2015. február 18., szerda

Megfontolandó érvek a kereszténység mellett

Írhattam volna a kereszténység „egyedülálló eladási érvei"-t is, hiszen ma úgy tudjuk, hogy a jó dolgokat is „el kell adni". Talán pontosabb, hogy a jó dolgokat is célszerű átgondoltan lelkesítő hangvételben bemutatni, ha szimpatikussá szeretnénk őket tenni a közönség szemében.

Még pontosabb, hogy én valójában nem a kereszténységet árulom, hanem a jólétnövelő és világjobbító ésszerűséget. A termék neve: Jólétnövelő & Világjobbító Ésszerűség. A kereszténység nálam ebben a keretben adódik. Ha ésszerű megfontolások alapján arra jutnék, hogy a jólétnövelés és világjobbítás leghatékonyabb eszköze az egész testes tetoválás, akkor azt javasolnám mindenkinek, hogy jóléti és világjobbító megfontolásból minél előbb jelentkezzen be egész testes tetoválásra. Ám mert ésszerű megfontolások alapján arra jutottam, hogy a jólétnövelés és világjobbítás leghatékonyabb eszköze a „szeresd embertársadat, mint önmagadat" parancs és az egységes mérce, ezek forrásaként a kereszténységet ajánlom mindenkinek. A termékem neve továbbra is: Jólétnövelő & Világjobbító Ésszerűség.

A kereszténység a jólétnövelés és világjobbítás leghatékonyabb eszköze. A judaizmus szerinti Messiás (görög szóval: a Krisztosz) követése nem egyszerűen csak jó, hanem az Út, az emberiség jólétének és boldogságának kulcsa.

Az Útról minden korban az adott kor nyelvezetén célszerű szólni, hogy érthetőek legyünk. Ilyen megközelítésben vizsgálva a keresztény hithirdetés szóhasználatát, érthetőnek találom, hogy miért nem igazán értik a mai emberek. A Jézus idejében és röviddel utána még teljesen világos nyelvezet mára rejtélyesen ódon halandzsává vált. Nem azért, mert nem beszéljük a héber / arámi / ógörög / klasszikus latin nyelvek egyikét sem, hanem azért, mert a kereszténység ókori világfelfogásban gyökerező alapfogalmait nem értjük - az anyanyelvünkön. Melyek ezek a mai ember számára halandzsafogalmak?

Áldozat
Az ókori ember számára teljesen természetes volt, hogy minden istennek áldozatot kell bemutatni, hogy a magunk oldalára állítsuk valamely személyes előny reményében (pl. jól sikerüljön a karavánutunk, nyerjük meg a csatát, stb.). Az egyetlen Istennek akkor mennyivel nagyobb áldozatot kell bemutatni? Érdekes kérdés. Az ókori judaizmus részletesen szabályozta, hogy milyen esemény utánra milyen állat- vagy ételáldozat való. Jézus szerint azonban Isten nem részrehajló, tehát személyes előnyt (más kárára) hiába kérnénk tőle. Az ókori judaizmusban minden évben kikergettek egy „bűnbakot" a pusztába, hogy így vezekeljenek a választott Nép bűneiért. A Messiás szerint a bűnt és a vezeklést nem lehet másra átruházni, így ennek sincs értelme. Mivel Jézus - önmaga feláldozásával - az összes áldozatot eltörölte, és a keresztények kétezer éve semmilyen istennek/Istennek nem áldoznak, a fogalom mára kiürült. Nem csak az ükapánk nem áldozott, hanem az ő köbükapjának a köbükije sem. (Utoljára Koppány sámánista hívei mutattak be fehérló-áldozatot, 1200 körül.) Ezek után aki ama nagyszerű hírrel áll elő, hogy Jézus egyetlen áldozata minden bűnünktől végérvényesen megváltott bennünket, az értetlen fülekre talál. Talán Jézus nélkül áldozatot mutatnánk be valamilyen istennek? Dehogy. Tavaly például kikergettünk bűnbakot a pusztába? Nem rémlik ilyesmi. Csoda, ha a Messiás örök érvényű áldozatára hivatkozva legfeljebb a mazochistákat tudjuk megszólítani, és őket sem a megfelelő okból?

Bűn
Jézus idejében a bűnben látták a világ negatív eseményeinek fő magyarázatát. Miért történik velünk a rossz? Mert rossz fát tettünk a tűzre. Miért történik néha a jókkal is rossz? Mert valami régi-régi ember rálépett egy kozmikus sárkány farkára, aki azóta haragszik ránk. Vagy egy ősvalaki megevett egy almát, amit nem lett volna szabad, hát ezért... Az ókorban ez kielégítő magyarázat lehetett, ma azonban másképp gondolkodunk a bűnről. Látjuk, tapasztaljuk, hogy van, miközben az embert alapvetően jónak véljük, és ezzel a skizofrén helyzettel nem igazán tudunk mit kezdeni. Ugyanakkor elfogadhatatlannak és logikátlannak tűnik, hogy egy ősember szabályszegéséért lakoljunk több tízezer éve. A kollektív büntetés az ókorban még evidencia és napi gyakorlat volt, mára képtelen ötletté vált, senkit nem lehet vele az Út követésére lelkesíteni. Tény, hogy a bűn fogalmával nehezen birkózunk meg a mindennapokban, de az ókori magyarázat cseppet sem javít ezen a helyzeten. Ha ma valaki belenyugszik, hogy a hajléktalanok Ádám miatt fagynak meg az utcán, Afrikában meg ősalmaevés miatt ölik a „békés", „toleráns" muszlimok a keresztényeket, annak az elmebeli épsége erősen vitatható. Szeretnénk, ha egyre több eszementnek látszó ember lenne a messiáskövetők zsugorodó táborán belül? Ha nem, akkor az ősbűn, az emberi lélek, a mai bűnök és a világbeli rossz összefüggéseiről szóló teológiai modellt sürgősen összhangba kell hozni a tudománnyal.

Irgalom, megbocsátás
Az ókori emberiség egyszerűen kezelte a normaszegést: a komoly normaszegőt akár helyben leszúrták - nem szóval, hanem karddal. A norma forrása nem egy elvont emberiességi elmélet volt, hanem az uralkodó. Néha lehetett bírósághoz fordulni, csakhogy a bírák is az uralkodó kegyeltjei voltak. Végeredmény: aki nem hódolt be az aktuális uralkodó önkényes szabályainak, az soron kívül felkoncoltatott. Ehhez képest hirdetett a Messiás igazságos könyörületet, ami nagyszerű újítás. Az evangéliumi példabeszédekben azonban nem ok nélkül olvassuk, hogy „szúrd ki", „vágd le", és hogy az igazságos király majd gonoszul elbánik a gonosz szőlőművesekkel. Jézus nem azt mondta, hogy a gyilkost halálbüntetés helyett állítsuk pszichológus elé azzal a kérdéssel, hogy „akarsz róla beszélni"? Ez nem csak a múltbeli áldozat hozzátartozóival szemben embertelenség, hanem a jövőbeni áldozatokkal szemben is. A normaszegésnek arányos és ellenösztönző következményekkel kell járnia, különben a normaszegők félreértik a helyzetet, és a világ egyre rosszabb állapotba kerül. Aki másnak önzőn és gátlástalanul szenvedést okoz, annak szabad a saját mércéjével mérni, ez összhangban áll a messiási tanítással. Mindenkinek annyi joga van, amennyit másnak elismer - fontoljuk meg, mit jelent ez egy erőszakos bűnöző esetében. Feltéve, hogy a bűnösségében csakugyan, kezünket a szívünkre téve biztosak lehetünk, ami azért ritka helyzet. Olyan bánásmódot követelhet emberi jogként, amilyenben az áldozatát részesítette, mi pedig olyan bánásmódban részesíthetjük, amilyent hasonló helyzetben magunknak szeretnénk. A kereszténység a szemet szemért, fogat fogért elv fölé emelkedik, ám Jézus a bűnbánó, elégtételt adó és életreformot fogadó bűnösnek hirdetett irgalmat, nem a bűnében büszkén kitartó megátalkodottnak. „Még ma velem leszel a paradicsomban" - mondja az utolsó pillanatban bűnbánóvá lett jobb latornak, de ígért-e bármit a bal latornak? A „légy keresztény, hogy mindenkinek, aki kihasznál, megbocsáthass" gondolat érthető módon taszítja az ép eszű embereket. Igazuk van, a Messiás nem ezt tanította.

Karitász (jótékonykodás)
Jézus korában a jövedelem maximum 20%-át kellett többféle helyre befizetni, egyebek mellett a római császárnak. Az ókoriak már ezt is rablásnak tartották. Ehhez a közterheléshez képest hirdetett Jézus jótékonykodást. A fejlett világban ma 45-55% a közteher, vagyis a jövedelmünk 45-55%-át veszik el tőlünk közcélokra, így szociális gondoskodásra is. Aki ezek után kevesli a keresztények jótékonykodását, az szociális demagógiát folytat. A jótékonykodás éppen a messiási tanításnak köszönhetően intézményesült, beépült a civilizációnk működésébe. Annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük. Tudatosítsuk, hogy előre elveszik tőlünk azt a pénzt, amiből az állami ellátó rendszer jól-rosszul gondoskodik a rászorulókról (és még sokakról, akik nem igazán szorulnak rá). Aki ennél több jótékonykodást akar, az adja vissza előbb a jótékonykodásra levont pénzünket, hogy legyen miből személyesen jótékonykodnunk. Jézus azt parancsolta, hogy szeresd embertársadat, mint önmagadat. Tehát add mindenedet a szegényeknek? Ne add, mert akkor ők gazdagabbak lesznek nálad, és máris kezdhetik visszaadni. Inkább tanítsd meg őket arra a munkára, amivel te jól keresel. Ekkor szereted őket magadhoz hasonlóan. A jótékonykodás boldogító voltára hivatkozva aligha lehet ma téríteni, hiszen aki akár csak nagyjából fizet adót, máris jótékonykodott. Ehhez képest nem boldogabb lesz, ha többet ad, hanem balek, és ki szeretné, ha a keresztény végérvényesen a balek szinonimájává válna?

Erényre törekvés helyett bűnkerülés
Az ókori pogányok számára nem volt kérdés, hogy „lehet-e a kecskével", vagy Bélának Jenővel, esetleg a kis Bencével. Persze, hogy lehetett. Mindent lehetett, amíg meg nem öltek érte, mint pl. Szókratészt. A judaisták ehhez képest erkölcsi magaslaton álltak. Szent Pál a fordulata után erről a magaslatról üzente, hogy el kell fordulni a testtől, legalábbis annak az ókori pogány szélsőségeitől. A fordulat azonban túl nagyra sikeredett, az igehirdetés sok évszázadon át azt hangsúlyozta, hogy mit NE csináljunk a testünkkel, nehogy a pokol tüzére kerüljünk. Többek között Freudnak köszönhetően ma már pozitívan gondolkodunk, ezért a hangsúlynak ma azon kellene lennie, hogy mit tegyünk a testünkkel-lelkünkkel, hogy itt a földön a lehető legboldogabban éljünk szeretteink körében, és közben minél méltóbbá váljunk az örök boldogságra is. Ez az erény útja - de nem a vaskalapé. Evolúciós tanulság, hogy aki szűzként hal meg, az az összképet tekintve valahol nagyon elkalkulálta magát. Szűz Mária sem szűzként halt meg. Létezik középút a pogány kicsapongó életmód és az evolúciós zsákutca között, a Messiás is ezt tanította. Legalábbis erre enged következtetni, hogy nem a lemmingek, hanem az emberiség tanítója. Az erényes élet egyszerre örömteli és hasznos mind az egyén, mind a társadalom szempontjából, akár buddhista egyensúlyi állapotnak is tekinthető jin és jang között, ugyanaz a koncepció. Valószínűleg megvan a lélektani oka annak a furcsaságnak, hogy akit a bűnnel riasztanak, az a bűnt vonzó, vagány dolognak kezdi látni, a riogatót meg taszítónak. A negatív gondolkodás, a bűnfóbiás igehirdetés letérít az erény útjáról, éppen ellenkező hatást vált ki.

Világiság, pfúj
Jézus gyakran állítja egymással szembe a világ és a világosság fiait, ebből akár arra is következtethetnénk, hogy a jó keresztény a lehető legkevésbé él a világban. Jézus azonban a vérnősző, irgalmatlan, gátlástalan ókori pogány világról beszél. Hol van az már? Sokan dolgoznak ugyan rajta, hogy újra babiloni-római erkölcsi állapotba süllyedjünk, de közben minden fejlett ország választóinak több mint fele kereszténynek vallja magát, úgyhogy a süllyesztés nem igazán eredményes. Ez a világ lényegében a keresztények világa, nincs hová kiválni belőle. Ha hagyjuk ókori pogány állapotba visszasüllyedni, akkor újra szembe lehet majd vele helyezkedni, de jobban megfontolva a dolgot, miért hagynánk? Az utca embere ma világiként szeretne boldog lenni, és igaza van. A keresztények is világi módra lehetnek boldogok - hiszen a saját világukban élnek.

Összefoglalva: a mai ember számára halandzsa az „áldozat", a „bűn", az „irgalom", a „megbocsátás", a „világiság" és a „bűnkerülés" fogalma, érdemes ezeket használaton kívül helyezni, illetve előbb elmagyarázni az ókori jelentésüket, és csak azután használni őket. Az alábbi fogalompárok a kereszténységgel kapcsolatos tévfelfogásokból adnak ízelítőt.

Igazság helyett relativizmus

Miközben nem tudjuk, hogy mi az Igazság, azt tudjuk, hogy van Igazság. A Biblia az Igazságnak csak egy részét nyilatkoztatja ki, de azt világossá teszi, hogy ez a rész nem az egyenértékű alternatívák egyike, hanem az egyetlen Igazság részhalmaza. Szeretnénk persze tudni, hogy az angyalok csíkos vagy pöttyös zoknit hordanak-e, egyáltalán, hogy vannak-e, Isten hord-e bajuszkötőt/melltartót, pizsamában alszik-e, kinek a társa lesz az újraházasodott özvegy a mennyben, továbbá ki üdvözül, és főleg: ki nem. Ezeket azonban nem tudhatjuk, és tudjuk is, hogy nem tudhatjuk, mert a Messiás maga mondja, hogy nem tartoznak ránk. Aki (több ezer oldalon) levezeti a fenti kérdésekre a választ, meg hogy hány fokos a tisztító tűz, az szellemi hamiskártyás. Aki hisz neki, az balga, és aki külön felekezetet alapít ilyen levezetésekre, az rosszat tesz a világnak. Ebből azonban nem következik, hogy az Igazság relatív. A Messiás világuralmi küldetést adott a követőinek az Igazság nevében, ez a küldetés a nyugati civilizáció alapja. Ha az igazság relativitásának szószólóit közelebbről megvizsgáljuk, mindig kiderül, hogy ők egy párhuzamos világuralmi küldetést teljesítenek ezzel a módszerrel, a saját egyetlennek hitt Igazságuk nevében - és egyáltalán nem relativisták, ha a saját Igazságukról van szó. A keresztényeknek messiási Igazságuk van, erre sikeres civilizációt építettek, szemben az alternatívák sikertelen, vagy legalábbis kevésbé sikeres civilizációival. A tolerancia annyit jelent, hogy a keresztény civilizáció a világsiker olyan fokára ért, amelyen békében együtt tud élni a más Igazságban gondolkodókkal, amíg ők tisztelettudó vendégként viselkednek egy olyan civilizációban, amely az övékével ütköző Igazságot vall, és végső soron, nem az ő értékrendjükre épül. Lehetünk e téren tapintatosak, diplomatikusak, politikailag korrektek, de józan logika szerint ez a helyzet, csak nem dörgöljük minden nap mindenki orra alá. Maga a helyzet az, ami belső meghasonlást és dacos ellenállást vált ki a más Igazságúak részéről, ám ez legyen az ő bajuk. Az indulatuk a saját értékrendjük eredményességét minősíti. Ha a saját Igazságuk jobb civilizációt eredményezne, akkor miért élnének vendégként a messiási Igazságra épülő civilizációban?

Kereszténység helyett anti-antiszemitizmus
A messiási elvek szerint az embert nem a származása, hanem a tettei és érdemei minősítik. Ezzel mintha szembemenne a zsidók és a keresztények közötti tartós és kölcsönös ellentét. Az ellentét tartalmát megfontolva azonban azt látjuk, hogy Jézus egyetemes befogadó meritokráciát hirdetett egy - mai szóhasználattal - rasszista apartheid törzsközösség számára, többek között ezért sem tudták elfogadni Messiásnak. Számukra Jézus nem volt elég rasszista és apartheid beállítottságú. Ez a szóhasználat pontatlan és csalóka, mert az ókorban nem volt probléma rasszista apartheid stílusban élni, mára vált azzá, épp Jézus egyetemes meritokrata tanításának köszönhetően. A zsidók és a keresztények közötti ellentét tehát csak zsidó oldalon vérségi, keresztény oldalról etikai-világnézeti. A Messiás követői Jézus tanítása alapján átvették a választott Nép küldetését, amely ezzel (szerintük) érvénytelenné vált. A Messiást ma is várók pedig úgy gondolják, hogy Jézus álmessiás volt, a követői tévelygők, semmi közük az Úr ma is érvényes világuralmi küldetéséhez, amelynek egyedül a - vér szerint értelmezett - választott Nép a letéteményese, és ez a megfellebbezhetetlen Igazság. Látható, hogy a „kié az egyetlen érvényes világuralmi küldetés" egy elméleti, és nem vérségi természetű vita, legalábbis keresztény részről nem az. Minden keresztény egyben zsidó is, hiszen a judaista Messiás judaista tanítványai által ismerte meg a Messiást, és állt be a világméretű judaista küldetésbe, kapálni az „Úr szőlejébe". Jézus idejében a judaizmus ketté szakadt, az egyik felét ma judaizmusnak hívjuk, a másik felét meg Krisztosz-követésnek, azaz messiáskövetésnek. Tartalmilag ez ugyanúgy judaizmust és ábrahámi származást jelent. Az állítás, hogy a keresztények bármilyen értelemben antiszemiták lennének, abszurd: épp úgy lehetetlenség, mint hogy a protestánsok keresztényellenesek legyenek.

Haladás helyett hagyomány
Jézus egyetlen ponton sem védte a hagyományt, viszont elég sokszor támadták ellenfelei a hagyományra hivatkozva. Ha a keresztény hagyomány jó, akkor a belőle adódó jó dolgokra lehet hivatkozni, és nem önmagában a hagyományra. Ha a hagyomány nem jó, akkor meg miért hivatkoznánk rá? A Messiás meritokráciát tanított, az uralkodásra érdemesek igazságos uralmát hirdette. Nem ezzel a szóval, mert arámiul valószínűleg nem létezett, a meritokrácia egy sokkal későbbi görög-latin újítás. Az evangéliumoknak azonban ez a lényege: a szerényen szerzett érdem, a közösség szolgálata emel magasra. Aki így lesz vezető, az használ a társadalmának. Aki nem, az nem használ neki, le kell cserélni egy érdemesebbre. Mivel ennél nincs haladóbb nézet vagy társadalmi állapot, a keresztény ember nem egyszerűen barátja, hanem bajnoka a haladásnak. Ezt a feladatot kapta a judaista Messiástól. Aki keresztényként a haladás ellen fordul, az nem tudja, mit cselekszik, vagy szándékosan árt.

Kereszténység helyett humanizmus
Ha a vallásháborúk korszakából indulunk ki, humanistának lenni vallásharc helyett nagyon jó és érvényes elképzelés. Egyenesen messiási elképzelés. Ha abból a mai keresztény istenképből indulunk ki, hogy Isten a lehető legjobb, legszeretőbb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, akkor emberi korlátokkal élő humanistának lenni egy kozmikus szintű, mindentudó és mindenható humanistához képest csacska ötlet. A lehető leghumanistább Istennel szembemenő „humanizmus"-ról beszélni pedig önbecsapás. Hiszen benne van a fenti istenkép meghatározásában, hogy Isten a lehető leghumanistább, akinél nincs humanistább, így aki Vele szemben állítja humanistának magát, az szükségképpen kevésbé humanista, a humanizmusa nem hiteles Isten humanizmusához képest.

Hit helyett nemzet
Világszerte, de különösen Közép- és Kelet-Európában megfigyelhető, hogy a keresztény fellendülés nemzeti öntudattal párosul. Ez nem ellenkezik ugyan kifejezetten Jézus tanításával, de nem is vág alapértelmezetten egybe vele. A judaista Messiás nemzet feletti, pont ez zavarta a kortársait. Miért nem akarja kiűzni a római megszállókat, miért nem választatja magát királlyá, nemzetvezetővé? Azért, mert világméretű küldetésben gondolkodik. Nem egy nemzet ura, hanem az egész földé, minden nemzeté. A tanítása az egész emberiség számára irányadó. Egy keresztény teljes joggal nevezheti magát világpolgárnak, hiszen célja a világméretű meritokrácia. Ugyanakkor az emberiség helyi közösségekből áll, amelyek akár nemzetnek is hívhatják magukat, ha ez számukra megkönnyíti, hogy a maguk nyelvi-kulturális identitásával beilleszkedjenek az emberiség nagy rendjébe. A „nemzet" mint a helyi közösségek identitáseleme nem ütközik a messiási elvekkel - amíg konstruktív és pozitív. Ha a nemzetvédelem a hit helyébe lép, és negatívvá válik, keresztényi együttélés helyett konfliktust keres a szomszéd nemzetekkel, akkor viszont baj van, ez a nacionalizmus. Míg a kereszténység támogatja a régió, nemzet vagy más címszó alatt futó helyi közösségek pozitív érdekképviseletét, semmi köze a nacionalizmushoz.

Tudomány helyett hit
Elterjedt téveszme, hogy a kereszténység valamiféleképpen a tudománnyal szemben fogalmazta volna meg magát. Vagy hogy akinek hite van, annak nem kell tudomány, akinek meg tudománya van, annak nem kell hit. Ha a kereszténység valaha a tudománnyal szemben állt volna, akkor minden értelmes ember átállt volna a másik oldalra, és rég nem lenne kereszténység. Ezzel szemben nagyon is van kereszténység, a fejlett államokban mindenütt 50% feletti arányban. Ez már önmagában kizárja a tudomány és a hit vélt ellentétét. Aki keresztényként nem szereti a tudományt, az csak ürügyet keres észhasználat ellen. Ne hagyjuk, hogy a keresztény táborban felszaporodjanak a józan ész ellenfelei, ezért a hitet mindig a legkorszerűbb tudományos eredményekkel összhangban hirdessük.

A fentiekben arról írtam, hogyan ne terjesszük a kereszténységet. Ám akkor pontosan hogyan terjesszük? Ezt közös feladatunk kitalálni. Csakis úgy, hogy a judaista Messiás tanításával összhangban maradjunk, és ezen a kereten belül hassunk eredményesen az embertársakra. Például célszerűnek tűnik Istent pozitívan megfogalmazni: Isten a lehető legjobb, legszeretőbb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek. A keresztény istenkép szerint Isten a legnagyobb humanista, sőt az egyetlen hiteles humanista. Ennek alapján bizonyos állítások kizárhatók Istennel kapcsolatban, zárjuk ki őket bátran, ezzel csak nyerhetünk. Isten Messiásának Útján járni a földi boldogság, és egyben az örök boldogság felé vezet, a földi és az égi cél összhangban áll egymással. Jézus meritokrata tanítást adott, ez mindenkor a leghaladóbb társadalom záloga, a legkorszerűbb tudományos eredmények szerint. Nincs a világon olyan jó dolog, amely ne illene keresztény keretbe, és nincs a világon olyan rossz dolog, amely összeegyeztethető, vagy akár csak kimagyarázható lenne a Messiás tanításával. Ezt hirdetve gyarapíthatjuk a keresztények (és a világban élő boldog földi emberek) táborát.