2018. november 27., kedd

Napi fix filó 20. rész

20. Ha a közéletben mindenki monoteistaként viselkedik, akkor ki ateista, és miért?
 A 6. részben láttuk, hogy a tudományos módszertannal kapcsolatban mindenki (a legbuzgóbb monoteista is) úgy viselkedik, mint ha Isten nem lenne, illetve ránk bízta volna a látható-tapintható valóságot, hogy fejlesszük önerőből. A sorozat végéhez érve pedig megállapítjuk, hogy az erkölcs és a közélet terén mindenki úgy cselekszik, mint ha monoteista lenne, vagyis mint ha Isten vagy egy alternatív abszolút hivatkozási alap szerinte is létezne. 
    Mindenki igényt tart ugyanis a szabályok egyetemességére és néhány abszolút Igazságra. Nem csak a hívők akarják a maguk meggyőződését normaadó igénnyel megosztani mindenkivel, hanem az állításuk szerint nem hívők is. Holott aki szerint Normaadó nem létezik, és minden norma többé-kevésbé szabadon lebontható társadalmi konstrukció, az - ha komolyan veszi a saját paradigmáját - nem léphet fel normaadó igénnyel, legfeljebb személyes hobbijaként beszélhet a felfogásáról. (Nota bene, a monoteizmus sem volt mindig következetes, az ókori judaizmusban még monolátria volt: minden nép "isteneit" létezőnek tekintették, Jehovát pedig a főnöküknek, és csak ilyen értelemben egyetlen Igazinak. A filozófiai monoteizmus már keresztény vívmány. Hasonlóan, az ateizmus eredetileg a keresztény egyház tekintélye és dogmatikája elleni dacos lázadás, érzelmi mozgalom. Filozófiai formája máig nem alakult ki, és a belső ellentmondások miatt valószínűleg nem is fog, mert a következetes ateistának le kellene mondania a közéleti aktivizmusról, ami nélkül viszonylag nehéz eredményesen lázadni...) 
    Példa: a paplanernyőzésről mint személyes élményről beszélhetünk lelkesen, sokan csatlakozhatnak hozzánk, de ettől nem várhatjuk a hagyományos erkölcs megváltozását, sem olyan konszenzus kialakulását, hogy a paplanernyőzés az új általános norma valamiféle "régi", "elavulttal" szemben. A nézeteit terjesztő ateista ezzel szemben hagyományos erkölcsöt bont, konszenzust épít, és paradigmaváltást remél. Magatartása fényében úgy tűnik, nem veszi komolyan a paradigmája korlátait, amikor monoteista paradigmában próbál normát adni. 
    Viszont a monoteisták sem gondolták végig a maguk paradigmáját. Hume "guillotinja" szerint tényleírásból sosem lesz magatartási szabály. Isten léte vagy nem léte nem vezet automatikusan magatartási szabályokhoz, egy esetleges szabályzat pedig nem lesz betartandó attól, hogy Isten adta. Emberi preferenciákra is szükség van a normák megfogalmazódásához és irányadóvá válásához, és e preferenciákat célszerű a lehető legnyíltabban, legteljesebben feltárni. A monoteisták (nyugaton konkrétan a keresztények) etikája mögött sokkal több áll, mint Isten létének és kinyilatkoztatásának munkafeltevése. Feltáratlan preferenciák egész sora húzódik meg a háttérben. (Gondoljunk a közösségeink fenntartható jólétére vagy a lehetőség szerint együttérző igazságosságra mint preferenciára.) 
    A preferenciáink részint evolúciósak (biológiaiak), részint praktikus társadalmiak, részint opcionális társadalmiak. Az opcionális rész elvben szabadon átírható, de hogy jól tettük-e, hogy átírtuk, azt a gyakorlat teszteli, utólag: ha a módosítás unpraktikusnak bizonyul, akkor az átírt szabály valójában mégsem opcionális volt, hanem praktikus társadalmi. Példa: ha a garatmandulánk opcionális, szabadon eltávolítható; de előfordulhat, hogy csak nem tudunk eleget a funkciójáról, és az eltávolítás mégsem közömbös a hosszú távú egészségünk szempontjából. Némely magatartási szabályunk opcionális voltát is ekként (konkrét ismeretek híján) feltételezzük, és ekként tévedhetünk esetleg vele kapcsolatban. 
    Egy öndefiniált ateista úgy vélheti, hogy mivel a monoteisták fő érve az erkölcsi szabályzatuk érvénye mellett, hogy azt Isten adta, Isten létét megkérdőjelezve borul az egész rendszer, és szabadon alakíthatóvá válik. Ez nem egy végiggondolt gondolat: sem ateista, sem monoteista részről nincs kellő részletességgel átreflektálva. 
    Példa: sok családban azzal biztatják fogmosásra a gyereket, hogy "ha nem mosol fogat, jönnek a fognyűvő manók, és kilyukasztják a fogaidat". A gyermek szűken erre reagálva, a maga szempontjából logikusan gondolhatja, hogy a fognyűvő manók létének megkérdőjelezésével a fogmosásra vonatkozó szabály létjogosultsága is megszűnik. (Kizárólag a fognyűvő manók miatt mosunk fogat, létük nem igazolható, tehát a fogmosás önkényes, tehát szabadon beszüntethető, és így eljutunk egy felvilágosult, szebb, fogmosási kényszer nélküli világba, amelyben nem riogatnak holmi fognyűvő manókkal.) A gyermekkorból kinőve ez a gondolatmenet már nem tűnik felvilágosultnak: kiderül, hogy a fogmosásnak valójában nincs köze a fognyűvő manókhoz, illetve azok létéhez - más értelme viszont nagyon is van, és nem lehet szabadon abbahagyni, mert a fogmosás nélküli világ nem lesz szebb, sőt. 
    Ha egy gyerek nem hisz a fognyűvő manókban, és nem mos fogat, jól jár? Fontos őt lebeszélni a fognyűvő manókról? Nem. Ha buzogni akarunk, fontosabb lenne meggyőzni, hogy manók nélkül, elvontabb okokból és velük kapcsolatos preferenciák miatt mosson fogat. Ezeket viszont csak nagyobb korában fogja igazán megérteni. Nézzünk szembe a magatartáslélektani ténnyel, hogy a fognyűvő manókra hivatkozás lelkesebb fogmosáshoz vezet, mint a bonyolultabb érvek. (A fognyűvő manók fogrontása funkcionális igazság.) Ráadásul, a fognyűvő manók nem léte nem érvényteleníti a fogmosást, így átgondoltan nincs motiváció az e téren folytatott aktivizmusra. 
    A monoteisták és ateisták érzelmileg fűtött vitája megrekedt a szellemi fejlődésnek azon pontján, amelyen még kardinális kérdésnek tűnik a fognyűvő manók (nem) léte, és amelyen még nem vált világossá, hogy milyen egyéb megfontolások miatt érdemes fogat mosni. Ez egy 8-10 éves gyermek szintje - kinőhető. A fognyűvő manók körüli vita felvilágosult szakaszában felismerjük, hogy nem a hivatkozási alap léte vagy nem léte a lényeg, hanem a számos bonyolultabb (jóléti, esztétikai, stb.) szempont miatt indokolt fogmosás. Az Isten körüli vita felvilágosodott szakaszában felismerhetjük, hogy egy transzcendens lény léte vagy nem léte definíció szerint nem tisztázható normaadó érvénnyel, ám nem is ez a lényeg, hanem az Istent feltételező ember magatartása mint eredmény, amely számos (jóléti, esztétikai, stb.) szempont és e szempontokkal kapcsolatos preferenciáink által indokolt. 
    E rövid sorozatban a valóságlátásunkból kiindulva a preferenciáinkon át eljutottunk az optimális magatartási szabályokig, amelyek minden közéleti vita középpontjában állnak. A politizálás, a közéleti diskurzus nem tényleíró paradigmákról szól, hanem hogy erre menjünk közösségként vagy arra, ilyen magatartási szabályokat vezessünk be vagy olyanokat, általános érvénnyel. Remélhetőleg körvonalazódott az olvasóban az az átfogó keret, amelyben immár ésszerű(bb), lényeglátó(bb) és filozófiailag is tájékozott(abb) közéleti diskurzust folytathatunk. 
- vége -

2018. november 26., hétfő

Napi fix filó 19. rész

19. Hogyan derítsük fel a mosógépünk hibáját, hogyan különböztessük meg a bolondgombát a vargányától, hogyan okuljunk a tapasztalatainkból 
A korszerű gondolkodás bevett elvei, miszerint 1. ne gondolkodjunk fekete-fehéren, 2. ne diszkrimináljunk, 3. ne általánosítsunk, árnyalandó fő szabályok, nem alkalmazhatók mechanikusan. Az esetek egy részében ésszerű eredményhez vezetnek, egy másik részében ellenben nem. 

1. Ha nem működik jól a mosógépünk, és felhívjuk a szervizt, fekete-fehér válaszokat kell adnunk egy sor kérdésre: be van-e dugva a konnektorba; kap-e áramot; kap-e vizet; forog-e a motor; halad-e előre a program; kipumpálja-e a vizet; centrifugáz-e, stb. Ha ezekre a kérdésekre nem tudunk világos választ adni, elakad a telefonos folyamat, és a szerelő olyan leírással érkezik majd a helyszínre, hogy "valami baj van, a tulajdonos nem tudott közelebbi információkkal szolgálni". Fogalma sem lesz, milyen alkatrészre lehet szükség, mert nem tudtuk fekete-fehér állításokkal segíteni a hibaelemzést. A fekete-fehér gondolkodás Arisztotelésznél jelent meg először: a logika terén rögzíti, hogy ne mondjuk ugyanarról a dologról, hogy teljesen fehér és teljesen fekete; hogy egyszerre van és nincs. Ha azt állítjuk, hogy minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó, akkor nincs helye kételynek, miszerint Szókratész vagy halandó, vagy esetleg nem. (Mint korábban láttuk, e logikai séma külvilági érvénye vitatható, a vele dolgozó agyi sémánk viszont teljes belső bizonyossághoz vezet.) Az élet összes elemzési és műszaki feladatában előny a fekete-fehér gondolkodás. Ahol probléma: az úgynevezett áldilemmák terén. Pl. vagy szélsőbaloldali az ember, vagy szélsőjobboldali, ha nem egyik, akkor szükségképpen a másik - rossz ötlet, nem csak ez a két állapot létezik. Vagy: aki ellenzi a személyes adatok korlátlan gyűjtését, az szükségképpen a terrorizmust támogatja - ez is rossz ötlet, vannak köztes fokozatok. 

2. Ha nem akarunk bolondgombát enni, meg kell különböztetnünk a vargányától. Ez diszkrimináció. Az etikáról szólva láttuk, hogy bárányok és farkasok között is különbséget kell tennünk, másként kell bánnunk velük, ami szintén diszkrimináció. A közéletben elég sok bolondgombát tálalnak fel nekünk: 1. eladósodást egyéni és országos szinten; 2. hitelkártyát 40%-os kamattal; 3. a nemek közötti biológiai különbségek tagadását; 4. félretájékoztatást "sajtószabadság" néven, stb. Aki ezekre nem tud nemet mondani, mert fél diszkriminálni, rosszul jár. Mivel minden ember egyedi, akár mindenkivel bánhatnánk másként, rá szabott egyéni mércével - ami persze ütközne az általánosító képességünkkel és a nyelvhasználattal is. Mint láttuk, főneveink kifejezetten azért léteznek, mert az egyedi dolgokban/élőlényekben felfedezzük a hasonlóságokat. Velünk született agyi képességeink kizárják, hogy mindenkit másképp kezeljünk, erre egyszerűen képtelenek lennénk. A diszkrimináció nagy részétől tehát agyi automatizmusaink védenek. A diszkrimináció ott probléma, ahol a hozzánk közelebb állókat, illetve érdekkörünkbe tartozókat jelentősen másképp kezeljünk, mint a tőlünk távolabb állókat, utóbbiak hátrányára. (Kevesen panaszkodnak, ha előnyükre bánnak velük másként.) A diszkrimináció tehát többnyire ésszerű, csak ott kerülendő, ahol az érdekcsoportunkat akarjuk jogosulatlan előnyhöz juttatni ugyanazon társadalmon belül. (Két külön társadalom esetén nem jó ötlet feladni az érdekcsoportunk akár elfogult képviseletét, mert egyelőre ez az elvárás és játékszabály, és a következő évezredekben nem lesz meghaladva. Pontosabban: olyan értelemben haladható meg, hogy egyre nagyobb embercsoportok, akár egész kontinensek számítanak majd egyazon társadalomnak. Ezt az identitásbővülést azonban észre fogjuk venni, és pl. két kontinens viszonylatában még ekkor is a "mieink" elfogult érdekképviselete lesz az elvárás.) 

3. Aki nem okul a tapasztalataiból, arra érvényes, hogy más kárán tanul az okos, a buta meg a sajátján sem. Okulni csak úgy tudunk, hogy általánosítunk. Megjegyezzük a különböző eseménytípusok következményeit, és ha ismét egy adott eseménytípussal találkozunk, feltételezzük, hogy hasonló következménnyel jár. Ha egy városrészben este 10 után kiraboltak, igyekszünk nem kerülni hasonló helyzetbe. Az általánosítás akkor probléma, ha jó szándékú embertársainkról feltételezünk rosszat abból kiindulva, hogy valaki hozzájuk hasonló már okozott nekünk rosszat, és az előítéletünkkel hátrányba hozunk egy ártatlan illetőt, esélyt sem adva neki, hogy másfélének bizonyuljon. Ez a tanulástípus azonban ösztönös, természetes reakciónk, egyetlen negatív mozzanat egy egész emberkategóriával szemben óvatossá vagy akár elutasítóvá tesz. A magunk szempontjából teljesen ésszerűen és indokoltan! Csak társadalmi léptékben nem a legcélszerűbben. Az általánosítás egyéni szempontból mindig indokolt, ésszerű és helyes, de a társadalom felelős tagjaként igyekezzünk megőrizni az óvakodó nyitottságot olyan emberkategóriákkal kapcsolatban, amelyek részéről már ért negatív tapasztalat. Ne fosszuk meg magunkat a pozitív meglepetések lehetőségétől. 

    A filozófiából nem a fenti fő szabályok betartása vagy kerülése, hanem ésszerű, az adott helyzetnek megfelelő alkalmazása következik. Ne féljünk használni a hétköznapi gyakorlati eszünket. 
    Folyt. köv.

2018. november 25., vasárnap

Napi fix filó 18. rész

18. Működőképes erkölcsi elv-e a "szeresd embertársadat, mint önmagadat"? 
Ez a Jézushoz kötődő tanítás többféle változatban keringett az ókori világban: "bánj úgy mással, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak"; "ne tedd másnak, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek"; "szeresd nemzettársadat, mint önmagadat", stb. Jézus tanítása nyomán terjedt ki az egész emberiségre. 
    Az "embertársadat, mint önmagadat" rész két szinten alkalmazható: alsó szinten ki-ki gyűlölheti és bánthatja embertársait, mint önmagát. Ez sajnos elég elterjedt stratégia. Felső szinten pedig ki-ki bánhat olyan jól embertársaival, ahogy önmagával bánik. Szerencsére ez még elterjedtebb stratégia. 
    A "szeresd" komponens egyértelművé teszi, hogy a szabályt a felső szinten kell alkalmazni, a gyűlölet és bántás tehát tilos - természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy az etikus viselkedésre törekvő bárányok ne essenek áldozatul az etikára magasról és nagy ívben nem törekvő farkasoknak. Azaz, józan észre is szükség van szeretetalkalmazás közben; Jézus szavaival: "legyetek szelídek, mint a galamb, és okosak, mint a kígyó". 
    A "szeresd embertársadat, mint önmagadat" parancs szimmetrikus és igazságos bánásmódot eredményez világméretekben. Nem csak működőképes erkölcsi rendszerelv, hanem ennél etikusabb rendezőelvet el sem tudunk képzelni. 
    Hőtani hasonlattal, az önszeretet különböző hőmérsékletű pontokat hoz létre a világban, ki-ki önszeretetének hőfokától függően; az embertársak önmagunk szerinti szeretete pedig különböző hőmérsékletű embercsoportokat eredményez, egyenletesebb hőeloszlást hoz létre a magasabb hőmérsékletű egyének környezetében. Az ennél egyformább hőmérséklet csupán elméleti lehetőség: mivel ütközik a szabadság és a tulajdon preferenciájával, a gyakorlatban ez az elérhető legtökéletesebb. 
    A "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elv további előnye, hogy önkéntes, kizárja a diktatórikus alkalmazást. Elvben lehetne hatóságilag ellenőrizni, ki hogyan szereti önmagát, és vajon ennek megfelelően szereti-e embertársait, de ez elképesztően bonyolult lenne, és nem szankcionálható. Jézus nem beszélt arról, hogy mi legyen az embertársait magánál kevésbé (vagy jobban) szerető emberrel. 
    Utóbbi különösen érdekes kérdés: szükséges-e, sőt ésszerű-e embertársainkat önmagunknál jobban szeretni? Hőtanilag abszurd: az egyén felmelegíti maga körül a környezetét, miközben a középpont alacsonyabb hőmérsékletű... A fizikában ilyen nincs; emberileg nem tiltható ugyan, de téveszmés erőlködésnek tűnik; eredményesebb az önszeretet növelésével elérni, hogy legyen mit továbbadni. 
    Arra az ellenérvre, hogy a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elv Jézushoz mint Messiáshoz és általában az istenhithez kötődik, így aki szerint Jézus nem a Messiás, illetve nincs Isten, az máris érvényesen elvetheti az egész koncepciót, úgy válaszolhatunk, hogy nem szükséges Mengyelejev esetleges isteni küldetésében hinni ahhoz, hogy a periódusos rendszer érvényét belássuk, sem Galilei esetleges feltámadásában, hogy a heliocentrikus modellt elfogadjuk. Az elv Jézus és Isten nélkül, az egész kerettörténettől akár teljesen függetlenítve, tisztán emberi koncepcióként is működik, és a gyakorlatban elérhető legigazságosabb világrendhez vezet - ilyen alapon alkalmazandó. 
    Következtetés: az egész emberiség számára optimális erkölcsi rend átfogó elve a "szeresd embertársadat, mint önmagadat", szabályainak pedig szükségképpen egyetemesnek kell lenniük. 
    Ami egyesek Istennel kapcsolatban szkeptikus álláspontját illeti, a későbbiekben látni fogjuk, hogy ennek a vártnál kisebb a relevanciája, mert az állításuk szerint ateisták is monoteistaként viselkednek. 
    Előbb azonban visszatérünk a mosógép hibakeresésére, a bolondgomba és a vargánya közötti különbségre, és a tapasztalatokból tanulásra.

2018. november 24., szombat

Napi fix filó 17. rész

17. Miért nem elég az együttérzés az etikához? 
Mert nem kezeli a modern társadalmak összetett problémáit, nem ad értelmes magatartási útmutatást az aktuális helyzetek nagy részére. 
    Az együttérzés ókori indiai elv, többek között a Buddha (a Felébredett) tette alapelvvé a módszere szempontjából: viselkedjünk együttérzőn minden élőlénnyel. 
    A Buddha nyomán Európában Schopenhauer vette elő ezt az elvet, választ keresve arra a kérdésre, hogy mi az erkölcs alapja. Kant ugyanis megpróbálta sziklaszilárd matematikai alapra helyezni az etikát, de ez már kortársai szerint sem sikerült meggyőzően. A Dán Királyi Filozófia Társaság ezért pályázatot írt ki, hogy Kant gondolatait megfontolva valaki fejtse már ki, mi az erkölcs meggyőzően szilárd alapja. Schopenhauer beadott egy pályaművet (az egyetlent), amelyben kifejti, hogy szerinte az erkölcsnek semmiféle szilárd alapja nincs, ennek hiányában pedig az együttérzést javasolja (nem díjazták az ötletét, pedig senki más nem nevezett, ez negatív rekord a filozófia történetében). 
    Az egyetlen királyilag díjazható válasz természetesen az lett volna, hogy az erkölcs alapja Isten, ám Schopenhauer idejére ez a meggyőződés már megingott, különösen a filozófusok körében. 
    Schopenhauer (a Buddha után szabadon) azonban nem jelölt meg jól használható elvet az együttérzéssel. Ha választhatunk az együttérzés és annak hiánya között, akkor egyértelműen az együttérzést célszerű választanunk: a beteg kutyát állatorvoshoz visszük ahelyett, hogy belerúgnánk... Csakhogy ez döntő többségünk számára nyilvánvaló, nem kell hozzá elv. Amikor viszont ütköznek az együttérzések, az együttérzés elve önmagában nem segíti a döntést: pl. anya és magzata között abortuszhelyzetben; bűnöző és áldozat között a büntetőjogban; a szólásszabadság nevében rágalmazó újságíró és az érintett közszereplő között. Ezekben a helyzetekben el kellene döntenünk, hogy kivel érzünk jobban együtt, csakhogy az együttérzés nem számszerűsíthető. 
    Hogy ez miért nagy gond (nyugaton), mindjárt világossá válik Philippa Foot kényelmetlen dilemmái fényében. Képzeljük el, hogy egy vonat száguld felénk a síneken. A pálya kétfelé ágazik, az egyik irányban két ember fekszik a sínekre kötözve, a másik irányban pedig egy ember! Előttünk a váltó. Ha nem állítjuk át, két ember hal meg. Ha átállítjuk, egy ember. Átállítjuk, vagy hagyjuk meghalni a két embert, és mossuk kezeinket? (A gondolatkísérletbe bevont egyetemisták többsége kivonul, nem hajlandó érdemben megfontolni a dilemmát.) Az együttérzés ilyen esetekben semmit sem tanácsol, és a modern társadalom futószalagon szállítja az ehhez hasonló dilemmákat. A politikusok naponta kényszerülnek efféle ügyekben dönteni. 
    A Buddha valószínűleg tovább finomította volna az elvét, ha Schopenhauer kortársa lett volna, Schopenhauer azonban nem foglalkozott a gyakorlati alkalmazhatósággal. (Semmivel sem érdekelte őt jobban a gyakorlat, mint Kantot legjobb barátjának gondolatkísérletbeli halála.) 
    Belátható, hogy az együttérzés - miközben nagyon szimpatikus - nem alkalmas nyugati erkölcsi elvnek. Ezek után vizsgáljuk meg a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elvet. 

2018. november 23., péntek

Napi fix filó 16. rész

16. Honnan tudjuk, hogy egyetemes erkölcsi szabályok kellenek? 
Onnan, hogy minden más könnyedén megtorpedózható, mivel igazságtalan elvárás, ha nem mindenkire érvényes tértől és időtől függetlenül. Aqunoi Tamás és a nyomában filozofáló Immanuel Kant jól látták, hogy csak az erkölcsi univerzalizmus indokolható. 
    Az egyetemes szabályok nagyjából a tíz parancsolat emberi része: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne csald meg a párodat, ne irigykedj... (Utóbbi már inkább a pozitív gondolkodás tárgykörébe tartozó tanács, mint szigorú szabály.) 
    Tamás és Immanuel között, a XVII. századi Thomas Hobbes elgondolkodott a dolgok természetes rendjén, és arra jutott, hogy bár minden ember megölhetné embertársait, ezt nem teszi, mert döntő többségünk alapvetően békére és biztonságra vágyik. Ha holnaptól érvényét vesztené minden erkölcsi szabály, holnapután a jó szándékú emberek önként újra bevezetnék az ölés, lopás és hazugság tilalmát, valamint a másik ember szabadságának tiszteletben tartását. A Hobbes-féle szabályokat "természeti törvények"-nek nevezzük, mert társadalmi konstrukciók ugyan, de bármikor maguktól is kialakulnának, azaz megszüntethetetlenek. 
    További egyetemes szabályokhoz ötletelés és próba-szerencse alapon juthatunk: megvizsgálhatjuk pl. a "mindenki gyűjtsön bélyeget" szabályt, és ha általánosan érvényesnek tűnik, felvehetjük az erkölcsi kódexünkbe. Mivel nem szeretne mindenki bélyeget gyűjteni, és nem tudjuk levezetni, mire lenne jó, ha ennek ellenére rákényszerítenénk, ez némi megfontolás után mégsem tehető egyetemes szabállyá. 
    Kant úgy vélekedett, hogy az egyetemes szabály feltétlen érvényű (kategorikus imperatívusz), vagyis mivel az igazmondás minden emberi civilizáció és jólét fenntartója, hazudni akkor sem szabad, ha egy baltás gyilkos egyértelműen rossz szándékkal kérdezi tőlünk, merre találja a legjobb barátunkat. Az igazmondás Kant szerint akkora erény a transzcendensen létező ideák világában, hogy ha a legjobb barátunk életébe kerül, akkor is megéri... Kant e tekintetben keményvonalas platonista (idealista) volt, jobban érdekelte a szerinte igazibb "szférák zenéje", mint a való világ. 
    Mi, akik a való világban élünk, kiegészíthetjük az egyébként helyesnek tűnő erkölcsi univerzalista modelljét azzal a szabállyal, hogy az etikus életre törekvő bárányok ne essenek áldozatul az etikára magasról és nagy ívben nem törekvő farkasoknak. Ebből a kiegészítésből adódik, hogy pl. a többszörös gyilkosokat és erőszaktevőket ne szabadítsuk rá az újabb védtelen áldozataikra. 
    Mint említettük, a filozofálásból nem következik, hogy ne tudjuk felderíteni a mosógépünk hibáját, hogy képtelenek legyünk megkülönböztetni a bolondgombát a vargányától, vagy hogy ne higgyünk a tapasztalatainknak. Máris itt a bizonyítási lehetőség: tudjuk és merjük megkülönböztetni a bárányt a farkastól! Ne pózoljunk azzal, hogy a baltás gyilkosnak is kötelező maradéktalanul igazat mondanunk. A farkas akkor tarthat igényt a báránynak kijáró bánásmódra, ha ténylegesen és bizonyítottan bárány lett. Addig farkasként kezelendő. Minden ember fejében ott a vele született intuitív képesség erre a különbségtételre, használjuk bátran, és persze mindenkor igazságosan. 
    Az erkölcsi univerzalizmus két metaszabályának (rendszerszintű szabályának) vizsgálatával folytatjuk: az együttérzés és a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" lesz a következő részek témája.

2018. november 22., csütörtök

Napi fix filó 15. rész

15. Erényetika, univerzalizmus, transzcendens ösztönzés 
Már az ókori görögöknek is feltűnt, hogy pozitív gondolkodás nélkül a magatartási szabályok könnyen nyomasztóvá válhatnak: Szókratész, Platón és Arisztotelész is az erények fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Az előző rész példáira visszatérve, a párját meg nem csaló ember a hűség erényét erősíti, a fél zsemlét ki nem dobó pedig a jótékonykodás erényét gyakorolná (ha láthatatlan manók elvinnék a zsemlét az éhezőkhöz). 
    Tény, hogy szorongás, lelkiismeretfurdalás helyett sokkal eredményesebb pozitív irányban dolgozni az erényeken. 
    Aquinoi Szent Tamás nyomán Kant arra jutott, hogy csak az egyetemes erkölcsi szabályok lehetnek irányadók. Hogy ez milyen szabályokhoz vezet, a következő részben vizsgáljuk meg. 
    Kant azt is leszögezi, hogy túlvilági jutalom reményében, illetve túlvilági büntetéstől tartva ésszerű erkölcsösnek lenni, ezek hiányában pedig ésszerűtlen. Éleslátó gondolat: aki kételkedik, fontolja meg, hogy vajon egy teljesítménybért alkalmazó vállalatnál dolgoznak-e jobban, vagy olyan cégnél, amelyik teljesítménytől függetlenül minden alkalmazottnak ugyanannyit fizet. 
    Az ötlet Kant erkölcsi istenérveként is ismert, de valójában nem Isten létét támasztja alá, hanem hogy Isten létét hasznos feltételezni olyan alapon, hogy erkölcsösebb viselkedést eredményez. (Azaz, Isten léte funkcionális igazság; célszerű magatartáshoz vezet.) 
    Ezek után lássuk, mely szabályok alkalmasak az emberiség magatartásának alakítására. 
    Folyt. köv.

2018. november 21., szerda

Napi fix filó 14. rész

14. Mekkora az erkölcs és etika szerepe a 21. századi világban? 
A hagyományos közösségek kis méretűek és szorosan összetartóak voltak. A közösség minden tagja számára létfontosságú volt a „társadalmi tőke” megszerzése és megőrzése. A jellemesnek, erényesnek tartott ember számíthatott társaira a bajban, a jellemtelennek tartott pedig magára maradt, számkivetett lett. Ez könnyen az életébe kerülhetett a javakban szűkölködő világban. 
    A jólét és a közösségek méretének növekedésével látszólag csökkent a társadalmi tőke jelentősége: egy fiktív alapítvány nevében adományt gyűjtő csaló egy faluban 3-4 órán belül lebukik, egy milliós nagyváros kertes övezeteit viszont évekig járhatja úgy, hogy nem kapják el, és ha mégis, viszonylag olcsón megússza. Egy „erkölcstelen” lány hagyományosan prostitúcióra kényszerült, közmegvetés tárgya lett; ma „szabad felfogású”-nak számít, különösebb társasági hátrány nélkül. Ez azonban nem jelenti sem az erkölcs, sem az etika érvényvesztését. 
    Erkölcs: önmegtartóztatás, átmeneti lemondás a gyors örömökről hosszú távú, NAGYOBB és IGAZIBB örömök érdekében. 
    Etika: az átmeneti lemondások átfogó szabályzata. 
    Bizonyos mértékű lemondás a könnyű, gyors örömökről minden közösségben szükséges, sőt létfontosságú a közösség megmaradása szempontjából. Ha az emberek akár csak 10%-a a szabályokra fittyet hányva engedne a gyors öröm csábításának, a közösség rövid úton összeomlana. A 21. századi, „szabad örömök felé nyitó” társadalmak válsága szemmel látható. 
    Példa: a sakk a maga szabályaival örömteli; a szabályok önkényes megszegésével nem kiteljesedik, hanem örömtelenné és érdektelenné válik. 
    A városiasodás és az anyagi jólét nem szüntette meg a társadalmi tőke szükségességét, csak elhalványította azt: évekig, akár évtizedekig hiheti a társadalmi tőkét elvesztegető ember, hogy minden rendben van, hiszen nem szenved szükséget az alapvető javakban; csak közben kapcsolatai leépülnek, élete a sivár magány felé halad, miközben talán folyamatosan tömeg veszi körül. 
    Freud munkássága nyomán, a szabadelvű értelmiség feleslegessé nyilvánítja az önmegtartóztatás hagyományos formáit, ám helyettük új (és gyakran kontraproduktív) formáit terjeszti normatív igénnyel: párunkat megcsalni ne legyen probléma, jogunk van a titkos örömökhöz; de szégyelljük magunkat egy fél zsemle kidobása miatt, mintha az varázslatos úton eljutna az afrikai éhezőkhöz. Életminőségünk valójában a szeretetkapcsolataink megőrzésén, és nem fiktív eredményű pózolásokon múlik. Ki nem dobott fél zsemlénk semmit sem javít a rosszul vezetett országok éhezőinek helyzetén, félig lehúzott WC-tartályunk vize nem tör fel a Szaharában. Meg nem csalt párunk hűsége és szeretete ellenben boldogabbá teszi az életünket, gyermekeink életét, és ezáltal az emberiséget. 
    Egyformán rossz, ha a hagyomány gúzsba köt, és az is, ha a hagyomány kritikus mértékben leépül. A gúzsban táncoló szűk közösség szabadságra vágyik, a hagyománytalanul tengődő sivár tömeg pedig összetartó, identitásképző hagyományra. Mennyivel egyszerűbb ésszerű mértékben megőrizni az eredetit! A hagyományos erkölcs és etika szerepe a 21. századi világban is megmaradt. Ha élhető világot szeretnénk magunk körül, a hagyományos értékeknél nincs jobb alternatíva a magatartásunk szabályozására. 
    Hogyan ápoljuk és fejlesszük a hagyományt örömteli módon, hogy ne érződjék béklyónak? Arisztotelész az erények fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, Kant pedig az egyetemességre és a transzcendens jutalom szükségességére. 
    Folyt. köv.

2018. november 20., kedd

Napi fix filó 13. rész

13. Miért térnek el a magatartási szabályokhoz vezető preferenciáink? 
Mert mások az érdekeink, a magunk nézőpontjából másként látjuk a világot, továbbá mást tartunk egyéni, közösségi és általános jónak. 
    Ahogy David Hume kifejtette, állításokból nem lesz felszólítás, óhajtó preferenciákra, azaz célokra is szükségünk van ahhoz, hogy magatartási szabályokat állapíthassunk meg. (Állítás: a kínzás fáj; preferencia: ne okozzunk fájdalmat embertársainknak; szabály: ne kínozd embertársadat.) 
    Általános preferenciának tűnik, hogy tiszteljük mások szabadságát, tulajdonát és élethez való jogát. Szintén általános preferencia, hogy mindenki testi szükségletei legyenek betöltve. Ha ez megtörtént, az emberek jelentős része fontosnak tartja, hogy alapvető igazságosság, teljesítményarányosság és együttérzés uralkodjék a világban, valamint hogy a világ egyre jobbá váljon. 
    A közéleti viták nagyrészt abból fakadnak, hogy e preferenciák helyenként ütköznek egymással, és nem tudnak mindenki esetében egyszerre teljesülni. Aki elveszi mások tulajdonát, annak sérülhet a szabadsága; aki előre megfontolt szándékkal elveszi egy ember életét, annak akár az élethez fűződő joga is megkérdőjeleződhet. Szintén ütközik a teljesítményarányosság elve és az együttérzés, mert az emberek elég gyakran a teljesítményhiányuk miatt kerülnek bajba, így az együttérző segítség máris ellentmond az arányosság elvének. Ilyen esetekben az igazságosság is bizonytalanná válik, mivel egyesek szerint az együttérzés az igazságos, mások szerint pedig a teljesítményarányosság. 
    Közéleti vitáinkban hasznos lenne konkrétan megfogalmazni a preferenciáinkat: egyből kiderülne, hogy nem csak a módszerben nem értünk egyet, hanem az elérendő célban sem. Ha megállapodunk a célról, sokkal könnyebb közös nevezőre jutni a módszerről. 
    Példa: a hajléktalanság kezelése terén egyesek vissza szeretnék illeszteni a hajléktalant a társadalomba, ennek érdekében munkavégzésre is ösztönöznék, míg mások csupán enyhíteni szeretnék a rászorultságát, de meghagynák őt a hajléktalan állapotban. Elég meglepő lenne, ha a célról ennyire eltérően gondolkodó emberek véletlenül egyetértenének a módszerben. Rákérdezhetünk a preferenciákra annak fényében is, hogy az utcán lakók átlagosan 4-5 éven belül meghalnak a szabadban alvás során szerzett betegségek és általános leromlás miatt: az a preferenciánk, hogy a hajléktalan röviden éljen, de „szabadon”, vagy hogy a társadalom többi tagjához hasonlóan éljen, szabályok között, minél hosszabban, jó egészségben? 
    Képzeljük el a preferenciák feltárását az abortusz kapcsán: az anya jogaitól a baba jogain és a közösség jogain át a jövő generációk jogaiig. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a legparttalanabbul vitatott ügyekről is értelmes diskurzust folytassunk. Az érzelmek természetesen szerepet kapnak – a preferenciák kialakításában, hiszen azok a személyiség legbelső, ösztönök és érzelmek által vezérelt magvában formálódnak. A már kialakult preferenciákat viszont racionálisan leltározhatjuk, és ha legjobb tudásunk szerint feltártuk őket, kiválaszthatjuk hozzájuk a legcélravezetőbbnek tűnő módszereket. Ebből nem lesz feltétlen egyetértés, hiszen aki az anyát preferálja, más módszert fog választani, mint aki a babát, illetve a jövő generációk érdekeit helyezi előtérbe. Viszont számos ponton kellemesen meglepődhetünk, amikor kiderül, hogy az anya érdekei nem egészen választhatók le a baba érdekeiről, mert sajátos érdekszimbiózusban vannak. 
    A preferenciák őszinte feltárása és a racionálisan hozzájuk igazított megoldások ugrásszerűen emelhetik közéleti vitáink színvonalát. (Legalábbis, egy-egy érdekcsoport nagyon pontosan tudja majd, hogy mit akar, miért száll síkra, vagy mit ellenez vehemensen.) 
    Most, hogy a preferenciák révén sikerült állításokból magatartási szabályokat alkotnunk, vizsgáljuk meg az erkölcs és általában az etika helyzetét 21. századi társadalmainkban. Hagyjuk, hogy teljesen gúzsba kössenek, vagy igyekezzünk ezen „önkényes társadalmi konstrukciókat” magunkról lerázni és meghaladni – vagy keressünk középutat? 

2018. november 19., hétfő

Napi fix filó 12. rész

12. Mi a filozófia gyakorlati haszna? 
Az elméleti vitákat az iskolázottabb, műveltebb, magasabb IQ-val rendelkezők szokták megnyerni, mert látszólag jobban érvelnek. Ezáltal a gyakorlati előnyökhöz is ők jutnak könnyebben hozzá. 
    A filozófia alapján azonban soha senkinek nincsenek jó érvei, és nincs igaza sem: éppúgy lehetetlen érvényes érvekkel alátámasztani a heteroszexuális monogámia elvárását, mint a nemek esélyegyenlőségének elvárását, vagy általában az emberi jogokat. Aki ezzel próbálkozik egy filozófiában jártas vitapartnerrel, kudarcra ítéli magát. 
    Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a heteroszexuális monogámia mellett érvelők kevésbé tűnnek iskolázottnak és műveltnek a nemek esélyegyenlőségét megérvelőknél. Utóbbiak kicsivel jártasabbak a filozófiában, és igyekeznek érvnek látszó gondolatmorzsákkal előnybe kerülni. 
    Mint az előző részben láttuk, a gyakorlati ész kései evolúciós termék, a környezet erőforrásaiért vetélkedő őseinket hozta előnybe. Ez a vetélkedésben való jártasság tükröződik minden közéleti vitában. A filozófiai ész viszont még későbbi vívmány, a részben az evolúció fölé emelkedett őseink nyugodt, ráérős reflexiója arról, hogy végső soron semminek semmi értelme, semmi sem indokoltabb semmi másnál. 
    E ráérős őseink emelkedettebbnek vélték magukat nem ráérős őseinknél, és utóbbiak – bosszúsággal vegyes irigységgel – maguk is így látták ezt. A filozófia valóban emelkedettségérzetet kelt a hétköznapi ügyekhez képest. 
    A hétköznapokban az egyén több ételért, pénzért és szexért szokott érvelni, az érdekcsoportok pedig több pénzért, hatalomért és befolyásért. Ez persze nincs kimondva, mert nem hangzik jól. Sokkal elegánsabb észérvnek látszó gondolatfoszlányokkal elérni a célt. A közéleti vitákat rendre az nyeri, aki kevésbé vak a filozófia nagy összefüggéseire: a teljesen vakot legyőzi a háromnegyedvak, őt a félvak, akihez képest fölénybe kerül a negyedvak, és így tovább. A látó pedig tudja, hogy egyik félnek sincs nagyobb igaza, egyik fél érvei sem erősebbek, a vita ügyesen álcázott ősi evolúciós versengés az erőforrásokért. Főemlősök vitája arról, hogy ki kapjon több banánt (mert csak)! Ez a valóság diktálta szint szellemi emelkedettséggel álcázható, de nem haladható meg, ahogy nemi szerveink sem haladódnak meg a fügefalevéltől – ismeri fel a filozófia terén látóvá váló ember. 
    A „ki kapjon több banánt?” közéleti alapkérdésre pedig olyan választ adhat, hogy „senki: szeresd embertársadat, mint önmagadat”. 
    Aki a társadalmainkat politikai lázban tartó vitákat hallgatva rendszeresen így kiált fel: „bár megtanulnának gondolkodni az emberek!”, a filozófia segítségével megvizsgálhatja, hogy maga mennyire tanult meg gondolkodni. Aki a hagyományaihoz ragaszkodva nem szeretné, ha okosnak látszó érvekkel hatályon kívül helyeznék őket, a filozófiából megtanulhatja varázstalanítani az okosnak csak látszó érveket. Aki fenntartható világot szeretne, a filozófia terén látóvá válva eredményesen ösztönözheti erre banánért versengő főemlőstársait. 
    A filozófia óriási gyakorlati haszonnal jár: az igazságos és fenntartható világért érdemes vele foglalkozni. 
    (Természetesen, a filozófiából nem következik, hogy ne tudjuk felderíteni a mosógépünk hibáját, hogy képtelenek legyünk megkülönböztetni a bolondgombát a vargányától, vagy hogy ne higgyünk a tapasztalatainknak. Ha az olvasó velem tart, menet közben e képességeket is megvizsgáljuk és edzésben tartjuk.) 
    Most pedig rátérhetünk a tényállításokat erkölcsi felszólítássá alakító preferenciák rendszerére.

2018. november 18., vasárnap

Napi fix filó 11. rész

11. Miért nem vezet "igaz" következtetéshez a "helyes" logikai érvelés? 
Mert nincs helyes logikai érvelés, pontosabban nem tudjuk, milyen lenne az. Minden pongyolán "helyes"-nek mondott logikai érvelés valamilyen nevesített logikai hibával terhelt: indukción alapuló általánosítás, szóismétlés, vagy körkörös. 
    Indukció: egyenként vizsgáljuk egy halmaz elemeit, állítást teszünk valamely tulajdonságukról, majd általános jellemzőként fogalmazzuk azt meg. Pl.: egymás után számos hattyúról állapítjuk meg, hogy fehér tollú, ennek alapján kijelentjük, hogy minden hattyú fehér. Eddig csak fehér hattyúval találkoztunk, tehát minden hattyú fehér. Tévedés: van fekete hattyú is, csak amíg nem találkoztunk eggyel, ezt nem tudjuk. Egy halmaz elemeinek közös tulajdonsága csak akkor jelenthető ki, ha a halmaznak valóban minden elemét egyenként megvizsgáltuk, amire nincs esélyünk, hiszen a múltba nem mehetünk vissza, sem a jövőbe előre. Ebből következik, hogy indukcióval nem jutunk érvényes állításhoz egy halmaz elemeinek közös tulajdonságáról. 
    Dedukció: egy halmaz közös tulajdonságát állítjuk, majd hogy X a halmaz eleme, tehát rá is jellemző a közös tulajdonság. Pl.: minden ember halandó; Szókratész ember, tehát Szókratész halandó. Ha közelebbről megnézzük, hogyan jutottunk a "minden ember halandó" állításhoz, kiderül, hogy indukcióval, azaz érvénytelenül. Más szóval, nincs valódi dedukció, mivel egyetlen halmaznak sem tudjuk minden elemét megvizsgálni. 
    A probléma látszólag megkerülhető: úgy határozom meg a halmazt, hogy annak definíciójában már benne legyen a tulajdonság, amit állítok. Pl.: minden fehér tollú hattyú fehér. Ezzel azonban semmi újat nem mondok, azaz nem jutok igazsághoz, csak megismétlem a halmaz definícióját. 
    Nem segít a másik kerülőút sem: eddig minden ember halandónak bizonyult, így döntő valószínűséggel Szókratész is annak fog bizonyulni. A döntő valószínűségű állítás elég lehet a hétköznapi élethez, de nem igazság. Lehet, hogy évtizedekig csak fehér hattyút látunk, vagy akár életünk végéig, ám ez nem teszi igazzá a "minden hattyú fehér" állítást. 
    Bár a fenti módokon nem jutottunk igaz állításhoz, képzeljünk el egy valóban helyes érvelést, amelyről feltételezzük, hogy igazsághoz vezet. Honnan fogjuk tudni, hogy helyes az érvelés? Onnan, hogy igaz állítást eredményez. Viszont honnan tudjuk, hogy az állítás igaz? Onnan, hogy helyes érvelés eredménye... Ez körkörös: érvelésem helyes, mert igaz következtetéshez vezet; következtetésem igaz, mert helyes érvelés eredménye. Az első állítást a másodikkal "bizonyítom", a másodikat meg az elsővel. Az ilyen bizonyítás érvénytelen. Pl.: a rabbi fülébe jut, hogy Kohn azt meséli ismerőseinek, hogy minden szombaton az Úrral kártyázik; igaz ez, Kohn? - vonja kérdőre a rabbi. - Persze, hogy igaz. Az Úr csak nem kártyázik hazug emberrel... 
    Az érvelések körkörössége azért nem tűnik fel nekünk, mert az 1+1=2 bizonyíthatatlansága sem tűnik fel. Az agyunk elfogadja, hogy "igazság"-nak és "helyes" érvelésnek lennie kell, márpedig ha mindkettő létezik, és egymással összefüggésben írjuk le őket, akkor e leírásnak is érvényesnek kell lennie. Az evolúció konstruktívra formálta a gondolkodásunkat, filozófiával pedig csak azóta foglalkozunk, amióta részben kiemelkedtünk az evolúcióból, és van e célra szabad időnk. A kétféle gondolkodás végső fokon kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, amit jobb híján úgy kezelünk, hogy filozofálás közben figyelmen kívül hagyjuk a praktikumot, a mindennapokban meg figyelmen kívül hagyjuk a filozófiai megközelítést, és a praktikumra fókuszálunk. Belátható, hogy az 1+1=2, valamint a "helyes" érveléssel levezetett "igaz" következtetés hasznos a gyakorlatban - kit érdekel holmi filozófiai kétely? 
    Az érdeklődés alighanem tovább lankad, ha szóba hozom, hogy az úgynevezett logikai hibák sem bírnak különösebb bizonyító vagy cáfoló erővel. Ha kinézek az ablakon, és látom, hogy esik, teljesen mindegy, milyen logikai hibával jutott egy érvelő ugyanerre a következtetésre, egyet fogok vele érteni, míg ha hibátlannak tartott érveléssel jut az ellenkezőjére, nem fogok vele egyetérteni, mert hamisnak találom a következtetést. A logika helytelen érvelésekkel foglalkozó fejezete számos érvelési hiba felsorakoztatása után megemlíti az úgynevezett "érvelési hibára hivatkozás mint érvelési hiba" figurát, vagyis hogy a hibásnak tartott érvelés nem érvényteleníti szükségképpen a következtetést. Akkor tulajdonképpen mire jó a logika? Mennyivel ér többet a logikátlanságnál? - töprenghet az olvasó. 
    Továbbgondolva, ha a logika érvényét a filozófia relativizálja, mire jó a filozófia? Mennyivel vagyunk beljebb, ha tudjuk, hogy a dedukció csak döntő valószínűséggel látszik annak, valójában indukció; és hogy ha szemlátomást esik az eső, teljesen mindegy, milyen érveléssel következtetünk erre? Ki tanulna évekig vízvezeték-szerelést, ha a tanulmányai úgy foglalhatók össze, hogy bárki érthet a vízszereléshez, szerszámmal vagy szerszám nélkül, teljesen mindegy?! 
    Praktikusan, miért érdemes filozófiával foglalkozni? Kiderül a következő részből.

2018. november 17., szombat

Napi fix filó 10. rész

10. Melyek az "igazság" típusai? 
    Főbb típusai az Igazság, az igazság, a munkaigazság és a funkcionális igazság. 
1. Az Igazság - egy mindentudó lény által kinyilatkoztatott abszolút igazság valamivel kapcsolatban, amihez az ember önállóan nem férhet hozzá. Pl.: a halál utáni élettel kapcsolatos Igazság.
2. Az igazság - egy ember által kiderített, bizonyosnak látszó igazság, amelynek az igazságában ennek ellenére nem lehetünk teljesen biztosak. Pl.: az alma lefelé esik; a mi nézőpontunkból az ausztrál alma felfelé esik, de ezt csak a földgömb modell bevezetése óta tudhatjuk.
3. Munkaigazság - a tudomány axiomatikus munkafeltevéseire épülő igazság, amely pontosításig marad érvényben. Pl.: több ezer éven át munkaigazság volt, hogy a Nap a Föld körül kering.
4. Funkcionális igazság - amit X-nek célszerű tudnia ahhoz, hogy megtegye, amit célszerű megtennie. Pl.: a Mátrix c. filmben az Orákulum azt mondja Neonak, hogy nem ő a kiválasztott, pedig ő az; ám ha ezt tudná, akkor másképp viselkedne, mint ahogy a kiválasztottnak kell. Szintén funkcionális igazság volt több ezer éven át a Bibliában az ember közvetlen teremtettsége, mert az ember ennek tudatában viselkedik a Biblia erkölcsi tanítása szerint. 
    Hogyan jutunk el az igazság különböző típusaihoz? A kinyilatkoztatott Igazsághoz (ha egyáltalán) Isten akaratából (ha van); az igazsághoz hosszú távon, a tudomány révén; a munkaigazsághoz szintén a tudomány révén, rövidebb távon; a funkcionális igazsághoz pedig egy kívánatos cél eszközeként. 
    Közmeggyőződés szerint a logikailag helyes érvelések valamiféle igazsághoz vezetnek. A következő részből kiderül, hogy ez nincs így.

2018. november 16., péntek

Napi fix filó 9. rész

2. A tudományból nem lehet erkölcsi szabályokat levezetni 
A tudomány utolsó jelentős korlátja, hogy nem következik belőle magatartási szabály. Persze nem csak a tudományból nem lesz erkölcs, semmilyen állításból nem lesz felszólítás - fejtette ki David Hume immár 250 éve. Levezetése máig érvényes, egyszerűen fogalmazva: abból, hogy a pisztolygolyó milyen hatást kelt a fejben, semmilyen további állítással sem következik, hogy "tehát ne lőjünk fejbe embereket". Felszólítás csak másik felszólításból vezethető le: azt szeretnénk, hogy ember ne ártson embernek, a fejbe lövés árt, tehát ne lőjünk fejbe embert. 
    Szomorú, hogy még a filozófusok közül is kevesen tartják evidenciában ezt a Hume guillotinjának vagy angolul "is - ought problem"-nek is nevezett gondolatmenetet. Senki nem szól pl. Richard Dawkins-nak, aki komoly fórumokon szónokol arról, hogy az életünket szabályozza a tudomány, hogy amennyiben a tudomány kijelentéseiből levezetett magatartási szabályokra gondol, akkor ez tájékozatlan, sőt felvilágosulatlan ötlet. 
    A tudomány egyrészt technikai eszközöket nyújt számunkra, másrészt a természet törvényeit jobban megértve hatékonyabban tudjuk elérni a céljainkat. A célokat azonban nekünk kell kitűznünk. 
    Példa: az ókorban többek között nyakba akasztott amulettet használtak fogamzásgátlásra; a fogamzásgátló tabletta ennél sokkal jobb módszer; a fogamzásgátlást mint célt azonban előbb ki kell tűzni, mivel nem alapértelmezett. Helyesnek tűnő gondolatmenet, hogy amennyiben fogamzásgátlást szeretnénk, ne amulettet használjunk, hanem fogamzásgátló tablettát. Nem tűnik helyes gondolatmenetnek, hogy a fogamzásgátló tabletta hatékonyabb az amulettnél, tehát szedjünk fogamzásgátló tablettát - elfelejtettük ugyanis tisztázni, hogy cél-e a fogamzásgátlás. Vagyis a tudomány elénk teszi a fogamzásgátló tablettát mint az amulettnál hatásosabb eszközt, de nem ad a szedésére vonatkozóan szabályt. 
    Arra az érvre, hogy mivel többé-kevésbé egyformák a céljaink, a tudományos állítások mégis csak alkalmasak az élet szabályozására, a fenti példára hivatkozhatunk: szemlátomást nem egyformák a céljaink, illetve korántsem övezi őket egyetértés. A hegyi barlangokba húzódó lázadók kiiktatására például a vudubaba szurkálásánál sokkal hatékonyabb a vákuumbomba, ám nem tehetjük szabállyá, hogy "tehát használjunk vákuumbombát", mert - finoman szólva - nincs egyetértés arról, hogy a hegyvidéki lázadókat ki akarnánk iktatni. Ha a tudományból bármiféle használati szabály következne, óriási bajban lennénk a világ megsemmisítésére képes fegyvereinkkel. Kötelesek lennénk megsemmisíteni magunkat? Aligha. Abszurd eredményhez vezetne, ha magatartási szabályalkotó erőt tulajdonítanánk a tudománynak. 
    Van-e némi igazsága Richard Dawkins-nak, illetve megfogalmazható-e szabatosan az ötlete? Talán így: ahol egyetértünk a célban, és rendelkezésünkre áll egy tudománytalan, meg egy tudományos alternatíva, ott használjuk a tudományos módszert. Az ilyen helyzet azonban meglehetősen ritka, így ebben az átfogalmazott formában minimálisra szűkül a lehetséges alkalmazások köre: amiről komoly közéleti vita folyik, azzal kapcsolatban vagy a célban nem értünk egyet, vagy abban, hogy mi tudományos és mi tudománytalan. Ahol pedig megvan ez az egyetértés, ott nem vitatkozunk, vagyis Dawkins hol falon dörömböl kapu helyett, hiába, hol meg nyitott kapun, feleslegesen. 
    Hume guillotinja filozófiai alapismeretté kellene, hogy váljon: tudományból nem lesz erkölcs, következésképp a tudomány nem alkalmas az életünk szabályozására. 
    Az állítások és az erkölcsi szabályok közötti átmenetet a célok és preferenciák képezik, ezek vizsgálata előtt azonban szót kell ejtenünk az "igazság" típusairól és a velük kapcsolatos logikai buktatókról.

2018. november 15., csütörtök

Napi fix filó 8. rész

Mi a tudomány további két korlátja? 
Csak látható-tapintható adatokkal foglalkozik a műszaki fejlesztés érdekében, és nem az élet egészével. A tudomány segítségével kényelmi eszközöket fejlesztünk, amelyek tehermentesítik az életünket, rengeteg szabadidővel ajándékoznak meg bennünket. A tudomány azonban nem ad tanácsot arra, hogy mit tegyünk a nagy kényelmünkben, és mihez kezdjünk a rengeteg szabadidővel. 
    A technika elszemélytelenedést, elidegenedést okozhat, a kényelem unalmassá válhat, a tétlen idő depresszióhoz, szerhasználathoz, általános leépüléshez, korai halálhoz is vezethet – ahogy számos munkanélküli, illetve friss nyugdíjas példáján látjuk. 
    A tudomány eszközöket ad, amelyek boldogító alkalmazásához általános életbölcsesség is kell: az élet teljes megéléséhez hozzátartozik nem csak a mozgás és a tanulás, hanem hozzátartoznak egyebek mellett a finom ízek, a művészeti alkotások, a személyes kapcsolatok, egy elkötelezett heteroszexuális párkapcsolat, a család, a gyermekek nevelése, az unokák okítása, sőt a mindezekkel kapcsolatos problémák kezelése is. Jordan B. Peterson szép gondolata e témában, hogy az élet értelme, amire mindenki igényt tart, egyszerűen a személyes feladatok és felelősség vállalásából adódik. Nem célszerű eszközfejlesztésnél többet várni a tudománytól - csalódás lesz belőle. 
    Nézzük meg néhány példán, hogy mire képes a tudomány, és mire nem: a tudomány kifejleszti a televíziót, de nem tesz bele nézhető műsorokat; a tudomány kifejleszti az internetet, és akár a gyermekeinket nem kívánatos tartalmaktól védő programokat, de nem tölt fel valódi tájékozottságot nyújtó tartalmat; a tudomány kifejleszti a természetazonos aromát és az élelmiszer-adalék anyagokat, de ezeket kihagyatni már nekünk kell; a tudomány képes olyan zárt üzemet létrehozni, amely a pelyhes kiscsibéket futószalagon néhány hét alatt tojásrántottává és rántott csirkévé alakítja, de nem intézi el, hogy az ott dolgozók ne bolonduljanak meg; a tudomány elkerülhetetlenül kifejleszti a tömegpusztító fegyvereket, a génmódosítást és a klónozást, de hogy ebből ne legyen világvége, az már az emberiség etikai feladata; a tudomány előbb-utóbb kifejleszti a fenntartható kényelmi eszközöket is, de ezek többletköltségét már a fejlett világnak kell összedobnia a felzárkózó világ számára; a tudomány kifejleszti a 3D nyomtatót, de nem mondja meg, milyen a legegyszerűbb véletlenül létrejövő 3D nyomtató, amely véletlenül képes önmagát kinyomtatni, és véletlenül rendszeresen ki is nyomtatja. 
    A tudomány óriási fejlesztésekre képes, ezért tekintik sokan - tévesen - Mindenható Tudománynak, ám a műszaki fejlesztés az életnek csak egy szelete. 
    A tudomány ráadásul nem vezet etikához - erről szól a következő rész.

2018. november 14., szerda

Napi fix filó 7. rész

7. Milyen alapon feltételezzük, hogy a világ anyagi része szabályvezérelt, illetve hogy e szabályok felderíthetők? 
Az evolúció a jól sikerült kalandorságot jutalmazza: a ma látható életformák mind kockáztattak és nyertek. Ha nem kockáztattak, hátrányba kerültek, ha rosszul kockáztattak, kihaltak. Ami körülöttünk látható, az mind alkalmazkodó, kockáztató és nyertes létforma. 
    A szabályvezéreltség konstruktív, nyertes feltevés, mert ha bejön, előnyös, ha nem jön be, nem hátrányos, semmit sem veszítünk. Ugyanígy, konstruktív feltevés a szabályok felderíthetősége. A mindkettőt feltételező homo sapiensek versenyképesebbek lettek, jobban szaporodtak, így többségbe kerültek. 
    Az idegrendszerünk is ezt a konstruktív feltevést támogatja: Kant levezette, hogy az 1+1=2 szabályt minden ember belátja, külső bizonyíték nélkül! (Külső bizonyíték egyébként nincs is rá.) Az agyunk szabályokban gondolkodáshoz szokott. 
    Szabályalkotáshoz vezet az is, hogy mindent egy közös magyarázatra igyekszünk visszavezetni, legyen szó az anyag legkisebb összetevőjéről vagy a makro- és mikrofizika összeegyeztetéséről. Einstein meglátása, miszerint „mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben” a józan észhez köti az egységesítés kívánatos mértékét. 
    Az ókori görögökkel kezdődő technikai civilizációnk mottója: szedd szét; értsd meg a mechanizmusát; fejleszd tovább. Hogy ebbe az analitikus fejlesztő irányba indultunk, és nem pl. a holisztikus mágia felé, az alighanem a véletlen műve. De hogy átütő sikert értünk el ezzel a módszerrel, pl. a holisztikus mágiával próbálkozó civilizációkhoz képest, az már az evolúció logikája. 
    Amikor elvonatkoztatunk, akkor is szabályos rendszert feltételezünk: a rövid lábú asztalban és a hosszú lábú asztalban látunk valami közöset, ami indokolja, hogy ugyanazt a fogalmat használjuk mindkettőre. Egy nem szabályvezérelt világban mindennek csak a különbözőségét és egyedi, összefüggéstelen jellegét tudnánk tudatosítani. Nyelv nélkül, mivel elvont fogalmak hiányában nem lennének főneveink, minden egyes tárgyra egyedi tulajdonnevet kellene használnunk, így – ahány tárgy, annyi szó – nem lenne nyelvünk. 
    A fizikai kísérletek alapja, hogy hasonló helyzetben hasonló szabályok érvényesülnek, megismételhető módon. Hogy a szomszéd galaxist is a miénkhez hasonló szabályok irányítják, már nem tudjuk ellenőrizni, mégis kitartóan feltételezzük, mivel a Földön meggyőződtünk róla, hogy a szomszéd kontinensen ugyanazok a szabályok, mint a miénken. Ez esetben nagyvonalúan eltekintünk a téves általánosítás lehetőségétől. 
    Annyit tudhatunk e téren, hogy az evolúció és az agyunk is szabályalkotásra predesztinál, és hogy a valóság – technikai jólét formájában – mintha visszaigazolná a szabályok létét és egységességét. Mivel mindenki külső bizonyíték nélkül belátja, hogy 1+1=2, mivel lehetőség szerint mindent igyekszünk egy egységes magyarázatra visszavezetni, mivel szabályalapú fogalmaink vannak, mivel ezekre épülő nyelvet használunk, és mivel a tudományos vizsgálatok is következetesen érvényesülő szabályokat feltételeznek, e körülmények fényében ésszerűtlenül vetnénk fel a lehetőséget, hogy az anyagi világ esetleg nem egységes szabályok által vezérelt. Amiről pedig látjuk, hogy egységes, arról automatikusan tudjuk, hogy felderíthető, legalábbis bizonyos határok között. A világegyetem fénnyel vagy más sugártartományokkal „látható” területét vizsgálhatjuk, viszont ahonnét már nem jut el hozzánk fény/sugárzás, onnan nem jutunk adatokhoz. Ma itt a tudásszerzésünk elméleti határa. 
    Fontos megismételni, hogy nyugaton egyetlen hívő sem véli, hogy Isten szabálytalan világot teremtett volna; Isten létéről eltérnek a vélemények, de az anyagi világ szabályvezéreltségéről és a szabályok (Isten nélküli) felderíthetőségéről mindenki egyformán gondolkodik. 
    Ezek után rátérhetünk a tudomány további két korlátjára.

2018. november 13., kedd

Napi fix filó 6. rész

6. Miért mindegy, mit gondolunk a teremtésről? 
Mert akár így, akár úgy vélekedünk róla, a mindennapi életünket meghatározó tudomány egységes módszertanát mindannyian elfogadjuk. A módszertan kidolgozója pedig William of Ockham 13. századi angol ferences rendi szerzetes, akinek a hitével szemlátomást nem ütközött az Istent definíció szerint kizáró modell. 
    E szerint ha egy jelenségre Isten és egy természeti tényező is magyarázatot kínál, kötelesek vagyunk a természeti magyarázatot elfogadni. Sőt ha nincs természeti magyarázat, kötelesek vagyunk akár az idők végezetéig keresni. Istennek ily módon nincs esélye bekerülni egy tudományos modellbe, „ki van definiálva” a tudományból. 
    Mit kezdjünk ennek fényében azzal a véleménnyel, hogy X majd akkor hiszi el Isten létét, ha a tudomány bizonyítja? X jól tenné, ha megismerné a tudományos módszertant és következményeit. 
    Ockham módszertana elvi alapon kizárja Isten létének elfogadását – pontosabban elzárkózik attól, hogy érdemben vizsgálja ezt a kérdést. Mintha kijelentenénk, hogy a világ anyagi része szabályvezérelt(nek teremtetett), ezért Istentől (ha van) függetlenül felderíthető. A tudomány azt vizsgálja, hogy mire megyünk mi magunk, önerőből, a természettel, és ezáltal nagyon hasznos módszer. A tudománynak köszönhetjük a mindennapi életünket nagyságrendekkel kényelmesebbé tevő technikát, és az ennek következtében keletkezett rengeteg szabad időt, amelyben pl. ilyen posztokat írhatunk/olvashatunk. A világ emberi fejlesztése helyett Istennel érvelő civilizációk lemaradnak a fejlődésben. 
    A nyugati civilizációban élők (akár hisznek Istenben, akár nem) arra a kérdésre, hogy „Miért esik az alma lefelé?” sosem válaszolják, hogy „Mert Isten lehúzza.”. Istennel a világ összes kérdését nagyon egyszerű lenne megválaszolni – ám ha így tennénk, leállna a gondolkodás és a fejlődés. A nyugati civilizáció viszonylagos technikai és műveltségbeli előnye jelentős részben Ockham és az általa kidolgozott módszertant alkalmazók érdeme. 
    Miközben a tudomány – indokoltan és megérdemelten – irányadóvá vált a mindannapi életünkben, minimális a tudományos módszertanra rálátással rendelkezők száma. Fontos lenne tanítani, hogy a tudomány illetéktelennek definiálja magát Isten vizsgálatára, de ez nem Istenről szól pro vagy kontra, hanem az önállóan fejlesztő ember mozgásterének tágításáról. 
    A tudomány két további korlátjára érdemes rálátást nyernünk ahhoz, hogy reálisan gondolkodjunk az eredményeiről és lehetőségeiről. 
    Mielőtt azonban erre rátérnénk, egy sokkal alapvetőbb feltevést vizsgálunk meg: miből gondoljuk, hogy a világ anyagi része szabályvezérelt, illetve hogy e szabályok felderíthetők?

2018. november 12., hétfő

Napi fix filó 5. rész

5. Hogy kezdődhetett el az evolúció? 
Az intellektuálisan becsületes válasz, hogy nem tudjuk. Sőt tudjuk, hogy elvi okból nem tudhatjuk: ha Isten indította el az evolúciót, ezt tudományos megközelítésben sohasem tehetjük irányadó elképzeléssé, mivel a tudomány köteles Istennel szemben természeti alternatívát keresni. Nem fordulhat elő, hogy a tudomány Isten-szerű jelenségre bukkanva megelégedjék egy Istent tartalmazó magyarázattal. Másrészt, az élet mesterséges elindításával régóta próbálkoznak sikertelenül, és ha egyszer sikerülne, abból nem adódna olyan következtetés, hogy az élet tehát így keletkezett. 
    Megismerésünk szempontjából épp 50% annak esélye, hogy az első egysejtűt Isten teremtette, és annak is, hogy az első egysejtű természeti tényezők összjátékának hatására, véletlenül keletkezett. 
    Fontos leszögezni, hogy ez a kérdés kívül esik az evolúció témakörén. Az evolúció nem csak választ nem kínál rá, hanem még munkafeltevése sincs e téren. Ha valaki közelebb szeretne jutni a rejtély lényegéhez, végiggondolhatja, mitől akar egy véletlenül élővé vált szerkezet programszerűen táplálkozni és szaporodni. Egy életre kelt miniszámítógép honnan tudná, hogy ennie és szaporodnia kell, hogy sikeres túlélő utódai mai létformaként fennmaradjanak? Ha komolyan vesszük az élet természetes keletkezésének koncepcióját, ezt nem tekinthetjük alapértelmezettnek, különben kimondatlanul máris feltételezünk egyfajta gyári programozói beavatkozást. 
    Továbbá, a törekvés mellé anyagcsere és szaporodási rendszer is kell, amelynek definíció szerint már az első egysejtűben teljesen kifejlett formában kellett jelen lennie. Nem lehet félig táplálkozni, sem félig szaporodni... A szaporodással kapcsolatban pedig képzeljük el azt a lehető legegyszerűbb, véletlenül keletkezett 3D nyomtatót, amely véletlenül ki tudja nyomtatni önmagát, és rendszeresen ki is nyomtatja. Ez a gondolatmenet természetesen nem a válaszhoz vezet el, hanem talán a rejtély nagyságrendjének belátásához. 
    Az evolúcióról folytatott heves viták abból a kettős félreértésből szoktak kiindulni, hogy az evolúció ütközik a hittel, ezért választanunk kell: vagy az egyik, vagy a másik. Egyrészt, az evolúció csak a bibliai teremtéstörténettel ütközik, a Bibliára pedig nem áll, hogy vagy betű szerint igaz, vagy sehogy. Másrészt, az evolúciós modell csak Ádám, Éva és az élőlények mai formában teremtését teszi valószínűtlenné, az első egysejtű teremtése összefér vele. 
    Attól függően, hogy feltételezzük-e a teremtést, két külön logikai útvonalon indulunk el - vélhetnénk, ám tévednénk. Ugyanis, tudományos értelemben, mindkét útvonal ugyanarra halad.
Folyt. köv.

2018. november 11., vasárnap

Napi fix filó 4.a rész

4.a Mi tesz bennünket emberré? 
Az állatok nem ismerik az elvont fogalmakat és ami az elvont fogalmakból következik: nem képesek értelmezni a múltjukat, jelenüket, jövőjüket. Nem tudnak tervezni, hanem intuitíve sodródnak erre-arra, túlélésre optimalizált módon. A vadászó farkasfalka úgy működik együtt, ahogy egy rögbicsapat együtt rögbizik: örökölt készségekkel, begyakorlott mozdulatokkal; de a farkasoknak nincs fogalmuk rá, hogy épp vadásznak. Az állat és az ember cselekedeteinek külső megjelenése gyakran hasonlít vagy akár egyforma, ám az állatból hiányzik az értelmező tudat. 
    A lényegi különbség, hogy az embernek absztrakt világképe és ebből adódó lelkiismerete van, az állatnak meg egyik sincs. A lelkiismeret arról tájékoztatja az embert, hogy a magatartása mennnyiben tér el az ideálisként elképzelt magatartástól. A különbség belső feszültséget, némi neurózist okoz. Ez az enyhe neurózis teszi lehetővé a társadalmak, civilizációk kialakulását és fennmaradását. Lelkiismeret nélkül nagyobb embercsoportok nem tudnának együttműködni. 
    Már Kant levezette, hogy igazmondás nélkül rövid úton összeomlana előbb a gazdaság, aztán a társadalom, majd vele az emberiség. Darwin modelljéből és az agykutatás adataiból pedig pontosításig tartható munkafeltevésnek tűnik, hogy az evolúció egy pontján a homo sapiens agyában kialakult a prefrontális kortex (a homloklebeny elülső része), amelyben a tudat és a lelkiismeret működik. Egyik állatban sincs ilyen funkciójú agyi terület. 
    Kijelenthetjük, hogy a lelkiismeret tesz bennünket emberré (és nem az emlékezet vagy az IQ, amelynek egyes mechanikus elemeivel az állatok is rendelkeznek). 
    A következő kérdés: hogyan kezdődhetett a mai emberlétünkhöz vezető folyamat?

2018. november 10., szombat

Napi fix filó 4. rész

4. Hogyan jutottunk olyan állapotba, amelyben szabadon elvonatkoztathatunk a napi túlélés szempontjaitól, és akár emberlétünkön kívüli nézőpontot vehetünk fel? 
Az evolúciós modell szerint a lehető legegyszerűbb szervezetek túlélési versenyében fokozatosan egyre bonyolultabb szervezetek alakultak ki, míg a folyamat az emberrel elérte a csúcspontját. 
    A kíméletlen versenyben a túlélő nem a legszebb, legaranyosabb vagy a legszelídebb, nem is a legvadabb vagy a leggátlástalanabb, hanem a túlélésre leginkább alkalmas létforma lesz. Ez tautológia, azaz szóismétlés: a túlélő az, aki túlél. E tautológia potenciálisan embertelen üzenete, hogy a túlélés szentesíti a módszert, a túlélőn pl. erkölcsi szempontokat számon kérni tájékozatlan elképzelés: aki ilyet tesz, nem értette meg az evolúció lényegét. 
    Mivel az ember az intelligenciája révén túlélési előnybe került, ennek birtokában tovább fokozhatta előnyét, így elérte a külső nézőpont felvételéhez szükséges luxuspozíciót. Már nem kell napi szinten a túlélésért aggódnia, mint az összes többi fajnak. Ez teszi lehetővé, hogy ráérő idejében felhőasztal modellt alkosson, komolyan vegye, és közben ne pusztuljon ki. 
    Ezen a ponton érdemes egy rövid kitérő keretében tisztázni, pontosan mi a különbség az ember és a többi élőlény között. Mit tud az ember, amit egyetlen más faj sem?

2018. november 9., péntek

Napi fix filó 3. rész

3. Milyenek vagyunk (az entitások kettős érzékelésének tükrében)? 
Mint az első részben megállapítottuk, az entitások érzékelése terén nem egyszerűen észleletekről és azok feldolgozásáról beszélhetünk, hanem az észleleteink két eltérő feldolgozási módjáról. Az egyik mód a hétköznapi észből kiinduló belső nézet, a másik pedig az emberi léttől elvonatkoztató külső nézet. Milyen természetűnek mutat ez bennünket? 
    Sok ezer éves intuíció, hogy az ember mintha kettős természetű lenne. Számos ellentétpárral igyekeztek már megragadni a kettősség lényegét: idea és annak árnya; ösztön – értelem; test – lélek, stb. Ezek a fogalmak megközelítik, de nem írják le megnyugtatóan a sajátos jellegünket. Végül Darwin evolúcióelmélete meghozta az áttörést, felvetve, hogy az idegrendszerünk a törzsfejlődés túlélési logikája szerint fejlődhetett sok millió éven át, a nagymajmokéhoz hasonlóra. Egy ponton azután – még kiderítendő okból – szert tettünk az elvont gondolkodás képességére, amellyel nem egyszerűen túlélési előnybe kerültünk az összes többi fajhoz képest, hanem részben az evolúció fölé emelkedtünk, függetlenedtünk a napi túlélés problémáitól, és egymásra épülő műszaki vívmányainkkal megkezdtük a világegyetem meghódítását. 
    Mielőtt a hübrisz elragadna minket, rögzítsük: csak a napi túlélési problémáktól, és nem az ökoszisztémától váltunk függetlenné, időről időre meg kell vizsgálnunk, hogy továbbra sem veszélyeztetettek-e fajunk hosszú távú létének alapjai. Legtöbbünk esetében elhanyagolható annak esélye, hogy holnap egy grizzly ebédjeként végezzük, a globális felmelegedés azonban holnapután könnyedén megtizedelhet bennünket. A gyermekvállalás hiánya és a kényelmi abortusz anomáliája pedig holnapután-után sodorhatja végveszélybe a civilizációnkat. Ezért jó okunk van őrizkedni a hübrisztől. 
    Darwin elméletét többféle irányból vitatják, de ha egy modell plauzibilitását az általa megválaszolt kérdések arányával mérjük, az evolúciós modell a lehető legpontosabbnak, legéleslátóbbnak tűnik. A kételkedő olvasót az evolúciókritika figyelmes tanulmányozására biztatom. 
    Ezek után rátérhetünk a következő kérdésre: vajon hogyan jutottunk olyan állapotba, amelyben szabadon elvonatkoztathatunk a napi túlélés szempontjaitól, és akár emberlétünkön kívüli nézőpontot vehetünk fel.

2018. november 8., csütörtök

Napi fix filó 2.a rész

2.a A kettős érzékelésről 
Indokolt-e érzékelésnek neveznünk a „felhőasztal” modelljét eredményező folyamatot? Hiszen szabad szemmel tömörnek látjuk az asztalt, a fejünkkel is annak érezzük. Elektronmikroszkóppal kell vizsgálnunk ahhoz, hogy atomfelhőként kezdjünk róla beszélni. Mióta eszköze az érzékelésünknek az elektronmikroszkóp? Amióta a tudomány fajsúlyos tényezővé vált a kultúránkban: az ókori görögök is keresték az anyag „végső” modelljét, már ők is elvonatkoztattak a szabad szemmel nyert adatoktól; vizsgáló eszközeink időközben fejlődtek, a tudomány legfontosabb eredményei pedig beépültek az alapfokú oktatásba, így egy magát iskolázottnak tartó felnőtt köteles ismerni és figyelembe venni a tudományos-intellektuális modelleket. Indokoltan mondhatjuk tehát, hogy egy iskolázott felnőtt a „lelki szemeivel" atomfelhőnek látja az asztalt és fényhullámhossznak a színt, illetve hogy intellektuális meggyőződése szerint az asztal atomfelhő, a szín pedig fényhullámhossz. 
    Megjegyzendő, hogy a tömörasztal modell sem csupán közvetlen érzékszervi adatok eredménye, már e modell kialakításában is szerepet kap az adatokat feldolgozó és azoktól elvonatkoztató intellektus. (Egy tárgyat a jellemzői, illetve funkciója alapján más tárgyakkal azonos kategóriába sorolni intellektuális művelet. Továbbá intellektuálisan teszünk különbséget az üvegasztal és a szappanbuborék szemre hasonló felülete között, úgy összegezve a tapintási tapasztalatainkat, hogy az egyik tömör és stabil, a másik pedig nem.) A tömörasztal modell megalkotásához elég a természetes látásunk-tapintásunk és intellektusunk, míg a felhőasztal modellhez ezek mellett elektronmikroszkópra (vagy vele egyenértékű eszközre) is szükség van.

2018. november 7., szerda

Napi fix filó 2. rész

2. A fényeffektus 
A látás az egyik legfontosabb észlelési módunk, a fény és a színek óriási testi-lelki hatást gyakorolnak ránk. 
    Régóta ismert a fizikából, hogy amit színeknek látunk, az „valójában” különböző hullámhosszúságú fények visszaverődése a tárgyakról. Ez megmagyarázza a prizma működését, a szivárvány jelenségét. De nem segíti a festészet befogadását, a divattervezést vagy a virágkötészetet. 
    Ha érteni szeretnénk az eső és a napfény kölcsönhatásaként megjelenő gyönyörű szivárvány kialakulását, hasznos hullámhosszokban gondolkodnunk. (Bár a jelenség elsősorban épp a színei szépsége miatt érdekel bennünket.) Ha csodálni szeretnénk Leonardo La Giocondáját, akkor viszont semmi előnye a hullámhosszban gondolkodásnak. 
    A fény külső nézetből való vizsgálata teszi lehetővé az üvegszálas optikai kommunikációt: a színek csodálata helyett moduláljuk a fény hullámhosszát, és ezáltal óriási adatmennyiséget tudunk továbbítani egy-egy vékonyka kábelen. E nélkül a mai hálózatos világ nem létezhetne, illetve sávszélesség híján nem működne. A külső nézőpontú modell létfontosságú az üvegszálas hírközlés, illetve általában a műszaki fejlődés szempontjából. 
    Hol elvont külső nézőpontot veszünk fel, hol meg konkrét belsőt, és a gyakorlati hasznosságon kívül nem találunk más szempontot arra, hogy mikor melyiket alkalmazzuk. Mindkét megközelítés érvényes és hasznos lehet... a maga területén... csak épp köszönő viszonyban sincsenek egymással... és nem tudjuk őket összhangba hozni. 
    A tárgyakat atomfelhőnek tartani veszélyes lehet egy őrült kalapácsos gyilkosra gondolva, ám a „túlzottan” elvont külső nézet letiltása több problémát okozna, mint amennyit megoldana, és leállítaná a műszaki fejlődést. Az entitások kettős érzékelésének dilemmájával célszerű együtt élnünk. 
    Hasznosan vethetjük viszont fel a kérdést, hogy milyenek vagyunk a kettős érzékelés fényében, vajon hogyan lettünk ilyenné, és ennek tudatában hogyan optimalizálhatjuk a viselkedésünket. Előbb azonban tisztázzuk: érzékelés eredménye-e a „felhőasztal” modell?

2018. november 6., kedd

Napi fix filó 1. rész

(Filozófia napi részletekben.
    A világ végső kérdései emberi nézőpontból paradoxonrengetegbe futnak (bővebben lásd: Paradoxonok könyve). Ez azonban nem akadályoz minket abban, hogy következetesen és a hétköznapi élet szempontjából hasznosan gondolkodjunk róluk.)

1. rész A szubsztanciák kettős felfogása 
A hagyományos filozófiában szubsztanciának nevezik a világ számunkra elkülönülő egységeit: egy szék, egy asztal, egy ló, egy cseresznyefa szubsztancia, amelynek anyaga és egyedi jellegzetessége, lényege van. Mai nyelvhasználattal inkább entitásnak nevezhetjük a tárgyakat/élőlényeket. 
    Külső tudományos nézetben az entitások atomfelhők, a közöttük található „űr” pedig ritka atomköd. A számunkra egybefüggőnek tűnő anyagok meglepően ritka atomszerkezettel rendelkeznek. Elképzelhetjük, amint a borsónyira nagyított vasatomok között átfér a kezünk, a testünk, meg egy emeletes ház. Képzeletben könnyedén áttolhatjuk a karunkat a vasajtón. 
    Ha azonban egy közelünkben totyogó kisgyerek megbotlik, beveri a fejét az asztalba, és sírni kezd, eszünkbe sem jut az atomfelhő-elmélet. Ösztönösen odaugrunk, felkapjuk, vigasztalni kezdjük. A valóság számunkra érzékelhető változatában az asztal nem lyukacsos felhő, hanem tömör és kemény, a fejet beleütni fáj. „Tudja” ezt mindenki, aki volt már totyogó. 
    Csecsemőkorunktól játékra szocializálódva hozzászoktunk, hogy az izgalmas gondolatkísérleteket megkülönböztessük a valóságtól: egy tudóstól elfogadjuk, hogy a tárgyak anyaga atomfelhőként is modellezhető, de nem mentenénk fel egy kalapácsos sorozatgyilkost, aki arra hivatkozik, hogy tudományos kísérlet keretében vizsgálta a kalapácsnak nevezett atomfelhő és az emberi fej nevű atomfelhő különböző interakcióinak eredményét. Általában tudjuk, mi a különbség a játékos gondolkodás és a közveszélyes őrültség között, a dolgok „végső” természetéről folytatott elmélkedés azonban relativizálni látszik e határvonalat. 
    A hagyományos megközelítés is különbséget tesz az észleletek és az őket értelmező ész között, mai ismereteink fényében azonban nem adatokkal és azok értelmezésével, hanem – a felhőasztal és tömörasztal formájában – két teljesen különböző, egymással köszönő viszonyban sem lévő valóságmodellel van dolgunk. 
    Ha számszerűsítenénk a kalapács és az emberi fej nevű atomfelhők sűrűségét, szignifikáns különbséget találnánk a kettő között, ami indokolja, hogy találkozásukkor épp a fej, és ne a kalapács nevű felhő sérüljön. Az ütközésük sebessége pedig bonyolult leírással összefüggésbe hozható egy elkövetőnek nevezhető ember akaratlagos cselekvésével. De mi indokolná, hogy ilyen bonyolultan, a hétköznapi élettől ennyire eltávolodva gondolkodjunk? 
    Mennyivel egyszerűbb és praktikusabb úgy fogalmazni, hogy X annak tudatában verte kalapáccsal fejbe az áldozatát, hogy az illető ebbe belehalhat. Vagy ha nem volt ennek tudatában, általános elvárás szerint tudatában kellett volna lennie, tehát felelősségre vonható. Csak az így fogalmazó bíróság működőképes - és még így sincs könnyű dolga. Egy atomfelhőkben fogalmazó bíróság a gyakorlatban soha senki bűnösségét nem tudná megállapítani, működése életidegenné válna. 
    Mégis, elhamarkodottan jelentenénk ki, hogy helytelen (netán veszélyes) a valóság entitásait atomfelhőként modellezni, ezzel ugyanis figyelmen kívül hagynánk az elvont gondolkodás hasznosságát, lemondanánk a tudomány eredményeiről, és nem tudnánk mit kezdeni a fényeffektussal. Erről szól a holnapi rész.