2010. december 14., kedd

A jó választás felelőssége

Tegnap felmerült egy beszélgetésben, hogy esetleg tévedtem, amikor a Fideszre szavaztam, hiszen magam mondom, hogy csupa baromságot művel. Nem ilyen egyszerű a helyzet: a Fidesz sok intézkedésének rendben van a tartalma (kettős állampolgárság, családi pótlék iskolalátogatás alapján, a vörösiszap okozta károk gyors megtérítése), ám elszúrják a formát (a kettős állampolgárság ügyében látványosan letojják az érintett szomszédos országok véleményét, az iskolalátogatás ellenőrzésén túl egyelőre nem foglalkoznak vele, hogy mi lesz abból a gyerekből, a vörösiszap károkozóját nem bíróság, hanem a kormány találja határozat útján hibásnak).

A magánnyugdíjpénztárak ügye már tartalmilag is rosszul alakul. Igazságtalan volt a kialakult helyzet, amelyben egyeseknek van magánpénztári egyenlege, ketteseknek, köztük nekem meg nincs, mert nem jelentkeztem be alá. Rendben, hogy a kormány szükségfinanszírozás alapon tizenvalahány hónapra behúzza a befizetéseket, de nincs rendben, hogy utána nem jobbá, hanem rosszabbá teszi a rendszert. A jövő állami nyugdíjait ugyanis tényleg veszély fenyegeti, az alulfinanszírozottság veszélye. A veszély ellen találták ki a magánnyugdíjpénztárakat, amelyek felvilágosult abszolutizmus keretében nálunk garantáltan jobban működnek, mint teljes önkéntesség mellett (a felvilágosult abszolutizmusból az következett volna, hogy a be nem jelentkezőket egy alapértelmezett magánpénztárba sorolják; ha ez megtörténik, nem lenne igazságtalan a kiindulási helyzet, nem is lehetne visszacsinálni). Az alkotmányozás kérdése még rosszabbul áll, mekkelekes autodafévá, közröhejjé degradálódik. A médiaszabályozás az ellenzék nélkül nem működik – valójában semmi sem működik a társadalom többségének meggyőzése, egyetértése, támogatása nélkül; semmi sem tartható fenn az ellenzék bevonása nélkül; semmi sem szalonképes a nemzetközi véleményformálók minimális egyetértése nélkül. A Fidesz eddigi működése voluntarista, bukásra ítélt formai és részben tartalmi hibák sora. Nem ragozom. Majd akkor szólok, ha véletlenül „jót s jól” tesz a kormány.

A fentiekből azonban nem következik, hogy rosszul döntöttem a Fideszre szavazva, hiszen a kevés tartalmi jó is több az ország szempontjából, mint az előző 8 év összes intézkedése együttvéve. Tévedtem viszont, amikor azt gondoltam, hogy számos rossz vagy félig jó helyett egy gyakorlatilag teljesen jó alternatívára szavazok. A valóság jelenleg azt mutatja, hogy több rossz közül szavaztam a kisebbikre. Elégedetlen és felháborodott vagyok: nem engedhetjük meg, hogy ez így legyen.

A közügyek jó működéséhez kinek-kinek a maga oldalát kellene jobbá tennie. Mivel a Fidesz nem figyel oda a választóira (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/valasztoi-tiltakozas.html), erre csak a baloldallal együtt tiltakozva, akár tüntetve van lehetőségem. Hasonlót várok (vártam előzőleg is) a baloldaltól – mármint a maga pártjainak jobbá, alkalmasabbá tétele terén. A szavazásból nem jogi, hanem közéleti felelősség adódik: ha mindenki a kisebbik rosszra szavaz, akkor az ország helyzete csak a katasztrofálishoz képest lesz egyre kevésbé rossz. Ha azt akarjuk, hogy egyre jobb legyen, addig kell nyüstölni a politikai oldalunkat, ameddig jól (és az elfogult magyar viszonyokhoz képest viszonylagos elfogadottsággal) nem teljesít.

Jóbérlők

Lányom romantikus felindulásból többszobás albérletbe akar költözni a barátnőjével, azt reméli, a Jóbarátok c. sorozat hangulatát élik majd át. Mindkettőjüknek van barátja, de azt nem akarják, hogy ők is odaköltözzenek. Helyes az ösztön. A Jóbarátok ugyanis mesterséges felállás két fiúval és két lánnyal. Nem az életről, hanem a nézettség és reklámbevételek szempontjából maximálisan kiaknázható helyzetkomikumról szól (a műfaját angolul sit-com-nak hívják). Nem írják oda a végére, mint a Superman „repülőruha” látványos reklámja után: „Ezt ne próbáld meg otthon.” Pedig a jelek szerint célszerű lenne odaírni.

Két fontos különbség a Jóbarátok és az élet között, hogy 1. az életben egyneműek laknak közös albérletben, és 2. nem flörtölnek könnyedén egymás barátjával/barátnőjével (előfordul, hogy flörtölnek, ám a 3-4 érintettből többnyire senki sem lesz ettől igazán boldog). Idekívánkozik még egy fontos színházi szempont: a tragédia eseményeit a szereplők szemszögéből látjuk, velük sírunk; a komédia szereplőit elidegenülten látjuk, nem velük, hanem rajtuk nevetünk; az életet ehhez képest a saját testünkön belül éljük, és nem szeretnénk, ha rajtunk nevetnének.

2010. december 6., hétfő

Csimpánz párkapcsolatok emberi tanulságai

Jane Goodall csimpánzleírását (Nat Geo novemberi magyar szám) továbbgondolva arra jutottam, hogy a megfigyelései kulcsot adhatnak az emberi szexualitás megértéséhez.
A csimpánzoknál kisebbségi stratégia az egy nőstény - egy hím párkapcsolat, amelyről azt írja, hogy általában kevésbé kapós vagy még fiatal a nőstény, a hím pedig félrevonul vele, és nagy energiát fektet a köztük lévő párkapcsolatba, valamint hosszú ideig együtt járnak-kelnek. Az embernél ez többségi stratégia, és valószínűleg elég régen érvényes ahhoz, hogy belénk huzalozódjon, ami belőle adódik:

1. A természetes szemérem, ami csökkenti annak veszélyét, hogy a falu bikája megerőszakoljon.
2. A szex nem nyilvános természete, mert nem akarjuk a gruppen orgiát.
3. A szexuális témák jelentős legátoltsága, mert az intim kapcsolatra tartogatjuk a szexet.
4. A szex tabu volta, mert az rám és a páromra tartozik.
5. A szexuális trágárságon való ösztönös kiakadás, hiszen tabu és durvaság elegye, és mindkettőt kerüljük.
6. A TV-szex tudathasadásos kezelése: stimulál, de mégis idegen. Aki nem tudja agyban kompenzálni ezt az ellentétet, annak tönkremegy a párkapcsolata.
7. A szex felszabadítása társadalmi veszélyként jelenik meg, mert többségünknek huzalozott vészjelzője van a párkapcsolatok évezredek alatt kialakult rendjét fenyegető tényezőkre.

Ha a kevésbé vonzó nőstény a kevésbé alfa hímmel párzik sok-sok generáción át, az kódolódhat - a bensőséges kapcsolati kód felülírja a régebbi génoptimalizáló kódot. A dominánssá válás biztonságos életkörülményeket, jólétet feltételez, ahol a túléléshez nem elengedhetetlen a bombanőstény-alfahím párosítás, addig-addig, amíg a kisebbségi stratégiából norma lesz. A gyermek- és szülési halandóság magas szintje egy darabig a többnejűség irányába nyomhatott, a számos nem bomba nőstény + anyagilag tehetős hím konfiguráció felé. Az aranyszabály bevezetése pedig az egy nőstény + egy hím kapcsolatot kodifikálta.

Ebből következik, hogy a szex csak-úgy felszabadítása felzaklatja az emberiség idegeit, indulatba hozza az erkölcscsőszöket, a tálibokat, és elbizonytalanítja az átlagpopulációt.

Miért veszélyes az ateizmus?

Az ateizmus több, mint Isten létének tagadása. Elengedhetetlenül következik belőle minimum kettő szabály, és a másodikból adódó harmadik: 1. a világ működését kizárólag az anyag törvényei irányítják; 2. az egyén feletti legmagasabb tekintély önmaga; 3. minden törvény és erkölcsi szabály kizárólag emberi megegyezés eredménye.

Aki nem hiszi maradéktalanul a három fenti szabályt, az nem következetes ateista.

A hagyományos kultúrák vadászai bocsánatot kérnek egy-egy állat leöléséért, elmagyarázzák neki, hogy kénytelenek megölni, hogy a törzs élhessen: ösztönösen érzik, hogy az ölés felborítja a természet rendjét, és a felborult rend káros hatása rájuk hullik vissza, ha nem kompenzálnak. Úgy tűnik, van egy ösztönös, huzalozott kategorikus imperativuszunk is ölés ellen, ami nem csak kanti spekulatív alapon létezik, hanem konkrétan ott van a fejünkben.

Nehéz dolga van a hentesnek, a katonának és a rendőrnek, mert a munkaköri leírásában van az ölés. A hentesnek nehéz fékeznie az állat-ember analógiákat, a katonának és a rendőrnek még nehezebb a dolga, mert ember-ember analógiák izgatják a fantáziáját. A gyengén alkalmas embernek az ölés esik nehezére (ezért dehumanizálja és démonizálja az áldozati célcsoportot a hatalom), az erősen alkalmasnak meg az ölés eseti leállítása (v.ö. háborús embertelenségek; de a sztársebészek közül is többen elismerik a belső késztetést a trancsírozásra).

Az ateista ember csak úgy lehet következetesen ateista, ha letagadja a huzalozását, és spekulatív elméletet állít fel önmagával a középpontban.
Aki nem tagadja a huzalozását, az látja, mi minden esik nehezére (ölni, hazudni, ad hoc trágárkodni, az igazságtalanságot elviselni, nem utánozni másokat, ellenállni a csoportnyomásnak), és mi mindenre kénytelen akarata ellenére (pl. aggódni a 13. számtól vagy hinni a csillagok és sorsok összefüggéseiben, a kabalákban és szerencsét hozó kombinációkban). Ezek után már nem állíthatja kizárólag az anyag által vezéreltnek magát. Fel kell ismernie szabadságának korlátait, és azt is, hogy egy abszolútként elfogadott good belief system (jó meggyőződésekből álló világnézet) nagyobb szabadságot ad neki, mint ha önmaga főnökévé teszi magát.

Akiből hiányzik a kategorikus imperativusz huzalozás, és a spekulatív alapon kiszámított szabadságát meg is éli, az a társadalomra veszélyes pszichopata. A pszichopata személyiségéhez tökéletesen illeszkedik az ateizmus tana (az említett 3 pont), ő eleve így gondolja, és örül, ha ebben megerősítik. Számára az ateizmus végzetes destrukciót elszabadító mém (vírusként terjedő kulturális entitás).

AZONBAN az önbevallott ateisták többsége 1. nem következetes ateista, mert saját tanait nem éli ki azok teljességében; 2. jól van huzalozva, csak fejben elnyomja az erről szóló ismeretet; 3. nem tudja, mit szabadít a világra a mémjével.

Ha olvasta ezt, akkor már szólva van neki.