Laikus gazdasági sorozatom 2. darabjában a pénz eszközjellegét szeretném elemezni, továbbá valutafóbiái legyőzésére biztatni az olvasót. A pénz zseniális eszköz, nem boldogít, de boldogtalanná sem tesz. Olyan, mint a kenyérvágó kés: éles célszerszám, használatát tanulni kell.
A pénz legalább akkora találmány, mint a tűz és a kerék. Már ősi formájában (kagyló, lyukas kavics, fabatka) is megsokszorozta a gazdasági kapcsolatokat. Képzeljük el, hogy répartortára akarjuk cserélni a kecskénket. Találunk érdeklődőt szakállas állatunkra, neki viszont csak háncsból készült strandpapucsa van, 52-es méretben. Ez pech, most kajtathatunk egy lólábú cukrász után... Mennyivel egyszerűbb azt mondani a papucsosnak, hogy a kecske ára 20 izé. Ő lealkudja 15-re, mi kettőből megvesszük a karottasütit, a többit betesszük a kispárna alá, és máris jól kezdődik a nap. Hihetetlen mennyiségű energiát spóroltunk meg azzal, hogy "izé" egységek közös nevezőjére tudjuk hozni a barbecue szószos mammutsteaket, az agyagkorsóba csapolt mézsört, meg a kardfogú bőréből készült ködmönt. Az "izé" egységek ráadásul megfoghatók, átadhatók, akár tartósan is tárolhatók. Csak az a probléma, hogy kagylóbatkánkat a szomszédos törzsszövetség nem tekinti pénznek, ha nála kőbatka van forgalomban.
A következő lépés a Perzsiával szomszédos Lüdia királyának, Krőzusnak az ötlete volt: jelet üttetett a meghatározott súlyú arany és ezüstdarabokra, univerzális egységekké téve őket. Egy csapásra több ezer kilométeres körben lehetett kereskedni, a gazdasági pezsgést már nem a csereeszköz hiánya, hanem "csupán" a martalóc csapatok támadásának veszélye korlátozta. Ekkor találták fel az adósságleveleket, azaz váltókat, melyek fejében az úticélt elérő utasnak kifizették a feltüntetett összeget, megkímélve őt a securitys pénzszállítástól. Mikor a reneszánsz Itália kereskedelmi központtá vált, a kalmárutakhoz komoly hitelekre is szükség volt. Ezt biztosították a kereskedőpultok, olaszul "banco"-k, amelyek lassacskán bankházakká intézményesültek. Munkatársaik főként zsidók, mert rájuk nem vonatkoztak a kamatot tiltó keresztény egyház rendeletei.
Forrásom szerint ( http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_banking ) az Ószövetség is tiltja a kamatot a zsidók közötti tranzakciókban, a gójokkal folytatott ügyletekben viszont kifejezetten előírja. Forrásom megjegyzi, hogy a tilalmat sosem tartották be. A muszlimok és a keresztények viszont naivan értelmezték ezt a "szabályt". Úgy látták ugyanis, hogy a pénz önálló életre kelt hatalmi ág, maga a testet öltött ókori aranyborjú bálvány, azaz Mammon. A helyzet messze nem ilyen egyértelmű. Jézus egyik példabeszéde a tálentum (27 kiló ezüst) forgatásáról, kamatoztatásáról szól, és a miatyánk eredeti szövegében "engedd el a mi adósságunkat, ahogyan mi is elengedjük adósaink tartozását" szerepel, jelezve, hogy korántsem a pénzzel való foglalkozás a probléma. A pápák nem tanultak játékelméletet, ezért vélhették, hogy a kamatra hitelezés tilalma erkölcsösebbé teszi majd az életet. Mivel a hitel iránti igényt nem lehet betiltani, valójában csak monopolhelyzetbe hozták a Spanyolországból elűzött zsidókat, és évszázadokra jóléti lúzerré tették a keresztény híveket, akiknek többsége a mai napig idegenkedik a pénzügyektől.
Szerintem igazságos, ha ki-ki hozzájárulásának mértékében részesedik a kereskedelem eredményéből. Aki a pénzt kezeli, annak az erőfeszítését is jutalmazni kell, a kamat tilalma egyszerű képmutatás (a muszlim bankokban nincs kamat, csak kamat módjára számított díjak -- korrektebb lenne őket néven nevezni). Szerencsére nő a bankszakmában elhelyezkedő keresztények száma, akiktől nem azt várom, hogy ingyen adják a hitelt, hanem hogy méltányosabbá tegyék a haszon és a kockázat megosztását, mindannyiunk hasznára forgatva tálentumaikat.
(A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html )
A pénz legalább akkora találmány, mint a tűz és a kerék. Már ősi formájában (kagyló, lyukas kavics, fabatka) is megsokszorozta a gazdasági kapcsolatokat. Képzeljük el, hogy répartortára akarjuk cserélni a kecskénket. Találunk érdeklődőt szakállas állatunkra, neki viszont csak háncsból készült strandpapucsa van, 52-es méretben. Ez pech, most kajtathatunk egy lólábú cukrász után... Mennyivel egyszerűbb azt mondani a papucsosnak, hogy a kecske ára 20 izé. Ő lealkudja 15-re, mi kettőből megvesszük a karottasütit, a többit betesszük a kispárna alá, és máris jól kezdődik a nap. Hihetetlen mennyiségű energiát spóroltunk meg azzal, hogy "izé" egységek közös nevezőjére tudjuk hozni a barbecue szószos mammutsteaket, az agyagkorsóba csapolt mézsört, meg a kardfogú bőréből készült ködmönt. Az "izé" egységek ráadásul megfoghatók, átadhatók, akár tartósan is tárolhatók. Csak az a probléma, hogy kagylóbatkánkat a szomszédos törzsszövetség nem tekinti pénznek, ha nála kőbatka van forgalomban.
A következő lépés a Perzsiával szomszédos Lüdia királyának, Krőzusnak az ötlete volt: jelet üttetett a meghatározott súlyú arany és ezüstdarabokra, univerzális egységekké téve őket. Egy csapásra több ezer kilométeres körben lehetett kereskedni, a gazdasági pezsgést már nem a csereeszköz hiánya, hanem "csupán" a martalóc csapatok támadásának veszélye korlátozta. Ekkor találták fel az adósságleveleket, azaz váltókat, melyek fejében az úticélt elérő utasnak kifizették a feltüntetett összeget, megkímélve őt a securitys pénzszállítástól. Mikor a reneszánsz Itália kereskedelmi központtá vált, a kalmárutakhoz komoly hitelekre is szükség volt. Ezt biztosították a kereskedőpultok, olaszul "banco"-k, amelyek lassacskán bankházakká intézményesültek. Munkatársaik főként zsidók, mert rájuk nem vonatkoztak a kamatot tiltó keresztény egyház rendeletei.
Forrásom szerint ( http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_banking ) az Ószövetség is tiltja a kamatot a zsidók közötti tranzakciókban, a gójokkal folytatott ügyletekben viszont kifejezetten előírja. Forrásom megjegyzi, hogy a tilalmat sosem tartották be. A muszlimok és a keresztények viszont naivan értelmezték ezt a "szabályt". Úgy látták ugyanis, hogy a pénz önálló életre kelt hatalmi ág, maga a testet öltött ókori aranyborjú bálvány, azaz Mammon. A helyzet messze nem ilyen egyértelmű. Jézus egyik példabeszéde a tálentum (27 kiló ezüst) forgatásáról, kamatoztatásáról szól, és a miatyánk eredeti szövegében "engedd el a mi adósságunkat, ahogyan mi is elengedjük adósaink tartozását" szerepel, jelezve, hogy korántsem a pénzzel való foglalkozás a probléma. A pápák nem tanultak játékelméletet, ezért vélhették, hogy a kamatra hitelezés tilalma erkölcsösebbé teszi majd az életet. Mivel a hitel iránti igényt nem lehet betiltani, valójában csak monopolhelyzetbe hozták a Spanyolországból elűzött zsidókat, és évszázadokra jóléti lúzerré tették a keresztény híveket, akiknek többsége a mai napig idegenkedik a pénzügyektől.
Szerintem igazságos, ha ki-ki hozzájárulásának mértékében részesedik a kereskedelem eredményéből. Aki a pénzt kezeli, annak az erőfeszítését is jutalmazni kell, a kamat tilalma egyszerű képmutatás (a muszlim bankokban nincs kamat, csak kamat módjára számított díjak -- korrektebb lenne őket néven nevezni). Szerencsére nő a bankszakmában elhelyezkedő keresztények száma, akiktől nem azt várom, hogy ingyen adják a hitelt, hanem hogy méltányosabbá tegyék a haszon és a kockázat megosztását, mindannyiunk hasznára forgatva tálentumaikat.
(A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése