2013. december 28., szombat

A félreértett Jézus

Nem mindenki használ Jézus ügyének, aki rá hivatkozik. Nem mindenki használ a keresztényeknek, aki szemforgató demagógiával követeli, hogy legyenek "igaziak". Az internetes oldalak, blogok, cikkek tele vannak Jézusról szóló félreértésekkel és csúsztatásokkal. Ezek közül a legfontosabb 3+1-et szeretném helyretenni.

1. Jézus egyenlő mértékben volt zsidó és egyetemes ember, egyformán volt Isten és ember. Nem könnyű egyensúlyt találni a zsidó Messiás különböző megnyilvánulásai között, annál könnyebb leragadni az egyik vonatkozásnál, és figyelmen kívül hagyni a többit. Jézus születésétől a haláláig a zsidókra vonatkozó szabályok szerint élt: születése után nyolc nappal bemutatták a templomban, körülmetélték, tizenkét évesen megvolt a bár-micvója, minden Sábeszt és zsidó ünnepet megtartott, minden Kikerülésünnepen (Húsvétkor) elzarándokolt Jeruzsálembe, elfogatása előtt tanítványaival elfogyasztotta a hagyományos Széder vacsorát. Jobban ismerte a héber Bibliát, mint a talmudisták - ne feledjük, hogy akkortájt a Bibliát a zsidókon kívül senki sem olvasta/ismerte/tanulmányozta. Jézusnak zsidó öntudata is volt. Eleinte semmibe veszi a lánya meggyógyítását kérő szamaritánus asszonyt, majd mikor az nem hagyja lerázni magát, kioktatja, hogy a küldetése Izrael házára vonatkozik, "kutyák"-nak nem jár gyógyítás! Az asszony megalázkodik, elismeri a zsidók felsőbbrendűségét, és Jézus csak ekkor gyógyítja meg a lányát. Mai szemmel elképesztően durva, fennhéjázó viselkedés, de Jézus idejében az emberszeretet és az egyetemes nyitottság csúcsa volt. Képzeljük csak el, milyen lehetett az általános hozzáállás. A farizeusok felháborodtak azon, hogy egyáltalán szóba állt a nem kiválasztott idegennel, egy gójjal! (A szamaritánusok még csak nem is idegenek, hanem a babiloni fogság idején otthon maradt, némileg asszimilálódott "hígzsidók" voltak, ám egy hajszálgyökeres "mélyzsidó" ettől már levegőnek nézte őket.) Jézus csak úgy lehetett isteni Messiás, hogy egyben hiteles zsidó ember volt, és hihető mértékben megfelelt a kortársai által szabott messiási előfeltételeknek - kivéve a földi uralkodást, az aranyban mérhető áldást és az "ellenség" (a rómaiak) felett aratott győzelmet. Az általa tanított lelki módszertan botrány volt akkor, sokak szemében botrány ma is.

2. Jézus a felsőbbrendűség-tudatú ókori zsidókat, és nem a mai félszeg messiáskövetőket okította szerénységre. Rengeteg keresztény véli tudni, hogy Jézus a mértéktelen szerénységet, alázatot, szolgálatot tanította, ezért aki nem gödörből kiszóló lyuk, akinek az öntudata nem a mélytengeri búvárbéka hátsója alá fúrt metróalagút alján hasalva törekszik folyton lejjebb és lejjebb, a Föld középpontja felé, az nem igazi keresztény, nem követi Jézus tanítását. Ez akkora marhaság, hogy a felsál adja a másikat! Jézus a saját rendkívül beképzelt, fennhéjázó, kirekesztő, rasszista, fajvédő kortársait tanítja szerénységre. Az apostolok cselekedeteiből tudjuk, hogy Péter egy vacsora alkalmával elhúzódott a körülmetéletlen keresztényektől, és Pál megfeddte ezért. Péter, a kőszikla, az ősegyház feje azzal védekezik, hogy neki ugyan nincs kifogása a gój-keresztények ellen, de nem akarta a vegyüléssel megbotránkoztatni a jelen lévő többi zsidó-keresztényt. Ő, aki éveken át követte és hallgatta Jézust, makacsul folytatta az apartheid gyakorlatot. Jézus tudta, milyen kemény fejű és csökönyös kiválasztottságtudatú nemzettársakkal van dolga, ezért hangsúlyozta annyira a szerénységet, az alázatot, és nem azért, hogy krónikus lelkiismeret-furdalást okozzon kétezer évvel későbbi, eleve szerény és alázatos követőinek. Egy mai átlagos keresztény a szerénység és alázat szobra a nem keresztényekhez képest, semmi szükség rá, hogy még alázatosabb legyen. Főleg úgy, hogy nem tisztán messiáskövető kultúrában élünk, többek között a Messiás előtti (prekrisztiánus) gondolkodásmódot őrzők is a körünkben vannak és maradnak, a békés együttélés és együttműködés érdekében alkalmazkodnunk kell egymás stílusához. Jézus nem azt tanította, hogy légy balek, hanem azt, hogy tedd jobbá, messiáskövetővé a világot. Ha folyton azon rágódunk, ki mennyire NEM keresztény, akkor sehol sem leszünk azokhoz képest, akik sosem mondták, hogy keresztények lennének, és lelki értékekben mélyen alulmúlják a bírált keresztényeket.

3. Jézus csak olyanokon segített, akik hittek benne. Az internetes oldalak tele vannak morgolódókkal, miszerint Jézus non-stop mindig mindenkinek a mindene volt, hát a keresztények miért nem?! Akkor nem is igaziak... Ez durva csúsztatás, semmi köze az Evangéliumokhoz. Jézus csodái két kategóriába sorolhatók: 1. néha csodát tesz olyanok kedvéért, akik eredetileg nem feltétlenül hisznek a messiásságában, de nyitottak erre a lehetőségre, és a csoda után tanúsítják, hogy valóban Ő a Felkent Dávid házából; 2. meggyógyítja azokat, akik erre kérik, és hiszik, hogy Ő a Megoldás, az Út, az Igazság és az Élet. Ugyanilyen fontos, kiket nem gyógyít meg: mindazokat, akik ettől sem hinnének benne, akik nem kérik, akik nem bíznak az általa kínált Megoldásban. Jézus nem csodaontó vízcsap, amit igény szerint kinyit a fogyasztó, nem gyógyító parfüm, amit a levegőbe porlasztanak, és mindenki automatikusan egészséges lesz. Többek között nem tesz csodát Názáretben, mert az ottaniak nem hisznek benne. Nem Jézus akarja így, hanem a csodához a hozzá fordulók aktív közreműködésére és hitére lenne szükség. Jézus soha nem tett csodát ott, ahol produkciót vártak tőle: a farizeusok többször kértek "jelet" (öcsisajt, ha te vagy a izé, mutassá má valamit, vért vízzé vagy tíz csapást vagy ilyen dögösset), de csak "Jónás jelét" kapták, vagyis az üres sírboltot a harmadik napon. Azt sem talmudista akkreditáló bizottság szeme láttára, hanem ókori szemmel egy niemand, egy NŐ! érvénytelen tanúsága szerint. Jézus annak nyilvánítja ki isteni mivoltát, aki erre eleve nyitott, és aki ettől kezdve követi. Mózes sem kért Teflon bevonatú indukciós serpenyőt vagy FullHD táblagépet Jehova-prezentációval az égő csipkebokortól, pedig mennyivel hatásosabb lett volna, mint a dadogó beszámolója! Megtapasztalta a felsőbb hatalmat, hitt és engedelmeskedett. Ez volt az isteni terv Jézus népe, más néven "Isten népe", az "emberiség papsága", a "föld sója", a "világ világossága" számára is. Sokan engedelmeskedtek, ám még többen vonakodtak részt venni a megvalósításában. Így vált közvetlenül, testi körülmetélkedés nélkül meghívottá az egész emberiség. A terv fakultatív: aki nyitott az engedelmességre, bizonyságot kap, aki nem nyitott rá, az csalódik, hogy Istent nem az ő emberi elgondolásai irányítják. Ma sincs ez másként.

+1. Jézus az életreformot vállalóknak bocsátott meg. Bár a farizeusok túl befogadónak tartották Jézust, valójában kizárólag őszinte megtérőket és életreformereket találunk körülötte, akik valamilyen formai megfontolásból a kor papságának még így sem voltak elég tiszták, elég jók. Szó sincs arról, hogy Jézus hagyta volna, hogy visszaéljenek a megbocsátással. A bűnbánó vámos felajánlja, hogy akit megkárosított, annak négyszeres kártérítést ad, és értelemszerűen nem ott folytatja, ahol abbahagyta. A bűnbánó prostituált könnyekkel öntözi Jézus lábát, és soha többé nem foglalkozik prostitúcióval, hanem a Messiás követője lesz. Sok százezer kortárs nem bánta a bűneit, nem kérte Isten bocsánatát, nem változtatta meg az életét, nem hitt Jézus messiásságában, nem vállalta a követését, így Jézus nem is bocsáthatott meg nekik.

Jézus tanítását durván leegyszerűsítik, sőt meghamisítják, akik azt állítják róla, hogy végtelenül és még egy arasznyira alázatos lett volna, hogy mindig mindenkin segített, hogy mindenkit meggyógyított, mindenkinek megbocsátott. Aki ilyen torzkép követését várja a keresztényektől, az aktívan hátramozdítja Jézus ügyét, Isten országának kiteljesedését. Isten országa már megépült, köztünk van, ne hagyjuk magunkat félreértésen vagy fondorlaton alapuló ájtatos demagógiával kilakoltatni belőle.

2013. december 27., péntek

Értekezés a bűnről és az erényről, 7. rész

Bűneinkért büntetés, erényeinkért jutalom vár minket a másvilágon? Én így hiszem, de a földi életünk szempontjából sokkal érdekesebb, miből mi következik ezen a világon. A magunk és az emberiség helyzetének javítása (röviden: a jó tett) definíció szerint jó földi hatással jár, a rossz tett pedig rosszal. Logikus, hiszen így határoztuk meg ezeket a fogalmakat. Az is könnyen belátható, miért hasznos embertársainkat úgy szeretni, mint magunkat: az önzés csökkenti a jólétet, rontja a közérzetet, a szeretetgesztusok pedig körbejárnak, és jólétben élő, jó közérzetű közösséget eredményeznek.

Azzal kezdtem, hogy az erkölcs, a jó és a rossz relatív, de nem abban a formában, hogy a fekete a hangulatomtól függően akár fehér is lehet, és fordítva. Egy adott helyzetben egy konkrét cselekedet lehet jó, ha azért fizetnek, és lehet rossz, ha azt éri meg bebizonyítanom? A leghatározottabban nem. Jó az, ami abban a helyzetben növeli az egyén és az emberiség hosszú távú, széles értelemben vett boldogságát, és rossz, ami ezt csökkenti. A széles értelem és a hosszú táv körültekintő elemzést igényel, valójában csak utólag, némi idő elteltével mondhatjuk ki, minek mi a tényleges erkölcsi értéke. Jó sakkautomataként hárommillió lépésvariációra ki kellene számolnunk, mitől milyen eredmény várható, és csak azután lépni. Ezt diktálná a következetesség, de mivel lassú a processzorunk, és kevés a memóriánk, ha így tennénk, rég kihaltunk volna. A logikánk mellett a DNS-be kódolt ösztöneinknek, a családtól kapott érzelmi nevelésünknek és Isten szabályainak köszönhetjük, hogy élünk és virulunk. Ha kiegyensúlyozottan használjuk ezeket az eszközöket, a sikertörténetünk folytatódik. Ha megbontjuk az egyensúlyt, akkor az evolúció legyen hozzánk irgalmas.

2013. december 26., csütörtök

Értekezés a bűnről és az erényről, 6. rész

Az erény útja messiáskövetők számára: szeresd Istent teljes igyekezettel, szeresd embertársadat, mint önmagadat. Istent szeretni valójában az embert és az emberiséget szeretni, hiszen ez Isten szeretetének a lényege. Az erény útja humanisták számára: a messiást követni. Ez nem szómágia, Isten sokkal nagyobb humanista az állítólagos humanistáknál.

Az embertársak szeretete nem jelenti azt, hogy magunkat ne szeressük. A szélsőségesen önző ókori típusú embernek hasznos utasítás lehet, hogy "gyűlöld magad", a legtöbb mai embert azonban félreviheti, ezért alaposan meg kell fontolni, milyen tanítás milyen helyzetben, milyen közönség előtt hangzott el. Ez Jézus hegyi beszédére és a benne megfogalmazott nyolc boldogságra is érvényes. Jézus kora Jézus előtti állapotban volt, a miénk pedig Jézus utániban van. Ez az ésszerű értelmezés kulcsa, az alábbiak szerint.

1. Boldogok lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Mai nyelven: boldog, aki nyitott arra, hogy az élete Istennel lehet igazán teljes, mert valóban eljut Isten teljességébe. Boldogtalan, aki úgy tudja, hogy önerőből lehet teljes.
2. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Mai változatban: boldog, aki messiáskövetővé válik, mert nem lesz oka szomorkodni. Boldogtalan, aki nem válik messiáskövetővé, mert minden Jézus nélküli kultúra tele van szenvedéssel.
3. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Mai értelme: a Föld a messiáskövetőké, a keresztények követendő példát mutatnak az egész világ számára. Boldogtalanok az erőszakosak, mert a másnak okozott szenvedés áttételesen maguknak és a szeretteiknek árt.
4. Boldogok akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Mai nyelven: aki Isten humanista akaratát megvalósítva igyekszik kiteljesedni, az valóban kiteljesedik. Boldogtalan, aki a világi bölcsességben, az egyetemes emberek vagyunk és képességeink határa a csillagos ég felfogásban, a pozitivista tudományban, az egészséges táplálkozásban, a pletykalapokban, a médiában, a pénzvilágban, az üzleti életben, a plázákban, a művészetben vagy a szórakoztatóiparban szeretne kiteljesedni, mert már itt, a Földön tönkreteszi a maga és szerettei életét.
5. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Mai változatban: mindenki boldog, aki a messiáskövetők irgalmas világában élhet. Boldogtalan, aki nem messiáskövetők között él, nem számíthat irgalomra.
6. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Mai értelemben: aki őszinte világjobbító szándékkal keresi Istent, megtalálja. Boldogtalanok az agresszív kismalacok, akik szeretnék úgy beveretni a szöget Istennel, hogy senki ne tudja kihúzni, hogy aztán ráparancsoljanak: "most húzd ki!" Aki jó szándékkal keresi, megleli a mindenben mindenhol jelen lévő Istent.
7. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Mai nyelven: a messiáskövetésbe nem fér bele az erőszak, de az erőszakosoknak való behódolás sem. A messiáskövető világba jószívűségből beengedett erőszakosok mellett nem lehet békésen, jámborul kérődzve élni, ezért mondja Jézus, hogy legyetek okosak, mint a kígyó, és szelídek, mint a galamb.
8. Boldogok vagytok, ha miattam üldöznek és gyaláznak benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Ez ma is így van: a nem messiáskövető országokban üldözik a keresztényeket, a saját országaikban pedig folyamatosan intrikálnak ellenük, igyekeznek befeketíteni Jézust és a követőit. Ha van rajtuk svájci sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Ettől nem kell elkeseredni, de nem is kell balek módra elősegíteni. Jézus követőiként össze kell fognunk, hogy a tálentumainkat békésen kamatoztatva sikerre vigyük Isten ügyét a világban.

2013. december 25., szerda

Értekezés a bűnről és az erényről, 5. rész

Hogyan kerülhetjük el a bűnt, azaz a magunk és az emberiség helyzetének rontását? Végső soron sehogy, de attól még érdemes, sőt kötelező vele próbálkozni. Nincs olyan helyzet, amelynek hosszú távú, széles értelmű hatásait átlátnánk, óhatatlanul negatív változásokat is okozunk néha. Erről mondja Jézus, csak Isten jó, az ember mind bűnös, mindannyian megbocsátásra szorulunk. Ha már elkerülni nem tudjuk a bűnt, a legcélszerűbb minél több jót tenni, ellensúlyozandó a károkat.

Igyekszünk betartani a tízparancsolatot, de mi a lopás? Az, ha nem fizetünk adót, vagy az, ha levonják az adót abból, ami a miénk? Nem könnyű erre választ adni. Igénybe veszünk jó néhány közszolgáltatást, amit adóból finanszíroznak, tehát ha nem fizetjük be az adót, jogosulatlanul használunk erőforrásokat, azaz lopunk. Az ám, de egyesek "rászorultsági" alapon, legálisan nem fizetnek adót, mégis igénybe veszik a közszolgáltatásokat, és ez nem számít lopásnak - bár erről megoszlanak a vélemények. Nem akarunk gyilkolni, de ha életben hagyjuk a visszaeső gyilkost, akkor jövőbeni áldozatainak szenvedésében, halálában leszünk bűnrészesek. Egyszerűen nem vagyunk olyan helyzetben, hogy életünk bármelyik pillanatában minden embertársunk megítélése szerint kifogástalanul tudjunk viselkedni. Ez nem azt jelenti, hogy rosszat akarunk, hanem azt, hogy a rossz óhatatlanul becsúszik néha, nincs agyi kapacitásunk kiszámítani az optimumot.

Jónak lenni annyi, mint minden megnyilvánulással elérni az optimális egyéni és közösségi állapotot. Leibniz XVII. századi német matematikus szerint világunk a lehetséges világok legjobbika. Voltaire egy egész regényt (Candide) írt, hogy nevetségessé tegye ezt a tételt, de maga vált nevetségessé. A messiási istenkoncepció fényében világos, hogy tényleg a lehetséges világok legjobbikában élünk, ennél jobb állapotba csak Isten akaratának engedelmesebb követése által hozhatjuk. Istentől távolodva a világ automatikusan rosszabb állapotba kerül.

Hogyan törekedhetünk a jóra? Pozitív gondolkodással. Az agyunk nem ismeri a negatív fogalmakat, ezért ha állandóan a bűntelenségre gondolunk, akkor valójában a bűn tölti ki a gondolatainkat. Ez egyszerűen belátható: ne gondolj a piros színre! Most mire gondoltál? Persze, hogy a pirosra. A "ne gondolj a bűnre" felszólítás épp ilyen hatással jár. Ha az iskolában a lehető legjobb eredményt szeretnénk elérni, vajon melyik a jobb módszer: ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne kapjunk egyest, kettest, hármast, négyest, vagy ha sok-sok ötöst igyekszünk szerezni?

2013. december 24., kedd

Értekezés a bűnről és az erényről, 4. rész

A jó és rossz cselekedeteknek kétféle megítélési módja létezik: a szándék és az eredmény szerinti. Az első a szándéketika (deontológia), a második a következményetika (konzekvencializmus). A szándéketikát a családból hozzuk, de óvodáskoron túl nem sokra megyünk vele. Legfeljebb egy óvodás gondolhatja ugyanis, hogy a lényeg a szándék, és nem az eredmény. Ha egy gyerek finom ebédet szeretne főzni, de odaégeti, nem haragszunk érte, a lényeg, hogy jót akart, a jó szándék később valószínűleg jó eredményekhez vezet. Ha ezt egy szakács követi el, rossz néven vesszük. Szíveskedjen úgy akarni a jót, hogy az tényleg jó legyen. Aki kinőtt az óvodáskorból, nem képzelheti ésszerűen, hogy elég akarni a jót, és felesleges vizsgálni, mi sül ki belőle.

Ha választhatunk egy jól kormányozni igyekvő, de eredménytelen, és egy gyakorlatban jó eredményeket hozó kormány között, ki választja az eredménytelent? Ha választhatunk a munkánk szóbeli méltatása és a fizetésemelés között, ki választja az elvi megbecsülést? Ha választhatunk egy kiválónak szánt és egy kiválóan működő autó között, hányan választják az elvi remekművet? Ezt a gondolatmenetet az általános iskolában kellene megvitatni. Ma óvodától egyetemig, sőt nyugdíjaskorig trendi azt vélni, hogy a tetteket a szándék minősíti. A társadalom ennek megfelelő állapotban van, a jólétünk is ennek megfelelő. Ha szebbet, jobbat szeretnénk, be kell vezetnünk a következményetikát.

Ez fokozottan érvényes a világ jobbítására. Ne dobjuk ki a kenyeret, mert Afrikában éheznek? Rendben, de akkor hajítsd el azt a kenyeret Afrikáig, és győződj meg róla, hogy valóban egy éhező szájába kerül, különben semmi jót nem tettél. Írjuk ki óriásplakátokra, hogy le a párkapcsolati erőszakkal? Ha ettől csökken a párkapcsolati erőszak, akkor igen. Ha nem, akkor ne pózoljunk képmutató módon, hanem vizsgáljuk meg, mely társadalmi csoportokban gyakori a probléma, közvetlenül őket érjük el, és addig ösztönözzük őket a változásra, míg a probléma meg nem oldódik. Spóroljanak a svédek a vízzel, mert a sivatagban kevés van? Attól, hogy csak félig húzzák le a vécét, náluk büdösen nedves lesz, ám a sivatag forró és száraz marad. Nemrég hallottam, hogy a belga iskolákban arra nevelik a gyerekeket, hogy pisilés után ne mossanak kezet, mert az pazarlás. Ha a megspórolt víz csővezetéken vagy tartályhajón eljut a szomjazókhoz, akkor ez nemes cselekedet is lehet. Persze meg kell vizsgálni a szállítás környezeti hatását, és azt, hogy célszerű-e lemondanunk az alapvető higiéniáról. Tudjuk-e, hány szomjazóhoz jut el a belga a víz? Meg kellene vizsgálni, és csak azután beépíteni a "piszkos kéz módszert" a nevelési tervbe. Ha nem így cselekszünk, kockáztatjuk, hogy a csimpánzok szégyenszemre leköröznek IQ-ban. A következményetika ésszerű és működő megoldásokat biztosít, világméretű bevezetése óriási jólétnövekedést hozhat.

Az elvben jó, a gyakorlatban rossz megoldásokra van megfelelő szakkifejezés: erkölcsi pózolás. Jézus a leghatározottabban ellenezte az erkölcsi pózolást, a tartalom nélküli formát, az elvi haszonból előálló gyakorlati kárt. Számos példabeszédben ostorozza a pózolókat, képmutatónak, hazugnak, üres edénynek, meszelt sírnak, világtalanokat verembe vezető vakoknak nevezi őket, és ez az egyetlen csoport, amelynek nem bocsát meg, amelynek Ő, a testet öltött végtelen szeretet és megbocsátás azt mondja, hogy "bűnötök megmarad". Hogyan? A végtelen szeretet nem szereti a pózolót, nem bocsátja meg neki a pózolást? Ez fogalmi ellentmondás? Szerintem nem, a végtelen szeretet ugyanis jót akar nekünk, a pózoló pedig nem, ezért magát rekeszti ki a végtelen szeretetből. A pózoló nem bán semmit sem, ezért magát zárja el a végtelen megbocsátástól.

Nézzük meg, mi következik a következményetikából olyan kényes kérdésekre nézve, mint a
  • nacionalizmus - nincs abban semmi rossz, hogy az egyén szereti magát, hogy a család összetart, hogy egy falu közös identitást alakít ki, hogy egy nyelvi-kulturális egység tagjai együttműködnek a saját érdekükben. Ez a javukra válik, másnak nem okoz kárt, tehát etikailag helyes. Az összetartás szélsőséges változata már fenyegetheti a szomszédos közösségeket, konfliktus robbanthat ki, ez a mérték etikailag helytelen. Ha mindkét fokozatot nacionalizmusnak nevezzük, akkor ugyanazt a szót használjuk a jóra és a rosszra, ami célszerűtlen. Ésszerű a nacionalizmus fogalmát az összetartás más közösségeket veszélyeztető változatára szűkíteni.
  • homoszexualitás - nincs abban semmi rossz, hogy két ember szexuális örömöt okoz egymásnak, ez alapértelmezetten jó, evolúciósan is támogatott. Botrányos gondolat? Ez még nem a történet vége. A társadalom egyéni-összboldogság egyensúlyához azonban stabilitásra és fenntarthatóságra is szükség van, amire a heteroszexuális monogámia alkalmas, és semmi más. A partnerek váltogatása és a hűtlenség destabilizál, konfliktusforrás, ezért helytelen. Az utódokat nem eredményező párkapcsolat mindenképpen célszerűtlen, de ha a felek nem tehetnek róla, akkor tűréshatáron belül van. Ha a felek már elvben kizárták az utódokat a tervből, de összességében születik elég gyerek, az még mindig tűréshatáron belülre esik. Ha nincs elég gyerek, akkor a társadalom stresszhelyzetbe kerül, és a tűréshatár összezsugorodik. Stresszhelyzetben az emberek elkezdenek beleszólni egymás "magán"ügyeibe, a gyermeklétszám nem egy hét alatt megoldható kérdés, célszerű legalább egy generációnyira (30 évre) előre gondolkodni. Nem ismerünk olyan kultúrát, amelyben a homoszexualitás hosszú távon, fenntarthatóan elfogadott lett volna. Nem az elvi lehetőség hiányzik (elméletben minden monogám meleg férfipár szerezhetne magának egy monogám leszbikus párt, és egymás között, kalákában megoldhatnák a problémákat),  hanem a gyakorlati referencia, vagyis ez ténylegesen és tömegesen nem történik meg. A homoszexuális partnerek örömöt szándékoznak okozni maguknak és egymásnak, de hosszú távon, összetett nézetben ebből nem jön ki sem a maguk, sem a közösségük, sem az emberiség legfőbb java, következésképp a homoszexualitás helytelen. Az isteni tilalom és az ésszerű emberi megfontolás - logikus módon - ugyanarra az eredményre vezet.
  • férfi-női esélyegyenlőség - ez teljes mértékben helyes és kívánatos, feltéve, hogy nem szavakban, nem csak a formákban valósul meg. Egyszerű mércét javaslok erre: akkor valósult meg a nemek esélyegyenlősége, ha a nők között ugyanolyan alacsony százalék irigykedik a férfiakra, mint a férfiak között a nőkre. Az egyenlőség mechanikus változata viszont (az ismert feminista jelszót átalakítva) annyit ér a nőnek, mint halnak a bicikli. Az evolúció  előnyben részesítette a szakosodott női-férfi szerepkört, ha nem így lenne, akkor ma nem lenne közöttük biológiai-társadalmi különbség. A szakosodás túlélési előnyt jelentett, így vált dominánssá. Kellő IQ-val felül lehet vizsgálni ezt a helyzetet, de ehhez partnerség kell a nők és a férfiak között, és nem elvadult amazonakciók. Saját kárunkon megtanultuk, hogy az ökoszisztéma egyensúlyát nem szabad hirtelen ötletektől vezérelten felborítani. Azt is célszerű megtanulnunk, hogy az evolúció eredménye mindig sikerkombináció, az attól való eltérés maximális körültekintést igényel.
  • önsorsrontás - elvben mindenki szabadon rongálhatja az egészségét, pusztíthatja az életét, viszont mi valamennyien életigenlő, örömelvű elődök utódai vagyunk, ezért természetes, ha az ilyen magatartás zsigeri megbotránkozást és felháborodást vált ki belőlünk, ez a DNS-ünkbe van kódolva. Aki önpusztító akar lenni, az célszerűen keresse a sorstársak társaságát, alapítson önálló területen önálló közösséget, és szíveskedjen ott elrontani a maga és társai életét, ne az örömelvű életigenlők közösségében. Bennünket arra programozott az evolúció, és arra indít mind az isteni útmutatás, mind az emberi logika, hogy ennek gátat vessünk, azaz beavatkozzunk az alkoholisták és egyéb szerhasználók életébe, begyűjtsük és munkára fogjuk a hajléktalanokat, terápiába vonjuk a szerintünk nem kellően örömelvű életigenlőket, és nem vagyunk meggyőzhetők arról, hogy joguk van pont a mi közelünkben önsorsot rongálni. Akinek ez nem tetszik, reklamáljon az ösztöneinknél, a DNS-ünknél, a logikánál, végső fokon tegyen panaszt az evolúciónál.
A messiási istenkoncepcióval lehet vitatkozni, sőt helyes is elemezni, lyukakat, következetlenséget keresni benne - aki hibát talál, az Szponzorunk jóvoltából ajándék belépőt nyerhet a Mennybe. Isten a végtelen szeretet, az ember(iség) legfőbb javát akarja. Ez a logikailag elérhető legjobb definíció. Aki tehát jól, azaz eredményesen keresi a maga és az emberiség javát, az automatikusan az isteni szándékot valósítja meg. Aki megvalósítja Isten akaratát, az szükségképpen a maga és az emberiség legfőbb javát keresi. Aki nem így él és cselekszik, az egyszerre árt önmagának és az emberiségnek - Istennek értelemszerűen nem, legfeljebb Isten ügyének, Isten ügye viszont az egyén és az emberiség legfőbb javának elősegítése. Ebből következik, hogy aki nem foglalkozik Istennel, de eredményesen keresi a maga és az emberiség legfőbb javát, az definíció szerint mégis csak Istennel foglalkozik. Aki nyíltan elutasítja ezt az istenkoncepciót, az pedig definíció szerint a maga és az emberiség legfőbb java ellen dolgozik. Minél erősebb az elutasítás, annál nagyobb a kár az egyénre és az emberiségre nézve. Ez egybevág azzal a történelmi tapasztalattal, hogy az emberiség Istent nyíltan és hangosan elutasító állítólagos jótevői gonosztevőknek vagy gonosztevők bűntársainak bizonyultak.

2013. december 23., hétfő

Értekezés a bűnről és az erényről, 3. rész

Az egyszerűség kedvéért Istennek nevezett valami/valaki tulajdonságairól való tudásunk ugyanúgy evolúciós kiválasztódás útján fejlődött, mint az élőlények. Emberkorunk hajnalán kialakultak az istenkoncepciójukkal közösségi sikert arató csoportok, és versengeni kezdtek egymással. A rendelkezésre álló teret betöltve meghódították egymást, beolvadtak, szintézisre léptek, átalakultak, korszerűsödtek. Az élőlényekhez hasonlóan a hitrendszerek is egyre kifinomultabbak és összetettebbek lettek, egyre tisztábban megközelítették az adott körülmények között logikailag elérhető optimumot.

Kezdetben a természet egyes jellemzőit tisztelték őseink, a tüzet, a villámot, a Napot, a Holdat, és így tovább. Minél kevésbé megfogható és kiismerhető egy tárgy/jelenség, továbbá minél nagyobb szerepe van a mindennapi élet sikereiben, annál alkalmasabb az imádásra és a közösségi összetartó szerepre. Az odaadó engedelmességet értékes áldozattal mutatták ki a hívek, és az ókor nagyra nőtt birodalmaiban nem volt ritka az emberáldozat. Ez a kor a vad és kegyetlen isteneké, akik a vad és kegyetlen emberek óriásira nagyított változatai.

A hatalmas birodalmak (Asszíria, Babilon, Egyiptom) összeomlásával beköszöntött az emberi léptékű istenek kora, a természetfeletti lények még mindig nagyobbak és erősebbek az embernél (logikailag nem lehet másként), de már nem a vérnőszés, hanem a furfang, a csalafintaság, a vágy és féltékenység, a megvesztegethetőség és részrehajlás jellemzi őket - mint a kor embereit, akiknek az élete egyre kényelmesebb, kifinomultabb, cizelláltabb. Az istenfelfogásban megjelennek a finom árnyalatok.

A hinduizmus nem valódi -izmus, egyszerűen az Indus folyó völgyében élők vallási szokásainak összefoglaló neve. A hinduk több száz istenből álló, laza rendezettségű világképe pedagógiai megfontolásból alakul: a tehenekre szükség van a földműveléshez, ezért szentté nyilvánítják őket. A lélekvándorlás tana jobb bánásmódot biztosít a többi élőlénynek, az ember nem kegyetlenkedik a kevésbé fejlett életformákkal, ha úgy tudja, hogy egy következő életben átköltözhet a testükbe. Együttérzővé, empatikussá válik, ami az etika előfeltétele. A hinduizmus betetőzője Buddha, aki logikailag egységessé teszi az inkoherens világmodellt. Rendkívül modern tanítása szerint az üdvösség (a boldogság maximuma) az emberben lakik, így ha az ember teljesíti az üdvözülés feltételeit, akkor az istenektől szabad utat kell kapnia. A rendszer következetes és zárt, de a logikai peremfeltételek miatt három gyenge pontja van: Buddha szerint a világ lényege a szenvedés, a szakadatlan, kellemetlen körforgás, amelyből ki kell szállni, tehát az üdvösség valójában a Semmi (Nirvána), a megszűnés. Ez ellentmond az evolúció örömelvének. Másodszor, a lélekvándorlás-modellben az egyénnek végtelen sok ideje van, nem számít, hogy ebben az életben ér-e el lelki-szellemi fejlődést, vagy tíz, száz, ezer élettel később. Ez lelassítja az egész kultúrát. Harmadszor, Buddha nem beszél kasztokról, de a tana nem tartalmaz ellenük biztonsági mechanizmust. A hinduizmus idővel bemerevedik, kialakulnak az átléphetetlen társadalmi határok, amelyek miatt ma is több száz fiatalt öl meg évente a saját családja azért, mert alacsonyabb kasztbelibe szeretett bele. Buddha csodálatos szellemi teljesítményt hagyott ránk, messze megelőzte a maga korát, de ami a tanításából hosszú távon lett, az jelentősen elmarad a mai élvonaltól. Nem ez a vallás (pontosabban: filozófiailag átgondolt reformhinduizmus) lett az evolúció nyertese, de felkerült a toplistára, és ez nem kis eredmény, amikor minden más többistenhit rég kihullott az idő rostáján.

Időrendben haladva a zsidó vallás (judaizmus) a következő jelentős koncepció, amely már egyetlen, ráadásul elvont Istenre szűkíti a természetfeletti világot. Óriási újítás ez. Nem tudjuk, Istennek hányas a lába, mi a kedvenc színe, hány felesége van, és melyik hegytetőn lakik - pedig ezek a részletek rendkívül érdekelték őseinket. Ellenben tudjuk, hogy Istennek van választott népe, amelyet védelmez, míg az hű hozzá, és amelyet büntet, ha más "istenek" felé kacsintgat. Tudjuk, hogy Isten szigorú, hét generáción át szankcionálja a vétkeket, de okos érveléssel lehet vele alkudni, mint Ábrahám teszi Szodoma és Gomorra esetében - nem rajta múlik, hogy végül mégis veszniük kell. A judaizmus erőssége, hogy készen áll a tudomány minden eredményére: Istenről csak annyit feltételez, amennyi az adott kor tudományos ismereteivel is egybevág. Ebből következik a zsidók élénk érdeklődése minden tudomány iránt. Gyengesége a nacionalizmus és a földhöz ragadt testiség. Mindkettő az elfogult védelmi koncepcióból adódik: a legrosszabb zsidó minden körülmények között többet ér a legjobb nem zsidónál (gójnál), ez ellenösztönzi a jellemfejlődést. A vallás és a nép elválaszthatatlanul összenőtt, semmi sincs, ami a legvadabb nacionalizmus, a legcsőlátóbb elfogultság, a leghegemónabb felsőbbrendűségi tudat útját állná. Zsidó felfogás szerint Isten áldása földi vagyonban jelentkezik, a szegénység pedig átok, a bűnök következménye - ez az elképzelés gyakorlatilag kizár minden lelki értéket, ha az nem fordítható le közvetlenül pénzre. A judaizmus ma már nem térít, és alig-alig fogad betérőket. Törpe vallás, így ha nem élne annyi sikeres, vagyonos zsidó a keresztény világban, nem is beszélnénk róla.

A judaizmus reformváltozata a Jézus (Jehosua) alapította messiáskövetés (görög szóval krisztoszhit, magyarul kereszténység/keresztyénség). Jézus Isten fiának, Messiásnak (Felkentnek) nevezte magát, aki azért jött, hogy beteljesítse Isten Ábrahámnak tett ígéretét, összegyűjtse a világon szétszórt zsidókat, igazságban és békében uralkodjon felettük, és az egész emberiség számára irányadóvá tegye a judaizmust. Ennek előfeltétele az érdemalapú tekintélyt tisztelő lelki fejlődés, a formai megfelelés helyett a tartalmi erkölcs belső meggyőződésből történő megélése (ókori szóval: megtérés, bűnbánat). Mai szemmel kevésnek tűnik, de az ókori judaizmus arrogáns, testközpontú világfelfogásába egyszerűen nem fért bele. Legyünk reálisak: nem fért volna bele az asszírokéba, a babiloniakéba, az egyiptomiakéba sem, ám nekik fel sem ajánlotta ezt a lehetőséget a sors. E lelkiségi vizsgán az ókor valamennyi kultúrája megbukott volna, a Messiás színre lépése korszakváltás, az önkritikus világlátás és a lelki nemesedés kezdete. Mivel a zsidók többsége nem fogadta el Jézus messiásságát, a Felkent beteljesítő szerepe kiterjedt minden népre, az egész emberiségre. Minden ember közvetlen meghívást kapott Isten országának építésére a Földön, amelynek jutalma örök élet és boldogság a Mennyben. Jézus megszünteti a judaizmus fentebb említett gyengeségeit: a zsidó ember nem megkérdőjelezhetetlenül és visszavonhatatlanul kiválasztott elit többé, hanem annyit ér, amennyi lelki értéke van. A lelki érték fordítva arányos a vagyonbeli értékkel és az értéktudattal. Minél többet gondol valaki magáról, annál kevesebb a tényleges értéke, ez az ügyes fogás gátat vet a felsőbbrendűségi tudatnak. A vallás és a nép elválik egymástól, megtörik a nacionalista lendület, mivel Jézus nem bátorítja nemzettársait a rómaiak kiűzésére. A messiáskövetés az egész emberiséget hívja, ennek megfelelően befogadó és demokratikus szemléletű. A messiáskövetőnek nem testileg, hanem lélekben kell körülmetélkednie, alázattal kell vállalnia Isten igazságos országának békés építését. Miután a kereszténység (vagy inkább: reformjudaizmus, judaizmus 2.0) továbbvitte a judaizmus minden előnyét (egyistenhit, absztrakt, a tudománnyal kompatibilis istenkép), Isten jellemzőit kiegészítette a végtelen szeretet és megbocsátás humanizmusával, továbbá féket és ellensúlyt hozott létre a judaizmus minden gyengeségével szemben, utat nyitott az evolúciós győzelem felé. A messiáskövetés ma - holtversenyben az iszlámmal - a világ legnagyobb vallása, de jólétben, életminőségben és életszínvonalban messze megelőzi minden versenytársát, világméretekben irányadóvá vált.

Jézus után 600 évvel Mohamed megalapította az iszlámot (a szó jelentése: teljes alávetés). Nem találta elég alázatosnak a kortársait, egyesítő ideológiát keresett az arab törzsek számára, és úgy gondolta, hogy a zsidó rokonnéphez hasonlóan az araboknak is joguk van egy saját szent könyvhöz - így jött létre a csodálatos szépségű költeményekből álló Korán. Sajnos a koncepció több sebből vérzik. Az első a legitimáció hiánya. Szent könyv nem jár alanyi jogon csak azért, mert másnak is van. Vallást nem alapíthat érvényesen akárki, legyen bár a legnagyszerűbb ember. Miután Jézus Messiásként és Isten fiaként tanított, nehéz értelmes magyarázatot adni arra, hogy ha egy illető nem Messiás, nem Isten fia, sőt jelentős prófétának tartja Jézust, akkor pontosan mit akar az ő nyomában. Miután Jézus kitette az asztalra az adu ászt, alacsonyabb lappal már nem lehet ütni. Mohamed inkább volt politikus, mint szent. Egy szent nem vezet hadjáratot, mint ő tette, egy politikus pedig nem alapít vallást, mint ő tette. Az iszlám másik problémája, hogy az alávetésben nincs értelmi fék. Ez homlokegyenest ellenkezik a mai világfelfogással, és érthetővé teszi, hogy a tálibok miért ellenzik a lányok általános iskolába járását, sőt úgy általában a homo sapiens sapiensek önálló gondolkodását. Valós veszélyt látnak a tudásban, nem tartják összeegyeztethetőnek a teljes alávetéssel. Az iszlám kezdettől fogva kizárólag fegyverrel terjed, ezzel az érvénytelen módszerrel került a kereszténység mellé az élre. Míg az élőlények evolúciójában az erőszak megszokott és eredményes eszköz, a koncepciók evolúciójában keveset ér, mert a gondolat nem pusztul ki, és a világ egésze az erőszakmentes megoldások felé halad. Ahol van békés alternatíva, ott az erőszaknak csak ideig-óráig van esélye. Az ideiglenesség persze szokatlanul tartóssá válhat, ha megszervezik és intézményesítik, ahogy az mongol mintára történt az iszlám világban. Van abban valami perverz, sötét logika, hogy az iszlám országok halállal sújtják a többi vallás térítőit, és hogy egy brit napilap tömeggyilkos diktátorokról összeállított toplistájára három muszlim fanatikus is felkerült. Ez nem érvényteleníti a főszabályt, miszerint szellemi téren erőszakkal nem lehet tartós sikert elérni.

Amennyivel fejlettebb és kifinomultabb a kereszténység, annyival durvább és erőszakosabb az iszlám, ezért terjednek manapság fej fej mellett. A kereszténység azonban megalkotta azt a jóléti-demokratikus-emberi jogi etalont, amellyel békés viszonyok között toronymagasan megelőzi minden vetélytársát. A továbbiakban általános homo sapiens sapiens szemszögből, azon belül pedig a messiáskövető koncepció jegyében tárgyalom a bűn és az erény kérdését, ez ugyanis a jövő útiterve, amelyhez lassan, fokozatosan - nem kényszerből, hanem belátásból, testi-lelki jóléti megfontolásból - minden alternatív kultúra csatlakozik.

2013. december 22., vasárnap

Értekezés a bűnről és az erényről, 2. rész

A jó cselekedet egy adott helyzetben növeli, a rossz cselekedet csökkenti a boldogságot, és ennek evolúciós háttere van: az élőlények túlélését és szaporodását segíti, ha az ezekhez kapcsolódó ingerek kellemesek, a túlélést veszélyeztető ingerek pedig kellemetlenek. Ez nem valamiféle intelligens tervezés eredménye, a hanem természetes szelekcióé. Kezdetben egyes egyedek számára a túlélés kellemes, mások számára semleges vagy kellemetlen. Utóbbiak gyorsvonati sebességgel kihalnak, így igen rövid idő alatt a túlélést kellemesnek érző egyedek kerülnek többségbe, ők szaporodnak. Mi pedig évmilliók örömtúlélőinek leszármazottai vagyunk, nincs mit csodálkozni rajta, hogy főszabályként kellemes számunkra, ami az életet és a szaporodást segíti.

Az evolúció értéksemleges mechanika, a túlélés önmagában, külső nézetben nem jó, nem rossz. Elvi alapon nem tudhatjuk, hogy nem annak van-e igaza, aki önként vagy erőszak hatására kihal. Ha a kihalás egy sikertörténet, akkor a kihalók utódai egyre jobban és ügyesebben tudnak kihalni... Csakhogy a kihalóknak definíció szerint nincsenek utódaik, ez logikai vakvágány. A túlélőknek vannak utódaik, akik egyre jobban és ügyesebben tudnak túlélni. Ez a szál működőképes, egyenes vonalon vezet hozzánk. Számtalan generáció túlélőinek leszármazottaiként belénk van kódolva ez ezzel összefüggő ismeret, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy teljesen mást gondoljunk, és az ne legyen így vagy úgy kellemetlen. Ötvenmilliárd sejtünk mindegyike túlélésre van programozva, és kollektíve tiltakozik, ha az agyunk mást ötöl ki. Más szóval, nincs külső nézetünk az evolúcióról, minden idegszálunk egy belső, örömtúlélő nézetet kényszerít ránk.

Érdemes tudatosítani, hogy mi következik az evolúcióból.
  • Az első ismert élőlény (az úgynevezett cianobaktérium) szaporodási kódja (DNS-e) 1,5 millió információegységből (bázispárból) állt, miközben mesterséges körülmények között még 2 bázispár sem kapcsolódik véletlenül egymáshoz. Nincs semmiféle hihető modell arra, hogy miként történhetett a 0 bázispárról a 1,5 millióra történő nagy ugrás, amelynek definíció szerint egy generáción belül kellett létrejönnie, hiszen nem lehet 1/10, majd 1/5, 1/2 mértékben szaporodni... Semmiféle ismeretünk nincs korábbi életformákról, jelenleg semmiféle ésszerű elmélet nem hidalja át ezt a szakadékot.
  • Az evolúcióban nincs erkölcs, aki túlél, annak technikailag igaza van. Teljesen mindegy, hogy milyen elvi/erkölcsi/stb. igazsága lenne annak, aki kihalt, az evolúcióban nincs ügyvéd, nincs bíróság, nincsenek jogok. Nincs krónikás, aki feljegyezze a kihaltak hősiességét, nincsenek hálával emlékező utódok... tudjuk, miért. Az evolúció ellentmond mindannak, amit emberként gondolunk a viselkedés elemi szabályairól. A sejtjeink azonban mind tisztában vannak a túlélés értéksemleges mechanikájával, és gyakran a tudatunk ellen dolgoznak. Alsó szinten egy 50 milliárd sejtből álló biomechanikus túlélőgép vagyunk, felső szinten pedig igyekszünk fantáziadús történeteket kitalálni arról, hogy miféle egyetemes, szép elvek irányítják a tetteinket. Ez nem azt jelenti, hogy a tudat káros, hanem azt, hogy a tudat még eredményesebb túlélővé tesz minket, csakhogy nincs egy az egyben összerendelve a tetteinkkel. Dörzsölt ügyvédként utólag igazolja, mentegeti védence (a szervezetünk) viselt dolgait.
  • Az egysejtűekből úgy lett többsejtű, hogy a spontán összekapcsolódó sejtcsomók eredményesebb túlélőnek bizonyultak a magányos harcosoknál. Ugyanilyen okból jött létre a szexuális szaporodás, a szex két szervezet génjeit kombinálja, továbbfejlesztve a spontán mutációkat, változatosabbá és életképesebbé téve az utódokat. A fejlett szervezeteknél a nemi szerepek leosztottak, nem cserélhetők fel ötletszerűen (v.ö. genderideológia), mert az veszélyezteti a fennmaradást.
  • A tudatunk az evolúció legeslegutolsó, viszonylag rövid szakaszának terméke, számtalan generációnk élt a mechanikus szaporodás törvényei szerint, míg egy újabb megmagyarázatlan ugrás következett be, képessé váltunk az önreflexióra, rálátást nyertünk arra, hogy a mechanikus túlélés nem elég, valami többre, szebbre vágyunk, és ez egy nehezen megfogható szégyenérzetet, lelkiismeretfurdalást váltott ki őseinkből. A teremtés könyve allegorikusan fogalmaz, Ádám tudja, hogy nem szabadott volna enni a tudás fájáról, és elbújik, mert szégyelli, hogy meztelen. Az állat nem szégyelli magát a tetteiért, a tettei nem jók vagy rosszak, hanem csak vannak. Nem tartja problémának a természetes állapotát, például az önzését, nem dilemmázik azon, hogy jobbnak kellene lennie, de nem megy. Ez különbözteti meg az embert az állattól: folyamatosan szembesülünk azzal, hogy a tetteink - önzésből, mértéktelenségből vagy rosszakaratból - nem optimálisak az adott helyzetben, és hogy jobbnak kellene lennünk, de szép szándékaink dacára nem megy eléggé. A Biblia ezt a tett-tudat ellentmondást nevezi az ősbűn következményének, mai ismereteink fényében pontosabb kifejezés rá a velünk született neurózis. A 20. század pszichológiája kísérletet tett arra, hogy megszabadítsa az embert ettől a neurózistól, így csinált belőle pszichopatát, megfontoltan gátlástalan, tömeggyilkos szörnyeteget. A "felszabadítási" kísérlet borzalmas kudarchoz vezetett. Akinek önreflexiója van, az többé nem szabadulhat a neurózistól, legfeljebb optimalizálhatja, kalibrálhatja, tuningolhatja, hogy a lehető legkevesebb önkorlátozással kihozza belőle a legjobb egyéni-közösségi érdekegyensúlyt.
  • Az ember állandó bűntudata azért is feloldhatatlan, mert kénytelen táplálkozni, és ezzel szenvedést okoz a megevetteknek. Ha az ember növény lenne, szervetlen anyagokkal táplálkozna, de akkor nem lehetne tudata. Ha növényevő lenne, akkor nem jutott volna az evolúció csúcsára. Embervoltunk a húsevésnek köszönhető, és ez feloldhatatlan tudati ellentétet okoz a "széplelkű énünk", valamint az evolúciós énünk között. További ellentétforrás, hogy eleinte valószínűleg alfa hím + hárem elrendezésben éltünk, mint a csimpánzok, és ez a fegyverek egyenlősítő ereje miatt alakult át heteroszexuális monogámiába, de nem olyan régen, hogy categoricus imperativusként a génjeinkbe kódolódhatott volna. A monogám és az alfa-hárem tudat napi szintű tudatkonfliktusokat ("illetlen" késztetéseket) idéz elő, a személyiségünk e tekintetben is meghasonlott.
  • Szintén feloldhatatlan tudati ellentét fakad az egyéni érdek és a közösségi érdek közötti egyensúly dinamikájából. Ritka kegyelmi állapot, amikor az egyén úgy érzi, hogy már eleget szerzett, és a közösség javával szeretne foglalkozni. Hasonlóan ritka, hogy a közösségben konszenzus alakul ki, miszerint most már eléggé érvényesülnek a kollektív érdekei, ezentúl az egyén kiteljesedésével kellene foglalkozni. Az egyensúly puszta elképzelése is önmeghaladást (transzcendenciát) feltételez.
A humanisták és a vallásosok tartós vitája arról szól, hogy az egyén-közösség optimális boldogságegyensúlyához elég-e az adott kor embere számára logikusnak látszó szabályzat (az emberi jogok egyre bővülő rendszere), vagy külső tekintélyre és engedelmességre (a kinyilatkoztatott parancsolatok rendszerére és szervezett lelki-vallási életre) is szükség van-e ehhez. A vita eddig döntetlenre áll, de közel az átbillenési pont, ugyanis rendelkezésünkre állnak azok az ismeretek, amelyek a külső tekintély szükségességét támasztják alá.

Ha a tudatunk alkalmas lenne az emberiség hosszú távú, összetett érdekeinek elemzésére és átlátására, továbbá egy az egyben ellenőrizné a tetteinket, akkor a humanistáknak lenne igazuk, vagy legalábbis, megfelelő IQ-júaknak nem lenne szükségük külső tekintélyre, isteni szabályzatra és lelki-vallási életre. Ha a tudatunk nem alkalmas a fentiek tudatosítására, sem a tetteink tényleges irányítására, akkor pedig a vallásosoknak van igazunk. A neurológia, a pszichológia és a humánetológia összes adata arra utal, hogy nem látjuk át a közösségünk hosszú távú, összetett érdekeit, sőt a saját jól felfogott egyéni érdekeinket is csak ritkán és töredékesen ismerjük fel, a tudatunk pedig messze nem irányítja a tetteinket. Röviden: isteni szabályokra és az engedelmes követésükre azért van szükségünk, mert ez jobb eredménnyel jár az egyén és a közösség számára, mint amit önerőből kitalálunk helyette. 

Ez a megállapítás nem bizonyítja Isten létét, csak alátámasztja, hogy szükségünk van egy istenképre, egy külső hivatkozásra. Ha Isten létezik, akkor a tudatállapotunk egybevág a filozófiai valósággal, ha Isten nem létezik, akkor... ez nem változtat a helyzetünkön. A filozófiai valósághoz külső nézetre lenne szükség, nekünk viszont nincs külső nézetünk. Hiába tudjuk, hogy "szín" nem létezik, csak energiarezgések vannak különböző hullámhosszon, attól még színeket látunk, és nagy baj, ha nem. Hiába tudjuk, hogy "éhség" nem létezik, csak a szerveink összetett jelzése arra, hogy külső energiavitelre van szükségünk, attól még éhséget érzünk, és nem összetett üzenetet. Ha azt mondjuk, hogy Isten valójában nincs, csak szükségképpen hallucináljuk, azzal máris módosítjuk a tudatállapotunkat, és ez a következmények szempontjából probléma. A Romeo és Júlia, valamint a Hamlet befogadása szempontjából teljesen mindegy, hogy Shakespeare műveit Shakespeare írta, vagy egy másik ember, aki Shakespeare-nek adta ki magát, vagy csak kitaláltunk egy gyűjtőnevet a hasonló alkotások szerzőjének, és megállapodtunk, hogy Shakespeare-nek fogjuk hívni. Más példa: ha az úttestre lépünk, teljesen mindegy, hogy amit felénk száguldó kamionnak látunk, az létezik-e, és elüt, vagy illúzió, hogy létezik és elüt, és meghalunk, az eredmény ugyanaz. Szeretnénk persze ennél többet és pontosabbat tudni, lankadatlanul próbálkozunk, de folyton kudarcot vallunk, és az esetleges eredménynek sem lenne logikai jelentősége. Érdekes, paradox helyzet, ez is az emberi létállapot lényegi összetevője.

Isten vagy létezik, és olyan, amilyennek logikailag optimális módon elképzeljük, vagy logikai alapon kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy számunkra léteznie kell, mégpedig a logikailag optimális jellemzőkkel. Isten optimális jellemzőiről szintén evolúciós folyamatban alakult a tudásunk - ez már a következő rész témája.

2013. december 21., szombat

Értekezés a bűnről és az erényről, 1. rész

Értekezés a bűnről és az erényről,
amelyben a szerző az erkölcsi relativizmus csapdájába esik, jól érzi magát benne, és megerősödve szabadul

Írásom témája az erkölcs. Az erkölcs tanulmányozása a jó és a rossz cselekedetek módszeres vizsgálatát jelenti. A rossz cselekedet más szóval bűn, a jó cselekedet erény. A jó és a rossz nem önmagában létező fogalom, mindig egy konkrét helyzetben, a lehetséges alternatívákhoz képest határozható meg. Klasszikus példa: "Egy távolkeleti fiú a 14. születésnapjára lovat kapott, amire a falubeliek azt mondták: de csodás jószág. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Két évre rá a fiú leesett a lóról, és kitörte a lábát, amire a falubeliek szörnyülködtek. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Pár évre rá kitört a háború és valamennyi fiatal a frontra ment, kivéve az eltört lábú fiút. A falubeliek azt mondták: de csodás. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Azután az ellenség betört a faluba és mindenkit lekaszabolt, köztük a fiút is. Aki nem hagy magának időt arra, hogy megértse a világot, az hamar hibákba esik."

A jó és a rossz nem abszolút, hanem relatív, de ez nem jelenti azt, hogy megfoghatatlan, ha akarom, fekete, ha akarom, fehér. Egy adott helyzetben jó, ami kedvezőbb állapotot idéz elő, rossz, ami kedvezőtlenebb állapothoz vezet. Ha a helyzet résztvevőinek boldogsága nő, az jó, ha csökken, az rossz. Ha a szenvedésük fokozódik, az rossz, ha csökken, az jó. Ez gyakran egy skálán ábrázolható, amelynek a végpontjait nem tudjuk felvenni -  vicceink vannak arról, hogy mi az “abszolút boldogság” vagy az “abszolút szenvedés”, de tényleges tudásunk nincs ezekről a szélsőséges állapotokról -, ám a skála egy szakasza mindannyiunk számára látható, érzékelhető, befogadható. Ez egyben válasz arra a lehetséges ellenvetésre, hogy mi a boldogság, mi a szenvedés, illetve hogy ha nem tudjuk pontosan, akkor talán nincsenek is. Lehet, hogy nehéz megfogalmazni a boldogság és a szenvedés univerzális lényegét, de a gyakorlatban semmi gondot nem okoz őket megélni. Ha mogyorós csokit eszünk, ajándékot kapunk, megbecsülik a munkánkat, szeretettel fordulnak felénk, az főszabályként boldoggá tesz. Ha bokán rúgnak, elénk tolakodnak a sorban, vagy ellopják a biciklinket, azt főszabályként szenvedésként éljük meg. Előfordulhatnak kivételek, de azok nem érvénytelenítik a főszabályt. Egy adott helyzetben jó, ami növeli a boldogság vagy csökkenti a szenvedés mértékét, és rossz, ami csökkenti a boldogságot, vagy fokozza a szenvedést.

Az egyszerűség és a tudományos módszer jegyében akár plusz (+) jellel is jelölhetjük a jót, mínusz jellel (-) a rosszat. Mindannyiunk életében folyamatosan jelen van a + és a -, részint kapjuk, részint adjuk. Szerintem túlzás nélkül kijelenthető, hogy ebből áll az életünk, ez a léthelyzetünk egyik központi eleme. Természetesen mint mindennek, a boldogságnak és a szenvedésnek is evolúciós háttere van, amire hamarosan kitérek. Előbb azonban érdemes tisztázni, ki az én, ki a mi, ki(k)ről/mi(k)ről beszélek.

Én = a szerző = Vértes László, mi = homo sapiens sapiensek. Értekezésem nem a kardfogú tigrisek, a vírusok, a sárgarépák vagy a marslakók szenvedéséről/boldogságáról szól, hanem a miénkről, emberekéről. Ez a válasz arra az ellenvetésre, hogy esetleg nincs jogunk kizárólag az ember szemszögéből nézni a dolgokat. A helyzet az, hogy nem tudjuk másféle szemszögből nézni őket, mivel ez az egyetlen szemszögünk van. A nem emberi lények és létformák természetesen szerepet játszanak az életünkben és a valóságlátásunkban, feltételezett örömük és szenvedésük nem közömbös számunkra, de a jó/rossz vizsgálatát magunkon kezdhetjük érvényesen, hiszen igazán csak ehhez értünk. Amit az alábbiakban a bűnről és az erényről írok, nem lesz automatikusan igaz többek között a viperákra, a fehér cápákra, a fekete himlő és a madárinfluenza vírusára, az articsókára, a sütőtökre és az ufókra. Ha fontos nekik a téma, kénytelenek lesznek külön-külön értekezni róla a saját szemszögükből.

2013. december 19., csütörtök

Újságírói etika, alapfok, korrepetálás

Sándor Erzsinek nem tetszett a Városmajori Gimnázium Befogadó Művészeti Fesztiválja, írt róla egy vitriolos cikket. Minden baja van a rendezvénnyel, az iskolával, a diákokkal, az oktatásüggyel, az élettel, a világgal, és ellenkezését ily módon öntötte formába, a véleménynyilvánítási szabadságával élve. Én jó kezdeményezésnek tartom a Befogadó Művészeti Fesztivált, és mivel alapvető ismerethiányt vélek felfedezni Sándor Erzsi írásában, a véleménynyilvánítási szabadságommal élve  igyekszem őt felvilágosítani az újságírói etikáról, mégpedig egy vele készült idei interjúrészlet (01:30-03:24) fényében.

"Riporter: Sokszor fordultak hozzád, akár riportjaid nyomán, olyanok, akik rászorultak némi segítségre?
Sándor Erzsi: Amikor az volt az üzenetrögzítőmön, hogy segítsen nekem, Erzsike, bejutni az öregek otthonába - a kis csecsemőmmel -, na, így néztem, igen, hogy öregek otthona, csecsemő? Majd hozzátette, hogy a kis csecsemőm 32 éves. És akkor ez volt az a pillanat, amikor azonnal fölhívtam telefonon, és lementem... Ácsra. Ahol találtam egy fantasztikus nőt, az elképesztő gyerekével, aki valóban 32 éves, súlyosan agykárosult(sic) születésekor, és 32 évesen nagyjából egy 8-10 hónapos csecsemő szintjén van. Úgy is él, úgy is mozog, miközben a vele együtt eltöltött órákon keresztül meg lehetett tanulni, hogy ez a lény, aki, aki egy ember, ez szenved a magányosságtól, hogy ugyanúgy belekap az arcába, mint egy csecsemő, amikor az összerendezetlen mozdulatait próbálja, és megcsikarja magát, egyszerűen azért, mert magányos, és egyedül van. Hát az anyja próbálja szállítani, de mert 32 éves férfiemberről van szó, ezt felemelni, megemelni, berakni az autóba, kivenni, ez egy pokol, és én ott több órát eltöltöttem, csináltam egy anyagot. Le is ment, jelentkezett is valaki, és kifizette azt az összeget, amiért be lehetett tenni őket ebbe az öregek otthonába, ahol nem mertem utánaérdeklődni soha többet, hogy jó-e nekik vagy nem, mert a felelősségét már a továbbiakban nem mertem vállalni ennek a dolognak.
Riporter: Miért?
S.E.: Mert mi van, ha nem jó? Akkor én mit csinálok!?"

Kedves Sándor Erzsi! A fenti interjúból kiderül, hogy Ön valószínűleg jót akar a világnak, de eddig nem tekintette vizsgálandónak a jó szándéka következményeit, és ebbéli tudatlanságát büszkén vállalja. Ez a felvilágosulatlan hozzáállás érződik a városmajori befogadó rendezvényről írt cikkén. Mi van, ha egyáltalán nem úgy fest a helyzet, ahogy az aktuális hangulatában bemutatta? Mi van, ha alaptalanul befeketített egy jó kezdeményezést? Akkor Ön "mit csinál"? Az etikus újságíró nem felelőtlen kibic, aki beleokoskodik egy témába, kiönti a vitriolos lelkét, felveszi a honort, és a felelősségét a továbbiakban már nem vállalja "ennek a dolognak". Az etikus újságíró tisztában van vele, hogy a tömegkommunikáció egy fék és ellensúly nélküli hatalmi ág, felerősíti az újságíró hangját, akinek minden kimondott/leírt szava fokozottan hat a világra, és ha - széles, komplex összefüggésben, rövid, közép- és hosszú távon - használ a világnak, akkor a médiamegmondó jót cselekedett, ha árt a világnak, akkor pedig rosszat tett, etikátlanságot követett el. Mindenki tévedhet, Sándor Erzsi is, én is. Nem könnyű megállapítani, hogy az ő cikke, vagy akár az én írásom, használ-e a világnak széles, komplex összefüggésben, rövid, közép- és hosszú távon. Én nyitott vagyok ennek a vizsgálatára. Az nevezheti magát etikus újságírónak/írástudónak, akit foglalkoztat a megnyilvánulásai komplex, hosszú távú következménye, az olvasó pedig akkor jár el ésszerűen, ha etikus írástudók műveit tekinti mérvadónak, azokból von le következtetéseket a valóságra nézve.

Ami a konkrét ügyet illeti, Sándor Erzsit az zavarja, hogy egy színvonalas gimnázium miért nincs maximálisan felkészülve mindenki befogadására az év minden napján. Ez hosszabb téma, érdemes kitárgyalni. Etikai korrepetálásom keretében csak felvillantom a párhuzamot, hogy egy háziorvost mindenki felkereshet, és átlagos színvonalú ellátásban részesül, vagy beutalót kap egy szakrendelőbe, ahol kiemelt, célzott ellátásban részesítik. A szemészeten azonban hiába követel a beteg vesevizsgálatot, ahhoz át kell fáradnia az urológiára. Nincs olyan háziorvosi rendelő, ahol mindenkinek színvonalas szakellátást nyújtanak. Következik ebből, hogy a háziorvos szégyellje magát az átlagos színvonalért, vagy hogy a szemészetet igenis szereljék fel urológiai, belgyógyászati, kardiológiai és egyéb berendezésekkel, mert ezeknek mind egy helyen kellene lenniük, ez egy alapvető emberi jog? Nem, ez az egészségügyi ellátó rendszer teljes félreértése. Az oktatási rendszernek is van belső logikája, reklamálás, háborgás előtt illene átlátni.

2013. december 17., kedd

A jótékonyságról Karácsony előtt

Mindenki ismeri a közhelyet, miszerint a Karácsony a szeretet ünnepe lenne. Tévedés, a Karácsony a zsidó Messiás születésének ünnepe, a messiáskövetés terjedésével vette át a hagyományos napéjegyenlőség-templomszentelés (Hanuka) helyét. Egyfelől igazuk van a Hanukát tartóknak, övék a régebbi koncepció (az eredeti talán az egyiptomiaké, akik Ré Napisten születését ünnepelték ezidőtájt, de lehet, hogy ők is készen kapták egy előző napimádó kultúrától), másfelől  a keresztényeknek is igazuk van, ők építették fel azt a civilizációt, amely lelki tartalmat ad a hagyománynak, és amely lelki tartalom nélkül a Karácsony üres formaság, nincs rajta mit ünnepelni. Joggal mondjuk, hogy a Karácsonynak különleges helye van a messiáskövető (görögül: krisztiánus) civilizációban, és nem helyettesíthető az egyenlőség jegyében sem Hanukával, sem Ré állítólagos születésével, miután nem a sivatagi pásztorkodás vagy a vándorkereskedés, nem is a piramisépítés, hanem a Messiás tanításának életre váltása tette naggyá Európát. 

Karácsony környékén fokozott figyelem irányul testi-lelki jólétünk forrására, Jézusra, aki arra tanít, hogy adjunk az éhezőknek, látogassuk a betegeket a kórházban, a börtönben. Amit a legkisebbeknek adunk, azt Jézusnak adjuk, amit a legkisebbektől megtagadunk, azt Jézustól tagadjuk meg, és utóbbiért büntetés várható a túlvilágon.

Jézus óta alapvetően átalakult a szociális helyzet, éppen az ő tanításának köszönhetően. A keresztény társadalom egésze szolidárissá vált, szociális védőháló formájában intézményesítette a jótékonykodást. Ki lehet rászoruló egy keresztény társadalomban, amely elvonja a tagjai jövedelmének több mint felét? Jézus idején 10% adót fizettek az emberek a templomnak, mintegy 10% sarcot fizettek különböző adónemek formájában Rómának (megadván a  császárnak, ami az övé), és kedvük szerint néhány fillért adakoztak jótékony célra. Ez nem egészen fele a mai adótehernek. Érthető, hogy Jézus ilyen körülmények között arra biztat, hogy a követői adakozzanak minél többet egyénileg, mivel nulla szociális célú adományból nem jut a szegényeknek. Többek között azért sem, mert ókori nézet szerint a szegénység, a betegség, a nyomorúság isteni átok, korábbi bűnök büntetése. Jézus előtt nem volt igazi indíttatás a "bűnös átkozottak" támogatására, neki köszönhetően viszont teljes szemléletváltás következett be.

Jézus mai követőinek többségétől a munkahely levonja az adományt, amelyet adottságnak tekintünk, és olybá vesszük, mintha semmit sem adakozott volna a dolgozó, holott busásan megfizette a rászorulók mindennemű támogatását. A boltok azután minden egyes vásárláskor beszedik tőlünk a 27% ÁFA-t, amit szintén nem szokás adománynak tekinteni, holott nagyon is az. Egyéni nézetben nem önkéntes, hiszen intézményesítettük, de hosszú távú, közösségi szempontból mégis az, hiszen a közösség szavazza be a hatalomba azokat, akik az adórendszert érvényben tartják. Igényelhetnénk, hogy mindenkihez szálljon ki az adóhivatal marketingese, és szívhez szóló történetekkel addig puhítsa az adóalanyt, míg az könnyekig meghatva, önként le nem perkálja, amit ma morogva fizet. Lassú és drága rendszer lenne, de világossá tenné, milyen elképesztő mértékben jótékonykodik a mai társadalom. Ezek után a keresztények szociális érzékenységét kevesellni megtévesztés, szociális demagógia.

Honnan tudjuk, ki a rászoruló? Aki kiírja egy papírra, hogy éhezik, hogy három beteg gyereke áll súlyos műtét előtt? Éppen ellenkezőleg: tudhatjuk, hogy az ilyen ember nem rászoruló, hanem csaló, eltereli a figyelmünket, elvonja az adományunkat a valódi rászorulóktól. Valódi rászorulónak nevezem azokat, akik nem jószántukból nem dolgoznak, hanem mert képtelenek rá, vagy mert kiszorultak a munkaerő-piacról. A kapitalizmusban folyamatosan 3-5% a munkanélküliség, ez ösztönzi a versenyképeseket a jobb teljesítményre. A versenyképteleneket viszont akár tartósan is tétlenségre kárhoztatja, és nem minden esetben tehetnek erről.

Egy keresztény társadalom azért hozza létre, és tartja fenn a szociális intézményeket és hatóságokat, hogy kiderítsék, ki a rászoruló, és alapvető szükségletei szerint támogassák. Félreértések elkerülése végett, a mozijegy nem tartozik az alapvető szükségletek közé, a munka viszont az alapvető kötelességek része, mégpedig nem a legmagasabb végzettségnek megfelelő beosztásban. Szent Pál szerint aki nem akar dolgozni, az ne is egyék. A 21. századi keresztény társadalmak (nem ismételhetem eleget, hogy Jézus tanításának köszönhetően) akkora bőségben élnek, hogy engedhetünk ebből a szigorból. Aki nem dolgozik, az is egyék, de ne nézzen plazmatévét, ne hordjon márkás ruhát, és autó helyett járjon közösségi közlekedéssel. Ha engedünk ebből, akkor a szociális rendszerrel való visszaélést ösztönözzük. Amennyiben a hatóságok nem képesek rászorultság szerint elosztani a segélyeket, akkor adják vissza az adófizetők pénzét, a jótékonykodás feladatával együtt. Ettől kezdve ismét jogos lesz az egyéni adakozást a Jézus tanította formában elvárni, de nem a közterületen grasszáló csalók felé, hanem a szerényen visszahúzódó szomszédok felé, akiket ismerünk, és tudjuk, hogy őszintén igyekeznek a szorgos többséghez hasonlóan iparkodni, ám önhibájukon kívül valamiért nem sikerül. Az ő támogatásukról kell számot adnunk.