Az ellenzék rendszeres szociális követelései (kevesebb munka - több jog magasabb fizetés mellett, hosszabb szabadság, több segély és támogatás) visszhangtalanok maradnak, az LMP népszavazási kísérlete is elhalt. Ellenzékből könnyű követelni, kormányon nehéz teljesíteni, ezért a szociális kártya általában előnyösen játszható ki a mindenkori kormány ellen. Nálunk mégsem jön be, és nem véletlenül.
A rendszerváltás idején az osztrák életszínvonal volt számunkra az etalon, a távoli vágyálom, felzárkózási törekvéseink célja. Huszonkét év elteltével még távolabb vagyunk tőle. 1990-ben az egy főre jutó GDP szorzója 2,01 volt, 2010-ben már 2,74, az osztrák átlagfizetés pedig közel ötszöröse a magyarnak*. Egy átlagos magyar dolgozó életszínvonala messzebb van az osztrák átlagtól, mint egy magyar segélyezettétől. Ráadásul felfelé a különbség nem az aktivitásban van. Mind az osztrák, mind a magyar munkás szorgalmasan dolgozik, csupán egy-két száz kilométer és egy légies határ választja el őket.
Lefelé már nem a földrajzi különbség dominál: az átlagos segélyezett alacsonyan képzett, demotivált, nem keresi a lehetőséget, nem igazán igyekszik a sorsát jobbra fordítani. Ez érthető módon kevés szimpátiát vált ki a szorgalmasan dolgozókból, akikből bűnösen kevés van. A magyarok aktivitási aránya európai összevetésben a legalacsonyabbak közé tartozik. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy sokan nem hivatalosan, a szürke gazdaságban dolgoznak.
A rendszerváltás során megszűnt egymillió munkahely, azóta beszélünk róla, hogy sokkal több embernek kellene dolgoznia. A kényelmes szociális ellátás nem motivál a munkára, a szociális diszkomfort annál inkább. Ez magyarázhatja a Fidesz segélycsökkentő, munkára ösztönző intézkedéseinek kedvező társadalmi visszhangját, vagy legalábbis a tiltakozás társadalmi visszhangtalanságát.
A szociális programok másik fő problémája, hogy kidolgozóik, propagálóik többnyire maguk is korábbi döntéshozók. Ők felelnek mindazért, ami a magyar és az osztrák életszínvonalat elválasztja. A gazdaságunkat félremenedzselték, képzetten, diplomásan, valódi kis- és nagydoktorikkal, szakmailag magas színvonalon, nemzetközi élvonalba tartozóan. A magyar közgazdász szakma 2010-re megbukott, de minimum hitelét vesztette a Fidesz unortodoxiájával szimpatizáló tömegek szemében. Ezért aztán hívhatja magát Haza és Haladásnak, szociális programnak, eurokonform gazdaságirányítási iskolának, nem megy vele sokra. Kollektív lelke mélyén a társadalom tisztában van vele, hogy a gazdaság osztrák pályára állítása nem bízható a korábbi döntéshozókra, és hogy rossz ütemérzékre vall válság közepette szociális követelésekkel nyomulni.
Néhány év múlva, mikor a nem ortodox intézkedések pozitív vagy negatív mérlege megvonható, mikorra kiderül, hányan álltak munkába szociális diszkomfort ellen, mikorra a programalkotók kivetik soraikból a gazdaság félremenedzselőit, a társadalom talán újra megszólíthatóvá válik szociális ügyekben.
*Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Hungary , http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Austria
A rendszerváltás idején az osztrák életszínvonal volt számunkra az etalon, a távoli vágyálom, felzárkózási törekvéseink célja. Huszonkét év elteltével még távolabb vagyunk tőle. 1990-ben az egy főre jutó GDP szorzója 2,01 volt, 2010-ben már 2,74, az osztrák átlagfizetés pedig közel ötszöröse a magyarnak*. Egy átlagos magyar dolgozó életszínvonala messzebb van az osztrák átlagtól, mint egy magyar segélyezettétől. Ráadásul felfelé a különbség nem az aktivitásban van. Mind az osztrák, mind a magyar munkás szorgalmasan dolgozik, csupán egy-két száz kilométer és egy légies határ választja el őket.
Lefelé már nem a földrajzi különbség dominál: az átlagos segélyezett alacsonyan képzett, demotivált, nem keresi a lehetőséget, nem igazán igyekszik a sorsát jobbra fordítani. Ez érthető módon kevés szimpátiát vált ki a szorgalmasan dolgozókból, akikből bűnösen kevés van. A magyarok aktivitási aránya európai összevetésben a legalacsonyabbak közé tartozik. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy sokan nem hivatalosan, a szürke gazdaságban dolgoznak.
A rendszerváltás során megszűnt egymillió munkahely, azóta beszélünk róla, hogy sokkal több embernek kellene dolgoznia. A kényelmes szociális ellátás nem motivál a munkára, a szociális diszkomfort annál inkább. Ez magyarázhatja a Fidesz segélycsökkentő, munkára ösztönző intézkedéseinek kedvező társadalmi visszhangját, vagy legalábbis a tiltakozás társadalmi visszhangtalanságát.
A szociális programok másik fő problémája, hogy kidolgozóik, propagálóik többnyire maguk is korábbi döntéshozók. Ők felelnek mindazért, ami a magyar és az osztrák életszínvonalat elválasztja. A gazdaságunkat félremenedzselték, képzetten, diplomásan, valódi kis- és nagydoktorikkal, szakmailag magas színvonalon, nemzetközi élvonalba tartozóan. A magyar közgazdász szakma 2010-re megbukott, de minimum hitelét vesztette a Fidesz unortodoxiájával szimpatizáló tömegek szemében. Ezért aztán hívhatja magát Haza és Haladásnak, szociális programnak, eurokonform gazdaságirányítási iskolának, nem megy vele sokra. Kollektív lelke mélyén a társadalom tisztában van vele, hogy a gazdaság osztrák pályára állítása nem bízható a korábbi döntéshozókra, és hogy rossz ütemérzékre vall válság közepette szociális követelésekkel nyomulni.
Néhány év múlva, mikor a nem ortodox intézkedések pozitív vagy negatív mérlege megvonható, mikorra kiderül, hányan álltak munkába szociális diszkomfort ellen, mikorra a programalkotók kivetik soraikból a gazdaság félremenedzselőit, a társadalom talán újra megszólíthatóvá válik szociális ügyekben.
*Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Hungary , http://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Austria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése