2011. augusztus 31., szerda

Lex time-out

Európa szerte a polgárokat kiszolgáló állam irányába fejlesztik a közigazgatást. Nálunk is évek óta folynak az e-kormányzati és e-közigazgatási projektek, nem csekély eredménnyel. Egyre könnyebb az interneten ügyet intézni, ügyfélszolgálati tájékoztatást kapni, időpontra bejelentkezni, űrlapot benyújtani, sőt hivatalos levelezést folytatni. A közigazgatás egyes területei azonban továbbra is az örök életűeknek szánt szigetként működnek, notóriusan nem tartják be a saját határidőiket, követhetetlen lassúsággal nem intézik, hanem a szó eredeti értelmében "bonyolítják" a rájuk bízott ügyeket. Néhány példa: örökbefogadás, építési és egyéb engedélyezés, bírósági tárgyalás. Javaslatom e szigetek valódi szolgáltatássá alakítását célozza a gyorsaság, hatékonyság, értékelvűség jegyében. Az ötletet a McDonalds-tól kölcsönöztem: egy időben mérték a sorban állással töltött időt, és akit 3 percen belül nem szolgáltak ki, az ajándékot kapott. Az akció jelentős hatékonyságjavulást és forgalom-/elégedettségnövekedést hozott a cégnek.

Ennek jegyében törvényt (lex time-out avagy az elmulasztott államigazgatási határidőről szóló jogszabály) kéne alkotni, hogy a határidőre el nem intézett ügyekben automatikusan az állam veszít, az ügyfél nyer. Így nem húzódhatnának örök időkig az ügyek, az állampolgár vagy a gyorsasággal, vagy a pozitív kimenetellel lenne elégedett, ezáltal mindenki nyerne. Fenti példáimnál maradva: a fél éven belül el nem bírált örökbefogadási ügy automatikusan örökbefogadással végződne, az egy hónapon belül el nem bírált építési kérelem automatikusan elfogadottnak tekintendő, az egy éven belül tárgyalásra nem bocsátott ügy automatikusan az állam vereségével végződik. Vadul hangzik? Megtoldom egy lépéssel: a tíz percen belül ki nem szolgált utas kiállhat a sorból, és ingyen utazhat a vasúton, az egy héten belül meg nem büntetett gyorshajtó büntetlen marad, az egy éven belül nem tárgyalt gyilkosság vádlottját felmentik!

Természetesen a célhatáridőket ésszerűen kell megállapítani, valahogy úgy, hogy a ma reális helyzethez képest minden évben 10%-ot javuljon a sebesség, és a polgár úgy érezze, hogy ezt a rendszert nem csak az ő adójából finanszírozzák, hanem valóban őérte működtetik. Ötletem rövid leírását nem terhelem a célérték elmulasztásából adódó következmények további részletezésével, röviden csak ennyit: bizonyos számú elintézetlen ügy esetén mondjon le az ügyintéző, aztán a főnöke, aztán az ő főnöke, aztán az illetékes miniszter -- és e számok ismeretében döntse el a választó, kire szavaz a következő választáson. Ugyanakkor e szakemberek nyíltan álljanak elő azokkal a finanszírozási igényekkel, melyek teljesülése előfeltétel a gyors, színvonalas munkához. A polgár szembesüljön azzal, hogy ügyintézési elvárása bizonyos százaléknyi fizetésemelést, költségvetés-emelést, ezáltal adóemelést igényel. Így a kör bezárul, az ok és okozója szembesül az okozattal, valamint fordítva.

Ha a McDonalds-nak sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne?

2011. augusztus 30., kedd

Új esélyt a kéregetőknek

Az eredeti javaslatommal (http://wita.hu/index.php?show=post&post=1143) kapcsolatos ellenérveket, kiegészítéseket begyűjtve, íme a 2.0 változat.

Többnyire előkotrok egy százast a zsebemből, ha az aluljáróban vagy a piros lámpánál kéregetővel találkozom. Az ember szíve nincs kőből. A feje annál inkább, mert ha jobban belegondolok, két típusú kéregető bukkanhat elém: aki összeverte a konkurenseit, hogy e zsíros helyre kerüljön; akit a koldusmaffia tart ott. Egyik típus sem méltó a fizikai munkánál lényegesen jobban jövedelmező anyagi segítségre. A kéregetés igazságtalan azzal a több százezernyi rászorulóval szemben is, aki nem elég erőszakos, hogy érmegyűjtő helyzetbe hozza magát. Másfelől megértem azt, aki felháborodottan odaveti: menj el dolgozni! Azt is megértem, aki italra nem adományoz. Emberileg mégis nagyon nehezen vállalható, hogy ne adjunk valamit. Megoldásként innovatív jótékonysági utalványok bevezetésére teszek javaslatot.

Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat adjon ki a kéregetőknek szánt utalványokat, melyeket azok fizetett közmunkára, albérletre, személyiségfejlesztő tanfolyamra, étkezésre, stb. válthatnak. Az utalványok címlete 50-től 500 forintig terjed, tízes tömbökben kaphatók, két változatban: a teljes árú "céges" változat adókedvezményként leírható; a félárú "lakossági" változat nem írható adókedvezményként, viszont sokkal olcsóbb.

Az utalvánnyal igénybe vehető szolgáltatások és közmunka körét (a hitelesség jegyében mind a bal-, mind a jobboldalt reprezentáló) munkaügyi szakemberek és szociológusok határoznák meg, olyan szemlélettel, hogy a rászorulókat életük megváltoztatására, a társadalmi felemelkedésre ösztönözzék. Az adakozók azzal a jóleső érzéssel segíthetnének a kéregetőkön, hogy adományuk jó célt szolgál, a rászoruló jól megfontolt érdekeit segíti. A foglalkoztatási illetékesek félpénzzel, aktív lakossági hozzájárulással növelhetnék a társadalmi kohéziót.

2011. augusztus 29., hétfő

Az állam és egyház szétválasztása a játékelmélet tükrében

A magyar baloldal számára axióma, hogy csak a halott egyház jó egyház. Az egyház meg mit tehet mást, igyekszik elkerülni a kipusztulást. Ó, boldog békeidő! A felvilágosodás mindössze odáig jutott, hogy Istenben többé-kevésbé hívő emberek igyekeztek maxigázzal ártani a klérusnak. A XIX. század virulens ateizmust (finomkodó kifejezéssel agnoszticizmust) hozott, a XX. század pedig frontális támadást indított először az egyházak, aztán a vallás minden formája ellen.

Sikertelenül, mert bár a XXI. század már alapértelmezetten egyházellenes, közben azért ki-ki Lego-szerű individuális vallásokat rak magának össze, mint autórendeléskor a kárpitot, metálfényt, extrákat. Celebjeink interjúiból kiderül, hogy őrangyalokkal társalognak, feltöltődnek a lélekvándorlástól, csillagjóslatokkal kelnek-fekszenek, és a biztonság kedvéért szárazon tartják a Feng Shuit is. A szinkretikus vallásfelfogásban kétségtelenül zavaró tényező a némi következetességet számon kérő egyház, nem is szeretik ezért. A csekély számú, ám annál asszertívebb ateistával karöltve szeretnék kiszorítani, ahonnan csak lehet. A hosszú, több évszázados meccs nálunk jelenleg az állami iskolák egyházi átvételénél tart.

Nehéz idők járnak az egyházra: a fogyasztói társadalom a javak hajszolására, a nap gyümölcseinek kiélvezésére biztat az önmérséklettel, a hosszabb távú érdekekben gondolkodással szemben. A média puha sugallattal érvényesíti mindazt, amit kemény vitában még nem sikerült. A jólétben élő emberek elfordulnak a szervezett vallástól, a társadalmi közösségtől, a gyermekvállalástól, következésképp egész Európa, ezen belül hazánk lakossága is elöregszik. A csökkenő gyermekszám gazdaságtalanná teszi a falusi iskolákat, melyeket a neoliberális technokraták szerint össze kell vonni, be kell zárni. A jobboldali kormány ezt megelőzendő, az egyháznak adja át őket, egyenlő mértékű támogatást biztosítva. A baloldal pedig a választók irigységére hatva igyekszik elhitetni, hogy az egyházi iskola több pénzt kap, mint állami megfelelője.

Valójában ugyanannak az összegnek az átadásáról van szó, amit az állami iskola is megkap, legalábbis egy bizonyos minimum gyerekszámig. Az egyház számára fontos az oktatás helyben tartása, akkor is, ha a nyers gazdasági megfontolás mást diktál. Aki az oktatást ellenőrzi, azé a jövő, legalábbis a jövő alakításának esélye. Nem véletlen, hogy a baloldal vehemensen ellenzi az egyház növekvő szerepvállalását, bár alternatívát nem tud felmutatni, hiszen a maga oktatási politikájában ugyancsak körzeti iskolák szerepelnek.

A jobboldali kormány ezúttal jól sakkozik. Ha most átadja az egyháznak a hosszabb távon megszűnésre ítélt iskolákat, akkor néhány év múlva már nehéz lesz visszafordítani a helyzetet, és a jobboldal nyer. Ha azonban állami/önkormányzati kézben tartja a kis létszámú iskolákat, akkor egy baloldali kormányváltás azok összevonásával fenyeget, de úgy, hogy az egyházak garantáltan ne legyenek átvételi helyzetben. A baloldal a Vatikánnal kötött szerződést is habozás nélkül megszegi, ha az egyház visszaszorításának "szent" ügye ezt kívánja. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején is ez történt, az Állami Számvevőszék hiába állapította meg, hogy az egyház nem kapta meg a jogos járandóságát, a baloldal kitartott a jogtiprásban, egészen a látványos bukásig.

Mivel a baloldal kizár minden együttműködést, minden kompromisszumot, élet-halálharcra kényszeríti az egyházat. Nem csoda, hogy az egyház a demokratikus jogállami keretek között igyekszik optimalizálni a stratégiáját, a jelen állás szerint sikerrel. Az egyház iskolaátvételei mellett szól az is, hogy a gyereklétszám csökkenése be sem következik, ha az egyházat nem szorítják évtizedeken keresztül ki a közéletből. Miért kéne most lúzerként viselkednie abban a játszmában, amelynek erőviszonyait és szabályait nem ő alakította, pusztán alkalmazkodott a rákényszerített helyzethez? Helyeslem, hogy az egyház jelenleg tudatos stratégiát folytat, bejátssza a rendelkezésére álló játékteret.

A baloldal szintén tudatosan játszik: igyekszik elhitetni, hogy az egyház több pénzt kap az állami iskoláknál, hogy az egyháznak alapértelmezetten semmi keresnivalója az oktatásban, a közéletben, hogy az ésszerű érdekképviselet ellentmond a keresztényi szeretetnek, sőt magának a demokráciának. Ahogy javul az egyház pozíciója, úgy keményedik az ellentaktika, melynek végső célja az egyház karanténba zárása, ellehetetlenítése.

Semi-vivat Hoffmann Rózsa!

Hoffmann Rózsa oktatási miniszter egy kiszivárogtatott anyag szerint háttérbe szorítaná az angoltanítást (úgyis megtanulják a mai gyerekek), a latin helyett pedig az újlatin nyelveket helyezné előtérbe. Hoffmann úrhölgy joggal gondolja, hogy angolul manapság szinte mindenki könnyedén megtanul. Ahogy számítógépezni is, ám attól még nem kell háttérbe szorítani az informatikát. Hovatovább: a zöldségespult előtt többségünk azonnali spontán nyomást érez a négy számtani művelet készségszintű elvégzésére. Mire az évek során, halmazatilag kétezer forinttal átverik, garantálom, hogy legtöbbünk egész jól számol fejben. Mégsem szokták ezen az alapon a matematika tantervből való törlését javasolni. A hoffmanni gondolatok első tétele csak azzal a kiegészítéssel kerülheti el a citromdíjat, hogy valóban nem fontos angolra tanítani azt a diákot, aki ... már bizonyítottan jól beszél ángliusul.

Az újlatin nyelvek latinhoz képesti előnybe hozásával viszont messzemenően egyetértek: állítólag azért jó a latin, mert ismeretében könnyen, gyorsan megtanulhatunk több, tetszőleges újlatin nyelvet. Tekintve, hogy Magyarországon ritka a klasszikus latint anyanyelvként beszélő turista, célszerű megfordítani a fenti logikát. Amennyiben helytálló a "latin mint nyelvi csodaalap" elképzelés, akkor tetszőleges újlatin nyelv alapján bárki könnyen, gyorsan megértheti az ókori latint, ÉS megtanulhatja a többi újlatin nyelvet. Igaz, kicsit szótáraznia kell, viszont Horatius nem hagyja faképnél, amíg vacakol, és legalább élő nyelven tud beszélni az elébe tévedő, az adott újlatin nyelvet anyanyelvként beszélő vagy rokonnyelvként egész jól értő turistával. Gondoljunk bele, milyen vicces lenne, ha a hazánk nyelvével ismerkedő diák az Ómagyar Mária-siralom nyelvezetét használva akarna útbaigazítást kérni, villogni, hogy milyen művelt. Summa summárum, az újlatin nyelvek iránti lelkesedésemben így kiáltok: vivat Hoffmann Rózsa (vagy inkább "vive", "viva", "eviva" vagy hasonló)!

2011. augusztus 16., kedd

Hol van a devizahitelek gyenge pontja?

Elsőként ott, ahol Róna Péter és dr. Léhmann György ügyvéd véli. Szerintük -- és szerintem -- nem jogos előre meg nem határozott törlesztőrészletekkel hitelszerződést kötni. A svájci frankban felvett hitel törlesztőrészletét azonban meghatározhatják frankban, amit az előző havi átlagárfolyam alapján forintra átszámítanak. Ebben az esetben a törlesztőrészlet kiszámítható, még ha változik is az árfolyam. Az adós ugyanis nyomon követheti a frank árfolyamalakulását, kiszámíthatja, hogy nagyjából mennyi lesz a következő törlesztőrészlete. Gyakran hallom azonban, hogy a törlesztőrészlet sokkal magasabbra emelkedik, mint az árfolyam, a szerződésbe beépített különböző egyéb mutatók miatt. Ez a rész nem jogos, mert az ügyfél számára átláthatatlan mechanizmust léptet életbe, és ez kimeríti a tisztességtelen szerződés fogalmát. Ezen a ponton tehát megtámadható bármelyik devizahitel-szerződés, hiszen ha a havonta törlesztendő devizaösszeg sincs meghatározva, akkor a bank az erőfölényével visszaélve kiszolgáltatott helyzetbe hozta az adóst, az előnyök és kockázatok aránytalanul oszlanak meg (magyarán: az előnyök mindegyike a banknál, a kockázatok mindegyike ellenben az ügyfélnél landolt). A szerződés polgári perben semmissé nyilvánítható -- ismétlem, csak akkor, ha sem forintban, sem devizában nem tartalmaz fix havi törlesztőrészletet. Amennyiben a bankok tömegesen ilyen szerződéseket kötöttek, akkor a csoportos keresetek földcsuszamlásszerű pozíciófordulást hozhatnak, és a bankok elveszíthetik ... extraprofitjuk egy részét.

A devizahitelek másik gyenge pontja az ingatlanfedezet feletti tartozásnál található. A jelenlegi gyakorlat szerint amennyiben az ügyfél nem törleszt, a bank elárverezi az ingatlant, és annak árverési értéke felett még tartozást is követelhet. Ez az angolszász világban csak ritkán fordul elő, például akkor, ha egy második jelzáloghitelből medencét épített a tulajdonos, ám annak értéke nem érvényesül az ingatlan értékében. Illetve akkor, ha egy új ház értékének 80-100%-a erejéig kapott hitelt a tulajdonos, és az ingatlan értéke azóta jelentősen csökkent. A magyar ingatlanhitelek elbírálásánál eleve nyomott árat feltételezett a bank, és annak is csak az 50-60%-a erejéig adott hitelt. Akkora óvatossággal járt el, hogy szinte lehetetlenné tette, hogy a tulajdonos az ingatlan értékénél nagyobb tartozást halmozzon fel: kivéve, ha a hitel törlesztőösszegei a svájci frank kétszeres árfolyamemelkedése plusz ismeretlen banki mutatók miatt még magasabbra szöknek, ÉS pang az ingatlanpiac. Ezzel a devizahitel hazardírozás kategóriába kerül, és kimeríti a tisztességtelen szerződés ismérveit. A pénzügyi felügyeletnek az ügyfél kérésére hivatalból meg kéne semmisítenie a devizahitel-szerződést, lehetetlenné téve, hogy az ingatlan árverési értékénél többet követeljen az adóstól. Ha a bank rosszul mérte fel, mennyit kaphat nemteljesítés esetén az ingatlanért úgy, hogy az még fedezze az adósságot, az a bank üzleti kockázata, azaz a bank problémája. Csodálkozom, hogy az ügyfelek érdekeit védő állami hatóságok eddig még nem jöttek rá erre a megoldásra.

A rend kedvéért leírom az amerikai megoldást is hasonló esetekre: 1. a tulajdonos állami refinanszírozást kérhet, amely az ingatlan értékét meghaladó tartozásra is kiterjed (120%-ig); 2. az adós önként árverést kérhet az ingatlanára, megállapodva a bankkal, hogy az elengedi az esetleges többlettartozás egy részét vagy egészét; 3. az adós magáncsődöt jelenthet ingatlanai és nem létfontosságú ingóságai elárverezése mellett -- a többletadósságot leírják, de az ügyfél sokáig vagy soha többé nem fog hitelt kapni; 4. az adós magáncsődöt jelenthet törlesztési megállapodással, azaz kisebb részletekben akár élete végéig törleszthet, de szociális támogatásra jogosult, hogy ne kerüljön életveszélybe. Az általam olvasott amerikai oldalak megjegyzik, hogy magáncsődöt általában a gazdagok jelentelenek, akik tovább nyújtózkodtak a takarójuknál. Magyarországon ellenben a kisemberek kerültek teljesen reménytelen helyzetbe a svájci frank kezelhetetlen mértékű árfolyamemelkedése, valamint a bankok tisztességtelen magatartása miatt.

2011. augusztus 14., vasárnap

A bűvöskocka módszer

Tizennégy éves lehettem, mikor az Élet és Tudomány újságban közölt forgatási sablonok segítségével, életemben először sikerült kiraknom a bűvös kockát. Eleinte némi töprengéssel járt a dolog, hamarosan azonban másfél-két perces, csaknem teljesen mechanikus szintre jutottam. Óriási érzés volt. Matematikailag nem igazán láttam át a megoldást, nyilván nem is optimális lépésszámmal értem el az eredményt, és mégis megvolt, az enyém volt, pubertás zseninek érezhettem magam.

A szudoku módszer leírása után ötlött fel bennem, hogy társadaljobbító törekvéseinkben sajnos nem azt, hanem a bűvöskocka módszert alkalmazzuk. Mivel nem értünk a bűvös kockához fogható komplexitású társadalom alakításához, mechanikus fogásokkal próbáljuk kirakni az elképzelt ábrát, megszüntetni a szegénységet, biztosítani az esélyegyenlőséget, visszaszorítani a prostitúciót és a családon belüli erőszakot. Ádáz vitákba bonyolódunk az oktatásról: ha azt szeretnénk, hogy a jövő tyúkja más legyen, akkor a tojással, a csibével vagy a felnőtt tyúkkal kezdjük-e a munkát, esetleg mindegyikkel egyszerre -- vagy hagyjuk mindet békén, és a verseny ösztönzésével érjünk-e el organikus változást. Nagy társadalmi ügyeink máig eldöntetlenek, mégpedig azért, mert a félig sem értett folyamatokra reflexszerűen bemondott forgatási panelekről folytatunk meddő hitvitát.

A bűvös kocka mechanikus kirakása számos előnnyel és legalább annyi hátránnyal jár. Az előnyök: a. nem kell elemezni, megérteni a kocka konkrét állásából adódó feladatot; b. egyszerű lépésekkel érhetünk el sikert; c. közepes intellektussal nagyszerű eredményre jutunk. A hátrányok: a. nem értjük pontosan, mit csinálunk; b. kénytelenek vagyunk ragaszkodni a mechanikus lépésekhez akkor is, ha a részforgatások közben átmenetileg messzebb kerülünk a célállapottól.

A társadalmi változásokhoz képest a levelező sakk Formula-1-es sebességgel zajlik. A társadalom bűvös kockáját még soha senki nem rakta ki a történelem során, és a panelekről valójában nem is tudjuk, pusztán úgy hisszük, hogy működnek. A pszichológia és a szociológia felállított bizonyos munkahipotéziseket, ezeket a paneleket használjuk -- vagy utasítjuk el.

A bűvös kocka esetén egy panel így fest: ki akarod rakni a fehér sarkokat? Akkor tégy így (http://buvoskockakirakasa.mindenkilapja.hu/). A társadalmi panel pedig így: renitens a gyereked? Ülj le vele beszélgetni. Kimaradt az iskolából? Keress jobb iskolát. Nagy a munkanélküliség? Küldj minél több gyereket egyetemre. Nagy a szegénység? Fokozd a szociális juttatásokat.

Ugyanez fordított panelekkel: renitens a gyereked? Adj neki egy sallert. Kimaradt az iskolából? Zavard el dolgozni. Nagy a munkanélküliség? Találj ki közmunka feladatot. Nagy a szegénység? Dolgoztasd meg a szegényeket a támogatásért.

Nem az a baj a panelekkel, hogy igazak/hamisak, hanem az, hogy hol igazak, hol hamisak, az adottságok függvényében, esetileg kéne mérlegelni, párhuzamosan alkalmazni a megoldásokat. Ehhez azonban érteni kéne, mi is a helyzet, és milyen intézkedéssel mit érhetünk el. Nehezíti a dolgunkat, hogy a társadalom nem akar forogni, mint a bűvös kocka, folyton odébb táncol, mire rájönnénk, mi az ábra, és mire valami változást érünk el, addigra olyan sok tényező változik, hogy sosem tudhatjuk pontosan, minek tudható be egy adott változás vagy annak hiánya. Ráadásul egy panel kiforgatása során átmenetileg messzebbre is kerülhetünk a kívánt állapottól, tehát a panel végéig az ellendrukkereknek legalább annyira igazuk lesz, mint a panel híveinek. Például lehet, hogy az egyetemi oktatás kiterjesztése rövid távon csökkenti a munkanélküliséget, ám hosszú távon növeli a nem szakképzettség szerint elhelyezkedők arányát, és összességében elégedetlenebbé teszi a társadalmat. Viszont hogyan mérjük ezt, mi lesz a kontroll csoport? Hogy hasonlíthatjuk össze húsz év múlva az akkori szakmákat a maiakkal? Lehet, hogy egy jókor adott pofont tisztességes állampolgárt csinál a potenciális bűnelkövetőből. Egy rosszkor adott pofon viszont bűnözőt csinálhat egy potenciálisan tisztességes állampolgárból. Hol vannak a tudományos bizonyítékok?

Ezekre a kérdésekre sem a szakirodalom, sem a szakemberek nem kínálnak választ. Hogyan láthatja át az átlagember a helyzetet? Úgy, ahogy egy autószerviz munkáját: megtanul autót szerelni. A bűvös kocka nyelvén ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak foglalkoznunk kell valamilyen szinten a kirakás tartalmi kérdéseivel. Ezen a ponton pedig célszerű áttérnünk a szudoku módszerre.

A szabadságszerető ember tízparancsolatának kritikája

Milyen irányban befolyásolta volna Newton fizikai törvényeinek érvényét, ha a nagy fizikus abból a személyes meggyőződésből indul ki, arra építve alkot átfogó rendszert, hogy az alma fölfelé esik? Bibó István abból indult ki, hogy a társadalom szabálykövető egyedekből áll, akiknek lelkébe égetjük a magatartási szabályt, ők meg zokszó nélkül követik az utasítást. A sors iróniája, hogy ha Bibónak igaza lett volna az alkalmazott személyiségmodell tekintetében, akkor teljesen feleslegesen vetette volna papírra szabályait: az emberiség ugyanis akkor már rég megvalósította volna sir Thomas Moore Utópiáját. Sőt, az emberiség rég megvalósította volna Platón Állam-át. Még tovább megyek: az emberiség ki sem jött volna az Édenkertből, mert Ádám és Éva (Éva és Ádám) bele se harap az almába, hanem a kígyó felvilágosító kampánya dacára rendületlen lélekkel, tökéletes szabálykövetéssel engedelmeskedik az isteni szabályoknak. Más szóval, Bibó szabályalkotó törekvése éppen attól volt jogos, hogy az emberiség a történelem során a legkevésbé sem bizonyult szabálykövetőnek, legyen bár szó a legemelkedettebb szabályokról. A Bibó alkotta rendszer 20 éven belül, egy más alkalmazási körben nagyon hasznosnak bizonyulhat: azt olvasom ugyanis a National Geographic Magazine-ban, hogy 2050-re házvezető szintű robotok várhatók. Ha ezt Bibó megérhette volna, bizonyára örülne, hogy az ő művei alapján programozzák például a közterület-fenntartó robotokat. Alábbi kritikus észrevételeim lényege, hogy élő emberre lehetőleg ne alkalmazzuk a tetszetős bibói modellt, mert ebben a körben sajnos nem működik, és kivált nem működik Bibó honfitársai, a magyarok körében.

A magyar homo sapiens 10 fő eltérése Bibó István elgondolásától

(1. megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet, sem magának semmi címet nem követel, másnak pedig úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért, vagy érdeméért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.)
1. a magyar homo sapiens apró előnyökért megalázkodik a maga fölött állónak gondoltakkal szemben, a lenézettektől érdem nélkül is kiemelt tiszteletet követel, ám nekik nem ad; nem emberi méltóságban, hanem hierarchiában gondolkodik.
(2. magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendűeknek kezel.)
2. a homo sapiens felfelé nyal, lefelé tapos, azaz magát úrként viseli ott és ahol csak lehet; a hierarchia elutasítása csak az északi protestáns népeknél tömeges, a magyar ember ellenben honfitársai fölött akarja tudni magát rangban, érdemben, fizetésben, kultúrában, lakhelyben, illetékességben.
(3. a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.)
3. a homo sapiens olcsón vesz és drágán ad, ügyeskedik az értékekkel, s kivált nem mér olyan mércével másnak, mint magának.
(4. őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.)
4. a homo sapiens kizárólag a maga szabadsága felett őrködik, de anyagi előnyökért arról is szívesen lemond.
(5. szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.)
5. a homo sapiens nagy ívben tesz a másik ember méltóságára, ezen belül a magyar homo sapiens meggyőződése, hogy ha a házi- és kerti munkát a saját bérének töredékéért végezteti mással, akkor az illetőt nem hogy nem sérti méltóságában, hanem egyenesen jót tesz vele; esze ágában sincs méltányos, azaz a szolgasorban tartáshoz szükségesnél magasabb bért fizetni neki.
(6. gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppenúgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.)
6. a magyar homo sapiens jól tudja, hogy az "urak" csalnak, és minden vágya, hogy egyszer ő is úr legyen.
(7. semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.)
7. a magyar homo sapiens szerint a korrupció az, amiből őt kihagyták.
(8. minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja.)
8. a magyar homo sapiens magánérdekből ügyeskedik és paktál.
(9. minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.)
9. a magyar homo sapiens csak koncért dolgozik kitartóan egy ügyön, mások egyéni kezdeményezését passzívan szemléli vagy aktívan gáncsolja.
(10. bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék győzelemre vihetőségében való hitet.)
10. a magyar homo sapiens szilárd meggyőződése, hogy csak a hülye bízik a közösségben, az emberek többségének tisztességében, a tisztességes szándék esélyében; a maga részéről mindent el is követ, hogy megnevelje az ilyen "hülyéket".

Ezért olyan a magyar közélet, amilyennek kiábrándultan tapasztaljuk. Mindez persze nem indok a csüggedésre, a tétlenségre, csak el kell fogadnunk, hogy az emberek többsége egyszerű homo sapiens, akinek a viselkedése nem idealista elméletekkel, hanem közgazdasági ösztönzőkkel alakítható. A magyar társadalom vezetésére nem jogfilozófusok, hanem a politikát a lehetséges művészeteként gyakorló, józan eszű távlatos gondolkodók alkalmasak.

Bibó István félreértése

Bibó Istvánról annyit tudunk, hogy szerinte a demokrata nem fél. Ennél bonyolultabb a helyzet (lásd: http://wita.hu/index.php?show=post&post=1085). Továbbá Bibó találta fel a "harmadik utat", amit a szociáldemokrácia magyarországi bevezetésére értett --, ezt fejlesztették aztán tovább mások, tetszőleges két szélsőség közötti megoldásukat harmadik útnak nevezve.  Bibó Istvánra sokkal többen hivatkoznak, mint ahányan olvassák. A Bibó István -- Életút dokumentumokban című könyvből vett mozaikokkal szeretném bemutatni, hogy nem csak az utókor értette jelentősen félre ezt az utópikus gondolkodót, hanem ő maga is jelentősen félreértette korának magyar és nemzetközi valóságát.

1944 nyarán Bibó így biztatta a munkássággal való együttműködésre a magyar középosztályt (Békeajánlat, pp. 205-210):
"a magyar munkásság nem óhajtja az 1919-es proletárdiktatúra szereplőit újból politikai szerephez juttatni,"
"A magyar munkásosztály az úri osztállyal szemben semmiféle kollektív bosszúra nem készül és -- noha ma teljesen együtt érez a vérig sanyargatott zsidósággal -- nem fog kollektív bosszúra lehetőséget adni a zsidóknak sem,"
"A magyar munkásosztály minden erejével ellene szegül annak, hogy Magyarország tartós szovjetorosz vagy bármi más megszállás alá kerüljön vagy pláne a Szovjetunióba bekebeleztessék."
"A magyar munkásosztály minden erejével és erején felül is rajta lesz, hogy Trianon ostoba területi rendelkezései nem ismétlődjenek meg, a magyar véreink idegen uralom alá ne kerüljenek; különösen mozgósítani akar minden erőt az erdélyi magyarságnak a magyar állam keretében való megmaradása érdekében,"
"A magyar középosztálynak nem kell a magyar munkásosztálytól féltenie sem családi házait, sem családi villáit, sem öröklakásait, sem megtakarított pénzét, és nem kell féltenie azokat a kis birtokokban, gyümölcsösökben, házakban, részvényekben fekvő tőkéjét sem, melyet arra tartott, hogy vele szűk határok közé szorított életét kényelmesebbé és emberségesebbé tegye,"
"...az orosz politikának nincs szándékában Magyarországot megszállni és bekebelezni, de ezt (igenis) abban az esetben mégis meg fogja tenni akkor, ha azt látja, hogy itt semmiféle itteni gyökerű mozgalom nem támad, mely a hitlerista őrülettel szemben ellenállásra képes. Ha lát ilyen mozgalmat, boldogan átengedi annak Magyarország kormányzásának gondját."

Bibó István a fenti sorok tanúsága szerint -- finoman szólva -- nem rendelkezett az éleslátás adományával. Nézzük, hogyan értékeli utólag, ami a II. világháború utáni Magyarországon történt.

"Már azt hiszem, '48-tól kezdve elkezdtem az első tapogatózást bírói kinevezés irányában. E tárgyban jártam Riesnél is, Hajdú Gyulánál is, és mind a ketten a gondolatot elsőre szívesen látszottak fogadni -- ma szinte gyermekesnek találom, hogy azt képzeltem, hogy nekem abban az időben és az akkori feltételek mellett a bírói állapot zökkenőmentesebb lesz, mint az egyetemi tanári állapot. Utóbb megtudtam, hogy a legnyilvánvalóbb utasításokat kapták a bírák abban az időben a legszimplább magánjogi ügyekben is, hogy hogy kell nekik dönteni. Ezt éppúgy nehezen viseltem volna le, mint azt az utasítást, hogy hogyan kell a politikát előadni. Akkor rejtélyes okokból nem láttam át, hogy ez nem nekem való dolog." (pp. 389-390)

"A leghalványabb kétségem sem volt arról, hogy a Rajk-perből lényegében egy szó sem igaz. A rádióban hallottam a Rajk nyilatkozatát, ahol megkérdezték, hogy ő ugyebár trockista, és mi a trockizmus lényege; akkor ő meghatározta a trockizmust halálos pontosan a hivatalos álláspont szerint, olyan meghatározást adott, amit egy valóságos egykori trockista -- még ha saját egykori trockizmusára emlékszik is -- képtelen lett volna adni, mert végül is csak azt mondta volna el, hogy mint trockista, hogy s mint gondolkodott. De Rajk nem ezt mondta, hanem hogy a trockizmus lényege a kommunizmus tagadása meg hasonlók. Teljesen negatív és süket szöveget. Emlékszem, hogy ez volt az, ami bennem teljesen eldöntötte, egyértelművé tette a helyzetet." (p. 396)

Ha ennek alapján azt gondolnánk, hogy fokozatosan átlátta a helyzetet, kiábrándít a következő, saját 1957-es peréről elmondott interjúrészlet.

"Meglepett, amikor a védő azt mondta nekem, hogy itt nem érdekes az, hogy hány évet kapok, az érdekes egyedül, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Ez engem meglepett, mert nem éreztem azt, hogy én komolyan halálos ítélet árnyékában vagyok -- elsősorban azért nem, mert fogalmam sem volt arról, hogy Nagy Imrét halálra ítélték, sőt akkor, amikor én a bíróság elé kerültem, már ki is végezték. Marián István cellatársamnak egy beszélgetés során -- ő nagyon kétségbeesve várta a legrosszabbat -- még én mondtam, lehetetlenség az, hogy téged halálra ítéljenek, mert ahhoz, hogy téged halálra ítéljenek, előbb halálra kell ítélni Malétert, akit a szovjet hadsereggel való tárgyalópartneri minőségben fogtak el. Tehát lehetetlennek tartom, hogy a szovjet hadsereg hagyja, hogy őt kivégezzék, ha pedig ez lehetetlen, akkor lehetetlen az, hogy téged kivégezzenek. De Malétert azért sem lehet kivégezni -- mondtam én teljes naivitásomban --, mert ahhoz előbb Nagy Imrét kellene kivégezni, és ez végleg lehetetlen." (p. 467)

"A Gyűjtőben" történt a halálos ítéletek végrehajtása. Ezt én sokkal később tudtam meg, és szokott ártatlanságommal nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem. Azt vettem észre, hogy időnként hisztérikus üvöltözésbe kezd egyik vagy másik rab, azt hittem, hogy ez egy ilyen börtön-idegroham, és több esetben hallottam ilyet. Egyszer hallottam egy nagyon friss női hangot, amint azt kiabálja, hogy "anyuka, anyuka", aztán eltűnt a hang valami fordulóban, de arra is csak utólag jöttem rá, hogy ezt akkor vitték kivégezni." (p. 469)

A fentiek szerint Bibó István tartós téveszmék között, utópikus elmeszüleményei és a valóság közötti szakadék felett élte le az életét, minden esetben őszintén meglepődve, hogy a valóság ezúttal speciel nem őt igazolta, ám a továbbiakban cseppet sem gyanítva, hogy modellje egyéb részletekben is frissítésre szorul. Nem csodálkozom, hogy nem szokták a bibói életmű beható tanulmányozására biztatni az olvasókat: olyan ember volt ő, akitől maximum ötszavas idézeteket praktikus kiragadni és felhasználni a magyar "szabadságszeretők" kénye-kedve szerint, ám nem célszerű bővebben ismertetni életének ellentmondásait, diagnózisainak találati arányát.

2011. augusztus 12., péntek

Munkát a kéregetőknek

Többnyire előkotrok egy százast a zsebemből, ha az aluljáróban vagy a piros lámpánál kéregetővel találkozom. Az ember szíve nincs kőből. A feje annál inkább, mert ha jobban belegondolok, két típusú kéregető bukkanhat elém: aki összeverte a konkurenseit, hogy e zsíros helyre kerüljön; akit a koldusmaffia tart rabszolgasorban. Egyik típusnál sem kerül jó helyre a fizikai munkánál lényegesen jobban jövedelmező anyagi segítség. A kéregetés igazságtalan azzal a több százezernyi rászorulóval szemben, aki nem elég erőszakos, hogy érmegyűjtő helyzetbe hozza magát. Félig-meddig megértem azt is, aki felháborodottan odaveti: menj el dolgozni! Emberileg mégis nagyon nehezen vállalható, hogy ne adjunk valamit. Meg aztán a kéregető joggal mondhatja, hogy menne ő dolgozni, de nem kap munkát. Ma kitaláltam a megoldást.

100 Ft értékű állami közmunka-utalványokat kell készíteni, melyeket az adományozók 50 Ft-ért megvásárolhatnak az Állami Foglalkoztatási Szolgálat kirendeltségein. Az utalványt a kéregetők kezébe nyomhatják, akik a Szolgálatnál munkára jelentkezve megkereshetik az ígért 100 Ft-ot. Így az adakozás tényleg jó célt szolgálna: aki önhibáján kívüli okból kiegészítő jövedelemre szorul, közmunkával megkeresheti. Az állam a közmunka költségének felét megkapná a lakosságtól. Az adakozó a mainál sokkal biztosabb lehetne benne, hogy adománya jó célt szolgál. A foglalkoztatási illetékesek félpénzzel dupla szociális hatást tudnának elérni. Azt mondom, vágjunk bele.

Nagypályás diplomáciát!

Magyarország megérdemelné, hogy hozzáértő szakemberek megfelelően képviseljék a nemzetközi porondon. Itthon Kína folyik a vízcsapból, sokan jó magyar reflex szerint már csak azért sem szeretik a Középső Királyságot, mert szeretni kéne. Eközben a Jobbik és a szélsőségek összefonódása, valamint az ettől való elhatárolódás követelése tölti ki az augusztusi uborkaszezont. A nemzetközi sajtóreakció előre megjósolható: hazánkban nyomul a szélsőjobb, a populista kormány az emberi jogok terén szalonképtelen Kínával tereli el a figyelmet (ez nem az én álláspontom, hanem a várható nemzetközi sajtóvisszhang). Aktív diplomáciára és ország-PR-re lenne szükség ahhoz, hogy Magyarországról reális kép alakulhasson ki. Hazánk nem szélsőségesebb Franciaországnál, Belgiumnál, Dániánál, Svájcnál, és jóval kevésbé radikális Izlandnál; továbbá nem annyira Kína-barát, mint Németország vagy az Egyesült Királyság.

Trianon óta preventív lelkiismeretfurdalás gyötri nem csak a körülöttünk lévő országok vezetőit, hanem az európai nagyhatalmakat is: nem szabad hagyni, hogy Magyarországról pozitív kép alakuljon ki, mert akkor vagy vissza kéne adni a már kétszer is elcsatolt magyarlakta területeket, vagy legalább európai normáknak megfelelő autonómiát kéne adni nekik. Mindkét lehetőség halálos rémületet kelt az ellenérdekeltekben és diplomáciai szövetségeseikben. Velünk ellentétben ők nem bízzák a véletlenre a magyar országkép alakulását. Aktívan ott vannak, amikor Magyarországról negatívan lehet szólni, ha akár a leghaloványabb kritikával illethetnek bennünket, és akkor is aktívan ellenünk mozgatják a szálakat, ha -- például a vajdasági magyarverések vagy a szlovák nyelvtörvény alapján -- mi bizonygatjuk tétován az igazunkat. A magyar diplomácia kispályás, sőt még az amatőr kategóriában is eredménytelen, hiszen a politikai elit egyik fele és a közvélemény jelentős része szerint Trianont nemcsak kiérdemeltük, hanem most is ránk férne nemzetközileg egy kis orrba koppintás.

A magyarok ellendrukkereinek profizmusára jellemző a következő személyes történet: pár éve egy dán hölggyel beszélgettem, aki előzőleg Kolozsvárt (Cluj Napoca, Románia) járt. A román tolmács előre figyelmeztette, hogy az irredenta magyarok azt hazudják majd neki, hogy Kolozsvár és a környékbeli városok ősi magyar helyek, és nem román városok. Ez a hazugság azonban könnyen leleplezhető: kérdezze csak meg beszélgetőpartnerétől, pontosan mit jelent a magyar helységnév minden összetevője, és azt fogja tapasztalni, hogy a magyarok zavarba jönnek, valójában fogalmuk sincs, mit jelent Vajdahunyadból a "hunyad" vagy Kolozsvárból a "kolozs". Ebből következik -- így a román tolmács --, hogy ezek valójában ősi román helyek. Ettől kezdve érvelhettem a dán hölgynek történelemmel, oklevelekkel, Erdély multikulturális jellegével, semmiféle észérv nem hatott rá. Abban a meggyőződésben köszönt el tőlem, hogy a megvetendő magyar irredentizmus egyik képviselője vagyok, mert elvitatom e városok megkérdőjelezhetetlen ősi román voltát. A történet tanulsága számomra, hogy Románia alighanem államvédelmi szakemberekkel fejleszti és terjeszti ezeket a hatásos kliséket, és hogy ez csak apró mozaik az átfogó, kifinomult rendszerből. (Érdemes tudni, hogy a skandináv helynevek döntő többsége ma is érthető szavak kombinációja, pl. Zöldhalom-dűlő, Nyírliget-a-tenger-mellett, Három-tó-sok-lazaccal, stb., ezért számukra meggyőző az említett érvelés.) A mi helyneveink összetevői viszont annyit változtak az évszázadok során, hogy nyelvész kutató kell az eredetük magyarázatához, és néha még a szakember is széttárja a kezét. Ezek szerint egy skandináv szemében Pécs, Pest, Buda, Debrecen, Keszthely, Körmend és Kazincbarcika mind ősi román település*...

A XIX. század végétől ezernyi pontatlanság, megalapozatlan negatívum kering rólunk a világ döntéshozó köreiben. Trianon csak a már akkor is kispályás magyar illetékeseket érte váratlanul, valójában ezek szerves folyománya volt. Aktív diplomácia és ország-PR kell ahhoz, hogy a világ korrekt képet kapjon a magyar nemzetiségpolitikáról, sőt az aktuális belpolitikáról, a pártok törekvéseiről, valamint a médiahelyzetről is. Ahelyett, hogy folyton Nobel-díjasainkkal kérkedünk (akik itthonról elmenekülve, Nyugaton tudtak csak érvényesülni), a példaértékű kisebbségi jogok rendszeréről kéne beszámolnunk a külföldieknek.

Természetesen ehhez a politikai osztály mindkét szekértáborának egyet kéne értenie Magyarország érdekképviselete, azaz a nemzeti minimum ügyében.

*Érdekes lenne közvéleménykutatni, ki hogyan magyarázza Sajkod, Kesztölc, Baja, Bodajk vagy Gyermely eredetét. Optimistán kijelentem, hogy Szentkozmadombja, Porvacsesznek és Pornóapáti nem lesz ősi román település: meg tudjuk őket magyarázni!

2011. augusztus 11., csütörtök

Mi lesz a nyugdíjunkkal hosszú távon?

Az Economist 2011. április 9-i számában hosszú tematikus összeállítás katalogizálja a fejlett országok nyugdíjrendszereit fenyegető veszélyeket. A szerző meglehetősen sötétre festi a képet: sorra veszi a fő kihívásokat, majd szépen, sorban megállapítja, hogy lényegében egyikkel sem tudunk mit kezdeni. 1. Fogy a népesség, illetve elöregszik a lakosság, azaz 20-30 év múlva sokkal kevesebb aktív dolgozónak kellene eltartani sokkal több nyugdíjast. Emiatt vagy kisebbek lesznek a nyugdíjak, vagy tovább kell dolgoznunk, vagy mindkettő. 2. Az állami nyugdíjak teljes összeomlása is bekövetkezhet, ha a dolgozók többsége a bizonytalanság miatt kivonja magát a járulékfizetés alól. 3. A magánnyugdíjpénztárak sem adnak megfelelő megoldást, részben nem kellő számú ember rendelkezik kellően jelentős magánnyugdíj-pénztári megtakarítással, részben pedig a népesség csökkenése mellett a magánpénztári hozamok is esnek.* 4. A foglalkoztatói nyugdíjpénztárak szintén veszítenek a hozamukból, részben a cégvezetők csalárd hajlamai, részben a fogyasztói társadalom periodikus válságai miatt.

Aki tud angolul, annak javaslom, hogy olvassa el a részletes összeállítást, amely átfogó körképet, alapos elemzést ad, mielőtt a Sex Pistols mintájára leszögezné: No future. Szerintem van jövő, a jelzett kihívások komplex megközelítésben kezelhetők.

1. Népességfogyás/elöregedés: a csökkenés ellensúlyozható szabályozott bevándorlással és termelékenységnöveléssel, csak ennek keretében kezelni kell a bevándorlással összefüggő problémákat, jelesül a kulturális/vallási/viselkedésbeli feszültségeket. Európa esetében ez azt jelenti, hogy a bevándorlónak el kell fogadnia a befogadó ország normáit, nyelvét, kultúráját. Ha egy afrikai bevándorló ragaszkodik az afrikai háttér megőrzéséhez, a bevándorlási hivatal válasza az lehet, hogy ám tegye -- csak szíveskedjen más bevándorlási célterületet keresni, ahol erre lehetőséget biztosítanak számára. A vallásbeli különbségek külön kezelendők. A demokratikus kereteket elfogadó bevándorló választhat tetszőleges vallás mérsékelt irányzatai, illetve az ateizmus/szinkretizmus között. Szélsőséges, radikális világnézettel azonban sem ő, sem családja nem maradhat európai földön. A népességfogyás/elöregedés hatásait 50%-ban célszerű ilyen módon kompenzálni. 25% kompenzálás várható a termelékenységnövekedéstől, mert utóbbi jóval nagyobb mértékű lesz ugyan, ám közben jelentősen nőnek a jóléti igények is.

2. Az állami nyugdíjrendszer összeomlása úgy kerülhető el, hogy keményen behajtják a kötelező nyugdíjjárulékokat, és az állam deklarálja, hogy megőrzi a hagyományos nyugdíjrendszer generációk közötti szolidaritásra alapozó jellegét. A nyugdíjrendszer nem omlik össze, mert az államtól elvárt minimális funkciók közé sorolják. Ez azt jelenti, hogy senki sem kaphat a létminimum alatti nyugdíjat, azon az áron, hogy a 20-30 év múlva várható nyugdíjak talán csak fele annyira lesznek majd arányban a befizetésekkel, mint ma. Ha kell, adót emelnek, ha kell, nyugdíjkorhatárt emelnek, de a létminimumot mindenki számára biztosítja az állam. Például a minimum alatti jogosultságot szerzett dolgozó köteles addig dolgozni, amíg jogosultsága el nem éri a minimumot. A gyermekvállalást ösztönző intézkedésként célszerű bevezetni, hogy a szülők nyugdíját csak fele részben fedezze a központi kassza, az ezen felüli részt pedig szerény szociális segély vagy az aktív gyermekek befizetései biztosítsák. Egy ilyen rendszerben jól járnak a gyermekük karrierjét megalapozó és/vagy nagycsaládos szülők, továbbá világossá válik a felelős családtervezés célszerűsége.

Kezelni kell a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket: a férfiak jóval előbb halnak meg, viszont a legtöbb országban később mehetnek nyugdíjba. A teljesen igazságos megoldás az lenne, ha a hosszabb életű nem, azaz a nők annyival tovább dolgoznának, amennyivel tovább élnek. Ez azonban várhatóan kezelhetetlen társadalmi feszültségekkel járna, ezért célszerű azonos nyugdíjkorhatárt bevezetni mindkét nem számára, és ezzel párhuzamosan megvonni a nőknek ma adott gyermekszülési és egyéb, a nőiséggel járó kedvezményt, mert ezek a továbbiakban már nem indokoltak. Például 1990-ben egy férfi átlagban két évvel élte túl a nyugdíjazást, egy nő pedig 20 évvel. Ez ma is így van, és kirívó aránytalanságot jelent -- a nők javára. Úgy kell átalakítani az esélyegyenlőség feltételeit, hogy hasonló szakképzettséggel végzett hasonló munkáért hasonló átlagfizetés járjon, majd hasonló nyugdíjösszeg.

3. A magánnyugdíj-pénztárak feltétlenül szükségesek, de szigorúan önkéntes alapon. Az állami a kötelező, a magán az önkéntes, a kettő között nincs hibrid, fából vaskarika, azaz a nemrég megszüntetett kötelező magánnyugdíj-pénztárt nem célszerű visszahozni. Tudatosítani kell a dolgozókban, hogy nyugdíjuk egyik komponense állami, másik része az aktív kereső gyermekeik befizetéseiből származik, a harmadikat pedig az önkéntes nyugdíjpénztárban felhalmozott tőke fedezi. Az önkéntes pénztárak befizetései azonban nem mehetnek az állami befizetések rovására, azaz szigorúan az állami nyugdíjrendszer fenntartásához szükséges befizetések feletti összegekről lehet csak szó.

4. A foglalkoztatói nyugdíjak kockázatát a magánnyugdíj-pénztárak kezelhetik, azaz a munkáltatónak fokozatosan át kell adnia a teljes befizetett vagyont és annak hozamát a dolgozó által kiválasztott magánnyugdíj-pénztár részére. A fogyasztói társadalom jóléti fluktuációja a piaci verseny célszerű mértékű szabályozásával és a népesség létszámának stabilizálásával egyenlíthető ki.

Összefoglalva: a fejlett országok nyugdíjproblémáit szabályozott bevándorlással, a gyermekvállalás nyugdíjon keresztüli ösztönzésével, termelékenységnöveléssel, a nyugdíjkorhatár esélyegyenlőségi szempontú emelésével, a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer megőrzésével, valamint az önkéntes magánnyugdíj-pénztári komponens erősítésével kell -- és lehet is -- kezelni.

* Nem szoktunk belegondolni, hogy a magánnyugdíj-pénztárak jellemzően ingatlanba és részvénybe fektetik a tagok pénzét, és csökkenő népesség mellett csökken az ingatlanok bérleti bevétele, a részvénytársaságok forgalma és nyeresége. Egész egyszerűen nincs, aki biztosítaná a magánpénztár hozamát. Következésképp a magánnyugdíjpénztár tőkefedezete önmagában nem képes kiegyenlíteni a népességcsökkenésből adódó nyugdíjproblémákat.

2011. augusztus 9., kedd

Válasz Szűcs Sándor tizenkét pontjára


Az eredeti cikk itt olvasható: http://mindennapi.hu/cikk/blogok/tizenket-pontbol-megtudhatod-hivo-vagy-e/2011-08-07/5872

Észrevételeim

Ez a gondolatmenet nagyon hasonlít az pogányok érveire a keresztényekkel szemben: aki nem lúzer, az nem igazi keresztény; mivel azonban a lúzer világi értelemben véve célszerűtlenül él, a fene se akar keresztény lenni. Az én olvasatomban ez a tizenkét pont irreális, önsorsrontó maximalizmus. Mintha azt mondaná a szerző: aki 3 másodpercnél rosszabb időt fut százon, az nem "futó", hanem csak "kocogó", nézzen a tükörbe. Ez nem pusztán szóhasználat kérdése. Egy szerző azért kommunikál, hogy üzenetét eljuttassa a címzetthez. Mit üzen ez a tizenkét pont azoknak, akik nem világbajnokok, mégis -- sántikálva, bukdácsolva -- futnak a cél felé? S főként, mit üzen azoknak, akik be sem teszik a lábukat a pályára, akik szerint a futás minden formája baromság?

Az evangéliumokban Jézus a farizeusokkal, azaz a kor vallásosaival vitázik a legtöbbet. A szamariaiak a kor félvallásosai, ám Jézus nem dicséri őket ezért, hanem a nyitottságuk egy-egy momentumát emeli ki: ők azok a boldogok, akik -- mivel a hivatalos féligazságokat nem ismerik -- éhezik és szomjazzák a szokatlan igazságot. Mai megfelelőik a megkeresztelt, de templomba nem járó emberek -- ha és amennyiben nyitottak Jézus lényegi tanítására. Ebből azonban nem következik, hogy ők en bloc jobbak a papságnál, a teológusoknál. A kor óriási túlerőben lévő pogányai milyen szerepet töltenek be az evangéliumokban? Szinte nem is fordulnak elő, nincsenek rajta a térképen. A közösség ellen ismételten vétő emberről mondja Jézus, hogy "tegyetek úgy vele, mintha pogány vagy vámos volna". Jézus nem azt tanítja, hogy a pogány jobb, mint a farizeus! Aki nem képes elfogadni, hogy időnként, bizonyos tekintetben "csak" vallásos, az előbb-utóbb feladja a hiábavaló küzdelmet, és nem hívő lesz, hanem pogány.

Jézus korának pogányait bálványimádóknak hívták. A mai kor pogányai a pénzt, a hatalmat, önmagukat, az ezotériát vagy a tudományt imádják. És imádják a maximalista keresztényeket is, mert könnyen legyőzhetők a saját ideáikkal. A maximalista keresztény úgy tartja, hogy aki nem képes a mindennapokban folyamatosan isteni tulajdonságokat felmutatni, az elutasítandó. A pogány ujjong ezen, mert elmúlik a vallásosokkal szemben érzett kisebbrendűségi komplexusa, ám esze ágában sem lesz ettől megtérni. Tételes észrevételeim:

1. A vallásosság azt mondja: ha engedelmes vagyok Istennek, Ő szeret és elfogad. Addig biztonságban vagyok. Ezzel szemben az élő hit válasza: Isten szeret és elfogad. És mert biztonságban vagyok, tudok engedelmeskedni Istennek, és ezt szívesen is teszem.
-----------Az anyai szeretet feltétel nélküli, biztonságot ad, mégsem lesz minden gyerekből folyamatosan jó gyerek, mert nem mindenki viszonozza szívesen ezt a szeretetet, nem mindenki lesz dalolva engedelmes. Isten mindenkit szeret és elfogad, de akinek a tekintély problémát okoz (az emberiség kb. fele), az zsigerből elutasítja, aztán különböző ügyekre hivatkozva racionalizálja az elutasítást. Kiváló ürügy például az, hogy a "keresztények álszent képmutatók".

2. A vallásosság számára kétféle ember létezik: a jó és a rossz ember. A jó, aki elfogadja a hitet, aki “jó hívő” életet él, és a rossz az, aki nem. Ezzel szemben az evangélium csak egyféle embert ismer: a kegyelemre szoruló bűnös embert, akit nagyon szeret.
------------Az ember alapbeállítás szerint úgy gondolkodik, hogy aki neki hasznos, az jó, aki haszontalan vagy káros, az rossz. A közösségtudatos ember szerint aki hasznos a közösségének, az jó, aki haszontalan vagy káros, az rossz. Az evolúció erre kondicionálta az agyunkat. A hívő a jézusi inspiráció hatására bizonyos mértékig képes meghaladni ezt a logikát, de nem mindenben, s főleg nem folyamatosan. Akinek nincs a fejében jó/rossz megkülönböztetés, az képtelen értelmezni a világot. Reálisan az várható el, hogy a hívő ember legyen nyitott a látszatra "rossz" életű embertársban rejlő jó tulajdonságokra, lehetőségekre. Akár még Tóta W. is megtérhet, sőt a mindennapokban Tóta W. is lehet jobb ember, mint én. Ha én nyitott maradok erre a lehetőségre, annál feltűnőbb lesz, hogy ő nem viszonozza ezt a nyitottságot.

3. A vallásosság szemében sokat számít, hogy milyen családba születsz (hívőbe, és milyen hívőbe…)
Ezzel szemben az élő hit szemében az számít, hogy újonnan születsz-e.
-------------Újonnan nem születsz minden nap. Egyszer megszülettél, onnantól kezdve fejlődsz, és nem gőgicsélsz édi-bédin életed végéig. Ha mindenben baba akarsz maradni, akkor eltéveszted az élet lényegét. 

4. A vallásosság számára az számít, hogy mit teszel. Hogy mennyi a bűnös és mennyi a jó cselekedeted. Ez alapján értékel és ítél. Ezzel szemben az élő hit fókuszában az áll, amit Jézus tett értünk!
-------------A két megközelítés között nincs ellentét: a hívő nem lehet közömbös a saját cselekedetei iránt, sem mások őt érintő cselekedetei iránt, mert akkor a langyos relativizmus csapdájába esik, és a világ nem lesz általa jobb, igazságosabb. Aki ízetlen, az nem lehet a világ sója.

5. A vallásosság azt tanítja, hogy a megszentelődésem mértéke igazolja a hitem mértékét.
Ezzel szemben az evangélium tanítása az, hogy amíg Krisztus igazol bennünket, addig szentek vagyunk. Ez pedig nem a mi tetteinktől függ, hanem az Övétől!
-------------Isten azt szeretné, hogy munkálkodjunk a szőlőjében, azaz a világ és saját lelkünk jobbá, igazságosabbá tételén dolgozzunk. Ez cselekedeteket feltételez, erről szól a földi életünk. Krisztus igazolása az örök élet szempontjából releváns, a földi életben nem szükséges, de nem is működik. Ha Jézus a földi életben igazolna minket, akkor a kereszthalállal az eredeti paradicsomi állapotnak kellett volna helyreállnia -- a zsidók azóta is ezt várják a Messiástól. Ez épp annyira félreértés, mint az, hogy Jézus cselekedetére hivatkozva megúszhatjuk a földi életet jócselekedetek nélkül.

6. A vallásosság kapni szeretne valamit Istentől. Áldást, eredményeket, igazolást, lelki dolgokat… Ezzel szemben az élő hit magát Istent keresi, és Őt akarja kapni.
-------------Az ember a biológia törvényeinek alávetett élőlény, ezért szeretne mindenféléket kapni élete során, többek között Istentől is. Mivel Isten szereti az embert, ad is neki számos jó dolgot, amiért az ember hálát adhat. Istent az út végén akarjuk elérni, út közben eszünk-iszunk-fajfenntartunk, cselekszünk, tévedünk, csetlünk-botlunk, és képtelenek vagyunk Istent színről színre látni, maximálisan befogadni. Lehet, hogy ez fáj egy maximalistának, de ez van.

7. A vallásosság a problémákaban, nehézségekben és kudarcokban átkokat és büntetést lát és hirdet.
Ezzel szemben az élő hit ugyanezekben Isten kegyelmének és munkájának egy újabb lehetőségét kutatja.
------------Az ember mindenben rendszert keres, ezért működik a Rorschach-teszt. Jézus tanítása alapján időnként felülírja az ösztönös ok-okozat logikát, de ez nem lehet folyamatos elvárás. Az itt megfogalmazott szempontot a nem hívő optimista és a zen bölcs is teljesíti, következésképp nem alkalmas a hívő és a vallásos ember közötti különbség leírására.

8. A vallásosság “rólam” szól: az én hitemről, az én engedelmességemről, az én ajándékaimról vagy az én bűneimről. Jobb esetben. Rosszabban a másokéról…Ezzel szemben az élő hit fókuszában Jézus Krisztus áll!
--------------Az emberi élet szól rólam, némi tanulás után a közösségemről. Első sorban mindenki élete magáról szól, és ez nem üldözendő, hanem olyan belső alapként kezelendő, amelyre építhetünk. Jézus nem azt tanította, hogy JOBBAN szeresd a szomszédodat, mint önmagadat, mert tudta, mi lakik az emberben.

9. A vallásosság számára a kulcs az, hogy elég “jó” legyél. Az evangélium szerint a kulcs, hogy Istennél legyél, úgy, ahogy vagy. Ez az, ami elég! (És pont ez az, ami nem elég a vallásosság számára, mert ennek az ő szemében mindig van feltétele – amit persze ő is határoz meg.)
----------------Hogy lehetsz Istennél úgy, ahogy vagy, ha nem igyekszel közben jó lenni? Persze bemagyarázhatod magadnak, hogy folyamatosan Istennél vagy. Sok-sok szektavezér hitte így.

10. A vallásosság nem ad igazi megnyugvást, hiszen Isten a saját teljesítményünktől teszi függővé az elfogadását. Ezzel szemben az evangélium teljes megnyugvást ad, hiszen Krisztus tettén nyugszik, nem a sajátunkén!
----------------A halál ad teljes megnyugvást, az élet folyamatos oszcillálást ad végpontok között. Hol éhesek, hol meg jóllakottak vagyunk. Természetesen harmóniára törekszünk, de ha az élet lényege a maximális harmónia lenne, akkor a buddhizmussal is beérhetnénk. Jézus azt tanítja, hogy az életet ÉLET-ként éljük, azaz ne botránkozzunk meg a jóra törekvő, ám nem tökéletes embertársakon.

11. A vallásosság eszközként tekinti Istent, Jézust, és manapság különösen a Szentlelket. Az élő hit számára Isten a beteljesülés, és egy valóságos, személyes kapcsolat.
---------------Az ember mindent a saját boldogulása eszközeként használ, legyen az marokkő, konyhakés vagy evangélium. Jézus zseniális parancsot ad: szeresd szomszédodat, mint önmagadat. Ha a szomszédodnak is legalább annyira jó az eszközhasználatod, mint neked, akkor nincs vele baj. Ha szignifikánsan jobban használ neked, mint a szomszédnak, akkor meg baj van vele, meg kell beszélni, mert visszaélésről lehet szó. Ettől a nyitottságtól lesz jobb, igazságosabb a világ, nem attól, hogy önként lemondasz az eszközök célszerű használatáról. Jézus a testét és vérét hagyta számunkra jelképes eszközül, hogy éljünk vele és általa. Elküldte az apostoloknak a Szentlelket, hogy bátrak legyenek az igehirdetésben, hogy éljenek vele és általa. A ruhád eszköz arra, hogy ne fázz, és szimpatikusan jelenj meg mások szemében. Emelkedettebb lenne, ha elutasítanád eszközkénti használatát, és inkább meztelenül járnál?

12. A vallásosság a lelki gőg és a bizonytalanság két végpontja között hullámzik, ezzel szemben az élő hitre mindig a szelíd alázatjellemző.
---------------Egyetlen élőlényre sem a szelíd alázat a jellemző, ezzel szembe kell nézni. Az élet folyamatos agresszió, ha nem véded magad mások agressziójával szemben, azok nem megszelídülnek, hanem megesznek. A mindig szelíd alázatosak rég kihullottak az evolúció rostáján, mert életképtelenek. Reálisan az élettel összeegyeztethető, azaz célszerű mértékű szelídség és alázat várható el. Jézus ebben is éleslátó: legyetek szelídek, mint a galamb, és okosak, mint a kígyó. Álláspontom szerint a maximalista keresztény közösségen belül célszerűtlenül kemény, kifelé célszerűtlenül puha, és összességében nem szelíd, mint a galamb, nem okos, mint a kígyó.

Lehetséges, hogy alapvetően félreértettem a szerző mondandóját, várom a pontosítást.

2011. augusztus 7., vasárnap

A humanizmus mint pótcselekvés

A gyerek gyakran menekül a nemszeretem feladatok elől: ne kelljen ma házit csinálni, mosogatni, takarítani, fát vágni, udvariasnak lenni. A felnőtt már nagyobb kötelezettségek elől menekül. Ne kelljen adót fizetni, járdát takarítani, önsorsot kovácsolni, közösségi feladatokat ellátni. Ciki lenne egyszerűen kijelenteni, hogy ide nekem az oroszlánt is, az embertársaknak meg NYASGEM. A menekülés haladó, kegyes orcájú iránya a humanizmus.

A humanizmus (általános emberiesség, az emberiség szeretete), fő mozgatórugója, hogy ne kelljen a családot, a szomszédot, a szűken vett közösséget szeretni. Úgy működik, mint a hajléktalanokkal szembeni sóherség: ennek a csavargónak nem adok, helyette a nagy szociális rendszer átalakítását támogatom erkölcsileg, hogy ne legyenek hajléktalanok. Eddig még mindenki bicskája beletörött a szép feladatba, ám addig sem kell odaadni azt a százast az aluljáróban mosdatlanul kéregető unszimpatikus embertársnak, aki nyilván piára költené.

A menekülés szép irodalmi példája József Attila: Születésnapomra című versének zárlata. Horger Antal professzor a szegedi egyetemen elintézte, hogy az ifjú lázadó költő egy kemény verse miatt ne kaphasson tanári diplomát. Attila válasza: én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani. Az alsó szinten elbukott, magasabb szinten diadalmaskodott hát.

A humanisták nem igazán csípik a keresztényeket, mert ők a legközelebbi embertársak szeretetét, a közösségi feladatok felvállalását várják el. Különösen sértő, hogy mindenkitől. Az individuum sérelmezi, hogy családi értékekkel, önfeladással, önmérséklettel jönnek neki, miközben ő úgy tudja, hogy aki "önmagát adja", mint Alekosz a Való Villában, az mindent elérhet, az mindent megérdemel, az olyan jól élhet, mint senki körülötte. A konkrét, élő embertárs bosszantja az egyént, ezért inkább az elvont emberiséget választja. Világpolgárrá lesz, mert a hazáját nem akarja szeretni. Nem alapít családot, mert Afrikában úgyis túlnépesednek... Érdekes lenne, ha a földműves hasonló megfontolásból nem öntözné a földjét, mondván, hogy szolidaritásból teszi, hiszen Bangladesben százezrek menekülnek az árvíz elől. Ha a távfűtő vállalat nem fűtené télen a panellakásokat, mondván, hogy Ausztráliában éppen hőhullám van.

Woody Allen Manhatten című önironikus filmjében azt mondja a pszichológusnak: ma nem akar iskolába menni; értelmetlen az egész, hiszen tágul a világegyetem. A humanista emberiségszeretete is ehhez hasonló ürügykeresésből forrásozik, és nem eredményesebb, mint Bob Geldoff Live Aid néven elhíresült, Afrikát segíteni hivatott jótékonysági koncertjei, melyek bevételéből különböző afrikai despoták népkonyha felállítása helyett fegyvert vásároltak, hogy még hatékonyabban elnyomhassák az elnyomottakat, kiknek megsegítése helyett polgártársaik nyilván az alaszkai jegesmedvék jólétét viselték kegyes szívükön. Sokkal szebb lenne a világ, ha a jótékony cselekvés a valós befolyási körből, azaz a magánkapcsolatokból, a családból, a közvetlen szomszédságból indulna ki, és e szilárd alapra épülve terjedne egyre táguló körökben.