2011. június 10., péntek

A Nagy Keret

Merre halad a világ? Hogyan használhatjuk ki a fejlődésből adódó lehetőségeket? Mi az egyén/kisközösség/nemzet/kormány/unió/kontinens/emberiség számára optimális eredményt adó hozzáállás a szüntelen változáshoz? Látszólag kezelhetetlenül összetett kérdések ezek. Hétköznapi válaszaink jórészt bizonytalanok, szakemberi válaszaink pedig egymással szöges ellentétben állók, mint az ókori bölcsek tapintás alapján adott leírása egy elefánt különböző testrészeiről. Írásomban felvázolom az összképet – azt a Nagy Keretet, amelyben harmóniába kerülnek a kibékíthetetlennek vélt valóságértelmezések, amelyben szelíden egymáshoz simul többek közt a Jobbik és az SzDSz programja, s amelyből levezethetjük Kovács Pistike, Babócsai néni, Magyarország, Európa és egyben az emberiség hosszú távú stratégiáját.

1. Világméretű konvergencia
Egy amerikai pénzügyi prospektusból idézem a következő éleslátó tézist: "Az a tulajdonság, ami az emberi fajt ily sikeressé tette a Földön nem más, mint a kíváncsisága. Mindent megvizsgál, ami megvizsgálható. Ezért előbb-utóbb mindent felfedez, amit fel lehet fedezni. Ha valamit feltalál – azt meg is valósítja. Kivétel nincs. És valószínűleg nem is lesz, ami egyes emberi vívmányok esetében sajnálatos, ugyanakkor korunk egyik legerősebb fejlődési motorját eredményezi – egymást követő technológiai forradalmakat."1

Soha nem látott fejlődés söpör végig a világon a tudományos-technikai jólét jegyében. A hagyományos kultúrák, nyelvek, szokások sorra alulmaradnak az USA-ból kiinduló egységesülési folyamatban. Francis Fukuyama A történelem vége című művében megjósolta, hogy hamarosan amerikai típusú demokrácia uralkodik majd az egész bolygón. Az arab világ 2011 tavaszán bekövetkezett forradalmai alighanem meggyőzték a modellben eddig kételkedőket. Az amerikai demokrácia helyi viszonyokra adaptált változata egy-két évtizeden belül a Föld minden országában meghatározóvá válik. Az amerikai minta követése nem csak a politikai berendezkedésre érvényes. Kína, India és az ázsiai országok felzárkózása a tudományos-technikai jólét jegyében megy végbe, ezt a modellt szintén az USA dolgozta ki, és megvalósítását is az USA vezeti mind a mai napig.

A svéd népegészségügyi professzor, Hans Rosling             
( http://www.ted.com/talks/hans_rosling_at_state.html , basic English nyelvű ) előadásából2 kiderül, hogy a világ mai állapotai már nem írhatók le a fejlett/fejlődő országok szembeállítással. A friss helyzetkép lényege a konvergencia. A folyamat egyértelműen a Világunió létrejötte felé mutat, erről bővebben a 6. pontban írok.

2. Az USA a világ csendőre
Amerika kettős szerepet játszik ebben a folyamatban: egyrészt az emberiség fejlesztője, jótevője, a világdemokrácia őre; másrészt racionális nemzeti szempontok megvalósítója. Nagyon fontos egy-egy konkrét ügyben tisztázni, mikor melyik szerepben lép fel, és mikor miért dicsérjük/bíráljuk. Az emberiség boldogítása megkülönböztetendő a nemzeti érdekképviselettől. A konvergencia en bloc az emberiség javára megy végbe, a globalizáció ellenben főként amerikai nemzeti érdekeket, illetve aszimmetrikus elitista érdekeket szolgál. A nacionalista-elitista globalizáció kritikája nem a konvergencia elutasítása. Míg előbbi a társadalmi szimmetriát, vagyis az igazságosságot, a fair play-t kéri számon, utóbbi egyszerű struccpolitika.

A konvergenciavágy cseppet sem titokzatos tárgya az amerikai életforma, melynek igazi varázsát nem az elvont demokráciamodell adja. Az emberiség kis százalékát lelkesíti a gondolat, hogy belőle is lehet államelnök, ha indul a választáson. Ugyanakkor az emberiség óriási százalékát lelkesíti a Coca Cola, a farmer, a pop-zene, a McDonalds, a mobiltelefon, a számítógép, az autózás, a repülés, a légkondicionáló, a hitelkártyák, a rádió és a TV, a mozi, a sorozatok, a sztár- és médiavilág, legújabban az internet és a 3D-filmek. Ezek többsége nem amerikai találmány, de mind az USA-ban futott be, és onnan terjedt el világméretekben. Szintén az USA terjesztette el a szabadkereskedelmi modellt és a szabadversenyt mint a gazdasági jólét mézpörgető gépezetét. 50 évvel ezelőtt a világ sorsát még gátlástalan nagyhatalmi érdekintrikák irányították. Mára a világ fő alakítója a demokrácia és az emberi jogok amerikai vezetés alatt történő terjesztése lett, természetesen némi önérdekkel, konkrétan olajjal kombinálva. Ez még nem Kánaán, de nagyjából akkora ugrás néhány évtized alatt, mint a katolikus egyház több évszázados útja a Borgia-pápáktól II. János Pálig.

Az USA gazdasági-társadalmi-politikai-közösségi-tudományos-technikai-katonai-diplomáciai-szexuális-nyelvi-kulturális modellje jött, látott és győzött. Az emberiség egy része még dacosan ellenáll, de az ellenállók gyermekeinek szíve és gondolkodása már a világméretű konvergenciához pártolt. Ezt az írást is definíció szerint csak a konvergenciát legalább műszaki szinten elfogadók – azaz számítógéppel, internettel rendelkezők – olvashatják.

Ami az USA-ban történik, az pár év múlva Európában, további néhány év múlva pedig a világ konvergáló térségeiben is bekövetkezik, ám nem feltétlenül a szórakoztatóipar sugallta klisék, hanem a tényleges életforma szerint. Az amerikaiak 70%-a hisz Istenben, 90%-a hisz a hazája világméretű küldetésében, büszke az USA élvonalbeli szerepére. Ennek némileg ellentmondva az amerikaiak döntő többsége jól érzi magát a saját kontinensén belül, nem vágyik a világ megismerésére, a kulturális-nyelvi sokszínűségre. Ezért van, hogy a nemzetközi kapcsolatokat egy szűk elit irányítja, amelynek hiperliberális nézetei nem képviselik az amerikai nép többségének álláspontját. Az amerikaiak által nemzetközi léptékben terjesztett ideológiai modell nem a valóságban otthon megélt modell, hanem annak egy túlhajtott, idealista-liberális változata. Ez a torzulás sok félreértés és ellenszenv oka, többek között a tálib mozgalom éltetője. Fontos leszögezni, hogy a világ nem az amerikai külpolitikát eltérítő elit életmódjához és értékrendjéhez, hanem az otthon maradó óriási többség életmódjához és értékrendjéhez konvergál. Ez a többség szorgosan dolgozó, kissé túlsúlyos, istentiszteletre járó, hazaszerető, himnuszéneklő, válásai ellenére az alapértékekhez vissza-visszatérő, az adott szónak és a reklámoknak naivan hitelt adó, becsületben és jóindulatban élő, mindig segítőkész társadalom. E minta helyi folklórra hangolt változatára számíthatunk világméretekben.

3. A javak egyenetlen eloszlása és a jó kormányzás szerepe
Biztosak lehetünk abban, hogy a konvergencia miatt elképesztően megnő a műszaki árubőség – csak éppen egyenetlenül oszlik el. Hiába lelkesítenek azzal, hogy Budapest utcáin évről évre több új autó fut, ha Északkelet-Magyarországon élünk, nincs munkánk, nincs pénzünk, és a veterán Trabantunkat sem tudjuk megtankolni. Róka-fogta csuka ellentétek között keressük az egyensúlyt. Nem költözhet mindenki a nagyvárosba, mert nem lesz, aki megtermelje az élelmiszert. Ha más országokban termelik az élelmiszerünket, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy nincsenek tele vegyszerrel. Ha biztosan nincsenek tele vegyszerrel, akkor már nem is olcsóbbak, mint a hazai termények. Okosabb eleve vidéken maradni, és átállni a bio-gazdálkodásra. Újabb paradoxon az autóhasználat és a dohányzás: ha nem sokat járunk autóval, kevés a benzinadó. Ha túl sokat használjuk, borzasztó lesz a városi levegő, vidéken meg teljesen leépül a közösségi közlekedés. Ha sokat füstölünk, gyakori lesz a tüdőrák. Ha kevés cigarettát szívunk, kevés lesz a jövedékiadó-bevétel. Ha jó az egészségügy, megnő a várható élettartam, és összeomlás fenyegeti a nyugdíjrendszert. Ha sok a gyerek, túlnépesedünk. Ha kevés, akkor fenntarthatatlanná válik a társadalom. A szabadverseny nagy mobilitást, sok-sok szállítást jelent, a Föld iránti felelősség pedig kis mobilitást, kevés szállítást követel. Efféle szempontok sokasága áll egymással szöges ellentétben. A szempontok közötti egyensúly megteremtése nem egyéni, nem szabadpiaci, hanem állami/kormányzati feladat, és közösségi érdekek mentén történő politizálást igényel.

Elvben mondhatjuk, hogy az állam ne avatkozzon bele a piac működésébe, de azt már nem mondhatjuk, hogy ne adjon szociális segélyt. Márpedig a szociális segély összege hatványozottan nő, ha az állam nem szól bele eredményesen a piac működésébe. Ráadásul a munka kiteljesedési lehetőség, a segély pedig megalázó függőség. A hatékony piacszabályozás csökkenti a szociális kiadásokat, növeli a GDP-t, ezért az adófizetők racionális érdeke, hogy követeljék az állam ilyetén szerepvállalását. A geopolitikai helyzet adta kereteken belül a jólétmenedzserek (a politikai/szakmai döntéshozók) és a megbízók (választók) együttműködése határozza meg, hogy a jóléti áradat mekkora részében lubickolhatnak majd az állampolgárok.

A jólét beköszöntének feltételei: 1. ipari termelés/termeltetés (készülhet máshol is a termék, ha a profit méltányos része a hazai tulajdonosoknál marad); 2. szakképzett (elsősorban szakmunkás, másodsorban diplomás) lakosság; 3. jó oktatás- és egészségügy; 4. célszerűen működő demokratikus közélet és média; 5. északi protestáns mentalitás (gyakorlatias, megoldásorientált közéleti együttműködés, önálló és pozitív gondolkodás, szorgos munka). Amely országok a felsoroltak bármelyikével nem rendelkeznek, azok kénytelenek lesznek a hiányt kompenzálni, és ez nem könnyű feladat: vastag gyakorlati módszertani köteteket igénylő téma.

A szabadverseny természetes velejárója a lefelé nivellálás (race for the bottom) és a szociális dömping, más szóval a normák a még lázadás nélkül eltűrt legalacsonyabb szinten állnak be. Általában a legócskább a legolcsóbb, és ez a javak minden kategóriájára igaz. Aki környezetvédelmet, fenntarthatóságot akar, az nem akarhat szabályozatlan versenyt. Ki választana orvost, fogorvost, nőgyógyászt, ügyvédet szabályozatlan árverseny alapján? Aki optimális autót akar, az vajon áralapon dönt, a legolcsóbbat fogja megvenni? Be kell lőnünk a verseny/szabályozás racionális optimumát.

4. Galambok ülnek a verebekhez
A Nagy Keret lehetővé teszi, hogy összeegyeztessünk ellentmondónak tűnő részigazságokat, ezáltal ésszerűbbé tegyük a közbeszédet. Madártávlatban, azaz világméretekben egyrészt igazat adhatunk az SzDSz-nek: a szabadverseny főszabályként fokozza a jólétet, ez a jövő, ráadásul hosszú távon nincs is alternatívája. Másrészt békaperspektívában, azaz helyi magyar viszonylatban igazat adhatunk a Jobbiknak és a Fidesznek: a magyar kormány feladata a közösség alapvető jólétének védelme, ezt ugyanis a magyar rendszerváltás óta eltelt időben kishíján felszámolta az ügyetlenül menedzselt konvergenciafolyamat. A fentebb kifejtettek keretében a jólét többé-kevésbé egyenletesen elönti a világot. A rosszul menedzselt országok azonban akár szegényebbé is válhatnak, akár le is nyelheti őket a térség egyik sikeresebb állama (esetünkben pl. Németország). A madártávlat és a békaperspektíva egyszerre igaz, egyszerre irányadó – a megfelelő szinten. Ahogy önkormányzatot nem országos szempontok szerint választunk, úgy a nemzeti kormány sem világszempontok alapján kap mandátumot.

Elvi síkon tehát jól érvel az SzDSz és a liberális tábor, ám a Jobbik (és általában az európai szélsőjobb) protekcionista igényei sem ördögtől valók, egybevágnak mai tudományos ismereteinkkel. A Maslow-szükségletpiramis alsó szintjeit teljesítenünk kell ahhoz, hogy az önmegvalósítás és a belőle fakadó világjobbító szándékok szárba szökkenjenek. Amíg nincs alapvető jólét és közbiztonság, addig nem lesz tömeges kereslet a világ jobbá, igazságosabbá tételére. A szociálpszichológia, az evolúciós pszichológia és a modern közgazdaságtan egybehangzóan arra jutott, hogy az ember racionálisan követi az egzisztenciális érdekeit, azok finomhangolásával igen hatékonyan ösztönözhető, alakítható. Az egyéni-családi-helyi-térségi-országos-kontinentális-globális szempontok csak ebben a sorrendben érvényesülhetnek, egyik szint sem ugorható át, nem áldozható be sikerrel a következő szint érdekében.

5. Verseny és világ
A sokat népszerűsített és szidott szabadverseny fő hatása, hogy felgyorsítja a konvergencia folyamatát, amely azonban így is, úgy is végbemegy. A szabadverseny csak világméretekben jár egységes eredménnyel, országonként változó jóléti helyzetet eredményez, a 3. pontban jelzett jóléti feltételek teljesülésével egyenes arányban. A kormányok felelőssége, hogy a javak többé-kevésbé igazságos elosztásáról gondoskodjanak. A szabadverseny mindig az erősebbnek kedvez, a gyengébb, felkészületlenebb gazdaságokat nyomorba és erőszakba taszíthatja, ezért a hatásait tompítani kell. Menedzselt átmenetre van szükség, mert a világméretű konvergencia elkerülhetetlen, pusztítóan negatív hatásai viszont csak jó kormányzással és ésszerű korlátozásokkal kezelhetők.

Képzeljük el, mi lett volna, ha a szabadverseny az 1950-es években szabadul rá a világra: bolygónk utolsó négyzetmétere is tele lenne DDT-vel, műanyag szeméttel, rákkeltő és sugárzó anyagokkal. A "lemaradók" valójában semmiből sem maradtak ki tartósan. A szabadverseny akkor válhat igazán szabaddá, ha a tudomány-technika legújabb vívmányai segítségével fenntartható fejlődést tudunk biztosítani. Ehhez "már csak" a fenntartható személyi és közösségi közlekedést, az energiaellátást, a népességszabályozást, a biogazdálkodást és a vízellátást, valamint a hulladékgazdálkodást kell megoldanunk, azaz életünk alapjait kell fenntartható módon kialakítanunk. Jelenleg nem rendelkezünk fenntartható modellekkel, természetpusztító megoldásaink pedig nem engedhetők rá nyakló nélkül a világra. A fenntartható megoldások valószínűleg szintén az USA-ból kiindulva válnak majd népszerűvé, becslésem szerint mintegy 10 év múlva. A konvergenciára kész országok addigra felkészülhetnek, és a jóléti civilizáció legfrissebb verzióját vezethetik majd be, átugorva a mai verziót.

A világ árutermelési rendszerei képesek az egész emberiség ellátására. Elvben tehát akár hátra is dőlhetnénk, ha nem lenne túl unalmas a tétlen élet. Újra aktuálissá vált a római plebs követelése: panem et circensis (kenyeret és cirkuszt). A Föld lakossága alapvető megélhetést és szórakozást kíván, teljes joggal. Ki kell alakítani az ezeket biztosító nagy munkaügyi és jóléti transzfermechanizmusokat. Az emberi létállapot fenntarthatóvá tétele azonban megfelelő erkölcsi alapokat is igényel. Valószínűleg nem lesz egységes világvallás, de lesz olyan közös nevező, amellyel megértik egymást a különböző világnézetű, közösségi szemléletű, jószándékú emberek. Az emberiség alapszabálya a tízparancsolat gyakorlati része lesz. A jövő szigorú közösségi elvekre épül majd, röviden: "Z a hangya" lesz -- a köbön. Az együttélés jövőbeni szabályait megismerendő, tanulmányozzuk a japán társadalmat.

A tudományos-technikai jólét szerencsére egyre kevesebb kényszerű kompromisszummal jár. A görög filozófusok rabszolgatartók voltak, mert kellett a jómód adta szabadidő, a gyógyszerfelfedezők állatkínzók voltak, mert kellett a biokísérleti háttér. Mai élethelyzetünk nem kíván ekkora kontrasztokat, nem kell Új-Zélandról repülőn behozni a friss kivit, hogy katalogizálhassuk, nem kell embertelen körülmények között tartani az állatokat, hogy ehessünk, nem kell turizmussal tönkretenni a világot, hogy megismerjük. A tudomány határterületei egyre kijjebb tolódnak: előremutató lehet James Cameron sikerrendező 150 millió dollárért tervezett Hold körüli útja, az egyéni jómód ésszerű felhasználása katalizálja az emberiség fejlődését.

6. Milyen lesz a Világunió?
A klasszikus unió (pl. USA vagy NSZK) központi kormánnyal, jegybankkal, közigazgatással, hadsereggel, rendőrséggel, egységes hivatalos nyelvvel, külpolitikával, továbbá szigorú hierarchiával jellemezhető. Az Európai Unió soknyelvű, nemzeti hatáskörök sokaságával működik, nincs központi hadserege és gazdaságirányítása. Intézményrendszere informális háttérben, eseti alkuk alapján működik. Két stabil eleme a francia-német tengely és a brüsszeli eurokrácia – ám ez elég az összetartásához.

A Világunió várhatóan ehhez hasonlóan, néhány erős ország békevágya, továbbá gazdasági előnyök és praktikus érdekközösségek alapján fejlődik majd, és egyre szorosabb integrációt ér el, de sosem lesz belőle klasszikus központosított parancsuralmi unió. Ez a távolságok és a nyelvi-éghajlati különbségek miatt nem lehetséges. Ha valaha világvaluta jön létre, az alighanem informális fizetőeszközként működik majd, és nem szigorúan központosított monetáris politika keretében. A Világunió legkonkrétabb eleme egy központi rendfenntartó erő lesz, amely megszabadítja a Föld népeit a pszichopata diktátoroktól, és megakadályozza a népirtásokat, a természet tönkretételét, az éhínségeket a vízháborúkat. Ez a fontos küldetés azonban csak helyi jólétet eredményező jó kormányzással, a koncentrikus érdekszférák mindegyikének kiegyensúlyozott képviseletével hajtható végre.

Jegyzetek:
1. Forrás: a Brokernet magyar nyelvű ismertető füzete
2. Török Attila kollégám hívta fel a figyelmemet erre a kiváló előadásra

2011. június 7., kedd

Kinek jó a szabadverseny?

Az erősebbnek. Ezért szokta meghirdetni. Ha Góliát eléri, hogy szabadfogású versenyben küzdjön Dáviddal, akkor valószínűleg nem a Bibliából ismert eredmény születik. Dávid szerencséjére volt egy szabály: méltányos távolságból indult a harc, így be tudta tölteni a parittyát.

Amerikát tartják a szabadverseny hazájának és fellegvárának, nem is alaptalanul. Ám arról keveset tud a közvélemény, hogy Amerika csak a többi országhoz képest teszi "szabaddá" a versenyt, valójában temérdek korlátozást alkalmaz az ésszerűség és az önérdek jegyében. Néhány példa: egy városon belül nem lehet a tiéd az elektronikus sajtó (tv, rádió) többsége ÉS EGYIDEJŰLEG a nyomtatott sajtó többsége. (Mellesleg: nagyjából természetesen egyensúlyban van a jobb- és baloldali sajtó.) A nagyvállalkozó örökösei 20% örökösödési adót fizetnek akkor is, ha ehhez fel kell darabolni a vállalatbirodalmat (éppen ez a cél). A vámok segítségével tetszőleges termékkört tetszőleges időpontban védenek (pl. az iraki háborúval szembeni francia ellenkezés miatt büntetővámot vetettek ki a francia termékekre, nemzeti bojkottot hirdettek rájuk).

A japán befektetőket csak úgy engedik be az USA-ba, ha azok is beengedik az amerikaiakat Japánba. A japán autók konkurenciáját csak addig tűrik, ameddig azokat legalább az USA-ban szerelik össze, és ameddig Detroit képes új termékfejlesztéssel tartani a lépést. (Ha nem, akkor az állam mentőpénzt nyom az autógyárakba, ahogy tette a General Motors, a Chrysler és a Ford esetében, 2008-ban.) Az amerikai gazdaság hihetetlenül versenyképes, ezért felületes szemlélő teljes szabadságot vélhet felfedezni az amerikai gazdaságirányításban, de ez téves benyomás. Az USA nem habozik jótékony versenynek kitenni a gazdaságát a fejlődés érdekében és a fogyasztók ár-minőség előnye érdekében, de korlátozni sem habozik a versenyt, ha ezek bármelyike veszélybe kerül. Röviden: abban a versenyszámban indul, ahol biztosan az első három között lesz. Amelyikben nem, azt a versenyszámot Amerikában nem rendezik meg, világméretekben akár katonai beavatkozással is megakadályozzák. Ennek a jól felfogott önérdekű gazdaságpolitikának az eszköze többek között az IMF, a Világbank és a Kereskedelmi Világszövetség (WTO).

 Amerikának igaza van annyiban, hogy a szabadverseny főszabályként növeli a jólétet, letöri az árakat, javítja a minőséget. Mértéktelen avagy célszerűtlen alkalmazása viszont felkészületlen versenyző esetében tönkreveri a gazdaságot, nyomorba dönt, és erőszakot, háborút okoz. A verseny felszabadítása olyan, mint a hatékony gyógyszer: kis mértékben orvosság. Magyarország a szocializmus idején még gazdasági éltanuló volt, a rendszerváltással viszont sajnos stréberré vált. Az amerikai tanárok szavait, és nem a tetteit kezdte követni. Feladta a saját gazdasági érdekeit, ezzel polgárainak jólétét áldozta fel soha sehol vegytisztán meg nem valósult elvek oltárán. A hazai gazdaság képletesen szólva gyógyszermérgezést kapott, a sokadik beöntés után végre múlóban van a hányingere. Sovány vigasz, hogy az oroszok is lépre mentek, ők is tönkrevágták az iparukat -- náluk azonban maradt elég ásványi kincs ahhoz, hogy ez ne nekik legyen nagy gáz.

A keleti blokkban alkalmazott sokkterápiával szemben a modern közgazdaságtan a kínai módszert dicséri: a kínaiak megtartották a szocialista tervgazdaságot, de az alapellátást fedező termelés feletti növekedésre már a kapitalista szabályokat alkalmazták. Így védett környezetben fejlesztették fel a gazdaságukat addig a pontig, ahol világméretekben is versenyképessé vált. Ez mintegy 20 évet vett igénybe. Ha az első évben magukra engedik a szabadversenyt, akkor most olyan letaroltan, kizsákmányoltan, reményvesztetten -- és teljes joggal -- dühöngenének, mint a Jobbik magyar szavazóbázisa.

Egy következő írásban vár kifejtésre a szabadverseny azon ellenérve, hogy a folyamatos szabályozatlan növekedés tönkre teszi a bolygót, az esőerdők kiirtásához, sivatagosodáshoz, vízhiányhoz, éhínséghez vezet. Vannak olyan gazdasági területek, ahol csak hadsereggel lehet rendet tartani, miközben a szabadverseny csodaszerkénti marketingje éppen a nyers erő bevetése ellen hat. A Föld szűk hellyé vált, az emberiség fennmaradása kemény, elszánt közösségi szabályozást kíván. Szükség van egy milliós nagyságrendű, azonnal bevethető hadseregre vérnősző diktátorok, valamint nép- és erdőirtások ellen. Ekkora haderő csak globális együttműködéssel tartható fenn. Nem a globalizáció ellen, hanem a Világunió mielőbbi létrejöttéért küzd az, aki az utódainak életminőségére gondol. Jelen gondolatmenetem szempontjából ez persze mellékszál.

A szabadverseny kontra protekcionizmus vita áldilemmát bogoz: nincs a világon olyan állam, amely ne válna protekcionistává, ha azt kívánja a polgárai érdeke. Ha ugyanis nem védi a polgárai érdekét, akkor nem tölti be az állam alapfunkcióját, és a következő választáson menesztik a kormányt. Az új kormány pedig már eleve a polgárok érdekvédelmének ígéretével nyer. A szabad vs. szabályozott verseny között éppúgy nem kell dönteni, mint a kanál vs. kés-villa vitában. Épeszű ember tudja, melyikkel egye a levest, és melyikkel a rántotthúst, ha jól akar lakni. A gazdasági szakemberektől sem várok ennél nagyobb hozzáértést.

2011. június 6., hétfő

Bokros után az özönvíz

Bevett baloldali tétel, hogy bajszos pénzügyminiszterünk 1995-96-os ténykedései nyomán rendbe jött a magyar gazdaság, megnyílt a fejlődés útja, csak ki kellett volna bontakozni. Ez téves és kártékony mítosz, sietek eloszlatni.

Bokros egyszerű gazdasági modellt követett: a kiadásokat bármi áron a bevételekhez akarta igazítani, az adósságot minden értékesíthető vagyontárgy árán akarta csökkenteni. A kiadáscsökkentés szociális feszültségekhez vezetett, ám e téren csak a diplomáciai érzék és az empátia teljes hiányát lehet Bokrosnak felróni, maga az elgondolás jobb kommunikációval akár sikerre vihető lett volna. Bokros a második stratégiai törekvésben halmozta fel soha el nem évülő hibáit: az adósságot nem helyes, sőt tilos a vagyontárgyak válogatás nélküli eladása árán csökkenteni.

Olyan ez, mintha az eladósodott víz- és gázszerelőt a szerszámai eladásával szabadítanánk meg az adósságteher egy részétől. Anyagilag félszabad lett, a  fele pénzzel és kamataival még mindig tartozik, de lehúzhatja a rolót, mert nem tud mivel pénzt keresni. A pillanatnyi egyenleg szép képet mutat, a hosszabb távú egyenleg viszont rosszabb, mint a kiinduló helyzet. Ez a "jótétemény" emberünk megélhetésébe, jövőjébe kerül. Mehet félpénzért gürizni az új mester mellé, aki a szerszámait megvette -- ha az igényt tart a munkájára.

Magyarország privatizálta megmaradt iparvállalatait, melyeket az új tulajdonosok hamarosan becsuktak, termelésüket áthelyezték, munkásaikat szélnek eresztették. Ráadásul az adósság sem szűnt meg, csak majdnem megfeleződött, bőven maradt annyi, hogy a termelőeszközeitől megfosztott gazdaságot agyonnyomja. Ezek után nem csoda, hanem törvényszerű, hogy a magyar gazdaság nem szárnyalt, hanem vergődött, vegetált. Mindezt Bokros Lajosnak és a politikáját csendben folytató utódnak, Békesi Lászlónak köszönhetjük.

Minden jóléti állam a polgárai tulajdonában álló gazdasága révén tett szert magas életszínvonalra, Magyarország esetében is csak ez ígér változást, erre kell törekedni. A kellő arányban üdvözölt és ésszerűen szabályozott részvételű külföldi befektetők fontos eszközei a fejlődésnek, ám minden felelőtlen lépés gazdasági függéshez vezet, ezáltal a jövő generációinak jólétét csökkenti. Bokros Lajos nagy fekete betűkkel írta be magát a magyar gazdaságtörténet szégyenkönyvébe.

2011. június 2., csütörtök

Átok vagy áldás a mentalitásunk?

A múlt bennünk él, évszázados szokás, hogy elitünk nyalható hátsót keres, és mucsaizza az alatta lévőket. A vállalati kultúrában ezt rohadék középvezetőnek nevezzük (felfelé nyal, lefelé tapos). Így volt ez akkor, amikor a vezérigazgatót töröknek hívták, de így maradt akkor is, amikor osztrák, német, majd orosz lett. Ez kellően hosszú hagyomány ahhoz, hogy a kemény parancsuralom megszűnése után tovább éljen: elitünk a rendszerváltás óta is reflexszerűen fagylaltnak tekinthető ülepek után kutat, vezérigazgatói szerepbe tette az amerikai liberalizmust, az IMF-et, a Világbankot, legfrissebben az EU-t. Hiába hajtogatták azok, hogy nem uralkodni, hanem segíteni akarnak, valójában tanácsadók, nem lótusz-faktuszok, elit döntéshozóink szolgaian becsókoltak, és várták a baksist -- néha nem is eredménytelenül. Megfigyeltétek, hogy a bal elit gazdasági prominensei rendre a Világbank és az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) igazgatósági tagjai lettek? Na de mi ez ahhoz képest, hogy a "spontán" privatizáció idején még svájci magánszámlára utalták a döntéshozó hálapénzét!

A közösségi érdek beáldozása egyre kevesebb előnnyel jár. Végül az EU-val skótot fogtak hagyományhű vezetőink: Brüsszelben semmit sem adnak a nemzeti érdek feladásáért. Örülnek neki, hogy a magyar eurokrata nem akadékoskodik pl. a cukorgyárak leépítése ügyében, annyival is gyorsabb az eljárás. Csúszópénz nem jár érte, mert az Unió a tagállamok nemzeti érdekképviseletének rendszere, 50 éve sikerül összehangolni a sokféle nemzeti érdeket a közös európai előnyök mentén. A 27 tagállamból mi vagyunk az egyetlenek, akiknek eurokratái a népük micsodájával csapkodják a csalánt, és tartják a markukat. Ez sehol máshol nem gyakorlat. Nem is értik Brüsszelben, nem is adnak érte zsebpénzt, feltételezik, hogy az volt a jól megfontolt nemzeti érdek, amit képviseltünk. Hatalmas paradigmaváltás ez. Szerencsére jönnek a fiatalok, jött a Fidesz közösségi szemlélete, esélyeink átmenetileg javulnak.

Lassan a köznépi mentalitás is javulóban van. Hagyományosan kerüljük az urakkal egy tálból cseresznyézést, nehogy korpa közé keveredjünk, mert abból csak baj lesz. Kicsiben azért szinte mindenki igyekszik megtalálni a számítását, rugalmasan értelmezni egy-két-három szabályt. Hofi örökzöld poénja zseniálisan megfogalmazta a felállást: a "korrupció" az, amiből téged kihagytak. Meggyőződésünk, hogy felül mindenképpen ellenünk mutyiznak, mégis azt várjuk, hogy jöjjön a Főember, aki majd megoldja helyettünk életünk gondjait. Ez súlyos ellentmondás, önsorsrontó stratégia. Mentalitásunk ennyiben átok. Nagyjából olyan kormányokat kaptunk eddig, amilyeneket a választói többség az aktuális tudatállapotban hatalomra tudott juttatni.

Ugyanakkor legjobbjaink bármelyik európai országban kiválóan teljesítenek, fiataljaink az internetnek köszönhetően együtt rezdülnek a világ szellemi irányzataival. Lemaradásunk már nem a földtulajdon, a társadalmi szerkezet vagy a termelési mód terén van, hanem abban, ahogy NEM valósítjuk meg, amire vágyunk. Csehov drámáit olvastam az utóbbi időben, az ő szereplői sóvárognak eldugott vidéki birtokon nagyvárosi fények, bálok után, melyek végül elérhetetlennek bizonyulnak, mert ... valahogy nincs kedvük elindulni a 20 rettenetes kilométerre lévő város felé. Szakadék tátong a vágyak és a tettek között. Ilyen a magyar társadalom hozzáállása, a felmérések szerint. Nagyon sokan akarnak elmenni, azt hiszik, ott magától jobb a helyzet, maguktól emelkednek a fizetések. Aki eleget járt már külföldön, az tudja, hogy más a munkastílus, közösségi szempontok szabályozzák a társadalmat, nem azt magyarázzák, miért nem lehet, hanem keresik a rövid, frappáns, gyakorlatias megoldásokat. Ennyi a különbség, a tudás a fejünkben van, csak elfogadjuk, hogy nálunk ezt nem lehet. A tíz éve megkezdődött XXI. században kizárólag azért nem lehet, mert még mindig elfogadjuk, hogy így legyen.

Én mindenkit csak biztatok: dolgozzon, tanuljon külföldön, szívja magába az ottani mentalitást, és hozza haza a tapasztalatait, mindannyiunk előnyére. A Fidesz-kormány stílusa kritizálható, de a polgári párt az első közösségi szemléletű erő a rendszerváltás óta, és ebben óriási lehetőség rejlik. A tettrekészségünkön múlik, tudunk-e vele élni. Bele kell szólni a hatalom működésébe, bátran ki kell állni az elgondolásainkkal, vállalni azok megmérettetését, és nem szabad hagyni, hogy lebeszéljenek működőképes terveinkről, mint Csehov szereplőit. Eljött az öntevékenység kora, amit ma megoldhatsz, ne halaszd holnapra. Így lesz áldás a magyar mentalitásból.

2011. június 1., szerda

Mitől cikik a "progresszívek"?

Aki nem tudná, progresszív=haladó=baloldali, legalábbis papíron. A magyar "progresszívek" azonban nem a társadalmi haladást képviselik, ezzel érdemelték ki tőlem az idézőjelet. A magyar "progresszívek" azt szeretnék, ha a társadalom belátná, mekkora baj, hogy össze akar tartani, hogy közös célokat akar kitűzni, és azokat el akarja érni. A "progresszívek" szemét csípi a társadalom jobbá, igazságosabbá tételére irányuló minden törekvés. Szerintük a gyermekvállalás magánügy, a nemzeti tulajdonú gazdaság fejlesztése baromság, ezek helyett individualizmusra és külföldi befektetőkre van szükség a fejlődéshez. A "progresszívek" bevett tétele, hogy a szocialista gyereket ki kell önteni a fürdővízzel, majd megsegít bennünket a globális piac, ha kellően buzgó hittel fohászkodunk hozzá...

Ezzel szemben az ép ész azt diktálja, hogy valós problémákra valós megoldást keressünk, és ne egy-egy -izmust nyomassunk kritikátlanul. A szocializmus nevű rendszernek volt néhány szociális vívmánya, amit kár volt kiönteni a fürdővízzel, jogos nosztalgiázni utána, célszerű újra megteremteni. 1. Társadalmi mobilitás (akárkiből lehetett orvos, mérnök, tudós); 2. közrend volt (kmk, igazoltatások, éjszaka mindenki gyanús az utcán - ha becsületes vagy, semmi bajod nem lesz ettől); 3. sokkal többen dolgoztak, kapun belüli munkanélküliség ide vagy oda; 4. volt szociális kohézió, nem csak a Rózsadombról szerették a szegényeket, a cigányokat, és nem tették őket segélyfüggővé a baloldali szavazatok érdekében.

Magyarország nem túllépett a fenti 1-4. szociális vívmányon, hanem visszaesett hozzájuk képest. Az a valódi progresszív, az akar haladást, aki visszahozza őket. A szocializmus összeomlásához nem e vívmányok, hanem alapvetően egy Ronald Reagan nevű republikánus (jobboldali) amerikai elnök, az eladósodás és a piacképtelen termékek vezettek. A keleti blokk bedöntése ráadásul nem is konkrétan a mi átkosunk, hanem az oroszoké ellen irányult, szegény átpolarizált "progresszívjeink" meg beleragadtak a maguk rózsafüzérébe: "Üdvöz légy, Szabad Piac, malaszttal teljes, a Befektetők vannak teveled, áldott vagy te a rendszerek között, és áldott a te méhednek gyümölcse, a Jólét". Üdvözítő vallás ez vagy -izmusimádó kóklerség? Eljött a kapitalizmus, nekünk viszont 20 év után sincsenek jólétet hozó versenyképes áruink. Ezek szerint nem a kapun belüli munkanélküliség volt az igazi gondunk. Eljött a demokrácia, megszűnt a közbiztonság. A bűnöző adatai védettek, az áldozat adataiba bárki beleleshet. Ki kérte tőlünk, hogy a rendszerváltás végrehajtási rendeleteit Murphy törvénykönyve alapján dolgozzuk ki és vezessük be?

Ha magával a szociális szemlélettel lenne baj, akkor a svédek nem építenék elszántan a szociális piacgazdaságot, az EU nem hirdette volna meg a "Szociális Európát" mozgalmat. Ne féljünk körülnézni a nagyvilágban, Európa és a világ haladó elméi közösségi érdekek mentén gondolkodnak. A szocializmus mint politikai rendszer és a szociális vívmányok igenlése között épp csak akkora különbség van, mint Gizike vs. a gőzeke óhajtása között.

A Fidesz-kormány az ép ész, az európaiság jegyében demonstrál erőt, hirdet összetartást, és a túlbuzgó piacimádat veszteseként vevő mindezekre a társadalom kb. kétharmada. A "progresszívek" a közösség ellen dolgoznak, ennek megfelelő népszerűséggel. Sztenderd válaszuk a társadalom jogos közbiztonsági és jóléti igényeire, hogy "hüje faschiszta bugaci banda vagytok Orbánostul -- aki különben szocialista, csak mer hüjék vagytok, ezt se veszitek észre". A híres hollywoodi mondást parafrazálva: nem elég, hogy "progresszív" vagy, valamihez értened is kell. Jobbá, igazságosabbá tenni a társadalmat -- ez a haladás, vagyis a progresszió. Hogy merre van előre, azt az tudja, aki odafigyel a közösségére, meghallgatja, merre vágynak a közösség tagja, és arra vezeti őket. A Fideszt sokszor kritizáltam már e tekintetben, de ha a nagyobbik kormánypárt döcögve futja a maga távját, akkor a "progresszívek" lendületesen hátrafelé futnak, és ez vérciki.