Köszönöm azok türelmét, akik velem tartottak 60 részen át, és folytatásokban követték a mű alakulását. Az alábbiakban lineárisan olvasható a Paradoxonok könyvének tervezete, amely folyamatos szerkesztés alatt áll.
Bevezető
A világot és önmagunkat jobban megismerhetjük paradoxonokkal, mint nélkülük. Eddig összefüggő, egységes modellben kerestünk magyarázatot minden jelenségre, abban a meggyőződésben, hogy 1. létezik ilyen modell; 2. számunkra hozzáférhető a látható-tapintható jelenségek adatainak gyűjtésével, vizsgálatával; és 3. közel állunk e modell kidolgozásához. Könyvemben igyekszem bemutatni, hogy 1. nem tudhatjuk, van-e ilyen modell; 2. tudhatjuk viszont, hogy nem hozzáférhető csupán a látható-tapintható jelenségek adatai alapján; 3. mai tudásunk fényében messzebb vagyunk egy ilyen modelltől, mint korábban hittük, mert ma már több korlátunkra látunk rá. Eddig úgy véltük, a megismerési lehetőségeink korlátlanok, az állítólagos paradoxonok pedig csak zavaró disszonanciát jelentenek a mindent értelmező, átfogó harmónia felé vezető úton. Álláspontom szerint a megismerési lehetőségeink meglehetősen szerények, közel sem lesz átfogó harmónia; a paradoxonokat vizsgálva erre nyerünk rálátást.
1. A Jekyll-Hyde paradoxon – az érzékszervi adataink egyszerre kritizálandók és komolyan veendők
Senki nem gondolja, hogy a szeme mindig mindent pont olyannak mutat, amilyen valójában. Például az éjszaka fekete-fehérben látott tárgyak nappal színesnek tűnnek. A nappali képhez képest nem tartjuk valósághűnek az éjszakait.
Ez azonban nem a fizikából ismert valóság, miszerint a tárgyak atomhalmazok, nagyjából atomfelhők. Ezzel sem írtuk le a tényleges „valóság”-ot, hiszen az atom alatti szintről nincs általánosan elfogadott modellünk. Tudjuk, hogy amit látunk, az számos szempontból nem a valóság. Minden okunk megvan tehát kételkedni a szemünk adataiban.
Ez fokozottan igaz a többi érzékszervünk adataira, és bizonyos mértékben a tudatos reflexiónkra is. Hiába véljük tudni, hogy a tárgyak atomokból állnak, párhuzamosan azt is tudjuk már, hogy ez nem egy végleges modell. Vagyis tudjuk, hogy nem tudjuk, milyen a „végső” valóság. Még arról sincs megegyezés, hogy mit jelentene a „végső” jelző. Milyen szempontból „végső”?
Ha a fizika egy jövőbeni „végleges” modellje szerint a kalapács szubatomi részecskék laza halmazának bizonyul, a részecskék között óriási üres terekkel, akkor ez vajon „végső” valóságmodell lesz a mi szempontunkból? Nem, mivel nem írja le, hogy mi történik, ha a kalapács találkozik a fejünkkel. A mi szempontunkból a kalapács nem részecskefelhő, hanem olyan kemény és veszélyes, amilyennek a hétköznapokból ismerjük.
Jó okunk van kételkedni a szemünk, a többi érzékszervünk adataiban, sőt a tudatunk adatfeldolgozásában is, még sincs okuk kételkedni egy felénk robogó autó látványában. Lehet, hogy nem a végső „valóság”, de attól még valósan elüt, ha hem ugrunk el az útjából.
Az evolúció túlélésre hangolt reflexekkel látott el bennünket, ám túlélés közben nem szereztünk a reflexeket valós időben értékelő tudatot: ez talán túlterhelné az agyunkat. A szemünk felé tartó tárgyakat csak azután tudatosítjuk, hogy a szemhéjunk már automatikusan lecsukódott. A reflexiós gondolkodásunk szempontjából jobb és egyszerűbb lenne minden ingert valós időben feldolgozni – csak hamarosan senkinek nem lenne szeme.
A tudatunk részleges érvényű: nem lefedi a valóságot, hanem spekulál a valóságnak arról a részéről, amely elérhető a számára. Amilyen mértékben, amilyen formában, és amikor elérhető.
Példa: képzeljünk el egy behatolók elleni biztonsági rendszert. Az ajtó alaphelyzetben nyitva van, ám ha valaki közeledik, a mozgásjelző automatikusan leereszt egy rácsot, majd értesíti az épületfelügyeleti rendszer központját. Miért nem a központ hozza meg a döntést? Mert mire az oda-vissza utazó adatok feldolgozása megtörténne, már késő leereszteni a rácsot. A döntést helyben kell meghozni, utólag értesítve a központot. Így működik a szemünk, ha gyorsan repülő tárgy közeledik felé. Az agyunk utólag értesül, hogy a szempillánk lecsukódott. Az evolúció modellje szerint ez bizonyult a túlélés szempontjából optimálisnak. Miközben a reflexiónk szempontjából az tűnik optimálisnak, hogy a szem küldje fel az agynak a jelzést, miszerint tárgy közeledik, döntést kell hozni; az agy kérjen további adatokat a tárgyról, miszerint méret, sebesség, beesési szög, szúrósság, stb.; a szem hiánypótló eljárás keretében küldje fel ezeket az adatokat, majd várja meg a döntést, miszerint szempilla NYITVA MARAD/LECSUK; és hajtsa végre a központi döntést. Az agy ez esetben optimálisan tájékozott... csak közben talán kifolyt a szem. Az evolúció során a helyi döntéshozatal túlélési előnnyel járt, és a túlélés ára, hogy az agy reflexiós része csak részlegesen kerül képbe. Utólag értesül a szem döntéséről, és hiába kérne hiánypótlás keretében adatokat a döntést kiváltó tárgyról, azok nem állnak rendelkezésre. Pedig az agy körültekintő hivatalnokként, utólag megfontolja, hogy a tárgy esetleg nem is közeledett olyan gyorsan, nem is volt szúrós, így talán felesleges volt lecsukni a szempillát. Meg hogy úgy általában mi bizonyítja a közeledő tárgyak veszélyességét, amikor még mindkét szem ép. Tapasztalati adat lenne, ha legalább az egyik szemet kiverte volna egy ilyen tárgy, bár ez esetben is felvethető a megismételhetőség kérdése, vagyis hogy ki kellene próbálni a másik szemen... Érthető, miért nincs az agy reflexiós területére bízva a döntés: túlélési szempontból előnyös mindkét szemet megtartani akkor is, ha ez túlreagálással jár, míg a reflexiós agy – a valóság optimális megismerése érdekében lefolytatott kísérletek során – könnyedén kiveretné mindkettőt.
A valósággal való kapcsolattartásunkat a kritika és az egyidejű kritikátlanság skizofréniája, egy Dr Jekyll – Mr Hyde jellegű kettősség jellemzi.
Dr Jekyll az elefántcsont toronyban lakó reflexió, Mr Hyde a gyors és nyers túlélőgép. Dr Jekyllnek minden oka megvan kételkedni az érzékszervi adatokban, sőt a tudat adatfeldolgozásában is, Mr Hyde ellenben mindent véresen komolyan vesz, hogy életben maradjon és szaporodjon.
Dr Jekyll kelletlenül, némi lelkiismeret-furdalással nyugtázza, hogy a legtöbb gyakorlati kérdésben Mr Hyde-nál volt, van és lesz a döntés. Mr Hyde ugyanis sok millió korábbi túlélő sikerreflexeinek örököse, hordozója és továbbörökítője.
2. A Hegel-paradoxon – A valóságot kirakós játékként képzeljük megismerni és összerakni, miközben tisztában vagyunk az esélytelenségünkkel
Aki járt iskolába, és tanult némi természettudományt, azt az optimista vélelmet hozta magával, hogy öles léptekkel haladunk előre a valóság egyre átfogóbb, részletesebb és teljesebb ismerete felé. Lehetnek átmeneti nehézségek, jöhetnek paradigmaváltások, talán sosem ismerjük meg a valóság legapróbb részleteinek némelyikét, de ez már szinte elhanyagolható ismerethiány lesz. Addig is, módszeresen rakosgatjuk egymás mellé a valóság összképének egyes darabkáit, haladunk előre.
Ha a filózófia felől közelítünk a kérdéshez, akkor ez az optimizmus indokolatlan: valóságismeretnek azt a modellt szoktuk nevezni, ami az érzékszervi adataink átgondolásával kialakul a fejünkben, illetve a kollektív ismereteink tárházában. Filozófiai értelemben azonban ez tudhatóan nem a valóság modellje. Georg Wilhelm Friedrich Hegel levezette, hogy a dolgok önmagukban való ismerete lehetetlen, mivel a dolgok és közöttünk mindig lesz olyan áttétel (érzékszerveink, a gondolkodásunk struktúrája, a nyelv), ami bezár minket a saját adottságaink közé, és lehetetlenné teszi, hogy a valóságot mint olyant valaha megismerjük. A dolgok önmagukban való ismerete nem a tudásanyagunk bővítését igényelné, hanem azt, hogy anyagtalan szellemi lénnyé váljuk. Ám amint anyagtalanná válunk, megszűnünk szellemi lények lenni, azaz a valóság megismerése ténylegesen lehetetlen számunkra.
Úgy tűnik, Hegelnek igaza van. Mi azonban túltesszük ezen magunkat, amikor az iskolában tudománnyal foglalkozunk. Pontosabban, nem is értesülünk a Hegel-paradoxonról, mert a tanárok sem tudnak róla. Sőt, még a filozófusok is félreteszik egy ponton. Miért?
Mert úgy vélik, az önmagában vett valóságról folytatott gondolkodás teljesen elméleti, szemben a számunkra valamilyen mértékben mégis csak fontos gyakorlattal.
Hegel Dr Jekyll fejével spekulál, míg a természettudósok, a tanárok és tanítványaik Mr Hyde vehemenciájával ténykednek.
Ez rendben is van, amíg valóban a gyakorlat terepén maradnak. A valóság ismerete felé vélt haladás modellje azonban már nem a gyakorlat terepe, hanem hatásköri túllépés, kategóriatévesztés. Tudatosítsuk, hogy amint Dr Jekyll területére lépünk, Hegel paradoxona érvénybe lép, és kötelez. Nincs okunk a valóságot kirakós játéknak képzelni, sem az összkép felé haladásról beszélni.
Erre több gyakorlati különbség is figyelmeztet: egy puzzle esetében felismerhetők a kép szélső darabjai, össze tudjuk állítani belőlük a keretet; továbbá a puzzle-ról előre rendelkezünk összképpel, és látjuk, milyen motívum hol szerepel rajta. A feltételezett valóságmodellnek nem ismerjük a szélső elemeit, nem látjuk előre az összképet, és azt sem tudjuk, milyen motívum hol szerepel rajta; sőt hogy egyáltalán milyen motívumokból kellene állnia. Jó okunk van tehát komolyan venni Hegelt akkor, amikor elméleti megfontolásokat és kijelentéseket teszünk a „valóság” esetleges megismeréséről – ami felé tudhatóan nem haladunk.
Milyen optimista állítás tehető e témában, hiszen az ismereteink mennyisége láthatóan növekszik? Kontraintuitívnak tűnne mindössze annyit állítani, hogy tudhatóan nem haladunk a valóság megismerése felé. Mi az, amit indokoltan kijelenthetünk? Hogy Mr Hyde-ot egyáltalán nem érdeklik, nem fékezik Dr Jekyll elméleti problémafelvetései. Mr Hyde számára az elmélet mindössze gyakorlati segédeszköz, mint a marokkő vagy a nyílvessző. Mr Hyde az evolúció gyakorlati jövője felé halad, gyűjti az adatokat, az ismereteket, hogy egyre több ember egyre kényelmesebben éljen a földön, sőt talán hamarosan a világegyetemben. Ez kétségtelenül egyfajta hétköznapi értelemben vett haladás, még ha nem is a hegeli keretből kitörni képes fajta.
3. A Szókratész-paradoxon – Csak olyan állítást tekinthetünk érvényesnek, amit önmagában bebizonyítottunk, ám ilyen állítás nem létezik
Szókratész azt tanítja – értesülünk a gondolatait lejegyző Platóntól –, hogy minden állítást kritikai gondolkodás tárgyává kell tennünk, és ami nem bizonyítható be önmagában, más állítás(ok) előzetes elfogadása nélkül, azt el kell vetnünk.
Csakhogy nincs önmagában bizonyítható állítás, így Szókratész alapján a világ összes elképzelhető állítását előre tudhatóan el kell vetnünk. Azaz szókratészi értelemben semmiről semmit nem állíthatunk érvényesen.
Szókratész kritikai gondolkodásról szóló tanítása ezek szerint értelmetlen. Aki kritikai gondolkodónak tartja magát, az deklaráltan ésszerűtlen, nem tudja, mit beszél. Legalábbis Szókratészt szó szerint véve.
Dr Jekyll szempontjából érvényes a fenti paradoxon, Mr Hyde azonban könnyedén félresöpri, hiszen az evolúció akkor is cselekvésre készteti, ha a cselekvés nem támaszkodik elfogadható állításokra. Amennyiben Mr Hyde nem talál érvényes állítást, akkor szemrebbenés nélkül úgy tesz, mint ha találna.
Ha Szókratész koncepcióját pongyolán megfogalmazott intuitív ötletként értelmezzük, felfedezhetünk benne némi értéket: tapasztalati adat, hogy aki rendszeresen rákérdez a mély meggyőződései érvényére, az árnyaltabban és megbízhatóbban gondolkodik, mint aki nem így tesz. Az ilyen ember pongyolán nevezheti magát „kritikai gondolkodónak”, amennyiben tisztában van Szókratész eredeti koncepciójának tarthatatlanságával.
1. példa: „kritikailag” gondolkodni olyasmi, mint nem rutinból vezetni. Helyes, ha az ember rendszeresen ránéz a közlekedési táblákra. Tegnap még lehet, hogy kétirányú volt az utca, amerre évtizedek óta járunk, ám ma reggelre kitehettek egy behajtani tilos táblát. Száz emberből hány veszi észre elsőre, külső figyelmeztetés nélkül? Nos, száz emberből nagyjából ennyi vizsgálja felül rendszeresen a mély meggyőződéseit.
2. példa: „kritikailag” gondolkodni egyfajta minőségellenőrzést jelent a saját gondolkodásunkkal kapcsolatban. Rendszeresen megvizsgáljuk, hogy a szokásosan tarthatónak vélt állításaink a legfrissebb adatok fényében is tarthatónak tűnnek-e. Ez nagyon egészséges és hasznos módszer, súlyt ad az állításainknak.
Az olvasó lélektanilag érthetően várna néhány adatot arra nézve, hogy valóban nincs önmagában bizonyítható állítás. Logikailag azonban tudatosítandó, hogy valaminek a nem létét lehetetlen bizonyítani. Legfeljebb illusztrációként sorolhatunk fel néhány olyan kijelentést, amelyről belátjuk, hogy önmagában nem bizonyítható. (Íme: Minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó. 1 + 1 = 2 Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya. E = m * c2) Az állítások önmagukban való bizonyíthatatlanságára számos későbbi paradoxon keretében visszatérünk még, például mindjárt a következő paradoxon alatt.
4. Az Arisztotelész-paradoxon – A tudományok alapszabályait egy csomagban, „bemondásra” elfogadjuk, majd úgy teszünk, mint ha egyenként bebizonyítottuk volna őket
Arisztotelész Platón legjobb tanítványa, Nagy Sándor nevelője, igazi polihisztor volt. Levezette, hogy minden tudomány axiómák elfogadásával kezdődik: az alaptörvényeket bizonyítás nélkül kell elfogadni, mert önmagukban nem bizonyíthatók. Ezzel érvénytelenítette Szókratész intuitív ötletét a kritikai gondolkodásról.
Az axiómák egy csomagban történő elfogadása azt jelenti, hogy egyetlen tudomány sincs egyenes logikával, alulról lépésenként felépítve, vagyis egyetlen tudomány sincs szókratészi értelemben érvényesen levezetve.
1. példa: képzeljünk el egy, a levegőben összerakott hidat, amit egy darabban leengedünk, és azután megvizsgáljuk, hogy illeszkedik-e a két partra, valamint az összes pillérre. Ha minden ponton hézagmentesen illik a helyére, azt mondjuk, hogy „be van bizonyítva”, „le van vezetve”. Az axiómacsomag azonban azt jelenti, hogy a hidat valójában nem alulról építettük föl, hanem a levegőben konstruáltuk, és csak utólag vizsgáltuk az illeszkedését. Nem így szoktunk gondolkodni a tudományról, viszont ez az, ami ténylegesen történik a tudományban. Amikor tudományos paradigmát váltunk, akkor nem a híd pillérjeit rakjuk arrébb, hanem egy darabban felhúzzuk az egész hidat, a levegőben konstruálunk egy teljesen új hidat, és leengedjük, hogy megnézzük, jobban illeszkedik-e, mint az előző. Egyetlen eddigi hidunk sem illeszkedik pontosan.
Dr Jekyllt mélyen elgondolkodtatja ez a helyzet, Mr Hyde azonban úgy használja a „tudományt”, ahogy az ősember a kőhegyű lándzsát: ha lehet vele vadászni, és zsákmányt ejteni, akkor jó, és egyben elég is. A használhatóság Mr Hyde szemében „bizonyítja” a lándzsát. Dr Jekyll tudja, hogy a lándzsánál hatékonyabb eszköz is konstruálható, és a hasznosság által még az sincs bizonyítva, nem rendelkezik „végső” érvénnyel.
2. példa: egy híd illeszkedését viszonylag könnyen meg tudjuk vizsgálni, mert a terep számunkra bejárható. Ezzel együtt sincs pontosan illeszkedő hidunk. A mikro- és makrofizikában azonban nem tudjuk bejárni a terepet, a híd illeszkedéséről is csak spekulálni tudunk. Mivel könnyű terepre sincs illeszkedő hidunk, belátható, hogy a megközelíthetetlen, spekulatív terepre mennyivel nehezebb többé-kevésbé illeszkedő hidat konstruálni. A naprendszerünkön kívülről még kapunk némi fényt, ám a világűr távolabbi területeiről fizikai akadályoztatás okán nincsenek adataink. A szubatomi részecskékről pedig olyan közvetett adataink vannak, amelyeket nem tudunk konkrétan ellenőrizni, mert az ellenőrzés rendszere spekulatív, azaz előfeltételezi a kész modellt, amikor az még nincs kész...
3. példa: az, hogy rendelkezünk az adatokkal, nem jelent automatikusan modellt. A modell az adatok intelligens csoportosításával, rendszerezésével jön létre, és a folyamatban lényegi szerepe van a intuíciónak. Arisztotelész meg volt róla győződve, hogy a nap kering a föld körül, pedig rendelkezésére álltak ugyanazok az adatok, amelyekre egy későbbi kor heliocentrikus modellt alapozott. A paradigmák minden korban szilárdnak tűnnek, ám a jelek szerint nem azok.
4. példa: az óvodások formai készségét fejleszti az a játék, amelynek különböző alakú nyílásaiba bele kell illeszteni a megfelelő formájú darabokat. A gyerek megnézi a nyílást, a kerek lyukba belepróbálja a téglatestet, forgatja, forgatja, majd rájön, hogy nem megy bele. Felvesz egy másik darabot, és addig próbálkozik, amíg minden darab a helyére nem kerül. Ilyen óvodás módszertannal működik a tudomány, még Nobel-díjas szinten is. Illúzió úgy vélni, hogy bármiben valaha meghaladjuk az óvodás módszertant. Mindössze nagyobb adatmennyiséggel dolgozunk, bonyolultabb alakzatokat forgatunk, és próbálunk a „helyükre” illeszteni. Közben fogalmunk sincs, hogy valójában ott van-e a „helyük”, vagy hogy bárminek lenne fix helye, erről csak intuitív döntéseket tudunk hozni.
5. A rész-egész paradoxon – Minden modell teljes rendszerképet előfeltételez, viszont modellezés közben soha nincs rendszerképünk; ha lenne, nem kellene modelleznünk
Newton mechanikájának első törvénye az egyenes vonalú, egyenletes mozgásról szól. Holott belátható, hogy a világegyetemben nincs egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Minden testre milliárdszor milliárd egyidejű, különböző irányú erővektor hat. Biztosan tudhatjuk, hogy a Newton első törvényében használt fogalmak fiktívek, a szerző fantáziájának termékei. Azért használjuk őket, mert úgy véljük, hogy a részből – legyen bár fiktív egyszerűsítés – valahogy eljuthatunk az egészhez. Ha sok kis részletet eltalálunk, majd csak kikerekedik az összkép. Pedig a rész érvényes modellezéséhez előre kellene a nagy egész. Ám ha a nagy egész birtokában lennénk, nem lenne szükségünk részmodellekre. Végiggondolva: valójában próba-szerencse módszerrel tippelgetünk bizonyos részmodellekre és bizonyos összképekre, remélve, hogy egyszer eltaláljuk szerencsés a kombinációt, amelyben a pontatlan rész és a nem ismert egész hirtelen összeáll.
Dr Jekyll számára világos, hogy a próba-szerencse módszertana gyarló ügyeskedés, Mr Hyde azonban szilárd rendszernek véli, és büszke a „tudományára”.
Ismeretlen okból adottnak vesszük, hogy a világ jelenségeit vizsgálva szabad egyszerűsítenünk, apróbb hatásokat elhanyagolnunk, és hogy az eredmény ezzel együtt is lehet megfelelő. Dr Jekyll megjegyezné, hogy a madártejből elhanyagolva a csekély mennyiségű vaníliát az eredmény nem lesz megfelelő. Mr Hyde pedig azt felelné, hogy az elhanyagolható és a lényeges közötti különbségtétel intuitív, velünk született képesség. Nehéz lenne elméleti alapon levezetni, hogy a vanília mitől lényegi a madártejben, a gyakorlatban viszont már gyermekkorunkban világos, hogy a lényegéhez tartozik.
1. példa: a mechanika egyetlen törvényét sem tudjuk szemléltetni, hiszen saját állításaink fényében belátható, hogy egy „egyenesen” gurított vasgolyó garantáltan nem gurul egyenesen. (Gurulás közben elfordul alatta a Föld, meg a Tejút, hogy csak két módosító hatást említsünk a milliárdszor milliárd közül.) Semmilyen módszerrel nem tudunk egyenes vonalú mozgást produkálni. Newton fikciókkal spekulált, Mr Hyde szempontjából zseniálisan, Dr Jekyll szempontjából viszont érvénytelenül.
2. példa: a vákuumcsőben leejtett toll és vasgolyó állítólag egyszerre ér le. Amennyiben tökéletes a vákuumunk, és pontszerű testek esnek egy sokkal nagyobb, pontszerű test felé. Már most, ha találunk két olyan pontszerű(!) testet, amelynek jelentősen eltér a tömege, és sikerül őket leejtenünk egy pontszerű bolygó felé, akkor... nem tudjuk, mit látnánk, hiszen soha senki nem ejtett még ilyen testeket pontszerű bolygó felé. Ilyen bolygó momentán nem áll rendelkezésünkre, így a kísérlet csupán elméleti, a fejünkben tudjuk végrehajtani. Mellesleg, tökéletes vákuumunk sincs. Mármost, érdekes unortodox elképzelés egy elméleti spekulációt elméleti kísérlettel szemléltetni. Hány éves a kapitány? Harminc. Honnan tudjuk? Hát, a fejünkben megkérdeztük, és ott azt mondta...
3. példa: az energiamegmaradás elvét feltételezzük, de alátámasztani nem tudjuk, hiszen nincs módszerünk az univerzum energiájának mérésére. Nem tudjuk, milyen az univerzum egésze, így Dr Jekyll nem merne a benne lévő energiáról nyilatkozni, sőt meglátná azt a logikai problémát is, hogy az univerzum részeiben egyáltalán nem tapasztalunk energiamegmaradást, így az egészről a részekkel ellentétes dolgot feltételezünk, amire nincs különösebb okunk. Ha a citromunk egyetlen gerezdje sem savanyú, miből gondoljunk, hogy az ismeretlen nagy egész majd annak bizonyul? Ez egy logikai bakugrást tartalmazó intuitív tipp. Mr Hyde-nak persze nem kell érvényes ok ahhoz, hogy magabiztosan tippeljen. Az evolúció során, sikeres túlélőként vált magabiztos tippelővé.
6. Az egzaktságparadoxon – a pontosságra törekedve tudjuk, hogy soha semmiben nem tudunk pontosak lenni
Az egzakt tudományok büszkék az egzaktságukra, pedig világos, hogy nincs nekik. Körülbelüli mennyiségi adatok használata jellemzi őket, mivel az egzaktság – belátható módon – elérhetetlen számunkra.
Amikor mérünk, általunk korábban megválasztott egységekhez hasonlítjuk a mért objektumot/jellemzőt. Az általunk választott egységgel való összehasonlítás fogalmában benne van, hogy relatív. Miközben hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy egy 1,237 mikron átmérőjű tárgy méretét abszolút értelemben és egzaktul meghatároztuk, mindkét vélelem téves. Egyrészt a méret relatív, mert egy másik tárgyhoz (az etalonként használt méterrúdhoz) képesti, másrészt nem egzakt, hanem a rendelkezésünkre álló műszer tűréshatárától függő mértékben hozzávetőleges. (Csak nagyjából olyan mértékben hozzávetőleges, hiszen a tűréshatárt a pontos értékek ismeretében lehetne kiszámítani, ám ha lennének pontos értékeink, akkor nem kellene pontatlanságbecslést készítenünk.)
Amikor egy távolságot vagy egy tárgy méretét egyre pontosabban igyekszünk meghatározni, egyre kisebb tárgyakhoz/távolságokhoz viszonyítunk. Ám az elérhető viszonyítási alapok sora véges. Fizikai modellünk szerint minden tárgy kb. atomfelhő, és ami egyenes szélnek látszik, az soha nem egyenes, még csak „szél”-nek sem nevezhető. Önkényes, és nagy szórást eredményező döntés tehát, hogy egy tárgy átmérője melyik szélső atomtól melyik túloldali szélső atomig tartson. És az atomi szint sem jelent pontosságot. Szubatomi szinten pedig nehéz az összehasonlítás, mert a szubatomi részecskék mérete és helyzete is bizonytalan. (Egy bolha sokkal kisebb egy dinnyénél, mégsem lenne kis feladat egy zsák ugráló bolhát arra használni, hogy megmondjuk, kb. hány bolhányi a dinnye.) Sőt mivel tudjuk, hogy a szubatomi részecskék között óriási üres terek vannak, szubatomi mérések esetén is óriási lenne a pontatlanság, miközben felülről (egy collstokkhoz képest) az ellenkezőjét vélnénk.
Mr Hyde gyakorlati tennivalóihoz általában elég a „hajszál”pontosság, míg Dr Jekyll a hajszál atomjainak óriási számát és a szubatomi részecskék bizonytalanságából adódó elképesztő mértékű mérési pontatlanságokat emelné ki. Mr Hyde azt felelné, hogy az ember méreteihez képest a hajszál már nagyon pontos mértékegység, Dr Jekyll pedig a hajszálak közötti jelentős méreteltérésekre hivatkozva rámutatna a „hajszálpontos mérés”-ben rejlő fogalmi ellentmondásra. Mr Hyde azzal vágna vissza, hogy mindig a feladatnak megfelelő mérési pontosságot keressük, ami igen eltérő egy piramis és egy mikrochip esetében, de mindig elérhető. Válaszul Dr Jekyll ésszerűtlen, sőt téveszmés fogalomnak nevezné a relatív pontosságot.
Egzaktság tehát tudhatóan és elismerten nincs, mindössze a mennyiségek relatív és hozzávetőleges meghatározására irányuló törekvés van, amit pongyola hétköznapi nyelvhasználatban egzaktságnak szokás nevezni. E törekvés oka pedig az agyunk evolúciós huzalozása.
7. A Lennox-paradoxon – csak a világegyetemet átható racionalitásban hívő ember tud ésszerűen kutatni, miközben e racionalitás léte vagy nem léte a vizsgált kérdések egyike
Hétköznapi tapasztalataink szerint a világ egyes jelenségei ésszerű és következetes módon rendszerezhetők, más jelenségek pedig nem. Nem alkotunk modellt arra, hogy New Yorkban a Times Square-en holnap reggel 9-kor hány emberen lesz csíkos, és hányon pöttyös zokni, mert nem feltételezzük e kérdés tudományos rendszerezhetőségét. Amikor azonban a világegyetem modelljét igyekszünk összeállítani, abból indulunk ki, hogy az univerzum tudományosan rendszerezhető. Miért véljük ezt?
John Lennox szerint azért, mert az idők hajnalától kezdve egészen az utóbbi egy-kétszáz évig az volt a fokozatosan finomodva irányadó meggyőződés, hogy egy végtelenül racionális lény teremtette a világot, és bennünket a saját képére. Tehát a világegyetem racionálisan készült, racionálisan működik, mi is racionálisnak teremtettünk, feladatunk az agyunkat racionálisan használva kutatni a világ titkait. Tehát a racionális kutatás lehetséges, indokolt, és bizonyos fokig – az isteni titkok küszöbéig – eredményes is.
Ezzel szemben Isten létének és/vagy elvont fogalmának kiiktatásával a nem hívő ember számára megszűnt a világ racionális háttere, az emberi rációba vetett hit és bizalom, megszűnt a tudományos kutatás háttere is. Lennox szerint az istenhit nélküli kutató nem tudja megmagyarázni, pláne nem képes megindokolni, hogy tulajdonképpen mit és miért kutat, miben bízik. Saját hasonlatommal: úgy jár, mint aki szélnek eresztette a lovait, majd felült a lovaskocsira, és csak ül rajta, csattogtagja az ostort, távoli utakról révedezik. Maga sem tudja, maga sem érti, miért. Annak lenne értelme, hogy leszálljon, és gyalog induljon el. Annak is lenne értelme, hogy lemondjon a távoli utakról, ha már nincs közlekedési eszköze. Annak is lenne értelme, hogy visszafogja a lovakat a kocsi elé. Még annak is lenne értelme, hogy kifejlessze az autót. Annak viszont semmi értelme, hogy egy ló nélküli lovas kocsi bakján ülve távoli utakat tervezzen. Az istenhit nélküli kutató nem gondolta végig a léthelyzetét.
Miből következik, hogy csak Istent feltételezve értelmes dolog racionálisan kutatni? Az Isten nélküli világ feltételezett rendjéből: ha minden az örök anyagból, véletlen vagy kvázi-véletlen folyamatok eredményeként jött létre, így a Naprendszer, az élet, az evolúció és annak csúcsán az ember, akkor semminek nincs sem célja, sem értelme. Így a kutatásnak sincs. Az életnek sincs. Az erkölcsös viselkedésnek sincs. A házasságnak, a gyermekvállalásnak sincs. A védőoltásnak sincs. A liberalizmusnak sincs. Az antirasszizmusnak sincs. A szabadságnak, az egyenlőségnek, a testvériségnek sincs. A humanizmusnak sincs. A szolidaritásnak sincs. A progresszív adózásnak sincs. Semmilyen adózásnak nincs. A politikai szélsőségek elleni tiltakozásnak sincs. És így tovább, a végtelenségig. Az egész létünknek és ténykedésünknek nincs értelme. Ám eközben létünk és ténykedésünk pont olyan buzgó, mint ha lenne neki értelme, mint ha valami motiválna bennünket az aktivitásra. Lennox éleslátóan mutat rá erre a feltűnő ellentétre az istenhit nélküli ember szavai és tettei között.
Ne feledjük, Mr Hyde-nak semmihez nem kell semmiféle indok. Követi az evolúciós reflexeit, nem igényel igazolást, az „indokolatlanságtól” nincs hiányérzete. Mr Hyde nem azért marad életben, mert jó oka van rá. Nem azért kutat, mert rájött a kutatás értelmére. Dr Jekyll igényesebb ennél, ám beletörik az agya a Lennox-paradoxonba. Hogyan lehet racionális kutatást végezni, ha nem hiszünk az univerzum végső racionalitásában? Ám ha előfeltételként hiszünk benne, hogyan tudnánk őszintén vizsgálni a végső racionalitás létét vagy nem létét?
A helyzet még ellentmondásosabb a hit nélkül kutató ember számára: nincs a valóságuknak olyan szelete, amely alapján okkal feltételeznénk, hogy az univerzum törvényei térben és időben állandók. Az állandóság agyi absztrakció, mint az egyszerűsítés, vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás. A világegyetem jelenségeiben épp az állandóság hiánya a feltűnő. Aki istenhit nélkül tételez fel állandóságot, az csupán egy, adatokkal nem alátámasztható gondolkodásbeli reflexnek engedelmeskedik. A reflex pedig korábbi istenhitű korok maradványa. Idő- és térbeli következetességet sincs okunk feltételezni: egy véletlenül épült végtelen kastély termeiben ődöngve indokolatlan feltételeznünk, hogy minden szoba padlója hasonló. A távoli galaxisok törvényei teljesen eltérhetnek a miénktől. A törvények percről percre változhatnak is, sőt nem törvényszerű, hogy egy véletlenszerű világnak legyenek bármiféle törvényei. Az, hogy egységes és következetes rendszert keresünk, belső vágy, külső visszaigazolás nélkül. A kvantummechanika mai modellje épp a többféleségre utal; és hogy nem hisszük el a kvantummechanika másféleségét, az talán inkább jellemzi az agyunkat, mint a valóságot.
A Lennox-paradoxon fordítva is fennáll: aki isteni küldetésként kapta a valóság racionális felderítésének és alakításának feladatát, mintha kevésbé igyekezne annál, aki nem tudja megmagyarázni, miért csinálja.
1. példa: furcsa, hogy aki sziszifuszinak hiszi az erőfeszítéseit, lelkesen görgeti a sziklát a hegy teteje felé, míg aki úgy tudja, hogy a csúcson várják a sziklájával együtt, nem erőlteti meg magát, nehogy kijöjjön a sérve.
2. példa: igen különös lenne, ha a nagy célprémiumra vagy nagy levonásra számító dolgozók ímmel-ámmal dolgozgatnának egy vállalatnál, míg a semmilyen fizetésre nem számítók lázasan ügyködnének, és fokozatosan átvennék a vállalat irányítását. Az elvben motiváltak lazsálnak, az elvben motiválatlanok güriznek. Ilyen különös ellentmondás tapasztalható a tudomány világában. És az üzleti életben. És a politikában. És a szakszervezetekben. És az emberi jogok területén.
8. A rációparadoxon – a racionalitásnak nincs jó tesztje, mégis (munkafeltevésünk szerint) a legjobb gondolkodási módszer
Rengeteg filozófus foglalkozott már az ésszerűség / ésszerű gondolkodás / józan ész / ráció / racionalitás témájával és kritériumaival, de senkinek nem sikerült a témára gombot varrnia úgy, hogy azzal be lehetne gombolkozni (lásd: Wikipedia, rationality). Ennek oka, hogy az ésszerűségről a ráció segítségével tudunk csak gondolkodni, azaz a folyamat önmagára reflektál, önmagát ellenőrzi úgy, hogy közben nincs külső rálátása. A rációnk racionalitásáról nem vagyunk képesek racionálisan gondolkodni, illetve nem lehetünk racionális mértékben biztosak abban, hogy valóban racionálisan gondolkodunk róla, és nem csak a racionalitás illúziójába ringatjuk magunkat.
1. példa: képzeljünk el egy auditort, aki önmagát ellenőrzi úgy, hogy mindig csak az előző lépésben számolt összeget látja, és nem tud kettőt vagy többet visszalépni a folyamatban. Egy ilyen auditor nem tud valódi önellenőrzést végezni, legfeljebb a közvetlen – és önmaga számára nyilvánvaló – számítási hibáit veheti észre, az esetleges módszertani problémákat már nem.
2. példa: egy kamera .mp4-re tömörít; egy másik kamara .mov formátumra. Ha vita támadna közöttük arról, melyikük tömörít érvényesen, a vitát egymás között nem tudnák eldönteni, és egy harmadik, .avi formátumra tömörítő kamera sem tudna ebben segíteni – mivel külső rálátása (és a nyers képadatokhoz való hozzáférése) csak a tömörítés fejlesztőjének van. A fejlesztő pedig azt mondaná, hogy minden kamerának érvényes a kimeneti adata, miközben e kimeneti adatok jelentősen különböznek egymástól. A kamerák ezzel nem sokra mennének, továbbra is lezáratlannak tartanák a vitát. Az lenne a belső meggyőződésük, hogy az övék az egyetlen érvényes módszer és kimeneti eredmény, és hogy minden kamerának hozzájuk hasonlóan kellene működnie ahhoz, hogy helyesen működjön.
3. példa: a rajzolók fejlődésének különböző fázisai megnevezhetők (pl. mértani, csendélet, tájkép, portré, fotografikus, művészi), de a fázisok egyike sem lép elő érvényessé és/vagy irányadóvá. Egyik fázisra sem mondhatjuk, hogy na, ez az igazi rajzolás, a többi meg nem az. A gondolkodásnak is vannak alapsémái (pl. dedukció, indukció, szillogizmus, párhuzam, asszociáció, rendezés, egyszerűsítés, stb.), többé-kevésbé leírható fejlődési fokozatai (pl. szükséglet-alapú, konkrét, általánosító, elvont, rendszeralkotó, stb.), de ezek közül egyik sem szükségképpen érvényes vagy érvénytelen. Ugyanazzal a módszerrel teljesen különböző következtetésekre lehet jutni (pl. más adatokkal/preferenciákkal), egy általában érvényesnek tartott módszer tévesnek látszó következtetésre is vezethet, míg egy általában hibásnak tartott módszernek lehet helyesnek látszó eredménye. Az általánosítást és a diszkriminálást néha szükségesnek és helyesnek, néha pedig szükségtelennek és helytelennek véljük, miközben nem tudjuk pontosan leírni, hogy mikor ilyen, mikor olyan. (Azaz ad hoc alapon kettős mércézünk.) A bemeneti adatok, a feldolgozás és a kimeneti adatok séma különböző pontjain játszanak szerepet az érzelmeink, néha olyan erősen színezve az adatokat vagy azok feldolgozását, hogy mások szerint súlyosan elfogultak vagyunk, míg belső meggyőződésünk szerint épp objektivitásra törekszünk, vagy esetleg indokoltan vagyunk elfogultak.
4. példa: hogy mit tartunk ésszerűnek, az jelentős részben a preferenciáinkon múlik. Ha a preferenciánk a kerékpáros közlekedés, akkor ésszerűnek tartjuk a kerékpárutak építését. Ha a forgalommentességet preferáljuk, akkor a kerékpárúttal szemben a sétálóutcák építését tartjuk ésszerűnek. Az ésszerűség szó ez esetben preferenciát jelent, az ésszerűtlenség pedig az eltérő preferenciákra vonatkozik.
5. példa: ha kinézek az ablakon, és úgy látom, hogy esik az eső, e megállapítást megfogalmazhatom logikailag helyesnek és helytelennek tűnő módon, de a mód kritizálása vagy helyeslése kevésbé fontos, mint hogy más is úgy látja-e az ablakán kinézve, hogy esik az eső.
Dr Jekyll olyan tapintatos az ésszerűség témájában, mint az elmebeteg zsenialitását meglátó pszichiáter, Mr Hyde viszont egy ital mellett bármikor, bárkivel szívesen megosztja a spontán meglátásait, és adott esetben nem habozna globális normává emelni őket. Mivel ők ketten egy testben élnek, a közös test helyzetfüggően hol így, hol úgy viselkedik.
A józan (paraszti) ész ókori görög fogalom (koiné aiszthészisz = közös érzékelés), ezt vették át a rómaiak sensus communis-ként, mai angol formában pedig common sense-ként ismerjük. A közösen látott, hallott, tapintott, szagolt, ízlelt jelenségekre és az azokból levont következtetések minősítésére használták. Ha tíz emberből kilenc látja az égő házat, és kilenc szerint el kell oltani, akkor a más véleményen lévő tizedik a többiek szerint felháborítóan esztelen, irracionális, nem józan ésszel gondolkodik. Az ókor óta eltelt időben rájöttünk, hogy ennek ellenére néha a tizediknek, a másként gondolkodónak van igaza, vagy legalábbis fontos meglátása. Mi tagadás, ettől jelentősen összezavarodtunk, gátlásosak lettünk, elvesztettük a saját gondolataink fonalát. Az egyszerű alapmeglátásainkat nem merjük hangosan vállalni, hogy ne fojtsuk el a különvéleményt, ám ezáltal a saját józan eszünket fojtjuk el. Az egyensúlyi állapot az lenne, hogy mindenki mondja ki a józan eszéből következő dolgokat, azután vizsgáljuk meg közösen az állításokat – ami sokkal hangosabb közélethez vezet, de a hangosság nem spórolható meg. Nem tudunk egyszerre tapintatosak és józan eszűek lenni.
Bevett módszer agyrázkódás vizsgálatára, hogy a mentős egy, kettő vagy három ujját mutatja a sérültnek, és megkérdezi, hogy „hány ujjat mutatok”. Ennek analógiájára úgy vélhetnénk, hogy az ésszerűség tesztkérdése lehet: „Clintonra vagy Trumpra tetszett szavazni”. Az a gond, hogy – finoman szólva – nem értenénk egyet a válasz értékelésében.
A Clinton vs. Trump vita vajon érzelmi / logikai / tájékozottsági / bemeneti / kimeneti / egyéni okból parttalan? Nekem úgy tűnik, hogy mindezek kombinációja miatt. Végül is, ha a közélet politikai döntéseiben lenne egy darab legésszerűbb opció, akkor egy ésszerű emberekből álló bizottság mindenki nevében és helyett meghatározhatná a választás eredményét. Ha viszont legalább két – részben ellentétes – legésszerűbbnek mondható opció létezik, akkor mégis csak a népnek kell döntenie. A demokrácia alapfeltétele, hogy legalább két legésszerűbbnek mondható opció létezzen párhuzamosan, tisztán logikai alapon eldönthetetlenül.
Jonathan Haidt erkölcspszichológus két olyan gondolati sémát ír le, amely lehetővé teszi, hogy az érzelmeink a józan ész ellenében is sokáig fenn tudjanak tartani egy álláspontot (lásd: confirmation bias = álláspontőrző elfogultság). Kettős mércével gondolkodunk: a számunkra fontos álláspontot megerősítő információhoz jutva úgy tesszük fel a kérdést, hogy „van-e legalább egy okunk elfogadni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elvetni). Az állásponttal ellentétes információhoz jutva pedig azt kérdezzük, „van-e legalább egy okunk elvetni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elfogadni). Logikai furcsaságainkra és az alapsémáink bizonytalanságára később még részletesen visszatérünk. Előbb azonban az agyunk néhány alaphuzalozott sémáját tárjuk fel.
9. Az egységparadoxon – a lehető legegyszerűbb modelleket keressük, miközben igyekszünk elkerülni a túlegyszerűsítést
Az egységes modell megalkotása felveti a túlegyszerűsítés kockázatát, utóbbi kerülése pedig lehetetlenné teszi az egységes modellt. Kivéve, ha az egységes modell annyira jó, hogy semmilyen szempontból nem tűnik túlegyszerűsítésnek. (Lásd Einstein: Mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben.)
Az egyszerűsítésre törekvés az egyik alapvető agyi sémánk, evolúciós sikertényezőként alakulhatott ki, és nem tehetünk sem róla, sem ellene. Egyszerűsítés nélkül semmire sem mennénk a világ jelenségeivel. Szó szerint semmire, hiszen a modellezés mint olyan megköveteli a lényeg kiválasztását, és a nem lényeg elhanyagolását. A lényeg kiválasztása pedig ösztönös és önkényes. Bal-lib terminológiával: előítéletes dolog. Ha kerüljük az előítéleteket, akkor nem lesz egyszerűsítés, nem lesznek modelljeink. Ha vannak modelljeink, akkor definíció szerint nem kerültük el az előítéleteket.
Dr Jekyll fogcsikorgatva veszi tudomásul, hogy előítéletekre az alapvető agyműködésünk miatt van szükség. Mr Hyde-ot pedig egyáltalán nem zavarják az előítéletek, hiszen evolúciós sikertényezők. Mivel e két személyiség ugyanabban a testben lakik, a test látszólag következetlenül, de többnyire érdekvezérelten, hol így, hol úgy viselkedik.
1. példa: nincs egyszerűbb modell a paranoiás emberénél. Az egész emberiség ellene van, és amikor látszólag még sem, áttételesen – és furfangosan – az is a Nagy Terv része. A modell a lehető legkövetkezetesebb, teljesen ellentmondásmentes. Legtöbbünk szerint azonban túl egyszerű. Kivéve, ha sokak által likvidálandónak tartott vezetőről van szó, esetében ez a modell indokolt lehet.
2. példa: a fizika jelenlegi modellje nem túl bonyolult, mindössze kétféle szabálykészletet feltételez. Egyet a makrokozmoszra, és egy másikat a mikrokozmoszra. A fizikusok azonban nem nyugszanak ebbe bele, belső meggyőződésük, hogy a két modell valójában egy... lesz, ha állhatatosan kutatnak tovább. Legtöbbünk osztja ezt a belső meggyőződést, és aligha véletlenül. A jelek szerint ez a gondolkodásmód bizonyult a legsikeresebbnek az evolúció során: támogatja az energiaminimumra törekvést, csökkenti a lelki terheket, és elősegíti a gyakorlati feladatok megoldását. Sok-sok sikeres túlélő utódaiként hordozzuk magunkban az egyszerűsítésre való hajlamot. A paradoxonok esetében ez azt jelenti, hogy könnyedén figyelmen kívül hagyjuk őket, úgy teszünk, mint ha nem léteznének, vagy mintha valaki már biztosan – nem tudjuk, hogyan, és nem is különösebben érdekel minket, de – megoldotta volna őket.
A történelem egyik első egységesítője az ókori görög matematikus (és geocentrista!), Püthagorasz volt. Számokban szerette volna megragadni a világ örök lényegét, értelemszerűen az 1-ben látta mindennek a kulcsát. Nem jutott eredményre, iskolájának nagy kudarca, hogy az egység oldalú négyzet átlóját semmilyen (természetes számokból álló) hányadossal nem tudta kifejezni. Ma az ilyen számot végtelen nem szakaszos tizedes törtnek, más néven irracionális számnak nevezzük, jelezve, hogy Püthagorasz rációja belecsorbult a feladatba.
A számok paradox jellege azonban nem a négyzet átlóját keresve jelenik meg, hanem – mint az a következő részben kiderül –, kezdettől fogva jelen van.
10. Az 1 + 1 paradoxon – az eredményről a legtöbb ember könnyedén meggyőzhető, levezetni viszont nincs min/mivel/hogyan
Immanuel Kant nagy meglátása, hogy az 1 + 1 = 2 a priori, azaz eleve elfogadható (lásd: Kant, a priori), mivel fejben belátjuk, hogy így van, csak így lehet, így kell lennie. Szerencse, mert ha valahogyan alá akarnánk támasztani, nem sikerülne. Az 1 illusztrálására ugyanis csak olyan dolgokat találnánk, amelyekből belátható módon nincs még 1, legalábbis nem úgy, hogy az első 1-gyel azonosnak tekinthetnénk. Ha nem azonosak, nem adhatók össze. Ha azonosnak vesszük őket, akkor már elvonatkoztatunk, absztrakciót végzünk, agyilag átalakítjuk/előtorzítjuk a „levezetéshez” használt adatokat. Így a levezetés nem levezetés, a saját fejünk huzalozottságát vetítjük ki a külső objektumokra. Az 1 + 1 eredményét valójában az agyunk generálja, külső adat nélkül. Sőt, az 1-et is az agyunk állítja elő absztrakcióval, elvonatkoztatva az objektumok különbözőségétől. A számok paradox jellegét az adja, hogy miközben szilárdnak, biztosnak és pontosnak hisszük őket, valójában csak a számokat előállító és feldolgozó agyi idegpályáinkba vetett hitünk szilárd és biztos.
Ebből következik Kant másik nagy meglátása: az úgynevezett metafizika (a fizikai világunkon túl feltételezett tartomány, pl. az ideák világa, így a számoké is) jórészt nem kint, hanem bent, a fejünkben van. Kant előtt azonban az ideák közvélekedés szerint kint, rajtunk kívül kellett, hogy legyenek. Ezért beszélnek a matematikában a mai napig úgy a számokról, mint ha fákról, bokrokról vagy fűszálakról beszélnének egy űrbéli erdőben. Például úgy, hogy beláthatóan több az irracionális szám, mint a racionális. Pedig ha a számokat az agyunk állítja elő eseti jelleggel, akkor pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a különböző okokból végzett számításaink elvben több irracionális számot eredményezhetnek, mint racionálisat. Értelmetlen a számokról úgy beszélni, mint ha már elő lennének állítva, és valahol, a világűr távoli pontján várnák, hogy egy arra járó matematikus leltározza őket.
Az állatvilág behatóbb tanulmányozása alapján egyesek hangsúlyozzák, milyen közel kerülnek némely állatok az ember értelmi funkcióihoz. Én fordítva látom: az ember maradt sokkal közelebb az állatok gondolkodási szintjéhez, mint azt hinni szeretné. Az eddig véltnél kisebb a különbség, nem vagyunk akkora csodák, amekkorának tartjuk magunkat.
Agyba huzalozott számtudat az állatvilágban is létezik, csak kevésbé összetett és rugalmas, mint a mi agyunkban. A kommunikációt lehetővé tevő egyszerű fogalmak minden bizonnyal az állati agyban is vannak, a mi agyunkban viszont sokkal nagyobb számban és összetettségben találhatók.
Bedrótozott fogalmi rendszerünk inkább tárkapacitás és fejléccel ellátott táblázatsablon, mint előre feltöltött adattár. Ám a póktól-kígyótól való félelmet nem kell külön feltölteni, eleve (a priori) ott van, ahogy az 1 + 1 = 2 is.
1. példa: képzeljünk el egy szinte teljesen üres rendszert, amelyet egy Zrt. (zártkörű részvénytársaság) várható adataira optimalizáltak. A rendszer remekül működik, ha egy Zrt. feltölti a saját adataival. Szinte tökéletes lesz a struktúra és az adatkör közötti egyezés. Kft. (korlátolt felelősségű társaság) esetén viszont adódhatnak eltérések; és akkor is, ha Zrt-ről van szó, de valamilyen okból elmarad az adatok feltöltése, vagy hiányosan történik meg. Vagy változik a szabályozói környezet, és eggyel több oszlop kellene az egyik táblázatba. Az emberi agy evolúciós sikerek nyomán nyerte el a mai struktúráját, kiválóan alkalmas túlélésre az előző generációkhoz hasonló környezetben, ha menet közben feltöltjük a szokásos adatokkal. (Például a híres „miért?” kérdéseinkkel.)
2. példa: a nyelvtanulásra különösen fogékony időablakokban szivacsként szívjuk magunkba a szavak és mondatok tömegét. Az időablakokon kívül viszont keményen meg kell küzdenünk minden új kifejezésért. Az adattárházunk táblázatai sokáig kamionszámra fogadják be az adatokat, ám egy idő múlva lezárulnak, és attól kezdve csak külön jóváhagyással lehet adatot bevinni/kihozni. Később még el is keverednek az adatok...
3. példa: a gondolati sémáink (egyszerűsítés, általánosítás, elvonatkoztatás, párhuzamkeresés, szabad asszociáció, stb.) részben tanultak, ám ez jobbára a hozott sémák rendszerezését és finomhangolását jelenti. Ahogy a furulyázni tanuló gyerek ujjaiban is ott a lyukak lefogásának készsége, „csak” a dallamot és a játéktechnikát kell hozzátennie. A politikai korrektség és más gondolatrendőri intézkedések viszonylagos kudarca annak tudható be, hogy a gondolati sémáink ösztönösek: spontán módon általánosítunk és következtetünk, intuitív analógiákat és asszociációkat használunk, a gondolatainkat nem állíthatja le semmiféle etikett; sem a spanyol inkvizíció, sem egy orwelli diktatúra, sem a PC.
Mr Hyde-nak ezzel semmi baja, míg Dr Jekyll agonizál az illetlen gondolataitól.
Ha elfogadjuk, hogy az agyunk (is) evolúciós eredmény, rálátást nyerünk a „valóság” és a tudatunk közötti távolságra és arra, hogy az agyunk virtuálisan áthidalja a szakadékot, fölé vetítve a belső struktúráit. A virtuális híd részeként beszélünk számokról, definíciókról és bizonyításokról, holott Dr Jekyll számára világos, hogy... Bővebben a következő részekben.
