciny töredéke gyűrűzött be az egyházba.

Az az oldal súlyosbítja a családon belüli pedofil eseteket, amelyik a hagyományos erkölcs, a gátlások és a szégyenérzet mellett áll, vagy amelyik teljes szabadságra, gátlástalanságra és szégyentelenségre biztat? A iménti módszerrel ezt is eldönthetjük. Ha az egyház szabadságra, gátlástalanságra és szégyentelenségre biztat, az csökkenti vagy növeli a pedofil esetek számát? Nyilvánvalóan növeli. Ha a zöld-liberálisok a hagyományos erkölcsre, a gátlásokra és a szégyenérzetre helyezik a hangsúlyt, az csökkenti vagy növeli a pedofil esetek számát? Nyilvánvalóan csökkenti. Ebből következően a pedofil esetek családon belüli növekedéséért szintén a zöld-liberálisok felelnek.

Mi a helyzet az eltusolással? Ebben az egyház és a zöld-libek is bűnösek, ám az egyház mára megtisztult, a zöldek pedig mindössze kénytelen-kelletlen próbálkozásba kezdtek, hogy a népszerűségüket nulla fölött tartsák. Erősen kétséges, hogy utolérik-e valaha az egyházban már megvalósult eredményeket, mivel a zöld-lib pedofil érintettség a mozgalom legfelső szintjéig terjed, így nem csak közkatonáktól, hanem a vezérkar, azaz a plakátarcok egy részétől is meg kellene szabadulniuk.

Ki a képmutatóbb? A keresztény egyház a tökéletességet keresi, miközben nem tökéletes. Ha azt állítaná, hogy tökéletes, képmutató lenne. Viszont nem ezt állítja, hanem hogy gyarló bűnösként törekszik a zsidó Messiás tanította tökéletességre. Ez nem képmutatás, hiszen igaz, a szavak és a tettek egybevágnak. A zöldek azt állítják, hogy küzdenek minden visszaélés ellen, miközben a legüldözöttebb változatát saját maguk terjesztették, és saját soraikban azóta sem küzdenek ellene, nem néztek szembe a múltjukkal, nem zárták ki a pedofíliában érintett tagjaikat. Ez képmutatás, mivel a szavak ellentmondanak a tetteknek.

Kérdés, miért nem ezt olvassuk a hírekben. A választ az olvasóra bízom. A Wikipedia témába vágó szócikke szakszerűen írja le a tényleges helyzetet: "Egyházi személyek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések: Németországi kutatások arról tanúskodnak, hogy öt esetből négy családon belül történt. Az összes elkövető 0,3 százaléka volt egyházi személy.^[3] Reinhard Haller törvényszéki pszichiáter is felhívja rá a figyelmet, hogy „a pedofil tettek elkövetőinek 99,7 százaléka nem egyházi személy”, „a legtöbb ilyen eset családban vagy zárt rendszerekben fordul elő, például egyesületekben."

Ehhez képest egészen más képet kapunk a médiából. Ahogy az erőviszonyok állnak, nem a média lesz kiegyensúlyozottabb, hanem a Wiki-szócikket fogják átírni, máris ott a figyelmeztetés: 

Ez a szócikk sürgős javításra/bővítésre szorul, mert ahhoz képest, amilyen fontos témát tárgyal, vállalhatatlan, katasztrofális állapotban van.

Álláspontom szerint vállalhatatlan és katasztrofális állapotban a te valóságismereted, erkölcsi logikád és egyházról alkotott képed van, kedves olvasó.