2011. október 31., hétfő

Kávéházi szegleten

Öninterjú, amelyben felteszem magamnak Gyakran Ismétlődő Kérdéseimet, és előzékenyen meg is válaszolom őket. :)

Ki vagy te? Hogyan határozod meg magadat, világnézetedet, identitásodat?
Liberális, racionális, pragmatikus közösségelvű magyar európai keresztény homo sapiens sapiens vagyok. Hiszek a szabadság ésszerű határig való megélésének nagyszerűségében, hiszek a kétszer kettő logikájában, hiszek a gyakorlat elsőbbségében. Kiegyensúlyozott, határozott magyar identitással rendelkezem, amely egyetlen ponton sem ütközik lelkes európaiságommal. Kereszténységem egyetemesen ökumenikus, egyetlen hitrendszer sem áll tőlem távol, ha az emberiség javát szolgálja, ha jobbá, igazságosabbá akarja tenni a világot.

Milyen logikát követsz?
A görög szimbolikus logika szabályait alkalmazom, valamint következményelvű vagyok.

Mit értesz következményelvűség alatt?
Nem az számít, mit mondok, hanem hogy mi lesz belőle. Nem az elv, hanem a gyakorlat a lényeg. Ha például az ember szabadságról papol, és közben a reklámok irányítják a döntéseit, akkor nem őszinte önmagához, és becsapja azokat, akik számára mérvadó, amit mond. Ha szép demokratikus elvekről beszél, de ezek a gyakorlatban kiegyensúlyozatlan, igazságtalan rendszerhez vezetnek, akkor ez a képmutató illető a szélsőségek előretörését segíti.

Apropó, szélsőségek: elhatárolódsz tőlük?
Nem határolódom el automatikusan. A yin-jang elv alapján vallom, hogy nincs olyan szélsőség, amit nem egy ellenkező pólusú szélsőség váltott ki. Úgy tudom enyhíteni a szélsőséget, hogy enyhítem az ellenoldali szélsőséget.

Ez egy kicsit homályos. Mit jelent a gyakorlatban?
Azt, hogy a szélsőjobb hajtóereje a szélsőséges liberalizmus. Ha a liberalizmust a józan ész felügyelete alá helyezzük, egy éven belül mérséklődik a szélsőjobb.

És ha nem?
Az emberiség 2%-a skizofrén, 1-3%-a ismétlődően normaszegő, akár 10% is lehet a paranoiások aránya. A szélsőjobb sosem szűnik meg teljesen, csak cikivé válik, betegségszerű megítélést kap. Ahogy egyébként az ultraliberalizmus sem szűnik meg teljesen, csak mosolyt csal a beszélgetőpartnerek arcára, illetve szánakozást vált ki. Egy szóval, nem tartok attól, hogy a szélsőségek kezelhetetlen mértékben elharapóznak. A keresztények által létrehozott, a keresztény értékek emléke alapján működő Európában vagyunk. Az aranyszabály (tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak) alapján gondolkodó Európában sosem tartós a szélsőség. A náci rezsim is részben a kereszténység ellenében, részben Sztálinnal szemben, de legfőképp az igazságtalanul lezárt I. világháború sérelmeiből táplálkozva tartotta ideig-óráig fenn magát -- hosszabb távon bukásra volt ítélve. Semmi okunk Európában szélsőségtől rettegni. Aki mégis fél, annak azt mondom: szüntesd meg magadban és elvbarátaidban azt a szélsőséget, ami táplálja a másik szélsőséget, és nyert ügyed lesz.

Mintha mégis túl erősek lennének a szélsőségek Európában. Az EU-tagállamok többségében jobboldali kormány van hivatalban, erősödött a bevándorlásellenesség, az Uniót ellenzők irányítják a közvéleményt. Hogyan egyeztethető ez össze iménti szavaiddal?
Az embereket sokkal nagyobb mértékben irányítja a pénztárcájuk, mint azt gondolni szeretjük. Az evolúciós pszichológia és a modern közgazdaságtan kimutatta, hogy az emberekben van egy ösztönös érdekkövető mechanizmus, amely többségünkben felülírja az önfeladó megfontolásokat. A legszemléletesebb modell a Maslow-féle szükségletpiramis. Alsó szinten van a lét- és fajfenntantartás, felső szinten a magasabb kategóriák. Ha nincs rendben az alsó szint, tök mindegy, miről dumálunk, nem lesz felső szint, amíg az előfeltételek nem teljesültek. Hangsúlyozom, hogy ez nem egyénileg, hanem statisztikailag igaz. Létezhetnek humanista "szentek", ám a demokráciát a választók többsége alakítja. A többség viselkedése pedig elég pontosan bejósolható a Maslow-féle modellel.

Szóval jól mondta az SZDSZ, hogy "lerendezem az asszonyt, aztán megyek szavazni"? Ha a kaja-pia-nő megvan, akkor jó lesz a közélet?
Kicsit leegyszerűsítve igen. A nők valószínűleg másképp fogalmaznák meg a maguk kaja-pia-nő hármasát, de ők is értik, miről van szó. Az SZDSZ kiváló szlogent választott, csak mivel az előző évek gazdaságpolitikájával ugyanez a párt elszegényítette a magyarokat, a szlogen nem tudott átütni. Ha az SZDSZ prosperitást teremt a gazdaságban, akkor nyert ügye van. Nem teremtett, így vesztett ügye lett.

Kemény beszéd ez, szerinted a Fideszre is hasonló sors vár, ha elhúzódik a világválság?
Igen. Ezen egy körben még változtathat a határon túli magyarok szimpátiája, de két körben már semmiképp. A Fidesz vagy gazdasági prosperitást és közéleti elégedettséget teremt, vagy követi az SZDSZ-t, a süllyesztőbe.

Miért kezdtél el közéleti blogot írni, és főleg, miért blogolsz folyamatosan?
Mert mások nem teszik. Ha a társadalom akár 10%-a elkezdené a kétszer kettő pragmatikus logikájával rendbe tenni maga körül, amire ráhatása van, akkor nyugodtan abbahagyhatnám a blogolást, mert átadtam az üzenetet. Addig egyébként úgy állok a közélet fejlesztéséhez, hogy más is odaférjen. Rendszeresen publikálok a wita.hu fórumon, és ha valaki elolvassa, milyen reakciókat kapok legjobb ötleteimre, gondolataimra, nem csodálkozik, hogy Magyarország még nem Kánaán. Rajtunk, vagyis együttgondolkodási-együttműködési képességünkön múlik, mikor lesz az. Ezt rendszeresen kifejtem a progressziv.blog.hu oldalon kommentelve. Nagy örömömre egy-egy gondolatmenetem megjelenhet a kiváló Talita.hu magazinban is, tehát elégedett vagyok. Lassan, de biztosan haladok a közélet alakításával. Aki veszi a fáradtságot, és végigolvassa az "atúra 1-3" vagy az "alegjava" címkével jelölt írásaimat, talán kedvet kap a közélet aktív alakításához, és elindítja a saját blogját, vagy csatlakozik a látogatottság híján csak tengődő fórumok (pl. a tisztabeszed.hu vagy a progressziv.hu) egyikéhez, vagy felteszi a műveit a wita.hu-ra -- szóval kilép a maga kaja-pia-nő vagy haverok-buli-Fanta háromszögéből, és vállalja a gondolatai megmérettetését.

Hogy érted, hogy azért vezetsz közéleti blogot, mert mások nem teszik? Se szeri, se száma a blogot íróknak.
Fehér holló az olyan közéleti blog, amelyik nyitott a szlogeneken túli párbeszédre, az ügyek érdemi megvitatására, az okok és okozatok logikájának tárgyalására. Legtöbben arról írnak, hol finom a ser, milyen selymes a cicájuk szőre, milyen szép helyen kirándultak, aztán rendre hozzáteszik, milyen piszkos-mocskos a politika, mennyire el kell menni ebből az országból. Azért érzik úgy, hogy el kell menni, mert nem csinálták meg a maguk házi feladatát, azaz nem tették oda magukat a közélet frontjára, hanem megszokásból, nemtörődömségből hagyták maguk körül tönkre menni a dolgokat. Ha mindenki heti egy órában fejlesztené a közéletet ... nem, inkább reálisan fogalmazok. Ha a véleményalakítók konstruktívan kibicelnének közügyekben, mert éreznék a közvélemény erre vonatkozó elvárását, rövidesen minőségi változás állna be, és újra felhőtlenül örülhetnénk, hogy milyen szép kirándulóhelyeink vannak.

Mi van, ha sikerül mozgósítanod néhány embert, ám ők nagyon mást gondolnak a közügyekről? Felkészültél erre a helyzetre?
A Kádár-rendszerből hozzuk magunkkal a konszenzus látszatának keresését, az "egyezzünk meg, hogy csak mi vagyunk az igaz demokraták/nemzetiek" gondolatot. Nem az a cél, hogy mindenben egyetértsünk, hanem hogy ki-ki a közösség javát keresse a maga táborán belül. Aki jobboldali/baloldali, az elsősorban a maga táborát nemesítse a másik tábor ekézése helyett. Egy észak-nyugati protestáns demokráciában két-három nagy tábor van a közéletben, és ezek markánsan mást gondolnak a legtöbb kérdésről, ám képesek a gyakorlatban együttműködni. Az egyet nem értésre tehát fel vagyok készülve. A legtöbb ügyben határozott álláspontom van, de a hangsúlyt nem a polémiára, hanem a konstruktív együttműködésre helyezem.

Mi a véleményed a szeptemberi-októberi tüntetésekről? Ott aztán mindenki a közéletet akarta javítani.
Messzemenően támogatom a tüntetéseket, a véleménynyilvánítási szabadságot. Fontos azonban, hogy az ember értelmes dolgokat követeljen, értelmes véleményeket igyekezzen megfogalmazni. Nem nekem, Vértes Lászlónak kell tetszeni, hanem a homo sapiens sapienstől elvárható következetesség belső igényének kellene megfelelni. Például aki 2006-ban azt mondta, hogy nem szabad a reformokat fémjelző tandíj és vizitdíj ellen tüntetni, az 2010-ig nem igazán hiányolta az elmaradt változásokat, 2011-ben pedig harcosan szembe helyezkedett a végre elinduló reformokkal... Azért kellenek a változások, mert az államháztartásunk nem fenntartható alapokra épült. A logika azt diktálja, hogy nem a reformok hiányához, hanem azok minőségéhez kell ragaszkodni. Ennek érdekében mielőbbi, zökkenőmentes és hatékony reformfolyamatot kell követelni. Egyrészt tehát örülök, hogy a társadalom elégedetlen tömegei hallatják a hangjukat, másrészt akadálynak tartom, hogy nem találják meg a jólétünket növelő konstruktív követeléseket.

Nem vársz túl sokat a "zemberektől"?
Szerintem nem. Azt várom egy kritikus tömegüktől, hogy elkezdjenek gyakorlati ügyek mentén gondolkodni, hogy felismerjék, mi a jól megfontolt érdekük, és hogy képviseljék őket. A többiektől csak azt várom, hogy a mindennapokban hagyják működni, hébe-hóba esetleg segítsék a közösségben gondolkodókat. Egy hasonlattal élve: nem várom minden budapestitől, hogy biciklivel járjon munkába. Azt várom, hogy fontolja meg az autó letételét, tehát követelje a P+R parkolókat és a közösségi közlekedés fejlesztését, valamint hagyja érvényesülni a bringások kritikus tömegét. Az ő pozitív példájuk hozza el a fokozatos változást. Magyarország jóléti felemelkedése is csak fokozatosan, előbb a fejünkben élő elvárások szintjén, aztán az érdekfelismerés és érdekérvényesítés útján következhet be.

De azt azért elismered, hogy a magyar politikai élet nem demokratikus, a politikai elit pedig romlott és kirekesztő?
Nem ilyen egyszerű a helyzet. A politika olyan, amilyenné a társadalom teszi az elvárásaival. A politika persze csak részben teljesíti az igényeket, közben alakítja is az elvárásokat, de hosszú távon minden népnek olyan a kormánya, amilyet megérdemel. A politika nem kalapsimogató klub, hanem a lehetséges művészete, az "eszel vagy megesznek" világa. A közéletből kimaradó tömegek főként magukat okolhatják. Aki másféle politikát akar, az lépjen be a Lehet Más a Politika pártba, és próbálja meg. Vagy támogassa az LMP-t. Vagy szavazzon az LMP-re. Vagy alapítson jobbközép alternatív LMP-t. Vagy vegyen részt egy később alakuló jobbközép alternatívában. Vagy támogassa pénzzel-munkával, vagy szavazzon rá, stb. A lényeg az aktív hozzájárulás: ettől lesz jobb a politikai élet, és áttételesen a közélet.

A szájkarate szintjén egyszerűnek tűnik. Hogy lehet, hogy a valóságban az ellenkezőjét látjuk, tapasztaljuk? Nem alternatív LMP-k nőnek ki a földből, hanem egyre terjed a "dehogy lehet más a politika" vélemény. Miben látod ennek az okát?
Eddigi beszélgetéseim és vitáim arról győztek meg, hogy a magyar társadalom hihetetlennek tartja, hogy ő lenne a saját sorsának alakítója. Nem szívesen gondolkodik egyszerűen, amikor bonyolultan is lehet. Egy amerikai problémamegoldása így néz ki: mi a gond? mit kezdhetünk vele? hány nap alatt tudjuk megoldani? Nekünk is célszerű átvennünk ezt az egyszerű sémát. Túlbonyolítottuk büszke Nobel-díjas gondolkodásunkat, egyismeretlenes egyenleteket akarunk integrálva megoldani, holott a négy alapműveletet is bőven elég lenne készségszinten alkalmaznunk.

Mi hozhat áttörést?
A kritikus tömeg elérése. Semmiképp sem egy ember vagy egy szűk elit adhat felülről megoldást. Néha felmerül, miért nem leszek én vezető politikus. Azért, mert egyelőre minden ügyet külön-külön ki kell fejtenem, a közvélemény ugyanis képtelen őket gondolati sémákkal egységesen kezelni. Ezt onnan tudom, hogy követem az ügyeket, a médiakommentárokat és az utca emberének reakcióit. Havonta köteteket lehetne írni a sajtó logikai bakugrásait helyre téve, csakhogy nem olvasnák a köteteket az emberek, mert a logikai bakugrások vezérelte érzelmi felindulás bűvöletében élnek, a kétszer kettő logikája többségüknek egyelőre kakofónia. Az állam alapértelmezetten nem költhet többet, mint amennyi bevétele van? Száz választóból hányan értenek ezzel egyet? Aki formálisan egyetért, az vajon egyetért-e mindazzal is, ami ebből az állításból következik? A józan ész elterjedése nélkül én senkit sem tudnék vezetni, nem rendelkezvén hipnotikus tömegvonzerővel. Ha meg egyszer elterjed a józan ész, akkor előbb-utóbb előkerül egy nálam alkalmasabb vezető, akit majd örömmel támogatok.

Mekkora a kritikus tömeg?
Először elég száz ember, aki nem pártprospektus szerint, hanem közös ügyek gyakorlati megoldásában gondolkodik. Ennyi ember már elég ahhoz, hogy stratégiai pontokon alakítani kezdje a közvéleményt.

Rossz hangzású a közvélemény alakítása. Nem félsz attól, hogy ez egy ponton átmegy manipulációba?
A manipuláció azt jelenti, hogy valakit a saját érdeke elleni magatartásra motiválnak. A közvélemény jó értelemben vett alakítása pedig azt jelenti, hogy az egyén és a közösség sorsát alakító tényezőket tudatosítjuk, megmutatjuk a ráhatás lehetőségét, és elindítjuk a megosztottságon átívelő gyakorlati együttműködést. Az angolok például egyáltalán nem értenek egyet a pártok és a politika kapcsán, mégis el tudják érni, hogy az ország egésze működjön, hogy a társadalom gazdasági, jóléti érdekei érvényesüljenek. Tudják, mikor kell leállítani a konfliktuskeresést, mikor kell kard helyett előhúzni a józan észt, a híres hidegvért. Mi még nem tudjuk össznépi szinten, de meggyőződésem, hogy ezek a határvonalak könnyedén meghúzhatók, a fogalmi distinkciók egyszerűen megtehetők, és hogy ez Magyarország fejlődésének kulcsa -- melyet kollektíven a kezünkben tartunk. Csak bele kell találnunk vele a zárba, és közösen el kell kezdenünk forgatni.

2011. október 30., vasárnap

TV-vetélkedő

Finnországban már teljesen digitalizálták a tévésugárzást, az analóg adást meg is szüntették. Az ország utolsó néhány száz analóg TV-nézőjét összegyűjtötték, és kárpótolták, nehogy valaki is azt mondhassa, hogy ő bizony veszített a digitális technika miatt. Magyarországon folyamatosan úgy érzik a tömegek, hogy veszítettek, vesztésben vannak, és nem is fognak nyerni. Ezt a helyzetet enyhítené a javaslatom.

TV-vetélkedőt kéne hirdetni a hivatali packázásra panaszkodók számára azzal, hogy az első száz helyezett értékes nyereményben részesül. Írja meg történetét, és hogy mi volt benne az égbekiáltó. A legvadabb, legigazságtalanabb kálváriatörténetek képernyőre kerülnének, ezáltal jelentősen nőne az országlakók elégedettsége. Oknyomozó riporterek járnának utána, hogy sikerült ekkora hivatali malőrt összehozni. A nagy igazságtalanságoktól szenvedő emberek vigaszra lelnének, a nézők szavazatai alapján komoly jutalmakat kapnának.

Így egy csapásra lehetne felszámolni a rossz közérzet hátterében álló hivatali anomáliákat, és a választók otthonává tenni Magyarországot. Ezzel párhuzamosan fogyasztóvédelmi keretben a piaci átverésekről is vetélkedőt lehetne szervezni.

2011. október 29., szombat

Bunkó a magyar?

Az Új Színház körüli vita nagyon hasznos, ha végiggondoljuk, ami az érvekből és ellenérvekből következik. A tiltakozók azért tiltakoznak, mert potenciálisan létrejöhet egy szélsőjobboldali színház. A szélsőjobbra radikális, erőszakos, ésszerűtlen nézetek jellemzőek (csakúgy, mint a szélsőbalra, de ezzel a megjelöléssel nem szoktak színházügyben aggódni), azaz feltételezik az ellenzők hogy a szélsőjobb színházába járók nem a színház szokásos funkciója miatt mennének oda, hanem azért, hogy értesüljenek a világot behálózó összeesküvés-elméletekről és arról, hogy a Holokauszt nem történt meg.

Azt is feltételezik az ellenzők, hogy aki szélsőjobbos nézetekben tobzódva oda látogat, arra hatástalan marad a görögök óta ismert katarzis, azaz megtisztulás. A katarzis a jó színház ismérve, de mivel az Új Színház (szélsőjobb lévén) rossz színház, definíció szerint nem nyújthat katarzist... Más szóval, a szélsőjobb színháza igazából nem is színház, mert nem egy színháztól elvárható módon hat a nézőre. Szabó Magda és Tamási Áron művei szélsőjobbosok? Nem. Nem hatnak a tőlük elvárható módon, azaz léleknemesítő módon, a nézőre? Itt már érdekessé válik a gondolatmenet.

Egy liberális kollégámmal beszélgettem a minap, és igyekeztem megnyugtatni, hogy hazánkat nem fenyegetheti olyan borzasztó veszély, amilyen ellen a liberálisok napi szinten hadakoznak, hiszen a választók többsége mindenkor képes megvédeni a demokráciát. Kollégám előre bocsátotta, hogy válasza talán nem lesz szalonképes. Azt mondta, nincs arról meggyőződve, hogy a magyar demokrácia ügyét rá szabad bízni a többségre. Azaz egy szabadon gondolkodó szerint mindenki szabadon gondolja, amit gondol, feltéve, hogy azt gondolja, amit szabad.

A liberálisok nem bíznak az emberekben, a társadalom többségének józanságában. Attól tartanak, hogy akár Szabó Magda műveiből is ki lehet hozni olyan előadást, olyan értelmezést, ami terjeszti az összeesküvés-elméleteket, a Holokauszt-tagadást. Nem bíznak abban, hogy a színházba járó lelke nemesedik, hogy másnap reggel friss összefüggésekkel az agyában ébred, és az összefüggései nem lesznek paranoidok. Bár általánosságban azt gondoljuk, hogy ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, azaz az esztétikum nemesíti a lelket, a szélsőjobbra ez úgy látszik, nem érvényes. A szélsőjobboldali simogathatja egész nap a virágait, akár virág-nagykereskedést nyithat, akkor sem lesz jó ember.

Érdekes, hogy ugyanezek az emberek úgy vélik, a valóságshow-kkal semmi gond, mivel sokan nézik őket, és az igény legitimálja a kínálatot. A szélsőjobboldali nézetekkel szerintük nincs így, ott igény ide, igény oda, csak a tiltás a megfelelő. Nem ártana összeegyeztetni ennek a gondolkodásmódnak a széttartó nézeteit. Ha a magyarok gondolkodását nem butítanák szappanoperákkal és valóságshow-kkal, akkor sokkal jobb esély lenne rá, hogy a tényeknek megfelelően gondolkodnának a világról, a történelemről, a Holokausztról, a zsidók szerepéről a mai világban, egy szóval, mindarról, ami miatt a szélsőjobbtól félni szokás.

A liberális értelmiség kritikai gondolkodás helyett szellemi igénytelenséget terjeszt, hogy csak a megbízható, elvhű, ezért beavatott kevesekkel kelljen megosztania a monopóliumait. Olyan ez, mintha a matektanár így szólna a 8. osztályosokhoz: skacok, tudom, hogy alig néhányatokat foglalkoztatnak az elméleti összefüggések. Hagyjuk a matekot, hoztam nektek pár szexképet. Közben az jár a fejében, hogy legalább ennyivel is kevesebb matektanár veszélyezteti majd a megélhetését. A fizikatanár meg sörözni küldi a tanítványait a közeli kocsmába, melyet titokban ő üzemeltet. Ugyanezen tanárok méltatlankodnak aztán hangosan, hogy teljesen elbunkultak ezek a fiatalok.

Nem akarok rébuszokban beszélni: a színművészetin csak liberális nézetekkel van esélyed. Bankba csak rokonon keresztül mehetsz dolgozni. Ha liberális író vagy, futtatnak, ha ellenben nemzeti szemléletre vetemednél, pária lesz belőled. A kultúra és a pénz csatornáit lenyúlták, a kapukat liberálisok őrzik. Nem céljuk a tudás általános terjesztése, mert sokkal könnyebb egy sánta mezőnyben élen maradni. Sokkal könnyebb fenntartani a látszatot, hogy a gazdaságban egyetlen alternatíva van, az országot pedig csak a baloldal irányíthatja. Kertész Ákos tételmondatait (a magyar genetikusan sunyi, szolgalelkű, és hülyeségében nem látja be, hogy egyetlen esélye a baloldal) jórészt azok is osztják, akik a szalonképesség kedvéért elhatárolódtak tőle. Úgy tartják, hogy a nyugatos tudás, kultúra, viselkedés és jövedelmi viszonyok a liberális baloldali elit sajátjai.

PR-esek garmadája munkálkodik azon, hogy elhiggyük: az intelligens mosópor szemcséi ultramodern szenzorokkal vannak felszerelve, hogy irányított rakétaként szétlőjék a koszszemcséket. A valódi cél persze nem a kosz, hanem hogy hajlandók legyünk 20-30-kal többet fizetni egy irreálisan high-tech termékként ábrázolt háztartási vegyi anyagért, amely a reklám szerint sokkal jobb, mint a "hagyományos". A minap egy nagy háztartási bolt mosószer-választékát böngészve megállapítottam, hogy nyolcféle márkanév szorozva négy variánssal, azaz óriási a választék. Szinte lehetetlen dönteni a bőség zavarában. Jobb híján olvasgatni kezdtem a címkéket, így derült ki, hogy ezt a hatalmas választékot egyetlen gyártócsoport, a ...... állítja elő. Más szóval, a fogyasztó piszkosul át van verve. Szabadon választhat egyetlen gyártó termékei közül, és feltételezik róla, hogy együgyűségében ezt nem fogja észrevenni!

Senki nem fájlalhatja és terjesztheti egyszerre a tudatlanságot. Azaz dehogynem, csak az képmutatás. Az üzleti körök és a velük tartó értelmiségiek azt szeretnék, hogy a fogyasztó jámbor, bamba barom legyen, amikor TV-t és reklámot néz, amikor politikai elitet választ -- majd hirtelen ugorjon az IQ-ja 100-at, amikor az antiszemitizmussal, a rasszizmussal, a családon belüli erőszakkal és a többi liberális rémképpel kell(ene) szembeszállnia. Ilyen hibrid ember nem létezik: vagy van valódi tudása, és vállaljuk vele a szellemi versenyt, vagy nincs neki valódi tudása, és számolnunk kell ennek minden következményével! Az Új Színház körüli balhé világosan mutatja, hogy a baloldali értelmiség nem akarja vállalni az általa teremtett és fenntartott általános tudatlanság hátrányos következményeit. Komolyan tart attól, hogy ha a tudatlanságipar melléktermékei fórumra találnak, ha egymásnak osztják az észt, akkor, urambocsá, nemkívánatos következtetésekre juthatnak.

2011. október 25., kedd

Hétköznapi életbölcsesség

A hidegben nyöszörögve indult az autóm, elmentem hát egy akkumulátorszerelő műhelybe. Az új akku beszerelése közben hallgattam a korombeli (45) szakember halk okfejtését.

Tudja, nehéz helyzetben vannak most a fiatalok, mert annyira látható a jólét, és akkorák a különbségek. Amikor én fiatal voltam, nem zavart, hogy nincsen iPhone 5-öm. Nem éltem luxusban, nem is vágytam luxusra, mert azt sem tudtam, hogy létezik. Most látom, mekkora különbségek lehetségesek, és ez fáj. Látom, milyen jó autóm lehetne, de nem lesz, mert ez nem azon múlik, mennyit dolgozom. Akármennyit dolgozom, akkor sem tudom megvenni vagy fenntartani.

Sajnálom a fiatalokat, mert nincs munkahelyük, és nem dolgozhatnak. Sokkal inkább a szülőkre szorulnak, mint én annak idején. A helyzetük még sok évig a szülők jövedelmétől függ. Ugyanakkor nagyon nehéz gyereket nevelni, mert szülőként nem tud az ember példát mutatni. Ha a maga becsületes példáját mutatja, az nem elég vonzó. Arra tanítsa a gyerekét, hogy kaparjon, lopjon, csaljon, mert abból lehet jól élni? A legtöbb szülő azért mégsem akar ilyen példát adni a gyerekének.

Egyetértettünk, és külön díjaztam, hogy a szaki a szivargyújtón keresztül, tartalék akkuról "megtáplálta" a kocsit, így a csere után nem vijjogott a riasztó, nem reteszelt a központi zár, nem kellett újraprogramozni a rádiót. Ismét rácsodálkoztam, mennyi józan ész, mekkora életbölcsesség van körülöttünk, és milyen jó lenne, ha mielőbb bekerülhetne a közbeszéd fősodrába.

Mint a fogorvosnál

Az Új Színház ideget ért, ez van. Felesleges ordítani, meg lehet markolni a karfát, lehet kérni érzéstelenítést. A jövőben tessék jobban fogat mosni, egészségesebben táplálkozni. És ez csak egy a sok szuvas fog közül. Mennyire fog fájni, ha mindet rendbe hozzuk?

Nos, a kultúrában kell három Új Színház, és húsz mérsékeltebb, de határozottan nemzeti elkötelezettségű, továbbá egy nemzeti elkötelezettségű Nemzeti Színházra is szükség lesz. Soknak tűnik? Tetszettek volna műsoron tartani a magyar műveket, megelőzni a közfelháborodást.

Az irodalomban, filmművészetben kell évente 20-50 támogatott nemzeti elkötelezettségű alkotás. A rájuk szánt pénz elveszi a forrásokat a nem nemzeti alkotásoktól, így azokat támogatás nélkül kell létrehozni. Kemény a helyzet? Tetszettek volna egy kis pénzt adagolni a közösség összetartását szolgáló alkotásokra, mint Amerikában.

Szükség lesz továbbá nemzeti elkötelezettségű tévé- és rádióadókra, napi- és hetilapokra, magazinokra, műfajonként 2-3-ra. Ezek létrejöttét és működését az államnak kell támogatnia. Hol itt az igazság? Az államot a nemzet tartja fenn, a saját jóléte érdekében. Nem lenne logikus, ha az állam a nemzet jólétét nem segítő médiát támogatna.

Fel kell karolni a nemzeti elkötelezettségű tehetségeket, a tudomány világába be kell engedni a nemzeti elkötelezettségű tudósokat, ösztöndíjakat és kutatási keretet kell biztosítani a nemzeti elkötelezettségű szakembereknek. Ez nem fog fájni, hiszen csak egyensúlyba kerülnek a közösségi és az egyéni elkötelezettségűek.

A nemzet jóléte iránt fogékony vállalatokat kell létrehozni, szintén állami támogatással. A GDP itthon elkölthető részét szociális szempontból igazságosan növelő cégek tömegére lesz szükség. Mi lesz a vállalkozások esélyegyenlőségével? E tekintetben tökéletes a igazságosság, minden vállalkozásnak egyenlő esélye van szívén viselni a nemzet jólétét, s ha ezt teszi, támogatásra számíthat. Ha nem fontos neki a nemzet jóléte, akkor úgy helyes, hogy a saját működési eredményéből éljen meg.

Ne tessék félni ettől a "nemzeti elkötelezettség" nevű fúrótól: mindössze közösségi szempontú gondolkodást feltételez abban az országban, amelynek közösségi finanszírozású lehetőségeit igénybe veszi a támogatott. Más szóval, olyanok érdemelnek nemzeti támogatást, akik nem harapják meg az őket etető kezet. Az aktuális kormány konstruktív bírálata természetesen nem minősül harapásnak, amennyiben a nemzet hosszú távú, jól megfontolt érdekét szolgálja.

Nos, kedves páciens, ez a kezelés várható a következő évek során. Kezdhetjük mindjárt a Nemzetivel, vagy adjak egy szurit? Adhatok, de úgy egy kicsit tovább fog tartani, és utána hosszú ideig el lesz zsibbadva.

2011. október 24., hétfő

A kulturális sokféleség veszélye

Az Új Színház körül dühöngő műbalhé lassan csillapodik. A tiltakozók honlapjáról lekerült a Dörner-féle színház "nyilas" minősítése, szakmai érvekről beszélnek, melyek alapján a zsűri szerint Márta Istvánnak kellett volna nyernie. Szívesen megnézném az állítólagos szakmai érveket. Nem hiszem, hogy a színpadi függöny anyagára vonatkozó európai szabvány szerint például azért nyert volna Márta István, mert az ő nadrágja közelebb áll az előíráshoz... Ne röhögtessenek. Egyrészt nyilvánvaló, hogy ízlésbeli kérdésről van szó, másrészt az is egyértelmű, hogy az ilyen döntések minden kormány idején politikai ihletésre születnek. Ha a zsűri véleménye egybevág az előre meghozott döntéssel, akkor jó, akkor azt mondják, hogy szakmai döntés született. Ha nem vág egybe ... nos, ez baloldali kormány idején nem fordulhat elő.

A baloldal 1948-tól a vízcsapból is folyik, mindenhol ott van, minden erőforráshoz hozzáfér, minden kapcsolattal rendelkezik. Alapértelmezetten Magyarországon minden baloldali, ez baloldali fejekben a tisztességes hegemón helyzet. Akinek nem tetszik a leosztás, az nem enyhe vagy mérsékelt jobboldali (a baloldal ezt a fogalmat nem ismeri), hanem szélsőjobbos. E torz világképből következik, hogy a baloldal egyetlen "szélsőjobb"-hoz köthető színházat sem tud elviselni, magyarán minden színház szélsőjobb, amely nincs baloldali befolyás alatt.

"Szakmai" vélemények szerint az a színház, ahol nagyrészt magyar szerzők klasszikus darabjait játsszák, az csak pocsék lehet. Ennyi a szakmai érv: magyar repertoár = pocsék színvonal. Nos, ha pocsék egy színház, miért kell tőle félni? Azért tán, mert ennek ellenére sokan járhatnak oda? Ellenőriztem a port.hu-n, hány helyen adnak Szabó Magda és Tamási Áron-darabot. Szabó Magdától egyetlen mesejátékot találtam, Tamásitól semmit. Az internetes oldal az utóbbi tíz év előadásait mutatja, jól látszik, hogy héba-hóba előfordulnak a műveik, de sem rendszer, sem koncepció nem bontakozik ki. Intoleráns vagyok, ha nem akarok húsz évet várni, mire elő méltóztatnak adni az Az a szép fényes nap című zseniális drámát? Szakmaian gondolkodom, ha ötven év várakozást sem sokallok? Talán ez Dörner György másik nagy hibája azon kívül, hogy Csurka Istvánnal barátkozik: az ő koncepciójában szerepelnek az említett kiváló magyar drámaírók. Ki tudja, mi lesz, ha a magyarok vérszemet kapnak? Még képesek, és Csíki Gergelyt, Gárdonyi Gézát is előadják! És mindazokat, akiknek a darabjait magyar szakon kötelező volt elolvasnunk. Mintha a multikultúra csak addig terjedne, amíg be nem kell fogadni a bennszülött kultúrát. Ez már szélsőség, mintha már 1%-os jelenléte is veszélyeztetné a kulturális hegemóniát.

Olyan az Új Színház elleni támadássorozat, mintha a kereskedelmi rádióadóknál dolgozók tüntetnének, mert 100-ból egy csatorna aljas szélsőségben nyáladzó gyűlölettel úgy merészelt volna dönteni, hogy mostantól klasszikus zene szóljon a repertoárján. Hát még ha az is szerepel a pályázatban, hogy a poppal szembeállítva a klasszikus zene időtálló értéket képvisel! Egy ilyen pályázat nyilvánvalóan csak "fércmű" lehet.

A tiltakozók elszámították magukat: vehemenciájuk mögött felsejlik a hegemónia megőrzésére törekvés, a szakmaiság álarca mögé bújtatott kultúrsovinizmus. Érveik védhetetlenek. Remélem, hamarosan védhetetlenné válik Alföldi Róbert is (akivel a félreértések elkerülése végett csak addig van gondom, amíg a Nemzeti élén nyomatja a pornógiccset), és átveszi a helyét egy olyan művészeti vezető, akit méltó a Nemzeti stílusához, közönségéhez. Alföldi úr tehetséges színész, örülnék, ha a posztmodern előadások világában gazdagítaná a színházi sokszínűséget.

Milyen legyen az új miniszterelnök?

Kollégám figyelmeztetett, hogy téves a cím és az egész írás, félreértettem a történteket. Igaz, köszönöm a korrekciót. Egyszerűen nem megy a fejembe, miért akar az október 23-án tüntető ellenzék március 15-én új köztársasági elnököt választani. Ez olyan, mint ha az '56-osok kihirdették volna a parlament előtt, hogy '57 tavaszán majd leváltják a ... izé, ki a nyavalya volt akkor a népköztársaság elnöke? Most akarnak valamit vagy nem? Ha nem, minek vonultak fel? Ha akarnak, ennyi erővel ott helyben megszavazhatták volna Sólyom László második elnöki ciklusát, nála jobban eddig még senki nem táncolt a roppant szűkre szabott ceremóniamesteri ruhában. Ja, új köztársaságot is akarnak. Abban tágabb lesz az elnök jogköre? Ahhoz viszont új alkotmány is kell, mert sem az előzőben, sem a mostaniban nem tágabb. Lehet, hogy valójában forradalmat akartak a tüntetők? Ez megmosolyogtat. Elképzelem, milyen lett volna, ha '56-ban bedörömbölnek a Rádió Bródy Sándor utcai kapuján: Ávósok, párttagok, gyertek ki! Reszketeg válasz: Nem vagyunk itt. Szabadságon vagyunk. Dörgő hangú forradalmár: Ezt megúszták a szemetek. De jól vigyázzatok, március 15-én újra jövünk, itt legyetek ám!! Azzal el, békésen haza. Nagy sikert aratna egy Monty Python-szkeccsben.

Ha kollégám nem szól, még sokáig leledzettem volna a számomra kedves tévhitben, hogy miniszterelnököt akarnak választani. Ebben a logikailag indokoltabb esetben érdemes lenne feltenni a kérdést, melyek az alkalmas jelölt jellemzői. Milyen legyen az árnyékminiszter-elnök(nő)? Először is, legyen jó arc. Legyen jó svádája. Tudjon papír nélkül beszélni, előadni, lelkesíteni. Legyen karizmája, de azt ne szkanderezésre használja ám! Ugyanakkor politikai befolyással is rendelkezzen, azaz legyen olyan párt, amelyik támogatja, amelyik kiáll a jövőképe mellett, és nem torpedózza meg a reformterveit. Egyfelől ne legyen a közigazgatás csúcshivatalnoka, ahogy egy számítógépes cég élére sem gyűrött arcú programozót, hanem PR-képes stratégát választanak. Másfelől ne legyen a szívek királya/királynője sem, mert az a szakszerű intézkedéseit is hitelteleníti (gondoljunk a Bill Clinton, Silvio Berlusconi és Julia Timosenko körüli ügyek tanulságaira). Bőven elég lenne nekünk egy Tony Blair vagy Angela Merkel-külcsínnal és belbeccsel bíró miniszterelnök.

Nincs könnyű helyzetben az ellenzék, ha ilyen vezetőjelöltet keres: erős párt élére előbb-utóbb meg lehet találni a rátermett vezetőt. Egy népszerű közszereplő előbb-utóbb pártot is építhet maga köré. Most azonban egyszerre kellene erős pártot és népszerű közszereplőt találni, úgy, hogy ők passzoljanak egymáshoz.

Az ellenzék vezető pártja továbbra is az MSZP, erősödésének legnagyobb gátja a nevében található "szocialista" jelző és az általa képviselt befektetőbarát politika között feszülő ellentét. A második helyen álló Jobbik erősödésének fő akadálya, hogy a Fidesz megvalósítja a programjából mindazt, ami szalonképesen megvalósítható. Meg aztán az ellenzék amúgy sem jobbszélről várja az alternatív miniszterelnök-jelöltet. A harmadik legerősebb LMP növekedését az a csapdahelyzet akadályozza, hogy vagy ésszerű lépésekkel bizonyítja, hogy tényleg lehet más a politika, ám az ésszerűség nem elég népszerű, vagy népszerű lépésekkel bizonyítja, hogy bizony nem lehet más a politika, ám ez esetben nincs szükség rá.

Tegyük fel, az MSZP és/vagy az LMP nagyon bölcsen, taktikusan újrapozícionálja magát, felszámolja a sikerét gátló ellentmondásokat, és közben alkalmas vezetőt is talál. Még ebben az esetben is kevés az idő, továbbá túl rátermett a hivatalban lévő kormány ahhoz, hogy közfelháborodás törjön ki ellene, másképp pedig nagyon nehéz fogást találni rajta 2018-ig.

Amennyiben nem a párt felől, hanem a kampányképes vezető oldaláról közelítjük a kérdést, egyetlen karizmatikus ellenzékiként ott áll Gyurcsány Ferenc, neki azonban nincsen említésre méltó pártja. Az MSZP-ből kiválva magával vihet egy olyan csapatot, amely bízik benne és támogatja. Taktikus ötlettel az új párt nevéből is kihagyható a zavaró "szocialista" jelző, elvben nyitott az út az erősödéshez. Marad azonban két hatalmas probléma: az ellenzéki közvélemény alighanem annak örülne jobban, ha egy megújult MSZP végre visszatalálna a "szocialista" jelzőnek értelmet adó társadalmi érdekképviselet útjára; továbbá Gyurcsány úr minden rátermettsége és karizmája kevésnek bizonyulhat a róla kialakult imázs újramontírozához -- legalábbis a következő választásig.

További stratégiai ellentmondás, hogy akkor lehet sikeres egy ellenzéki vezéralak, ha össze tudja fogni a követőit, ám ezzel éppen ellenfelét, Orbán urat utánozná. Az ellenzék a Fidesz kormányzása alatt elharapódzott egy-kettő bal-jobb drillhangulattal szemben a széttartás szabadságát követeli, ami definíció szerint nem hozhat átütő erőt: képzeljünk el egy militánsan antimilitáris sereget, amelyik csak azért fogott fegyvert, hogy ne kelljen katonáskodnia, azaz hogy az első és utolsó csata után hazamehessen. Ilyen sereg élén nem lehet négy évig állni, legokosabb az első ütközet előtt letenni a fegyvert.

Mindebből az következik, hogy bár az ellenzék vezére magától értetődő módon Gyurcsány Ferenc lesz,  vagy esélytelenül indul neki a 2014-es választásnak, vagy orbáni módszerekkel igyekszik nyerni, és a különbség hiánya miatt vall kudarcot. Hacsak nem romlik annyit a gazdaság, hogy az egzisztenciát mindenkor az ideológia elé helyező választók változást akarjanak. Hacsak a Fidesz hirtelen nem rúg magának 10 öngólt, kirántva lába alól a szőnyeget. Két és fél évvel a választás előtt korai még a választói preferenciákat fürkészni, inkább szurkolok, hogy minél színvonalasabb ellenzéki alternatíva alakuljon ki, mindannyiunk és a magyar demokrácia javára.

Szó mi szó, ez felesleges elmefuttatás volt. Bár ki tudja, a választókhoz hasonlóan a tüntetők is akármelyik pillanatban meggondolhatják magukat.

2011. október 23., vasárnap

Árnyékkormányt követelek

Baloldali források, többek között a nol.hu szerint mintegy 50-60 ezren tüntettek ma az Orbán-kormány ellen. Ez egész szép szám, főleg, ha figyelembe vesszük a szemerkélő esőt.

A tiltakozók egyik kezdeményezésével határozottan szimpatizálok: jövő márciusra alternatív miniszterelnököt akarnak választani. Jó ideje sürgetem, hogy az ellenzék alkosson konkrét alternatívát, állítson fel árnyékkormányt. Remélem, a miniszterelnök mellé minisztereket is választanak, és ők kreatívabb programot alkotnak annál, mint hogy vissza kell csinálni az Orbán-kormány minden intézkedését, és vissza kell térni oda, ahol 2010-ben a baloldal abbahagyta.

A görögök is tudták, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, hiteleset, újat pedig nagyon nehéz mondani a 2002-2010-es időszak után. Legalábbis minden konkrétum épp úgy kritizálható, ahogy most az Orbán-kormány intézkedései.

Nem kevés párhuzamot fedezhetünk fel a brit és a magyar helyzet között. A baloldali Labour tandíj bevezetését, az egészségügy részleges megversenyeztetését tervezte, és a rossz gazdasági helyzettel együtt ez lett a veszte -- meg aztán 12 év kormányzás után egyszerűen ráuntak a választók. A jobboldali Tory-LibDem koalíció azzal nyert, hogy nem lesz tandíj, és helyére teszik a gazdaságot. Fél év elteltével bejelentették, hogy a gazdaság a vártnál rosszabb helyzetben van, ezért mégis be kell vezetni a tandíjat. Az egészségügyet pedig a Labour legvadabb terveinél is jobban átalakították, ami hamar lehűtötte a választók lelkesedését.

A Labour a bukás után vezetőt váltott, új programot alkotott, és most váratlan fordulattal meg akarja védeni az egészségügyet... A tandíjakról egyelőre nem szóltak, de ami késik, nem múlik. A politika ott is, nálunk is a lehetséges művészete. Nem nehéz megtippelni, hogy a jövő márciusban megválasztandó alternatív miniszterelnök neve Gy-vel kezdődik, és erenccel végződik majd. Mivel ő gyakorlatias ember, részletes program helyett várhatóan a kormány népszerűségének törvényszerű csökkenésére és a választók feledékenységére építi a stratégiáját.

Az ország érdekeit viszont jobban szolgálná, ha ezt nem tehetné meg, azaz ha a baloldali választók ezúttal nem vakon, és nem is népmesei optimizmussal szavaznának neki bizalmat. Ennek jegyében árnyékkormányt és konkrét ellenzéki programot követelek.

2011. október 21., péntek

A választó mint bíró

A kormány, az ellenzék és a választó úgy viszonyul egymáshoz, ahogy a bíróságon az ügyész, a védőügyvéd és a bíró. Az ügyész, akár elvtelenül is, hosszú börtönbüntetést akar a vádlottnak. Ezért kapja a fizetését. Az ügyvéd, akár elvtelenül is, fel akarja mentetni. Ezért fizetik. Mindketten technokratán gondolkodnak, magabiztosan igyekeznek elérni, ami elérhető. Kettejük erőegyensúlyára épül az úgynevezett kontradiktórius igazságügyi eljárás.

A bíró meghallgatja az ügyészt, és nem legyint, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sittet akar". Meghallgatja az ügyvédet is, nem mondja, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sikerdíjat akar". Tisztában van ezekkel a háttérszempontokkal, ám nem tartja őket sem irrelevánsnak, sem döntőnek. Mérlegeli az érveket, és úgy határoz, ahogy igazságosnak tartja. Mérlegelés közben igyekszik kerülni az olyan gondolatmeneteket, mint "a vádlott bizonyára ártatlan, mert olyan csinos", "az ügyvéd bizonyára hazudik, mert nem szimpatikus nekem", "az ügyészség adatai tévesek, mert éhes vagyok, és esik az eső". A bíró tisztában van azzal, hogy sok múlik a döntésén, ezért igyekszik felelősen mérlegelni, körültekintően határozni.

A választónak is így kellene vizsgálnia a kormány és az ellenzék nyilatkozatait: meghallgatni az érveket, mérlegelni az információkat, majd a közérdek szerint dönteni.

Ha tehát azt hallja a kormánytól, hogy a gazdaság piros, az oktatás kék, a rendőrség fehér, akkor joggal feltételezi, hogy ezt azért (is) mondja a kormány, mert hatalmon akar maradni. Ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen a tények tükrében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, merre tart ahhoz képest idén, várhatóan milyen lesz jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik a kormány, mert nem tetszik a képe".

Mivel az ellenzék feladata, hogy igyekezzen elvenni a kormánytól a hatalmat, a fentiekkel szemben azt fogja állítni, hogy a gazdaság rózsaszín, az oktatás zöld, a rendőrség fekete. A választó joggal feltételezi, hogy az ellenzék azért (is) állítja, amit mond, mert hatalmat akar szerezni, ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen is a tények fényében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, milyen lehetne idén, jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik az ellenzék, mert nem szimpi a búrája".

Könnyű ezt mondani: az említett fals gondolatmenetek sokkal nehezebben kerülhetők el, mint gondolnánk, az érzelmi logika ugyanis a legfelső szintig átszínezi a gondolkodásunkat. Ha nekem szimpatikus a kormány, és nem következtetek egyből arra, hogy mindenben igaza van (így könnyen utolérhetném a sánta logikámat), attól még úgy határozhatom meg magamban a "közérdeket", hogy a kormánynak a saját közérdekfogalmam szerint igaza legyen. Ez a logikai bakugrás már sokkal nehezebben érhető tetten. Másokkal ütköztetve a "közjó" meghatározását kiderül, hogy ők egész más jelentést tulajdonítanak neki. Erre célszerű gyanút fogni és egyezkedni, több forrásból tájékozódni.

Ha az ellenzék antipatikus nekem, akkor túl nyilvánvaló bakugrás lenne egyből hazugnak tételeznem. Meghatározhatom viszont úgy a "közjó"-t, hogy az a számomra kívánatos eredményt hozza. Másokkal ütköztetve a közjóról alkotott elképzelésemet kiderülhet, hogy számukra egész mást jelent. Ilyenkor érdemes gyanút fogni és tárgyalni, több forrásból szerezni az információkat.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a magyar közéletben a "közjó" fogalmáról két nagy értelmezési iskola létezik: 1. a közjó a demokrácia, a fékek-ellensúlyok, az egyéni szabadságjogok, az esélyegyenlőség, a diszkrimináció- és rasszizmusmentesség együttese; 2. a közjó a közösségi érdek, az erős gazdaság, a jólét, a közbiztonság, az összetartás együttese*. Ebből következik, hogy "közjó"-ra hivatkozva a két iskola hívei egészen más értékítéletet alkothatnak ugyanarról a tényanyagról, miközben a saját táborukon belül következetesek maradnak. A teljesség kedvéért a 3. iskolát is meg kell említenem: számos híve szerint a közjó nem releváns, nem annak alapján kell döntést hoznunk. Ezek a választók úgy tartják, arra kell szavazni, aki egyénileg a leghasznosabbnak tűnik. Még nem tisztázták magukban, mi a különbség a személyi vagyonkezelő és a miniszterelnök között, ahogy az sem világos számukra, mi különbözteti meg az erősorrend alapján működő maffiát a közösségi szempontok szerint működő államtól. Ha tisztán akarunk látni a zűrzavarban, kénytelenek vagyunk rákérdezni, vitapartnerünk melyik közjóértelmezési iskolához tartozónak vallja magát.

Összegezve: a választónak pártatlan bíróhoz hasonlóan lenne célszerű megítélnie a közügyeket, és az érzelmi logikát kerülve, higgadt mérlegeléssel kellene a közjót szolgáló megoldások mellett letennie a voksát. Ehhez természetesen több forrásból kell ismereteket szerezni. A magyar társadalom fokozatosan közeledik ehhez az állapothoz, de még hosszú az út. A higgadt mérlegeléstől való távolság egyenes arányban áll a fejlett demokráciától és jóléttől való távolsággal.

*Álláspontom szerint az 1. és 2. iskola nem elméletben, hanem csupán a megvalósítás sorrendjében különbözik. A fejlett demokráciák ma már csak szükséghelyzetben kényszerülnek választani a kétféle közjófelfogás közül. A harmadik iskola hívei részint törpe kisebbségben vannak, részint pedig börtönben ülnek. Magyarország azonban nem fejlett jóléti demokrácia, hanem demokratikus és jóléti felzárkózást hajt végre. Az átmenet során az 1. és 2. szempontsor időről időre összeütközik. Gyakran döntenünk kell, hogy adott pillanatban az 1. vagy a 2. a fontosabb-e, és átmenetileg úgy tűnhet, mintha kibékíthetetlen ellentétben állnának. Valójában abból tudhatjuk majd, hogy kellően megközelítettük az áhított demokratikus és jóléti állapotot, amikor nyilvánvalóvá válik a kétféle szempontrendszer összeegyeztethetősége.

Csekkek és balanszok

A demokrácia működése a mai napig hevesen vitatott, ellentmondásosan értelmezett koncepció Magyarországon. A közvélemény úgy képzeli el, hogy a hatalom demokratikus jellege alapadottság, a demokratikus jelleg hiánya égbekiáltó, a társadalom szerepe pedig az ebből táplálkozó felháborodásra korlátozódik. Még nem sikerült áttörést elérnem a gondolattal, hogy hosszú távon olyan a hatalom, amilyet elfogad az értelmiség által is alakított közvélemény. Próbálkozom tovább, egyenként exponálva a demokrácia fogalomtárával kapcsolatos megfontolásokat, hátha holnap, jövő héten vagy jövőre bekövetkezik a kvantumugrás.

A címben szereplő angol kifejezés (checks and balances) szabatos magyar fordítása: fékek és ellensúlyok. Ez azt jelenti, hogy minden hatalmi ágba és eljárásba beépülnek garanciák, korlátok, ellenőrzési pontok, továbbá minden hatalmi ágnak megvan a maga ellenpárja. Az ellenőrnek is van ellenőre, akinek nem ugyanaz a főnöke. Az észak-nyugati protestáns demokráciák abból indulnak ki, hogy a fékek és ellensúlyok létét el kell fogadni, miközben nem feltétlenül kell velük egyetérteni. Semmiképp sem szabad őket szent és elszánt akaratra hivatkozva kiiktatni, mert az hosszú távon veszélyesebb, mint az általuk okozott frusztráló tötyögés. Másfelől azonban az észak-nyugati protestáns demokráciák tisztában vannak vele, hogy a fékek és ellensúlyok nem obstrukcióra valók, mert az káros a demokrácia működésére. Az obstruáló fékeket és ellensúlyokat a felettük őrködő társadalmi IQ-nak, célszerűségnek, együttműködésnek kell kiiktatnia. United we stand, divided we fall, azaz egységben fennmaradunk, megosztottságban elbukunk.

A magyar közgondolkodás megrekedt azon a ponton, hogy mindenhová fék és ellensúly kell, akár célszerű, akár nem, akár obstruál, akár nem. Amíg nem tanulunk meg (természetesen saját kútfőből) különbséget tenni a biztonság és az obstrukció között, addig félő, hogy vagy egy felvilágosult abszolutista vezető mozdítja előre a közügyeinket, vagy közügyeink nem fognak előremozdulni.

Elterjedt félreértés, hogy a hatalomnak belülről kell demokratikusnak lennie. Ez az egypárti rendszer maradványa: feláll a kritikus párttag, bátran elmondja a magáét. Meghallgatják, majd nem történik semmi, és ez úgy megy át a köztudatba, hogy belülről demokratikus a rendszer. Micsoda tévedés! A valódi demokráciában a markánsan egyet nem értők új pártot alakítanak, és kőkemény belső egységet fenntartva igyekeznek hatalmat szerezni. Ha a másként gondolkodók nem mennek maguktól, akkor kizárják őket. Aki hagyja szétforgácsolódni a pártját, az félreértette a demokrácia mechanikáját, és csakhamar otthon simogathatja a kalapgyűjteményét.

Hatalmat csak kellő számú támogatóval, belső fegyelemmel és irányvonallal lehet szerezni és megtartani. Erre kizárólag karizmatikus és autoriter személyiség képes, az ebből adódó jellemvonások és személyiségjegyek pedig a demokrácia műhelyspecifikációjának részei (és nem szakemberrel vizsgálandó karakterdeformációk). A karizmatikus autokrata vezetővel szemben sorakozik fel a szintén karizmatikus autokrata vezető által irányított ellenzék, és a rendelkezésére álló összes legális, sőt féllegális eszközzel igyekszik elvenni a kormánytól a hatalmat, szűkíteni a mozgásterét, leamortizálni a népszerűségét, elvtelenül támadni amit csak lehet. A brit képviselők erről egészen nyíltan beszélnek a BBC Radio 4 Week in Westminster című műsorában, amely podcast formájában letölthető, és amelyet minden közélet iránt érdeklődő figyelmébe ajánlok.

Gépészeti hasonlattal élve, a mindenkori kormány és a fékek/ellensúlyok rendszere olyan, mint az autó meghajtott kereke mellé beépített kipörgésgátló rendszer (ASR). Az a feladata, hogy a kocsi akkor is a kívánt pályán haladjon előre, ha a vezető ésszerűtlenül nagy gázt ad. A kipörgésgátló ilyenkor befékez, szakaszosan lassítja a kereket, ennek köszönhetően nem füstöl a gumi, nem sodródik oldalra a járgány, nem válik instabillá. A kipörgésgátló tehát remek találmány. Ugyanakkor a legtöbb autó tartalmaz egy kapcsolót is, amellyel a kipörgésgátló kiiktatható. Ha ennyire remek találmány, minek kiiktatni? A tapasztalt vezetők tudják, hogy bizonyos helyzetekben a kipörgésgátló destruktívvá válhat: megeshet, hogy egy havas emelkedőn nem tudunk másképp felkapaszkodni, egy saras kátyúból nem tudunk másként kimászni, mint hogy okosan pörgetjük a kereket. Ha ragaszkodunk a mechanikus kipörgésgátláshoz, akkor a kocsi lecsúszik, és hamarosan a lejtő aljáról fordulhatunk vissza. Avagy beleragadunk a dágványba, és telefonálhatunk az autómentőnek, segítségért könyöröghetünk az arra járó traktorosnak.

A politika világába visszatérve, teljesen természetes, hogy a mindenkori kormány élén álló karizmatikus autokrata igyekszik bizonygatni, hogy itt és most a havas emelkedő/saras kátyú esete forog fenn. Így nagyobb a mozgástere. Az is természetes, hogy a mindenkori ellenzék élén álló karizmatikus autokrata az ellenkezőjét bizonygatja vehemensen. Neki meg így nagyobb a mozgástere. Mindketten a hatalmat akarják, és ez a dolguk. Cserben hagynák a választóikat, ha nem tudásuk legjavát bevetve igyekeznének megtartani/megszerezni a hatalmat, ideértve akár a fékek és ellensúlyok rendszerén keresztül történő obstrukciót, illetve a szakaszos fékezés kiiktatását is.

Akkor hát kinél van az agy? Ki dönti el, mikor célszerű kikapcsolni a kipörgésgátlót és mikor nem? Nagy-Britanniában a királynő és a Felsőház rendelkezik ehhez megfelelő tekintéllyel. Nálunk egy Sólyom Lászlóként gondolkodó köztársasági elnök rendelkezhetne vele -- ám ez csak a felszín. A döntés a választók többségéé, áttételesen a véleményformáló értelmiségé. A közélet nagyjából úgy működik, ahogy a kormány/ellenzék/választói többség/véleményformáló értelmiség alakítja. Húsz év formálódó demokrácia a jelek szerint nem volt elég ahhoz, hogy az értelmiség és a választói többség dönteni tudjon az útviszonyok jellegéről, a kipörgésgátlás optimális működéséről. Szerencsére az ésszerűen gondolkodó választó nem csak ki- vagy bekapcsolhatja a biztonsági rendszert, hanem akár finomhangolhatja is annak működési paramétereit. Történelmi esélyt kaptunk, az EU egyfajta tanpályát biztosít számunkra. Védett környezetben próbálgathatjuk járművünk (Magyarország) menettulajdonságait, megszerezhetjük a közélet pályán tartásához szükséges rutint.

A feladat jellegéből adódóan menet közben tanulunk. 2014-re jobban látjuk majd, mekkora volt az emelkedő, mennyire volt havas, és összességében mire mentünk a kipörgésgátló időnkénti kiiktatásával. Másképp is kijuthattunk volna a kátyúból, esetleg így sem jutottunk ki? Ennek alapján specifikálhatunk egy, a magyar útviszonyokat hatékonyabban kezelő ASR 2.0-át, és közös megegyezéssel ragaszkodhatunk a használatához. Tapasztalatainkkal azonban csak akkor megyünk valamire, ha képesek leszünk őket összegezni és értékelni, ha le tudjuk belőlük vonni a tanulságokat. Kéretik tehát higgadtan, számvetésre készen jegyzetelni.

A nagy átszabás

Éveken át nyomon követhettem egy nagyvállalat átalakítását, vezető- és arculatváltását, üzleti, HR, PR és egyéb szép megfontolásokkal együtt. Tapasztalataim útmutatóul szolgálhatnak a magyar reformok várható alakulása szempontjából. Úgy gondolom, a vállalati és az országos reformok között több lesz a hasonlóság, mint a különbség. A sokat bírált Kóka János nem is tévedett akkorát, amikor párhuzamot vont Magyarország és egy vállalat irányítása között. Nézzük, hogy megy végbe egy nagy vállalati átszabás.

A vezérigazgató meghirdeti az átalakulás programját: a vállalat eddig nem volt hatékony, jövedelmező, népszerű, sokat költött kis eredménnyel -- ám mostantól mindez a múlté. Első lépésként beijesztik a munkavállalói gárdát, hogy aki morog, nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére, azaz ki lesz rúgva. Második lépésként szigorítják az alsó szint munkafeltételeit, megvonják a juttatásait. A portás legyen kétszer éberebb, a szerelő szereljen másfélszer annyit, a sofőr ne álljon két fuvar között, hanem kap egy kis adminisztrációs feladatot, az üzletkötő feleannyi kilométert megtéve kössön dupla annyi üzletet. Az csak természetes, hogy elveszik a dolgozóktól a havi szappankiutalást, valamint egyidejűleg felezik meg az étkezési támogatást és a WC-kbe kitett papírmennyiséget: nem kell annyit enni, nem fogy úgy a rolni.

A következő lépésben tréningre fogják a megmaradt középvezetőket (a HR-főnök feladata kipuhatolni, ki alkalmas az új kultúrára -- a többit páros lábbal leépítik). A jelszó csapatépítés: motiváljuk egymást, vak vezet világtalant a labirintusban, a marketing és az üzemvitel kötélhúzásban dönti el a jövő évi költségvetés súlypontjait, stb. Közben sikeres nemzetközi cégek példáján szokják meg, hogy a vezérig Jó Gazda, ő a Nagy Csapat pásztora, a Lider Maximo, a HR-főnök meg a KGB. A jó középvezető imádja vállalatát, egész családja a Cég termékeit fogyasztja, reklámanyagait hordja, a vállalat éves célszámaival fekszik és kel. Ez a hozzáállás, valamint az alsó szinten dolgozók ennek megfelelő passzírozása a siker titka.

A középvezetők feletti ágazatvezetők ugyanezt vitorlástréningen gyakorolják, a vezérhelyettesek pedig a vezérrel együtt Rózsadomb vendéglátóipari egységeit kultiválják. Képmutatásról szó sincs: profitot prédikálnak, majd profitot is esznek, isznak, lélegeznek be.

Megdöbbennétek, mennyibe kerül egy nagyvállalat arculata, melyet a vezérkar rokonai és ismerősei dolgoznak ki külső szakértőként. A PR stratégia sem olcsóbb, hasonló kivitelezői körrel. Üzleti tanácsadók jönnek-mennek, aranyáron kimérik a fényes üzleti magazinok aktuális mantráját, aztán a Cégre bízzák a megvalósítást. Könyvvizsgálók adják egymásnak a kilincset és a megbízásokat, az új arculat jegyében reklámok készülnek, évindító show-t rendeznek, majd közgyűlést tartanak, előre megírt spontán hozzászólásokkal. Felújítják a vezérig irodáját, benzinpazarló Volvo-ját dízeltakarékos Mercire cserélik, az új arculathoz nem feltétlenül illő fekete színben. Ki törődik ilyen apróságokkal? Ha jön a profit, a vezér az egekbe emelkedik. Aki úgy olvassa e sorokat, hogy most aztán jól be van olvasva a piszkos-mocskos mindenkinek, nagyon téved. A vállalatokat így irányítják és alakítják évszázadok óta a fejlett kapitalista államokban, a tényeket megismerve nekünk is hozzá kell szoknunk, hogy így megy ez. Ettől működik a jólétet teremtő gazdaság. A jóléti kontraszt talán csípi a szemet, de abszolút életszínvonalban kétségtelenül többet hoz, mint a szocialista látszategyenlősdi.

A Fidesz-kormány bátor átszabási kísérlete sok hasonlóságot mutat a fentiekkel. A munkavállalói kollektíva megfenyegetése megtörtént. Aki nem Alaptörvénynek mondja az Alkotmányt, nem sarkalatosnak a kétharmados törvényt, nem hajol meg a falra akasztott hűségnyilatkozat előtt, az megnézheti magát. A kultúraváltás jegyében az egész társadalom ismerkedik a hazaszeretet ízével, jó része morogva csócsálgatja a szájában, mintha cipó helyett cipőt tömtek volna bele. A köztisztviselők igyekeznek betölteni a középvezetői szerepet, passzírozzák az alsó szintet, fényképezik a közterületet, az országutakat, vicces új szabályokat és adónemeket vezetnek be. Az ellenzék aktív, a lakosság passzív rezisztenciába ment át, a vezérigazgató nehezen tudja motiválni ezt a csapatot. A vezérigazgatóságot (parlament) és környékét az arculatváltás jegyében azért felújítják, a hatékonyság jegyében felhasználva a hajléktalanellátáson megspórolt pénzt. Aki úgy olvassa soraimat, hogy így megy ez, hozzá kell szoknunk, nagyon téved. Ez nem így megy a fejlett nyugati demokráciákban, és eb az, akinek ura fakó.

Fontos különbségek vannak ugyanis a vállalati és az országos reformok között: az országlakosokat nem lehet a hatékonyság jegyében leépíteni, ezzel fenyegetni őket teljesen hasztalan; a cégvezért a dolgozóknál jobb módú részvényesek választják, a kormányalakító pártot ellenben a dolgozóknál rosszabb módú lakosság juttatja hatalomhoz. Az ország GDP-je egy darabig nőhet a hazaszeretet okozta érzelmi összetartás hatására, de hosszú távon visszaüt, ha Kovács Pistikét fejlesztés-nevelés helyett burokban tartják, addig simogatván, hogy nincs is kockafeje, míg el nem hiszi.

Magyarán, helyt kell állnunk a világban, összetartás közben versenyképessé is kell válnunk. Ehhez pedig az kell, hogy a hatalom ne csak tűrje, hanem bölcsen hasznosítsa a népi IQ-t és kritikai gondolkodást. Némi humorérzékre, öniróniára is szükség van. Az kell, hogy a Nagyvezír a dolgozói étkezdében kajáljon, a dolgozói WC rolniját koptassa, hogy saját bőrén érezze a kormányzása által a tömegek számára biztosított jólétet vagy annak hiányát. Ez az észak-nyugati protestáns demokráciák sikerének nagy titka, s persze olyan tettre kész, ésszerű és önálló gondolkodású, együttműködő társadalmat feltételez, amelyik ennél kevesebbel nem éri be. Például nem éri be annak tétlen latolgatásával, hogy pontosabb leírást kapnánk-e a reformfolyamatról, ha felcserélnénk a nagy átszabás szótagjait. Egy tettre kész, ésszerűen gondolkodó és együttműködő társadalom hőbörgés helyett konstruktív alternatívákat dolgoz ki, javaslatokat tesz, részt vesz, közreműködik, magáénak érezve az országot és a demokráciát.

2011. október 20., csütörtök

A tankötelezettség ésszerű szabályozása

A tankötelezettség 16 éves korra csökkentése jól kezeli az oktatásügyben megfigyelhető tömeges problémát, azt, hogy a demotivált, problémás életvitelű tanulók többet járnak az iskola mellé, mint bele, és a tankötelezettség miatt nem lehet őket kitenni, ám esélyük sincs érettségit vagy szakmát szerezni, mert az már nem utalható ki alanyi jogon. A tankötelezettség leszállítása bátran és hatékonyan szembenéz ezzel az igen elterjedt gonddal, és rövid távon alkalmas is annak kezelésére.

Ugyanakkor két olyan anomáliát okoz, amely még célszerűbb megoldást tesz indokolttá. 1. Becslésem szerint az esetek maximum 10%-ában előfordulhat, hogy az iskolából nem demotiváltság, hanem otthoni presszió/szegénység miatt marad ki olyan gyerek, aki képes lenne végzettséget szerezni, ha 18 éves koráig iskolában tartanák. 2. A nemzetközi trendek egybehangzóan azt mutatják, hogy 10-20 éves távlatban a szakképzettség nélküliek esélytelenek lesznek a munkaerő-piacon. A keletkező új munkahelyek egyre magasabb végzettséget igényelnek majd, érettségi nélkül hamarosan takarítani sem lehet!

Nem ésszerű, hogy Magyarország szembemenjen a nemzetközi munkaerő-piaci trendekkel, s közben rontsa külső és belső népszerűségét. Könnyen lecsapható magas labda ugyanis, hogy a kormány elveszi a szegény gyerekek esélyét a továbbtanulástól, sőt hosszabb távon a munkaerő-piacról is kirekeszti őket. Javaslatommal kezelhető a tömeges probléma, és megőrizhető az ország jó híre.

A tankötelezettség korhatára maradjon 18 év, ám korai figyelmeztető rendszert kell kiépíteni az iskolából lógó gyerekek sorsának nyomon követésére. Ma elvben 30 óra igazolatlan mulasztás után az önkormányzati jegyző figyelmeztet, bírságol. A gyakorlatban ezt nem tudja megtenni, mert az iskolák sokáig titkolják az adatokat, falaznak a lógós diáknak, és csak a kezelhetetlen eseteket továbbítják. Mire a jegyző értesül, már rég menthetetlen a helyzet, minimum osztályismétlés, hosszabb távon kimaradás/kallódás várható. Az igazolatlan mulasztás figyelmeztető határát 5 órára kellene csökkenteni, azzal, hogy az iskola köteles a szülőt és a jegyzőt párhuzamosan értesíteni, ellenkező esetben elveszti a tanuló fejkvótáját.

Az igazolatlan hiányzások hátterében általában családi/életvitelbeli probléma áll, nem szabad tétlenül megvárni, míg teljesen elhatalmasodik. Ilyen esetekben a családsegítőnek hivatalból be kell avatkoznia, akciótervet kell készítenie a kallódó gyerek számára. Az akcióterv célja, hogy a gyerek iskolában maradjon, végzettséget (praktikusan szakmát) szerezzen. Amennyiben legalább három beavatkozási kísérlet és akcióterv eredménytelen maradt, és a gyerek betöltötte a 16 életévét, akkor kivételes eljárás révén maradhasson ki az iskolából, de csak ha hivatalos munkahelyet tud igazolni. Ellenkező esetben továbbra is iskolába kell járnia, egészen 18 éves koráig. A család háttérproblémáit a szociális rendszerrel egyeztetve kell orvosolni, nem szabad hagyni, hogy azok kiragadják a gyereket az oktatási rendszerből.

Akinek sem végzettsége, sem szakmája, annak nincs jövője sem Európában, ezért nagy körültekintéssel, esélyteremtő szemlélettel kell megközelíteni a tankötelezettség kérdését.

2011. október 19., szerda

A növekedés alternatívája

Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász kutatásai szerint egy amerikai munkavállaló a bérének nem egész 0,1%-áról hajlandó lemondani azért, hogy csökkenjen a munkanélküliség, hogy mások is dolgozhassanak, hogy igazságosabb legyen a világ. Nincs ez másképp sem Európában, sem világszerte. Ha növekszik a gazdaság, akkor az egyre nagyobb tortából lehet kis mértékben jótékonykodni, de stagnáló vagy csökkenő helyzetben a többség kapaszkodik abba, amije van, és magasról tesz az igazságosság fokozására. Ez a magyarázata a 2010-es konzervatív előretörésnek Európa szerte.  Ránk ellentmondásosan vonatkozik ez a jobbra tolódás, a magyar jobboldal ugyanis még nem konzervatív, annyiban, hogy most teremti meg azt, amit később majd konzerválni lehet.

Magyarország nehéz helyzetben lavíroz: többet költeni nem lehet, a társadalmi reformokat elodázni szintén lehetetlen, jó hangulatban pedig csak pluszpénzből lehetne őket végrehajtani. Van reform, nincs pluszpénz, nincs jókedv. Egzisztenciális szinten ilyen egyszerű a képlet. Sokan -- köztük én -- örülnek a határon túli magyarok érdekképviseletének, a közrend fokozásának, a normakövetés megszilárdításának, de a többséget gyanúm szerint sokkal jobban megmozgatta a pálinkafőzés lehetősége, támogatásuk is inkább ennek (valamint a jogi nonszensz ügyek hangzatos retorikájának) szól. Ez van, Platón hiába volt nagy gondolkodó, a többség bürökpohárra érdemesítette, Keresztelő Szent János és Beckett Tamás erkölcscsőszöket a mindenkori király gyilkoltatta le, Utópiát pedig soha senki nem tudta megvalósítani. Kár keseregni, a politika a lehetséges művészete, és a Fidesz láthatóan ért hozzá, hogy a többség szimpátiáját -- ha kell, nem épp elméleti matematikai módszerekkel -- megtartsa. Ennek ellenére az egzisztenciális pangás nagy úr, 2014-re meglepetést hozhat. Jó lenne legalább néhány területen bővülést felmutatni.

Vidékről remek fokhagymához jutottunk, hamarosan őrölt paprikát is kapunk, és ezek mögött a termékek mögött családok jóléte áll. Ma reggel értesültem a "Nyúlunk a munkáért" programról, amely az ókori népek nagy jóléti dobását ismétli meg. Őseink ugyanis gabonával és háziállatokkal kezdtek dúskálni, ezek hozadékából építettek városokat, civilizációt. (Nem etelközi, hanem általában homo sapiens őseinkre gondolok.) Ugyanakkor a hajléktalanok rendezetlen ügye és a kardcsörtető kulturkampf rengeteg rossz energiát keringtet, ezeket nem ártana jó irányba terelni.

A társadalmi összetartás pozitív érzést adhat, de eddigi tapasztalataim szerint még a legeltökéltebbek is felemás viszonyban vannak a központilag indított projektekkel. Ügyesebben kell prezentálni és eladni azt, ami hasznos, különben nem fogják megvenni. A többséget felsorakoztató pálinkafő trükkök pedig összességében nem teremtenek kellően pozitív hátteret. Még többre, még ügyesebb (értsd: indirektebb) technikákra van szükség a tartós keretek kialakításához. Ennek kapcsán nem a kormány tartósságát, hanem az elért eredmények tartósságát szorgalmazom.

2011. október 18., kedd

Titokban részrehabilitálták Csurka Istvánt

Hallották, hogy Rajk Lászlót felmentették a kémvádak alól? Ugye igen? És azt, hogy részben rehabilitálták Csurka Istvánt? Ugye nem? Pedig részleges rehabilitációja még 2007-ben, a baloldali kormány idején megtörtént.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (International Labour Organisation, ILO) magyarországi jelenlétének 20. évfordulóján tartott konferencia hallgatósága a hazai iroda vezetőjétől értesülhetett a következőkről. (Nem szó szerinti, hanem tartalmi idézet.) Az IMF és a Világbank szakértői tévedtek. 1990-ben azt javasolták, hogy Magyarország liberalizáljon, privatizáljon, minden átmenet nélkül vezesse be a piacgazdaságot. Azt ígérték, hogy a sokkhatás nem lesz tartós. A termelés visszaesése egészen rövid ideig tart majd. Fél év, maximum egy év múlva helyreáll a korábbi szint, és azután egyenletesen nőni kezd a GDP. Magyarország ezzel szemben 2000-re érte ismét el az 1989-es GDP-t. A helyreállás tíz évig tartott, és nem 6-12 hónapig, ahogy ígérték. Ezt utólag, szűk körben maguk a szakértők is elismerték, és sajnálkoztak a történtek miatt. Magyarországon az átmenet éveiben egymillió munkahely szűnt meg, ez óriási társadalmi feszültségeket okozott, rengeteg szenvedéssel járt a munkanélküliek és az egész lakosság számára. Számos olyan társadalmi anomáliához vezetett, amely okosabb gazdaságpolitikával elkerülhető lett volna. Ésszerűbb, puhább, rugalmasabb átmenetet kellett volna levezényelni, kezelhető szinten tartva a feszültségeket. A magyaroknak és az ILO helyi képviselőinek nem szabadott volna hinniük az IMF és a Világbank szakértőinek. (A konferencia résztvevői ellenvetés nélkül hallgatták ezt az üzenetet.)

Ha valaki nem emlékezne, Csurka István közéleti működése 1989-től kezdve két fő szólamból állt: 1. nem szabad hinni a nemzetközi szakértőknek és magyar munkatársaiknak; 2. azért mondják, amit mondanak, mert "ezek" idegenszívűek, hazaárulók, kozmopoliták, zsidók vagy zsidóbérencek. Az első szólam kapcsán megfogalmazott vádak alól Csurka Istvánt felmentették, egyszerűen neki lett igaza. Nem szabadott volna hinnünk a nemzetközi szakértőknek 1990-ben, nem szabadott volna nemzettársainkra zúdítani az ebből következő rengeteg szenvedést. Csurka úr felmentése csak azért nem történt meg nyilvános formában, mert a baloldal hivatalosan éppúgy nem tévedhet, ahogy azt Orbán Viktor programváltásai kapcsán szokta kifogásolni. Azaz a baloldalnak definíció szerint mindig igaza van, s ha mégsem, akkor az első paragrafus, és soha, semmiképp nem a másként gondolkodók érvelése lép érvénybe! Csurka Istvánt informálisan, érvelésének tartalmi vonatkozásában felmentették, érveit utólag helyessé nyilvánították, és nem akárki, hanem a munkavállalók jogaival foglalkozó Nemzetközi Munkaügyi Szervezet.

A 2. pont megfogalmazásai alól az ILO természetesen nem mentette fel Csurka urat, és én sem igyekszem őt fehérre mosdatni. Retorikája eleinte nyíltan, később burkoltan antiszemita, összeesküvés-elméleti, gyűlölködő. Ezt mind az ILO, mind én messzemenően helytelenítem, és elhatárolódok tőle. Ugyanakkor szeretném világossá tenni a személyiségelmélet ide vágó modelljét: akinek a nyilvánvaló igazát nem ismerik el, az frusztrált lesz, indulatát igyekszik valahogy levezetni, magyarázatot keres (sőt akár gyárt) érvei kudarcára, és ez gyakorta vakvágányra viszi a szóhasználatát. Ha belegondolunk, az egymillió magyarnak kárt okozó szakértői kör ma is büntetlenül, jólétben él, a baloldalon ma is tévedhetetlennek számít. Bocsánatot nem kért, szakmailag nem helyesbített, elégtételt nem adott. Kertész Ákost parafrazálva: a szembenézés nem történt meg, a bocsánatkérés nem történt meg, a jóvátétel nem történt meg, ezért nem történhetett meg a megbocsátás sem.

A tisztánlátás érdekében részletezem a szakértők működésének következményeit: a szocialista nagyipar megszűnése elsősorban a legalacsonyabb végzettségűeket, s köztük a romákat sújtotta. A roma-nem roma ellentéteket, a szélsőjobb térnyerését tehát egzisztenciális szinten éppen azok alapozták meg, akik a közéletben a legádázabb retorikai harcot vívják ellene. Ezek a "szakértők" nem érdemlik meg a szakértő nevet, szakmai süllyesztőbe valók. Örülhetnek, ha személyes vagyonukkal nem kell helytállniuk az okozott károkért. Elvi álláspontom szerint kártérítési pert kellene ellenük indítani, de ez nem sok sikerrel kecsegtet, így jobb híján -- a nyilvános bocsánatkérést követően -- megelégednék az összes szakmai pozícióból való egyidejű lemondásukkal.

Csurka István történelmi tévedése, hogy a botcsinálta "szakértők" családfáját kezdte szidalmazni a szakmai hozzáértésük megkérdőjelezése helyett. Roger E. A. Farmer új könyvének tükrében ma már pontosabban látjuk, hol és miben tévedtek a tanácsadók, hol siklott végzetesen félre a magyar gazdaságpolitika (http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/10/igy-mukodik-gazdasag.html). Másokkal együtt Csurka István is komoly mértékben felelős azért, hogy szakmai érvek helyett ki- és berekesztgetési bohózattá fajult a magyar érdekérvényesítés, s hogy a burkoltan is átlátszó antiszemitizmus/rasszizmus hiteltelenítette a mozgalmat. Ugyanakkor ő volt az egyetlen vezető közszereplő, aki intuitív alapon ráérzett a ma már egyértelmű gazdaságpolitikai igazságokra. Bár külön tudtuk volna választani az elfogadhatatlan formát a jövőbe látó tartalomtól, bár hallgattunk volna Csurka István mondanivalójának lényegére! Legalább 15 év gazdasági útkeresését és a teljes szélsőjobb mizériát megspórolhattuk volna magunknak. Ezért javaslom, hogy a helytelen retorikai eszköztárért való nyilvános bocsánatkérést követően Csurka István nyerjen teljes rehabilitációt, kapjon újra korlátlan közszereplési lehetőséget, és a Nemzeti Színháznál foglalhassa el drámaíróként megérdemelt helyét.

Tiltakozzunk együtt

Az nem lehet, hogy
  • a 'zemberek szeressék a hazájukat
  • ápolják a kultúrájukat
  • akár csak egyetlen színházban is kiváló magyar szerzők darabjait játsszák
  • a művészet több szólamban szóljon
  • ne a liberálisok határozzák meg, melyik az egyetlen szalonképes szólam
  • Tamási Áron fércműveit elő lehessen adni
  • Szabó Magda tré darabjai valahogy színpadra kerüljenek
  • a kiemelkedő kortárs drámaíró Csurka István ne legyen holtáig pária
  • a nemzeti művészetet pártolók összefogjanak
  • a magyarok közösségi érdekei érvényesüljenek
  • a Nemzeti Színház műsorán klasszikus darabok közönségbarát előadásban szerepeljenek
  • ne Alföldi Róbert legyen az élő és egyetlen klasszikus
  • a magyarok belekontárkodjanak a saját közügyeikbe
  • jól érezzék magukat a saját hazájukban
  • a magyar kultúra legjava ne minősüljön "nyilas"-nak, angolul neonácinak.
Mindezt nem lehet megengedni, tiltakozz te is ellene az "aznemlehethogy.net" oldalon. Heraus: magyaroknak kívül tágasabb! (Megjegyzés: mivel a tiltakozó honlapról a szervezők pár nappal később törölték a nyilas és a neonáci szavakat, én is áthúztam őket a tolerancia jegyében.)

Háttér: a fenti sorokat a tiltakozás elleni tiltakozásul írtam, kéretik őket iróniával olvasni. Dörner György az Új Színház vezetésére beadott pályázatát ízzé-porrá kritizálták azon az alapon, hogy magyar színházban minőségi magyar darabokat merészelne előadni klasszikus felfogásban. Skandalum! Ibsen és Schiller nyilvánvalóan csak azért került be a javasolt repertoárba, hogy közöttük el lehessen adni Szabó Magdát... Ha a pályázaton valódi fogást keresnek a tiltakozók, bírálhatnák a koncepció bevezetőjében szereplő kirohanást minden ellen, ami új, ami nem nemzeti. Ez a rész joggal kifogásolható, csakúgy, mint gyanúm szerint esetleg Csurka A hatodik koporsó című darabja, és hogy ő az egyetlen szerző, aki két darabbal is szerepel, ám ezek egyike sem származik munkásságának elismerten színvonalas szakaszából.

Nota bene: olvasta, látta már valaki a javasolt Csurka-darabokat? Én még nem, és a véleménynyilvánítás szabadsága jegyében szeretném őket megismerni bírálat előtt. Addig is szívesen olvasnék tételes elemzést a kifogásolható szakaszokról vagy akár a mondanivaló egészéről. Ennek híján a vérszomjas, előítélkező kultúrsoviniszta tiltakozók pontosan a bírált koncepció stílusában járatják le magukat.

A kulturális vezetés elkövette azt a sajnálatos hibát, hogy a Nemzeti élén hagyta a tehetséges, ám egy nemzeti típusú teátrum vezetésére látványosan alkalmatlan Alföldi urat. Cserébe a kormány a Nemzeti helyett az Újból szeretne nemzetit, ebből lett a minibotrány. Javaslatom kézenfekvő: menjen Alföldi úr az Újba, és kerüljön Dörner úr a Nemzeti élére. Csurka úr kellő számban írt vitathatatlanul jó darabokat, azokat nyugodtan lehetne játszani. Az nem lehet, hogy egyszer végre a józan célszerűség irányítsa Magyarországot?

2011. október 16., vasárnap

Kettős beszéd a köbön

A bankok elleni "szabadságharc" a közélet minden szereplőjét kettős beszédre késztette. A kormány hazai fórumokon azt nyilatkozza, hogy kiáll a hitelesek védelmében. Külföldi lapoknak és a svájcifrank-hitelekben főszereplő osztrák bankoknak pedig azt, hogy a végtörlesztést legfeljebb a hitelesek 10%-a tudja majd igénybe venni. Találgatások szerint a következő lépés a forint stratégiai leértékelése lehet, ez előnyös az exportnak, és az importcikkek drágításával ösztönzi a hazai termékek fogyasztását. A kettős beszéd ezúttal a befektetők megnyugtatását szolgálja: ha túlzottan aggódnak, akkor leminősítik az ország hitelképességét. A kormány azt kommunikálja feléjük, hogy a forint leértékelése megfontolt, stratégiai keretben történik, és nem veszélyezteti a hitelek visszafizetését.

Az ellenzék szintén kettős beszédet folytat: úgy tesz, mintha elhinné a kormánynak, hogy szabadságharcot folytat, és erre hivatkozva keményen bírálja. Ismeri a befektetőknek küldött üzenetet is, de azt nem tudná szakszerűtlenségnek beállítani, mivel maga is nagyjából ugyanazt tenné/mondaná, ha hatalmon lenne. Ezt a hallgatólagos együttműködést nevezte Dávid Ibolya mutyizásnak. A politikai elit két fő szekértábora palira veszi a népet, hogy működjön a marketing stratégiája.

A magyar média engedelmesen parírozik, úgy tesz, mintha elhinné a szabadságharcot, a szakszerűtlenséget, a politikai elit két oldala közötti radikális különbséget. A hazai írott és elektronikus sajtó egyelőre a nagy pártok engedelmes szolgáló leánya -- sajnos. Vigasztalásul csak annyit írhatok, hogy gazdasági ügyekben még a híres angolszász sajtó is frappírozza néha a frankót. Ezzel együtt, ha a magyar médiafogyasztó nemzetközi sztenderdek szerint tisztán szeretne látni, olvassa például a Budapest Business Journalt.

A választók elsöprő többsége készségesen szavalja a pártprospektusok tartalmát: jobbról a szabadságharcot, balról a szakszerűtlenséget. Jókat lehet veszekedni a témán. A politikai elit dörzsölheti a kezét, hogy "ezek" nem tetszenek önállóan gondolkodni. Ideje lenne legalább értelmiségi szinten felhagyni a kettős beszéddel.

Röviden összefoglalom, ami a tényekből, nyilatkozatokból és jelzésekből kiolvasható: a kormány színpadiasan szorongatja a bankokat, közben a színfalak mögött igyekszik őket megnyugtatni, mert a forint leértékelésére épülő gazdaságélénkítő stratégiához szüksége lesz a támogatásukra. Az ellenzék más műsort adna elő a színpadon, de a kulisszák mögött egyetért, maga is nagyjából ilyen intézkedéseket hozna.

2011. október 15., szombat

Így működik a gazdaság

Röviden összefoglalom Roger E. A. Farmer: How the Economy Works című korszakos művét (Oxford University Press, 2010), amely áttörést hozhat a Hayek vs. Keynes vitában, valamint a jelenlegi és jövőbeni válságok, recessziók kezelésére is átgondolt megoldást kínál.

A klasszikus közgazdaságtan alapjait a skót felvilágosodás két nagy gondolkodója, Adam Smith (Wealth of Nations, 1776) és David Hume (Of Money) fektette le. Smith egységes elméleti keretbe foglalta a gazdaságról szóló ismereteket, Hume pedig megalkotta a pénzforgalom mennyiségtanát. Léon Walras (1876) kidolgozta a piac és az egyéni döntések viszonyát leíró gazdasági egyensúly modelljét. Vilfredo Pareto 1920 táján matematikailag bizonyította, hogy a piac jobb döntéseket hoz az egyéni jólét szempontjából, mint a központi tervgazdaság. A Pareto-elv azonban bizonyos technológiai és magatartási előfeltevések megléte esetén posztulálja a szabad piac hatékonyságát, következésképp az utókor közgazdászai a mai napig vizsgálják, vajon mi az oka a piac rendszeresen visszatérő működési zavarainak, illetve azok hogyan orvosolhatók.

A szabad piac hívei Smith és Pareto alapján vallják, hogy a jólét fokozásának leghatékonyabb eszköze az önérdek követése; hogy nem szabad hinni az egyén érdekét a fejük felett "képviselő"-knek, többek között a kormánynak. A klasszikus elmélet szerint az egyéni profitérdekeltség automatikusan optimalizálja a termelést és a foglalkoztatást. Tessék kapaszkodni, a munkanélküliek e szerint saját döntésük alapján nem dolgoznak: egy kis szabadidőre vágytak vagy irreális bérre tartanának igényt. Farmer megállapítja, hogy az amerikai autóiparból 2008-ban tömegesen elbocsátott dolgozók nem fizetés nélküli szabadságra vonultak, hanem tartósan leépítették őket, tehát a reálgazdaság fényében a munkanélküliség klasszikus felfogása egyszerűen tarthatatlan.

Hume pénzelmélete szerint a gazdaságban lévő pénzmennyiség és az áruk mennyisége határozza meg az árakat. Tehát ha megduplázzuk a pénz mennyiségét, akkor elvben kétszeresére emelkednek az árak. Rövid távon másképp működik a reálgazdaság, szögezi le a Nobel-díjas Milton Friedman: ha szerdán egy helikopterről ledobott pénzköteggel megkétszerezik a gazdaságban lévő pénz mennyiségét, csütörtökön elvben dupla árakra kellene ébrednünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez nincs így, a változáshoz több idő kell. Az elmélet és a gyakorlat közötti eltérést a "gazdasági súrlódási erő"-nek tulajdonítják a szakemberek. Walras egyensúlymodellje szerint a munkaerő-piaci kereslet és kínálat idővel megfelelő bérszinten kiegyenlíti egymást, azaz beáll a teljes foglalkoztatottság. Az 1929-es Világválság idején 6 egymást követő évben 15% felett volt a munkanélküliség, ennek hatására a közgazdászok megkérdőjelezték a klasszikus gazdaságelmélet működőképességét.

Arthur C. Pigou (Industrial Fluctuations) kidolgozta a hegy-völgy ciklusok hátterét: az okok között említi a téves optimizmust/pesszimizmust, a mezőgazdaság időjárás miatt ingadozásait és a szakszervezeti vitákat. Elmélete szerint a hullámvölgyek nem tarthatnak sokáig, hamar helyreáll a teljes foglalkoztatottság. John Maynard Keynes (General Theory, 1931) arra jutott, hogy a reálgazdaság nem rendelkezik a folyamatosan optimális működést szolgáló korrekciós mechanizmusokkal, ezért kormányzati beavatkozásokkal kell ügyesen irányítani. A klasszikus közgazdaságtan szerint például recesszió idején fokozottan törekedni kell az államháztartási egyensúlyra. Keynes szerint éppen ellenkezőleg, hitelből finanszírozott kormányzati beruházásokkal kell helyreállítani a kínálat és a vásárlóerő egyensúlyát. Keynes elméletéből ered az államháztartási deficit világszerte tapasztalható növekedése.

Keynes módszerével valóban bekövetkezett némi fellendülés a '30-as években, de Farmer leszögezi, hogy a közhiedelemmel ellentétben az amerikai gazdaság csak a II. világháború alatt állt vissza a válság előtti szintre, amikor is az állami költségvetés gazdasági súlya elérte az 50%-ot! Mindenesetre, Keynes módszere olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Friedman 1965-ben ezt nyilatkozta a Times-nak: "Most már valamennyien keynesiánusok vagyunk". Alban W. Phillips 1958-ban kidolgozta a Keynes elméletét empirikusan igazoló Phillips-görbét, amely az infláció és a munkanélküliség 100 éves adatainak összevetése alapján arra intette a kormányokat, hogy egyszerre csak az egyiket határozhatják meg. Vagy alacsony munkanélüliséget érhetnek el magas infláció mellett, vagy alacsony inflációt magas munkanélküliség mellett. Az 1970-es olajválság látványosan cáfolta a Phillips-görbe érvényét (több éven át egyszerre volt magas a munkanélküliség ÉS az infláció), s ennek nyomán háttérbe szorult Keynes is.

A közgazdászok visszatértek Keynes kortásának, Friedrich A. von Hayeknek a szabad piac mindenhatóságába vetett feltétlen bizalmához. Friedman 1968-as elmélete szerint a munkanélküliség hosszú távon független az inflációtól, viszont van egy "természetes" szintje, amely a gazdaság fundamentumaitól, többek között a termelékenységtől függ. Az elméletet a gyakorlatban sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert a munkanélküliségi szintről mindig csak utólag mondhatjuk, hogy az volt a természetes. Robert E. Lucas Jr. 1972-ben kidolgozta a klasszikus gazdasági egyensúlymodellt továbbfejlesztő racionális várakozások modelljét: a piac e szerint sosincs egyensúlytalanságban, mert valójában a jövőbeni folyamatokkal kapcsolatos várakozások irányítják a vásárlók döntéseit, ezek a várakozások határozzák meg az áruk értékét és forgalmát, valamint a munkaerő-piaci helyzetet. Lucas modellje rehabilitálta a klasszikus közgazdaságtant. Egyik fő állítása szerint az amerikai munkavállaló 0,1%-ot sem hajlandó a jólétéből beáldozni a munkanélküliség csökkentése érdekében, tehát a kormány és a jegybank (Fed) teljesen feleslegesen erőlködik a racionális várakozásokkal szembemenve.

A jegybankelnökök többsége azonban neokeynesiánus, és Lucas elmélete nem vette el a kedvüket a gazdaság irányításától. A jegybank hagyományos megközelítésben kétféleképpen befolyásolhatja az események menetét: új pénzt nyomtathat, rövid távon keresletet élénkítve, hosszabb távon inflációt gerjesztve; államkötvényeket vásárolhat, ezáltal csökkentheti azok kamatát, hogy a gyenge hozam miatt több pénzt fektessenek be a tőzsdén, élénkítve a vállalatok termelését. A jegybank új pénze azonban csak korlátozottan érvényesülhet, mert Farmer felismerése szerint az emberek nem annak alapján költenek, hogy adott pillanatban mennyi pénz áll a rendelkezésükre, hanem az életszínvonal várható alakulása és a hosszú távú vagyoni helyzet alapján hoznak döntéseket. Recesszió idején ezért először hitelt vesznek fel ingatlanjaikra, eladják részvényeiket, hogy ne csökkenjen az életszínvonal. Ha a recesszió tartós válságba megy át, akkor viszont spórolni kezdenek a jövőbeni nehézségekre, és már hiába kapnak friss pénzt, nem fogják felhasználni.

A tőzsde látja el tőkével a reálgazdaságot. Ha a befektetők optimisták, emelkedik a nagyobb vállalatok részvényárfolyama alapján számolt tőzsdeindex. Ha a befektetők pesszimisták, akkor csökken az index. A részvények árfolyamát a gazdaság fundamentumai és a befektetői bizalom határozzák meg. A bizalom pszichológiai tényező, csak laza kapcsolatban áll a reálgazdaság adataival. A bizalom tömeges megrendelülése okozza a tőzsdekrach-hot. Egyénileg mindenki racionálisan dönt, amikor eladja a csökkenő árfolyamú részvényét, kollektíve mégis helytelen döntést hoznak. A krach előtti helyzet olyan, mint amikor szakadék közelében legel a bölénycsorda, és egy váratlan esemény hatására rossz irányba indul. A pánik gyakorlatilag megállíthatatlan, és katasztrófához vezet. Más szóval mind az optimizmus, mind a pesszimizmus önbeteljesítő jóslattá válik.

Farmer a 2008-as válság előzményei között említi a kereskedelmi és a beruházási bankok közötti határvonal eltörlését. A betétesek védelmére garanciaalapot hoztak létre az USA-ban (ahogy nálunk is), ám hogy a beruházási bankok kockázatosabb műveletei ne veszélyeztessék a lakossági betéteket, s a garanciaalapon keresztül az adófizetők pénzét, a két banki területet jogszabállyal választották el egymástól (Glass-Steagal Act, 1933). Bill Clinton demokrata elnök idején, 1999-ben liberalizálták a banki szabályokat, ám az átláthatóság érdekében előírták az eszközök és kötelezettségek aktuális piaci áron való nyilvántartását. Különösen ez utóbbi bizonyult súlyos tévedésnek, és a kockázatos beruházási banki ügyletekkel kombinálódva rövidesen kirobbantotta a subprime válságot. Súlyosbította a helyzetet, hogy 2001-től kisebb gazdasági recesszió kezdődött, amelyet az ingatlanberuházások élénkítésével igyekeztek elmulasztani. Ehhez rengeteg ingatlanhitelre volt szükség, a Fed a hitelfelvétel ösztönzése érdekében nulla közelére csökkentette az irányadó jegybanki kamatlábat.

A hagyományos jegybanki politika szerint legkésőbb két-három éven belül erőteljesen meg kellett volna emelni a kamatot, hogy a dübörgő gazdaságot minimális mértékben megterhelve helyreálljon a normál inflációs és kamathelyzet -- és a nullszaldós elvárással működő jegybank visszaszerezze a befektetett pénzt. Ezt a ciklikus jegybanki viselkedést szakszóval "nagy mérséklésnek" (Great Moderation) nevezik. A gazdaság azonban nem kezdett dübörögni, a Fed ezért nem emelt kamatot, következésképp az ingatlanokat túlterhelték igen vonzó kamatú hitelekkel. A beruházási bankok kockázatos hitelállománya buboréknak bizonyult, 2008-ban hirtelen megrendült a bizalom, a pánikhelyzet megrendítette a tőzsdét és az egész ingatlanpiacot. A bankok eszközállománya (melyet 1999 óta csupa jó szándékból aktuális piaci értéken kellett nyilvántartani) padlót fogott, a bankok ezért hirtelen kamatot emeltek, hogy papírforma szerint ne menjenek tönkre. Ettől azonban a hitelesek buktak be. A pánik Európára is átterjedt, és hamarosan kialakult a világméretű recesszió.

A Fednek korábban nem volt érkezése kamatot emelni, így a nulla közeli rátát már csökkenteni sem tudta, hogy a klasszikus módszerrel ösztönözze a kilábalást. Kénytelen volt hát tehetetlenül szemlélni az eseményeket. A folytatást már ismerjük: a kínosan elhúzódó válság átalakította az USA, Európa és hazánk társadalmi-politikai erőviszonyait.

Farmer középutat keres Keynes és Hayek között, megőrizve mindkét módszertan előnyeit. Javaslatai az amerikai gazdaság fellendítésére: a kormány csak hatékonyságot növelő központi beruházásokat indítson, sőt az a legjobb, ha a fellendítésre szánt friss pénzt egyszerűen csekken küldi el minden állampolgárnak. A 800 milliárdos mentőcsomag fejenként 2700 dolláros ajándékutalványt jelentene (melyet rövid távon fogyasztásra kell felhasználni, félretenni tilos). Az esetleges kormányzati programok a jövőbe való beruházást testesítenek meg, tehát vagy hatékonyságnöveléssel kell járniuk, vagy pedig kimutathatóan meg kell térülniük a jövőbeni adóbevételekből. Fontos újításként a Fed lehetőségeit ki kell terjeszteni a tőzsde forráspótlására. Létre kell hozni egy tőzsdei indexalapot, amely az összes részvény árfolyamát figyelembe veszi, a vállalatok nagysága szerinti súlyozással. Recesszió idején a Fed pumpáljon forrást az indexalapba, ezáltal akadályozza meg a pánikszerű összeomlást. A tőzsdeindex emelkedése esetén aztán fokozatosan vonja ki az állami forrásokat, hogy működése nullszaldót eredményezzen. Az utóbbi száz évben nem az a kérdés, szabályozzuk-e a piacot, hanem az: hogyan. Beavatkozásunkkal ugyanis nem szabad csökkentenünk a lehetséges mértékig szabad verseny előnyeit.

E. A. Farmer könyve közérthetően elmagyarázza a gazdaság legtitokzatosabb szakszavait, érhetővé teszi a folyamatokat, ráadásul új megoldást javasol a jövőbeni recessziók kezelésére. A gazdasági-monetáris összefüggések iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen alapmű.

Egyéni szabadságból pogrom

A karma egyik működési mechanizmusa a pozitív képmutatás áttétel. Ez tömören annyit jelent, hogy aki vizet iszik, és bort prédikál, az hamarosan elnyeri megérdemelt büntetését.

Mindenki ismeri a közmondásos esetet, amikor egy pap vizet prédikál és bort iszik. Hétköznapi nyelven képmutatás, ha az illető nem ismeri vagy nem akarja ismerni önmagát, és mások számára szigorúbb mércét állít, mint saját magának. Ilyenek az ájtatoskodók, az erkölcscsőszök, vagy az élettől elszakadt keresztény értelmiségiek. A képmutatásnak ez a fajtája egyértelműen káros, elítélendő, és a közvélemény ennek megfelelően el is ítéli.

Szinte senki nem tudja azonban, mi az, amikor valaki bort prédikál, és vizet iszik. Hétköznapi nyelven pozitív képmutatásnak hívhatjuk, amíg nem találunk rá megfelelőbb szót. Az illető nem ismeri vagy nem akarja ismerni embertársait, és enyhébb mércét állít számukra, mint saját magának. Ilyenek az élettől elszakadt szabadságelvű értelmiségiek. Feltételezik, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint ők, és mindenki napi szinten elmélkedik a szabadságról, majd a fejében zakatoló elvek alapján önmegtartóztat, azaz nem játssza be a rendelkezésére álló játékteret. A képmutatásnak ez a fajtája egyértelműen káros, elítélendő, ám a közvélemény sajnos nagyon keveset tud róla.

Egyik kollégám például nem ítéli el a házastársi hűtlenséget, bár hangsúlyozza, hogy ő nem él szabadságának ezzel a területével. Egyenes, tisztességes ember, nem fordulhat elő nála, hogy jegy nélkül utazik a buszon. Egy másik kollégám helyesli a homoszexuális késztetések szabad kiélését, bár hangsúlyozza, hogy neki sosem volt rá ingere. Szimpatikus, tisztességes ember, az egész emberiség jólétének híve. Egyik vitapartnerem nem ítéli el a bankok tisztesség határán lavírozó haszonszerzését a devizahitelek kapcsán, bár hangsúlyozza, hogy a szabadságból többet engedélyez másoknak, mint magának. Szeretetre méltó, tisztességes ember, a tízparancsolatot elvben nem fogadja el, de a gyakorlatban, mintegy véletlenül, betartja. Mindhármukban közös, hogy kettős mércét alkalmaznak, csak mivel az eltérés a klasszikus esethez képest éppen fordított, szerintük ezzel nem lehet baj. Jézus tanítása úgy szól, hogy ne akard szomszédod szeméből kivenni a szálkát, míg a magadéból ki nem szedted a gerendát. Vajon ha a szomszéd szemében lévő gerendát szó nélkül hagyjuk, miközben a magunkéból kiszedjük a szálkát, megfelelünk ennek a tanításnak? Állításom szerint nem, mert erre már egy másik tanítás vonatkozik: ha valaki vét a közösség ellen, először figyelmeztesd egy-két tanú jelenlétében. Ha nem hallgat rád, jelentsd fel a hatóságnál. Ez a közösség jólétében gondolkodó ember egyetemes felelőssége.

A pozitív képmutató vét a következetesség ellen, hiszen kettős mércét alkalmaz. Vét a közössége ellen, mert kiteszi a normaszegők kénye-kedvének. Legfőképpen: vét a Dolgok Nagy Rendje ellen, amelyben nem az elmélet szépsége, nem a szándék jósága, nem a szavak értelme, hanem kizárólag mindezek következménye számít. A Hortobágyon nyugodtan hahózhatunk kedvünkre. Ha az Alpokban hahózunk, a lavinaveszélyt is mérlegelnünk kell. Magyarországon semleges szabadelvű bölcsességnek számít, hogy "nem a pisztoly öl, hanem az ember". Az Egyesült Államokban ez az állítás évente legalább 50 ezer ember életébe kerül.

A pozitív képmutató az egyéni szabadságra hivatkozik: megvan a lehetőség, más akár élhet is vele, épp csak úgy adódott, hogy ő maga történetesen nem akar. A normaszegő kezében ez töltött fegyver, és ezáltal veszélyt jelent a társadalomra. Az aranyszabály alapján óvd embertársaidat a normaszegőktől, hogy ők is óvjanak téged a normaszegőktől. Ha belegondolunk, nem olyan könnyű erre legyinteni.

Steven Pinker harvardi nyelvész a trágárság iránt elnéző liberálisokról írja egyik friss könyvében (The Stuff of Thought -- Language as a Window into Human Nature), hogy számukra a nemi tabuszókincs köznyelvi emlegetése bocsánatos, érzelmileg akár teljesen semleges lehet, ám ha rasszista vicc vagy szexista kijelentés éri füleiket, azonnal frusztráltak lesznek, és felháborodottan, ingerülten reagálnak, védve a számukra fontos érdekeket. Nem arról van tehát szó, hogy az egyéni szabadság elméleti hívei nem ismerik a normaszegés kiváltotta felháborodást, hanem arról, hogy a normaszegés a többségtől eltérő területen sérti őket. Ezeken a területeken az aranyszabály alapján védelmet várnak a többségtől, miközben megtagadják a védelmet a többség számára fontos területeken. Fel kellene ismerniük saját önkorlátozásuk valódi indítékait, és vagy a normaszegőktől is elvárni az elveik tiszteletben tartását, vagy érthetően lefordítani ezt a nyelvükre: korlátozzátok magatokat, ahogyan én teszem, mert elvek és felelősség nélkül cselekedni nem szabadság, hanem gátlástalanság.

A társadalom alapértelmezetten a demokratikusan működő hatóságoktól és saját tagjaitól várja, vészhelyzet esetén azonban diktátoroktól és paramilitáris erőktől reméli, illetve tőlük is elfogadja megsértett igazságérzetének helyreállítását. Ezért van, hogy az egyéni szabadsággal való fehérgalléros visszaélések lepkeszárny-csapkodása kis idő múlva özönvízszerű kékgalléros felháborodást, és alkalmas vezető esetén kegyes abszolutizmust (Putyin, Chavez), kevésbé szerencsés esetben a többség "megmagyarázhatatlan" radikalizálódásán (Európa, 2010) át akár össznépi pogromot (Ruanda) is eredményezhet.

Milyen területen várnak segítséget embertársaiktól a magyar pozitív képmutatók? A romák és nők esélyegyenlősége, a cigánybűnözés fogalmának megszüntetése, a zsidók semleges vagy pozitív megítélése, a demokrácia formáinak tiszteletben tartása, a családon belüli erőszak enyhítése, a fapuca alapú erkölcsök örömelvű lazítása terén. Milyen területen várok én (Vértes László lkkk-mehs, azaz liberális kozmopolita katolikus keresztény magyar európai homo sapiens) segítséget embertársaimtól? Az evangéliumközpontú keresztények és általában az aranyszabály alapján élő közösségi emberek esélyegyenlősége, az emberi tisztesség elvárásának általánossá tétele, egy igazságosabb társadalom megteremtése, a célszerű gondolkodás és praktikus cselekvés elősegítése, a forma helyett a tartalom megvalósítása terén. Számomra a pozitív képmutatók szempontjai is elfogadhatóak, csak éppen nem valók előbbre a saját szempontjaimnál, és nem tehetők zéró összegű játszma tárgyává a számomra fontos értékekkel szemben. Együttműködést kínálok, aki hallja, adja át.

2011. október 14., péntek

Hogyan kommunikáljunk a normaszegőkkel

Gerald Durrell írja egyik könyvében, hogy téved az az állatkerti látogató, aki néhány állatfajta szűk ketrece láttán szánni kezdi szegény párát, amiért ilyen nyomorult körülmények között kell sínylődnie. Gyakran az a helyzet, hogy az illető állat a természetben is ilyen -- csak kevésbé összkomfortos -- helyen és körülmények között él. A szánalom abból indul ki, hogy az állat olyan, mint mi, hozzánk hasonlóan éli az életét, tehát hasonlóak az igényei. Ez súlyos tévedés, a megfelelő állatkerti körülmények kialakítását tessék a szakemberekre bízni -- írja Durrell.

A büntetésvégrehajtást is ilyen szakszerűtlenül véleményezzük, és itt nem elsősorban a zsúfoltságra vagy a higiénia hiányára gondolok, bár egy zsúfolt cella sok esetben szebb és tágasabb, mint ahol az elítélt a gyermekkorát, illetve a szabad életét töltötte. Sokkal fontosabb eltérések mutatkoznak a normaszegők gondolkodásmódjában és kommunikációjában: a testi-lelki erőszak világában élők számára a szép beszéd általában a gyengeség jele, felhívás egy keringőre; a gumibot olyan, mint a tanár kezében a kréta; bármiféle megbánás vagy életreform-ígéret csupán technokrata kijutási taktika.

Sajnos a szakemberek még nem tartanak azon a magatartáskutatási szinten, amelyet Durrell elért az állatkertek lakóival. Más szóval, nem igazán értik, mi a normaszegés oka és háttere, kezelni sem tudják, ezért jobb híján a többség lágy szívére apellálva pénzt is ezer év türelmet kérnek. Addig tessék fizetni, és ne tessék az eredményekre rákérdezni -- idő kell ezekhez a dolgokhoz, kérem.

Javaslom, hogy mondjuk ki az aranyszabály hátterében álló kényes, de kézenfekvő igazságot: mindenki magából indul ki. Ha egy normaszegővel kommunikálni akarunk, azt kell megnéznünk, hogyan kommunikál ő másokkal, azt kell modellezni, emulálni, és máris létrejön a kommunikációs interfész (csatlakozási felület). Sajnos a lágyszívűek jobb, ha nem nézik végig a kommunikáció folyamatát, de ez a realitás. Ha azt akarjuk megtudni, milyen körülmények között hajlandó egy normaszegő változni, utána kell járnunk, mivel motivál másokat, hogy az ő útjára térjenek. Módszertanát átvéve nála is változást tudunk elérni. Itt természetes korlátokba ütközhetünk, ha kiderül, hogy normaszegőnk napi félmillió ígéretével teszi embertársait magához hasonlóvá, hiszen mi nem tudunk neki ennyit kínálni. Ilyenkor be kell látni, hogy az illető a büntetésvégrehajtás eszközeivel legfeljebb féken tartható, át nem alakítható. Reményünket legfeljebb a spontán beálló hormonális változásokba és a normaszegési piacról való kiöregedésbe vethetjük, melyek eredményeképp emberünk nem rehabilitált, hanem nyugdíjas normaszegő lesz.

Természetesen előfordulnak nyomozati és ítélkezési hibák, vannak végzetes botlások, melyek mögött nem elvetemült, pusztán csak szerencsétlen ember áll, akin lehet és kell is segíteni. Ezek az átlagemberre hasonlító személyiségek egyszerű munkavállalói tesztekkel kiszűrhetők, fejleszthetők, rehabilitálhatók, ám ehhez olyan hosszú távú nyomonkövetési megoldások is kellenek, amelyek az emberiség szabadságközpontú része számára elképzelhetetlenek. Választásra kényszerülünk: vagy tartósan korlátozzuk a normaszegőt a rehabilitációja, társadalomba visszailleszkedése érdekében, vagy lemondunk a rehabilitációjáról, annak minden következményével.

Aranyszabály, tízparancsolat, erkölcs

Az ősi aranyszabály így szól: "tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek". Az ókori társadalmak erkölcsi rendjében mindenütt szerepel, így a Bibliába is bekerült. A tízparancsolat nem hívők számára úgy értelmezhető, mint egy feltétlen tekintélyre hivatkozó, az aranyszabályból levezetett példatár. Azaz ne lopj, mert egyrészt tőled is lophatnak, másrészt ezt most talán nem látod sem be, sem át, de még életedben rá fogsz jönni, hogy a lopás rád nézve is hátrányos. Ne kívánd embertársad házastársát, vagyonát, mert a tiéd is veszélybe kerül, és hidd el nekem, hogy bírvágyadat feltétlenül mérsékelned kell, a saját érdekedben. Könnyű belátni, hogy a Hammurappi agyagtáblás Btk-jához szokott ókori olvasó csak annyira tudta volna ezt a jogszabályi megközelítést feldolgozni, mint mi szabad szemmel a 3D vonalkódot. Mózes törvénytáblái sokkal jobban megfeleltek a kor színvonalának.

Időközben eltelt néhány évezred. Ha az emberi erkölcsökről a közös nevező reményében szeretnénk beszélni, akkor a tízparancsolat nem vallási szabályait úgy kell lefordítanunk nem hívők számára, hogy az egyéni szabadságérzetük ne sérüljön, és belássák a szabályok követésének célszerű voltát. Istenre hivatkozás helyett talán azzal az érvvel üthetünk át, hogy az evolúció évmilliói során generációk tízezrei tökéletesítették azt a háttértudást, amelyre hivatkozva állítjuk a tízparancsolat emberi szabályainak sziklaszilárd érvényét. Bármelyik szabályt meg lehet szegni, de mivel egy ok-okozati pillangóeffektus irányította világban élünk, mindaz a jó, amit adunk a világnak visszatér hozzánk és szeretteinkhez, és ugyanígy, mindaz a rossz, amellyel kárt, szenvedést okozunk visszahull ránk és szeretteinkre. Ez a mechanizmus a távoli jövőben valószínűleg épp úgy átlátható lesz, mint a felhők mozgása: csupán ezermilliárd tényezőt kell hozzá egyszerre észben tartani és online sztochasztikus elemzésnek alávetni. Mivel erre -- hardver és szoftverkorlátaink okán -- sem most, sem a jövőben nem leszünk képesek, egyezzünk meg inkább, hogy betartjuk az aranyszabályt és a tízparancsolat nem vallási szabályait, azaz erkölcsös életet élünk, és ugyanezt várjuk embertársainktól.