O.K. az optimizmusra 7. rész

Nincs igazságtalanság

Pontosítok: a nyugati keresztény világban nincs rendszerszintű igazságtalanság. Ez azt jelenti, hogy a nyugati keresztény világban is előfordulhat eseti igazságtalanság, de nincs mögötte rendszerszintű probléma. Azt is jelenti, hogy a nem nyugati keresztény világban akár rendszerszintű probléma is előfordulhat. Továbbá, hogy a nem keresztény világban temérdek eseti és rendszerszintű igazságtalanság van abból adódóan, hogy az illető kultúrrégió 1. nem keresztény és 2. nem nyugati jelleggel az.

Mivel olvasóim a nyugati keresztény világban élnek, számukra érvényes üzenet, hogy nincs rendszerszintű igazságtalanság. S mivel ez talán nem magától értetődő, kifejtem.

Jézus tanítása nyomán kialakultak a nagy jóléti rendszerek, amelyek fedezékében csak az éhezhet elvétve, aki nem akar dolgozni, illetve aki mihaszna szülők gyermeke - míg a gyermekvédelem közbe nem lép. A munkaerőpiac tudás-, teljesítmény- és vállalkozókedv-alapú béreket biztosít, így aki többet akar keresni, az egyszerűen többet tanul, többet dolgozik, rátermettebben vállalkozik, és máris meg van oldva minden jogos problémája. Az a probléma, hogy "nem tanulok" / "nem dolgozom" / "nem vállalkozom" / "nincsenek kiemelkedő képességeim", "mégis ugyanakkora jövedelemre tartok igényt, mint a sokat tanuló és dolgozó, kiemelkedő képességű vállalkozók" NEM JOGOS probléma. Szerencse, hogy nem sikerül megoldani, mert attól összedőlne a jóléti civilizációnk.

A nagy jóléti rendszerek elvben minden problémát és veszélyeztetett egyént lefednek, a gyakorlatban viszont lehetnek (és vannak is) hiányosságok, melyek a rendszer hatékonyabbá tételével, és nem a rendszer szétverésével orvosolhatók. Példa: néha késhet egy-egy vonat, de ezt nem lehet a sínek felszedésével megoldani.

Az egyéni problémákat értelemszerűen egyéni szinten kell elemezni, és ennek alapján kell kifejleszteni a lehető legtöbb esetet lefedő megoldást.

A média hajlamos csak a rosszat gombostűhegyre tűzve azt sugallni, hogy tulajdonképpen minden rossz, ideértve akár a nagy rendszereket is. Távolról sem ez a helyzet: a nagy rendszerek működnek, az esetek döntő többségében kezelik a kezelendő igazságtalanságokat.

Jó okunk van az eseti működési zavarokra / hiányosságokra összpontosítani, és azokat megoldani optimistán.

O.K. az optimizmusra 6. rész

Nincs kizsákmányolás

Igazából nem is volt: a Marx nyomán elterjedt "kizsákmányolás" (németül: Ausbeutung) már a kitalálás pillanatában sem tükrözte a valóságot, nem volt mögötte valós, megszüntetendő probléma.

Marx abból indult ki, hogy egy munkás, mondjuk, 12 óra alatt (egy tipikus munkanap hossza a korai kapitalizmusban) legyárt egy terméket , a tőkés fizet neki 8 órányi bért, és 4 órányi hasznot zsebre vág. Ezzel - Marx szerint - "kizsákmányolta" a munkást, aki éhbérért gürcöl, nyomorog, máról holnapra tengődik, rettenetes proletár állapotban. (Lásd: világ proletárjai, egyesüljetek!)

Marx idejében a termék nem volt high-tech, nem kellett neki piacot találni, nem volt szükség kreatív marketingre, kutatás-fejlesztésre, know-how-ra, stb., stb. Ezért nem volt feltűnő, hogy mi maradt ki a rövidlátó modellből: a vállalkozás, a szellemi munka, a kreativitás értéke. Marx ezeket figyelmen kívül hagyta, és a "proletárok" nem reklamáltak, hanem lelkesen rárepültek a fapados elméletre - meg is buktak vele a gyakorlatban.

A mai termékeknél evidens, hogy nem tudja őket legyártani a munkás, vagy ha - nagy ritkán - mégis, nem fog nekik piacot találni, és csődbe megy velük. Ha a Porsche gyárat ma átvennék a munkások, csakhamar Trabant színvonalra süllyesztenék a terméket, azaz megbuknának ugyanúgy, ahogy a szocialista gazdaság egésze.

Ha megnézzük a világ nagy sikercégeit (Google, Facebook, Apple, stb.) azok mögött mindig ott áll egy zseniális vállalkozó, aki nélkül az egész nem működik, nincs, nulla. Igaz, hogy sok pénzt vesz ki a cégből, de azt nem "ellopja" a munkásaitól, hanem - akár tetszik, akár nem - bizony ennyit ér a zsenialitása a piacon. Azon siránkozni, hogy mennyit keresnek a vállalkozó zsenik, szemben a nem vállalkozó nem zsenikkel, orbitális ökörség, a gazdasági realitás tagadása.

A vállalkozói komponens ma sokkal nagyobb és feltűnőbb tényező az értékteremtésben, mint Marx idején. Mégis itt maradt velünk, a múlt elavult relikviájaként, az állítólagos "kizsákmányolás", ami ellen "harcolni" kell a "proletárok" érdekében. Ideje törölni a szótárunkból ezt az egész marhaságot.

Ha lemondunk a "kizsákmányolás" nevű működésképtelen, sőt kontraproduktív fogalomról, feltűnhet, hogy mindenki lehet vállalkozó, mindenki kifejlesztheti magában a zsenit, mindenki kereshet nagyságrendekkel többet a nem vállalkozó nem zseniknél - esélyegyenlőség van. A tanulás, a szorgalom, a kreativitás pénzt ér. Nagyon sok pénzt, ami az enyém, a tiéd, a miénk, a tiétek is lehet. Siránkozás, irigykedés helyett fejlesszük lelkesen, optimistán a képességeinket!

O.K. az optimizmusra 5. rész

A növekedés határa a csillagos ég

Napi mantra "tudatos" körökben, és már-már elhittük, hogy rossz megközelítés az éves növekedésre koncentrálni, hiszen nem lehet folyamatosan növekedni, mert bolygónk erőforrásai végesek... Pedig dehogy.

Miközben egyes természeti erőforrásaink tényleg végesek, a szellemiek végtelenek, és a növekedés jelentős része az utóbbiakra alapul. A kőolaj elfogy egyszer, vagy legalábbis olyan lassan termelődik újra, hogy minimális mennyiségben áll majd rendelkezésre. De az olaj kiváltásáról szóló ötleteink soha nem fogynak el, és folyamatosan növelik majd az életszínvonalunkat.

Sok véges erőforrás visszanyerhető a termékek újrahasznosítása során: ilyen az alumínium vagy a réz. Ezek nem fogynak el, mert ha kevés lesz belőlük, hatékonyabbá tesszük a belőlük készült termékek újrahasznosítását.

Szintén sok az újratermelődő természeti erőforrás, mint a fa: egyre több életszínvonal-növelő termék készülhet fából, szalmából, stb.; a kivágott erdőrészek újratelepítésével, illetve a gabonatermelés miatt, az alapanyag soha nem fogy el. Egyelőre még nem csinálunk fából belső égésű motort, számítógépet, napelemet, utasszállító repülőt, de valószínűleg nemsokára meglesz rá a technológiánk.

Aminek a növekedését GDP rövidítéssel mérni szoktuk, az az emberek közötti tranzakciók összértéke. A tranzakciók száma és bonyolultsága még nagyon sokáig növekedhet értelmesen, ahogy az önellátásról fokozatosan áttérünk a szakosodott munkavégzésre. Mindenki azzal foglalkozhat majd, amire a legalkalmasabbnak érzi magát, amit a legszívesebben csinál. Ez is az életszínvonalunkat emeli.

A szellemi termékek értéknövekedése pedig potenciálisan végtelen: hány Windows operációs rendszer készülhet egy évben? Akárhány. Hány emberből lehet úgy programozó, hogy az általa fejlesztett programra legyen fizetőképes kereslet? Akárhányból: akár minden második ember programozással foglalkozhat, a jó programokra soha nem merül ki a fizetőképes kereslet.

Minden okunk megvan tehát e téren is az optimizmusra: soha (vagyis a következő ezer évben biztosan) nem érjük el azt a pontot, amitől kezdve már nincs további növekedés.

O.K. az optimizmusra 4. rész

4. Csaknem mindenki jár iskolába, és megtanulhat írni-olvasni

1970-ben az általános iskolás korú lányok 65%-a volt ténylegesen beíratva, 2015-ben pedig 90%-uk. A fiúk aránya 1-2%-kal magasabb.

Szinte mindenki megkapja az esélyt, hogy írni-olvasni tanuljon.

A statisztika annyiban trükkös, hogy nem derül ki belőle, hányan végzik el ténylegesen az általánost, és hány tanulót nem engednek iskolába családi munkák miatt, illetve hány lányt tartanak otthon értékrendbeli problémák miatt.

1970: 65% --> 2015: 90%

Mint azt a népesedésről szóló részben említettem, az iszlám külön problémasziget; így van ez a lányok iskoláztatása terén is: a világ összes kultúrájában csupán a szegénységgel összefüggő véletlennek számít, hogy egy lány esetleg nem jut el az iskolába, mert például aratáskor a családi birtokon kell dolgoznia. Ha meg tudják nélküle oldani a munkát, akkor természetesen járhat, tanulhat, és ezzel mindenki elégedett. Az iszlám értékrend elterjedt változata viszont elvi alapon tiltja a lányok iskolába járását, muszlim harcosok terrorizálják az iskolákat, hogy elriasszák onnan a lányokat.

Afganisztánban és Pakisztánban rendszeresek az iskolába járó muszlim lányok elleni merényletek, Afrikában pedig gyakran elrabolják és korai házasságba kényszerítik az iskolás korú muszlim lányokat. Nem a szegénység az ok, hanem a muszlim férfiak jelentős részének értékrendje, világlátása, miszerint - bármekkora az életszínvonal, és bármit mond a központi kormány - muszlim lány ne járjon iskolába, punktum, különben kard-ki-kard.

Következésképp, a világ egy kivétellel összes kultúrájában csupán életszínvonal és állami oktatáspolitika kérdése, hogy minden gyerek eljusson az általános iskolába. Az életszínvonal folyamatosan növekszik, így a probléma gyakorlatilag már ma meg van oldva. A muszlim harcosok esetében pedig nem életszínvonal-emelkedést vagy állami oktatáspolitikai fejlődést, hanem egyéni és közösségi értékrendváltozást kell elérni, ami a konkrét problémával való szembenézést és célzott kommunikációt igényel. Őszintén és eredményesen meg kell beszélni a muszlim harcosokkal, hogy mondjanak le az értékrendjük lányok iskoláztatását tiltó vadhajtásáról.

O.K. az optimizmusra 3. rész

3. Általánossá válnak a védőoltások

A világ legszegényebb országaiban is magas a védőoltásban részesülő gyermekek aránya. A világméretű arány 1980-ban 22% volt, 2016-ban már 88%. Téves elképzelés, hogy óriási tömegek nyomorognak beoltatlanul. Nem nyomorognak, és nagyrészt már be vannak, vagy a következő években be lesznek oltva. Ennek megfelelő mértékben csökken a gyermekhalandóság, és a járványok áldozatainak száma.

1980: 22% --> 2016: 88%

A lakosság beoltatása népegészségügyi feladat, minden állam vezetésétől elvárható, hogy gondoskodjon erről. A védőoltások olcsók, az alacsony jövedelem sem lehet kifogás. A cél, hogy a gyermekek 100%-a megkapja az alapvető védőoltásokat, és láthatóan jól haladunk e cél felé.

Előfordul, hogy a szülők tiltakoznak a védőoltás ellen, az ilyen okból elmaradó oltás nyilván nem kormányzati probléma. Államilag csak a lehetőséget és a rá vonatkozó felvilágosítást kell biztosítani.

O.K. az optimizmusra 2. rész

2. Nincs túlnépesedés

A Föld nem fog túlnépesedni: 1965-ben egy nő átlagban 5 gyermeket szült, 2017-ben pedig 2,5-et, ami kevéssel van a létszámfenntartási szint (2,1) felett.

A népesedéskutatók szerint 2100-ra kb. 11 milliárd ember él majd a földön, és a népesség ezzel nagyjából tetőzik. Ennyi embert élelmezni nem probléma. A népesedés nem veszélyezteti a Földet, a környezetet, a fenntarthatóságot.

A gyermekvállalási hajlandóság az iskolázottságtól és a jóléttől csökken. Minél magasabb végzettséget szerez egy nő, és minél magasabb az életszínvonal, annál kevesebb gyerek születik, viszont annál jobb ellátásban, nevelésben és iskoláztatásban részesül. Ez egy pozitív önerősítő kör.

Kivétel a muszlim populáció, amelyben az átlagnál kisebb mértékben nő az iskolázottság és a jólét, viszont az átlagnál nagyobb mértékben nő a népesség. Ez negatív önerősítő kör, amiről célszerű nyíltan beszélni, hiszen az evolúció szerint a jobban szaporodó populáció lesz a domináns. Regionális dominancia felé halad egy negatív önerősítő körrel jellemezhető populáció, szembemenve a globálisan pozitív önerősítő folyamattal.

Az iszlám a világ egyetlen kultúrája, amely kemény ellenérvekkel és fegyverekkel harcol a lányok iskoláztatása, a műveltség általános terjedése és a kritikai gondolkodás ellen. Ez kihívás elé állítja a többi kultúrát: hogyan lehet felsőbbrendűségi téveszmék nélkül, békés eszközökkel pozitívba fordítani a muszlim populáció önerősítő körét?

Összességében: a túlnépesedés világméretekben nem probléma, legfeljebb regionális aggodalmak merülhetnek fel ott, ahol az alacsony iskolázottságú és jólétű muszlim populáció átlag felett szaporodik, és így dominánssá teheti a magatartását. Ez ellen pedig az iskolázottság és a jólét világméretű terjesztése a megoldás - elkerülve a felsőbbrendűségi retorikát.

Megjegyzés: Hans Rosling szerint a gyermekvállalási hajlandóság vallástól teljesen függetlenül csökken az iskolázottsággal és a jóléttel; én ezzel szemben azt gondolom, hogy a muszlimok éppen a vallásuk miatt zárkóznak el mereven a lányok iskoláztatásától és az általános jóléthez vezető reformoktól; miközben az összes többi vallás nyitott ezekre.

O.K. az optimizmusra 1. rész

Ebben a sorozatban néhány súlyosnak látszó probléma önmegoldó jellegéről vagy triviális megoldásáról fogok írni, rámutatva, hogy jó okunk van az optimista világlátásra, és nincs igazán okunk a pesszimizmusra. Az írások alapján talán összeáll egy általános derűlátásra biztató kötet. Az ügyek jelentős részében támaszkodom majd Hans Rosling Tények című könyvére, így az olvasó előre tanulmányozhatja, hogy mire számíthat. Persze legalább ekkora, vagy inkább nagyobb, mértékben saját gondolataimat fogom megfogalmazni, így lesz bőven meglepetés is.

1. "probléma" - Rengeteg szegény ember van a világon

Ezzel szemben a tényleges helyzet: a mélyszegénység csaknem megfeleződött az utóbbi 20 évben. (Hans Rosling)

A jólét világszerte folyamatosan növekszik, a fejlődő országok időközben szinte kivétel nélkül közepes jövedelművé váltak.

Általános szabály, hogy aki tesz a jólétéért (tanul, dolgozik, földet művel, iparkodik, vállalkozik, szolgáltat, alkot), az viszonylagos jólétbe kerül. Aki nem tesz érte, az lehet, hogy szegény, de ez már a passzivitás és az iparhiány problémája, és aktivitásra biztatással, iparosítással kezelendő.

Ahol háború dúl, ott szintén nyilvánvaló, miért szegények az emberek, ám ez a háborúzás problémája, és békével kezelendő.

Összességében: a "szegénység" mint olyan egy folyamatosan, spontán módon megoldódó probléma, külön kezelést és/vagy aggódást csak ott igényel, ahol a hátterében passzivitás, iparhiány vagy háború áll. Ott sem a szegénységet, hanem az említett lényegi okokat kell kezelni.

Napi fix filó 20. rész

20. Ha a közéletben mindenki monoteistaként viselkedik, akkor ki ateista, és miért?
 A 6. részben láttuk, hogy a tudományos módszertannal kapcsolatban mindenki (a legbuzgóbb monoteista is) úgy viselkedik, mint ha Isten nem lenne, illetve ránk bízta volna a látható-tapintható valóságot, hogy fejlesszük önerőből. A sorozat végéhez érve pedig megállapítjuk, hogy az erkölcs és a közélet terén mindenki úgy cselekszik, mint ha monoteista lenne, vagyis mint ha Isten vagy egy alternatív abszolút hivatkozási alap szerinte is létezne. 
    Mindenki igényt tart ugyanis a szabályok egyetemességére és néhány abszolút Igazságra. Nem csak a hívők akarják a maguk meggyőződését normaadó igénnyel megosztani mindenkivel, hanem az állításuk szerint nem hívők is. Holott aki szerint Normaadó nem létezik, és minden norma többé-kevésbé szabadon lebontható társadalmi konstrukció, az - ha komolyan veszi a saját paradigmáját - nem léphet fel normaadó igénnyel, legfeljebb személyes hobbijaként beszélhet a felfogásáról. (Nota bene, a monoteizmus sem volt mindig következetes, az ókori judaizmusban még monolátria volt: minden nép "isteneit" létezőnek tekintették, Jehovát pedig a főnöküknek, és csak ilyen értelemben egyetlen Igazinak. A filozófiai monoteizmus már keresztény vívmány. Hasonlóan, az ateizmus eredetileg a keresztény egyház tekintélye és dogmatikája elleni dacos lázadás, érzelmi mozgalom. Filozófiai formája máig nem alakult ki, és a belső ellentmondások miatt valószínűleg nem is fog, mert a következetes ateistának le kellene mondania a közéleti aktivizmusról, ami nélkül viszonylag nehéz eredményesen lázadni...) 
    Példa: a paplanernyőzésről mint személyes élményről beszélhetünk lelkesen, sokan csatlakozhatnak hozzánk, de ettől nem várhatjuk a hagyományos erkölcs megváltozását, sem olyan konszenzus kialakulását, hogy a paplanernyőzés az új általános norma valamiféle "régi", "elavulttal" szemben. A nézeteit terjesztő ateista ezzel szemben hagyományos erkölcsöt bont, konszenzust épít, és paradigmaváltást remél. Magatartása fényében úgy tűnik, nem veszi komolyan a paradigmája korlátait, amikor monoteista paradigmában próbál normát adni. 
    Viszont a monoteisták sem gondolták végig a maguk paradigmáját. Hume "guillotinja" szerint tényleírásból sosem lesz magatartási szabály. Isten léte vagy nem léte nem vezet automatikusan magatartási szabályokhoz, egy esetleges szabályzat pedig nem lesz betartandó attól, hogy Isten adta. Emberi preferenciákra is szükség van a normák megfogalmazódásához és irányadóvá válásához, és e preferenciákat célszerű a lehető legnyíltabban, legteljesebben feltárni. A monoteisták (nyugaton konkrétan a keresztények) etikája mögött sokkal több áll, mint Isten létének és kinyilatkoztatásának munkafeltevése. Feltáratlan preferenciák egész sora húzódik meg a háttérben. (Gondoljunk a közösségeink fenntartható jólétére vagy a lehetőség szerint együttérző igazságosságra mint preferenciára.) 
    A preferenciáink részint evolúciósak (biológiaiak), részint praktikus társadalmiak, részint opcionális társadalmiak. Az opcionális rész elvben szabadon átírható, de hogy jól tettük-e, hogy átírtuk, azt a gyakorlat teszteli, utólag: ha a módosítás unpraktikusnak bizonyul, akkor az átírt szabály valójában mégsem opcionális volt, hanem praktikus társadalmi. Példa: ha a garatmandulánk opcionális, szabadon eltávolítható; de előfordulhat, hogy csak nem tudunk eleget a funkciójáról, és az eltávolítás mégsem közömbös a hosszú távú egészségünk szempontjából. Némely magatartási szabályunk opcionális voltát is ekként (konkrét ismeretek híján) feltételezzük, és ekként tévedhetünk esetleg vele kapcsolatban. 
    Egy öndefiniált ateista úgy vélheti, hogy mivel a monoteisták fő érve az erkölcsi szabályzatuk érvénye mellett, hogy azt Isten adta, Isten létét megkérdőjelezve borul az egész rendszer, és szabadon alakíthatóvá válik. Ez nem egy végiggondolt gondolat: sem ateista, sem monoteista részről nincs kellő részletességgel átreflektálva. 
    Példa: sok családban azzal biztatják fogmosásra a gyereket, hogy "ha nem mosol fogat, jönnek a fognyűvő manók, és kilyukasztják a fogaidat". A gyermek szűken erre reagálva, a maga szempontjából logikusan gondolhatja, hogy a fognyűvő manók létének megkérdőjelezésével a fogmosásra vonatkozó szabály létjogosultsága is megszűnik. (Kizárólag a fognyűvő manók miatt mosunk fogat, létük nem igazolható, tehát a fogmosás önkényes, tehát szabadon beszüntethető, és így eljutunk egy felvilágosult, szebb, fogmosási kényszer nélküli világba, amelyben nem riogatnak holmi fognyűvő manókkal.) A gyermekkorból kinőve ez a gondolatmenet már nem tűnik felvilágosultnak: kiderül, hogy a fogmosásnak valójában nincs köze a fognyűvő manókhoz, illetve azok létéhez - más értelme viszont nagyon is van, és nem lehet szabadon abbahagyni, mert a fogmosás nélküli világ nem lesz szebb, sőt. 
    Ha egy gyerek nem hisz a fognyűvő manókban, és nem mos fogat, jól jár? Fontos őt lebeszélni a fognyűvő manókról? Nem. Ha buzogni akarunk, fontosabb lenne meggyőzni, hogy manók nélkül, elvontabb okokból és velük kapcsolatos preferenciák miatt mosson fogat. Ezeket viszont csak nagyobb korában fogja igazán megérteni. Nézzünk szembe a magatartáslélektani ténnyel, hogy a fognyűvő manókra hivatkozás lelkesebb fogmosáshoz vezet, mint a bonyolultabb érvek. (A fognyűvő manók fogrontása funkcionális igazság.) Ráadásul, a fognyűvő manók nem léte nem érvényteleníti a fogmosást, így átgondoltan nincs motiváció az e téren folytatott aktivizmusra. 
    A monoteisták és ateisták érzelmileg fűtött vitája megrekedt a szellemi fejlődésnek azon pontján, amelyen még kardinális kérdésnek tűnik a fognyűvő manók (nem) léte, és amelyen még nem vált világossá, hogy milyen egyéb megfontolások miatt érdemes fogat mosni. Ez egy 8-10 éves gyermek szintje - kinőhető. A fognyűvő manók körüli vita felvilágosult szakaszában felismerjük, hogy nem a hivatkozási alap léte vagy nem léte a lényeg, hanem a számos bonyolultabb (jóléti, esztétikai, stb.) szempont miatt indokolt fogmosás. Az Isten körüli vita felvilágosodott szakaszában felismerhetjük, hogy egy transzcendens lény léte vagy nem léte definíció szerint nem tisztázható normaadó érvénnyel, ám nem is ez a lényeg, hanem az Istent feltételező ember magatartása mint eredmény, amely számos (jóléti, esztétikai, stb.) szempont és e szempontokkal kapcsolatos preferenciáink által indokolt. 
    E rövid sorozatban a valóságlátásunkból kiindulva a preferenciáinkon át eljutottunk az optimális magatartási szabályokig, amelyek minden közéleti vita középpontjában állnak. A politizálás, a közéleti diskurzus nem tényleíró paradigmákról szól, hanem hogy erre menjünk közösségként vagy arra, ilyen magatartási szabályokat vezessünk be vagy olyanokat, általános érvénnyel. Remélhetőleg körvonalazódott az olvasóban az az átfogó keret, amelyben immár ésszerű(bb), lényeglátó(bb) és filozófiailag is tájékozott(abb) közéleti diskurzust folytathatunk. 

- vége -

Napi fix filó 19. rész

19. Hogyan derítsük fel a mosógépünk hibáját, hogyan különböztessük meg a bolondgombát a vargányától, hogyan okuljunk a tapasztalatainkból 
A korszerű gondolkodás bevett elvei, miszerint 1. ne gondolkodjunk fekete-fehéren, 2. ne diszkrimináljunk, 3. ne általánosítsunk, árnyalandó fő szabályok, nem alkalmazhatók mechanikusan. Az esetek egy részében ésszerű eredményhez vezetnek, egy másik részében ellenben nem. 

1. Ha nem működik jól a mosógépünk, és felhívjuk a szervizt, fekete-fehér válaszokat kell adnunk egy sor kérdésre: be van-e dugva a konnektorba; kap-e áramot; kap-e vizet; forog-e a motor; halad-e előre a program; kipumpálja-e a vizet; centrifugáz-e, stb. Ha ezekre a kérdésekre nem tudunk világos választ adni, elakad a telefonos folyamat, és a szerelő olyan leírással érkezik majd a helyszínre, hogy "valami baj van, a tulajdonos nem tudott közelebbi információkkal szolgálni". Fogalma sem lesz, milyen alkatrészre lehet szükség, mert nem tudtuk fekete-fehér állításokkal segíteni a hibaelemzést. A fekete-fehér gondolkodás Arisztotelésznél jelent meg először: a logika terén rögzíti, hogy ne mondjuk ugyanarról a dologról, hogy teljesen fehér és teljesen fekete; hogy egyszerre van és nincs. Ha azt állítjuk, hogy minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó, akkor nincs helye kételynek, miszerint Szókratész vagy halandó, vagy esetleg nem. (Mint korábban láttuk, e logikai séma külvilági érvénye vitatható, a vele dolgozó agyi sémánk viszont teljes belső bizonyossághoz vezet.) Az élet összes elemzési és műszaki feladatában előny a fekete-fehér gondolkodás. Ahol probléma: az úgynevezett áldilemmák terén. Pl. vagy szélsőbaloldali az ember, vagy szélsőjobboldali, ha nem egyik, akkor szükségképpen a másik - rossz ötlet, nem csak ez a két állapot létezik. Vagy: aki ellenzi a személyes adatok korlátlan gyűjtését, az szükségképpen a terrorizmust támogatja - ez is rossz ötlet, vannak köztes fokozatok. 

2. Ha nem akarunk bolondgombát enni, meg kell különböztetnünk a vargányától. Ez diszkrimináció. Az etikáról szólva láttuk, hogy bárányok és farkasok között is különbséget kell tennünk, másként kell bánnunk velük, ami szintén diszkrimináció. A közéletben elég sok bolondgombát tálalnak fel nekünk: 1. eladósodást egyéni és országos szinten; 2. hitelkártyát 40%-os kamattal; 3. a nemek közötti biológiai különbségek tagadását; 4. félretájékoztatást "sajtószabadság" néven, stb. Aki ezekre nem tud nemet mondani, mert fél diszkriminálni, rosszul jár. Mivel minden ember egyedi, akár mindenkivel bánhatnánk másként, rá szabott egyéni mércével - ami persze ütközne az általánosító képességünkkel és a nyelvhasználattal is. Mint láttuk, főneveink kifejezetten azért léteznek, mert az egyedi dolgokban/élőlényekben felfedezzük a hasonlóságokat. Velünk született agyi képességeink kizárják, hogy mindenkit másképp kezeljünk, erre egyszerűen képtelenek lennénk. A diszkrimináció nagy részétől tehát agyi automatizmusaink védenek. A diszkrimináció ott probléma, ahol a hozzánk közelebb állókat, illetve érdekkörünkbe tartozókat jelentősen másképp kezeljünk, mint a tőlünk távolabb állókat, utóbbiak hátrányára. (Kevesen panaszkodnak, ha előnyükre bánnak velük másként.) A diszkrimináció tehát többnyire ésszerű, csak ott kerülendő, ahol az érdekcsoportunkat akarjuk jogosulatlan előnyhöz juttatni ugyanazon társadalmon belül. (Két külön társadalom esetén nem jó ötlet feladni az érdekcsoportunk akár elfogult képviseletét, mert egyelőre ez az elvárás és játékszabály, és a következő évezredekben nem lesz meghaladva. Pontosabban: olyan értelemben haladható meg, hogy egyre nagyobb embercsoportok, akár egész kontinensek számítanak majd egyazon társadalomnak. Ezt az identitásbővülést azonban észre fogjuk venni, és pl. két kontinens viszonylatában még ekkor is a "mieink" elfogult érdekképviselete lesz az elvárás.) 

3. Aki nem okul a tapasztalataiból, arra érvényes, hogy más kárán tanul az okos, a buta meg a sajátján sem. Okulni csak úgy tudunk, hogy általánosítunk. Megjegyezzük a különböző eseménytípusok következményeit, és ha ismét egy adott eseménytípussal találkozunk, feltételezzük, hogy hasonló következménnyel jár. Ha egy városrészben este 10 után kiraboltak, igyekszünk nem kerülni hasonló helyzetbe. Az általánosítás akkor probléma, ha jó szándékú embertársainkról feltételezünk rosszat abból kiindulva, hogy valaki hozzájuk hasonló már okozott nekünk rosszat, és az előítéletünkkel hátrányba hozunk egy ártatlan illetőt, esélyt sem adva neki, hogy másfélének bizonyuljon. Ez a tanulástípus azonban ösztönös, természetes reakciónk, egyetlen negatív mozzanat egy egész emberkategóriával szemben óvatossá vagy akár elutasítóvá tesz. A magunk szempontjából teljesen ésszerűen és indokoltan! Csak társadalmi léptékben nem a legcélszerűbben. Az általánosítás egyéni szempontból mindig indokolt, ésszerű és helyes, de a társadalom felelős tagjaként igyekezzünk megőrizni az óvakodó nyitottságot olyan emberkategóriákkal kapcsolatban, amelyek részéről már ért negatív tapasztalat. Ne fosszuk meg magunkat a pozitív meglepetések lehetőségétől. 

    A filozófiából nem a fenti fő szabályok betartása vagy kerülése, hanem ésszerű, az adott helyzetnek megfelelő alkalmazása következik. Ne féljünk használni a hétköznapi gyakorlati eszünket. 
    Folyt. köv.

Napi fix filó 18. rész

18. Működőképes erkölcsi elv-e a "szeresd embertársadat, mint önmagadat"? 
Ez a Jézushoz kötődő tanítás többféle változatban keringett az ókori világban: "bánj úgy mással, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak"; "ne tedd másnak, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek"; "szeresd nemzettársadat, mint önmagadat", stb. Jézus tanítása nyomán terjedt ki az egész emberiségre. 
    Az "embertársadat, mint önmagadat" rész két szinten alkalmazható: alsó szinten ki-ki gyűlölheti és bánthatja embertársait, mint önmagát. Ez sajnos elég elterjedt stratégia. Felső szinten pedig ki-ki bánhat olyan jól embertársaival, ahogy önmagával bánik. Szerencsére ez még elterjedtebb stratégia. 
    A "szeresd" komponens egyértelművé teszi, hogy a szabályt a felső szinten kell alkalmazni, a gyűlölet és bántás tehát tilos - természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy az etikus viselkedésre törekvő bárányok ne essenek áldozatul az etikára magasról és nagy ívben nem törekvő farkasoknak. Azaz, józan észre is szükség van szeretetalkalmazás közben; Jézus szavaival: "legyetek szelídek, mint a galamb, és okosak, mint a kígyó". 
    A "szeresd embertársadat, mint önmagadat" parancs szimmetrikus és igazságos bánásmódot eredményez világméretekben. Nem csak működőképes erkölcsi rendszerelv, hanem ennél etikusabb rendezőelvet el sem tudunk képzelni. 
    Hőtani hasonlattal, az önszeretet különböző hőmérsékletű pontokat hoz létre a világban, ki-ki önszeretetének hőfokától függően; az embertársak önmagunk szerinti szeretete pedig különböző hőmérsékletű embercsoportokat eredményez, egyenletesebb hőeloszlást hoz létre a magasabb hőmérsékletű egyének környezetében. Az ennél egyformább hőmérséklet csupán elméleti lehetőség: mivel ütközik a szabadság és a tulajdon preferenciájával, a gyakorlatban ez az elérhető legtökéletesebb. 
    A "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elv további előnye, hogy önkéntes, kizárja a diktatórikus alkalmazást. Elvben lehetne hatóságilag ellenőrizni, ki hogyan szereti önmagát, és vajon ennek megfelelően szereti-e embertársait, de ez elképesztően bonyolult lenne, és nem szankcionálható. Jézus nem beszélt arról, hogy mi legyen az embertársait magánál kevésbé (vagy jobban) szerető emberrel. 
    Utóbbi különösen érdekes kérdés: szükséges-e, sőt ésszerű-e embertársainkat önmagunknál jobban szeretni? Hőtanilag abszurd: az egyén felmelegíti maga körül a környezetét, miközben a középpont alacsonyabb hőmérsékletű... A fizikában ilyen nincs; emberileg nem tiltható ugyan, de téveszmés erőlködésnek tűnik; eredményesebb az önszeretet növelésével elérni, hogy legyen mit továbbadni. 
    Arra az ellenérvre, hogy a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elv Jézushoz mint Messiáshoz és általában az istenhithez kötődik, így aki szerint Jézus nem a Messiás, illetve nincs Isten, az máris érvényesen elvetheti az egész koncepciót, úgy válaszolhatunk, hogy nem szükséges Mengyelejev esetleges isteni küldetésében hinni ahhoz, hogy a periódusos rendszer érvényét belássuk, sem Galilei esetleges feltámadásában, hogy a heliocentrikus modellt elfogadjuk. Az elv Jézus és Isten nélkül, az egész kerettörténettől akár teljesen függetlenítve, tisztán emberi koncepcióként is működik, és a gyakorlatban elérhető legigazságosabb világrendhez vezet - ilyen alapon alkalmazandó. 
    Következtetés: az egész emberiség számára optimális erkölcsi rend átfogó elve a "szeresd embertársadat, mint önmagadat", szabályainak pedig szükségképpen egyetemesnek kell lenniük. 
    Ami egyesek Istennel kapcsolatban szkeptikus álláspontját illeti, a későbbiekben látni fogjuk, hogy ennek a vártnál kisebb a relevanciája, mert az állításuk szerint ateisták is monoteistaként viselkednek. 
    Előbb azonban visszatérünk a mosógép hibakeresésére, a bolondgomba és a vargánya közötti különbségre, és a tapasztalatokból tanulásra.

Napi fix filó 17. rész

17. Miért nem elég az együttérzés az etikához? 
Mert nem kezeli a modern társadalmak összetett problémáit, nem ad értelmes magatartási útmutatást az aktuális helyzetek nagy részére. 
    Az együttérzés ókori indiai elv, többek között a Buddha (a Felébredett) tette alapelvvé a módszere szempontjából: viselkedjünk együttérzőn minden élőlénnyel. 
    A Buddha nyomán Európában Schopenhauer vette elő ezt az elvet, választ keresve arra a kérdésre, hogy mi az erkölcs alapja. Kant ugyanis megpróbálta sziklaszilárd matematikai alapra helyezni az etikát, de ez már kortársai szerint sem sikerült meggyőzően. A Dán Királyi Filozófia Társaság ezért pályázatot írt ki, hogy Kant gondolatait megfontolva valaki fejtse már ki, mi az erkölcs meggyőzően szilárd alapja. Schopenhauer beadott egy pályaművet (az egyetlent), amelyben kifejti, hogy szerinte az erkölcsnek semmiféle szilárd alapja nincs, ennek hiányában pedig az együttérzést javasolja (nem díjazták az ötletét, pedig senki más nem nevezett, ez negatív rekord a filozófia történetében). 
    Az egyetlen királyilag díjazható válasz természetesen az lett volna, hogy az erkölcs alapja Isten, ám Schopenhauer idejére ez a meggyőződés már megingott, különösen a filozófusok körében. 
    Schopenhauer (a Buddha után szabadon) azonban nem jelölt meg jól használható elvet az együttérzéssel. Ha választhatunk az együttérzés és annak hiánya között, akkor egyértelműen az együttérzést célszerű választanunk: a beteg kutyát állatorvoshoz visszük ahelyett, hogy belerúgnánk... Csakhogy ez döntő többségünk számára nyilvánvaló, nem kell hozzá elv. Amikor viszont ütköznek az együttérzések, az együttérzés elve önmagában nem segíti a döntést: pl. anya és magzata között abortuszhelyzetben; bűnöző és áldozat között a büntetőjogban; a szólásszabadság nevében rágalmazó újságíró és az érintett közszereplő között. Ezekben a helyzetekben el kellene döntenünk, hogy kivel érzünk jobban együtt, csakhogy az együttérzés nem számszerűsíthető. 
    Hogy ez miért nagy gond (nyugaton), mindjárt világossá válik Philippa Foot kényelmetlen dilemmái fényében. Képzeljük el, hogy egy vonat száguld felénk a síneken. A pálya kétfelé ágazik, az egyik irányban két ember fekszik a sínekre kötözve, a másik irányban pedig egy ember! Előttünk a váltó. Ha nem állítjuk át, két ember hal meg. Ha átállítjuk, egy ember. Átállítjuk, vagy hagyjuk meghalni a két embert, és mossuk kezeinket? (A gondolatkísérletbe bevont egyetemisták többsége kivonul, nem hajlandó érdemben megfontolni a dilemmát.) Az együttérzés ilyen esetekben semmit sem tanácsol, és a modern társadalom futószalagon szállítja az ehhez hasonló dilemmákat. A politikusok naponta kényszerülnek efféle ügyekben dönteni. 
    A Buddha valószínűleg tovább finomította volna az elvét, ha Schopenhauer kortársa lett volna, Schopenhauer azonban nem foglalkozott a gyakorlati alkalmazhatósággal. (Semmivel sem érdekelte őt jobban a gyakorlat, mint Kantot legjobb barátjának gondolatkísérletbeli halála.) 
    Belátható, hogy az együttérzés - miközben nagyon szimpatikus - nem alkalmas nyugati erkölcsi elvnek. Ezek után vizsgáljuk meg a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elvet. 

Napi fix filó 16. rész

16. Honnan tudjuk, hogy egyetemes erkölcsi szabályok kellenek? 
Onnan, hogy minden más könnyedén megtorpedózható, mivel igazságtalan elvárás, ha nem mindenkire érvényes tértől és időtől függetlenül. Aqunoi Tamás és a nyomában filozofáló Immanuel Kant jól látták, hogy csak az erkölcsi univerzalizmus indokolható. 
    Az egyetemes szabályok nagyjából a tíz parancsolat emberi része: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne csald meg a párodat, ne irigykedj... (Utóbbi már inkább a pozitív gondolkodás tárgykörébe tartozó tanács, mint szigorú szabály.) 
    Tamás és Immanuel között, a XVII. századi Thomas Hobbes elgondolkodott a dolgok természetes rendjén, és arra jutott, hogy bár minden ember megölhetné embertársait, ezt nem teszi, mert döntő többségünk alapvetően békére és biztonságra vágyik. Ha holnaptól érvényét vesztené minden erkölcsi szabály, holnapután a jó szándékú emberek önként újra bevezetnék az ölés, lopás és hazugság tilalmát, valamint a másik ember szabadságának tiszteletben tartását. A Hobbes-féle szabályokat "természeti törvények"-nek nevezzük, mert társadalmi konstrukciók ugyan, de bármikor maguktól is kialakulnának, azaz megszüntethetetlenek. 
    További egyetemes szabályokhoz ötletelés és próba-szerencse alapon juthatunk: megvizsgálhatjuk pl. a "mindenki gyűjtsön bélyeget" szabályt, és ha általánosan érvényesnek tűnik, felvehetjük az erkölcsi kódexünkbe. Mivel nem szeretne mindenki bélyeget gyűjteni, és nem tudjuk levezetni, mire lenne jó, ha ennek ellenére rákényszerítenénk, ez némi megfontolás után mégsem tehető egyetemes szabállyá. 
    Kant úgy vélekedett, hogy az egyetemes szabály feltétlen érvényű (kategorikus imperatívusz), vagyis mivel az igazmondás minden emberi civilizáció és jólét fenntartója, hazudni akkor sem szabad, ha egy baltás gyilkos egyértelműen rossz szándékkal kérdezi tőlünk, merre találja a legjobb barátunkat. Az igazmondás Kant szerint akkora erény a transzcendensen létező ideák világában, hogy ha a legjobb barátunk életébe kerül, akkor is megéri... Kant e tekintetben keményvonalas platonista (idealista) volt, jobban érdekelte a szerinte igazibb "szférák zenéje", mint a való világ. 
    Mi, akik a való világban élünk, kiegészíthetjük az egyébként helyesnek tűnő erkölcsi univerzalista modelljét azzal a szabállyal, hogy az etikus életre törekvő bárányok ne essenek áldozatul az etikára magasról és nagy ívben nem törekvő farkasoknak. Ebből a kiegészítésből adódik, hogy pl. a többszörös gyilkosokat és erőszaktevőket ne szabadítsuk rá az újabb védtelen áldozataikra. 
    Mint említettük, a filozofálásból nem következik, hogy ne tudjuk felderíteni a mosógépünk hibáját, hogy képtelenek legyünk megkülönböztetni a bolondgombát a vargányától, vagy hogy ne higgyünk a tapasztalatainknak. Máris itt a bizonyítási lehetőség: tudjuk és merjük megkülönböztetni a bárányt a farkastól! Ne pózoljunk azzal, hogy a baltás gyilkosnak is kötelező maradéktalanul igazat mondanunk. A farkas akkor tarthat igényt a báránynak kijáró bánásmódra, ha ténylegesen és bizonyítottan bárány lett. Addig farkasként kezelendő. Minden ember fejében ott a vele született intuitív képesség erre a különbségtételre, használjuk bátran, és persze mindenkor igazságosan. 
    Az erkölcsi univerzalizmus két metaszabályának (rendszerszintű szabályának) vizsgálatával folytatjuk: az együttérzés és a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" lesz a következő részek témája.

Napi fix filó 15. rész

15. Erényetika, univerzalizmus, transzcendens ösztönzés 
Már az ókori görögöknek is feltűnt, hogy pozitív gondolkodás nélkül a magatartási szabályok könnyen nyomasztóvá válhatnak: Szókratész, Platón és Arisztotelész is az erények fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Az előző rész példáira visszatérve, a párját meg nem csaló ember a hűség erényét erősíti, a fél zsemlét ki nem dobó pedig a jótékonykodás erényét gyakorolná (ha láthatatlan manók elvinnék a zsemlét az éhezőkhöz). 
    Tény, hogy szorongás, lelkiismeretfurdalás helyett sokkal eredményesebb pozitív irányban dolgozni az erényeken. 
    Aquinoi Szent Tamás nyomán Kant arra jutott, hogy csak az egyetemes erkölcsi szabályok lehetnek irányadók. Hogy ez milyen szabályokhoz vezet, a következő részben vizsgáljuk meg. 
    Kant azt is leszögezi, hogy túlvilági jutalom reményében, illetve túlvilági büntetéstől tartva ésszerű erkölcsösnek lenni, ezek hiányában pedig ésszerűtlen. Éleslátó gondolat: aki kételkedik, fontolja meg, hogy vajon egy teljesítménybért alkalmazó vállalatnál dolgoznak-e jobban, vagy olyan cégnél, amelyik teljesítménytől függetlenül minden alkalmazottnak ugyanannyit fizet. 
    Az ötlet Kant erkölcsi istenérveként is ismert, de valójában nem Isten létét támasztja alá, hanem hogy Isten létét hasznos feltételezni olyan alapon, hogy erkölcsösebb viselkedést eredményez. (Azaz, Isten léte funkcionális igazság; célszerű magatartáshoz vezet.) 
    Ezek után lássuk, mely szabályok alkalmasak az emberiség magatartásának alakítására. 
    Folyt. köv.

Napi fix filó 14. rész

14. Mekkora az erkölcs és etika szerepe a 21. századi világban? 
A hagyományos közösségek kis méretűek és szorosan összetartóak voltak. A közösség minden tagja számára létfontosságú volt a „társadalmi tőke” megszerzése és megőrzése. A jellemesnek, erényesnek tartott ember számíthatott társaira a bajban, a jellemtelennek tartott pedig magára maradt, számkivetett lett. Ez könnyen az életébe kerülhetett a javakban szűkölködő világban. 
    A jólét és a közösségek méretének növekedésével látszólag csökkent a társadalmi tőke jelentősége: egy fiktív alapítvány nevében adományt gyűjtő csaló egy faluban 3-4 órán belül lebukik, egy milliós nagyváros kertes övezeteit viszont évekig járhatja úgy, hogy nem kapják el, és ha mégis, viszonylag olcsón megússza. Egy „erkölcstelen” lány hagyományosan prostitúcióra kényszerült, közmegvetés tárgya lett; ma „szabad felfogású”-nak számít, különösebb társasági hátrány nélkül. Ez azonban nem jelenti sem az erkölcs, sem az etika érvényvesztését. 
    Erkölcs: önmegtartóztatás, átmeneti lemondás a gyors örömökről hosszú távú, NAGYOBB és IGAZIBB örömök érdekében. 
    Etika: az átmeneti lemondások átfogó szabályzata. 
    Bizonyos mértékű lemondás a könnyű, gyors örömökről minden közösségben szükséges, sőt létfontosságú a közösség megmaradása szempontjából. Ha az emberek akár csak 10%-a a szabályokra fittyet hányva engedne a gyors öröm csábításának, a közösség rövid úton összeomlana. A 21. századi, „szabad örömök felé nyitó” társadalmak válsága szemmel látható. 
    Példa: a sakk a maga szabályaival örömteli; a szabályok önkényes megszegésével nem kiteljesedik, hanem örömtelenné és érdektelenné válik. 
    A városiasodás és az anyagi jólét nem szüntette meg a társadalmi tőke szükségességét, csak elhalványította azt: évekig, akár évtizedekig hiheti a társadalmi tőkét elvesztegető ember, hogy minden rendben van, hiszen nem szenved szükséget az alapvető javakban; csak közben kapcsolatai leépülnek, élete a sivár magány felé halad, miközben talán folyamatosan tömeg veszi körül. 
    Freud munkássága nyomán, a szabadelvű értelmiség feleslegessé nyilvánítja az önmegtartóztatás hagyományos formáit, ám helyettük új (és gyakran kontraproduktív) formáit terjeszti normatív igénnyel: párunkat megcsalni ne legyen probléma, jogunk van a titkos örömökhöz; de szégyelljük magunkat egy fél zsemle kidobása miatt, mintha az varázslatos úton eljutna az afrikai éhezőkhöz. Életminőségünk valójában a szeretetkapcsolataink megőrzésén, és nem fiktív eredményű pózolásokon múlik. Ki nem dobott fél zsemlénk semmit sem javít a rosszul vezetett országok éhezőinek helyzetén, félig lehúzott WC-tartályunk vize nem tör fel a Szaharában. Meg nem csalt párunk hűsége és szeretete ellenben boldogabbá teszi az életünket, gyermekeink életét, és ezáltal az emberiséget. 
    Egyformán rossz, ha a hagyomány gúzsba köt, és az is, ha a hagyomány kritikus mértékben leépül. A gúzsban táncoló szűk közösség szabadságra vágyik, a hagyománytalanul tengődő sivár tömeg pedig összetartó, identitásképző hagyományra. Mennyivel egyszerűbb ésszerű mértékben megőrizni az eredetit! A hagyományos erkölcs és etika szerepe a 21. századi világban is megmaradt. Ha élhető világot szeretnénk magunk körül, a hagyományos értékeknél nincs jobb alternatíva a magatartásunk szabályozására. 
    Hogyan ápoljuk és fejlesszük a hagyományt örömteli módon, hogy ne érződjék béklyónak? Arisztotelész az erények fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, Kant pedig az egyetemességre és a transzcendens jutalom szükségességére. 
    Folyt. köv.

Napi fix filó 13. rész

13. Miért térnek el a magatartási szabályokhoz vezető preferenciáink? 
Mert mások az érdekeink, a magunk nézőpontjából másként látjuk a világot, továbbá mást tartunk egyéni, közösségi és általános jónak. 
    Ahogy David Hume kifejtette, állításokból nem lesz felszólítás, óhajtó preferenciákra, azaz célokra is szükségünk van ahhoz, hogy magatartási szabályokat állapíthassunk meg. (Állítás: a kínzás fáj; preferencia: ne okozzunk fájdalmat embertársainknak; szabály: ne kínozd embertársadat.) 
    Általános preferenciának tűnik, hogy tiszteljük mások szabadságát, tulajdonát és élethez való jogát. Szintén általános preferencia, hogy mindenki testi szükségletei legyenek betöltve. Ha ez megtörtént, az emberek jelentős része fontosnak tartja, hogy alapvető igazságosság, teljesítményarányosság és együttérzés uralkodjék a világban, valamint hogy a világ egyre jobbá váljon. 
    A közéleti viták nagyrészt abból fakadnak, hogy e preferenciák helyenként ütköznek egymással, és nem tudnak mindenki esetében egyszerre teljesülni. Aki elveszi mások tulajdonát, annak sérülhet a szabadsága; aki előre megfontolt szándékkal elveszi egy ember életét, annak akár az élethez fűződő joga is megkérdőjeleződhet. Szintén ütközik a teljesítményarányosság elve és az együttérzés, mert az emberek elég gyakran a teljesítményhiányuk miatt kerülnek bajba, így az együttérző segítség máris ellentmond az arányosság elvének. Ilyen esetekben az igazságosság is bizonytalanná válik, mivel egyesek szerint az együttérzés az igazságos, mások szerint pedig a teljesítményarányosság. 
    Közéleti vitáinkban hasznos lenne konkrétan megfogalmazni a preferenciáinkat: egyből kiderülne, hogy nem csak a módszerben nem értünk egyet, hanem az elérendő célban sem. Ha megállapodunk a célról, sokkal könnyebb közös nevezőre jutni a módszerről. 
    Példa: a hajléktalanság kezelése terén egyesek vissza szeretnék illeszteni a hajléktalant a társadalomba, ennek érdekében munkavégzésre is ösztönöznék, míg mások csupán enyhíteni szeretnék a rászorultságát, de meghagynák őt a hajléktalan állapotban. Elég meglepő lenne, ha a célról ennyire eltérően gondolkodó emberek véletlenül egyetértenének a módszerben. Rákérdezhetünk a preferenciákra annak fényében is, hogy az utcán lakók átlagosan 4-5 éven belül meghalnak a szabadban alvás során szerzett betegségek és általános leromlás miatt: az a preferenciánk, hogy a hajléktalan röviden éljen, de „szabadon”, vagy hogy a társadalom többi tagjához hasonlóan éljen, szabályok között, minél hosszabban, jó egészségben? 
    Képzeljük el a preferenciák feltárását az abortusz kapcsán: az anya jogaitól a baba jogain és a közösség jogain át a jövő generációk jogaiig. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a legparttalanabbul vitatott ügyekről is értelmes diskurzust folytassunk. Az érzelmek természetesen szerepet kapnak – a preferenciák kialakításában, hiszen azok a személyiség legbelső, ösztönök és érzelmek által vezérelt magvában formálódnak. A már kialakult preferenciákat viszont racionálisan leltározhatjuk, és ha legjobb tudásunk szerint feltártuk őket, kiválaszthatjuk hozzájuk a legcélravezetőbbnek tűnő módszereket. Ebből nem lesz feltétlen egyetértés, hiszen aki az anyát preferálja, más módszert fog választani, mint aki a babát, illetve a jövő generációk érdekeit helyezi előtérbe. Viszont számos ponton kellemesen meglepődhetünk, amikor kiderül, hogy az anya érdekei nem egészen választhatók le a baba érdekeiről, mert sajátos érdekszimbiózusban vannak. 
    A preferenciák őszinte feltárása és a racionálisan hozzájuk igazított megoldások ugrásszerűen emelhetik közéleti vitáink színvonalát. (Legalábbis, egy-egy érdekcsoport nagyon pontosan tudja majd, hogy mit akar, miért száll síkra, vagy mit ellenez vehemensen.) 
    Most, hogy a preferenciák révén sikerült állításokból magatartási szabályokat alkotnunk, vizsgáljuk meg az erkölcs és általában az etika helyzetét 21. századi társadalmainkban. Hagyjuk, hogy teljesen gúzsba kössenek, vagy igyekezzünk ezen „önkényes társadalmi konstrukciókat” magunkról lerázni és meghaladni – vagy keressünk középutat? 

Napi fix filó 12. rész

12. Mi a filozófia gyakorlati haszna? 
Az elméleti vitákat az iskolázottabb, műveltebb, magasabb IQ-val rendelkezők szokták megnyerni, mert látszólag jobban érvelnek. Ezáltal a gyakorlati előnyökhöz is ők jutnak könnyebben hozzá. 
    A filozófia alapján azonban soha senkinek nincsenek jó érvei, és nincs igaza sem: éppúgy lehetetlen érvényes érvekkel alátámasztani a heteroszexuális monogámia elvárását, mint a nemek esélyegyenlőségének elvárását, vagy általában az emberi jogokat. Aki ezzel próbálkozik egy filozófiában jártas vitapartnerrel, kudarcra ítéli magát. 
    Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a heteroszexuális monogámia mellett érvelők kevésbé tűnnek iskolázottnak és műveltnek a nemek esélyegyenlőségét megérvelőknél. Utóbbiak kicsivel jártasabbak a filozófiában, és igyekeznek érvnek látszó gondolatmorzsákkal előnybe kerülni. 
    Mint az előző részben láttuk, a gyakorlati ész kései evolúciós termék, a környezet erőforrásaiért vetélkedő őseinket hozta előnybe. Ez a vetélkedésben való jártasság tükröződik minden közéleti vitában. A filozófiai ész viszont még későbbi vívmány, a részben az evolúció fölé emelkedett őseink nyugodt, ráérős reflexiója arról, hogy végső soron semminek semmi értelme, semmi sem indokoltabb semmi másnál. 
    E ráérős őseink emelkedettebbnek vélték magukat nem ráérős őseinknél, és utóbbiak – bosszúsággal vegyes irigységgel – maguk is így látták ezt. A filozófia valóban emelkedettségérzetet kelt a hétköznapi ügyekhez képest. 
    A hétköznapokban az egyén több ételért, pénzért és szexért szokott érvelni, az érdekcsoportok pedig több pénzért, hatalomért és befolyásért. Ez persze nincs kimondva, mert nem hangzik jól. Sokkal elegánsabb észérvnek látszó gondolatfoszlányokkal elérni a célt. A közéleti vitákat rendre az nyeri, aki kevésbé vak a filozófia nagy összefüggéseire: a teljesen vakot legyőzi a háromnegyedvak, őt a félvak, akihez képest fölénybe kerül a negyedvak, és így tovább. A látó pedig tudja, hogy egyik félnek sincs nagyobb igaza, egyik fél érvei sem erősebbek, a vita ügyesen álcázott ősi evolúciós versengés az erőforrásokért. Főemlősök vitája arról, hogy ki kapjon több banánt (mert csak)! Ez a valóság diktálta szint szellemi emelkedettséggel álcázható, de nem haladható meg, ahogy nemi szerveink sem haladódnak meg a fügefalevéltől – ismeri fel a filozófia terén látóvá váló ember. 
    A „ki kapjon több banánt?” közéleti alapkérdésre pedig olyan választ adhat, hogy „senki: szeresd embertársadat, mint önmagadat”. 
    Aki a társadalmainkat politikai lázban tartó vitákat hallgatva rendszeresen így kiált fel: „bár megtanulnának gondolkodni az emberek!”, a filozófia segítségével megvizsgálhatja, hogy maga mennyire tanult meg gondolkodni. Aki a hagyományaihoz ragaszkodva nem szeretné, ha okosnak látszó érvekkel hatályon kívül helyeznék őket, a filozófiából megtanulhatja varázstalanítani az okosnak csak látszó érveket. Aki fenntartható világot szeretne, a filozófia terén látóvá válva eredményesen ösztönözheti erre banánért versengő főemlőstársait. 
    A filozófia óriási gyakorlati haszonnal jár: az igazságos és fenntartható világért érdemes vele foglalkozni. 
    (Természetesen, a filozófiából nem következik, hogy ne tudjuk felderíteni a mosógépünk hibáját, hogy képtelenek legyünk megkülönböztetni a bolondgombát a vargányától, vagy hogy ne higgyünk a tapasztalatainknak. Ha az olvasó velem tart, menet közben e képességeket is megvizsgáljuk és edzésben tartjuk.) 
    Most pedig rátérhetünk a tényállításokat erkölcsi felszólítássá alakító preferenciák rendszerére.

Napi fix filó 11. rész

11. Miért nem vezet "igaz" következtetéshez a "helyes" logikai érvelés? 
Mert nincs helyes logikai érvelés, pontosabban nem tudjuk, milyen lenne az. Minden pongyolán "helyes"-nek mondott logikai érvelés valamilyen nevesített logikai hibával terhelt: indukción alapuló általánosítás, szóismétlés, vagy körkörös. 
    Indukció: egyenként vizsgáljuk egy halmaz elemeit, állítást teszünk valamely tulajdonságukról, majd általános jellemzőként fogalmazzuk azt meg. Pl.: egymás után számos hattyúról állapítjuk meg, hogy fehér tollú, ennek alapján kijelentjük, hogy minden hattyú fehér. Eddig csak fehér hattyúval találkoztunk, tehát minden hattyú fehér. Tévedés: van fekete hattyú is, csak amíg nem találkoztunk eggyel, ezt nem tudjuk. Egy halmaz elemeinek közös tulajdonsága csak akkor jelenthető ki, ha a halmaznak valóban minden elemét egyenként megvizsgáltuk, amire nincs esélyünk, hiszen a múltba nem mehetünk vissza, sem a jövőbe előre. Ebből következik, hogy indukcióval nem jutunk érvényes állításhoz egy halmaz elemeinek közös tulajdonságáról. 
    Dedukció: egy halmaz közös tulajdonságát állítjuk, majd hogy X a halmaz eleme, tehát rá is jellemző a közös tulajdonság. Pl.: minden ember halandó; Szókratész ember, tehát Szókratész halandó. Ha közelebbről megnézzük, hogyan jutottunk a "minden ember halandó" állításhoz, kiderül, hogy indukcióval, azaz érvénytelenül. Más szóval, nincs valódi dedukció, mivel egyetlen halmaznak sem tudjuk minden elemét megvizsgálni. 
    A probléma látszólag megkerülhető: úgy határozom meg a halmazt, hogy annak definíciójában már benne legyen a tulajdonság, amit állítok. Pl.: minden fehér tollú hattyú fehér. Ezzel azonban semmi újat nem mondok, azaz nem jutok igazsághoz, csak megismétlem a halmaz definícióját. 
    Nem segít a másik kerülőút sem: eddig minden ember halandónak bizonyult, így döntő valószínűséggel Szókratész is annak fog bizonyulni. A döntő valószínűségű állítás elég lehet a hétköznapi élethez, de nem igazság. Lehet, hogy évtizedekig csak fehér hattyút látunk, vagy akár életünk végéig, ám ez nem teszi igazzá a "minden hattyú fehér" állítást. 
    Bár a fenti módokon nem jutottunk igaz állításhoz, képzeljünk el egy valóban helyes érvelést, amelyről feltételezzük, hogy igazsághoz vezet. Honnan fogjuk tudni, hogy helyes az érvelés? Onnan, hogy igaz állítást eredményez. Viszont honnan tudjuk, hogy az állítás igaz? Onnan, hogy helyes érvelés eredménye... Ez körkörös: érvelésem helyes, mert igaz következtetéshez vezet; következtetésem igaz, mert helyes érvelés eredménye. Az első állítást a másodikkal "bizonyítom", a másodikat meg az elsővel. Az ilyen bizonyítás érvénytelen. Pl.: a rabbi fülébe jut, hogy Kohn azt meséli ismerőseinek, hogy minden szombaton az Úrral kártyázik; igaz ez, Kohn? - vonja kérdőre a rabbi. - Persze, hogy igaz. Az Úr csak nem kártyázik hazug emberrel... 
    Az érvelések körkörössége azért nem tűnik fel nekünk, mert az 1+1=2 bizonyíthatatlansága sem tűnik fel. Az agyunk elfogadja, hogy "igazság"-nak és "helyes" érvelésnek lennie kell, márpedig ha mindkettő létezik, és egymással összefüggésben írjuk le őket, akkor e leírásnak is érvényesnek kell lennie. Az evolúció konstruktívra formálta a gondolkodásunkat, filozófiával pedig csak azóta foglalkozunk, amióta részben kiemelkedtünk az evolúcióból, és van e célra szabad időnk. A kétféle gondolkodás végső fokon kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, amit jobb híján úgy kezelünk, hogy filozofálás közben figyelmen kívül hagyjuk a praktikumot, a mindennapokban meg figyelmen kívül hagyjuk a filozófiai megközelítést, és a praktikumra fókuszálunk. Belátható, hogy az 1+1=2, valamint a "helyes" érveléssel levezetett "igaz" következtetés hasznos a gyakorlatban - kit érdekel holmi filozófiai kétely? 
    Az érdeklődés alighanem tovább lankad, ha szóba hozom, hogy az úgynevezett logikai hibák sem bírnak különösebb bizonyító vagy cáfoló erővel. Ha kinézek az ablakon, és látom, hogy esik, teljesen mindegy, milyen logikai hibával jutott egy érvelő ugyanerre a következtetésre, egyet fogok vele érteni, míg ha hibátlannak tartott érveléssel jut az ellenkezőjére, nem fogok vele egyetérteni, mert hamisnak találom a következtetést. A logika helytelen érvelésekkel foglalkozó fejezete számos érvelési hiba felsorakoztatása után megemlíti az úgynevezett "érvelési hibára hivatkozás mint érvelési hiba" figurát, vagyis hogy a hibásnak tartott érvelés nem érvényteleníti szükségképpen a következtetést. Akkor tulajdonképpen mire jó a logika? Mennyivel ér többet a logikátlanságnál? - töprenghet az olvasó. 
    Továbbgondolva, ha a logika érvényét a filozófia relativizálja, mire jó a filozófia? Mennyivel vagyunk beljebb, ha tudjuk, hogy a dedukció csak döntő valószínűséggel látszik annak, valójában indukció; és hogy ha szemlátomást esik az eső, teljesen mindegy, milyen érveléssel következtetünk erre? Ki tanulna évekig vízvezeték-szerelést, ha a tanulmányai úgy foglalhatók össze, hogy bárki érthet a vízszereléshez, szerszámmal vagy szerszám nélkül, teljesen mindegy?! 
    Praktikusan, miért érdemes filozófiával foglalkozni? Kiderül a következő részből.

Napi fix filó 10. rész

10. Melyek az "igazság" típusai? 
    Főbb típusai az Igazság, az igazság, a munkaigazság és a funkcionális igazság. 
1. Az Igazság - egy mindentudó lény által kinyilatkoztatott abszolút igazság valamivel kapcsolatban, amihez az ember önállóan nem férhet hozzá. Pl.: a halál utáni élettel kapcsolatos Igazság.
2. Az igazság - egy ember által kiderített, bizonyosnak látszó igazság, amelynek az igazságában ennek ellenére nem lehetünk teljesen biztosak. Pl.: az alma lefelé esik; a mi nézőpontunkból az ausztrál alma felfelé esik, de ezt csak a földgömb modell bevezetése óta tudhatjuk.
3. Munkaigazság - a tudomány axiomatikus munkafeltevéseire épülő igazság, amely pontosításig marad érvényben. Pl.: több ezer éven át munkaigazság volt, hogy a Nap a Föld körül kering.
4. Funkcionális igazság - amit X-nek célszerű tudnia ahhoz, hogy megtegye, amit célszerű megtennie. Pl.: a Mátrix c. filmben az Orákulum azt mondja Neonak, hogy nem ő a kiválasztott, pedig ő az; ám ha ezt tudná, akkor másképp viselkedne, mint ahogy a kiválasztottnak kell. Szintén funkcionális igazság volt több ezer éven át a Bibliában az ember közvetlen teremtettsége, mert az ember ennek tudatában viselkedik a Biblia erkölcsi tanítása szerint. 
    Hogyan jutunk el az igazság különböző típusaihoz? A kinyilatkoztatott Igazsághoz (ha egyáltalán) Isten akaratából (ha van); az igazsághoz hosszú távon, a tudomány révén; a munkaigazsághoz szintén a tudomány révén, rövidebb távon; a funkcionális igazsághoz pedig egy kívánatos cél eszközeként. 
    Közmeggyőződés szerint a logikailag helyes érvelések valamiféle igazsághoz vezetnek. A következő részből kiderül, hogy ez nincs így.

Napi fix filó 9. rész

2. A tudományból nem lehet erkölcsi szabályokat levezetni 
A tudomány utolsó jelentős korlátja, hogy nem következik belőle magatartási szabály. Persze nem csak a tudományból nem lesz erkölcs, semmilyen állításból nem lesz felszólítás - fejtette ki David Hume immár 250 éve. Levezetése máig érvényes, egyszerűen fogalmazva: abból, hogy a pisztolygolyó milyen hatást kelt a fejben, semmilyen további állítással sem következik, hogy "tehát ne lőjünk fejbe embereket". Felszólítás csak másik felszólításból vezethető le: azt szeretnénk, hogy ember ne ártson embernek, a fejbe lövés árt, tehát ne lőjünk fejbe embert. 
    Szomorú, hogy még a filozófusok közül is kevesen tartják evidenciában ezt a Hume guillotinjának vagy angolul "is - ought problem"-nek is nevezett gondolatmenetet. Senki nem szól pl. Richard Dawkins-nak, aki komoly fórumokon szónokol arról, hogy az életünket szabályozza a tudomány, hogy amennyiben a tudomány kijelentéseiből levezetett magatartási szabályokra gondol, akkor ez tájékozatlan, sőt felvilágosulatlan ötlet. 
    A tudomány egyrészt technikai eszközöket nyújt számunkra, másrészt a természet törvényeit jobban megértve hatékonyabban tudjuk elérni a céljainkat. A célokat azonban nekünk kell kitűznünk. 
    Példa: az ókorban többek között nyakba akasztott amulettet használtak fogamzásgátlásra; a fogamzásgátló tabletta ennél sokkal jobb módszer; a fogamzásgátlást mint célt azonban előbb ki kell tűzni, mivel nem alapértelmezett. Helyesnek tűnő gondolatmenet, hogy amennyiben fogamzásgátlást szeretnénk, ne amulettet használjunk, hanem fogamzásgátló tablettát. Nem tűnik helyes gondolatmenetnek, hogy a fogamzásgátló tabletta hatékonyabb az amulettnél, tehát szedjünk fogamzásgátló tablettát - elfelejtettük ugyanis tisztázni, hogy cél-e a fogamzásgátlás. Vagyis a tudomány elénk teszi a fogamzásgátló tablettát mint az amulettnál hatásosabb eszközt, de nem ad a szedésére vonatkozóan szabályt. 
    Arra az érvre, hogy mivel többé-kevésbé egyformák a céljaink, a tudományos állítások mégis csak alkalmasak az élet szabályozására, a fenti példára hivatkozhatunk: szemlátomást nem egyformák a céljaink, illetve korántsem övezi őket egyetértés. A hegyi barlangokba húzódó lázadók kiiktatására például a vudubaba szurkálásánál sokkal hatékonyabb a vákuumbomba, ám nem tehetjük szabállyá, hogy "tehát használjunk vákuumbombát", mert - finoman szólva - nincs egyetértés arról, hogy a hegyvidéki lázadókat ki akarnánk iktatni. Ha a tudományból bármiféle használati szabály következne, óriási bajban lennénk a világ megsemmisítésére képes fegyvereinkkel. Kötelesek lennénk megsemmisíteni magunkat? Aligha. Abszurd eredményhez vezetne, ha magatartási szabályalkotó erőt tulajdonítanánk a tudománynak. 
    Van-e némi igazsága Richard Dawkins-nak, illetve megfogalmazható-e szabatosan az ötlete? Talán így: ahol egyetértünk a célban, és rendelkezésünkre áll egy tudománytalan, meg egy tudományos alternatíva, ott használjuk a tudományos módszert. Az ilyen helyzet azonban meglehetősen ritka, így ebben az átfogalmazott formában minimálisra szűkül a lehetséges alkalmazások köre: amiről komoly közéleti vita folyik, azzal kapcsolatban vagy a célban nem értünk egyet, vagy abban, hogy mi tudományos és mi tudománytalan. Ahol pedig megvan ez az egyetértés, ott nem vitatkozunk, vagyis Dawkins hol falon dörömböl kapu helyett, hiába, hol meg nyitott kapun, feleslegesen. 
    Hume guillotinja filozófiai alapismeretté kellene, hogy váljon: tudományból nem lesz erkölcs, következésképp a tudomány nem alkalmas az életünk szabályozására. 
    Az állítások és az erkölcsi szabályok közötti átmenetet a célok és preferenciák képezik, ezek vizsgálata előtt azonban szót kell ejtenünk az "igazság" típusairól és a velük kapcsolatos logikai buktatókról.

Napi fix filó 8. rész

Mi a tudomány további két korlátja? 
Csak látható-tapintható adatokkal foglalkozik a műszaki fejlesztés érdekében, és nem az élet egészével. A tudomány segítségével kényelmi eszközöket fejlesztünk, amelyek tehermentesítik az életünket, rengeteg szabadidővel ajándékoznak meg bennünket. A tudomány azonban nem ad tanácsot arra, hogy mit tegyünk a nagy kényelmünkben, és mihez kezdjünk a rengeteg szabadidővel. 
    A technika elszemélytelenedést, elidegenedést okozhat, a kényelem unalmassá válhat, a tétlen idő depresszióhoz, szerhasználathoz, általános leépüléshez, korai halálhoz is vezethet – ahogy számos munkanélküli, illetve friss nyugdíjas példáján látjuk. 
    A tudomány eszközöket ad, amelyek boldogító alkalmazásához általános életbölcsesség is kell: az élet teljes megéléséhez hozzátartozik nem csak a mozgás és a tanulás, hanem hozzátartoznak egyebek mellett a finom ízek, a művészeti alkotások, a személyes kapcsolatok, egy elkötelezett heteroszexuális párkapcsolat, a család, a gyermekek nevelése, az unokák okítása, sőt a mindezekkel kapcsolatos problémák kezelése is. Jordan B. Peterson szép gondolata e témában, hogy az élet értelme, amire mindenki igényt tart, egyszerűen a személyes feladatok és felelősség vállalásából adódik. Nem célszerű eszközfejlesztésnél többet várni a tudománytól - csalódás lesz belőle. 
    Nézzük meg néhány példán, hogy mire képes a tudomány, és mire nem: a tudomány kifejleszti a televíziót, de nem tesz bele nézhető műsorokat; a tudomány kifejleszti az internetet, és akár a gyermekeinket nem kívánatos tartalmaktól védő programokat, de nem tölt fel valódi tájékozottságot nyújtó tartalmat; a tudomány kifejleszti a természetazonos aromát és az élelmiszer-adalék anyagokat, de ezeket kihagyatni már nekünk kell; a tudomány képes olyan zárt üzemet létrehozni, amely a pelyhes kiscsibéket futószalagon néhány hét alatt tojásrántottává és rántott csirkévé alakítja, de nem intézi el, hogy az ott dolgozók ne bolonduljanak meg; a tudomány elkerülhetetlenül kifejleszti a tömegpusztító fegyvereket, a génmódosítást és a klónozást, de hogy ebből ne legyen világvége, az már az emberiség etikai feladata; a tudomány előbb-utóbb kifejleszti a fenntartható kényelmi eszközöket is, de ezek többletköltségét már a fejlett világnak kell összedobnia a felzárkózó világ számára; a tudomány kifejleszti a 3D nyomtatót, de nem mondja meg, milyen a legegyszerűbb véletlenül létrejövő 3D nyomtató, amely véletlenül képes önmagát kinyomtatni, és véletlenül rendszeresen ki is nyomtatja. 
    A tudomány óriási fejlesztésekre képes, ezért tekintik sokan - tévesen - Mindenható Tudománynak, ám a műszaki fejlesztés az életnek csak egy szelete. 
    A tudomány ráadásul nem vezet etikához - erről szól a következő rész.