2013. november 17., vasárnap

Filohittan 10. rész - A keresztény értékrend többsége

Egy hivatalosan "vallástalan" társadalom nem tűri mások vallásosságát, míg a keresztény társadalom viszonylag jól tolerálja mások vallástalanságát. Az USA lakosságának több mint 90%-a hívő, 80%-a keresztény, így nem csak a jobboldalon, hanem a baloldalon is jelentős számban vannak keresztények. A kormány iránya változhat, de a keresztény értékrend tartós többségben marad.

A nyugat-európai országokban is többségben van a keresztény értékrend, a közéleti vita nem arról folyik, hogy keresztény vagy keresztényellenes legyen-e az ország, hanem arról, hogy mennyire kell erről nyíltan beszélni. Például, ahol az emberek jellemzően átadják a helyüket a buszon a nőknek és az időseknek, ott nem szükséges társadalmi vitát folytatni az illemszabályok irányadó voltáról. Ahol eltűnőben van ez a szokás, ott célszerű nyílt vita tárgyává tenni, hátha meggondolják magukat azok, akik addig nem adták át a helyüket. A vita eredménye az is lehet, hogy nem szükséges átadni a helyet, és ettől kezdve ez lesz az irányadó felfogás. A nyugati országokban egyelőre még nem kérdés, hogy a keresztény értékrend-e az irányadó, ezért nem folyik erről heves vita, ahogy arról sem, hogy kell-e adót fizetni.

Viszont folyamatosan új kihívások érik a kereszténységet. Szánjunk egy percet a feszület és a karácsonyfa kérdésére: amikor egy nyugati demokráciában ezeket betiltják (pl. ne legyen feszület az osztályteremben, ne állítsunk karácsonyfát a főtéren), akkor kétféle érvelés merül fel. A betiltók egyrészt azzal érvelnek, hogy a más vallásúakat sértik ezek a jelképek, minden istenhit egyformán jó, ne tegyünk különbséget. Másrészt azzal érvelnek, hogy a vallástalanság is ugyanolyan jó, mint az istenhit, az ateistákat is fogadjuk el jóravaló társadalomépítő erőként. Mindkét érvelés becsali mese, semmiféle ésszerű alapja nincs. Jézus követése nagyságrendekkel jobb eredménnyel jár az alternatíváknál, ezt abból tudhatjuk, hogy az alternatív civilizációk lakói vándorolnak be a keresztény világba, és nem fordítva. A vallástalanok pedig nem jóravaló társadalomépítő erő, hanem egy harcias, antidemokratikus kisebbség, amely önzőn és telhetetlenül visszaél a keresztények nyújtotta szabadságjogokkal, mellékesnek tartja a többség tényleges akaratát, és addig nyomul, míg a keresztény világban mindenki otthon nem érzi magát - a keresztényeken kívül. A keresztényeken múlik, hogy békés, Jézus tanításával összeegyeztethető eszközökkel (tehát nem agyatlan szélsőjobb nacionalista retorikával vagy bakancsokkal) érvényesítsék az érdekeiket. A békés érdekérvényesítésnek számos eszköze van: felvonulás, szelíd tüntetés, passzív ellenállás, polgári engedetlenség, érzelmi nyomásgyakorlás a mindennapokban, a hit magától értetődő felvállalása, aktív közéleti részvétel, etikus vállalkozások indítása és működtetése, a kereszténységben rejlő jóléti lehetőségek kézzelfoghatóvá tétele. Csak annyi fát lehet a keresztények hátán vágni, amennyit ők hagynak. Természetes, hogy egy sikeres jóléti civilizáció kincseit sokan szeretnék a magukévá tenni, ám a kincsek előállítói nem kötelesek ehhez jó képet vágni. A jó keresztény nem erőszakos, de Jézus arra tanított, hogy balek se legyen.

Magyarországon a kommunizmus (szocializmus) évtizedei űrt hagytak maguk után, 2012-ben a felnőtt lakosság mindössze 37%-a vallotta magát kereszténynek. Ez azért probléma, mert a keresztény értékrend többsége nélkül nincs demokrácia, nincs jogállam, nincsenek emberi jogok, a nyugattól átvenni kívánt vívmányok kizárólag keresztény többségű országokban találhatók meg. A magyar társadalom hiába számít nyugatos kultúrára és jólétre, ha közben nem teszi irányadóvá a keresztény értékrendet. Demokráciában a választáson résztvevők 50,1%-a dönt, ennyi keresztényre van szükség, de tartósan, és nem négy évente változó kimenetellel.

Sokak számára gondot okoz a keresztény értékrend irányadó helyzetét elképzelni, ami érthető, hiszen ha nem okozna gondot, akkor máris irányadó lenne. Egyszerű példával: a középiskolákban általában irányadó a tanulás és a szorgalom értékrendje, az elitiskolákban túlnyomó többségben van, a közepes gimnáziumokban kétharmados többségben, a gyenge gimnáziumokban még jelentős többségben, a szakiskolákban pedig halovány többségben. Ez azt jelenti, hogy nem tanulni egyesek számára sikk, de a többség számára nem, és ezt éreztetik is. A nem tanulásnak negatív érzelmi töltete van, minél nagyobb többségben van a tanulás értékrendje, annál erősebb a nem tanulás negatív megítélése. A rosszul tanulók nem ringathatják magukat abba az illúzióba, hogy a viselkedésük rendben van, az elitgimnáziumokból elég hamar el is küldik, azaz kirekesztik őket.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rossz tanulókat letartóztatnák vagy összevernék, már csak azért sem, mert a tanulás és az izomerő általában fordítottan arányos, így ez nehéz lenne. A rossz tanulók nem vitatják az értékrendet, elfogadják az érvényét és az ebből eredő érzelmi nyomást, mindössze saját döntés alapján nem kívánnak együttműködni. Ha egy középiskolában megszűnne a tanulás értékrendjének irányadó jellege, az óriási válsághoz vezetne. Az érzelmi nyomás megfordulna, és a jó tanulókra nehezedne, hogy minél előbb hagyjanak fel ezzel a lenézett és elítélendő, szabályszegő magatartással. A jó tanulók egy része valószínűleg abba is hagyná a tanulást, és az iskola összeomlana. Leváltanák az igazgatót, az új igazgató pedig vaskézzel állítaná helyre a tanulós értékrend többségét. A társadalmak haranggörbe eloszlása alapján a diákok kb. 10%-a megrögzött rossz tanuló, azaz külső nyomásra sem hajlandó tanulni, kb. 10%-uk pedig meggyőződéses jó tanuló, azaz külső nyomásra sem hagyja abba a jól tanulást. A maradék 80%-ot viszont erősen befolyásolják a körülmények, többek között, hogy mi az irányadó értékrend. A keresztény értékrend többségét is így célszerű elképzelni.

Milyen logikai helyzetbe hozzák magukat azok a nem keresztények, akik a keresztény világban élve részesülnek annak minden előnyéből, de tagadják, hogy ennek bármi köze lenne a kereszténységhez, Jézus tanításához? Olyanba, mint a gyorséttermi menü áráért fapados járaton távoli kontinens felé utazó turista azt állítva, hogy Bernoulli törvényének semmi köze a kellemes élethelyzetéhez. Igaz, hogy Bernoulli áramlásmodellje alapján fejlesztették ki a modern repülőgépek szárnyprofilját, így vált tömegek számára megfizethetővé a légi utazás, és ennek köszönhetően indulhatunk meglepő összegekért egzotikus útra. Kötelező ezt tudatosítani? Miért lenne? 

A turista nyugodtan mondhatja, hogy a repülőgép természetes módon alakult ki, mindig is létezett, csak bele kellett ülni. Mondhatja, hogy a fapados repülés alanyi jogon jár neki. Akár azt is mondhatja, hogy az ember köztudomásúan tud repülni, másként vélekedni sötét középkori elképzelés, Bernoullit tagadni felvilágosult gondolat. Hogy Bernoulli modellje nélkül nem juthattunk volna el ide, és rosszul járunk, ha a modellt figyelmen kívül hagyva próbálunk röpködni? Ez a meglátás ésszerűnek tűnik, de semmire sem kötelez.

Amennyiben a kereszténység irányadóvá válik, kereszténynek lenni alapértelmezett lesz, nem kereszténynek lenni pedig szokatlan furcsaság, amit azonban nem firtatnak lépten-nyomon. A nem keresztények tisztában lesznek vele, hogy kilógnak a sorból, és ez némi érzelmi nyomást gyakorol rájuk. Szóba sem jön, hogy kirekesszék őket, vagy megtámadják őket az utcán, hiszen ez ellenkezne a keresztény értékrenddel. Viszont ha egy nem keresztény vehemensen kritizálja a keresztény értékrendet, részben fagyos hallgatásra, részben heves ellenkezésre számíthat, amit kellemetlennek fog érezni. Ez az érzelmi nyomásgyakorlás lényege, minden közösség így működik. Amíg nem a keresztény értékrend az irányadó, addig az ellenkezője igaz: kereszténynek lenni furcsaság, bár nem firtatják lépten-nyomon. A keresztények azonban tisztában vannak vele, hogy kilógnak a sorból, és ez érzelmi nyomást gyakorol rájuk. Nem rekesztik ki őket, nem támadják meg őket az utcán, de ha vehemensen bírálják a nem keresztény értékrendet, részben fagyos hallgatásra, részben heves ellenkezésre számíthatnak, amit kellemetlennek éreznek. Nincs egyensúlyi állapot. Vagy kereszténynek lenni ciki, vagy nem kereszténynek lenni gáz. Nincs olyan helyzet, amelyben mindkettő egyszerre rendben van, legalábbis nem őszintén, a lelkek mélyén.

Ezért egyik oldalnak sincs jobb alternatívája, mint hogy őszintén vállalja, és igyekezzen tartósan többségre juttatni a maga értékrendjét. A nem keresztény értékrend mellett szól, hogy értelmiségi körökben ezt vallja a döntő többség, így a nem keresztény bírja a nyugati értelmiség „áldását”. A keresztény értékrend mellett pedig az szól, hogy csak keresztény többségű országokban működik jóléti demokrácia, így a keresztény elmondhatja magáról, hogy az ő értékrendje képezi e vívmányok alapját. Nem utolsó sorban, a liberális értelmiségiek csak a keresztény társadalmakban kérdőjelezhetik meg a társadalom alapjait, más társadalmakban ezért kiközösítenék vagy lecsuknák őket.

Bizonyításként teszteljük az ellenkezőjét: hány olyan országot ismerünk, ahol nem keresztény alapokon jött létre a jóléti demokrácia? Hány nem keresztény ország van, ahol a keresztények jól érzik magukat, és jólétben élnek? A keresztény társadalmak úgy teremtenek jólétet és demokráciát, hogy a nem keresztények is élvezhetik ezek áldását, fordítva azonban nincs így.

Jólétet és demokráciát akarunk, emberi jogokat szeretnénk? Ezek előfeltétele a keresztény értékrend többsége, tegyük hát irányadóvá az értékrendünket. A sorozatomban igyekeztem bemutatni, hogy a józan ész a kereszténység érvényét erősíti, és gondolati kihívás elé állítja az "ateistákat", valamint a keresztény világban élő más vallásúakat. Arra ösztönzi őket, hogy a keresztényekkel együtt gondolkodjanak ők is következetesen az emberiség jólétéért.

A sorozat végén visszakanyarodva az első rész kérdéséhez, szabad-e hívés közben gondolkodni? Miután a kereszténység nyitott, toleráns vallás, befogadja az ellenérdekelteket is, folyamatosan külső és belső kihívásoknak teszi ki magát. Ezeket a kihívásokat kizárólag ésszel lehet kezelni, fehérgalléros módszerekre csak fehérgalléros módszerekkel lehet érvényes választ adni. Minden erőszakos megnyilvánulás hitelteleníti a "keresztényeket", és a kihívókat erősíti. Jézus arra tanít, hogy legyünk okosak, mint a kígyó, és szelídek, mint a galamb, továbbá használjuk a talentumainkat. Az ész az egyik fontos talentumunk, feladatunk kamatoztatni. Hit közben gondolkodni a keresztények számára nem csak szabad, hanem kötelező.

2013. november 16., szombat

Filohittan 9. rész - Mi következik az "ateista" alternatívából?

Annyi gond, zűr és kalamajka, hogy az előző részekben írt, hittel összefüggő dilemmák eltörpülnek mellette. Először is: nem ismerek ateistát, pedig alaposan körülnéztem. Egyetlen általam ismert átlagember, illetve gondolkodó sem felelt meg az ateizmus követelményeinek, nem vette komolyan, mi következik (következne) Isten feltételezett nemlétéből.

Aki szerint az életnek csak a földi, kézzelfogható síkja valóságos, az nyilvánvalóan nem emlegeti Istent káromkodás keretében (hogy tegye erre-arra, @ssza meg, stb.), ez már implicit istenhit. Az ateista nem hihet továbbá a horoszkópban, a lottózásban, a 13-as számban, a fekete macskában, a kéményseprőben és a malacban, a Feng-shuiban, rejtélyes energiákban, a kézrátételben, a homeopátia magyarázatában, a karizmatikus vezetőkben, a topmodellekben, a filmsztárokban, a médiavalóságban, a trendi tévésorozatokban, még a szabadságban, egyenlőségben és a testvériségben sem. Eddig követhető?

Aki szerint nincs az életnek magasabb síkja, az nem hihet az emberi jogokban, azok ugyanis csak a keresztény istenképből vezethetők le, más istenképből nem, alulról felfelé pedig pláne nem. Abszolút nem következnek az evolúcióból, kifejezetten ellentmondanak az evolúciós modellnek, amely szerint mindig annak volt igaza, aki életben maradt, és az tévedett, aki kihalt, jogorvoslat nincs. Aki emberi jogi harcos, az hisz egy föld feletti síkban, csak nem tudja világosan kifejezni, mi az.

A keresztény világ Jézusnak köszönhetően jutott a mai fejlettségi szintre, ezért ha feladja a szellemi hátterét, akkor bomlásnak indul, és mérgező bomlástermékei tömeges pusztuláshoz vezetnek: a nácizmus egy ember feletti ember erőszakos uralmában hitt, ebből lett a nacionalista népirtás, a kommunizmus pedig a mindenoldalú emberben bízott, ebből lett valahogy a személyi kultusz, az egypárti vallás, és a másként gondolkodók tömeges kiirtása.

Aki szerint nincs Isten, annak nincs válasza a végső kérdésekre és a pótkérdésre (honnan jöttünk, miért élünk, hová megyünk, a velünk történő jó és rossz hogyan függ össze a tetteinkkel). Néhányan azt állítják, hogy hatalmas lelki erővel elviselik ezt az állapotot, de mit érnek vele, ha egy tízmilliós országból van ezer ilyen ember, aki ráadásul töretlenül hisz az emberi jogokban, a fentiek szerint bizonyítva ezzel a transzcendens vágyait? Itt említem meg a kevesek által ismert tényt, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát egyetlen ember fogalmazta, nesze neked univerzum, nesze neked szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez lehet az oka, hogy a nem keresztény országok továbbra sem hisznek az emberi jogokban, hiába írnak alá politikai, taktikai vagy kereskedelmi megfontolásból különféle dokumentumokat, egy pillanatig sem gondolják komolyan azok betartását. Az emberi jogok nem egyetemesek, hanem a keresztény kultúrkörre korlátozódnak, következésképp a világ emberi jogi helyzetét egyedül a kereszténység felvétele javíthatja.

Ha az ateizmus életképes civilizációs megoldás lenne, akkor virágzó ateista országokat kellene látnunk magunk körül, ezzel szemben ma már csak Kuba és Észak-Korea maradt hivatalosan vallástalan, leszámítva a vezérkultuszt - persze miért kellene leszámítanunk a vezérkultuszt, akkor most vallástalanok vagy nem? Mint az előző részben említettem, jobb ateistának lenni a keresztény világban, mint egy "ateista" országban kereszténynek, vagy akár ateistának! Egy következetes embernek el kellene ezen gondolkodnia.

Logikailag ezzel semmit nem mondtunk Isten létéről vagy nem létéről, csak megállapítottuk, hogy a keresztény istenképre épülő kultúrkörben jólét, demokrácia, emberi jogi szemlélet és tolerancia honol, messze meghaladva minden alternatíva gyakorlati eredményeit. Azt is megállapítottuk, hogy az Isten nem létébe vetett hit ("ateizmus") által süllyednek a legmélyebbre a kultúrák, Isten tagadása vezérkultuszba és tömeggyilkosságba torkollik. Hol van a logikai összefüggés a hit hiánya és a tömeggyilkolás között?

Kant erkölcsi istenérvében: aki hisz a túlvilágban, és a jó cselekedetek jutalmában, az racionálisan erkölcsös. Aki nem hisz ezekben, az irracionálisan erkölcsös, azaz tudja, hogy nincs értelme, és mégis. Ez nem lehetetlen, csak nem tömeges. A túlvilági hit megszűntével a statisztikai átlag nem lesz erkölcsös, és ez problémává válik. Egy erőszakos kisebbség pedig racionálisan erkölcstelen lesz, ezt tapasztaljuk az "ateista" országokban. A túlvilágban nem hívő társadalom ráadásul összetarthatatlan, ezért van szükség a vezérkultuszra, amely átveszi a vallás funkcióját. A "vallástalan" társadalom tudathasadásos pokollá válik. Minden ókori birodalom efféle elven működött, ám akkor nem tudták, hogy van ennél jobb, ma meg tudjuk, és örülhetünk, hogy a kereszténységnek köszönhetően továbbfejlődtünk erről a szintről. Záró paradoxonunk, hogy a kereszténység elérésééig fejlődött a világ, a kereszténységet meghaladni igyekezve pedig visszafejlődik, lezüllik a barbárság, az ókor szintjére. A civilizáció mindig csak egyetlen nemzedéknyire van a barbárságtól - írta Ronald H. Bainton 20. századi egyháztörténész.

Elvi bizonyosság, hogy a kereszténység nem haladható meg? Nem, csak gyakorlati valószínűség. Folyamatosan történnek kísérletek a meghaladásra, ezt látjuk a nyugati keresztény országokban, ahol a kormányzati szintről kiszorulóban van az istenhit, a párkapcsolatokból pedig a keresztény heteroszexuális monogámia. Viszont az Egyesült Államokban 80% feletti a belső meggyőződésből keresztények aránya, Nagy-Britanniában 65% vallja magát kereszténynek, töretlen a keresztény dominancia. A világ egyik legliberálisabb állama, Belgium 37%-a hisz Istenben, de 49% vallja magát kereszténynek, miközben papíron 57% keresztény. Ilyen számok mellett korai lenne kijelenteni, hogy ezek az országok meghaladták a kereszténységet. Sokkal inkább arról van szó, hogy a belső meggyőződésre, a hit őszinteségére helyezik a hangsúlyt, miközben továbbra is keresztény szemlélettel nézik a világot. Engedélyezik a melegházasságot, mert nem látják veszélyesnek a kultúrájuk fennmaradására nézve, és várják az eredményt. Az eredmény nem is marad el, jelenleg a választók 15%-a szavaz a szélsőjobbra, vagyis azokra, akik már nem hisznek, de erőszakkal tennének rendet, visszatérve a gyilkos diktatúrák barbárságához. Ebben a háttérben komplex konfliktusok élednek. A keresztények egyszerre ellenzik az elvilágiasodást és a szélsőjobbot, az elvilágiasodók egyszerre ellenzik a kereszténységet és a szélsőjobbot, a szélsőjobb pedig egyszerre ellenzi a liberalizmust és a kereszténységet. Mindhárom csoport folyamatosan választani kényszerül a kisebbnek és a nagyobbnak tartott rossz közül - szép kis katyvasz! Nos, ez idáig nem tűnik meghaladásnak, de legyünk nyitottak, figyeljük hosszabb távon a folyamatot.

 Jézus tanítása véget vetett az ókornak, új civilizációt hozott az Őt követő régiókba, a tanítás háttérbe szorítása pedig logikusan visszahozhatja azt az állapotot, amelyben e régiók Jézus előtt voltak. Annyi már most elmondható, hogy aki nem szeretné a szélsőjobb előretörését, az ne dolgozzon a keresztény értékrend irányadó helyzete ellen.

2013. november 15., péntek

Filohittan 8. rész - Hány új vallásalapító várható?

Elvileg akárhány jöhet, különböző sztorikkal: hogy a kertje végében sárgarépát ásva talált egy új szent könyvet (Joseph Smith, a mormonizmus alapítója), hogy a börtöncellájában megjelent neki Jézus, és felkérte, hogy Ádám alkalmatlansága miatt legyen már az emberiség új, Tökéletes Atyja (Sun Myung Moon, a Moon Egyesítő Egyház alapítója), hogy Jézus valójában nem római kereszten, hanem indián kínzócölöpön halt meg, és ezt az igazságot csak egy új vallás fejezheti ki megfelelően (Charles Taze Russel, a Jehova Tanúi alapítója), és még hosszan folytathatnám a pehelysúlyúak sorát. Érdekesebbek náluk a nehézsúlyúak: a hinduizmusban Buddha, a judaizmusban Jézus, 600 évvel később Mohamed, végül az iszlámon belül Baháolláh.

Ha megismerjük Jézus színre lépésének hátterét, világossá válik, hogy a vallásalapítás utána technikailag lehetséges, ám nehezen indokolható.

Jézus a judaizmus hitrendjébe érkezett, amelyben a nép egy új Felkeltet (Messiást) várt az első Felkent, Dávid király után. Elvárás volt, hogy Dávid házából származzon (v.ö. nálunk az Árpád-házi származás), egyesítse a világban szétszórt zsidókat (akik a babiloni "fogságban" olyan jól érezték magukat, hogy eszük ágában sem volt hazatérni, gazdag kereskedő-értelmiségi diaszpórákban éltek az ókori világban), és győzelmes, nagy néppé tegye őket (kirúgva a megszálló rómaiakat, akik úgy voltak "megszállók", ahogy az USA Irakban). Izajás könyve alapján a messiásság formai kelléke volt, hogy "szamárháton érkezzen", "gonosztevőként bánjanak vele", "megöljék, de örök élete legyen az Úrban", "átszúrják", de "csontot ne törjenek benne". Néhány vonatkozó részt lábjegyzetként beillesztettem.

Mély jelentéssel bír, hogy Jézust épp a pészach (az elkerülés ünnepe) előtti napon feszítették keresztre. A pészach az egyiptomi kivonulás előtti utolsó csapásra emlékeztet, amikor a zsidók az Úr utasítására bárányvérrel kenték be az ajtófélfát, az öldöklő angyal e jel miatt elkerülte a hajlékukat, megkímélte az elsőszülötteiket, és az Úr Mózes közreműködésével szabadságra vezette őket. Jézus egy személyben bárány és elsőszülött, aki a vérével új, örök szövetséget köt, és szabadságra vezeti az emberiséget. Ilyen összetett, több szálon illeszkedő szimbolikát egyetlen vallásalapító sem alkalmazott sem azelőtt, sem azóta. Ezért vélem úgy, hogy Jézus után technikailag lehet még alapítani, csak nincs mivel indokolni.

Térjünk rá arra, hogy a korabeli zsidók többsége miért utasította el Jézus messiásságát: mert nem égi, hanem földi királyt várt. Nem "utolsókból lesznek az elsők", "mérj túlcsorduló mértékkel, hogy neked is azzal mérjenek", "boldogok a szegények", "könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába", "ki kardot ránt, kard által vész", "meg kell halnod a nevemben, hogy örök életed legyen" jellegű tanítást vártak, hanem egy Dávid-reinkarnációt, világi hatalmat, dicsőséget, gazdagságot. Téged is zavarna, ha úgy hiszed, hogy a Vörös téren fehér Mercedeseket osztogatnak, lelkesen odafutsz, és ott kiderül, hogy fekete Volgákat fosztogatnak. Ekkora csalódás lehetett a világi várakozásokhoz képest a lelki tanítás. Mercedesre vágytál, az ígéret szerint? Tessék, itt egy pakli autós kártya, nézegesd azt, míg imádkozol... Mi ez az örökéletes hablaty Isten országáról? Nekem most kell a Mercedes, nem a másvilágon. Örömhír? Kenje a hajára, mint Nyuszika a gereblyét$@#!

Jézus nem testi örömöket, hanem lelki megújulással elérhető testi-lelki jólétet hirdetett, ez volt a legnagyobb probléma, ez bizonyult befogadhatatlan üzenetnek. Pedig ez az üzenet vetett véget az ókornak, majd a barbárságnak, ez az üzenet hozta el a mai szelíd jólétet, az emberi jogokat, a szabadságot és a demokráciát - a messiáskövető (azaz: keresztény) világba. A sors iróniája, hogy amennyiben a zsidók nagy része elfogadja a Jézus által mutatott utat, akkor a rómaiak nem rombolják le a jeruzsálemi templomot, aztán a "majdnem valódi Messiás" Bar Kochba-lázadása után egész Jeruzsálemet, nem tiltják ki onnan a zsidókat, nem adnak nekik cserébe római polgárjogot, és persze a zsidók sem üldözik a judaista eretneknek tartott első messiáshívőket (görögül: krisztoszhívőket), nem közösítik ki őket, nem mondanak rájuk átkot naponta háromszor, ráadásul szent ima keretében, Szent Pál nem üldözőből lesz terjesztő, és akkor a messiáskövetést ma újjudaizmusként ismerjük, papjait levitáknak hívjuk, tanítóit pedig rabbiknak. Másként alakult volna az európai civilizáció, sőt az emberiség történelme. Elképesztő belegondolni, hogy egy banánhéjon csúszott el a dolog, a Megváltó modern üzenetére nyitottabbak voltak a gójok, mint Isten népének többsége. A kő, melyet az építők elvetettek, végül szegletkővé lett. A messiáskövetők ma kétmilliárdan vannak, a messiásvárók meg tizenkétmillióan, kár volt elcsúszni ezen a banánhéjon.

Jézusnak köszönhetően jó ma a keresztény civilizációban (a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok, az igazságosság térségében) élni, sőt sokkal kellemesebb judaistának, muszlimnak vagy ateistának lenni benne, mint a keresztény világon kívül kereszténynek, a hinduizmusban hindunak, Izraelben judaistának, az iszlámban muszlimnak, vagy ateistának egy "ateista" államban.

A barlangi meditációkból gyönyörű versekkel visszatérő Mohamednek valójában semmi oka nem volt új vallást alapítani, a népével együtt nyugodtan betérhetett volna a judaizmusba, vagy felvehette volna az akkor már hatszázéves kereszténységet. A vallásalapítás nem tartozik az alapvető emberi jogok közé, mint a magántulajdon: "szent" gesztenyét akarsz? Süssél magadnak! Ez nem így működik. Isten népe tökéletes monoteizmust adott a világnak, Jézus pedig tökéletesen modernné és egyetemessé tette azt. Gyakorlatilag felülmúlhatatlanul. Jó példa erre Baháolláh esete, aki százötven éve modernizálta az iszlámot, közelítve azt a kereszténységhez. Ennyi erővel a kereszténységet is választhatta volna - kivéve, hogy az iszlám halállal sújtja a kereszténységre térőket!

A Jézus által megreformált judaizmus értelemszerűen nem lehet antiszemita, hiszen az alapítói és első terjesztői egytől egyik zsidók, akik a judaizmuson belüli kisebbségből, a pogányok  (vagyis a "népek", héberül gójok) megtérítésével váltak többségi mozgalommá. A messiáskövetők és a messiásvárók között a mai napig komoly elméleti ellentétek vannak, de ez a Jézus-korabeli nézeteltérések folytatása, zsidó-zsidó belvita, és nem antiszemitizmus. Az antiszemiták a messiáskövetőből világi nacionalistává lett IQ-hiányosok soraiból kerülnek ki, és a messiáskövetők azon dolgoznak, hogy ez a tömeg minél kisebb legyen. Ha logikusan belegondolunk, az növeli az antiszemitizmust, aki gyengíti és megosztja a messiáskövetőket.

A fentiekből következően nehézsúlyú vallásalapító már nem jöhet, pedig nem tilos, csak Jézus műve emberi erővel nem múlható felül.
- - -

A Messiásra vonatkozó néhány ószövetségi szakasz:

Féljétek az Urat, ti szentjei, akik őt félik, nem szenvednek hiányt. A fiatal oroszlán nyomorog és koplal, de akik az Urat keresik, nem szűkölködnek. Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket. Ki az, aki élni akar? Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot? Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől! Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában! Az Úr szeme az igazakra tekint, füle meghallja kiáltásukat. De a gonoszoktól elfordítja arcát, s eltörli emléküket a földön. Az igazak kiáltottak, s az Úr meghallotta, megmentette őket minden bajtól. A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja. Sokféle szenvedést ismer meg az igaz, de az Úr mindből kiszabadítja. Az Úr megőrzi minden tagját, hogy egy se zúzódjék szét. A gonoszság halálba sodorja a bűnösöket s akik gyűlölik az igazat, megbűnhődnek érte. A hűségeseknek az Úr megmenti lelkét, aki hozzá menekül, azt nem érheti kár. (Zsoltárok könyve 34, 10-23.)

A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik. Úgy örülnek majd színed előtt, ahogy aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják. Mert terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöröd, mint Midián idejében. Mert minden harcban viselt sarut, minden vérben forgatott ruhát elégetnek, s tűznek lesz martaléka. Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában, amelyet megerősít és megszilárdít a jog és az igazság által. Mostantól mindörökké ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete. (Izajás 9, 1-7.)

Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. (Izajás 10, 1-6.)

Nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az Isten, az Úr, aki megteremtette az egeket és kifeszítette, aki megszilárdította a földet s rajta kisarjasztotta a növényeket, aki éltető leheletet ad a földön lakó népnek, és életet mindennek, ami csak jár-kel rajta: Én, az Úr, hívtalak meg az igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Megtettelek a népnek szövetségül, és a nemzeteknek világosságul, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat és a tömlöcből azokat, akik a sötétségben ülnek. (Izajás 42, 1-7.)

Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. (Izajás 52, 13-15.)

Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Izajás 53, 1-12.)

Örök szövetséget kötök veletek, a Dávidnak megígért irgalom jegyében. Nézd, tanúul rendeltelek a népeknek, vezérül és parancsolóul a nemzeteknek. Olyan nemzeteket hívsz majd meg, amelyeket nem ismertél, és olyanok sietnek hozzád, amelyek nem ismertek, az Úrért, a te Istenedért, Izrael Szentjéért, aki majd megdicsőít. (Izajás 55, 3-5.)

2013. november 14., csütörtök

Filohittan 7. rész - Szűz volt-e Mária, vérré válik-e a bor?

A kereszténységgel kapcsolatban ezek a millió dolláros kérdések, mintha számítana, mi a "helyes" válasz. Ugyanis akár szűzen foganta Mária Jézust, akár nem, akár átváltozik a kenyér és a bor, földi logikával egyformán paradox a helyzet. Ha Mária nem szűzen fogant, és Jézusnak volt egy (ismeretlen) földi apja, akkor nehezebben tudjuk elhinni, hogy egyszerre valóságos Isten és valóságos ember - e nélkül a megváltás nem működik, lásd a 3. részt. Ha szűzen foganta, akkor egy fokkal könnyebb elhinni, hogy Jézus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember, de nagyjából ennyivel nehezebb elhinni magát a szeplőtelen fogantatást.

A kereszténység története során folyamatosan napirenden volt a kérdés, és a pozitivista tudomány jegyében egyre többen szerettek volna rá írásbeli választ kapni. Így jött létre 1854-ben a szeplőtelen fogantatás katolikus dogmája, a pozitivista teológusok örömére. A teológusok többsége egyébként kezdetektől a szeplőtelen fogantatás irányába hajlott, szerintem indokoltan, mivel a hangsúlyt Jézus megváltói működésére célszerű helyezni, és a szeplőtelen fogantatás megkönnyíti ezt. A becsületes válasz azonban az, hogy erre nincs pontos válasz, az Isten és az ember közötti átmenet nem írható le földi tudománnyal. Ki-ki azt hisz ez ügyben, ami a megváltásban való őszinte hitét szolgálja.

Egyesek azt állítják, hogy Mária társmegváltó, azon az alapon, hogy ő szülte a Megváltót. Ennyi erővel Nagy Sándor anyja társhódító, Petőfi anyja társbordalszerző, Einstein anyja meg társzseni - de mondtunk ezzel valami értelmeset, hozzáadtunk valami fontosat az eddigi ismereteinkhez? Kétség nem fér hozzá, hogy Mária a kereszténység fontos és nagy alakja, tiszteletre méltó asszony, a tőle ismert szerénységgel alighanem ő tiltakozna leghangosabban a személye körüli túlzások ellen. Célszerű tisztázni: a katolikusok NEM imádkoznak Máriához, hanem fohászkodnak a közbenjárásáért, mint a szentek esetében.

Mi a helyzet a Mária-jelenésekkel? Általában szkeptikus vagyok, de a fatimai jelenéssorozat mélyen elgondolkodtat, különösen Jacinta és Francisco sorsának ismeretében.

Érdekes adalék, hogy Jézus messiásságát egyebek közt azért nem fogadta el a kortársak többsége, mert szerintük apai ágon kellett volna Dávid házából származnia, Márián keresztül viszont "csak" anyai ágon származott Dávidtól. (A helyzet fonáksága, hogy azóta már a zsidók is anyai ágon vizsgálják a származást.) Hogyan eshetett meg, hogy miközben Jézus végig gondosan beteljesíti a Messiásra vonatkozó jóslatokat, jeleket, feltételeket, nem felel meg egy ilyen alapvető követelménynek? Máté evangéliumában Jézus még apai ágon származik Dávidtól, ami arra utal, hogy a szerző (legalábbis "anyakönyvileg") József fiának tekinti a Megváltót. Erre az az ellenvetés, hogy ha a Szentlélektől fogant, akkor nem József fia, érvénytelen a levezetés. A valamivel később íródott Lukács-evangélium már Mária Dávid-házi származását hangsúlyozza, azt viszont abban a korban még nem tekintették érvényesnek. Csakhogy az ószövetségi jóslatok nem írják elő, hogy a Megváltónak apai vagy anyai ágon kell-e Dávid leszármazottjának lennie, Istent egyébként sem köti az emberi szokásjog. A Messiás nem pont úgy érkezik, ahogy hivatalosan, betű szerint várják, de tartalmilag mégsem lehet belekötni: milyen elegáns nevelő megoldás ez egy jogászkodásba merült nemzet számára! A többi ellenvetés is fontos, a következő részben térek ki rájuk.

A másik millió dolláros kérdés, hogy a szentáldozásban Jézus valóságos testévé lesz-e a kenyér, valóságos vérévé lesz-e a bor. A becsületes válasz: nem tudhatjuk. A többi önkényes okoskodás, fafejű, felfuvalkodott konfliktusgerjesztés. A vonatkozó részt (Máté 26, 18-30., Lukács 22, 7-38., Márk 14, 12-25) elolvasva kiderül, hogy az utolsó vacsora azonos a hagyományos zsidó széderrel. Aznap este nem csak Jézus és a tanítványok vacsoráztak így, hanem minden zsidó. Jézus ideje óta minimálisan változott a széder rendje, hogy ne lehessen azonosítani "azzal az emberrel" (aki botránykő, vörös posztó, a hagyományos judaizmus hívei szemében), például kihagyták belőle az időközben nem kívánatos jelképpé vált bárányt. Viszont a házigazda ma is megtöri széder közben a kovásztalan kenyeret, áldást mond, és körbekínálja, fogja a bort, áldást mond, és körbeadja a kelyhet. Ez a szokásos zsidó ünnepi vacsora pészach előestéjén. Jézus különleges jelentést ad a kenyérnek és a bornak, amikor testének és vérének, az új szövetség JELEINEK nevezi őket. Következik ebből, hogy a követői kiátkozzák, megégessék, legyilkolják egymást azért, mert nem értenek egyet a bor és a kenyér valós/jelképes átváltozása ügyében, illetve abban, hogy csak a pap igyon-e bort, vagy minden hívő ostyáját/kenyerét belemártsák-e? (Szakszóval: hány szín alatt "kell" áldozni.) Jézus nem széthúzást, nem konfliktust, nem szektás erőszakot akart, hanem egységet, mikor a kenyér és a bor jegyében Rá emlékeznek, ezt nevezte ÚJ SZÖVETSÉGNEK. A Messiás követőinek szövetségben, és nem széthúzásban kell élniük, ennyi világos, a többi emberi sötétség. A homo sapiens sapiens imád veszekedni és balhézni, ennek érdekében a legmagasztosabb ügyek ürüggyé silányításától sem riad vissza.

2013. november 13., szerda

Filohittan 6. rész - Hogyan szabaduljunk meg a gonosztól?

Mi a gonosz, vagy másképpen: ki a Gonosz?

A hit felől közelítve a Gonosz élő személy, Sátánnak, Belzebubnak, Világ Fejedelmének, Isten bukott angyalának, Kísértőnek, Megosztónak is nevezik. Ő vette rá az Édenkertben Évát, hogy vegye rá Ádámot a tiltott almaevésre. Tudja, hogy Isten létezik, de elutasítja, szándékosan ellene dolgozik, és az embert is erre biztatja, a lehető legfondorlatosabb módszerekkel. Az erényest például azzal, hogy pózoljon az erényeivel, és így a kevélység bűnébe essen. Egyes felfogások szerint mindannyiunkban ott él a gonosz, egy belső kis Sátika, akivel csapataink harcban állnak, de akit a földi életben csak Jézus segítségével tarthatunk távol. A katolikus egyház az istentagadáshoz hasonló problémának tartja a sátántagadást, mert ez nyitottá teszi a hívőt a bűnre, rést üt a lelki védelem falán. Modern felfogás szerint a hangsúly nem a bűn elleni küzdelmen, hanem az erényekre törekvésen van, hogy a keresztény gondolatvilága, élete a pozitív értékek körül forogjon.

Logikai megközelítésben Sátán nem létezik, de bizonyos IQ-szintig hasznos a tulajdonságait megszemélyesíteni. Szent Ágoston vetette fel először, hogy mi van akkor, ha nincs személyes gonosz, csak istenhiány? Hasonlóan a fény és az árnyék viszonyához: az árnyék és a sötétség nem személyes létező, hanem fényhiány. Ahogy a hideg sem önálló létező, hanem meleghiány. A világ elképzelhető úgy is, hogy van az éltető, fényt és meleget adó Nap, és van egy halálosztó, sötétet és hideget szóró Ellennap, akit le kell győzni, de ez nem vág egybe a megfontolt ismereteinkkel, logikai nonszensz. Ágoston addig-addig mesélt és írt erről az elgondolásáról, míg úgy nem látta, hogy végzetesen félreértik, ezért idősebb korában visszavonta. A félreértők úgy okoskodtak, hogy ha csak Nap van, akkor minden lehetséges tettünket fény hatja át, ezért bármit tehetünk, nem lesz belőle gond. De lesz - mondta Ágoston - ez a tanítás nem IQ-hiányos vulgarizálóknak (hamisan egyszerűsítőknek) való.

(Hasonló történetet hallottam egyszer egy német háziorvostól, aki évekig lelkesen mondogatta a betegeinek, hogy napi egy pohár vörösbor kifejezetten egészséges. Mikor néhány betege a tanácsát túlteljesítve alkoholista lett, levonta a tanulságot, és azóta nem mondja - pedig igaz, csak az esetek egy részében nem kívánatos következményekhez vezet.)

Akik nem szeretnek hamisan egyszerűsíteni, megfontolhatják, hogy a világ összes problémája három emberi jellemhibára vezethető vissza: 1. az önzésre; 2. a telhetetlenségre; 3. az ártó szándékra. Ezek egyike sem rossz önmagában. Ha nem lennénk bizonyos fokig önzők, nem élnénk, nem maradnánk fenn. Ha nem lennénk örömöket és javakat halmozók, megmaradtunk volna egysejtűnek, a bonyolultabb szervezetek halmozás (féktelen örömkeresés) útján alakultak ki. Az ártó szándék sosem magától, hanem korábbi sérelmek hatására jön létre, csak az a gond, hogy egyrészt nem tudunk időben visszamenni, és visszacsinálni a kiinduló sérelmet, másrészt az élet tele van érdekütközésekkel, és az érdekeiben sértett ember mind "jogosan" akar másokon elégtételt venni, összességében ebből lesz a "gonoszság". Mai ismereteink szerint az evolúció okozta ezeket a problémáinkat, amelyek a DNS-ünkbe programozottak, a létünkből következnek. Ebben az értelemben a gonosz tényleg bennünk van, ráadásul még reménytelen is ellene küzdeni. Vagy mégsem, ha megfontoljuk, hogy a cél nem a teljes gonosztalanítás (ami az élet kiirtásával járna), hanem a lehetséges világok legjobbikának még jobbá tétele, ami önmérséklettel és az erények fejlesztésével elérhető.

Teszteljük a logikai modellt: várom az olvasók eseteit olyan "gonoszságokról", amelyeket NEM az emberi önzés, telhetetlenség vagy ártó szándék okozott. Ha nincs ilyen eset, nincs különösebb okunk önálló létezőként felfogni a gonoszt, de ne feledjük, hogy az Ellennap tagadása nem tagadja magát a Napot.

Miért lehet hasznos - Szent Ágoston után szabadon - Sátánról beszélni IQ-hiányos vulgarizálóknak? Azért, mert az ókor óta sokat fejlődött az embermodellünk, többet tudunk arról, mi lakik a homo sapiens sapiensben. A görög filozófusok az észt és az akaratot úgy képzelték el, hogy külön dobozban található, van neki egy szerve, mint a véráramlásnak a szív, vagy a méreglebontásnak a máj. Ebből következik, hogy ha van egy ész-akarat egységünk, akkor képes mindent megfontolni, akarni a jót, és a többi testrész engedelmeskedik neki. Ezzel szemben ma úgy tudjuk, hogy a szervezetünk nagyjából ötvenmilliárd sejt együttese, ezek mindegyike információt cserél a szomszédos sejtekkel, de az agyunk tudatos része ennek az adathalmaznak csak egy töredékét engedi át, prózai okból: lassú a processzorunk a megfontolt túléléshez, kénytelenek vagyunk célhardveres gyorsítást alkalmazni. Bizonyára voltak olyan elődeink, akik a kardfogú közeledtére tovább elmélkedtek az élet értelmén (villogó rendszerüzenet: "a túlélő program betöltéséhez le kell csuknia néhány nyitott alkalmazást"), de nem bizonyultak életképesnek. Darwintól tudjuk, hogy a túlélő nem feltétlenül a legszebb, legokosabb, legaranyosabb, hanem a legalmazkodóbb, és erre nézve egyetlen bizonyítéka, hogy ő él, míg mások kihaltak. A tudat (az ember önreflexiós képessége) kései evolúciós vívmány, az utolsó 0,1%-nyi idő terméke, korántsem ellenőriz mindent, így a szabályszegésre alkalmas testrészeinket sem. A testünk jórészt ösztönös önjáró szerkezet, az agyunk meg fantáziál, hogy most épp mi történhetett, és annak vajon mi az oka. Az ilyen típusú okoskodás társas előnyökkel jár, de messze nem jelent folyamatos és tudatos ellenőrzést az életünk folyása felett. Az IQ mértéke nem az ellenőrzés mértékével arányos, hanem az ellenőrzés hiányának elfogadását mutató haranggörbét rajzol ki. Magyarán: alacsony IQ-val az ember bevallja, hogy nem tudatosan irányítja az életét (sok-sok tanulási kudarc után ez nehezen tagadható), közepes IQ-val meg van róla győződve, hogy a tudata jól és eredményesen működik, magas IQ-val pedig felismeri, hogy nemes szándékai és a tényleges tettei között nehezen magyarázható eltérések vannak. Ezen a szinten jött rá Ágoston, hogy a "valóságnál" többet ér a hallgatóság IQ-jának megfelelő szinten megfogalmazott funkcionális igazság (miszerint Gonosz igenis van), mert ez vezet jobb következményekhez, eredményesebben szolgálja a lehetséges világok legjobbikának további javítását.

Sátán személyes felfogása hasonlít a shaolin kung fu harcművészeinek edzésmódszerére: ők tigrisnek, imádkozó sáskának, kígyónak, medvének, majomnak, darunak képzelik magukat. Tigrislábbal ugranak, sáskaollóval kapják el az ellenfél csuklóját, kígyóként hajlanak, medveként állják az ütéseket, majomként szaltóznak, darucsőrként használják az ujjukat. Bolondok ők, akik bedőlnek a saját fantáziájuknak? Aligha. A módszer működik, látványos eredményekkel jár. Amikor Sátánt megszemélyesítjük, önálló alakot adunk neki, kiismerhetőbbé és kezelhetőbbé tesszük. Sátán tulajdonságait tapasztalati alapon írjuk le: halhatatlan, legyőzhetetlen, de időlegesen visszaszorítható, Jézusban végleg vereséget szenved, addig azonban pont olyan furfangos, mint mi magunk. A módszer működik, csak nem szabad függővé válni ettől a sátánképtől, hiszen nem a világrontás ellen küzdünk, hanem a világjobbításért dolgozunk.

Aki biztosan ismerni véli a Katolikus Egyház sátánügyi felfogását, fontolja meg a következő két szövegrészt: "a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk" (könyörgés Szent Mihály főangyalhoz), "szabadíts meg a gonosztól" (az Úr imájának záró szakasza). Milyen kezdőbetűvel szoktuk írni a személyneveket?

2013. november 12., kedd

Filohittan 5. rész - Ki akarja jobban az ember javát?

Az előző részben levezettem, hogy Isten garantáltan nem öncélú rendelkezéseket alkotott a saját örömére és dicsőségére, hanem az ember legösszetettebb, legszélesebb értelemben vett javát szolgáló szabályokat adott, mindannyiunk előnyére, hogy a lehetséges világok legjobbikában élhessünk.

Ha valaki úgy érvel, hogy Isten szabályainak nincs konkrét, aktuális értelmük, hasznuk, hanem úgy kell őket elfogadni, ahogy vannak, az ellentmondásosan beszél, kerülő úton jellemhibásnak nevezi Istent. Ha azt mondja, hogy bár Isten szabályai momentán logikátlannak tűnnek, valószínűleg magasabb értelemmel rendelkeznek, csak mi rövid távon (pl. a reggeli kávé vagy a déli szendvics mellett, esetleg mérgünkben, sértettségünkben) nem látjuk ezt a magasabb értelmet, akkor bölcsen szól, de meg kell jelölnie a közép- vagy hosszú távot, amelyen Isten szabályától értelmet várunk. Tapasztalatom szerint ez az időtáv egy-tíz év, esetleg egy generáció, nagy ritkán két-három emberöltő, nagyszülőtől unokáig. Ennél hosszabb távú gondolkodást azért nem várhat el Isten, mert az emberiség döntő többsége képtelen rá, így ez igazságtalan követelmény lenne. Az átlagember negyvenévesen jön rá, hogy ha tízen-huszonévesen többet tanul, akkor most jóval több lenne a fizetése, ötvenévesen jön rá, hogy a harmincas éveiben több gyermeket is vállalhatott volna, hatvanévesen ismeri fel, hogy az előző évtizedekben nem ártott volna takarékoskodnia öreg napjaira, hetvenévesen szembesül vele, hogy nem csak a gyerekei, hanem az unokái is főként a saját kárukon tanulnak, nyolcvanévesen pedig elfogadja, hogy az ember elvben hatalmas teljesítményekre képes, de a gyakorlatban ezekből kevés valósult meg, és talán okosabb lett volna mindvégig racionálisan (vagyis nem hormonálisan) gondolkodni. Persze a megfontolt igazság része, hogy ez esetben lemaradt volna az élet hormonálisan  működő oldaláról, amely nélkül nem élt, hanem egzisztált volna. Mulatságos, mikor a nyugdíjas nagyszülő megpróbálja egy az egyben átadni az unokáknak azokat a felismeréseit, amelyeket fiatalon ő is elutasított, és csak hatvanéves kora után tudott elfogadni. Isten jóval magasabb IQ szintjének köszönhetően erre is rálátással rendelkezik, nem vár irreális megértést az embertől. A szabályairól felfogható időtávon belül ki kell derülnie, miként szolgálják az ember javát.

Ezzel a logikával rövid úton tisztázhatunk néhány régi vitatémát. 1. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne fogyasszanak vért? Valószínűleg azért, mert meleg égtájon nagyon hamar romlik, így kerülték el az ételmérgezést. Hűvösebb égtájon a tilalomnak semmi jelentősége, pláne nem jogos Jehova tanúinak az ebből levezetett vérátömlesztési tilalma. 2. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne egyenek disznóhúst, és egy sor más ételt? Valószínűleg a bennük található élősködők és kórokozók miatt, így ezek a korlátozások más égtájon, jobb higiéniai körülmények között értelmetlenek. Az amerikai reformzsidók lelkiismeret-furdalás nélkül elfogyasztják a disznósonkás szendvicset, és a muszlimok is jobban tennék, ha kritikátlan alávetés helyett elgondolkodnának Isten szabályainak értelmén. 3. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne csináljanak maguknak szobrokat és képeket? Azért, hogy ne olvadjanak bele a környező többistenhitű népek kultúrájába. Mára nem a politeizmus, hanem a hitetlenség (következetlen gondolkodás) és a zavaros babonaság jelent veszélyt, a szobrok és képek tilalma régen aktualitását vesztette. 4. Miért parancsolt Isten heteroszexuális monogámiát az emberiségnek? Azért, mert nagyjából egyenlő férfi- és nőpopuláció mellett ez biztosít stabil, hosszú távon életképes társadalmi szerkezetet. Ez a szabály továbbra is értelmes és hasznos. 5. Miért parancsolt Isten házasságon belüli szexet? Azért, mert a házasságon kívüli szexből adódó kusza érzelmi kötődések destabilizálják a társadalmat, veszélyeztetik a kultúra fennmaradását. Ez ma is értelmes és hasznos szabály, és mivel egyre többen szegik meg, egyre világosabban látszanak a szabályszegés következményei. 6. Miért parancsolta Isten a magántulajdon tiszteletét, a házasságtörés és az ölés tilalmát? Azért, mert az ettől eltérő társadalmak hamar összeomlanak. 7. Az ölés tilalmából következik-e, hogy aki öl, azt nem szabad megölni? Nem következik, mert aki öl, az kívül helyezi magát azon az egyezményes kereten, amelyen belül nem szabad ölni. Ahogy a tolvaj nem várhatja el, hogy tiszteljék a tulajdonát, úgy a gyilkos sem várhatja el, hogy tiszteljék az életét. Hová lett a keresztényi könyörületesség? A megbocsátás előfeltétele a beismerés, a megbánás, az életreform és az elégtétel, ám a megbocsátás kegyetlenséggé válhat a jövőbeni ártatlan áldozatokkal szemben, akiknek a szenvedéséért értelemszerűen a kegyelmet adó felel. A gyilkosnak adott kegyelem előfeltétele ezért nem csak a beismerés, megbánás, életreform és elégtétel, hanem annak látványos bizonyítása, hogy a megváltozott ember hasznos tagja lesz a társadalomnak. 8. Miért parancsolta Isten a szülők tiszteletben tartását? Azért, mert aki tiszteli a szüleit, az példát mutat a gyerekeinek, és maga is tiszteletre számíthat. Ez megfelel a társadalmi stabilitás háromgenerációs alapelvének: mutass olyan életpéldát, amilyet alkalmasnak tartasz arra, hogy a gyereked is továbbadja az unokádnak. Ami erre nem alkalmas, az nem jó életpélda.

Az iménti szabályok lényegesen átgondoltabbak és következetesebbek az emberi szabályoknál, így elmondhatjuk, hogy - az emberhez hasonlóan - Isten is az ember javát akarja, csak sokkal hatékonyabban. Az ember javára törekedve érdemes Isten kritikailag felülvizsgált szabályaira támaszkodnunk. A kritikai felülvizsgálat teszi lehetővé, hogy elkülönítsük egymástól az elsőre nem mindig szimpatikus, de valójában hasznos isteni szabályokat és a papság/egyház saját gyarló ötleteit - amelyekből szerintem sokkal kevesebb van, mint az átlagember gondolja. A vélelem lélektani okra vezethető vissza. Mindenki szeretetre és elfogadásra törekszik, ennek érdekében minden cselekedetét gátlástalanul kozmetikázza a külvilág és önmaga számára, ez személyiségvédelmi mechanizmus. Az ember megsértődik, meg is haragszik, ha valami (mondjuk, a lelkiismeret) akadályozza az énvédelemben.  A saját bűnei (értsd: az isteni szabályoktól való eltérései) miatt kígyót-békát kiabál az egyházra, sőt Istenre. Az isteni rendtől való eltávolodás a fentiek értelmében a saját hosszú távú érdekektől való eltávolodás, negatív következményekkel jár az eltávolodó életére, és a gyarló elme bűnbakot keres a magának okozott szenvedésért. Lábon lövi magát, majd bőszen körülnéz, kit büntethetne meg azért, hogy fáj a lába - elsőként az egyházat és Istent szokta megtalálni. 

Az isteni szabályok és a róluk alkotott konfliktusos emberi vélemények összefüggését úgy képzelhetjük el, mint a forgalmas főút mellett álló szülő és a gyermeke közötti kapcsolatot. A szülő tudja, hogy a gyerek komoly veszélynek van kitéve, ezért fogja a kezét. Ha elengedi, beszaladhat a forgalomba, és könnyen baja eshet, meg is halhat. A gyerek viszont szeretné azt érezni, hogy szabad, független, és maga irányítja a sorsát. Tapasztalatból tudjuk, hogy minél erősebben markolja a szülő a kezét, annál nagyobb a gyerek számára a kísértés, hogy kitépje, és elszaladjon, ezért nem célszerű túlzottan szorítani. Viszont minél erősebben rángatja a kezét a gyerek, annál világosabb, hogy nem szabad elengedni, mert nincs tisztában a képességeivel és a veszéllyel. Ha rákérdezünk, tulajdonképpen kinek a javát akarja a szülő, paradox helyzet alakul ki: ha azt mondja, hogy a gyerekét, akkor miért nem bízza a gyerekre a döntést? Ha azt mondja, hogy a sajátját, akkor milyen jogon kényszeríti rá az érdekét a gyerekre? Ha azt mondja, hogy szereti a gyerekét, és nem akarja elveszíteni, akkor közvetetten ez is a saját érdeke. Ha azt mondja, hogy szívesen rábízná a gyerekre a döntést, amennyiben alkalmas lenne a döntés meghozatalára, és hosszú távon ez a cél, akkor ez rövid távon még mindig nem elfogadható a gyerek számára. Ha azt mondja, hogy "mert... csak, hamarosan meg fogod érteni az okát", akkor ebben benne vibrál a feszültség, hogy jó lenne rövid távon is indokolni, és mikor lesz az a "hamarosan". Ilyesmiken dilemmázik az ember Isten szabályait értelmezve, ellenük lázadva, és erre a helyzetre nincs egzakt elméleti megoldás. A bölcs (de nem kritikátlan) belátás magában hordja a jutalmát.

2013. november 11., hétfő

Filohittan 4. rész - Mit tudunk Istenről?

A munkafeltevésként létezőnek tekintett Istenről többféle módon szerezhetünk ismereteket: 1. a kinyilatkoztatásokból, azaz a vallásos iratokból; 2. a hívek fantáziájából; 3. a töredékek logikai egyeztetéséből.

Ami az első adatforrást illeti, a mértékadó vallásos iratok körét azonnal leszűkíthetjük az egyistenhithez tartozókra, hiszen ha logikailag arra jutottunk, hogy Istenből maximum egy lehet, akkor az ennél többről szóló iratok nem hihetőek. Marad az Ószövetség, az Újszövetség és a Korán. Az a gond, hogy háromféle istenkép rajzolódik ki bennük: az ószövetségi Isten szigorú, féltékeny, haragvó, a zsidó nép védelmezője a többi néppel szemben, ennek keretében könnyen osztja a halált, de védencei lókupecként alkudozhatnak vele. Az újszövetségi Isten szerető, megbocsátó, egyetemes, az egész emberiség üdvözítője, egyformán igazságos és kegyelmes Atya. A koránbeli Isten hatalmas, dicsőséges, magasztalandó, és (emberi közreműködéssel) keményen elbánik mindenkivel, aki mást gondol. Téves egyszerűsítés, hogy a monoteisták ugyanazt az Istent hiszik: Jahve, Isten és Allah három jelentősen eltérő istenalak.

A hívek képzelőereje végtelen, a zsidó istenreprezentációk között főként jogászi és üzlettársi változatok szerepelnek, ezek szerint Jehova szerződő fél, tárgyalópartner, tartozik-követel mérleget vezető főkönyvelő. Az iszlám istenképzetek között az ideológiai ellenséget irtó és az irtásban résztvevőket jutalmazó variációk találhatók, Allah feltétlen alávetést és engedelmességet követel, a muszlim élő fegyver a kezében. A keresztény repertoár családi funkciókban bővelkedik, íme néhány példa Pál Ferenc katalógusából: pótszülő Isten, szigorú pótapa Isten, pihe-puha pótanya Isten, "Moncsicsi" Isten, "tartozol nekem" Isten, "bűnbak" Isten, manipulálható Isten, "megbocsátok, tehát vagyok" Isten, "a jóságával megvető" Isten, következmények nélküli Isten. Jézus óriási érdeme, hogy emberközelbe és egyetemes szeretetkapcsolatba hozta Istent, ezt a többletet veszítenénk el az elgondolkodtatóan bonyolult Szentháromság helyett "Allahu akbar"-t kiáltva.

Mit mond a logika a fenti töredékekről? Istenről tudjuk, hogy természetfeletti, láthatatlan, testetlen, és nagyságrendekkel fejlettebb képességekkel rendelkezik az embernél, többek között mindenhol jelen lévő, mindentudó, mindenható. Ebből következően Isten nem lehet üzleti partner, mert ez egyenlőséget feltételez. Isten nem lehet féltékeny, haragvó vagy bosszúálló, mert ezek emberi jellemhibák. Isten nem lehet csak anya- vagy apaszerű, legfeljebb mindkettő egyszerre. Isten nem foglalkozhat főként a saját dicsőségével, mert ez is emberi jellemhiba. Isten nem akarhat feltétlen alávetést, mert akkor nem adott volna észt és akaratot az embernek. Végezetül: Isten nem akarhat mindenekelőtt hitet az embertől, mert ez is emberi jellemhiba lenne. Minden embernek fontos az elfogadás és megbecsülés, de teljesen mindegy, hogy a hangyák hisznek-e bennünk, a lelki egészségünk szempontjából ez nem oszt, nem szoroz. Isten minimum annyival van felettünk, mint mi a hangyák felett. Mindezen variációkat kihúzva mi marad? Az, hogy Isten szerető, elfogadó, és mindaz, amit elvár az embertől, nem az Ő javát, hanem az ember javát szolgálja. Tehát ha Istennel néha alkudhatunk, az azért lehet, mert így szeretné jobbá tenni az alkudozó sorsát; ha Isten elfogadja a dicsőítést, az azért lehet, mert ettől szebb lesz a dicsőítő élete; ha Isten jutalmazza a hitet, az azért lehet, mert a hit magán az emberen segít, ahogy a jó cselekedetek is. Fordítsuk meg az észjárást: ahelyett, hogy emberi jellemhibákat vetítenénk Istenre, Isten jó szándékát vetítsük az emberi életre, fedezzük fel, hogyan használnak Isten szabályai az embernek.

Biztosan tudhatjuk, hogy jó ez a logika? Biztosan, mert az alternatívái logikai ellentmondásokhoz vezetnek. Miért teremtett volna Isten buta, csökönyös, engedetlen alattvalókat magának? Mazochizmusból, hogy legyen min bosszankodnia? Ez az átlagnál alacsonyabb IQ-t feltételez, ellentmond az Istenről feltételezett mindentudásnak. Isten csakis olyan megfontolásból teremthette az embert, csakis olyan célt tűzhetett ki az emberi élet számára, amely összhangban áll a végtelen bölcsességgel, és amely JÓ az embernek, a szó legösszetettebb, legátfogóbb értelmében. A földi életben annyit tudhatunk erről, amennyi a magasabb cél és értelem megvalósítását segíti, a tudásunk szükségképpen töredékes. Annyi azonban világos, hogy Isten útjainak fürkészése során nem a saját IQ-nkat, hanem nagyon-nagyon magas IQ-t kell feltételeznünk.

Sakkprogramok ellen játszva megtapasztalhatjuk, hogy ha egyes szintet állítunk be a gép számára, akkor szinte minden lépésünk jó lesz, nem nagyon veszíthetünk. Ötös szinttől már komolyan kell venni a játékot, ami eddig jó lépésnek tűnt, itt butasággá válik. Tízes szinten csak a gyakorlott sakkozóknak van esélyük, szinte mindegy, mit lépünk, legfeljebb elodázhatjuk a vereséget. Mi lenne, ha beállíthatnánk százas, ezres, tízezres, egymilliós szintet? Nos, Isten logikáját valahogy így képzelhetjük el. Az Istennel kapcsolatos tévedéseink oka, hogy emberi IQ-val feltételezünk különböző dolgokat, "mi így csinálnánk" alapon, és nem tudatosítjuk a mérhetetlen IQ-különbséget. Az Isten-ember kapcsolatról logikailag elfogadható egyetlen feltételezés, hogy minden úgy van kitalálva, hogy az embernek végső összesítésben a lehető legjobb legyen. Aki emlékszik Voltaire Candide-jának középiskolai elemzésére, annak ismerős lehet a gondolat: erre jutott a híres matematikus, Leibniz, aki úgy fogalmazta meg levezetései eredményét, hogy "a lehetséges világok legjobbikában élünk". Voltaire egy egész regényt szánt e gondolat nevetségessé tételére, de úgy járt, mint Nietzsche a WC-firkával. ("Isten halott." Aláírás: Nietzsche; "Nietzsche halott." Aláírás: Isten.) Azt gondolom, hogy Leibniznek volt igaza. Isten szándéka, és szabályainak célja, hogy mindenkor a lehetséges világok legjobbikában éljünk.

2013. november 10., vasárnap

Filohittan 3. rész - Hány Isten van?

Isten létét átmeneti munkafeltevésként elfogadva megvizsgálhatjuk a vele kapcsolatos tudnivalókat. Mindenekelőtt azt, hogy hányan van.

A hit felől nézve annyi isten lehet, amennyi a hívőnek tetszik: kicsi és nagy, zöld és lila, ötlábú és nyolckarú, szárnyas és pikkelyes, gömbölyű és lyukas (à la Gombóc Artúr), és így tovább. Pusztán arra kell vigyázni, hogy ne keltsünk túlzott várakozásokat az ismerősökben, ezért nem célszerű láthatónak nevezni az isteneinket, vagy konkrétan megjelölni azt a bokrot/barlangot, ahol minden kedden 15-18 óráig lakossági fogadónapot tartanak. Ha betartjuk ezeket az elővigyázatossági szabályokat, tetszés szerint építhetjük, alakíthatjuk istenkertünket, nem lesz belőle baj. A távol-keleti vallások ki is használják ezt a lehetőséget, a shinto-ban például nem kevesebb, mint nyolcmillió ilyen-olyan istent (szellemet, kamit) tartanak számon. Ehhez képest a hinduizmus alig néhány ezer istent tartalmazó birtoka szerény hétvégi teleknek tűnik. A judaizmus és az iszlám egyetlen Istenben hisz, a kereszténység szintén, de "három az egyben" modellt alakított ki róla.

Logikailag Isten száma egy vagy nulla lehet. Amint két istent feltételezünk, a következő kérdés, hogy mi szükség kettőre, ha eggyel is működőképessé tudjuk tenni a koncepciót. Az Occam borotvája néven ismert logikai módszer szerint ha választhatunk egy egyszerűbb és egy bonyolultabb magyarázat közül, akkor az egyszerűbbet kell választanunk; ha van egy természeti és egy természetfeletti magyarázatunk, akkor a természetit kell választanunk. Nem azért, mert garantáltan így igaz, hanem azért, mert a mindennapokban ezzel megyünk többre. Occam borotvája általánosan elfogadott és alkalmazott tudományos módszer, és mivel Occam maga XIII. századi ír szerzetes volt, a megközelítése valószínűleg nem ingatta meg a hitben. Occam elve alapján egynél több Isten esetében mindig fel kell tennünk a kérdést, hogy például a patak istene, a tó istene, a folyó istene és a tenger istene nem lehet-e egy és ugyanaz az Isten. A válasz mindig "de lehet", így nyolcmillió istenből rövid úton egyetlen egy marad.

Természetesen adódik a következő kérdés, hogy miért kell egyetlen Isten, ha nulla istennel is működőképessé tehetjük a koncepciót. A válasz: nulla istennel nem tudjuk működőképessé tenni a koncepciót, azaz megválaszolni a filozófia három alapkérdését (honnan jöttünk, miért élünk, hová megyünk), sem az örökzöld pótkérdést (miért történik velünk jó és rossz éppen úgy, ahogyan tapasztaljuk, és hogyan függ ez össze a tetteinkkel). Erre az esetre Einstein szabálya érvényes: mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben. Egyetlen korban sem létezett nulla istent tartalmazó következetes világnézeti modell, ma sem létezik. Elméletben nem zárható ki, hogy egyszer majd lesz, de egyelőre nincs (és ez az "egyelőre" elég régóta tart), célszerű alkalmazkodni a helyzethez. Az a logika, amelyik elvben működhetne, de a gyakorlatban nem működik, definíció szerint nem logika, így aztán Isten száma további értesítésig egy. Figyeljük meg, hogy máris részleges megerősítést nyert a munkafeltevésünk, miszerint (momentán) van Isten. Kell a világmodellünkbe. Nem rendelkezünk erre nézve bizonyossággal, nem tudjuk, meddig tart a "momentán". Arra nézve sincs fix támpontunk, hogy tényleg egy-e, hiszen Occam borotvája praktikus módszer, és nem garancia, de jelentős fegyvertény, hogy nem a hit, hanem a logika felől jutottunk erre az álláspontra.

Mihez kezdünk a "három az egyben" keresztény istenmodellel? Először is, tudatosítsuk, hogy nem egyedülálló a konstrukció, például a hinduizmusban Visnu több földi alakban jelenik meg, az egyik alakja Krisna - és ez még nem politeizmus. Azután gondoljunk bele: a mobiltelefonom egyben fényképezőgép, kamera, rádió és MP3 lejátszó is - tehát hány mobiltelefonom van?

A probléma Jézus történetéből indul ki: ha Jézus egyszerű ember volt, mint a többi zsidó próféta, akkor érthetetlenek a gyógyító képességei és a csodatételei. Ha Jézus teljes mértékben isten volt, akkor viszont nem igazi szenvedés a kereszthalála. Ez a probléma a korai keresztényeknek is feltűnt, egyesek (az ariánusok) szerint Jézusnak nem volt hús-vér teste, csak virtuálisan szenvedett és halt meg. Ha ember volt, az von le a kereszténység értékéből, ha isten volt, akkor meg az. Jézus maga oldja fel a paradoxont: Isten egyetlen Fiaként azért jött a világba, hogy emberi képességekkel járható utat mutasson az örök élet felé. Ehhez nem lett volna elég, ha csak ember, de az sem, ha Isten, egyszerre mindkettőnek kellett lennie, mégpedig egyenlő mértékben, másképp nem működik a megváltás. Ha Jézus csak ember, akkor az örök boldogságról adott tanítása nem ígéret, nem szövetség, hanem csupán filozófia; ha "csak" isten, akkor pedig senki nem követheti a példáját. (Melyik görög akarta volna Zeuszt követni, melyik római vette volna magára Jupiter keresztjét?) Az "egyszerre valóságos Isten és valóságos ember" paradoxon tovább nem egyszerűsíthető. A Szentlélekkel kapcsolatban könnyebb elfogadni, hogy Isten része. Az alámerítkezéskor galamb képében leszállt a Fiúra, majd kereszthalála és feltámadása után a Fiú küldte el az apostoloknak, hogy bátorságot öntsön beléjük, ezt ünnepeljük Pünkösd napján. Jézus mindvégig hangsúlyozta, hogy egy az Isten, Ő és az Atya egyek, az Atya benne van, ahogy Ő is az Atyában. Ezen információk összességét csak a "három az egyben" modell képes megjeleníteni. Irracionális? Mihez képest? Aki újít, az eleinte irracionálisnak tűnik, aztán lassan érteni kezdik. Amikor Einstein előállt azzal, hogy a tér és az idő egymáshoz görbül, és hogy minél gyorsabban utazunk, annál lassabban halad az idő, fénysebességgel utazva pedig megáll, hányan találták logikusnak? Hányan találják ma logikusnak? A "három az egyben" istenmodell meghaladja a földi képzelőerőt, ahogy a tér-idő görbület is, és ez természetes, hiszen egyik sem földi tapasztalattal ellenőrizhető dolgokról szól. A Szentháromság továbbra is egy Istent jelent.

Ha sikerülne a Szentháromságot formailag egyre szűkíteni, azt annyival könnyebb lenne elmagyarázni, amennyivel az "Allahu akbar" rövidebb a fenti bekezdésnél, de komoly tartalmi veszteséggel járna. Ez már a következő rész témája.

2013. november 9., szombat

Filohittan 2. rész - Van-e Isten?

Bár logikusnak tűnhet ezt mielőbb tisztázni, két okból sem praktikus.

Egyrészt, a hit felől nézve természetes, hogy Isten létezik, ez mindenki számára világos kellene, hogy legyen. A gondolkodás felől nézve viszont valószínűtlen, hogy lenne Isten, egyetlen tudományág alap-, közép- és felsőfokú adatai sem utalnak erre. A két nézetet egybetolva azt mondhatjuk, hogy Isten léte kétesélyes. Aki meg van róla győződve, az nem tudja tudományosan bizonyítani, aki nincs róla meggyőződve, az pedig sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudja, és első megközelítésben nincs nyilvánvaló indoka feltételezni Isten létét.

Ezzel persze semmi újat nem mondtam, mindössze bizalomépítő lépésként jeleztem, hogy ez a sorozat nem "igazam van, vagy igazam van" típusú. A hit és a gondolkodás összefüggéseit vizsgálva nem vehetjük alapértelmezettnek azt, ami bizonyításra szorul. Viszont ha semmit sem mondunk Isten létével kapcsolatban, akkor nincs miről sorozatot írni. Szigorúan munkafeltételezésként induljunk ki abból, hogy Isten létezik, járjuk végig az ezzel kapcsolatos logikai utat, és azután térjünk vissza a másik lehetőséghez. Megígérem, hogy fejtegetéseim során az Isten nem létével kapcsolatos logikát és annak következményeit is érdemben megvizsgálom.

A kérdés későbbre halasztásának másik oka, hogy a "van" és a "nincs" között nem olyan egyszerű a különbség, mint véljük. A gondolkodók nehézség nélkül elfogadják, hogy Isten a hívők fejében létezik, mint Hófehérke, Hamupipőke vagy Furulyás Palkó. Csakhogy a számok is a számhívők fejében léteznek, mégsem vitatkozunk azon, hogy gyakorlati szempontból léteznek-e, irányadóak-e. Ez egy haladó témakör, be kell rá melegítenünk, többek között erre szolgálnak a soron következő epizódok.

2013. november 8., péntek

Filohittan 1. rész - Szabad-e hívés közben gondolkodni?

Rendhagyó sorozatom az ész és a hit csatlakozási felületét vizsgálja világi megközelítésben, műszaki nyelven: ráció-hit interfész specifikációt készítek.

Mire jó ez? A tisztázható dolgok tisztázása alapértelmezetten hasznos és jó. Amennyiben kiderül, hogy a józan ész nem ér össze a hittel, akkor hasznos ez az ismeret, mert a továbbiakban nem iparkodom összehozni őket. Ha kiderül, hogy a józan ész és a hit egy zsebkendőnyi, mákszemnyi vagy hajszál-keresztmetszetnyi felületen csatlakozik, akkor hasznos lesz tisztába jönnöm az interfész korlátaival. Ha meg az derül ki, hogy a józan ész teljes felületen összeér a hittel, akkor okafogyottá válik a vita, hogy a világot az ész vagy a hit irányából célszerű-e megközelíteni. A teljes felületű interfész azt jelentené, hogy egyre megy, hiszen mindkét megközelítés ugyanoda vezet.

A sorozatban azt fogom körüljárni, hogy gyengíti vagy erősíti-e a józan ész a keresztény hitet és a kereszténység helyzetét a világban.

1. rész - Szabad-e hívés közben gondolkodni?

Kohn és Grün vitatkozik, hogy szabad-e a Tóra olvasása közben cigarettázni. Kohn szerint nem, Grün szerint viszont szabad. Úgy döntenek, hogy megkérdezik a rabbit. Kohn lelkesen jön vissza.
- Igazam volt, a rabbi szerint nem szabad Tórát olvasva cigarettázni, mert a Tóra olvasása nemes dolog, a cigarettázás alantas, ezért a kettő nem illik össze.
- Nem jól tetted fel a kérdést - feleli Grün, és ő is megkeresi a rabbit. Lelkesen jön vissza.
- Igazam volt, a rabbi szerint szabad Tóra-olvasás közben cigarettázni.
- Micsoda?!
- Megkérdeztem tőle, szabad-e cigarettázás közben Tórát olvasni. A rabbi azt felelte, hogy Tórát olvasni mindenkor nemes, dicséretes dolog, így cigarettázás közben is.

A hit és a gondolkodás ügyét is hasonlónak látom.

Gondolkodó szempontból: gondolkodás közben hinni nem okos dolog, hinni tárgyidegen, alacsonyabb rendű tevékenység. Hit közben gondolkodni viszont nagyon helyes, a gondolkodás mindenkor dicséretes - majd elmúlik tőle a hit.

Hívő szempontból: hit közben gondolkodni tárgyidegen, eretnekveszélyes tevékenység, nem kívánatos. Gondolkodás közben hinni viszont mindenkor helyes - majd megjön tőle a valódi hit.

A két megközelítést összerakva: kölcsönös a meggyőződés, hogy a hit és a gondolkodás végső soron kizárja egymást, ezzel együtt mindkét oldal úgy véli, hogy a számára kívánatosabb tevékenység megnemesíti, jó irányba viszi a kevésbé kívánatos tevékenységet. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem két párhuzamos világegyetemben élünk, hanem egyetlen közös valóságban, akkor érdemes ezt a két nézetet egymás mellé tenni, megpróbálni egyszerre hinni és gondolkodni - majd kiderül, mi jön ki belőle.

Mit veszíthetünk? A tudatlanságunkat és/vagy a hitetlenségünket.

2013. november 6., szerda

Intelligens tervezés helyett intelligens kereszténységet

hirdetnék, de ez nem új mozgalom, nincs mit meghirdetni rajta. Tudtommal soha senki nem mondta, hogy egy keresztény ne legyen intelligens. Valami miatt mégis elterjedt téveszme, hogy a hit annak való, akinek nincs elég esze a vallástalan humanizmushoz, és a keresztények eddig nem igazán igyekeztek rácáfolni erre a sztereotípiára.

A bibliai teremtéstörténet a tudás megszerzéséhez köti a paradicsomból való kiűzetést, de nem sugallja, hogy aki szándékosan buta marad, az még a földi életben visszatérhet az idilli állapotba. Jézus a hegyi beszédben boldognak nevezi a lelki szegényeket, de ez nem IQ-hiányt, hanem Istenre való nyitottságot jelent. Szintén boldognak nevezi az egyszerűeket, ám ez nem együgyűt, hanem a nyakatekert okoskodástól tartózkodót jelent.

Jézus korára a judaizmus jogászkodássá vált: a Tóra (Törvény) fokozatosan háttérbe szorult, a mindennapi életet egyre inkább a Talmud néven ismert szóbeli tóramagyarázatok irányították. A Talmudot nem szabadott írásba foglalni, nehogy átvegye a Tóra szerepét, de így is átvette. A talmudisták (írástudók) sok év alatt mintegy tizenötezer oldalnyi szentírás-magyarázatot tanultak meg kívülről. Ez elképesztő szellemi teljesítmény, de legalább két komoly hátránnyal járt: nehéz egyszerre látni a fákat és az erdőt, valamint túl nagy a kísértés, hogy a fák ápolása ürügyén erdőgazdálkodásba kezdjünk. A talmudisták mindkét hibába beleestek. Beleszerettek a gondosan metszegetett fáikba, és úgy gondolták, hogy az erdő már nem Istené, nem Mózesé, hanem egyedül az övék.

Jó példa erre a Sábesz (szombat). Világelsőként a zsidók vezették be a heti pihenőnapot, hivatkozva a teremtés rendjére és a tízparancsolatra. (A hinduknál például a mai napig nincs egyezményes pihenőnap.)  Mózesnél a következő leírást olvashatjuk róla. “A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek." (Kivonulás könyve 20, 10) Világos, hogy a Sábesz eredeti értelme, hogy az ember ne dolgozzon egyfolytában, minden hetedik napon pihenhessen zavartalanul, Isten jóságán elmélkedve. A talmudisták “továbbfejlesztették” a Sábesz szabályait, előírták, hányat lehet lépni, miféle műveleteket lehet az általános tilalom ellenére elvégezni, és így tovább. A tóramagyarázás önálló hatalmi ággá vált, és rosszul tűrte a konkurenciát, vagyis azt a felfogást, hogy minden szabálynak van egy eredeti értelme, amely önállóan is kiolvasható a Tórából, és hogy a talmudizmus öncélú csűrés-csavarás, az ókori értelmiség árulása.

Jézus ezt gondolta, ez az általa hirdetett lelki megújulás központi eleme: Isten minden szabályt világos szándékkal adott, Mózes könyveinek megfelelően. Ezeket a szabályokat kell Istenre figyelő lelkülettel betartani, és kész, semmi okoskodás, semmi csűrés-csavarás. Szeresd Istent teljes szíveddel, teljes elméddel, valamint szeresd embertársadat, mint önmagadat. Ne bonyolítsd, ami egyszerű, csak tartsd be. Példának okáért, ne találd ki, hogy Sábeszkor nem szabad orgonálni, de meg szabad bízni egy gójt, hogy orgonáljon neked, vagy hogy Sábeszkor nem szabad gyertyát gyújtani, de a gój személyzettel meg szabad gyújtatni. Sábeszkor nem szabad gyógyítani, mert... miért is? Jézus erre mondta, hogy “Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Máté 23, 4); és hogy “Ha vakok volnátoknem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.” (János 9, 41)

Jézus nem a semmiből ugrott elő hirtelen a maga elképzeléseivel. Hasonló nézeteket vallottak az esszénusok (hiperkóser, szexmentes életmód, csak a maroknyi “tiszta” üdvözül), valószínűleg az ő szóvivőjük volt Keresztelő János. Szintén talmudellenes állásponton voltak a szadduceusok (csak a Tóra, de betű szerint, és nincs feltámadás). Jézus után is volt talmudellenes irányzat, a Kr.u. IX. századi karaitizmus (vissza a Tórához). Talmudista nézetben ezek a mozgalmak mindig “vidéki”, “sötét”, “bunkó” képben jelentek meg, szemben a “modern”, “haladó”, “felvilágosult”, “városi” tórajogászkodással. Valójában azonban kétezer éve minden “egyszerű” és “lelki szegény” zsidó (férfi) tudott írni, olvasni, alapfokon Tórát értelmezni, és több esze volt, mint egy osztályteremnyi amerikai kreacionistának. Aki buta, az lehet érzelmi alapon jó keresztény, de nem lehet a kereszténység szószólója. Amint kinyitja a száját, rohanvást ateisták lesznek körülötte az emberek. Jézus garantáltan nem ezt akarta, a szerény egyszerűségre vonatkozó tanítását az adott kor célközönségének ismeretében tudjuk helyesen értelmezni (légy okosan lelkiismeretes, ne élj vissza a tudásoddal).

Sok évszázadon át az egyház volt a tudomány letéteményese, az oktatási rendszer működtetője. A felvilágosodás után ez megváltozott, és csakhamar megjelent a pozitivizmus (miszerint a tudomány a végső kérdésekre is hamarosan választ ad), a kereszténység ettől kezdve defenzívában, lépéshátrányban van. Mivel a pozitivizmus frontális támadást intézett az egyház és a hit ellen, a természetes, de átgondolatlan reakció az volt, hogy akkor mostantól ne szeressük a tudományt. Az átgondolt reakció: nézzünk csak a pozitivizmus körmére. Milyen alapon állítják a pozitivisták, hogy a tudománytól hamarosan megtudjuk, honnan jöttünk, miért élünk, hová megyünk? Valójában semmi okuk ilyet feltételezni. Ez például akkor következne be, ha a fizikusok az univerzum háttérzaját megfejtve dekódolnának egy levelet, a következő szöveggel: "Kedves Földlakók! Anyagból lettetek a véletlen folytán, az életeteknek nincs célja, sem értelme, a halál után elbomlatok, és annyi. U.i.: tudni szeretnétek, él-e még valaki a világegyetemben? Nézzetek körül magatok, nem segíthetek, mivel nem létezem. Üdv: Isten". Hacsak elő nem kerül egy ilyen levél, butaság a tudománytól választ várni olyasmire, ami nem tartozik az illetékességi körébe. A tudomány a látható és kézzel fogható földi dolgok alapján igyekszik érthetővé tenni a valóság minél nagyobb szeletét, de ami kívül esik ezen a szeleten, arról vagy nem mond semmit, vagy amit mond, az nem érthetőbb egy Istent feltételező modellnél. A pozitivizmus óriási blöff, azért működhetett idáig, mert a keresztények még a pozitivistáknál is butábbak voltak. Ajánlott olvasmány: http://bratan-bratan.blogspot.hu/2013/10/az-evolucio-kontra-isten-c-video.html#comment-form

A legateistábbak is tisztában vannak vele, hogy az ember szervezete, agya, társadalmi élete, civilizációja, erkölcse Isten létének feltételezésére épül, és Isten nélkül összeomlik. Ezt a kettősséget (tudományosan semmi istenszerűt nem látunk, nem tudományosan viszont még a felhőkben, a számokban, a virágokban is Istent véljük látni) nem tudjuk feloldani, mert elképzelhetjük ugyan, hogy nem vagyunk emberek, de attól még azok maradunk.

A keresztényeknek nincs mit tartaniuk az evolúciótól, valójában a csak az evolúcióban hívőknek kell tartaniuk attól, hogy lebuknak ezzel a blöffel. Az evolúció helyes elméletnek tűnik az élet mai formáinak kialakulására, igaza van a kreacionistákkal szemben (az intelligens tervezés modell is van olyan szép, mint a Hófehérke és a hét törpe, de nincs nagyobb valóságtartalma, tudományos szempontból agyrém). Az evolúció semmit nem mond az élet kialakulásáról, maga Darwin is arra hajlott, hogy az élet kiinduló változatát Isten teremtette. Az Isten nélküli evolúció borzasztó modell, gondoljuk végig, miből mi következik.
- Az evolúcióban nincs cél, csak ok - így a létnek sincs semmiféle célja, ennél többet feltételezni képzelgés. (Eddig tetszik az ateistáknak.)
- Az evolúcióban nincs erkölcs, a túlélő győz, és annyi. Mire fel kérnek kártérítést a népirtások (pl. a Holokauszt) áldozatai, az amerikai indiánok vagy az ausztrál bennszülöttek? Evolúciós alapon senkinek semmiért nem jár kártérítés, örüljön, aki él, ez önmagában jutalom.
- Az evolúcióban nincsenek jogok, kötelességek, méltóság és hasonlók. Mindenki egyformán nyertes, aki fennmaradt, mindenki egyformán vesztes, aki kihalt. Ennél magasabb szint csak önkéntes megállapodásokkal érhető el, Thomas Hobbes (1588-1679) írja le ezt a folyamatot a maga "természeti törvényeivel".
- Az emberi jogok rendszere levezethető az isteni teremtés magasabb szintjéről (felülről lefelé), de nem vezethető le az evolúcióból (alulról felfelé). A pőre evolúcióban és az emberi jogokban egyszerre hívő aktivista következetlen gondolkodó, nem tudja, mit beszél.
- Az evolúcióból az következik, hogy az erősebb kultúra tetszőleges eszközökkel válik dominánssá, ezen belül nincs további érvényes distinkció. Az életképesebb leuralja a többit, és ennyi. Ha spontán együttélés alakul ki, akkor meg annyi - a spontán békés együttélés a lehető legritkább a természetben, egy mozijegy árában sem érdemes rá fogadni.
- A pőre evolúció annyit tesz, hogy ami van, az van, c'est la vie. Az ember egész ténykedése ellenben arról szól, hogy ami spontán van, az nem elég jó, jobbra, szebbre, magasabb szintre törekszünk. Az ember születetten (evolúciósan) transzcendens gondolkodású. Ez az ambíció elnyomhatatlan, kiirthatatlan, következésképp az ember kizárólag a lényegét megtagadva vélheti, hogy "csak az evolúció", ezzel két lábon járó anakronizmussá válik.

Keresztény megközelítésben az evolúció kiegészítendő az n+1-es teremtésmodellel, miszerint Isten a tudományos modell alapjául választott szintet teremtette. Az evolúcióelmélet jelenlegi állása szerint minden mai életforma őse a legalább 3,5 milliárd éves cianobaktérium (1,5 millió bázispáros DNS-sel!), tehát Isten a cianobaktériumot teremtette. Ha egy következő modell szerint 1,5 millió bázispár teljesen véletlenül kapcsolódott egymáshoz, akkor Isten azt az anyagot teremtette, amely lehetővé tette az élet "véletlen" kialakulását. Ha kiderül, hogyan keletkezett az anyag, akkor Isten azt teremtette, amiből az anyag lett, vagy amiből az anyag elődje lett, vagy amiből az anyag elődjének az elődje, és így tovább. A tudományos megismerés a keresztények szövetségese, a pőre evolúcióhívők vannak csapdában.

Tévedés, hogy az evolúció hitelteleníti a bibliai teremtéstörténetet: minden kinyilatkoztatás egy adott kor színvonalán szól az aktuális közönséghez, a teremtéstörténet az akkor és ott befogadható változat, megfogalmazza az emberi lét lényegét. Ádám látja, hogy spontán meztelen, és ezt problémának tartja, azaz meg akarja haladni a természet/evolúció adta állapotát. Viszont az a tudás, ami erre a gondolatra vezette, egyben lehetetlenné teszi a rövid távú megoldást - nem térhet azonnal vissza Isten országába, kiszakadt onnan, és csak egy hosszú, munkás, küzdelmes élet fejlődése árán juthat megint oda. Paradox állapot: az ember az szeretne lenni, aki akkor volt, amikor az szeretett volna lenni, aki most. A teremtéstörténetnél éleslátóbbat soha senki nem mondott az emberi léthelyzetről.

A hit és a tudomány összhangját az Occam borotvája néven ismert logikai módszer biztosítja. William of Ockham XIII. századi ír szerzetes vezette be azt a szabályt, hogy ha egy jelenségre van egy egyszerű és egy bonyolultabb magyarázat, az egyszerűbbet kell használni; ha létezik egy természeti és egy természetfeletti modell, akkor a természeti modellt kell választani. Ebből nem az következik, hogy biztosan az a helyes, hanem hogy ezzel megyünk többre a mindennapi életben. Occam borotvája azt jelenti, hogy ameddig eljutunk saját ésszel, addig saját ésszel kell eljutnunk. Ahol az ész már nem visz tovább, ott minden következetesen gondolkodó ember számára Isten van, vagy Isten tudatosított, fájó hiánya. Ettől nem a keresztényeknek kell tartaniuk, hanem a kereszténységet elutasítóknak. Kipróbáltam ateistákon: az ész végső határait elérve annyi ellenérvük maradt, hogy nem kötelező következetesen gondolkodni, mindenki szabadon azt (nem) hisz, amit akar. A hitet elutasítók szívesen sakkoznak olyan keresztényekkel, akik bokszoláshoz vannak szokva, sakkozó keresztényekkel szemben pedig bokszkesztyűt húzva remélnek sikert. Ha a keresztény bokszolni és sakkozni is tud, akkor a végső érv, hogy nem muszáj logikusan gondolkodni. Ha belegondolunk, ez nem túl erős alkupozíció.

Legalább három ütőképes érv van Isten létére: 1. a végső mozgató; 2. Pascal fogadása; 3. Kant erkölcsi érve. Rengetegen "cáfolgatják", de érdemben ezek egyikével sem tud mit kezdeni a tudományvallás híve. Tudatosítsuk, hogy az Isten nélküli modellek abszurditásából nem következik Isten létének bizonyossága - "csak" a pozitivizmus képtelensége.

A végiggondolt tudomány Jézus ügyét segíti, IQ-ra fel, keresztények!

2013. november 4., hétfő

Luther esete a cselekedetekkel

Hogyan találhatta ki Luther, hogy egyedül a hit üdvözít? A hit és a cselekedetek összefüggését három különböző célközönség szempontjából fogom megvizsgálni, szigorúan logikai alapon. Nem vagyok illetékes teológiai okfejtésekre, ahogy Luther sem volt az, de vele ellentétben, én nem igyekszem teológiai szaktekintélynek kiadni magam.

Az első célcsoport a korabeli zsidók. Jézus a kortársait tanítva azt mondta, hogy Ő az út, az igazság, az élet, és senki sem mehet az Atyához, csak általa. A zsidók többsége rendkívül erényes volt, minden törvényt és szabályt betartott, legalábbis betű szerint. A törvény a Tóra volt, a szokásjogot pedig az íratlan Talmud szabályozta, a rabbik 613 szabályt alkottak az “igaz” életre. A jó zsidók mindezt maradéktalanul betartották, és elvárták, hogy cserébe üdvözüljenek, azaz haláluk után a mennybe, Ábrahám jobboldalára kerüljenek. A cselekedetek nem hiányoztak náluk, viszont nem hitték, hogy Jézus lenne a Messiás. Jézus őket tanítva azt hangsúlyozta, hogy a benne való hit a lényeg. Ez nem azt jelenti, hogy a cselekedetek nem ugyanolyan lényegesek, mindössze felesleges lett volna a cselekedeteket hangsúlyozni, ha eleve adottak voltak. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a gazdag ifjú, akit Jézus megkönnyez, dicsekszik példásan jó cselekedeteivel, a farizeusok, akiket Jézus keményen ostoroz, a korabeli judaizmus legvallásosabb, legerényesebb emberei voltak. Ha Jézus azt mondja, hogy a tettek által üdvözülhetnek, akkor ezzel értelmetlenné tette volna az egész tevékenységét. A tetteket nélküle is csinálták. Mit mond a logika Jézus messiási küldetéséről? Isten már kétezer éve vezette a zsidó népet, amely Jézus korára válaszúthoz ért: ha ragaszkodik a szabályok jogászi értelmezéséhez, és makacsul lázad a Római Birodalom ellen, megsemmisítő vereséget fog szenvedni; ha továbbra is sikeres nép akar maradni, lelki síkra kell emelnie a földhöz ragadtan gyakorlati judaizmust. A szabályok megszokott követésével ez lehetetlen, az újabb és újabb fegyveres provokációk nem javítják, hanem rontják a helyzetet. Jézus küldetésének célja a lelki megújulás volt, a zsidók viszont ezt nevetségesnek, a gyengeség jelének vélték, az Atyára hivatkozást pedig szentségtörésnek tartották. Jézus megjósolta a templom lerombolását (Kr.u. 70), és Jeruzsálem teljes pusztulását (Kr.u. 135), többek között ettől szerette volna megmenteni a népét, amennyiben az hagyja magát megmenteni. (A Bar Kochba-lázadás után kitiltották őket Jeruzsálemből, cserébe viszont római polgárságot kaptak, és ezt nem tartják akkora tragédiának.) Mivel a zsidó nép bővelkedett jó cselekedetekben, ám szűkölködött a lelki megújulást hozó Messiásba vetett hitben, természetes és logikus volt, hogy Jézus számukra a hitet hangsúlyozza. Sosem mondta azonban, hogy jó cselekedetre nincs szükség, hogy csak a hit számít, vagy hogy aki nem hisz benne, az aztán garantáltan nem üdvözül. (A “senki nem mehet az Atyához, csak általam” annyit jelent, hogy Jézus mindenképpen része az üdvözülésnek, de nyitva marad a kérdés, hogy kapuőri vagy segítői minőségben. A segítő közreműködésre utal a gazdag ifjúval kapcsolatos megjegyzése, miszerint nagyon nehéz lesz neki üdvözülni, ám Istennél semmi sem lehetetlen.)

A második célcsoport a messiáskövető zsidók által megtérített pogányok. Körükben a Jézusba vetett hit volt alapértelmezett - ha nem hittek volna Jézusban, definíció szerint nem lettek volna keresztények. A zsidó szabályokat és szokásokat azonban nem ismerték, a könyv kulturált és erényes népéhez képest faragatlan “vademberek” voltak. Feléjük értelmetlen lett volna a hitet hangsúlyozni, az ugyanis adott volt, a jó cselekedetek viszont korántsem. A kereszténnyé lett pogányok számára a hit és a belőle fakadó cselekedetek egyensúlya volt a célra vezető üzenet.

A harmadik célcsoport a keresztény világ kései leszármazottai. Luther kortársai és a ma így-úgy keresztények egyaránt ebbe a csoportba tartoznak, a Messiás színre lépéséhez képest mindegy, hogy 1500 vagy 2000 év telt-e el, mindkettő egyformán hosszú idő. Időközben a messiáskövetés eretnek és üldözött zsidó szektából világsikerré vált, jelentőségben és létszámban messze túlnőtt egykori üldözőin. Nem az a kérdés, ki hisz Jézusban, hanem hogy ki az a komolytalan ember, aki a keresztény világ hatalmas vívmányait élvezve NEM hisz Jézusban. Ez olyan, mint amikor a sok méteres mélységben korallzátonyt csodáló búvár nem hisz az oxigénpalackban: nevetséges. Olyan, mint amikor a fapados járaton távoli kontinens felé utazó turista nem hisz a repülőgépet levegőben tartó Bernoulli-törvényben: ezzel nem Bernoullit, hanem önmagát minősíti. A Jézus tanításának gyümölcseit élvező nyugati keresztény kultúrában annyira magától értetődő a Jézusba vetett hit, hogy már nem kell megkövetelni. A gravitációba vetett hitet sem kell megkövetelni ahhoz, hogy az ember ne lebegjen súlytalanul. Ebben a célcsoportban a következetes gondolkodás és a tettek egyensúlya az üzenet. Aki következetesen gondolkodik, az maga is rájön, hogy a Jézusba vetett hit megkerülhetetlen alap. Aki nem gondolkodik következetesen, az nem feltétlenül jön rá, de  mai felfogás szerint hinni nem kötelező, ésszerűen gondolkodni annál inkább. Míg Jézus nemzettársaira igaz volt, hogy ha hisznek, akkor a cselekedetekkel nem lesz gond (senki nem lehet messiáshivő zsidó úgy, hogy nem tartja be a Tóra előírásait), a Luther korabeli és a mai emberre az ellenkezője igaz: ha Jézus tanítása szerint cselekszik, akkor a hittel nem lesz gond (senki nem képes evangéliumi tettekre úgy, hogy nem hisz Jézusban).

Luthert az efféle megfontolások meg sem érintették, ahogy abba sem gondolt bele, hogy Isten szereti a világot, és üdvözíteni akarja az emberiséget. Ebből következik, hogy minél többek üdvözülését teszi lehetővé egy teológiai modell, annál közelebb kerül Isten kifürkészhetetlen gondolkodásához. Luther önkényesen szűkíteni kezdte az üdvözülők körét, egy csuklómozdulattal pokolra küldve a nyakatekert okoskodásába nem illőket (először kiátkozta a pápát, azután lelkes tanulmányt írt a zsidók küszöbön álló megtéréséről, majd mikor ez elmaradt, őket is elátkozta). A nyomában járó Kálvin még tovább szűkítette a szerinte mennybe jutók körét. A későbbi protestáns szekták szerint már csak egy-egy maroknyi ember üdvözülhet, jellemzően az alapító és az általa rútul kihasználtak. Senki nem mehet az Atyához, csak a szektavezér által? Jézus befogadó szeretével, Isten áradó kegyelmével visszaélve hisznek a gyűlölet, a kirekesztés, az átkozódás erejében? Ez Luther kínos szellemi öröksége. Miközben a protestáns életfelfogás és munkaetika meghatározóvá vált a modern keresztény világban, sőt világméretekben, addig a protestáns hittételek (helyesebben kárhozattan) elfogadásának egyetlen indoka lehet: ha az illető protestánsnak született, és még nem volt érkezése átgondolni az összefüggéseket.

2013. november 3., vasárnap

A protestantizmus dicsérete

Úgy jártam az előző poszttal, mint Gyurcsány Ferenc Balatonőszöddel: visszatekintve hiányérzetem támadt, mert "nem bontottam ki az igazság minden szeletét". Rájöttem, hogy bár alapvetően kritikai gondolkodás útján elért katolikus hittételeket vallok, a világlátásom tele van protestáns elemekkel. Úgy döntöttem, hogy megteszem azt, amit Gyurcsány Ferenc elmulasztott Balatonőszöd kapcsán: a teljességre törekedve tovább bontogatom az igazság szeleteit.

Amikor Luther 1517-ben megírta a 95 pontját (mellesleg, forrásaim szerint nem tette ki őket a templomajtóra, hanem levélben küldte el őket a pápának), független gondolkodóvá vált, és láncreakciót indított el. Calvin már tőle is függetlenül gondolkodott, és így tovább. Ez a trend egyenes úton vezetett a XVII. század világháborújaként emlegetett 30 éves háborúhoz, amelynek (forrástól függően) 3-11 millió halálos áldozata volt. Farkasok jártak az elnéptelenedett német falvakban, a háború végére Európa romokban hevert, és az ateisták többek között erre hivatkozva nevezik sötétnek a kereszténységet. Óriási erkölcsi felelősség ez, de nem csak Luther és Calvin osztozik rajta. Két Habsburg-házi császár, II. és III. Ferdinánd makacsságára is szükség volt a vérontásokhoz. Ahogy a nyakas vallásalapítók reformálhattak volna a Római Katolikus Egyházon belül, úgy az egységre törekvő császárok is beláthatták volna, hogy helyesebb békésen beletörődni a kialakult helyzetbe, vagyis a protestáns elvek futótűzszerű terjedésébe, és az érintett országok elszakadásába. (Ilyen ügyekre nincs egységes mérce, az amerikai polgárháborúban az egységet erőltetők nyertek, ott is volt sok halálos áldozat, ám nem szokás elítélni az egységért vért ontó északiakat.)

A protestantizmus a filozófiai értelemben vett igazától, illetve álláspontom szerint annak hiányától teljesen független eredményekkel járt: az egyházi tekintély megkérdőjelezése vezetett a bibliafordításokhoz, a könyvnyomtatáshoz, a polgári fejlődéshez, a kapitalizmushoz, a jóléthez, a demokrácia ma ismert formájához. Ezért dicséretet és elismerést érdemel.

Egyes protestáns szekták (főként más, népesebb protestáns irányzatok üldözése elől) Amerikába menekültek, ahol jólétet teremtve nemzetközi nagyhatalommá váltak, és a II. világháborúban megmentették Hitlertől Európát. Gondoljunk bele, hogy az Egyesült Államok nélkül kontinensünk egyik felén Sztálin, a másik felén tartósan Hitler lett volna az úr. Az Egyesült Államok nélkül Magyarország ma is a kommunizmus jármában nyögne. Az iparkodó, gyarapodó, sőt fegyverkező protestáns keresztényeknek köszönhetjük, hogy nem így alakult.

Miközben közösségi érdekeinket védve keményen bírálom az individualizmus szélsőséges változatát, nem kételkedem benne, hogy a globalizálódó világ átfogó értékrendje az egyén fontosságán, önállóságán, függetlenségén és autonómiáján, azaz értelmesen használt szabadságán alapul majd. Ez ízig-vérig protestáns gondolat.

Az emberi jogok és a demokrácia alapja az észak-nyugati kereszténység, azaz a protestantizmus. A jólét alapja szintén. Ugyanakkor a jóléthez vezető fogyasztói modell környezeti kárait a déli kereszténységre jellemző életöröm ellensúlyozhatja (nem azért élünk, hogy boldogan iparkodjunk, hanem azért iparkodunk, hogy boldogan éljünk - a maximális önérvényesítés létszámfenntartás nélkül valójában nem maximális önérvényesítés). Eljött a szintézis, a mai valósággal szinkronban lévő kereszt(y)én(y) egység ideje.