2010. augusztus 24., kedd

A polgárság dicsérete

Még nem zárult le a vita arról, mit ért a Fidesz Magyar Polgári Párt a nevében szereplő „polgár” alatt, de már körvonalazódik a kép. A polgár több, mint állampolgár, és kevesebb, mint nagypolgár – egyszerűbben fogalmazva a polgár a középosztály tagja, két megszorítással. A középosztály átlagos vagyonnal, jövedelemmel és kultúrával rendelkezik. A polgár átlagos vagyonnal és jövedelemmel, de átlag feletti kultúrával és egyenlőségre alapuló magatartással jellemezhető, tehát a középosztályon belüli alcsoport, amelyet kulturáltsága és demokratikus viselkedése különböztet meg a középosztály egészétől.

A polgárréteg támogatása jó, hasznos és kívánatos, mert a társadalom igazságosabbá tételét szolgálja. Thomas Hobbes angol filozófus már a XVII. században meghatározta a társadalom békés, igazságos és fenntarható együttélését lehetővé tevő szabályokat (http://en.wikipedia.org/wiki/Natural_law), melyek közül a kilencedik (mindenki ismerje el embertársai természetes egyenlőségét – e szabály megszegése a büszkeség) és a tizedik (senki ne tartson igényt olyan jogra, amelyet mástól elvitat – e szabály megszegése az arrogancia) vág ide. E két szabályból vezethető le a polgárság pozitív társadalmi szerepe. Mielőtt az olvasó közbevágna, hogy „hol vagyunk már a XVII. századtól?!” meg hogy „Hobbes korában még nem is volt polgárság”, megjegyzem, hogy Hobbes szabályaiból vezették le a nemzetközi jog máig érvényes megfontolásait, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat jogalapját, az emberi jogokat, a jogállamiság szabályait, sőt a gyűlöletbeszéd tilalmát is. Hobbes kevéssé ismert, ám felbecsülhetetlen hatású gondolkodó, szabályai mai társadalmunkra is érvényesek.

A kapitalista társadalmat hagyományosan alsó, közép- és felső osztályra szokás osztani, bár az erre vonatkozó irodalom mindenütt elismeri, hogy valójában ki-ki maga szokta önmagát osztályba sorolni, és hogy nincs az önbevallásnál jobb, pontosabb rendszer. Az alábbiakban bebizonyítom, miért éppen a középosztály átlagnál műveltebb rétege, azaz a fideszi értelemben vett polgárság a legalkalmasabb egy igazságos társadalom húzórétegének szerepére, és miért ideális követendő példa.

Az alsó osztály csekély vagyonnal és jövedelemmel (gyakran nullával), továbbá alacsony műveltséggel rendelkezik. Irigyli a közép- és felső osztályt, szeretne felzárkózni, de ebben a képességek hiánya és a környezet visszahúzó ereje is gátolja. E rétegben egyszerűen ciki jól tanulni és szakképzett, jól fizetett munkát végezni, továbbá a csoportkohéziót megbontó felfelé törekvés dezertálásnak számít. Az alsó osztálynak nincs rálátása a gazdaság működésére, nincs meg a szükséges szakértelme, ezért ha ezt az osztályt tennénk a társadalom húzóerejévé, mintájává, akkor a szegénységet és az alacsony műveltséget terjesztenénk. Rossz ötlet, ahogy tapasztalatból tudjuk: a szocializmus már megpróbálkozott vele, bele is bukott – a fő ok a beígért jólét elmaradása, a szocialista gazdaság összeomlása volt.

A felső osztály jelentős vagyonnal, komoly jövedelemmel és magas kultúrával rendelkezik. Mégsem tehető egy igazságos társadalom húzóosztályává, mert vagyonának alapja, hogy korlátozott számú ember között oszlik meg. Kiváltságairól nem szeretne lemondani, és esze ágában sincs a társadalom számára követendő példát nyújtani. Mindenki vonzódik a felső osztályhoz, ha nem a fényűző életmód és a nagyvilági külsőségek, akkor a magas kultúra kívánatossága miatt; ám a felső osztály lenézi a többi társadalmi réteget, korlátozza a csatlakozás lehetőségét, és külön jogokra tart igényt (megszegve Hobbes 9. és 10. szabályát).

A polgárság azonban egyszerre érdekelt az alsó osztály felzárkóztatásában és a felső osztály kultúrájának eltanulásában– az alsó osztály felzárkóztatása a saját vagyonbiztonságát szolgálja, a lelkes művelődés pedig társadalmi helyzetét erősíti. Tanulással és szakképzett munkavégzéssel szerzett jövedelme lehetővé teszi, hogy könyveket vegyen, utazzon, színházba, múzeumba járjon. Hozzáértő munkája révén a gazdaság természetes húzóereje, ám demokratikusan gondolkodik, ezért nem akarja helyzetével visszaélve kisajátítani a megtermelt javakat. Az alsó osztály számára példát mutat az iskolázott, színvonalas munkára, a felső osztály számára pedig azzal ad példát, hogy egyenlőnek tekinti embertársait, és nem igényel olyan jogokat, amelyeket mástól elvitat (betartja a Hobbes által az igazságos, békés társadalmakra levezetett szabályokat). Ebből logikusan következik, hogy a polgárság alkalmas a társadalom vezetésére, és a többi réteg példaképe lehet.

A polgár ilyetén meghatározása a társadalmi jólét, egyenlőség és igazságosság fejlesztésére optimalizált, pragmatikus definíció. Természetesen vitatható, ám aki beleköt, mondjon célszerűbbet. Félreértések elkerülése végett: a meghatározásból nem következik, hogy a polgár templomba járó, de az igen, hogy viselkedésének alapja az embertársaival való szimmetrikus viszony; a Magyar Köztársaság polgára nem feltétlenül etnikailag magyar, de sorsközösséget vállal a magyar társadalommal; nem feltétlenül nagy hangú hazafi, de az egész társadalma javát szolgálja; nem feltétlenül sokgyerekes, de fontosnak tartja a társadalma fenntarthatóságát; nem feltétlenül él szentségi házasságban, de egész életen át tartó monogám párkapcsolatra törekszik; nem feltétlenül észkombájn és kultúrzseni, de fontosnak tartja a műveltséget, a tájékozottságot; továbbá nem harácsol, nem gyűlölködik, nem klikkezik, és a maga életét eredményes, követhető mintaként állítja a többiek elé.

2010. augusztus 15., vasárnap

Mennyei harmónia és európai narancs

Az ázsiai zenét és irodalmat nehezen értik az európaiak, legfeljebb konformizmusból úgy tesznek, mint akik értik és élvezik. A No színház, a kínai zene, a bollywoodi filmek esztétikája az örök mennyei harmónia átéléséről szól, míg az európai esztétika a földi szépséget dicsőíti. Az ázsiai szemlélet a lét nagy áramlásában sodródó lélek örök rendbe ágyazódását hangsúlyozza az alázaton, a tiszteleten, a harmóniakeresésen át, az európai alkotásokban viszont az alkotókészség, az eredetiség és a szép/igaz/jó egysége dominál. Az ázsiai művészet a vallással és filozófiával összhangban biztosítja az önkifejezést, míg az európai művészet az egyikkel sem összeegyeztethető szertelenségben, a normától eltérésben éri el csúcspontját.

Az ázsiai művész így szól: hadd értsem meg az élet és a világ nagy rendjét, hogy alkotásommal dicsőíthessem; az európai művész meg így: a rend unalmas, hadd vizsgáljam a megbomlását. Olyan ez, mint mikor egy testvérpár egyike megérteni és alkalmazkodni vágyik, a másik meg lázad, és gőgös bukásában is értetlen marad. Az ázsiai művész büszkesége, ha alkotása a mennyei harmóniát sugallja a halandó befogadóknak, az európai művész meg arra büszke, ha hőse az örök szabályokon kívül helyezve magát néhány pillanatra mégis boldog lehet. A görcsmentes harmónia Európában giccsnek számít, a bölcsesség esztétikája közhelyes konformizmusnak, a szertelenség nélküli élet pedig élettelennek. A boldogság csak születésében és pusztulásában érdekes. Az ázsiai művész természetfeletti lények sokaságában hisz, és egységben látja magát velük. Az európai művész egyetlen isten után sóvárog, hogy vele dacolva felmutassa: kicsi, sárga és savanyú az én narancsom, de ezt nélküled csináltam, és csak az enyém.

Egyik megközelítés sem automatikusan jobb vagy alkalmasabb a világ feldolgozására. Az ázsiai bölcsesség és harmónia lelassított öröme mozdulatlanná, az elkerülhetetlenül jelenlévő igazságtalanságokba belenyugvóvá teszi a társadalmat, míg az európai társadalom mérgezett egérként rohan, fejleszt, bővít, minden új tudományos eredményt istenkiváltó elixírként üdvözöl, és lendületét nem csökkenti, hogy a felszámolt igazságtalanságok helyébe újakat teremt, s hogy sorozatban délibábra vetődik, mert szüntelen kergetett boldogsága közelebbről csak szertefoszló szivárvány.

Bölcs dolog volt a kínai császártól felszámolni a földet körbehajózó és felfedező flottát csak azért, mert az új kincsektől mámoros felfedezők veszekedése megbontotta az örök harmóniát? Belső nézetben alighanem bölcs és nagyszerű döntés volt. Komplex nézetben viszont balgaság, mert átengedte a világ felfedezését Európának, amely elefántként tombolt a porcelánboltban, az új kultúrák csodáit mint lepkéket, gombostűvel átszúrva, évszázadok múltán tanulta meg becsülni. Ha a császár ezt tudta volna, hosszabban tűnődik a nagy döntés előtt. Ázsia fölénye óriási volt a gyarmatosítások előtt, és ha jobb stratégiát választ, az egész világot harmóniára civilizálhatta volna.

Mára fordult a helyzet: a gépesített termelés teremtette komfort és jólét, a távközlés, a számítógépek, az internet, a tudatbefolyásolás új módszerei (egyszerűbben reklám és propaganda) Amerikát, majd Európát hozták helyzetbe, Ázsia kénytelen alkalmazkodni a tűz és a vasfegyverek feltalálása óta nem tapasztalt változáshoz. Természetesen nem véletlen, hogy az évezredek során egyetlen kultúra sem vált egyeduralkodóvá (lásd: Kultúrák és világnézetek versenye).

A párkapcsolatok sokféleségéről

Ha az emberi párkapcsolatok csúcsának s egyben normájának tekintjük a felsőbb hatalomra hivatkozással szentesített, utódnemzésre és nevelésre nyitott, egész életre szóló monogám elköteleződést (hétköznapi nevén az egyházi házasságot), akkor minden ettől való eltérés normaszegésként értelmezhető, a párkapcsolat minden más formája (melyekből manapság láthatóan sokkal több van a fentinél) tévelygés a fenti forma felé, még ha nem is mindig jut el odáig.

Ha megelégszünk a közép-hosszú távú monogám elköteleződéssel (állami házasság), akkor valamivel javul a statisztika, mert az emberek döntő többsége előbb-utóbb eljut odáig, legfeljebb későn ahhoz, hogy e párkapcsolati forma társadalmi célját, a gyermeklétszám fenntartását betöltse.

Még jobb a helyzet, ha normaként elfogadjuk az átmeneti informális monogámiát (élettársi kapcsolat), mert ezt szinte mindenki eléri, gyakran meg is haladja - következésképp nem lesz sok gondunk a normaszegőkkel. Hová érdemes tenni a normát?

Az ember szemlátomást se nem alapértelmezetten monogám, se nem alapértelmezetten promiszkuus - ha egyik vagy másik lenne, akkor annyian tartoznának a nem alapértelmezett kategóriába, mint ahányan pl. skizofrének (kevesebb mint 1%). Mivel a párkapcsolatoknak mindkét változata elterjedt, bonyolultabb a helyzetleírás, ráadásul erősen befolyásolja, hogy a helyzetleíró maga melyik csoportba tartozik.

A monogámiára hajló ember normának tekinti a saját és hasonló embertársai párkapcsolatát, és normaszegésnek a promiszkuitást, amit vérmérséklettől függően helytelenít vagy szankcionálni javasol. Halmazelméleti rendet szeretne az 1 nő - 1 férfi hozzárendeléssel, igyekszik összepárosítani vagy semlegesíteni a szabad "vegyértékeket", azaz halmazelemeket. Viselkedése társadalmilag kiegyensúlyozó, azaz szimmetrikus, hiszen azt kívánja önmagának, mint embertársainak.

A promiszkuitásra hajló ember a saját viselkedését nem normának, hanem ügyességnek, bónusznak tekinti, a monogámokat pedig enyhén lenézi a plusz képességek hiánya és a szexuális gátlások megléte miatt. A halmazelméletet csak az ügyetlenek kifogásának tartja, szemlélete evolúciósan önző, azaz aszimmetrikus, magának sokkal jobban kíván, mint embertársainak.

Mivel a társadalom fenntarthatósága és igazságossága szempontjából a szimmetrikus megoldások az előnyösebbek, nem csoda, ha rendezett körülmények között a monogámok vannak fölényben, turbulens időkben az "aki kapja, marja, amíg bírja, tartja" szemléletű párkapcsolat kerül előtérbe, és hogy a mai jóléti társadalmakat külső fenyegetés okozta kohézió híján áthatja az aszimmetrikus gondolkodásból eredő feszültség.

2010. augusztus 13., péntek

Mitől működésképtelen a kommunista társadalmi modell?

1. Nem lehet expanzív gazdasági szakaszban bevezetni. Nem a kommunizmus teremt jólétet, hanem a jólét tolhatja a kommunizmus felé a társadalmi berendezkedést. A javak igazságosabb elosztása demotiválja a versenyt, ezáltal csökken a termelés és a fogyasztás. Amíg ragaszkodunk a GDP folyamatos növeléséhez, addig fel sem merülhet a gondolat. Ha a termelés és fogyasztás olyan szintet ér el, hogy a további növekedés veszélyezteti az emberiség létét, akkor hasznos lehet a demotiváció.
2. A kommunizmus téves emberképre épült. Azt gondolták, hogy az ember alapvetően szimmetrikusa gondolkodású, embertársának ugyanolyan jót akar, mint saját magának. Az ember az evolúció versenykényszere miatt önző és telhetetlen, a nevelés kismértékben korlátozza, de nagyobb korlátozás hatására csak képmutatóvá válik.
3. Rátelepedtek az oligarchikus politikai kapitalisták. Minden ideológiával vissza lehet élni - a legszebbekkel a legrútabbul. A kommunista vezetők egyből a javak erőszakos átcsoportosítása eszközének tekintették, és vissza is éltek a lehetőséggel.
4. Ráerőszakolták az emberekre. A dolgozók jólétet akartak, nem forradalmat. Ha valaha lesz kommunizmushoz hasonló társadalom, az csak szervesen, magától alakulhat ki.

Freud legnagyobb félreértése

Az evolúció minden faj egyedeit szakadatlan versengésre kényszeríti a túlélés érdekében. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, az első pillanattól az utolsóig versengünk. Spermiumok milliónyi rajtolnak a bizonytalan távolban várakozó petesejt irányába, hogy aztán egyikük esetleg célba érjen. Az osztódó petesejt igyekszik beágyazódni a méhfalba, de csak az esetek egy részében sikerül neki. Ha igen, még számtalan méhen belüli akadályt kell leküzdenie az embriónak, hogy megszülethessen. Kisgyermekként a szülők, a bölcsődei gondozónők, az óvónők, a tanítók és tanárok, na meg az osztálytársak szimpátiájáért küzdünk. Később a barátok/barátnők meghódításáért és megtartásáért indulunk harcba, majd a munkahelyi versenyben kell helytállnunk, meg kell őriznünk munkaerőpiaci versenyképességünket, családon belüli pozíciónkat, még később a fiatalabbaktól veszélyeztetett munkahelyünket, aztán a nyugdíjunkat, ingatlanunkat, egészségünket, eszünket, és végül a körülöttünk élők rólunk való gondoskodását. Rég nem fenyeget már a kardfogú tigris és a barlangi medve, az ember élete mégis folyamatos versenyfutás, noha igyekszünk jó képet vágni hozzá.

Az evolúció során hatékony versenymechanikát fejlesztettünk ki, megannyi taktikát tökéletesítettünk azért, hogy beférjünk a csukódó ajtó résén, lerázzuk a konkurenciát, kamatoztassuk talentumainkat és kapcsolati tőkénket, továbbá a valósnál többnek, nagyobbnak, erősebbnek mutassuk magunkat. Ha mindehhez nem értenénk, kihullanánk az evolúciós rostán, mint azok az elődeink, akik nem vértezték fel magukat e versenyarzenállal.

Miközben az emberi jogok alapja a személyiségünk legmélyén rejtező axióma, hogy jók, szeretetre és tiszteletre méltók vagyunk, és a társadalom optimális működése érdekében szimmetrikus gondolkodással kellene elismernünk embertársaink hasonló meggyőződését, az evolúció során embertársaink legyőzésére és átverésére szakosodott, kíméletlen biomechanikai entitássá lettünk, s életünk minden percében szükségünk van képességeinkre a túlélés érdekében. E két törekvés annyira ellentétben áll egymással, hogy túlzás nélkül nevezhetjük létünk alapparadoxonának. Ember embernek barátja vagy farkasa? Lehet egyszerre mindkettő?

Lehet, mégpedig a nevelésnek, azaz a korlátozásnak köszönhetően. Korlátlan igényekkel születünk. Újszülöttként minden törődésre és figyelemre jogot formálunk, csakhogy nem kaphatjuk meg, mert édesanyánk néha alszik, néha nem velünk, hanem a testvérünkkel, apánkkal, a külvilággal foglalkozik. Az első hónapok vágyainak teljesülése vagy meghiúsulása alapvető irányt ad későbbi viszonyulásainknak. A környezeti hatások addig modulálják a velünk született adottságokat, míg egy ponton túl eldönthetetlenné válik, melyik a fontosabb hatás. Van, aki belép egy szobába, és minden szem rá szegeződik. Másvalaki belép, köszön, beszélni kezd, de senkinek nem tűnik fel, hogy ott van. A jelenség egyes részleteiről vannak állításaink, elképzeléseink, de az egészre nem tudunk pontos magyarázatot. Életünk az "ami kint, az bent" jegyében indul, majd az "ami bent, az kint" jegyében teljesedik ki. Gyerekként magunkba szívjuk a világ hatásait, felnőttként aztán mi gyakorolunk hatást a világra. A nevelés lehetőséget ad arra, hogy emberek farkasából emberek barátjává legyünk. Az istenhit újabb esély. Aki embertársát közel úgy szereti, mint önmagát, az egyensúlyba kerül a világgal. Aki Isten tekintélyének úgy veti alá magát, hogy a hitből merített erejét nem fordítja embertársai ellen, az máris kicsivel boldogabbá tette az emberiséget. Ehhez persze önmérséklet, együttérzés és józan megfontolás szükséges. Nagyon nehéz rátalálni a szelíd szolgálat örömére, ha közben az evolúció ezer vonalon sarkantyúz önző küzdelemre.

Freud az emberi viselkedés internalizált szabályait felettes énnek nevezte, és az apa, illetve Isten lenyomatát látta benne. Valójában annyi biztos, hogy a felettes én megteremtője apánk és anyánk, a környezetünk, valamint a külvilág. Hogy Isten a felettes énünk kivetülése vagy fordítva: felettes énünk az isteni szabályok beszüremkedése a tudatunkba, az tudományos alapon eldönthetetlen, és az emberi együttműködés szempontjából mellékes. A nagy lélekbúvár jelentősen gazdagította emberismeretünket, de legalább annyi téveszmét hozott be a köztudatba, mint amennyit megcáfolt. Azt gondolta, hogy mivel az általa kezelt betegek túlburjánzó felettes énje összefüggésbe hozható a kudarcaikkal, boldogtalanságukkal, kiéletlen vágyaikkal, a megoldás a felettes én leépítése, és a vágyak, titkos gondolatok gátlástalan megvalósítása. Nem látta, hogy az általa sosem kezelt egészséges emberben kiegyensúlyozottan működő felettes én az, ami a farkasból embert csinál. A gátlások módszeres kiiktatása aztán sok-sok szenvedést, erőszakot, boldogtalanságot zúdított az emberiség nyakába, továbbá mai bajaink zöméért is felelős.

Az emberek együttélését lehetővé tevő szabályoknak valamilyen formában be kell épülniük a tudatunkba, de úgy, hogy a társadalmi harmóniáért ne kelljen beáldozni az egyéni boldogságot. A lényeg az egyensúly, amit csak testre szabottan lehet megteremteni. Nincs össznépi elégedettséget biztosító egyszerű, egységes szabály: a gátlásosokat pl. bátorítani kell, a merészeket ellenben gátolni célszerű. Gátlásaink, félelmeink többségének célja és értelme van, továbbá nem jó mindent megtennünk, amit elvben megtehetünk. Csak a külső szabályok elfogadásával, önkorlátozással békíthető össze a bennünk élő önző lény az emberiség komplex szempontjaival, csak így oldhatjuk fel átmenetileg létünk nagy paradoxonát. A fogantatás előtti és a halál utáni nagy titkokról mellőzve a meddő hitvitát, evilági létünk kereteit illetően annyit mondhatunk, hogy a mindenség születésünkkel felborult egyensúlyát a halálunk állítja majd helyre; a köztes időben pedig igyekezhetünk embertársainkat olyanformán szeretni, mint önmagunkat.

Főszabály és mellékszabály

Az ember ősidők óta igyekszik zseniként rendet vágni a valóság rendezetlenségébe. Ezért alkot szabályokat, rendszereket. A szabályok mindig egyszerűsítenek, pontatlanok, és sok alóluk a kivétel. A rendszerek meg úgy viszonyulnak a valósághoz, mint a viccbeli forgókéses szovjet borotva a különböző arcformákhoz: az első borotválás után már mind egyforma lesz. Ahol az empirikus elme sok-sok különböző fát lát, ott a rendszerező elme erdőt konstruál.

Az emberiség generációkon át érlelte a társadalmi együttélés szabályait, a tízparancsolattól kezdve a szexuális szokásokon át egészen az etikettig. Minden generáció megkérdőjelezte ezek egy részét, aztán egészen a XX. századig némi lázadás után elfogadta a döntő többségüket, hogy a következő generációra hagyományozódjanak. Az utóbbi száz év olyan döntő anyagi változásokat hozott, hogy a sokgenerációs szabályok többsége bizonytalanná, látszólag irrelevánssá lett. Az emberiség mérhetetlenül jobban, kényelmesebben él, feltaláltuk a családtervezést, a távközlést, a virtuális pénzt és valóságot, és csak oda nem megyünk autóval, ahová nem akarunk. Mindennek hatalmas környezeti ára van, de ettől függetlenül úgy tűnhet a mai ember szemében, hogy minden társadalmi szabály elavult, értelmetlen babona.

A házasság előtti szex tilalma például első blikkre haszontalan, mivel a leányanyák nem lesznek számkivetettek, a tiniterhességek nem túl gyakoriak, és végül is miért fosztanák meg egymást a fiatalok az élet legnagyobb örömforrásától? Sokan a házasságot sem tartják fontosnak, akár több gyereket is vállalnak élettársi kapcsolatban, mondván, hogy kötöttségek nélkül igazi a szerelem. Szerintem értelmetlen szabályokra valóban semmi szükség, de azt, hogy minek van értelme és minek nincs, azt hosszú távú és komplex rendszerekben gondolkodva célszerű megállapítani.

A hagyományos szabály szerint a szerelmes fiúknak feleségül kellett venniük a lányokat, és csak azután kezdhettek nemi életet élni. Ez a szabály lényegét tekintve nem tiltotta a szexet a később összeházasodó szerelmesek között - feltéve, hogy kapcsolatuk valóban házassággal végződik. Hosszú távon és komplex módon gondolkodva megfontolandó, hogy a házasság és a hozzá kötött nemi élet szabálya mégis értelmes: ez biztosítja ugyanis, hogy kellő időben és kellő számban szülessenek a gyerekek a nyugdíjrendszer fenntarthatóságához, valamint hogy a gyerekek stabil szeretetkapcsolatban nőhessenek fel. Persze nem tragédia, inkább komédia, ha az általános iskolában a gyerek így meséli el a családi hátterét: hétvégén apukámnál voltam, a féltestvérem meg az ő apukájánál, míg anyukám wellnessbe utazott a barátjával. Várható, hogy a bizonytalan körülmények között felnövő gyerek fokozottan igényli majd a házasság nyújtotta stabilitást, és ezzel helyreállítja az előző generáció által kibillentett egyensúlyt.

Mit kezdjünk azzal a jogos kritikával, hogy a házasságban élők között sok a boldogtalan, míg az instabil kapcsolatokban élők között sok a boldog - akkor meg minek megházasodni? Válaszként ajánlom a főszabály-mellékszabály megközelítést. Először is: a házasságban élők közül többen élnek hosszú távon ugyanabban a kapcsolatban, mint az élettársak közül. Másodszor: egy-két évig könnyebb boldog kapcsolatban élni, mint tíz-húsz évig, de az ember felnőtt élete negyven-hetven év, és erre az időre vetítve többet ér egyszer negyven év vagy kétszer húsz év boldogság, mint tízszer két év. Harmadszor: a gyerekek által igényelt stabilitást a monogám házasság biztosítja. Aki kételkedik a gyerekek stabilitási igényében, az próbálja meg elvenni a bölcsődéstől a kedvenc játékát, az óvodástól a kedvenc mesekönyvét, az iskolástól a kedvenc edzőcipőjét, a kamasztól a kedvenc farmerét, a nagykamasztól a kedvenc mobilját - óriási sértődés lesz belőle. Ennél sokkal fájdalmasabb, ha az apukáját vagy anyukáját vesszük el a gyerektől azzal, hogy "anyu és apu már nem szeretik egymást, de azért még barátok maradnak".

Főszabály szerint a házasság a gyermek és a szülők számára is optimális megoldás. Mellékszabály szerint az élettársi kapcsolat is lehet stabil, a gyerek a nevelőszülővel is jól kijöhet, akár örülhet is a szülei új kapcsolatban kiteljesedő boldogságának. A mellékszabály árnyalja és rugalmasabbá teszi, de nem érvényteleníti a főszabályt. Alkalmazásának fő előnye, hogy értelmes gondolatokat tudunk megfogalmazni a mai képlékeny viszonyokról, viszont nem adunk teret a vaskalaposoknak, akik szerint a főszabályhoz képest a legapróbb eltérés elfogadhatatlan, felháborító, sőt büntetendő. Másszóval minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó, de ha választani kell, sokkal előnyösebb a "minden jóban van valami rossz" forgatókönyv - azaz a főszabállyal leírható helyzet.

2010. augusztus 12., csütörtök

Mi az emberi jogok alapja?

http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Pages/Language.aspx?LangID=hng
Ez a hivatkozás az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára mutat, melynek bevezetője kifejti, hogy az aláírók szerint min alapszanak az emberi jogok. A szöveg tele van hangzatos, ám definiálatlan és összefüggéstelen szavakkal: "az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon" - a jogok elismerése mitől alapja a szabadságnak? nem inkább fordítva: a szabadság teszi lehetővé a jogok elismerését?; "az emberi jogok el nem ismerése és semmibevevése az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett" - mióta van az emberiségnek lelkiismerete, és mióta lehet azt fellázítani?; "az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz" - kinek ez a legfőbb vágya manapság? Sőt, az emberiség hány százalékának volt ez valaha legfőbb vágya a történelem során? Mellébeszélés helyett sommásan elintézhették volna ennyivel: mi, aláírók mint az emberiség elhanyagolható töredéke kinyilatkoztatjuk, hogy az emberek egyetemes jogai a következők, és punktum.

Addig persze nincs gond a szilárd alap hiányával, amíg gond nincs vele. X ország diktátora, teszem azt, kijelenti, hogy országa területén nem érvényes az ENSZ-nyilatkozat, mert nála van a stukker, a zsozsó meg a hatalom, oszt' annyi a népének. Kire, mire lehet akkor hivatkozni a peches tíz- meg százmilliók érdekében? Minek alapján lehet beavatkozni, eljárást indítani, bíróság elé állítani a bukott zsarnokot? A fenti nyilatkozat bevezetője igen gyér jogalap - nem meglepő, hogy a gyakorlatban csak azért kerül hébe-hóba egy-egy kósza diktátor bíróság elé, mert a többi ország jogalap fejtegetése helyett így szól: nálunk több stukker meg zsozsó van, több a hatalmunk, meg kell a reklám választások előtt, így hát lesittelünk, ha már úgyis megbuktál. Ez nem annyira "az emberiség legfőbb álma", mint a győztes erőszakos és felettébb vitatható "igazságtétele". Ami persze nem jelenti azt, hogy az emberi jogok alaptalanok, sőt. Az emberi jogokról szóló nyilatkozat szövegezői ügyetlenek voltak, nem tudták összehozni a megfelelő indoklást, de attól még a lényeget tekintve igazuk volt.

Nézzük az alapvető jogokat: "Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz." Az élethez való jog alapja istenhívők számára az, hogy amit Isten megteremtett, azt ember nem pusztíthatja el. (Ne ölj - szól az ötödik parancs; aki egy embert megöl, az az egész világot elpusztítja - írja az Ószövetség; a test a Szentlélek temploma - tanít az Újszövetség). A hívők szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, és ez a mindenkiben megtalálható "istenhasonlatosság" az, ami életet, szeretetet és tiszteletet érdemel. Az élethez való jog mindaddig feltétlen, amíg a jogosult ténykedése ellentétbe nem kerül ezen alapjog biztosításával. Még ekkor sem válik érvénytelenné, csak alárendelődik áldozatai élethez való jogának. Nem arról van szó, hogy az életellenes bűncselekmények visszaeső elkövetői halált érdemelnek, hanem arról, hogy leendő áldozataik érdemlik meg az életet.

A nem istenhívők úgy indokolhatják az élethez való jogot, hogy az "istenhasonlatosság" helyett az emberi személyiség legbelső magjának axiómáira hivatkoznak. Minden ember belső meggyőződése, hogy hibái ellenére ő jogosult az életre, a szeretetre és a tiszteletre. (Aki nem hiszi, ellenőrizze magát egy szakadék szélén, szerettei körében és tiszteletlen járókelők között.) Az emberiség túlnyomó része a végsőkig ragaszkodik az életéhez, természetes hát, hogy tiszteletben tartsuk embertársaink hasonló meggyőződését. Hívők és nemhívők között mindössze az öngyilkosság kérdésében van némi különbség, mert az istenhasonlatosság önként sem pusztítható el, míg a személyiség legbelső meggyőződése elvben önként felülírható. A gyakorlatban viszont még a legkevésbé hívő társadalmak is igyekeznek erről lebeszélni, ugyanis evolúciós szempontból rendkívül unpraktikus az elgondolás.

A szabadsághoz való jog indoklásához nincs szükség istenhitre: mindenki szívesen veszi, ha nem korlátozzák a szabadságában, ezért logikus, hogy embertársai számára is biztosítsa a szabadságot. A személyi biztonsághoz való jog szintén az imént említett szimmetrikus bánásmód követelményén alapszik. Az amerikai függetlenségi nyilatkozatban a személyi biztonsághoz való jog helyett a boldogság keresése szerepel, és ez is könnyedén megindokolható a fenti logikával. Ezen a ponton joggal kérdezheti az olvasó, hogy mivel indoklom a szimmetrikus bánásmódot. Mi van akkor, ha én igényt tartok a saját életemre, szabadságomra, személyi biztonságomra, de nem tisztelem mások hasonló igényét?

Hivatkozhatunk Jézus második főszabályára: "Szeresd embertársadat mint önmagadat". Ugyancsak hivatkozhatunk a Jézus előtt fél évezreddel élt zseniális filozófusra, Buddhára, aki megvilágosodása után először úgy gondolta, megtartja magának az új tudást, de aztán megsajnálta embertársait, és puszta együttérzésből (szimmetrikus megfontolásból) tanítani kezdett. Hivatkozhatunk a zseniális kínai Konfuciuszra, aki szerint a császárnak pont annyival nagyobb a felelőssége, tehát annyival nagyobb kell legyen az alázata, amennyivel nagyobb a hatalma (ez teremt szimmetriát az alattvalók és az uralkodó között). Végül, tudományos magyarázatként hivatkozhatunk a játékelméletre: az együttműködő játszmák résztvevői nagyobb haszonra tesznek szert, mint a zéró összegű játszmák ellenfelei; együttműködő játszmát pedig nem lehet úgy játszani, hogy én = jani, te = lúzer. Az emberi társadalom optimális működéséhez szimmetrikus bánásmódra van/lenne szükség.

Ha az ember lelki berendezkedése és működése a szimmetrikus bánásmódról szólna, akkor az emberi jogok között sokkal több tételt is felsorolhatnánk. Azért nem sorolhatunk fel, sőt azért van szükség egyáltalán emberi jogokról szóló nyilatkozatra, mert az ember lelki berendezkedése és működése egyáltalán nem a szimmetrikus bánásmódról, hanem a csak minimális mértékben enyhíthető evolúciós önzésről szól, de ez már egy következő írás témája.

2010. augusztus 7., szombat

Mi a baj a teokráciával?

A társadalmak fejlődése az ókortól ismert birodalmi görbe mentén halad: először összeverődik néhány klán, és együtt örülnek, hogy lyuk van a hátsójukon. Aztán elkezdenek hódítgatni, rabolgatni, majd tovább örülgetnek... Csatáznak konkurens hatalmakkal, fellendítik a gazdaságot, kultúrfitnesz mozgalmat indítanak (blikfangos írásrendszerrel, számokkal, saját horoszkóppal, stb.), végül eltunyulnak, s addig élvezik a napot, míg elfogy a holnapjuk, és új birodalmat hoznak létre a fejük felett.

E késői szakaszban jut bölcseik eszébe, hogy a léha erkölcsöket gatyába rázná egy jó kis teokrácia. Csakhogy teokráciát nem lehet, de nem is érdemes mesterségesen létrehozni.

Az ókori többistenhit mindenhol teokratikus államokat hozott létre: még a viszonylag felvilágosult görögöknél is halállal büntették azt, aki bármely istenük templomát meggyalázta (pl. a padlóra pökött). A jólétet, a sikert, hírnevet, csillogást mind-mind valamely isten kegyének tulajdonították. Egyiptomban a nagy hatalommágus II. Ramszesz után már nem a fáraók, hanem a papok uralkodtak. A zsidó monoteizmus kétpólusú hatalomgyakorlást alakított ki: a király és a papi kaszt viszonylagos egyensúlyba került egymással. A sikeres zsidó királyok Mózes szikár, mai szemmel világinak tűnő törvényei szerint éltek és uralkodtak, és elbuktak, ha eltértek a Tórától. Mohamed törzsegyesítő mozgalma kezdettől fogva vallási-világi hatalomkoncentrációval járt, a tálibok ezért könnyen hivatkozhatnak a muszlim hit alapjaira, mikor halállal, csonkítással és felkoncolással fenyegetik a másként gondolkodókat. Jézus nem alapított földi államot, s ezzel zavarba hozta az utókort: a keresztények eleinte kommunákban éltek, majd a bizánci kiegyezés után istencsászárság alatt, míg a decentralizálódó hatalom kisebb-nagyobb királyságokat nem alakított ki egy távoli pápa inkább elvi, mint gyakorlati ellenőrzése mellett. A keresztény királyoknak nem sok közük volt a kereszténységhez, többségük egyáltalán nem tartotta be a keresztény tanítások lényegét, miközben hatalmát Istenre hivatkozva legitimálta. A protestáns mozgalmak emiatt világi hatalomátvételben gondolkodtak: jobbnak látták közemberekre bízni a világ folyását. Utódaik már a vallástól is igyekeztek szabadulni. Így jutunk el a mai világi demokráciákig, melyekben az egyháznak kevés a szava, annál hatalmasabb azonban a bankszféra és a média. Ezen lehet lamentálni, de nem gondolom, hogy a teokrácia felé közeledve szebb lenne a földi élet.

Jézus két fő parancsa: szeresd Istent intenzíven; szeresd embertársadat, mint önmagadat. Tanításának lényege azonban, hogy ezt nem külső kényszer, hanem belső meggyőződés hatására kéne tenni. Kényszerrel és/vagy spekulációs alapon értelmetlen és haszontalan az ájtatoskodás. A teokrácia külső kényszer, mechanikus megfelelés, ráadásul a teokraták kénytelenek hatalommágusok lenni, ami összeegyeztethetetlen a kereszténység lényegével. A földi életben emberként, és nem angyalként élünk. Freud szerint Isten az apánk által az agyunkba ültetett felettes én kivetülése. Ez fordítva is felfogható: a lelkiismeretünk Isten bevetülése a tudatunkba, apánk pedig Isten földi képviselője gyermeki fejlődésünk során. Ebből nem következik átfogó megfelelési kényszer, viszont érthető, miért süllyed egyre lejjebb, aki Istent elveti: kényszerűen a lelkiismeretét és az apai tanításokat is elveti, szerencsétlenné téve a saját életét. Teokrácia helyett a lelki nemességre célszerű törekednünk.

2010. augusztus 1., vasárnap

Ki él igazán?

Buddha tanítása szerint minden a Nirvána felé tartva tökéletesedik, egyébként csak körbe-körbe jár, szenvedést és bánatot okozva. Ezért az érzékek tompítása, a vágyak mérséklése a jó élet titka. Meglátni, és nem akarni, akarni, de nem nyúlni érte. Norvégosan halvérű életnek hangzik - viszont az indiaiak gyárilag korántsem halvérűek, könnyen lehet, hogy rájuk fér a mérséklet. A magyar cigányok hullámvasútszerű életmódja is erre utal: amíg van pénz, addig semmi sem drága, ha meg nincs, akkor akár éheznek hó végéig. Az európai átlagnál jóval nagyobb amplitúdójú rezgésekkel élnek.

A magyar életmód közepes rezgésszámú, de a közmegítélés szerint ez nem helyes. A többség szerint a megélt élet nagy örömökből és nagy bánatokból áll, eltékozolt vagyon, kivilágos kivirradtig tartó bulik, megcsalt, megszomorított családtagok szegélyezik az útját. Az orosz lélek jut erről eszembe, amelyik akkor igazán orosz, ha sírás/nevetés/sírás a ritmusa. Ezt a közkeletű vágyat fogalmazza meg a találó mondás, hogy sírva vigad a magyar. Mindez nem érvényes a keresztényekre. Mi keresztények a világ leguncsibb életformáját képviseljük: nincs túlhajtás, nincs kilengés, nincs égbekiáltó becstelenség, nagy fordulat, csak mértéktartóan szorgos élet, gondoskodás másokról, monoton hűség. A magyar elvárásokhoz képest úgy tűnhet, a keresztények nem élnek igazán. Szerintem épp fordítva: a keresztények úgy élnek, mint egy jól szervezett világüzem dolgozói. Stabilan termelnek, egyensúlyt teremtenek maguk körül, a környezet tönkretétele nélkül. A fenntartható társadalmat építik, míg embertársaik igyekeznek leamortizálni a jövőt.