2010. július 31., szombat

Kultúrák és világnézetek versenye

Úgy élnék Új Zélandon/Izlandon/Ausztráliában! - hallom sűrűn.
Az amerikai demokrácia az igazi, Bécsben a legjobb minden, Angliában fénysebességgel járnak a vonatok, Indiáé a legemberibb kultúra. A buddhizmus a legszelídebb "vallás", az iszlám a legtisztább hit, a kereszténység a szeretet legönzetlenebb tanítása - és még sorolhatnám az egyszerűsítő és túlzó állításokat. A valóság más és bonyolultabb, ahogy a fenti vélemények ellentáborától bármikor értesülhetünk.

Ha a világ valamely országa tutira a legszuperebb hely lenne, mindenki ott akarna lakni. Az, hogy nem lakik mindenki egy országban, annak bizonyítéka, hogy a vonzó tulajdonságok mellett mindig akad annyi negatívum, ami eltántorítja a jelentkezőket. Izland zord és gyönyörű, de több generáció kell hozzá, hogy befogadják a kívülről beköltözőt. India ugyancsak gyönyörű, de a szegénység, kígyók és bogarak elveszik a mindennapok szépségét. Kína egzotikus ételekkel és tudományokkal vonz, de elnyomja és értéktelennek tartja az egyént. Az arab világ szilaj és férfias, de elég egy rossz szó a prófétáról, hogy halállal fenyegessenek. Svájc rendezett és gazdag, viszont rideg és barátságtalan. Olaszország barátságos, pasztellszínű és festői, de nem a megbízható műszaki termékek hazája, hogy az ügyintézés nehézségeiről ne is beszéljünk.

A vallásokkal és világnézetekkel meg az a helyzet, hogy a jó ember nagy hülyeségekből is okosságot, nagy erőszakosságból is szeretetet teremt, a rossz ember kezében pedig fegyver lesz a kenyér, és visszájára fordul a legszebb gondolat. Lehet fejtegetni a vallások/világnézetek különbségeit, erényeit, veszélyeit, de a mindennapokban egyik sem valósul meg következetesen, tökéletesen, homogén módon. A nagy összevisszaságban mindenhol vannak szentek, vannak bölcsek, vannak ugyanakkor balgák, és vannak gazemberek is. Ezért nem vált egyeduralkodóvá egyik vallás/világnézet sem, holott az évszázadok során lett volna rá idő.

Senkit nem beszélek le a világlátásról, sőt. Tanuljunk nyelveket, ismerkedjünk meg a kultúrákkal, együk más konyhák ízeit. De ne gondoljuk, hogy a szomszéd rétje sokkal-sokkal zöldebb. Ki-ki a saját hazáját tudja igazán, őszintén, jólesően és generációkon át tartóan felvirágoztatni.

Tabuk nélkül az abortuszról

Az abortusz (művi terhességmegszakítás) elméleti megítélése nagyon egyszerű: a magzat a fogantatásától ember, emberi jogai vannak, tehát nem szabad megölni. Az ügyet a gyakorlat teszi bonyolulttá: az anyának is vannak jogai, ezek ütközhetnek a magzat jogaival; az anyák egy része bármilyen módon és áron kész szabadulni a benne fogant élettől - az egyszerű tiltás nem segít; ráadásul a nem kívánt gyermekek életesélyei lényegesen rosszabbak az átlagnál.

Miért állítom, hogy a magzat a fogantatásától kezdve ember? A petesejt és az ondósejt még nem ember, de ha egymásba olvadnak, és osztódni kezdenek, az már egy új emberi élet. Az embrió emberi DNS-sel rendelkezik, ez egészen a haláláig meghatározza a személyazonosságát. Az első sejtosztódástól kezdve csak mennyiségi, és nem minőségi változások történnek: az embrió beágyazódik a méhfalba; kialakulnak a szervei; megszületik; növekszik; felnőtté válik; gyerekei születnek; megöregszik; meghal. A fogantatás után már nincs egyetlen olyan mozzanat sem, amire azt mondhatnánk, hogy na! eddig sejtcsomó volt, de most már ember. Más élőlények esetében fel sem merül hasonló megfontolás. Nem mondjuk, hogy a tojásban lévő csirkeembrió nem csirke; nem mondjuk, hogy az ebihal nem a békalét fejlődési fázisa; nem mondjuk, hogy a hernyó nem a pillangólét előkészítő alakja. Az emberi magzat a fogantatásától kezdve örökölhet a születése előtt elhunyt apától, és a bíróság nem kötözködik, hogy "sorry, az örökös ötnapos korában még nem volt ember". Aki szerint ez értékválasztás kérdése, és a magzat döntésünk szerint vagy ember vagy nem, próbálja megmagyarázni, mitől lesz hirtelen emberré éppen 12 hetes korában, ha fogantatásakor még nem volt az.

Miért e felhajtás a magzat emberléte körül?

Az emberi élet sérthetetlen, (mivel a sajátjához mindenki ragaszkodik, és az egyéni életigény csoportszinten kizárólag a többi ember élethez való jogának tiszteletben tartásával biztosítható), ám egy baba érkezése nem minden helyzetben öröm (pl. ha a nőt megerőszakolták, ha válni készül, ha még csak kamasz, ha a baba talán örökletes betegséget hordoz, ha az anya egészségét/életét veszélyezteti). Természetes emberi törekvés, hogy az ilyen helyzetekre megoldást keresünk. Ha a magzat nem ember, akkor törvényesen kiiktatható, akkor a kivitelezés egészségügyi rutinfeladat (az "egészség" itt nyilván nem a babáéra vonatkozik). Ha ez minden szempontból stimmel, akkor - legalábbis a felnőttkor idejére - sikerült megoldanunk a görög filozófusok fő bánatát: az ember nem teljesen szabad, mert a cselekedeteit, életmegnyilvánulásait elkerülhetetlen következmények kísérik. (Azaz ha férfi és nő közösül, abból jó eséllyel gyermek születik; Platón többek között ezzel bizonygatja a férfiszerelem magasabbrendűségét - t.i. nem rejlik benne a gyermekszületés kockázata.) Mindez a múlté. Hurrá! Repülni már tudunk, csak az örök földi élet felfedezése van hátra, és a tudomány hamarosan nyilván ezt is megoldja.

Makulátlan elménk már-már örök ragyogását azonban beárnyékolja az a körülmény, hogy a magzat életének első percétől emberi DNS-sel, azaz személyazonossággal rendelkezik. Az anya döntési szabadsága mellett síkra szállók fő érvét - miszerint csak a megszületett embert illetik meg az emberi jogok - padlóra küldi az abortuszt legliberálisabban szabályozó amerikai államok joggyakorlata: a legmegengedőbb törvény is maximum 24 hetes korig engedélyezi az abortuszt, mondván, hogy akkortól a gyerek már a méhen kívül is életképes, koraszülöttként életben tartható, tehát az élete az övé.

Ugyancsak az abortusz ellen szól az a gondolatmenet, hogy a megszületett gyereknek közmegegyezés szerint joga van az élethez, ám e jog csak akkor biztosítható, ha hagyjuk megszületni. A magzat az emberi élet csírája, a fogantatás pillanatától benne van mindaz, ami a későbbi emberben kifejlődik. Semmi nem kerül bele utólag, amitől minőséget váltana, amitől hirtelen emberré válna. Technokratikus kiiktatása mind erkölcsileg, mind jogilag védhetetlen. A görög filozófia létdilemmái enyhíthetők (lásd fogamzásgátlás), de végérvényesen, sterilen nem küszöbölhetők ki az életünkből.

Jóllehet az abortusz az élethez való emberi jog megsértése, egyes kategóriáit - a kisebbik rossz választására hivatkozva - mégis megengedhetőnek tartom. Be kell látni, hogy sem joggal, sem erkölcsi előírásokkal nem tudunk egzakt rendet teremteni az emberiségben, például egyes fájdalmas helyzetekből nem tudunk semmiféle agymunkával fájdalmatlan és minden érintett számára egyformán igazságos helyzetet előállítani. Melyek ezek a kategóriák?

A magzat nemi erőszak eredménye

Az anya számára feloldhatatlan kettősség, hogy gyűlöli az erőszaktevőt, de a hormonháztartása arra készteti, hogy szeresse a gyerekét. 1945 után az orosz katonák által megerőszakolt magyar nők tömegesen vetették el a magzataikat, és én nem formálok jogot arra, hogy ezt helytelenítsem. Azt sem állítom, hogy helyesebb lett volna megtartani, felnevelni vagy állami gondozásba/örökbe adni őket. Ezt a döntést az anyára bízom. A nemi erőszak durva beavatkozás a pár- illetve apaválasztás folyamatába, és amint megtörtént, attól kezdve csak többféle rossz lehetőség közül lehet választani. Külön kutatást igényel, hogy milyen káros személyiségfejlődési hatásokkal jár az anya traumája és ambivalens viszonya a csecsemőhöz, továbbá hogyan dolgozza fel az örökbeadott gyerek a terhes múltat, ha értesül róla - vagy hogyan sejti meg, ha nem értesül. Nem mondom, hogy az abortusz feltétlenül a kisebbik rossz. Csak annyit mondok, hogy ezt egyedül az anya illetékes eldönteni.

A magzat súlyosan károsítja az anya egészségét vagy veszélyezteti az anya életét

Például két császármetszés után harmadszor is teherbe esik az anya, és a harmadik császármetszés már az életébe kerülhet, tehát élet áll élettel szemben. Az életadás evolúciós parancs, de nem kötelez az anya élete árán. Ebben az esetben az anya és a család döntsön, de a család akadályozza meg az anya indokolatlan önfeláldozását.

A magzat örökletes betegséget vagy súlyos születési rendellenességet hordoz

Ha nagy biztonsággal kimutatható, hogy a baba nyitott gerinccel vagy korai halálhoz vezető rendellenességgel születik, akkor ugyancsak az anyára bíznám a döntést. Sajnos mire az ilyesmi biztonsággal kiderül, addigra a magzat már a legtöbb országban túl van az abortuszra engedélyezett időn. A korai diagnosztikai vizsgálatok eredménye nem megbízható. Mit tegyen az anya, ha 30% esély van arra, hogy a gyerek nyitott gerinccel születik? Más szóval 70% esély van arra, hogy a magzat egészséges. Ez tragikus dilemma, nincs rá jó válaszom. Mivel a vitaminoknak köszönhetően szerencsére egyre ritkábban fordul elő (és az abortuszoknak csak kis százalékát végzik ilyen megfontolásból), az anyaé lehet a döntés.

Mit tegyen az anya, ha a baba várhatóan Down-kóros, súlyos mozgássérült, vak, siket, stb.? Egyfelől érvelhetünk így: a gyerek életminősége olyan komoly veszélyben van, hogy talán jobb neki meg sem születni. Másfelől azonban a Down-kórosok ma már teljes értékű életet élhetnek, a mozgássérültek csontrendszerét kiváló ortopéd sebészek műtik az átlagoshoz közelítő állapotúra, és az akadálymentesítés még a műthetetlenül mozgássérültek életét is sokkal könnyebbé, vidámabbá, emberibbé teszi. A vakság/siketség ugyan legfeljebb genetikai vizsgálatokkal mutatható ki előre, de hamarosan lesznek ilyen tesztek, így már ma gondoljunk bele, hogy a vakokat a többi érzékük és az értelmük szokatlan élességével kárpótolja a természet, a siketek kommunikációját pedig a jelbeszéd teszi nemcsak teljessé, hanem többé-kevésbé világszerte érthetővé. (Aki kételkedik a vakok életminőségében, nézze meg a budapesti "Láthatatlan" kiállítást.) Jobb lenne nekik meg sem születni? Előfordul, hogy az ember elkeseredetten azt kívánja, bárcsak ne született volna meg - azonban igen ritkán ragaszkodik e futó gondolat következményeihez. Ráadásul a Down-kór, mozgássérültség, vakság, siketség és más, veleszületett fogyatékosság egyszerűen nem szerepel az öngyilkosságok indítékai között. Ennek fényében javaslom, hogy a "szegénynek jobb meg sem születni" mottó hívei vizsgálják felül az álláspontjukat.

Emlékeztetek arra, hogy a fenti esetek összesen az abortuszok kevesebb, mint 10%-át teszik ki. Az alábbi kategóriákban (azaz az esetek legalább 90%-ában) helytelenítem az abortuszt.

Az anya kamasz

A leányanyák sorsa ma már nem sanyarú, nagyobb nehézség nélkül eltarthatják a gyermeket, nem lesz belőlük számkivetett, utcanő, stb., mint az előző évszázadokban. Ilyen esetekben a kisebbik rossz a baba kihordása és örökbe adása, különösen, ha megfontoljuk, hogy az örökbefogadók akár a nagyszülők is lehetnek.

A család nehéz körülmények között él

Régen a túlnépesedett család éhezésre ítélte magát, vagy akár éhen is halhatott. A fejlett világban ez ma már nem fordulhat elő. A család nem köteles újabb gyermeket vállalni, de simán örökbe adhatja a babát, és ezzel megoldódik a helyzet. A legtöbben évekig várnak örökbe fogadható gyerekre, számukra és a baba számára is az a jó, ha az anya vállalja a szülést. A fejlődő világban sok helyen éheznek, viszont mindenhol rendelkezésre áll a fogamzásgátlás. Az abortusz nem helyettesítheti a családtervezést. A fejlődő országok kormányai sokszor tiltják, sőt szigorúan büntetik a külföldre történő örökbeadást, pedig az sokkal jobb megoldás az abortusznál. Íme egy újabb terület, ahol az ENSZ/UNICEF/jogvédelem eredményesen dolgozhat.

Az anyának momentán nincs kedve gyereket szülni

A szex természetes kockázata (még védekezés mellett is) a gyermek születése, ezért aki nemi életet él, az nem játszhat orosz rulettet a gyermekével. Az anyát a későbbi szociális ellátások elvesztésének fenyegetésével kötelezném a baba egészsége szempontjából elvárható megfontolt életmódra és a szülésre. Olyan ez, mint ha autóba ül az ember, de valamilyen megfontolásból nincs kedve a jobboldalon vezetni. A rendőrség (nagyon helyesen) gondoskodik róla, hogy ne játszhasson mások életével. Megfontolandó, hogy a nemi életet is háttérismeretekhez kéne kötni. A nagy cél (t.i. a szex a legnagyobb örömforrás) érdekében valószínűleg mindenki hajlandó lenne elvégezni egy külön tanfolyamot, és letenni a szexuális érettségit.

---

Tiltás vagy pozitív reklám

Az ember opportunista lény abban az értelemben, hogy a saját kényelmét és szűk, rövid távú szempontjait többnyire fontosabbnak tartja az elveknél. Az angyalcsinálásnak évezredes (bár marginális) hagyománya van, és folyamatos rá az igény. Ezért törvényileg felesleges betiltani, az csak föld alá kényszerítené a tevékenységet. Inkább vonzóvá kéne tenni az anyaságot: a gyermek fontos érték a társadalom számára, az örökbefogadás rendezett hátteret biztosít az egészséges fejlődéshez. Ki ölné meg a gyerekét inkább, mint hogy jó körülményeket, életlehetőségeket biztosítson számára? Első lépésként utóbbiról kell nagy biztonsággal gondoskodnunk (a gyermekotthonok kiürítésével, a leendő szülők szakképzettségén + jólszituáltságán túlmutató személyiségvizsgálatokkal, felkészítéssel), azután meggyőzni az anyákat arról, hogy születendő gyermekük boldog, egészséges, kiegyensúlyozott lesz, ha örökbe adják.

Emancipáció és abortusz

A nők egyenjogúsága alig száz éve van napirenden, és kb. ötven éve vett csak komoly lendületet. Régen a nők nem szavazhattak, megélhetésük a férjük jövedelmétől és jóindulatától függött, a házasságból kilépve a gyerek a férjnél maradt, a nők pedig a párialétbe hullottak. Ebben a háttérben érthető, hogy az abortuszt fontos jognak, egyenesen a nőket körülvevő ketrec kulcsának tartották az egyenjogúság harcosai. Nagyot fordult a világ: a nők már szavazhatnak, el tudják magukat tartani, válás esetén a gyermek a nőnél marad, a nők gyermektartást (egyes országokban feleségtartást is) kapnak, gyermeküket egyedül nevelő szülőként további kedvezményekben részesülnek. Az abortusz ebben az összefüggésben már nem a szabadság záloga, hanem túlhaladott barbárság.

Rabszolgaság, apartheid, abortusz

A rabszolgaság és az apartheid megítélése hasonlít az abortuszéhoz: épeszű embertársaink közül nagyon kevesen tartották/tartják igazságosnak és méltányosnak, de mivel gazdasági/kényelmi megfontolásokból nem lehetett megszüntetni, elődeink igyekeztek valahogy megindokolni. Jobb híján úgy, hogy a feketék nem teljes értékű emberek. Vagy úgy, hogy a méhen belüli magzat a fejlődése első 12-24 hetében még nem ember. Botcsinálta állítás mindkettő. A rabszolgaság már megbukott, az apartheid véget ért, ideje véget vetni a kényelmi abortusznak is. Az emberiség jóléte elérte azt a fokot, hogy a javak igazságosabb elosztásával minden rászorulóról gondoskodhatunk, ráadásul a feleslegesnek érzett magzatot valahol nagy szeretettel várja egy örökbefogadó szülőpár.

Egyház és abortusz

Az egyház nem abortuszellenes, hanem életpárti. Jelentős különbség. A pápa nem az AIDS terjedését segíti Afrikában a gyermekek elfogadásának hirdetésével, hanem a monogám szeretetkapcsolatban fogant gyermekek vállalását propagálja. A keresztény üzenet így szól: monogámia + házasságon belüli szex. A világi üzenet: szex bárkivel + védekezés. Ha valaki a világi módszert védekezés nélkül alkalmazza, az könnyen AIDS-et kaphat, de ehhez a pápának semmi köze.

Halálbüntetés kontra abortusz

A kettő között vannak párhuzamok és ellentétek is. Párhuzam, hogy mindkét esetben emberi élet elvételéről van szó, és hogy sérül az emberi méltóság, valamint az élethez való jog. Ellentét, hogy a magzat a megfoganásán kívül semmit sem követett el, egy szép új élet lehetőségét ígéri, és ki van szolgáltatva az őt hordozó testnek; a halállal büntetni kívánt bűnöző ellenben kioltotta más ember életét (többnyire nem is egy emberét), és szabadulása esetén jó eséllyel újra ölni fog. A magzat igen ritkán veszélyezteti az anyja életét, míg a halálbüntetés dilemmáját felvető bűnöző minden esetben veszélyezteti embertársai életét. Ráadásul neki volt és van esélye bebizonyítani, hogy megváltozott, míg a magzat nem tud kiállni, hogy érveljen az életben maradása mellett. Sohasem könnyű a döntés, amikor élet ütközik élettel, de hogyha az anya és a gyerek között kell választani, akkor a szülészorvosok szerint nincs az a férj vagy családtag, aki ne az anyát választaná. Megkockáztatom, hogy ha egy visszaeső gyilkos és leendő áldozata(i) élete között kell választani, nincs az az ember, aki a bűnözőt hagyná életben. Viszont ahogy a gazdaság fejlődésével eljárt az abortusz felett az idő, úgy az emberiség további fejlődésével eljárhat a halálbüntetés felett is: ha az életveszélyes visszaesők nagy megbízhatósággal távol tarthatók a társadalomtól, akkor a továbbiakban már nem élet áll szemben az élettel, és a kényelmi abortusz után a szuperbiztos börtön költségein kívül mással nem igazán indokolható halálbüntetés is megszüntethető.

Bódhiszattvák a keresztények?

Mit jelent a világ sójának lenni? Kik a világosság fiai? Mit értett Jézus az alatt, hogy "tegyetek tanítványommá minden népet"? A választ egy kis buddhista kitérővel kezdem.

Buddha nem tette normává a saját életét, hanem a praktikus tanácsokat adott a mindennapokra. Aki a tanítása szerint éli a hétköznapi életét, annak kismértékben javul, de legalábbis nem romlik a helyzete a lélekvándorlás során. Aki sokat tanulmányozza a buddhista tant, az bölcs, azaz bódhiszattva lesz, ami már a megvilágosodott ember, a buddha előkészülete. A létezés csúcsa a buddhaság, de ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

A kereszténységre visszatérve: Jézus arról beszél, hogy a „világosság fiai" nem nősülnek, és nem mennek férjhez. Ezek a papok, szerzetesek és az apácák. A tanítványok a világ sója, azaz az emberi élet zamatát biztosító komponens. A kereszténnyé lett népeknél hiba volt egyetemessé tenni a keresztény élet követelményeit. Jobb lett volna tolerálni a pluralista értékrendet, mert az ösztönzi a keresztényeket, hogy az életük gyümölcseivel tegyék vonzóvá a krisztusi tanítást. A nem keresztények sem álltak volna ellen annyira és annyian a külső kényszernek.

Ha belegondolunk, mára kialakult ez a szerintem kellemes helyzet: a tanítások és életformák, kultúrák szabad versenye jellemzi a fejlett és felzárkózó világot. Semmi sem kötelező, többféle alternatíva közül lehet választani. Mindent ki lehet próbálni, bár persze nem minden használ. Ez a keresztények igazi terepe: most minden kényszer nélkül be lehet mutatni, mik a keresztény élet gyümölcsei. Jó esetben a keresztények boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, szeretetteljesebbek másoknál. Rossz esetben nem éppen.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kereszténység nem kötelező, nem alapértelmezett, nem sablonszerű egyszeregy. Folyamatos munka, sokszor küzdelem, önfeladás, és az ezekre hajlamos személyiséggel rendelkezőknek megy igazán. A többiek próbálkozhatnak, de ritkán lesz belőlük példa. Szerencsére Isten igazságosan mér. Aki alkalmasabb személyiséget kapott, attól többet vár. Így a nem példaértékű keresztény valójában értékesebb is lehet buzgó társainál, ha több lelki munkája fekszik szerény eredményeiben.

A keresztény egyház hegyen épült város, az életbefektetők nyitott klubja, amely mindenki számára nyitva áll, mindenkit hív, de nem rángat be az egyházközségbe. A klub tagjai elfogadták a meghívást az örök életre és boldogságra (az üdvösségre, lásd evangéliumok), és tehetségük szerint igyekeznek megfelelni az ehhez tartozó feltételeknek. Elfogadják azonban, hogy az örök életre és boldogságra nem szabálykövetéssel, nem önmeghatalmazással, nem spekulatív befektetéssel, hanem tiszta szívvel, nyitott lélekkel, cselekvő szeretettel, és végső fokon Isten döntése szerint jutnak.

Az átlagkeresztény nem bódhiszattva, legfeljebb igyekvő tanítvány. Ez viszont nem sokra jogosít. Jézus a nem keresztényekkel való viselkedésre is ad útmutatást: mindenki megkapta a meghívást, de nem mindenki méltó, és nem mindenki fogadta el; a keresztény ember emlékeztetheti embertársait az evangéliumra, felhívhatja a figyelmüket a kereszténységben rejlő lehetőségekre, de ha ők elzárkóznak Istentől, az már a saját felelősségük - rájuk és Istenre tartozik. Mi keresztények legfeljebb azt vethetjük a szemükre, hogy a világ sokkal nehezebben élhető miattuk, mert az általuk elvetett, örök boldogságra vezető tanítás egyben a földi boldogság optimumához is kulcsot ad.

A képmutatás természete

Többféle képmutató van:
1. bort iszik és vizet prédikál
Egész más az élete, mint amit hirdet és másokon követel. Neki mindent szabad, másnak semmit. Szektaalapítók és liberális véleményvezérek gyakori jellemhibája.

2. vizet iszik és bort prédikál
Magával sokkal szigorúbb, mint embertársaival. Helyesli a válást és az abortuszt, mégis monogám, és eszébe nem jutna igénybe venni a művi vetélést. A maga belső normáit követi, és azt hiszi, hogy más is hozzá hasonlóan önmegtartóztató. Sose bliccelne a buszon, de nem zavarja, hogy tőle és másoktól milliárdokat lop a kormány. Ritka típus, a képmutatók közül a legszimpatikusabb. Sose kérnék tőle üzleti tanácsokat, mert ha megvalósítanám őket, azzal csak a konkurencia járna jól.

3. szentfazék
Lehetetlen feladatokat tűz maga elé, amiket nem tud teljesíteni. Mások elé is hasonló lehetetlenségeket tűz, és helyteleníti, ha ők sem teljesítik. Unszimpatikussá teszi a maga hitét és értékeit.

4. farizeus
A törvények betűjét betartja, de a szellemüket nem. Kijátssza a szabályokat, célja a formai megfelelés. Előszeretettel alkot pótszabályokat másoknak, hogy az életük egy kicsit nehezebb legyen.

A képmutatás erősen aszimmetrikus értékrendet tükröz: mást akar magának, mint embertársainak. Ez az aszimmetrikus gondolkodás a világ bajainak fő oka, ugyanakkor minden élőlény alaptulajdonsága, hogy magának jobbat akar, mint másnak. 10% aszimmetria fel sem tűnik, 50% még nem veszélyes, de ennél nagyobb arányú eltérés már káros.

2010. július 25., vasárnap

Az frontvonalak bölcs megválasztásárúl

Az angol parlament előző ellenzéki (konzervatív, azaz Tory) szóvivője - számunkra idén még - szokatlan őszinteséggel nyilatkozott egy BBC-riportban. Elmondta, hogy stratégiájuk a Tony Blair vezette kormány elleni folyamatos támadásból állt: megtalálni a legkisebb rést a kormány PR-páncélján, belekötni az élő fába, Blairre tapadni mint a pióca - s közben úgy tenni, mint aki konstruktív ötletekkel segíteni szeretne a jobb kormányzás érdekében. A világ egyik legrégebbi demokráciájában ez a módszer nem keltett közfelháborodást, bár valószínűleg nem is vált be. A Blair-kormány csak nyolc év után került újra ellenzékbe, akkor is inkább a saját hibái (gondoljunk csak az iraki háborút előkészítő hazugságcsomag napvilágra kerülésére, a Blair-Brown cserére, valamint az univerzális kormánybuktató gazdasági válságra), mint az ellenzék következetes stratégiája miatt.

Az élő fába ott lehet eredményesen belekötni, ahol a választók a sorok között olvasnak, és vállrándítással elintézik az ilyet: ja, ezt csak azért mondja az ellenzék, mert az a "dolga", de ők se gondolhatják komolyan. Beválhat a módszer ott is, ahol a naiv választó kétnaponta elfelejti, miről volt addig szó, és habzó agyvízzel csak táborának legújabb napiparancsára emlékszik. Magyarországra az első még, a második szerencsére már nem jellemző, ezért fontos a frontvonalak helyes megválasztása, azaz okosan kell eldönteni, mibe kössön bele az ellenzék. A HVG 2010. júliusi 24-i száma korszakalkotó módon tudósít az MSZP önkritikájáról. A szocialisták rájöttek, hogy a kettős állampolgárság elleni kampányuk végzetes volt, mert "a világ éppen ellenkező irányba halad, mint amerre ők". (Megjegyzem, erre 2004-ben is rájöhettek volna, ha józan ésszel megfontolják mindkét oldal érveit.) A lényeg azonban, hogy dicséretes módon szembenéztek egy döntő stratégiai hibával. Ott nyitottak anno frontot, ahol esélyük sem volt a győzelemre. Még négy-öt hasonló szembesülés az eddigi szarvashibákkal, és akár újra választási esélyessé válhat a párt, ha...

...a jövőre nézve is levonja ezek tanulságait. Frontot olyan ügyekben érdemes nyitni, ahol a kétszerkettő logikája az ellenzék álláspontját támogatja. (Pl. nem okos támadni a gondolatot, hogy a kormány kisebb parlamentet akar, mert a választók úgyszintén; okos ötlet viszont a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kitacepaózását támadni, mert ez a választók szerint is hülyeség; okos lenne támadni Sólyom leváltását az elnöki posztról, csak erre felkészülve nem kellett volna korábban annyit gyepálni őt - ez a frontvonal saját aknákkal van tele.) De miért akarok én ebbe beleszólni, mikor ott vannak a párt szakértői, stratégái, tanácsadói? Azért, mert az egymással versengő pártok színvonalán múlik a demokrácia színvonala, s e színvonalért aggódva fontosnak tartom felhívni a figyelmet az MSZP alapvető, potenciálisan sorsdöntő belső hatalmi dilemmájára. Arra, hogy a látszólagos erre-arra forgolódó következetlenség kétféle vezetési irányzat harcára utal. Most dől el, hogy a régi oligarchikus elit saját hatalmának és kiváltságainak fenntartása, vagy a baloldali választók érdekeinek képviselete-e a fontosabb. Ha az elit szempontjai érvényesülnek, akkor az ellenzékbe került MSZP a negyedik hadoszloppal támad ("média van nálam, és nem félek használni"). Oligarchikus elitjének véleménye szerint (lásd öszödi beszéd) a baloldali választók szavazathúzogató nyáj, bármit megesznek, amit a baloldali média feltálal nekik, ha az kellően negatív, gyűlöletkeltő, cinikus és destruktív.

Ha azonban a választók érdekképviseletének szempontjai érvényesülnek, akkor visszaáll a hétköznapi logika, s a szocialisták a jövőben nem támadják a nemzetet, a magyar érdekek elsőségét a diplomáciában és a gazdaságban, nem támadják a népességfogyás megállítására hivatott intézkedéseket, nem támadják a romák integrációjának az oktatás és munka segítségével való ösztönzését, nem támadják a közbiztonság erősítését, sem egy sor más, a közjót szolgáló kezdeményezést. Ellenben kidolgoznak egy árnyékkoncepciót arra, hogyan lehet a nemzetet, a közjót, a magyar érdekeket még hatékonyabban, szociálisan még érzékenyebben szolgálni, a roma integrációt még igazságosabban elősegíteni. A szövetséges média pedig az állítólag makacs tények (finoman szólva) hajlítgatása helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy az MSZP a választók által igényelt megoldás letéteményese.

Evidens, hogy alapvető irányváltást nem lehet ugyanazzal a régi-új MSZP-főnökséggel levezényelni, nem lehet a hagyományos, cinikus médiamanipuláció szőnyegbombázásával megtámogatni. A jövőbe vezető nagy hátraarchoz egyelőre nem látok kellő elszántságot az MSZP-ben, pedig nincs más út. Ha a baloldal fő pártja nem mozdul rá a választók millióinak jogos igényeire, akkor négy év múlva már az LMP és a Fidesz-KDNP között dől el a választás, az MSZP pedig megy a megérdemelt süllyesztőbe, követve az utóbbi körben kiesett két másik, választóinak a vakmerők balgaságával hátat fordító pártot.

Bableves 2014

Orbán a magyar adófizetőket védve ujjat húz a Valutaalappal és az Unió brüsszeli bürokratáival. Berlinbe utazik, ahol Merkel hozzánk hasonlóan bankadó bevezetésére készül. Majd az erdélyi Tusnádfürdőn Basescu román elnökkel szerepel nagy egyetértésben, ami Székelyföld helyzetét erősíti Románián belül. Én mindezt ígéretesnek látom, ám a baloldali lapok már fenik a kést, hogy ebből bizony nagy bukta lesz. Szerintem is. Nekik.

Orbán új stílust és célokat hoz: a kormány feladata a nemzet (értsd: a Magyar Köztársaság területén élők + a határon túli magyarok) és a közjó szolgálata, eltérően az eddig szokásban lévő gyakorlattól (az elitnek stikában mindent, a pórnépnek meg szabad lelkesedni). A célok szépek, nemesek, de azért a puding próbája továbbra is az evés.

Egy azonban máris biztos: aki plebejus választóként a baloldali médiával együtt hurrog, csomót keres a kákán, az terített betlizésre készül. Tegyük fel, igaza lesz, és a gyakorlat egész más, mint a retorika. Akkor számára annyi a tanulság, hogy szép célokra még gondolni sem szabad, mert abból csak baj várható. Mondjuk inkább ki nyíltan, hogy Magyarország egy médiával és nemzetközi befektetőkkel társregnáló oligarchális elité, a köznép meg - ha igazán merészet, szépet álmodik -, legfeljebb a krém krémjével cseresznyézhet, egy fénykép erejéig. Aztán jön az ébredés, és bilibe lóg a kéz. Ez az utca embere számára bukta. Ha ellenben a gyakorlat mégis hasonlít a retorikára, és két-három éven belül tényleg jobb lesz a fentebb nemzetként említett közösség helyzete, ha Magyarországot nem Boólogatoó Jánosként, nem pincérként, nem lakájként, hanem sikeres szövetségeket kötő szakemberként emlegetik a világszíntéren, akkor a megmaradt maroknyi hithű baloldali plebejus választó azt kényszerül bizonygatni, hogy minden relatív: nektek talán 95%-ig tele a pohár, nekünk viszont 5%-ban üres! Ebből pedig vagy kelt tésztából készült, túróval töltött népi sütemény lesz, vagy bableves 2014. Most még van idő előhúzni balfelől a józan parasztit, és jelentkezni egy önkéntes oligarchátlanító (el)vonó (el)kúrára, mert Orbán után nehéz lesz Döbrögi + ispánként vagy Hollófernyiges és Tsai Offshore Zrt. formációban újra visszatérni a hatalomba.

2010. július 24., szombat

Öncáfoló próféciák beteljesítési kísérletei

Vajon mennyit segít a háttérismeret, ha a Magyarország kontra IMF/EU meccs kimenetelére akarunk fogadni? Semmit, mint a TOTÓ-eredményeknél? Néhány lényegi információ: az IMF-keretet év eleje óta nem vesszük igénybe, és a közeljövőben nem is akarjuk; a nemzetközi pénzügyi köröknek mégis számít az IMF véleménye, negatív esetben magasabb kamatfelárat kell fizetnünk a szabadpiaci hitelekért is; Magyarország pillanatnyilag ezzel együtt kedvezőbb pénzügyi képet mutat a gazdaságélénkítés miatt magasabb inflációt és deficitet bevállaló európai országok többségénél. Ebben a háttérben nem várható, hogy az IMF tárgyalások megszakadása komoly veszélybe sodorná a forintot vagy Magyarország finanszírozhatóságát. Akkor miért vannak tele a baloldali lapok az ellenkező vélekedéssel?

Azért, mert be szeretnék teljesíteni a választások előtti próféciákat: 1. semmit sem lehet másképp, mint a baloldali kormány idején; 2. a nemzet mint összetartó erő baromság, Magyarországot a perifériára juttatja; 3. a baloldalnak ab ovo mindig igaza van, s ha mégsem, akkor automatikusan az ab ovo szabály lép életbe; 4. a jobboldali kormány megbánja még, hogy hatalomra került; 5. a liberalizmuson kívül/túl nincs élet.

Azért a tények mégiscsak makacs dolgok, a Valóság nevű nagybácsi időnként hazatér, mint a HVG legfrissebb számában srévizavé beismeri Babus Endre: "Magyarországon azonban nemcsak kormányzati indíttatású átalakulások zajlanak, hanem az ellenzék is változik. A kettős állampolgárság ügyében például az MSZP-frakció tulajdonképen felülvizsgálta a párt korábbi (Gyurcsány Ferenc által képviselt) álláspontját. A szocialisták ráébredtek arra, hogy a világ éppen ellenkező irányba halad, mint amerre ők (és volt liberális szövetségesük) 2004 decemberében elindultak. S hogy merő abszurditás (a szavazati joggal nem is járó) magyar állampolgárságot megtagadni magyarul beszélő, magyar felmenőkkel rendelkező emberektől, miközben az országban letelepedett vagy menekültstátust kapott ázsiaiak és afrikaiak lassan egy évtizede (2002) korlátozás nélkül részt vehetnek például lakótelepülésük polgármesterének és képviselő-testületének megválasztásában." Nos, mintha nem csak az MSZP álláspontja változott volna: a HVG egész szerkesztősége és Babus úr maga is publikált a kettős állampolgárság ellen; nem kéne egy párttudósítás mögött elkenni a véleményváltozás tényét és okát. Továbbá ahogy most abszurditásnak minősül egy éveken át megingathatatlanul képviselt nézet, úgy a választások előtti próféciák sora is azzá válhat, ha egyszer tisztességes értelmiségiként végiggondolják őket.

Addig is, míg ez megtörténik, leszögezendő, hogy e próféciák nem látszanak beteljesedni. Azért csak hajrá MSZP néni, hajrá pártsajtós bácsik és nénik! Bródy szerint "a vasút ellen nem lehet", s ezen talán nem árt elgondolkodni. Írásom címében nem véletlenül nevezem öncáfoló próféciáknak a fent említetteket: mindegyik eklatáns nonszensz; nem csoda, hogy nem teljesednek be, hiába az erőlködés. 1. Miért ne lehetne másképp irányítani az országot? Ha nem lehetne, akkor miről szólnának a demokratikus választások? 2. Mitől lenne ciki a nemzet? Európa többi országában nem az, ők mégsem kerülnek perifériára. 3. Mitől lenne mindig igaza egy ideológiai csoportnak? Utoljára a szocializmusban gondoltak ilyet. 4. Mitől lenne rossz a hatalom? Ha az, akkor miért ragaszkodott hozzá az utolsó utáni-utáni-utáni-utáni-utáni pillanatig a baloldal, és miért akarja a váltás első másodpercétől visszaszerezni? 5. Hogyne lenne élet a liberalizmuson kívül? Az EU 27-ek közül egyedül Magyarországon került hatalomra tartósan a liberalizmus. Máshol legfeljebb harmadik erő, többnyire a konzervatívokkal szövetségben!

Ha blazírt jobboldali drukker lennék, ölbe tett kézzel kivárhatnám, míg összeomlik a baloldali nonszensz. Mert az ilyen agyament logika egyszer a saját dugájába dől, az tuti. Én azonban nem egyszerűen a jobboldalnak, hanem a közjónak szurkolok, és a jobboldal csak addig számíthat a támogatásomra, amíg a közjót szolgálja, ezért inkább nem várnék ki. A baloldal pillanatnyilag önigazolni és hatalmat szerezni igyekszik, az elmúlt nyolc év tanulságait csak nyögve-nyelve levonogatva. Az a baj, hogy amíg van holdudvar, amíg tart a véleménybefolyásolásra szánt pénz, amíg a baloldali orgánumok készséggel elhallgatják az információk egyik felét, addig ócska marad a közbeszéd. Az ócska közbeszéd perifériás közéletet teremt, amely nem alkalmas a lényegi ügyeink megtárgyalására. Ha a baloldal ragaszkodik provinciális butaságainak nagyvilági meglátásként tálalásához, akkor nem marad más, mint hogy a jobboldali média hitelesebb konkurenciát teremtsen, és átvegye a baloldal mai helyét a köztájékoztatásban.

2010. július 20., kedd

Az önkorlátozás korlátai

Ősidők óta irányzatok indulnak aszkétikus alkatú embereknek köszönhetően: a buddhizmus Sziddhárta herceg életcsömöre miatt jött létre; a sztoicizmus arra tanít, hogy úgy élj, mintha már meghaltál volna - akkor biztosan nem fogsz csalódni; a kereszténység szent páli vonala a test megtagadását hangsúlyozza máig kiható, bár Jézus által soha nem tanított módon; az angol puritánok a polgári forradalom egyik első intézkedéseként betiltották a színházat; Viktória királynő sokat tett alattvalói testi boldogságának megakadályozásáért; a katolikus papok a közvélekedés szerint kicsapongó/elfojtott/perverz szexualitású férfiak. Meglátásom szerint az aszkézis az átlagnál erősebb hajlam az önkorlátozásra, amely gyakran mások korlátozásának igényébe csap át. Nagyon kevés ember önkorlátoz azonban kiegyensúlyozott módon, így aztán a mindennapi aszkéták által létrehozott mozgalmak kudarcra vannak ítélve: a szellemi guru jellemzően szexuális megtartóztatást hirdet követőinek, majd stikában begyűjt körükből egy tucatnyi ágyast; szegénységet hirdet, aztán Mercedeseket, helikoptereket és ékszereket halmoz magának; visszafogott életmódot deklarál, majd maga és/vagy gyerekei titokban kicsaponganak. Az alapító karizmája miatt a hívek egy darabig hipnotizáltan tűrnek, majd a mozgalom összeomlik - hacsak nem követnek el a hívek kollektív öngyilkosságot.

Az önkorlátozásra való hajlam a személyiség egyik váltókapcsolója, mint a tekintélyhez viszonyulás vagy a nyitottság a külvilág felé. Akiben megvan a önkorlátozásra való hajlam, az nem érti az emberiség önző, vágyteljesítő részének működését - és fordítva. Valószínű, hogy az önkorlátozás nem velünk született, hanem kisgyermekkorban elsajátított vonás. Mindenki önző, vágyteljesítő lényként jön a világra, ám a külső tényezők gyakran áthághatatlan korlátokkal szembesítik (pl. hiába ordít, nem szoptatják meg, nem simogatják meg, nem veszik fel, nem teszik tisztába, nem mosolyognak rá). Ha ez rendszeresen megismétlődik, akkor a gyerek befelé fordul, alapértelmezettnek veszi, hogy az élet ilyen kiszúrás a vágyakkal szemben, és így (is) kell szeretni. Felnőttként aztán vagy egyensúlyra talál a vágyak/lehetőségek világában, vagy elkezd pótcselekedni. A pótcselekvés lehet szektaalapítás, de élethabzsolás is. Hogy miért és mikor melyik, az az élet egyik nagy rejtélye. Írásom létrejöttének oka az a kiegészítő furcsaság, hogy senki sem önkorlátozó minden téren: e jelenség sokmindent megmagyaráz.

Mindenki a saját alkata szerint mondhatna erről-arról, azonban nem mond le egyszerre mindenről. Ha mégis, akkor nagyon unalmas ember lesz belőle. Szufi személyiségrendszer szerint három alapjellem van: a fejközpontú, a szívközpontú és a hasközpontú. A hasközpontú ösztönember az evésről-ivásról-szexről mondhatna le, de esze ágában sincs; a szívközpontú ember az érzelmi vezéreltségről mondhatna le, de ugyancsak nem fordul meg a fejében (helyesebben, a szívében); lemondani csak a fejközpontú ember igyekszik, mert benne eleve megvan a hajlam. Lemond a szexről, az evésről, az ivásról, de nem mond le a szellemi fölényről. Vagy lemond a szellemi fölényről, a szexről, de nem mond le az evésről-ivásról. Vagy lemond a szellemi fölényről, az evésről-ivásról, de nem mond le a szexről. Olyan ez, mint a boltban olvasható tábla: cégünk gyorsan, jó minőségben és olcsón dolgozik. Ön ezek közül kettőt választhat.

A fejközpontú emberek tökéletlenül mondanak le a számukra elérhető javak egy részéről, mégis ők az emberiség sorsának előrevivői. Nélkülük nincsenek találmányok, nem épülnek új rendszerek, nem születnek új paradigmák. Természetes, hogy mindenki más irigykedik rájuk.

Észak-koreai csereprogram jelentkezőket keres

Európa ifjúságának jelentős része lézeng, tengődik, vetyeng, búsong, bulikba és médiaszórakozásba temeti bánatát afelett, hogy nincs a munkaerőpiacon ütőképes végzettsége. Ha van, akkor ennek dacára nincs munkája. Ha van, akkor nem keres annyit, amennyiből megengedhetné magának az elképzelt wellness életmódot. Wer hat die Wahl, hat die Qual. E nehezen fordítható német bölcsesség arra int: a választási lehetőségek bősége lelki teher is egyben. Junior spleenünket enyhítendő, időnként érdemes lenne beszűkíteni a választató pályákat - itt nem a karrierlehetőségekre, hanem arra gondolok, hogy több tucat elméleti lehetőség helyett, mondjuk, kettőből-háromból kelljen kikapni egyet, de azt gyorsan-frissen, tetterősen. Szembesüljünk azzal, hogy a világ más tájain szűkebb választék mellett is van élet, van boldogság.

Arra gondoltam, meg kéne keresni az észak-koreai kormányt egy csereprogram ötletével. Fél évre kiküldenénk a magatartászavaros európai ifjakat dolgozni ebbe a nem éppen fejlett demokráciája okán elhíresült ázsiai országba, cserébe koreaiak jöhetnének Európába dolgozni, tanulni, tapasztalatot szerezni. Fiataljaink valószínűleg örömmel és kiegyensúlyozottan térnének haza, abban a boldog tudatban, hogy Európa sokkal jobb hely, mint gondolták.

Kérdés azonban, mit gondolnának a koreai fiatalok hazájukról, miután megízlelték Európa szabadságát, bepillantást nyertek a lehetőségek széles skálájába. Gyanítom, hogy az észak-koreai kormány/titkosszolgálat is jelentős kockázatot látna ebben, s talán eleve elutasítaná az ötletet. Azért megérne e gondolat egy próbálkozást.

2010. július 19., hétfő

Korrekt tényközlés a médiában

Jobbra is, balra is hervasztó a médiahelyzet: lapjaink egyszerűen nem hajlandók megadni az angol "WH" kérdésekre felelő információkat, mert nem tájékoztatni, hanem manipulálni akarnak. A baloldal lényegesen nagyobb felelősséggel bír, hiszen mintegy négyötödös többsége van a véleményformálásban, de ez még nem mentesíti a jobboldali sajtót a maga egyötödös felelőssége alól, és nem mentesít bennünket sem a manipulált tájékoztatás okozta károktól. Az átlagpolgár nem olvas módszeresen minimum egy jobb és egy baloldali újságot csak azért, hogy összeálljon a fejében az objektív helyzetkép. Ez nem is várható el tőle. Annál inkább elvárható, hogy egy magára valamit adó médiaorgánum kozmetikázatlanul és hiánytalanul közölje az alapinformációkat, valamint egy-egy ügy fő érintettjeinek érvelését - aztán döntsön az olvasó.

Hogyan juthatunk abba a szerencsés helyzetbe, amelyben a BBC nézők/hallgatók vannak? Hogyan kaphatunk a mértékadó angolszász lapoknál alapértelmezett színvonalú tájékoztatást? Médiatörvénnyel valószínűleg nem. Lehet ugyan büntetéseket és helyreigazításokat előírni a kirívó tényhamisításokra, de a mindennapi puha manipulációt ez nem szünteti meg. Sokkal többet jövedelmez ugyanis, mint amennyibe a nagy ritkán bizonyítható stiklik fájnak. Az információ önmagában már nem hatalom (lásd Internet), piaca manapság az információ manipulatív tálalásának van. A pártos lapok kormánybuktató/kormánycsináló szerepbe kerültek, és ez sok hirdetési pénzt ér a pártok holdudvarának. Elméletben szigorítható addig a médiaszabályozás, hogy többe kerüljön a tényhamisítás, mint a holdudvari bevétel, de a gyakorlatban nem éri meg. A nemzetközi szervezetek ugyanis a sajtó korlátozásaként értékelik a hasonló szabályozási kísérleteket, így Magyarország rövid időn belül a cenzúraállam kategóriájában találná magát, az pedig még a kormánybuktatásnál/-csinálásnál is károsabb.

Kétféle kiutat látok:
1. hosszú távon valódi konkurenciát teremteni a baloldali sajtónak azáltal, hogy a jobboldali lapok a köztájékoztatás etalonjává válnak, miközben - József Attilát parafrazálva - jó szóval oktatnak, és játszani is engednek, azaz némi szórakoztatást is nyújtanak a közönségüknek; ez a mai jobboldali sajtót ismerve hosszabb időt, legalább 3-5 évet, és szinte teljes fiatalítást igényelne. Nem teljesíthetetlen, de nagyon nagy kihívás.
2. Rövid távon létrehozni egy szégyencsarnokot a sajtóhamisítók számára, amely folyamatosan helyretenné a fél- vagy dezinformációkat, és napi, heti, havi gyakorisággal ingyenes hírlevélben tájékoztatná az érdeklődőket; fontos, hogy e fórum (pl. Lóláb néven, www.kilogalolab.hu) paritásos alapon működjön, azaz a baloldalt jobboldaliak igazítsák ki, és fordítva, de nem sandán, hanem a valódi korrektség jegyében. A Lóláb akár Lócitrom díjat is oszthatna azoknak, akik szégyent hoztak Pulitzerre.

Egy anekdóta szerint a Londonba látogató Hruscsov sérelmezte, amit egyes brit lapok róla írtak, és kérdőre vonta a brit miniszterelnököt: hát még a sajtónak sem tud parancsolni? Az eset tanulságai máig hatóak. Demokráciában a sajtó szabadon kommentálhatja a korrektül feltálalt tényanyagot, ahogy neki tetszik; persze az állampolgárok is azt mondanak a sajtóról, ami nekik tetszik; demokráciában nyugodtan masírozhatnak nácik és melegek, a közvélemény pedig azt gondol/mond róluk, ami neki tetszik. Ezt el kell fogadni. Azt viszont nem kell elfogadni, hogy a tényanyagot rendszeresen manipulálják és csorbítják a médiában, mint ahogy azt sem fogadjuk el, hogy a boltok pénztárosai annyit számoljanak az általunk vásárolt árukért, amennyi nekik tetszik.

2010. július 18., vasárnap

Miből fizessük a főállású szülőket?

Sok-sok párhuzamos és szinergikus előnnyel járna a főállású szülői állás bevezetése, de miből finanszírozzuk? Bár igyekszem rá választ adni, megjegyzem, hogy a helyesen feltett kérdés így hangzik: Meddig végeztetjük még rabszolgamunkaként a családon belüli gyermeknevelést és a saját háztartás vezetését? Könnyen belátható, hogy tarthatatlan, vállalhatatlan magatartás embereket ingyen dolgoztatni, s mivel a gyermeknevelés, a háztartási munka túlnyomórészt a nőkre hárul, e gyakorlat még disztriminatív is. Európában mozgalom indult az egyenlő órabérekért, és a főállású szülői munkakör egyszerű, gyors megoldást kínál. Bevezetésével egy röpke év alatt összhangba hozhatók a férfiak és nők jövedelmei.

Hallom az ellenvetéseket: a nemzetgazdaság romokban hever, nincs erre keret. Azaz, kedves asszonyok (és htb. férfiak), a fizetés jár ... csak nem jut. A gyereknevelés befektetés a jövőbe, így egyáltalán nem meglepő, hogy nincs rá pénz. Általában nehéz összekaparni a jövőben fialó vállalkozások elindításához szükséges pénzmagot. Előtakarékoskodni kell rá, de először tisztázzuk, mennyibe fájna?

Becslésem szerint a mai családtámogatások mintegy három-négyszeresét kellene hivatalos nettó fizetésként folyósítani (az összeg pontosan kiszámítható: a tavalyi férfi órabérek és a női órabérek különbségét kell a jogosult nők számával és a munkaórákkal beszorozni, hogy megkapjuk a bértömeget). A rendszer kiépítéséhez úgyis több év kell, tanfolyamokat kell kidolgozni, elindítani, kifuttatni, értékelni, stb., tehát a fizetést is be lehet fokozatosan vezetni: az első évben csak a családi támogatások összegét (plusz a gazdaságélénkítésre szánt pénzt) fordítani erre a célra, aztán 5-10 év alatt felfuttatni a méltányos összegre. A gazdaságélénkítésre szánt források a főállású szülők kezében lennének a legjobb helyen, mert nem csak szükségük van a pénzre, hanem garantáltan el is költik, és túlnyomórészt a gyerekek, a jövő generáció jólétére, fejlődésére fordítják. Ennél jobb képlet el sem képzelhető egy nemzetben gondolkodó kormány számára.

Persze komoly előtanulmányokat igényel egy ilyen ugrás a világosba: tudomásom szerint eddig egyedül Svédországban fontolgatták, aztán mégsem vezették be. Egy világelső megoldás mindig váratlan következményekkel és csapdahelyzetekkel jár. Első lépésként nemzetközi benchmarking keretében meg kellene vizsgálni, a világ mely tájain születtek eddig hasonló gondolatok, és mi lett belőlük.

Mi legyen a családon belül?

Erőszak ne. Legyen viszont szeretetkapcsolat, harmónia, tehetséggondozás, konfliktuskezelés, emberi kiteljesedés. A család a jövőnk (néha negatív) előképe. Ha szidják otthon a tanárt, akkor hamarosan tanárverés lesz. Ha sosem elég otthon a fizetés, a gyerek felnőve igyekszik egzisztenciális biztonságot teremteni. Ha verték kiskorában, akkor ugyanakkora valószínűséggel vagy rendszeresen vagy sohasem veri majd a saját gyerekét. A család jól fialó befektetés: akár jó, akár rossz hatások érik, statisztikailag mérve kamatostól adja vissza. Ugyanakkor a család elképesztő interaktív enigma is, sokkal kevésbé tudunk kívülről változást elérni a működésében, mint az egyes családtagoknál. Berne: Sorskönyv című műve eddig a legjobb családértelmezési kísérlet, mégis, bár családpszichológiai műhelyek százai várják a kapcsolati szervizre jelentkezőket, sikerük a család változási hajlandóságán, együttműködésén múlik. Minél problémásabb egy család, annál inkább önmagába zárul, annál kevésbé nyitott a változásra - legfeljebb el lehet belőle menekülni.

A családon belüli erőszak ellen kihelyezett óriásplakátok sikere nulla, nyugodtan fagylaltra költhették volna a médiakeretet. Az elkövetőket nem érinti meg a nyilvánosság ezen formája, az áldozatok pedig nem innét értesülnek, hogy ki lehet lépni. Tudják, hogy van menekülés, de az fájdalmasabb, mint a helyben maradás. Nem bizonyult persze eredményesebbnek a "back to basics" hagyományos családmodell nyomatása, a "szinglihordák" kipellengérezése sem, politikai mutatványként unalmas, a családok szempontjából felesleges minden hasonló erőlködés - csak akinek nem inge, az veszi magára. Semmit sem tehetünk hát a jövő felnőttjeinek testi-lelki egészségéért, biztos hátteréért, a tehetségek közhasznosításáért? Dehogynem, csak nem az eddigi módszerekkel.

Tim Harford: The Logic of Life című műve leírja, hogy a látszólag zárt autonóm magatartású emberek hogyan követik a maguk belső evolúciós haszonlogikáját - tévedhetetlenül, csalhatatlanul, de gazdasági paraméterekkel könnyen befolyásolható módon. A családi pótlék iskolalátogatáshoz kötése például nagy valószínűséggel jelentős iskolázottságbeli változást hoz, legfeljebb eredménytelenül ülnek majd a padban a nebulók, mert az aktív részvételt már nem lehet a csp-vel kikényszeríteni. Jó irányba tett jó lépés ez, egyszerű és nagyszerű, de van még jobb lehetőség - csak mernünk kell nagynak lenni. Én világszínvonalú, gyökeres változást hozó módszert ajánlok. Javaslom, hogy a családon belüli gyermeknevelés legyen önálló, jól fizetett, főállású munkakör, amelyhez szakképzettség szerezhető, és amelyet akár az anya, akár az apa betölthet, akár egymást váltva is.

Ma a gyereküket nevelők 100%-a szakképzetlen, mert jelenleg Magyarországon senki sem tanul családon belüli gyermeknevelést. A pedagógusok mások gyerekeinek a nevelését tanulják, és ahogy ismeretségi körben tapasztalhatjuk, a suszternek gyakran lyukas a cipője. Javaslatom szerint alap-, közép- és felsőfokú gyermeknevelési tanfolyamot kell kidolgozni és elindítani, amelynek tanárai részben pedagógusok, részben eredményes szülők legyenek (pl. a Nagycsaládosok Országos Egyesülete ajánlásával). A tananyag kidolgozásában egyebek mellett vegyenek részt a gyermekpszichológusok, a konfliktuskezeléssel foglalkozó szakemberek, valamint az asszertivitástrénerek is. Az alapfokú tanfolyam egyhetes, a középfokú egyhónapos, a felsőfokú tanfolyam egyéves legyen, és mindhárom szinten legalább az idő kétharmadában gyakorlati képzést biztosítson.

A gyermekét nevelő főállású szülő szakképzettségtől függő fizetést kapjon, képzés nélkül alapfizetést, alapfokú végzettséggel (tehát 1 hetes gyakorlati képzés után) 50%-kal több, középfokú végzettséggel (azaz 1 hét + 1 hónap képzés után) pedig 100%-kal magasabb fizetésben részesüljön. A felsőfokú képzésért ne járjon fizetésemelés, hanem ezek a csúcsszakemberek képezzék a jövőben az ifjú szülőket. A gyermeknevelési fizetés függene még a nevelt gyermekek számától és a vállalt háztartási munka mennyiségétől. A részletek finomhangolása a szakemberek feladata lenne.

A főállású gyermeknevelés bevezetése a következő fő előnyökkel járna: 1. méltóságot és anyagi presztízst adna az otthoni munkát elvégző szülőnek; 2. képzésben részesítené a gyermek életére legnagyobb hatást gyakorló családtagokat; 3. külső minőségellenőrzési lehetőséget biztosítana a család működése felett - többek között megelőzhetővé tenné a családon belüli erőszakot; 4. egyszerre erősítené a család összetartását és a női-férfi esélyegyenlőséget; 5. esélyt adna a képzetlen, munkaerőpiacon elhelyezkedni képtelen szülőknek, többek között a kilátástalan szegénységben élőknek, a szakképzetlen romáknak is a színvonalas életre, a felzárkózásra; 6. önmenedzselővé tenné a családokat, ezáltal erősítené a társadalmi kohéziót, hozzájárulna a kirekesztés megszűnéséhez.

2010. július 17., szombat

"Cselédtörvény" avagy felháborító cselédgyakorlat a XXI. századi Magyarországon

Az MSZP és az LMP "cselédtörvényként" emlegeti a Fidesz törvényjavaslatát, amely hivatalosan is adó- és járulékmentessé teszi a háztartási alkalmazott foglalkoztatását. Vajon mi indokolja a "cselédtörvény" minősítést? Bevezeti a cselédség rossz hangzású, a II. világháború után nagyon helyesen eltörölt intézményét? Nem vezeti be. Több lesz a törvény hatására a háztartási alkalmazott? Aligha. A jogszabály pusztán legalizálja az eddigi kétes gyakorlatot, miszerint senki nem fizet adót/járulékot a ház körül foglalkoztatottak után. Egyszerű komfortnövelő ujjgyakorlat, amely ráadásul a jogalkotói becslések szerint évi 100 millió regisztrációs díjbevételt is hoz az államnak. Vajon az MSZP/LMP tagjai fizettek eddig adót a háztartási alkalmazottaik után? Ez rendkívül valószínűtlen. Vajon a jogszabályt e szarkasztikus minősítéssel kritizálók elutasítják a háztartási alkalmazott foglalkoztatását, vagy csökkenteni szeretnék az így végzett ház körüli munka mennyiségét, mondván, ki-ki nyírja maga a füvét, metssze maga a fáit, végezze saját maga a tavaszi nagytakarítást? Nem utasítják el, nem kívánják csökkenteni. Akkor mi indokolja, hogy "cselédtörvény"-ként emlegessék a háztartási alkalmazott adómentességét biztosító törvényt? Hétköznapi logika szerint abszolúte semmi.

Van azonban egy másik, a hétköznapi gondolkodás számára ezoterikus, ám a pártok számára annál fontosabb indok: a pártmarketing logikája. Ha nem különbözöm, nem létezem, azaz eltűnök a közvélemény radarképernyőjéről. Ezért minden héten, minden nap ellenkezni kell valamilyen kormányjavaslattal, különben rásütik a pártra a béna kacsa ellenzék bélyeget. Szerencsés esetben a kormány elég baklövést követ el, melyeket kipoentírozván az ellenzék reflektorfényben tarthatja magát. Kevésbé szerencsés helyzetben hosszasan, éjt nappallá téve kell kurkászni a kákán a csomók vagy akként eladható képződmények után. Nos, a cselédügy szerintem az utóbbi kategóriába tartozik: álprobléma álkákán, amely csak szarkazmussal tálalható csomóként. Vannak ugyanakkor valódi baklövések, azokat jogos és célszerű is kikarikírozni (pl. elnökválasztás, az alkotmánybírók jelölése, médiatörvény, hogy csak néhányat említsek), és a Fidesz közészbevonási hiányosságait ismerve lesz még elég ziccer, amit joggal és a véleményformálás szempontjából hatékonyan le lehet majd csapkodni. Megeshet, hogy kevesebb, ám látványosabb góllal jobb pozícióba manőverezi magát az ellenzék, mint azzal, hogy a pálya szélén a kerítésnek passzolgatja a labdát, és minden visszapattanáskor gólt kiált - a lelátóról úgy tűnhet, a hétköznapi logika ellen.

Ez utóbbi pampogás címzettje az MSZP, az LMP-vel egyelőre sokkal türelmesebb vagyok, hisz oly' fiatalok még, és sok ügyben egyetértek velük. Azzal a logikai bágyadtsággal viszont nem, hogy a "cselédtörvény" intézményesíti a cselédsorsot, továbbá nem kínál védelmet a háztartási alkalmazottaknak. Élénken emlékszem, hogy legalább egy arasznyit esett az állam 1981-ben, midőn egyik középiskolás kollégiumi társam közölte: "anyám Mezei Mária bejárónője". Hát ilyen van? Itt, a szocializmus közepén? - gondoltam elképedve. Bizony volt, bizony van, csak a "minden állat egyenlő, de egyes állatok még egyenlőbbek" gondolat jegyében nem verik nagydobra. (Márai megemlíti, hogy Lukáts György még az '50-es években, a szocialista esztétika korszakos opuszának alkotása idején is cselédet tartott; ez akkor az osztályidegenség és képmutatás non plus ultrájának számított - volna, ha kiderül.) Miféle intézményesülésről beszélhet ezek után az, aki nem tegnap született? Továbbá egy LMP kaliberű párt számára ismerhető/vizsgálandó tény, hogy Belgiumban pl. háztartási alkalmazotti jegyeket igényelnek a munkáltató családok, és a ledolgozott órák alapján átadják e nyugdíjat és legalitást biztosító szelvényeket a háztartási alkalmazottnak/bébiszitternek. Nem kell nagy fantázia az új jogszabály olyan értelmezéséhez, hogy a Fidesz javaslata egy lépéssel közelebb visz ehhez az EU tagállambeli jó gyakorlathoz. Első lépés a bejelentés (egy ezres/hó/fő), a következő lépés pedig a kupongyakorlat bevezetése lehet. Egyesek határtalan jóindulattal úgy okoskodnak, hogy az ezres/hó/fő nem igazságos, mert mi van, ha havonta egy órát dolgozott az illető egy családnál, és akkor .... és így tovább... E logika mentén a BKV havibérlet még sokkal igazságtalanabb, mert ott tízszer annyiért mindegy, hányszor utazunk a metrón, buszon, villamoson, nota bene hányszor szállunk át. Vajon az érintett családok anyagi helyzetét döntően megrendíti az ezres (más megközelítésben kb. négy kiló kenyér ára, optimista árfolyamon is kevesebb, mint négy euró)? Alkalmazottra futja, de egy plusz ezres csődbe viszi a háztartást? Szeretnénk, ha ehhez hasonló demagóg bornírtságokról szólnának az ország fontos ügyeiről zajló viták? Én nem szeretném. Igaza van viszont az LMP-s Kaufer Virágnak abban, hogy az így hivatalossá váló munkavégzés legalább papíron közelebb viszi a Fideszt az egymillió plusz munkahely megteremtéseként kitűzött célhoz - kivéve, ha levonjuk a statisztikákból ezt a számot, mondván, hogy a meglévő munkahelyek nem számítanak. Mellesleg eddig úgy tudtam, a gazdaság kifehérítése dicséretre méltó tevékenység. Mivel a jogszabály minden jel szerint ebbe az irányba hat, illene üdvözölni.

Egyszóval cselédtörvény kizárólag az MSZP és az LMP marketingeseinek fejében van, a Fidesz semmi ilyenre nem tett javaslatot. Másrészt létezik egy teljesen más témájú, üdvözlendő, de legalább korrekt elemzésre méltó jogszabály. Hogyan lehetséges akkor, hogy a HVG-t (2010.07.17., 52. old.) felütve mégis hosszas értelmezést olvashatunk a "cselédtörvényről"? A hetilap MSZP/LMP-nek képzeli magát, esetleg nem a hétköznapi olvasóknak, hanem a baloldali pártoknak írja a cikkeit? Még említés szintjén sem érdekli holmi belga megoldás, és még ki tudja, hány további európai ország jelenlegi gyakorlata! Ideje észrevenni, hogy nem vagyunk szigetország, ahogy régóta nincs ellentengernagyunk sem. Ja, a jogalkotót sem ártana megkérdezni, mire is gondolt a javaslatot megalkotva... A tények kisebbik felének manipulatív tematizálásával lehet ugyan közvéleményt befolyásolni, csakhogy ez szégyenletes pártosság, médiabeli cselédgyakorlat a XXI. századi Magyarországon. Remélem, a lap munkatársai mihamarabb visszaöltik önként levedlett emberi méltóságukat, és pártcselédből a korrekt köztájékoztatás munkatársaivá emelkedve teljesítik ki értelmiségi humánumukat.

Tóth Mari esete a nottinghami bíróval

A HVG legalább negyedik számát olvasom a választások óta, és kedvetlenül állapítom meg: értelmezési paradigmát váltott a lap. A baloldali kormány idején a legkisebb jónak is örültek, és a legnagyobb rossz sem tűnt akkorának, mintha az ellenzék kerülne hatalomra. Most, a jobboldali kormány alatt a legnagyobb jó sem elég nagy, és a legkisebb rossz is felnagyítandó, elemzendő, de úgy, hogy az olvasó ne is értesüljön a kormány esetleges érveiről. Minek is?! Úgy tűnik, a szerkesztők szerint a HVG-olvasó világképe eleve elrendelten balra hajlik - ha nem, akkor meghajlítják. Hmm.

Csak ismételni tudom az angolszász újságírás alapszabályait:
1. adjunk választ az alapkérdésekre (angolul "WH" kérdések: who, what, when, where, why + how für alle Fälle)
2. a cikk egy világos tételmondattal induljon, amit a fenti alapkérdésekre adott válaszok segítségével kifejt
3. adjon teret az olvasónak az értelmezésre azzal, hogy mindkét (vagy több) lehetséges oldal érveit is korrekt módon leírja.

A rugalmatlanabb felfogásúak kedvéért lássuk azt is, mit nem szabad(na):
1. hiányosan tálalni vagy követhetetlenül szétszórni a lényegi információkat
2. a cikk egésze nem mondhat ellent az indító gondolatnak (pl. az állítjuk, hogy India le akarja védetni a jógát, aztán a cikk végére kiderül, hogy erről szó sincs)
3. kihagyni vagy érzelmi körítéssel átélhetetlenné tenni az ellenérdekelt fél érveit (pl. a kormány egyes bankokra és biztosítókra nem vet ki különadót, de a kivételek felsorolásán kívül nem tudjuk meg, hogy a kormány mivel indokolja a mentesítésüket)
4. sokszorosan alárendelt szerkezetekkel nehezíteni a lényegi gondolat megértését, hogy végül csak a tényanyagnak ellentmondó érzelmi üzenet menjen át.

Az újságírás angolszász gyakorlatának szabályait lapjaink nem alkalmazzák, az említett tilalmakat pedig lépten-nyomon megszegik. Jobbra és balra is találunk erre példákat bőven, én most azért foglalkozom a baloldali újságírás problémáival, mert ahogy a kormány kétharmaddal rendelkezik a parlamentben, és ez sokak szerint veszélyes túlsúly, úgy a baloldali média négyötödös többséggel rendelkezik a közvélemény alakításában, és ez ugyancsak sokak szerint veszélyes túlsúly. Ráadásul a baloldal nem két hónapja, hanem a rendszerváltás óta van kvázi-monopolhelyzetben a véleményformálás terén, legfeljebb a hajdani 95%-os hegemóniáról lecsúszott a még mindig agymosásveszélyes 80% környékére. Nota bene, az alkotmányos rendért aggódó baloldal a médiában nem tart igényt fékekre és ellensúlyokra, mondván, hogy lapot bárki alapíthat. Igaz, és alapítottak is kellő számban, elvben tehát meglenne a lehetőség a kiegyensúlyozott tájékoztatásra. A jobboldali kormány működése alatt közszolgálatibbá válhat, ezáltal sokat javulhat a jobboldali újságírás, ha nyolc év dühöngés után most nem kezd egyszerre zelótaként nyalizni. Súlya a véleményformálásban akár 25%-ra is nőhet, háromnegyedessé "törpítve" a baloldali fölényt...

A médiapiac spontán, önkorlátozatlan működésében azonban veszélyes csapda rejlik: hosszú távon arra kárhoztat bennünket, hogy féligazságokból próbáljuk összekombinálni a valóságot csak azért, mert újságíróinknak (pontosabban az őket foglalkoztató ideológiai aktivistáknak) derogál a korrekt tényközlés. Természetes lenne, hogy a baloldali lap balra torzít, a jobboldali meg jobbra torzít ezerrel? Ez kizárólag akkor nem probléma, ha a közvélemény többsége minimum egy bal- és egy jobboldali orgánumból tájékozódik rendszeresen, kiegyensúlyozottan, és platóni kritikai gondolkodása segítségével, az objektivitás igényével naponta átgondolja, összerakja a többféle manipulált képből a maga hiteles valóságértelmezését... Tessék mondani, sacc/kb. ma a közvélemény hány százaléka alkalmazza az iménti eljárást? Talán egy százalék, de szerintem ezzel is sokat mondok. A "szabad" médiaverseny nem eredményez korrekt tájékoztatást. Mivel a baloldal súlya négyötöd körül van a nemzet agyaiban, ennek megfelelő arányban a baloldali újságírást terheli a felelősség a korrektségért; és ez meglepően keveset jelent a gyakorlatban: ha minden tényleíró cikkben választ találunk az alapkérdésekre (ki, mit, hol, mikor, miért, hogyan), akkor a továbbiakban nem probléma a tényanyag baloldali értelmezése. Félreértések elkerülése végett: az nem baj, hogy a baloldali érzelmű/gondolkodású újságíró baloldali újságírást folytat - váljék mentális egészségére. Egy demokratizálódó köztársaságnak nem gondolatrendőrségre, hanem tisztességes tájékoztatásra van szüksége. Az olvasó a korrektül bemutatott információk alapján kialakíthatja a maga álláspontját. Az viszont már baj, ha az újságíró elhallgat, átcsoportosít, homályosít, érzelmeskedik, mert biztosítani akarja, hogy csak az övével megegyező értelmezés születhessen meg az olvasó fejében.

Mondandóm lényege, hogy pillanatnyilag sem a baloldal, sem a jobboldal újságírói nem tűrik az olvasó másként gondolkodását, következésképp nem értelmiségiek, nem demokraták, továbbá szellemileg tisztességtelenek (minden tiszteletem a kivételeké, de sajnos úgy tűnik, őket mindenhonnan kiebrudalják). Még nagyobb baj, hogy miközben a jobboldal tematizáló újságíróit a közvélemény többsége - helyesen - nem tartja értelmiséginek, demokratának, szellemileg tisztességesnek, addig a baloldal hasonló színvonalú és praxisú tollnokait alapértelmezetten értelmiséginek, demokratának, szellemileg tisztességesnek tekintik, holott erre nem szolgálnak rá, amíg nem alkalmazzák a tisztességes újságírás szabályait. Én leszek az első kalapemelő, ha végre elkezdik.

A baloldali értelmiség pillanatnyilag vérig sértett Tóth Mariként, vagyis inkább kékharisnyás Lady Marianként néz farkasszemet a nottinghami bíró gyanánt lefestett jobboldali kormánnyal. Minden, baloldali berkekben fogant közéleti írás lényege: megerőszakolhatsz, piszok bíró, de a lelkemet sosem kapod meg - inkább a méreg, a tőr, vagy ugrás a toronyból, ha már vége az élhető világnak. Több szempontból is problémás ez a magatartás. Először is, a jobboldaliak erősen vitatják, hogy a Fidesz-kormány nottinghami bíró lenne, érdemes lenne őket is érdemben (ha másért nem, sag schon, egy kis multikulturális élményért) meghallgatni. Másodszor, kire gondoljunk, ha Lady Marian Robin Hoodért kiált? Gyurcsányra, Mesterházyra? Ők jöjjenek lányszabadítani fehér lovon? Vicces ötlet. Harmadszor, a Fidesz-kormány szerintem nem önfeledt románcot, hanem korrekt együttműködést kér a baloldaltól. Felesleges ezért naponta padödőben eltáncolni a hattyú halálát. Elég a médiában válaszolni a "WH" kérdésekre.

2010. július 16., péntek

Htb. - a HátTérmunka Becsülete

A munkahelyi esélyegyenlőség esélyei című gondolatmenetben jelzett leghatékonyabb esélyegyenlőségi intézkedést, a háztartásbeli/gyermeknevelési munka megbecsültségének növelését szeretném bővebben kifejteni. Ha a gyermeket nevelő, háztartásban dolgozó nők a szakképzettségüktől és teljesítményüktől függően tisztességes fizetést kapnának ebben a munkakörben, egycsapásra megszűnne a nők és férfiak közötti bérkülönbség, és a munkahelyi esélyegyenlőség mozgalom elérné a célját.

Hogyan állapíthatjuk meg a gyermeknevelés/háztartásbeli munka értékét? Egyszerűen úgy, hogy az előző év béreit elosztva a munkaórák számával kiegyenlítődjék a férfiak és a nők órabérkülönbsége. Nehezebb feladat jól belőni a gyermeknevelés és a házvezetés mozgó bérkomponensét. Mennyiségi tekintetben mekkora különbség van az egy gyermeket nevelő és a négy gyerekes anya munkája között, minőségi szempontból mekkora a különbség egy általánost is nehezen elvégző és egy csúcsszakember felnevelése között? Nem utolsósorban, mennyit akarunk ebből a hatalmas különbségből a bérben megjeleníteni? Valószínűleg tompítani kell a különbségeket, hiszen a cél a társadalom homogénebbé tétele, az áthidalhatatlan szakadékok felszámolása. (Nem is szólva arról, hogy a gyereknevelés tényleges eredménye menet közben csak nagy torzítással, utólag meg minek(?) mérhető.) A legösztönzőbb megoldás egy közvetett indikátor, azaz szakirányú végzettség szerinti bérezés lenne. Alap-, közép- és felsőfokú tanfolyamokat kellene indítani a családon belüli gyermeknevelésről/személyiségfejlesztésről/tehetséggondozásról, és a gyermeküket nevelő édesanyák/édesapák bérét ez a szakirányú végzettség határozná meg (természetesen vészfékek beépítésével a bántalmazás és az iskolai bukdácsolás kiszűrésére). Egy alapfokú gyermeknevelési tanfolyamot végzett szülő valószínűleg sokkal könnyebben kezeli a gyermekével kapcsolatos problémákat, mint a szakképzetlen, így valószínűleg jobb életesélyeket is ad a gyermekének, tehát lényegesen magasabb fizetést érdemel. A középfokú szakirányú végzettséggel rendelkező szülő valószínűleg jobban menedzseli a gyermeke előrejutását, a felsőfokú végzettségű pedig ... valószínűleg nagyon ráér az elmélettel foglalkozni. A szakképzési rendszernek nyilvánvalóan megvannak a gyakorlat alapján meghúzható értelmes határai. A háztartásvezetésnek csak a legkisebb gyerek 6-8 éves koráig van értelme, ezért addig kellene honorálni, de csak akkor, ha a htb. a gyerek 6 és 8 éves kora között gondoskodik a szabadpiaci foglalkoztathatóságáról, azaz végzettséget szerez, tanfolyamot végez, személyiséget fejleszt.

Az esélyegyenlőség jegyében akár az is előírható, hogy a jogosultsági időszakok negyedét-felét a férfinak kelljen igénybe vennie, mert ez igazságosabbá teszi a családok belső tehermegosztását, és javítja a nők munkaerő-piaci esélyeit. Mivel azonban a htb. munkakör a fentiek szerint jól fizető állássá válik, vonzó karriert jelenthet a férfiak számára is, akik szerintem minden kényszer nélkül is nagy számban választanák hosszabb-rövidebb időre ezt a jövedelemszerzési formát.

2010. július 10., szombat

Gyónás és képmutatás

A katolikus egyházban rendszeresített gyónást azzal kritizálják, hogy lehetővé teszi, netán egyenesen ösztönzi a bűn-feloldozás-bűn-feloldozás jellegű képmutató ciklus kialakulását. Vitatom ezt a nézetet.

A gyónás hatalmas találmány, a világ első erkölcsi TQM rendszere. A modern vállalatirányításban egyre több helyen alkalmazzák a japán teljeskörű minőségirányítási rendszert (angolul Total Quality Management, röviden TQM), amely a hagyományos minőségellenőrzésnél fejlettebb megoldás, és neki köszönhető többek között a japán autók legendás megbízhatósága, valamint a japán ipar világgazdasági sikere. A TQM rendszer ellenőrzi a gyártás minőségét, értékeli az alkalmazott eljárásokat, majd ajánlásokat fogalmaz meg a továbbfejlesztésükre, és azután megköveteli az ajánlások alkalmazását. A következő körben ismét értékeli a gyártás minőségét és az eljárásokat, ajánlásokat fogalmaz meg, és így tovább, körbe-körbe. A TQM rendszer végtelen ciklus, célja a minőség folyamatos javítása, a szüntelen fejlődés biztosítása. Nem véletlen, hogy csak a legnagyobb és leghatékonyabb cégek vezetik be: költséges, elkötelezettséget igényel, ráadásul kényelmetlen is, mert nem csak lehetővé teszi, hanem ösztönzi a kialakult gyakorlat akár legfelső vezetésig terjedő kritizálását. Kinek jó ez? Annak, aki minőséget akar, és komolyan gondolja. A legjobban teljesítő cégek között évente minőségdíjat osztanak.

A gyónás folyamata ugyanez kétezer évvel korábbi, személyes változatban. Célja az egyéni élet minőségének optimalizálása a szűkebb és tágabb közösség, az egész emberiség érdekében. Első lépésként a keresztény ember értékeli cselekedeteinek minőségét (lelki tükröt tart maga elé, vagyis lelkiismeret-vizsgálatot tart). Pontról pontra megvizsgálja, miben tért el gondolattal/szóval/cselekedettel/mulasztással a tízparancsolattól és/vagy a krisztusi szeretetparancstól. A minőségi problémákat leltározza, majd a gyónás keretében megbeszéli a minőségügyi tanácsadóval (lelki atyjával), aki ajánlásokat fogalmaz meg a jövőbeni optimális minőség érdekében. A keresztény ember vállalja az ajánlások alkalmazását, majd távozik. Néhány hét/hónap elteltével ismét értékeli viselkedésének minőségét, ismét konzultál a minőségügyi szakemberrel, ismét vállalja az ajánlások alkalmazását, és így tovább, egy egész életen át tartó tanulás keretében. Az eljárás a keresztények reménye szerint örök tagságot biztosít a Minőség Klubban.

Ezek után lássuk, milyen alapon kritizálják a keresztény minőségirányítási rendszert. 1. A leggyakoribb kritika szerint egyesek cinikusan visszaélnek a rendszerrel, nem tartják be az ajánlásokat, újra és újra ugyanazokat a minőségi hibákat követik el, miközben magukat szuper színvonalúnak titulálják, esetleg le is nézik minőségügyi rendszerben nem résztvevő embertársaikat. Nos, ahogy a vállalatok termékminőségét végső fokon a fogyasztók bírálják el, az egyén esetében a szűkebb és tágabb környezetre gyakorolt hatás dönt a minőségről. Hiába mondja az autógyár, hogy ő a legszuperebb, ha hetente lerobbannak a járgányai. Hasonlóképpen hiába állítja a keresztény, hogy ő a minőség etalonja, ha lerobban az élete (piál, bekattan, elválik, besavanyodik) és/vagy boldogtalanná teszi a körülötte élőket (intrikál, zsarnokoskodik, erkölcscsőszködik). A fogyasztók döntése megfellebbezhetetlen, viszont átgondolandó. Ha ugyanis a keresztény csak 10%-kal él erkölcsösebben a környezeténél, akkor egyik megközelítésben jelentősen elmarad a krisztusi ideáltól, tehát menjen a fenébe! más megközelítésben viszont 10%-kal mégiscsak jobb minőséget állít elő, tehát dicséretet érdemel. Tisztán gazdaságossági szempontból úgy is érvelhetünk, hogy ha az illető 10%-kal erkölcsösebb, de ehhez 20%-kal többet erőlködik, akkor nem éri meg kereszténynek lennie. Ebben az esetben a kritika úgy hangozhat, hogy a kereszténység sok munkával kevés erkölcsi javat állít elő, tehát nem hatékony. Ha a 24 karátos arany kétszer annyiba kerül, mint a 14 karátos, viszont négyszer akkora munka előállítani, akkor jogos a kritika, hogy a tiszta arany előállítása nem hatékony. Másfelől, ha egy kétszer finomabb vacsorát négyszer annyi munkával lehet előállítani, az nem ütős érv arra, senki se próbálkozzon vele.

Nyilvánvalóan a világon mindennel vissza lehet élni, így a TQM rendszerrel és a gyónással is. Ha egy vállalat csak falból vezeti be a TQM-et, folyamatosan selejtet termel, és nem alkalmazza az ajánlásokat, akkor az a vállalat értelmetlenül erőlködik a TQM háza táján, mert semmi előnyét nem látja az egésznek. Ehhez hasonlóan a gyónással való visszaélés is sok erőlködéssel jár, bármiféle haszon nélkül. Pontosabban, a látszatgyónó némi felszíni presztízsre tehet szert, de gazdaságtalanul éri el az eredményt, mert nem keresztényként kevesebb befektetéssel több presztízshez jutna. A TQM-mel való visszaélés nem érvényteleníti a minőségügyi rendszert, nem hitelteleníti a minőségügyi tanácsadót, és önmagában nem ad alapot a TQM rendszer kritikájára. A gyónással való esetleges visszaélések sem teszik jogossá a gyónás rendszerét érő kritikákat.

2010. július 9., péntek

A munkahelyi esélyegyenlőség esélyei

A férfiak világszerte jelentősen nagyobb fizetést kapnak ugyanabban a munkakörben, mint a nők. Európában a legkisebb órabérbeli eltérés az olaszoknál (4,5%), a legnagyobb Észtországban van (30%). Magyarország (17,5%) középtájon helyezkedik el, Dánia, Írország és Svédország(!) szomszédságában. (Forrás:http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=685&langId=en) A mérési módszer egyszerűsít ugyan, mert figyelmen kívül hagyja a munkakört, csak az összkeresetet osztja vissza egy főre, de a becslések szerint az azonos munkakörben dolgozó nők is jóval kevesebbet keresnek a férfiaknál. Az esélyegyenlőségi mozgalom célkitűzése: azonos munkáért azonos bért, azaz az ugyanabban a beosztásban dolgozó nők keressenek ugyanannyit, mint férfiak. A fenti adatsor tanúsága szerint a törekvés eddig inkább deklarációkban megnyilvánuló, mint valóságos sikert aratott, szerintem nem véletlenül. Az alábbiakban egy potenciálisan sikeres, viszont nehezen kezelhető következményekkel járó módszert módszert elemzek a bérviszonyok igazságosabbá tételére, majd javaslatot teszek egy bátor, ám garantáltan eredményes és társadalmilag holisztikusan hatékony megoldásra.

A fenti honlapon megjelölt okok (diszkrimináció, szegregáció, hagyomány, sztereotípiák - forrás: http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=682&langId=en) helyett szerintem a nők a következő fő okok miatt keresnek kevesebbet: 1. HR közvélekedés szerint nem ők a fő családfenntartók - ergo nekik kevesebb is elég; 2. a gyermekvállalás miatt évekre kiesnek a munkából; 3. gyakrabban maradnak otthon a beteg gyermekekkel; 4. gyengébb az érdekérvényesítő képességük; 5. alulértékelik a teljesítményüket.

A fentiek közül az 1. és az 5. ok hátrányos megkülönböztetés (a nők egyre gyakrabban családfenntartók, és a legtöbb munkakörben a férfiakkal egyenértékű vagy akár jobb teljesítményt nyújtanak), a 2., 3. és 4. ok viszont célszerűtlenül átlagolt gazdasági megfontolás. A nők nem ugyanabban az életkorban és nem ugyanannyi gyermeket vállalnak, továbbá nem ugyanannyiszor beteg a gyerekük - a férjük is otthon maradhatna betegségük esetén, ha az nem járna nagyobb jövedelemkieséssel. A személyzeti vezetők az általános tapasztalatokból kiindulva, de végső soron a hasukra ütve megállapítanak egy negatív átlagkülönbséget, és annyival kisebb fizetést kínálnak az álláshelyekre jelentkező nőknek.

Részletes felméréssel meg lehetne határozni, mekkora gazdasági különbséget jelent az, hogyha egy 40 éves dolgozó nem 15, hanem csak 5 éves szakmai gyakorlattal rendelkezik, ha évente három héttel többet hiányzik a munkából, és bizonytalan az elérhetősége a következő öt évben. Lehet, hogy rosszul ítélnek a HR vezetők, és a különbség nem 15, hanem 25 százalék. Az is lehet, hogy mindössze 5 százalék. Nehéz lenne azonban vitatni a különbség meglétét. Ha a vállalatokat fűnyíróelvű esélyegyenlőségi jogszabályokkal arra szorítanánk, hogy tekintsenek el e jelentős különbségektől, akkor illegális megoldásokra kényszerítenénk a döntéshozókat: valahogy megtalálnák az általuk vélelmezett különbségek fizetésbeli érvényesítésének a módját.

Igazságos megoldást jelenthet a komplex egyéni helyzetértékelés alapján, nemre tekintet nélkül megállapított bér: milyen a végzettsége, mennyi gyakorlata van, mikor alapít családot, hány gyereket vállal, mennyire elérhető túlórára, hétvégére, hányszor marad otthon családi okból, stb. E módszer szerint ha egy férfi bevallottan nagycsalád alapítására készül, és a feleségével egyenlően osztozik a neveléssel járó feladatokban, akkor ezzel arányosan éppúgy kisebb fizetésre számíthat, mint egy hasonló paraméterekkel rendelkező nő. A bevallott és a tényleges paraméterek közötti különbséget időszaki értékeléssel lehet kezelni, pl. évente utólag megvizsgálva nemcsak a teljesítményt, hanem az otthon töltött időt, a túlórakészséget, stb., majd a bér mozgó komponenseként, mondjuk, +/- 30%-ig érvényesíteni a tapasztalt eltéréseket. (Pl. Kovács úr szinglinek ígérte magát, viszont 5 év alatt 3 gyereket vállalt, és 50%-ban ő maradt velük otthon: ezért visszamenőleg 20% fizetéscsökkentés kap, amit vagy helyben visszafizet, vagy a következő időszakra már csökkentett béréből vonnak le.) Az így kialakuló bérviszonyokat alighanem célszerűtlennek és igazságtalannak tartanánk, de kétségkívül ez biztosítaná a vállalatok által igényelt egyenes gazdasági logikát, plusz a bérezés valóban az egyén korrekt módon értékelt gazdasági hasznosságán, és nem az előítéleteken múlna.

Kovács úr meg törhetné a fejét, hogyan nevelje felére csökkent fizetéséből az előre be nem vallottan vállalt gyerekeket. A nem kívánt mellékhatások kezelése állami beavatkozást igényel. Az aktuális kormány dönti el, hogy a társadalmi igazságérzet és célszerűség alapján mit hogyan kompenzáljon - csakhogy nem a vállalatok kontójára, hanem a társasági adó megfelelő elosztásával. Kovács úr és úrhölgy akár a fizetéseik 100%-ával is támogathatók a gyermeknevelés évei alatt, ha, mondjuk, a fenntartható népesedés/nyugdíjrendszer kialakítása érdekében a kormány ezt célszerűnek látja. Ugyanígy az államnak kell vállalnia Kovács úr jövedelmének kompenzálását, ha a gyermeknevelésből visszatérne, ám időközben már mást vettek fel a munkahelyére. Megfontolandó, hogy a gyermeknevelésből visszatérő nők ma ennél nagyobb védelmet élveznek, hiszen törvény tiltja az elbocsátásukat. Valódi esélyegyenlőség esetén erről le kéne mondani, mert torzítja a korrekt gazdasági logikát, és célszerűtlen HR kockázatterítéssel hozzájárul a nők alacsonyabb bérezéséhez. Azaz ha ragaszkodunk a teljes fej káposztához, akkor le kell mondanunk a kecskéről - ha megelégszünk fél kecskével és fél káposztával, akkor meg az elvi szempontjaink maradéktalan érvényesüléséről kell lemondanunk.

Az előbbi felemás megoldással szemben valódi áttörést hozhat a háztartásbeli nők hivatalos, állami fizetése: ha a vállalt gyermekek száma és gyermeknevelés terén nyújtott teljesítményük szerint tisztességes fizetést kapnának, akkor könnyen a nulla közelébe kerülne a férfiak és nők órabére közötti különbség. Ez csak látszólag ütné az esélyegyenlőségi aktivisták másik célját: hogy a nők elsősorban ne a háztartási munkában fussanak be karriert. Szerintem egyszerű módszerrel el lehet érni, hogy a gyermeknevelés szakképzett, megbecsült foglalatosság legyen, sőt hogy a férfiak tülekedjenek átvenni a biológiailag átvállalható részt - de ez már külön kifejtést igényel.

Összefoglalva: az esélyegyenlőséget az egyén gazdasági értékének pontosan megfelelő bérezés biztosítja ugyan, csak aztán győzze az állam kompenzálni a mellékhatásokat. Ha az állam cselesen a vállalatokra hárítja át a kompenzáció egy részét, akkor az elkerülhetetlenül HR általánosításhoz, kockázatterítéshez, és esélyegyenlőségi szempontból kifogásolható megoldásokhoz vezet. Az esélyegyenlőséget leghatékonyabban a családon belüli gyermeknevelés/htb. munkakör megbecsültségének fokozása szolgálja.

2010. július 6., kedd

Így neveld a sárkányodat

Hol és mitől maradt el a rendszerváltás, ha elmaradt? '89-ben a szovjet sereg árnyékában aligha lehetett volna másféle alkut kötni, mint ami megköttetett. Ha Antallt nem értelmezik úgy, mint aki a Horthy-féle múltba akar visszalépni, talán az ellenzék betartása sem olyan elemi. Ha Horn nem a Valutaalap kritikátlan kiszolgálója, akkor talán maradt volna nemzeti tulajdonú gazdaságunk, és nem lett volna szükség újabb elemi betartásra. Ha a Fidesz nem igyekszik úttörőcsapatként átlökdösni az öreg néninek tekintett társadalmat a történelem főutcájának túloldalára, talán csak 2006-ben bukik meg, és a helyét egy modern, megújult, őszinte szociáldemokrata értékektől vezérelt baloldal veszi át, s idén senkinek sem kéne bal- vagy jobboldali túlsúlytól aggódnia. Szerintem a választók és a politikai elit kölcsönös félrenevelése az oka annak, hogy nem így történt. Az utóbbi évek nem a közjóért folytatott vetélkedésről, nem a kompromisszumkeresésről, sokkal inkább az ádáz szócsatákról és szőrszálhasogató elménckedésekről szóltak a magyar politikában: nem baj, ha mindenkinek rossz, csak az ellenfélnek ne legyen jó. Nem nagy bölcsesség, hogy minden közösségnek jót tesznek a működőképes megoldások, a társadalmi csoportok közötti nagy ellentéteknek pedig a politikai elit a haszonélvezője. A kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva a politikai elit sikerrel fanatizálta a választók kisebbik részét, és idegenítette el a nagy többségét. Hivatalba lépett az új kormány, amelytől nem csak csodát várnak három napon belül, de még az sem lesz elég. Az első intézkedések között több hosszú távon potenciálisan hátrányos is volt: a mérsékelt köztársasági elnök lecserélése, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztésének előírása, a médiaszabályozás, az alkotmánybíróság tagjainak jelölése, és ez csak a kezdet. Vajon azt hiszi a kormány, hogy a választók díjazzák majd a demokratikus ellenőrzés gyengítő, kemény hozzáállást? Ha elhiszik, hogy ezúttal tényleg tetszettünk forradalmat csinálni (a választófülkékben), akkor elképzelhető. Csakhogy úgy tűnik, a közvélemény többsége retorikai fordulatnak vagy egyenesen badarságnak tartja ezt a forradalomsztorit. Még ha elfogadnák ezt a Fidesz alkotta értelmezést, akkor is célszerű emlékezni a forradalmak utáni vezetés törvényszerű bukására, a forradalmi célok kiüresedésére, és az azt követő restaurációkra illetve diktatúrákra. Szóval a forradalmi út alighanem zsákutcába visz. Remélem, nem sokáig erőltetik már a kormánykommunikációban.
Nagy a veszélye annak, hogy a kemény ellenzéki betartást látva a kormány bevadul, csak azért is a nem jobboldali gondolkodásúakat ellehetetlenítő törvényeket hoz, és ott sem köt kompromisszumot, ahol a közvélemény többsége már egyezkedne. Így hamar elveszíti a választók támogatását, elszakad a népétől, és megérne a bukásra... ha újabb félelmek és feszültségek keltésével el nem tudja érni, hogy az emberek többsége a kisebbik rossznak tartsa. Célszerű lenne elkerülni ezt a forgatókönyvet. Alternatívaként belső megtisztulás nélkül térhet vissza a baloldal, és ott folytatná, ahol nyolc év után közkívánatra abbahagyta. Ezt a forgatókönyvet is célszerű lenne elkerülni. A közösségnek az lenne a leghasznosabb, ha négy évente váltakozó kormányok egyre kisebb kilengésekkel vinnék előbbre a Magyar Köztársaságot a jóléti demokrácia irányába. Szeritnem az értelmiség sokat tehet ezért.

Ha a baloldali értelmiség a jobboldali kormány minden intézkedését ab ovo bírálja, miközben nem kínál eredményes alternatívát, azzal csak az eddigi fanatikus táborokat tartja egyben, és gátolja a politikai intézkedéscsomagok értelmes megbontását. Természetesen egy nagyon is elképzelhető jövőbeni fordított választási eredmény után a jobboldali értelmiség visel majd hasonló felelősséget. A politikai csomagok értelmes megbontásával kísérletezik az LMP, eddig sikerrel. A közállapotainkra pedig jellemző, hogy a média minden áron bele szeretné hergelni a jobb vagy a baloldali táborba. Nehéz a politikai senkiföldjén megmaradni, gondolhatnánk - de szerintem nem erről van szó,és az LMP sem erre tesz kísérletet. Bizonyos elvek szerint alakítja ki az álláspontját úgy, hogy sem a baloldalt, sem a jobboldalt nem tekinti szalonképtelennek.

Ezt a modellt kellene követnie az értelmiségnek is: lehet ugyanis eltérő értékekben gondolkodni úgy, hogy egyik politikai tábort sem tartjuk fasisztának/hazaárulónak, és tudunk építő bírálatot mondani anélkül, hogy demagógiába csúsznánk át. Ha 0-tól 10-ig terjedő skálán mérnénk a pártok megítélését, akkor a jobboldal hívei most 6 és 10 közötti osztályzatot adnak a maguk oldalának, és 0-1-et a baloldalnak. 5 környékén gondolja azt a választó, hogy ugyan semmirekellő a pártja, de még mindig jobb a riválisnál. A baloldali érzelmű szavazók 5-6-ot adnak a saját oldaluknak, és 0-1-et a jobboldalnak. A jó stratégia az lenne, ha mindkét tábor értelmisége 5-6-os tartományban tartaná a magáét,és 4-5 tartományban a másik oldalt. Kegyelmi állapot állt elő, mert most olyan közel kerültünk egy kiegyensúlyozott helyzethez, amennyire az spontán módon elképzelhető. Ha a jobboldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor jó eséllyel meghallgatásra találna. Ha a baloldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor szintén. Sőt még akár át is beszélhetnének a másik táborba úgy, hogy nem fogadnák süket fülek a mondandót.

Hogyan lehet konstruktív kritikát megfogalmazni? Egyszerűen: úgy, hogy nem akarjuk a megszólított vesztét; az üzenetünk nem csapdaállítás, nem a szakadék felé taszító stratégia része - hanem a közösségi jólétének, összetartozásának gondolata ihleti. Nem kell ennél több a meghallgatáshoz, és jaj annak, aki az ilyen szándékkal megfogalmazott kritikára süket.