2010. szeptember 24., péntek

Miért hisszük minden más észleletünknél határozottabban azt, amit látunk, tapintunk?

Szemünk és kezünk a külvilággal való interakciónk két legmegbízhatóbb eszköze. Gyerekkorunk fájdalomélményei arra kondicionálnak, hogy nagyon-nagyon komolyan kell venni, amit látunk és tapintunk, különben fájni fog. A többi érzékszervünk ehhez képest csak ritkán igényel gyors reagálást. A büdös illattól nem kell azonnal menekülnünk, és az erős hang elől sem futunk el az esetek többségében, csak befogjuk a fülünket. A belső érzeteink is jól tűrik a lassú reagálást: ha álmosak vagyunk, nem kell azonnal aludnunk, és ha megéhezünk, nem kell azonnal ennünk. A látottak és tapintottak valóságosságának illúzióját erősíti, hogy a szem és a kéz koordinációja testközelben pontos keresztellenőrzést biztosít: meg tudom fogni azt, amiről úgy látom, hogy ott van. A többi érzékszervünk esetében is vannak ilyen keresztellenőrzési lehetőségek, de pontatlanok, és ritkábban élünk velük (a ház előtt elmenő autó hangját többfelől visszaverődve hallom, nem feltétlenül onnan, ahol látom; ha a lehető legbiztosabbra akarok menni, akkor látni és tapintani akarom egyszerre). A látás és tapintás is csak ritkán - például víz alatt - tréfál meg bennünket, és bár tudatunkkal módunkban áll kétségbe vonni a látottakat/tapintottakat, a rájuk adott reflexreakciókat gyakorlatilag nem tudjuk befolyásolni, az így nyert észleleteket pedig csak nagy energiafelhasználással tudjuk megkérdőjelezni.

Ugyanakkor sem a látás, sem a tapintás nem magát a valóságot közvetíti, hanem annak túlélésre optimalizált absztrakcióját. Nem részecskefelhőket látunk folyamatos átmenetekkel, hanem körvonallal határolt tárgyakat, melyeket különálló objektumként, és nem egyetlen nagy kontinuum részeként fogunk fel. A tapintásunk cinkosan egyszerűsít, amikor úgy érezzük, hogy a kezünk egyáltalán nem hatol be a márványlap belsejébe, ha rátesszük. Valójában a bőrünk és a márvány szélközeli részecskéi egymásba hatolnak, csak a túlélésünk szempontjából nem bizonyult szükségesnek, hogy ezt képesek legyünk észlelni. Sem látásunk, sem tapintásunk nem objektív, legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az emberi faj egyedei viszonylag kis eltérésekkel hasonlóan reagálnak a külvilág hasonló klasztereire, hasonlóan jellemzik azokat, ezért az együttműködésünk, közösségi túlélésünk szempontjából hasznos, bár pontatlan a feltevés, hogy amit én látok, tapintok, azt egy átlagos paraméterekkel rendelkező embertárs is hasonlóan látja, tapintja.

2010. szeptember 15., szerda

Mitől működik a Rorschach-teszt?

A pszichológiában a tudatalatti asszociációk vizsgálatára használják, véletlen foltok értelmezésére kérve a vizsgálati alanyt azzal, hogy mondja ki gondolkodás nélkül, ami egy-egy ábráról eszébe jut. Megdöbbentő eltérések tárulnak fel ember és ember között. Teljesen különböző dolgokat "olvasunk ki" az alaktalan foltokból. Úgy tűnik, a foltértelmezés nem választható magatartásforma, hanem embervoltunkból következik.

Evolúciós értelme a túlélés elősegítése lehet. A szemünk akkor is folyamatosan vizsgálja és értelmezi a környezetünket, ha ezt nem tudatosítjuk. Az "értelmetlen", azaz rendezetlen objektumok a túlélőösztön szintjén veszélyt jeleznek, ezért jobb híján rendszert látunk beléjük. Ez nem a tudat felső rétegeiben, hanem tudat alatt történik. Ha rossz napunk van, hajlamosak vagyunk negatív dolgokat látni az alaktalan ábrákba. Ha meg éppen jó hangulatban vagyunk, akkor ... tessék kitalálni.

Érdemes lenne idegpályaszinten megvizsgálni, mit csinál egy Rorschach-vizsgálat során a szemünk, a látóidegünk, mit az illúziókompenzáló és hibajavító mechanizmusunk, és mikor, hogyan avatkozik be az önreflexió, a spekuláció. Kár, hogy ma még nem elég fejlettek a műszereink.

Számítógépes nyelven: a hardverünk periféria eszközeit (pl. a szemünket) könnyen meg tudjuk vizsgálni; az alaplapunkról, azaz idegrendszerünkről egyre többet tudunk; a processzorunkról szintén, bár nem áramköri szinten; a szoftverünk outputja nem más, mint a filozófusok összes művei; middleware-ünkről viszont csak annyit tudunk, hogy részben evolúciós mechanizmusok, részben jutalomra kondicionált inger-reakció mechanizmusok különböző rétegeiből áll.

A middleware vizsgálata segíthet olyan kérdések tisztábban látásában, mint a gének/nevelés szerepe a személyiség és magatartás alakulásában vagy hogy az istenhit az agyunkba eleve beépített tartozék-e.

2010. szeptember 11., szombat

Szabadíts meg a gonoszságtól: tégy minket asszertívvé

A Miatyánk záró szakaszát kissé átalakítva arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a világban "gonoszság"-ként elkönyvelt jelenségek nem feltétlenül egy természetfeletti, páratlan ujjú patás, kénszagú bukott angyal machinációihoz köthetők, hanem nagyon jól és kézenfekvően magyarázhatók három emberi jellemhibával: a kapzsisággal, az önzéssel és a voluntarizmussal (az akaratunk mindenek feletti érvényesítésének igényével). A rabszolgaság, a kizsákmányolás, a nemi erőszak, a gyilkosságok, az elnyomó diktatúrák, a háborúk, a népirtások, az éhínségek mind-mind e háromnak következményei.

Ha a világot jobbá akarjuk tenni, a kapzsiságot, az önzést és a voluntarizmust kell optimumközeli mértékre csökkentenünk (vagy növelnünk). Természetesen magunkon kezdve. A kapzsiság, az önzés és a voluntarizmus csírája mindenkiben megvan, ám nem jó mumusnak tekinteni, mert az ellenkező véglet (igénytelenség, önfeladás, alávetés) semmit sem old meg. Egészséges egyensúlyra célszerű törekedni. Ha a keresztények (+ a hithű kommunisták, szektatagok, hivatalnokok, katonák, ápolónők, pedagógusok és laisser-faire szülők) például igénytelenek, önfeladóak, alávetik magukat mások önkényének, azzal csak növelik a világ bajait, mert a kapzsiak, önzők, voluntaristák örömmel használják ki őket, és nem jut eszükbe, hogy másképp kéne élniük.

A demokráciában bevált fékek és ellensúlyok rendszeréhez hasonlóan csökkentheti a világ bajait, ha az igénytelenek, önfeladók, alávetők éppen a jellemhibáik középszintre turbózásával tartják féken tobzódó embertársaikat. A hatékony önérvényesítést, azaz asszertivitást tanfolyamokon oktatják. Csak eredményes önérvényesítő viselkedéssel valósíthatjuk meg azt az elvet, hogy az egyén szabadsága ott ér véget, ahol a többi ember szabadsága kezdődik. Az asszertivitás a legjobb eszközünk a világ "gonosztalanítására".

2010. szeptember 10., péntek

Hogyan tizedeljük meg a börtönpopulációt?

Csakis humánus, önként vállalt ösztönző eszközökkel. A széplelkek joggal állítják, hogy a börtön nem az elképzelhető legjobb megoldás a bűnözés féken tartására; a praktikusak meg joggal válaszolják, hogy lehet, ám mégiscsak a börtön az eddigi leghatékonyabb, általánosan megvalósított megoldás a bűnözés ellen. Lehet-e növelni a hatásfokát? Szerintem lehet, méghozzá igen jelentősen.

A börtönbüntetés akkor működne 100%-os közvetlen hatásfokkal, ha a fogvatartottak szabadulásuk után soha többet nem követnének el bűncselekményt. A börtönbüntetés indirekt hatásfoka akkor lenne 100%-os, ha minden potenciális elkövető okulna a fogvatartottak példájából, és felhagyna a bűnözés a gondolatával. Világos, hogy ma mindkét hatásfok igen távol áll az ideálistól. A börtönbüntetés hatásfokát az alábbi tényezők rontják: a társadalom üzenetét (ne bűnözz!) éppen a népszerűtlen fegyőrök közvetítik – a rabtársak ennek az ellenkezőjét erősítik egymásban; a szabadulás nem ad alternatívát a korábbi életmódhoz képest; az elítélt ritkán tanul olyan piacképes szakmát, amely a bűnözéshez hasonló jövedelmet biztosít; minden környezeti tényező a korábbi életmód felé vonzza és taszítja a szabadult elítéltet.

Ha komolyan vennénk a bűnözők megreformálásának deklarált célját, az annyiba kerülne, hogy joggal lázadnának fel a minimálbéren tengődők. Miért nem rájuk költjük ezt a pénzt, hiszen ők legalább becsületesen élnek és dolgoznak?! Rendben, hogy a tékozló fiúk megtérésének százszorosan örülünk, de százszor annyit is akarunk rájuk költeni? Ezt nem viselné el a társadalom igazságérzete. Tudok egy olcsóbb, hatékonyabb kerülőmegoldást.

Az elítélt választhat a börtön és - elkövetési kategóriától függően - egy 1-18 hónapig tartó rehabilitációs kezelés között. A rehabilitáció tanulással, munkával és átkondicionáló terápiával telik. Börtön helyett egy zárt, de a kinti életet modellező lakókomplexumban kell élni, a terápia kezdetén csak azonos kategóriájú és nemű rabok között (magyarán a tolvajok nem keverednek a gyilkosokkal, nők és férfiak külön komplexumban laknak). Első lépésben egyéni személyiségvizsgálatra kerül sor: mit követett el és miért, indulat, normatagadás vagy a szükség vitte rá, érez-e lelkiismeret-furdalást, stb. Mennyi pénzből, milyen költési szokásokkal, mekkora lábon élt. Ennek alapján testre szabott ellenkondicionáló terápia készül nagyon egyszerű logikával: az elítélt feleletválasztós teszteket tölt ki egy villanypásztor ellenőrzése mellett. Ha rosszul választ, veszélytelen, de kellemetlen áramütést kap. Egy menetben több száz kérdésre kell válaszolnia, egy átlagos munkanapnak megfelelő időben, megfelelő pihenők beiktatásával. A kérdések indirekt módon a visszaesés elkerülését lehetővé tevő magatartásra ösztönöznek, és kizárják a rutin, bemagolt kitöltést. A villanypásztor azért fontos, mert az emberi viselkedés jórészt tudat alatti ingerek hatására kondicionált, eredményesen ellenkondicionálni csak közvetlen idegi ingerekkel lehet. A villanypásztor nem keverendő az elektrosokkal és a kínvallatással, továbbá ne feledjük, hogy a részvétel önkéntes. Az elítélt bármikor átvonulhat a börtönbe, ahonnan felezéssel, harmadolással akár előbb szabadulhat. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elkövetők döntő többsége és a társadalom egésze számára vonzó alternatíva, jó üzlet lenne a rehabilitációs kezelés.

Heti egy tesztnap után 2-2 nap szakképzés és gyakorlati munka következik. A szakképzés célja, hogy piacképes és jövedelmező szakmát szerezzen a fogvatartott, amellyel biztosítani tudja a szokásos életvitelét (ha havi egymilliót költött a bekerülése előtt, ekkora jövedelmet biztosító szakmát kell szereznie a szabaduláshoz, vagy be kell mutatnia, hogy tartósan ki tud jönni ennek az ötödéből). Kiegészítő terápiaként helyzetgyakorlatokat alkalmaznak. A kocsmai verekedőt pl. alkohollal kínálják, majd provokálják a rabtársak, és meg kell állnia ütés nélkül. A tolvaj előtt értéket hagynak ellenőrizetlenül, és nem szabad elvennie. Az "életesek" és erőszaktevők számára olyan ingereket biztosítanak, amelyektől általában beindulnak, és úgy kell ellenállniuk a kísértésnek. A helyzetgyakorlatok során a társak statisztákká, majd lassanként nevelőkké válnak. A tesztek és a helyzetgyakorlatok addig ismétlődnek, amíg az elkövető megbízhatóan nem reprodukálja az elvárt magatartást. A rehabilitáció hossza részben a bűncselekménytől, részben az elítélt magatartásától, részben a szakma elsajátításának ütemétől függ. A stabilizálódó magatartású elítéltek koedukált, vegyes kategóriájú lakókörzetben folytatják a terápiát, ahol élettársi kapcsolatot létesíthetnek, össze is házasodhatnak. A koedukált komplexumban azok maradhatnak, akik a lelkiismeretes terápiás munka mellett rendszeres, önkéntes takarékosságra is képesek.

A szabadulás feltételei: a. piacképes szakma olyan fokozatának elsajátítása, amellyel a szabadult elítélt reálisan meg tudja keresni az általa igényelt jövedelmet; b. a tesztkérdések következetesen hibamentes megválaszolása; c. következetes megfelelés a helyzetgyakorlatokon; d. a jövedelemnek megfelelő, fenntartható életmód; e. önkéntes megtakarítás; f. jól megfigyelhető integritás, amely alapján valószínűsíthető, hogy őszinte változás következett be az elítélt személyiségében és magatartásában; g. nyilatkozat arról, hogy az elítélt a szabadulása után vállalja a terápia költségének részleges (pl. 15%-os), havi részletekben történő megtérítését; h. nyilatkozat arról, hogy visszaeső elkövetés esetén az új börtönbüntetés mellett vállalja az eredeti büntetés és a terápia különbségének letöltését is.

Szabadulás után rendszeres nyomonkövetésre van szükség, amit megkönnyít a havi törlesztési kényszer. A lecsúszó élethelyzetű, átmenetileg megzuhanó embereket időben új terápiába lehet bevonni, mielőtt még visszaesnének. Az elkövetők így valódi esélyt kapnak a törvénytisztelő, kiegyensúlyozott életre, nem veszítenek túl sok időt a rehabilitációval (a 18 hónapos felső határt a drogrehabilitáció szokásos időtartama alapján javaslom, a szakemberek tapasztalata szerint súlyos esetekben ennyi idő kell a személyiség és a szokások tartós átrendeződéséhez). A zárt lakóparkban mindent pénzért, szokásos piaci áron kell megvenni, cserébe a terápia minden munkamozzanatát piaci bérrel honorálják. A villanypásztoros teszt kitöltéséért például annyit fizetnek, amennyit egyetemisták kapnának egy szociálpszichológiai kísérletben való részvételért vagy egy napi közvéleménykutatásért. A jó vagy hibátlan teszttel komoly célprémiumot lehet keresni. A szakképzésért tanulmányi eredménytől függő ösztöndíj jár, a gyakorlati munkáért tisztességes fizetés. Az elítéltek így nem szakadnak ki a valóság összefüggéseiből, a nevelés és ismeretszerzés mellett sikerélményhez jutnak, és az életmódjukat is kénytelenek a rendelkezésre álló jövedelmükhöz igazítani. A bevételük 20%-ának eleinte kötelező, később önkéntes megtakarításával tartalékot képezhetnének az életkezdéshez. Azok, akik nem teljesítik a szabadulás feltételeit, de börtönbe sem akarnak vonulni, tovább maradhatnak piaci, a lakókomplexum szempontjából nullszaldós feltételek mellett, azaz immár szobabérletet és ellátást fizetve, természetesen maradéktalan terápiás részvételhez kötötten addig, amíg a teljes börtönbüntetésnek megfelelő időt le nem töltötték – ebben a konstrukcióban nincs felezés, harmadolás. A rehabilitációs terápia természetesen pénzbe kerül, de jóval kevesebbe, mint a mai büntetésvégrehajtási rendszer, és néhány év elteltével a bűnözés jelentős csökkenéséhez vezethet.