2009. szeptember 21., hétfő

Az előítéletekről elfogulatlanul

Az előítéletekről megszokott előítéletesen gondolkodni: néhány plakát és meggyőzés kérdése, és az eleve helytelen, téves előítéletek megszűnnek, elolvadnak, mint a tavalyi hó. Tapasztalatom szerint a valósággal mit sem törődő emberek szeretik ezt gondolni. Ez a téveszme megnyugtatja őket, és addig sem kell tényleges problémák megoldásán törni a fejüket, amíg ilyen mesékbe ringatják magukat.
Az előítéletek ugyanis nem eleve helytelen, hanem egy részminta alapján általánosított ítéletek. Mindig van reális alapjuk, tapasztalatra vagy hallomásra épülnek, és makacsok, kitartóak, mint a kőszikla. Nemzedékről nemzedékre öröklődnek, a félig elfelejtett általánosítások a leghaloványabb megerősítő jelre teljes pusztító fegyverzetben ugranak újra elő. Az előítélet úgy rombol, hogy elpusztítja a jó irányba különbözőt, és visszarángatja az előre kialakult negatív kerékvágásba. Ha úgy gondolod, te nem vagy előítéletes, olvasd el az alábbi példákat:
1. Óvodás korodban csúnyán néztek rád a Kossuth utcában.
    Iskolás korodban ugyanott meg akartak verni.
    Egyetemista korodban csúnyát mondtak rád egy kerítés mögül.
    Felnőtt korodban egyszer jól megkergetett egy harapós kutya.
    Hány jó dolognak kell veled történnie a Kossuth utcában, hogy ne számíts valami rosszra, ha arra jársz?

2. Átadják neked egy csillogó BMW kulcsait. Beülsz, minden szép, új kinézetű belül.
    Elfordítod a slusszkulcsot, pörög az önindító, de nem történik semmi.
    Még egyszer próbálkozol, megint semmi.
    Az ötödik próbálkozásnál mintha majdnem bepöccenne a motor.
    Megnézed a benzinszintet, tele a tank.
    Hányszor indítasz még, mielőtt elhiszed, hogy ez a kocsi - minden látszat ellenére - nem fog beindulni?

3. Új háziorvos érkezik a faludba, csak ő van egyedül, nincs miből választani.
    Beteg leszel, megjelensz nála. Ő sárga foltos köpenyben, kócosan, ápolatlanul fogad.
    Meg se vizsgál, az elmondásod alapján felfirkant valamit a receptre, majd rád se nézve a kezedbe nyomja.
    Hány gyógyult beteg beszámolója győz meg arról, hogy ez a háziorvos tényleg érti a dolgát?

Az előítéletek ellen tagadással nem, csak gyakorlati ellenpéldák következetes bemutatásával lehet hatni. Az első esetben a Kossuth utcában sok-sok pozitív élményt kell biztosítani számodra, és ezekre úgy felhívni a figyelmedet, hogy ne menekülhess vissza a magad zárt világába (én úgyis tudom, amit tudok, ha meggebednek a kedvességtől, akkor is).
A BMW példája érdekes, mert fogadok, hogyha legközelebb beülsz egy hasonlóba, már benned motoszkál a kétség: mi van, ha ez sem indul? Ez azért van, mert a BMW márkára vonatkozó pozitív előítéled sokkal hamarabb megdől, mintha negatív lenne. Elég egy ellenpélda, és máris kételkedsz.
A háziorvostól rendes, ápolt, átgondolt viselkedést vársz, számodra ez valószínűsíti a szakértelmet. Ha a külső jegyek ellentmondanak, akkor legalább egy tucat boldog gyógyult beteg személyes beszámolója kell hozzá, hogy egyáltalán átgondold a véleményedet.
Mi következik mindebből: hülyeség azt gondolni, hogy a családon belüli erőszak és a romák megkülönböztetése ellen plakátkampányolni kell. (Előbbire még részletesebben is kitérek majd.) Teljesen felesleges. Pozitív példák bemutatásával többet lehet elérni, de hosszú idő és rengeteg példa kell hozzá, valamint ezek egybe kell, hogy vágjanak a gyakorlatban tapasztaltakkal. Még így is jelentős tömegek menekülnek majd vissza a maguk zárt, belső ítéletei mögé. Csak a pozitívumok következetes, visszajelzést is váró kommunikálásával érhetünk el valami eredményt, és azt azonnal tönkreteszi az első negatív példa. Ne becsüld le a negatív előítéletek erejét, mert nem fogod megérteni a körülötted lévő világot.

2009. szeptember 10., csütörtök

Az "agnosztikusok"-ról

Hosszasan vitatkoztam egy magát agnosztikusnak nevező barátommal arról, hogy van-e valódi agnoszticizmus. A szó görög jelentése "nemtudás". Azaz az agnosztikus nem tudja, hogy van-e Isten, de nyitva tartja a lehetőséget, nem foglal állást.
Szépen hangzik a dolog, de a gyakorlatban ki tartja nyitva a lehetőséget? Az, aki Isten parancsait igyekszik megtartani, az Istenben hívőket tiszteletben tartja, és valóban keresi Istent a világban (csak nem találja). Barátom ezzel szemben a tudománnyal ellentétesnek, butaságnak tartja a hitet, nem érti, hogy ép ésszel gondolkodó vallásgyakorlók miért járnak templomba, negatív véleménye van az egyházakról általában, de a keresztény egyházakról különösképp, és a személyes, testi találkozáson kívül nem tud elképzelni olyan gyakorlati bizonyítékot, amely Isten létéről meggyőzné. Ez egyáltalán nem "nemtudás", hanem harcias hitellenesség. Meg is mondtam barátomnak, nem örült neki, és nem is fogadta el.
Kevesen ismerik az "agnosztikus" szó eredetét. Rá-google-tam, és megtudtam, hogy 1869-ben találta ki az angol T.H. Huxley, mert már unta a hitét vagy annak hiányát firtató kérdéseket, rosszul esett neki, hogy lépten-nyomon leateistázzák, lesajnálják, és boldogan nyugtázta, hogy a kérdezők kivétel nélkül zavarba jönnek, majd békén hagyják, ha közli velük, hogy ő "agnosztikus". Hát ennyi. Az "agnosztikus" eredeti jelentése: "ateista vagyok, de mivel te elítélnél, ha ezt a szemedbe mondanám, inkább elegánsan kertelek". Ez rendben is van, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy az angol kultúrában a beszélgetőtársnak ellentmondani nagyon komoly vétségnek számít. Ha két angol beszélget az időjárásról, és az egyik szerint nagyon meleg ma az idő, a másik szerint pedig nem, ezt kifejezetten bunkóság szó szerint kimondani. Ehelyett ilyesmit mond az udvarias angol: "én ma különösen jól bírom a meleget". Belátható, hogy a "Hisz ön Istenben, uram?" kérdésre adott "Én, uram, agnosztikus vagyok." válasz udvarias társalgási formula, semmi köze a görög filozófusokhoz. A magyar kultúra szókimondóbb, a "Hogy van?" kérdésre is szabad "Jaj, olyan rosszul vagyok, majd meghalok." választ adni (egy angol ettől beájulna, igen faragatlannak vélné a beszélgetőpartnert). Így aztán javaslom, hogy a magyar hitellenesek agnoszticizmus helyett inkább ennyit mondjanak: "Nem hiszek Istenben, de szerintem ez magánügy, hívőkkel nem akarok erről a témáról vitatkozni." Nem mondom, hogy jólesik hallani, de elismerem, hogy egyenes, korrekt válasz.

Daniel Stein, tolmács

Most fejeztem be a könyvet, döbbenetes mestermű - még döbbenetesebben elszúrt befejezéssel. Mintha egy kozmikus katedrálist épített volna fel Ulickaja, majd a befejezés előtt kihúzná a kupolát tartó oszlopokat. Három-négy részletben közli, hogy  a szereplők nem is léteztek vagy nem úgy hívták őket, nem ott éltek, hanem máshol, a szerelmi szál nem történt meg, a szélsőséges szál is kitalált... Brechti elidegenítés? Végiggondoltam, és nem hiszem.
Brecht tudniillik a közönség kliséelvárásai ellen lázadt, meg-megszakítva darabjai hatását, eltávolítva a nézőt az átélés élményétől. Ő még őszintén kísérletezett, de azóta kiderült, hogy így a katarzis is elmarad. Ulickaja más eset. Ha az apró, bocsánatkérő visszavonásokat elhagyja, vallásos coming-out lesz a könyv: toleráns a hittel, kereszténységgel, ortodoxiával, zsidósággal, izraelita irányzatokkal, sőt a Holokauszt traumájától vallást vesztett zsidókkal is. Egy dolog hiányozna belőle: a fogyasztói vagy entellektüell jókedvükben közönyös vallástalanok egyenjogúsítása - talán ezért írja 15 oldallal a befejezés előtt: "Daniel viszont egész életében egyetlen, egyszerű gondolatot követett: higgyetek, ahogy akartok, az a ti magánügyetek, de tartsátok be a parancsolatokat, viselkedjetek méltóan. Ahhoz egyébként, hogy az ember jól viselkedjék, még csak nem is kell föltétlenül kereszténynek lenni. Lehet az ember semmi is. Egy utolsó agnosztikus, egy földhözragadt ateista. Daniel választása azonban Jézus volt, hitte, hogy Jézus megnyitja a szíveket, s az Ő nevével az emberek megszabadulnak a gyűlölettől, a gonoszságtól..." Nos, a könyv szerencsére nem erről szól. Ha Ulickaja így gondolkozna, aligha írta volna meg. Daniel hatalmas, hiteles alak, az előbbi idézettel alighanem vitatkozna. Ulickaja gyáván megfutamodik a saját műve elől, nehogy szaván fogják, vagy a történet mondanivalója alapján ítéljék meg. Egy kis nyalizás a kritikusok, a nemzetközi mérvet adó irodalmárok irányába? Olvassátok el, aztán döntsétek el magatok.

2009. szeptember 6., vasárnap

A zsidó reformációról

Aki foglalkozik az izraelita felekezetek témájával, sűrűn hall ortodoxokról és neológokról, haszidizmusról, elvétve a status quo ante irányzatról is. A reformirányzatok között - logikátlanul - nem szokás említeni a keresztény felekezeteket, pedig akár közéjük is sorolhatjuk őket.
Kr.u. 30 táján a nagy zsidó rabbi, a názáreti Jésua (kit széles körben nazirnak, Isten szentjének tartottak) megújította a zsidó vallást. Azt tanította, hogy személyén keresztül Isten elküldte a világba a messiást (ezt az izrealita kortársak által is megtapasztalt csodákkal és gyógyításaival bizonyította), római kereszten elszenvedett véráldozatával lemosta az emberiségről az eredendő bűnt, feleslegessé tette az égő és egyéb tárgyi áldozatot, s ettől kezdve a híveknek külsőségek helyett a lélek tisztaságára, a szív szándékára kell összpontosítaniuk ahhoz, hogy elérjék szerető atyjuk (ki a valóságban nem bosszúálló, kegyetlen, féltékeny típus), a világ teremtő egyetlen istene társaságában ujjongva tölthessék az örök életet. Ennek bizonyságául Jésua a kereszthalála utáni harmadik nap hajnalán feltámadt, és többször megjelent tanítványai előtt, akiket arra utasított, hogy az egész emberiséggel ismertessék meg a lelki értékekkel (és a szerető Isten kegyelme által) elérhető örök boldogság tanát.

Jésua mozgalmát a zsidó keményvonalasok kiközösítették, a keresztáldozat irányzat hívei Görögországba menekültek, és onnan térítették meg tanításuknak a világ népeit. A keresztáldozat mozgalma később több táborra szakadt, megreformálták, ma külsőségeiben is jelentősen különbözik az izraelita szertartásoktól. Pedig mindössze négy új könyvet tett érdemben hozzá a Szövetség Könyvéhez.

A népet váltott nyelv

Sok példát ismerünk a világtörténelemből arra, hogy egy nép nyelvet vált: a gallok átvették a hódító rómaiak nyelvét, és a mai napig peckesen büszkék rá; a románok állítólag a Balkánon vándorolva vették át a római birodalom utódnépei által beszélt későlatint, és tagadják, hogy valaha is mást beszéltek volna; az angolok a normann hódítók nyelvét népi salátástálba téve bekeverték a maguk ógermánjával, és Shakespeare korára létrehozták a világ legkönnyebben tanulható, legpoprap-esebben énekelhető, a turisták és diplomaták körében legnépszerűbb nyelvét - büszkeségük természetes. Mi történt eközben velünk, magyarokkal: talán évszázadokig újságot olvasgattunk karosszékben hátradőlve? Nem éppen.

Mi a fentiek fordítottján dolgoztunk ezer évig, ezerrel. 1241-ben a tatárjárás kiirtotta a magyar lakosság háromnegyedét, így aztán IV.  Béla telepeseket hívott Ausztriából, Németországból, hogy ne néptelenedjen el az ország. Szláv szomszédnépeink természetes módon beljebb húzódtak a Kárpát-medence közepe felé, és a Magyar Királyság alattvalóiként néhány évszázad alatt (vegyesházasságok és kulturális szimpátiák okán, kényszer nélkül) ezek a régi-új népcsoportok elkezdték magukat magyarnak vallani. Épp időben, hogy a Török Birodalom ellen már magyarként harcolhassanak. (Zrínyi Miklós horvát-magyarként, Hunyadi János erdélyi magyarként, Dugonics Titusz valószínűleg szerb-magyarként). A török hódoltság 150 éve alatt az ország lakossága durván megfeleződött, és újra német-szláv betelepülőkkel töltődött fel, akik az évszázadok során szintén magyarnak kezdték magukat vallani. A folyamat lassúságára jellemző, hogy Petőfi (kit szlovák anyukája és szerb apukája "predesztinált" arra, hogy a XIX. század legnagyobb magyar költője, mai "népi" kifejezésmódunk megalkotója legyen) korában a magyar vándor színjátszás még csak szegény rokona lehetett az akkortájt egyeduralkodó pesti németajkú színházaknak, Pest-Buda egyesítésekor a budai oldal zömmel németül beszélő burgerekből állt, a Buda környéki falukban 1970 táján még inkább svábul mint magyarul beszéltek az utcán, és e falvakban a mai napig a magukat sváb-magyarnak valló "ős"lakosok viszik a prímet. Sokáig tartott, de megtörtént a csoda: a magyar nyelv és kultúra népet váltott! Számoljunk utána: a honfoglaló magyarok génjeiből megmaradt a negyedük fele, majd annak durván a kétharmada (szászok, polgárosodás, Osztrák-Magyar Monarchia, zsidók, cigányok, miegymás, szovjet "felszabadítás", +ez +az), azaz sacc/kb. egy tizenkettede. Ha nem hiszed, számolj utána. A mai Magyarország lakosságának génállománya tizenegy tizenketted részben nem magyar. (Matematikai fogyatékkal élő honfitársaim kedvéért: génállományunk mindössze 8,5% származik Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm törzseiből.) Ebből több dolog is adódik. 1. Ne csodálkozz, ha nincs ázsiai ferde szemed - de ha az van, azon se lepődj meg (őseid közt kunok is lehettek, mint Adynak vagy Szabó Magdának). 2. A tejérzékenység elég gyakori, ez az ún. ázsiai gén hatása. Én pl. rosszul viselem a tejet, de sok barátomnak semmi baja vele. 3. Fajtiszta magyarnak senki sem nevezheti joggal magát, mondjuk a cigányokkal, zsidókkal szembeni ellenérzések okán sem. 4. Genetikusan kevert nép a magyar, kultúrája pedig hagyományosan befogadó. Ezt kéne ma is folytatni. 5. Mit jelent ezek után a Magyarország a magyaroké szlogen? Sztem semmit és sokat, de erre később még visszatérek.

Árpád vérei, magyar hajszálgyökerekből táplálkozó, turulkarmú, kuruclelkű honfitársak! A nagy magyarkodás genetikailag alaptalan, kulturálisan nevetséges, a hiányzó pozitív identitást nem így kell kompenzálni. Ám semmiképp se hamarkodjuk el a következtetéseket.
Liberál-világpolgár emberjogi bajnokok, figyeljetek! Igenis van sokszínű magyar közösség, van magyar társadalom, van (elárult) nemzeti érdek, van közös haza - csakhogy nem a külsőre, névre különböző csoportokkal szemben, hanem velük és értük, mindannyiunkért, a gyermekeink jövőjéért. Ezért már érdemes összefogni.

2009. szeptember 5., szombat

Sokszínűség vagy antirasszizmus?

Sokan és régóta "harcolnak" a "rasszizmus" ellen, nem zavartatva magukat a "rasszisták" érveitől. A "rasszizmus" meg mintha nem csökkenne, sőt. Mit csinálnak rosszul?

Az emberi gondokodás mechanikáját kutatók szerint az agy nem képes a tagadó mód feldolgozására. Példa: ne gondolj a piros színre! (Mire gondoltál? Persze, hogy a pirosra.)
Az agy csakis igenlő állításokkal tud valamit kezdeni, ezért jó a pozitív gondolkodás. Mit jelent az "antirasszizmus" pozitív megfogalmazásban? A sokszínűség igenlését.
A sokszínűségbe belefér zsidó, cigány, meleg, keresztény, nagycsaládos, szingli, apáca, liberális, nacionalista - feltéve, hogy a társadalom javát akarja. Szerintem a nagy többségük azt akarja.

Mielőtt egyoldalúnak nyilvánítanál, alkalmazom a pozitív gondokodást egy másik területre is: a keresztények bűn elleni küzdelme azért olyan reménytelen és mulatságos, mert a bűn ellen, és nem az erényÉRT hajtanak. Az egyházi reformmozgalmak már kezdik feszegetni ezt a kérdést, és az ifjú generáció számára lassan evidenciává válik ez a pozitív megfogalmazás: Isten az emberek boldogságáért adta a nekünk az élet szabályait. Ha ezeket megszegjük, akkor a saját boldogságunknak teszünk keresztbe.

A társadalom minden csoportja úgy biztosítja a kohéziót, hogy jobbnak állítja magát a többi csoportnál. Ez még nem rasszizmus. A rasszizmus azt jelenti, hogy más etnikumok gyűlöletén keresztül valósul meg a csoportkohézió. Ez elítélendő, de a rasszizmus érve itt sem hoz áttörést, mert a "rasszista" csoport nagyon is jól érzi magát ebben az állapotban. A ütős érv inkább úgy szól, hogy a többi csoport gyűlölete a saját csoport sorsát, jövőjét veszélyezteti, ezért kell inkább a saját identitás szépségére összpontosítani. Éljen a sokszínűség!

A vezérürünek mindig igaza van?

1. A vezérürünek mindig igaza van.
2. Ha a vezérürünek mégsincs igaza, akkor automatikusan az 1. pont lép életbe.
Így néz ki a politikai szekértáborok szabályzata. Persze aki gondolkodik, az jól tudja, hogy a másik tábor vezérürüjének sosincs igaza, és a híveit folyamatosan manipulálják, hogy ne essen szét a tábor. E gondolkodó ember természetesen felismeri a nyaklótlan elménckedés veszélyeit, így aztán nem kérdőjelezi meg, hogy a saját vezérürüjének mindig igaza van-e, s ha mégsem, akkor automatikusan..?

Értelmességi chartát!

A '90-es évek elején baloldali protestmozgalomként jött létre az Értelmiségi Charta - természetesen a jobboldal ellen. A dokumentum aktualitását vesztette, de nem avult el a jobboldal elleni értelmiségi összefogás. Jelszavai a szélsőség, a nacionalizmus, a fasizmus elleni közös fellépés, az emberi jogok előmozdítása, a melegek fősodorba emelése, a családon belüli erőszak (elvi) visszaszorítása. Ezek nem értelmetlen, csak gyakorlatiatlan célok: egyik probléma sem a jobboldal elleni közös fellépéssel szorul vissza, és az emberi jogok előremozdításának záloga sem a jobboldal összfrontos letámadása.
A mai válságban szélre tolják a választókat az indulatok, a "mindegy mit, de azt nagyon" stílusú frusztráltság jegyében. Ha Mo. hármas válságban van, azaz 1. globális; 2. helyi túlköltekezési; 3. erkölcsi/gondolati gödörcsoportban, akkor abból kettőt magunknak ástunk a megosztottsággal, a problémák unpraktikus megközelítésével.

GDP-t termelni összefogással lehet, közös, hosszú távú célokkal. Aki jól dolgozik, azt meg kéne fizetni, aki rosszul dolgozik, azt szép szóval kéne meggyőzni. (Ehhez képest ma sültgalamb automatákkal szokás kampányolni.) A jólét nem alanyi jog, hanem a szorgos, konstruktív munka eredménye. Ehhez a baloldali és a jobboldali választóknak kell összefogniuk úgy, hogy a gyakorlati ügyek tárgyalásából ne maradjon ki egyetlen érintett csoport sem, és a megoldások ne a fejük felett, hanem az ő aktív közreműködésükkel szülessenek.

Mindezt egy új Társadalmi szerződésben tervezem papírra vetni, e dokumentumot becézem Értelmességi chartának. Remélem, lesz belőle valami. 1 fecske nem csinál nyarat, de a cybertérben röpködő gondolatokat lassan utoléri, egybegyűjti és igazolja a józan ész tőlünk függetlenül is közelítő nyara.

2009. szeptember 3., csütörtök

XXI. század, erkölcs vagy szenvedés?

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című remekművét olvasom - párhuzamosan Hemingway: Fiesta: The Sun Also Rises címűjével. Előbbinek zsidók a főszereplői, utóbbinak Párizs, mindkettő háttere a XX. század.

Erről jutott eszembe, hogy a XX. század népirtásai az Istentől elforduló, erkölcstelenségben tobzódó, tudományt ajnározó emberiség rémtettei, nem valamiféle véletlen eredményei. Sokáig azt mondták, Auschwitzben meghalt a történelem, nem létezhet Isten, ha ezt megengedi. Ekkora baromságot! Olyan ez, mint amikor a tapasztalatlan, ám agresszív kismalac alkatú gyerek lelöki az asztalra állított forró vasalót (minek oda ez a vacak?!), a vasaló ráesik a lábára, megüti, aztán meg égetni kezdi. Erre a gyerek elkezd ordítani, hogy milyen ócska élet ez, fájós, sistergő lábbal szidja a sorsot, amiért rámérte a külsőnek érzett csapást. Rendíthetetlenül meg van róla győződve, hogy vasalónak nincs helye az asztalon, továbbra is lelöki az összes vasalót, amit meglát. Fogalma sincs okról és okozatról. Ez volt a XX. század. Sajnos a XXI. század gyermeke is csak lassan tanul.

Aki elfordul Istentől és erkölcstől, az maga kéri a fejére a bajt. Persze ebből több kérdés is adódik: a. mi/ki Isten? b. mi az erkölcs? c. az erkölcsös élet megóv minden bajtól?
Isten egy, a zsidók, muszlimok, keresztények Istene, az egyiptomiak, hinduk, görögök, rómaiak főistene. A lényegét tekintve egy, a megjelenési formái kultúrafüggőek. Pl. a szentháromság Istene továbbra is egy, három megjelenési formában.
Mi az erkölcs: a tízparancsolat szellemisége + az embertársak magunkkal szimmetrikus szeretete. Lényegét tekintve ez is egységes, bár kultúrafüggő utasításai vannak. A katolikus és református vagy a zsidó erkölcsök közötti különbségek hajhászása helyett az erkölcs lényegét kell meglátni és gyakorolni, megélni. Aki erre nagyképűen nem hajlandó, ahhoz a világmindenség legyen irgalmas.

2009. szeptember 1., kedd

Packázzunk mi is?

Se szeri, se száma a hivatal és az állam packázásának: feleségem A4-es kérdőívvel tért haza a munkahelyről, melyben felszólítják, nyilatkozzon a nem adóköteles, de adóalapot növelő jövedelmeiről. Fenyegetésként a legmagasabb adókulcsot emlegetik. Átnéztem, fél óra értelmezés után arra jutottam, hogy nincs ilyen jövedelme/jövedelmünk. A normál családi pótlék nem számít ilyennek. Ehhez egy kb. 30 pontból álló leírást kellett átolvasnom. A dolgozók töredékének lehet ilyen komplikált jövedelme, akkor meg minek szórakoztatnak vele mindenkit? Miért nem írják le érthetően, mire vonatkozik, és mire nem?
4. osztályos fiam tankönyveinek átvételére mentem, már egy éve ki kellett tölteni a nagycsaládosok kedvezményére jogosító papírt, azzal, hogy csak így lesz ingyenes a tankönyv. Átvételkor közölték, hogy majd az iskolában kapja meg a könyveket a gyerek, viszont hoztam-e családi pótlék szelvényt, mert különben teljes árat kell fizetni. Akkor minek töltöttük ki a papírt? Ahhoz is mellékeltünk egy csp. szelvényt, azt lenyelték? Vagy abban reménykednek, hátha kisebb lett azóta a család?
Javaslatom: írjunk rendszeresen levelet a pénzügyminiszternek, hogy a saját családjával szórakozzon, ne a miénkkel. Ha nem válaszol, emeljünk panaszt a köztársasági elnöknél, mert nem ésszerű és nem demokratikus, hogy az állam jobb keze ne tudja, mit csinált a bal. Figyelem: ne a saját szféránkban adjuk tovább a packázást, mert annak rossz vége lesz. Annál reklamáljunk, aki mindezért felel: oktatásügyben az oktatási miniszternél, adóügyekben a pénzügyminiszternél - fellebbvitelként a közt. elnöknél, majd az Alkotmánybíróságnál, mindig írásban, hogy nyoma legyen.