2013. január 31., csütörtök

A személyközi kapcsolatok 2. szabálya


(1. Minden ember boldogságra, elfogadottságra, szeretetre és tiszteletre vágyik a belső elképzelése szerint.
2. Minden ember szimmetrikus kapcsolatrendszert kíván másoknak, úgy, hogy az előnyös legyen saját maga és szerettei számára.
3. Egzisztenciális biztonságáért cserébe minden ember lemond az előzőek arányos részéről.
4. Minden ember igyekszik átörökíteni a szerzett társadalmi előnyeit.)


2. Minden ember szimmetrikus kapcsolatrendszert kíván másoknak, úgy, hogy az előnyös legyen saját maga és szerettei számára.

A legújabb kutatási eredmények szerint beépített evolúciós kalkulátorral rendelkezünk, amely méri, hogy mennyit adtunk embertársainknak, mennyit kapunk tőlük, és igazságtalan minősítéssel látja el a számunkra negatív egyenleget. A majmok is rendelkeznek hasonló kalkulátorral, megjegyzik, kitől mennyi szívességet, ételt, segítséget kapnak, és alkalomadtán viszonozzák. Az ember fokozottan képes erre, viszont korrigálhatatlanul önközpontúan gondolkodik.

Mások közötti interakciókban nagyjából tárgyilagos megfigyelő, magával és szeretteivel ellenben elfogult. Miközben elméletben kiegyensúlyozott cserékre tart igényt, a gyakorlatban azt reméli, a végén valahogy mégis jobban jár, ennek érdekében képes és hajlamos is a legbonyolultabb, racionálisnak, sőt önfeláldozónak tűnő indokokat kigondolni. A "minden szentnek maga felé hajlik a keze" közmondás jelzi, hogy ez alól senki sem kivétel. Az önközpontúság mértéke személyiségtípustól függ, de soha sem nulla. Nem áll módunkban magunkat kívülről megfigyelni, és  ahogy a szemünk nagyobbnak érzékeli a közeli tárgyakat, a gondolkodásunk is nagyobbnak mutatja a hozzánk közel álló szempontokat.

Mivel így "szimmetrikus etikát" felkiáltással minden ember önérdekű aszimmetriát akar bevezetni, családnál nagyobb csoport soha nem érthetne egyet -- ha nem létezne a 3. szabály.

Folyt. köv.

Az 1. szabály leírása: http://verteslaszlo.blogspot.com/2013/01/a-szemelykozi-kapcsolatok-mechanikaja.html

2013. január 30., szerda

A személyközi kapcsolatok mechanikája

Az emberi közösségek kapcsolatrendszerét négy szabály alakítja.

1. Minden ember boldogságra, elfogadottságra, szeretetre és tiszteletre vágyik a belső elképzelése szerint.
2. Minden ember szimmetrikus kapcsolatrendszert kíván másoknak, úgy, hogy az előnyös legyen saját maga és szerettei számára.
3. Egzisztenciális biztonságáért cserébe minden ember lemond az előzőek arányos részéről.
4. Minden ember igyekszik átörökíteni a szerzett társadalmi előnyeit.

Részletesebben:
1. Minden ember boldogságra, elfogadottságra, szeretetre és tiszteletre vágyik a belső elképzelése szerint.

Alapvető törekvésünk, hogy boldogok legyünk, valamint hogy mások elfogadjanak, szeressenek és tiszteljenek. Erről azonban személyiségtípustól függő elképzeléseink vannak. Rengeteg félreértéshez vezet, hogy jobb híján mindenki a belvilágából kiindulva általánosít, és úgy akar másoknak boldogságot adni, ahogyan kapni szeretné, miközben más másféle boldogságra, szeretetre, stb. vágyik.

Társas kötődéseinket alapszabályként úgy alakítjuk, hogy boldogok, elfogadottak, szeretettek és tiszteltek legyünk. A személyiségzavarok fő oka ezen alapvágyaink kielégületlensége. Ha egy gyerek nem kapja meg a családban és a társaitól az elfogadást, szeretetet, tiszteletet, akkor alternatív módszerekkel igyekszik ezeket megszerezni. Dacosan magába fordul, és változó kaliberű bosszút forral az emberiség ellen, vagy csibészkedni kezd, hogy legalább amikor haragszanak rá, amikor büntetik, akkor foglalkozzanak vele. A vágyak tartós kielégületlensége szubkultúrába viheti, ahol a betyárbecsületet betartásával tehet szert elfogadottságra és tiszteletre. Az emberiség nagy többségének szerencsére teljesülnek az alapvágyai, és a teljesülés jellegzetes módozatai kondicionálják a társas kapcsolati viselkedést.

Folyt. köv.

2013. január 29., kedd

Szilárd-e a tudomány?

A tudomány az összefüggésekről szerzett ismereteink, tudásunk rendszere. Mit tudunk? Amit tekintélyalapon és/vagy belső hittel elfogadunk, továbbá amit megtapasztalunk. Tudunk-e bármit szigorú értelemben? Nem. Sok mindenről erősen hisszük, hogy biztos, de végső fokon semmi sem biztos.

A tudománynak mégis nagyobb a valóságérzete, mint mondjuk, a költészetnek, a teológiának vagy az erkölcstannak. Ez illúzió, az evolúció nagy trükkje.

A tárgyi "valósággal" csak közvetett, érzékszervi kapcsolatunk van. Nem "látunk", hanem a visszavert nagyon magas frekvenciájú hullámok bizonyos tartománya alapján következtetünk arra, hogy milyen lehet, amiről visszaverődtek. Nem "hallunk", hanem alacsony frekvenciájú rezgéseket érzékelünk meghatározott tartományban. Nem "tapintunk", hanem a külső sejtjeinket érő nyomáskülönbségeket alakítjuk jellé a központi idegrendszer segítségével. Nem "ízlelünk", hanem a mindössze néhány alapvető vegyi jellemzőre beállított ízlelőbimbóink jeleit keverjük rá a szagjelekre, melyeket természetesen nem "szagolunk", hanem... A lényeg, hogy összes "valóságélményünk" jelátalakítás, szelektálás-szintetizálás és dedukció eredménye, csak nem tudunk róla. Nem adatott meg, hogy bevésődésük idején megkérdőjelezzük az evolúció során belénk kódolt mechanizmusok eredményét. Csupán azt érzékeljük, ami törzsfejlődésünk valamely szakaszában szelekciós szemponttá, azaz túlélésünk érdekében szükségessé vált. A jelek szerint nem volt szükségünk infravörös, ibolyán túli fényérzékelésre, ultrahangra, infrahangra, milliónyi vegyület szaglására, különösen éles hallásra, stb. Mondanom sem kell, ha ezeket mind érzékelnénk, természetesen akkor sem a "valósággal" állnánk kapcsolatban, mindössze több részadatból következtetnénk a külvilág bizonyos, túlélésre súlyozott jellemzőire.

A csecsemő pár hónapos korában már képes a kéz-szem koordinációra, kinyúl a tárgyak után, megfogja és a szájához húzza őket. Semmi jele annak, hogy meditálna: "valóság ez vagy álom -- örömmel konstatálom". Amint totyogni kezd, feltétlen "asztalsarokhívővé" válik, egyszer-kétszer nekimegy, sír, és többet nem megy neki. Nincs választási lehetősége, intenzív fájdalom vési bele azt, hogy amit a szemével szilárdnak érzékel, annak nem mehet neki, mert fájni fog. Mit tudhat biztosan az asztalról? Semmit. Szubjektív élménye lehet arról, hogy milyen az asztallal érintkezésbe kerülni.

Az önreflexió képessége jóval későbbi, és ez nem véletlen. Ha képesek lennénk elgondolkodni, hogy a látszólag a szemünk felé repülő apró tárgy tényleg tárgy-e, kisvártatva több eszünk lenne, mint szemünk. Reflexből lecsapjuk a szemhéjunkat, méghozzá olyan gyorsan, hogy egy másodperccel később tudatosul, mi is történt az idegrendszerünk alsó szintjén. A sok éve edző harcművészek erre a gyorsítópályára állítják rá a tanult mozdulatokat, addig-addig, amíg előbb ütnek, mint tudnák, hova. A virtuóz művet előadó zongoraművész nem gondolkodik, hányadik ujja mikor melyik billentyűt fogja leütni: érez és játszik. Ezek épp úgy evolúciós képességeink járulékos előnyei, mint a reflexes működésünkön elfilozofáló agy.

Az iskolában azután alaposan átvernek bennünket, visszaélve azzal, hogy nem áll módunkban megkérdőjelezni az észleleteinket: olyan kísérleteket mutatnak be nekünk, amelyek látszólag bizonyítanak bizonyos összefüggéseket, miközben az alapokon képtelenek vagyunk elgondolkodni, mert túl fiatalok vagyunk hozzá. A mechanika első törvénye: minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes sebességű mozgást végez mindaddig, amíg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja. Ha belegondolunk, teste csak élőlénynek van, egy tárgy pedig nem tud maradni és nyugodni, mivel nem fáradt, sem mozgást végezni, mivel nem él. Továbbá egyenes vonal csak a fejünkben létezik, ahogy egyenletes mozgás is. Az általunk tapasztalt világban minden tárgyra több erő is hat egyszerre: a gravitáció, a légnyomás, a Föld forgása és keringése, hogy a naprendszer és a Tejút-galaxis mozgásáról ne is beszéljünk. Amikor egy vasgolyót gurítva azt állítjuk, szemléltettük Newton első törvényét, a legnagyobb jóindulattal is annyi állítható, hogy ügyes trükkel megszilárdítjuk a tekintélyalapon elfogadandó spekulatív rendszerbe vetett hitet. Ugyanúgy, ahogy rámutatunk egy szép virágra, azt mondjuk, ilyen gyönyörűt csak Isten alkothat, s ezzel "bebizonyítottuk" Isten létét. Mindkét módszer visszaél gondolkodásunk tökéletlenségével, alaposan megfontolva egyik sem bizonyít többet a másiknál.

A modern iskolarendszer által sulykolt legnagyobb téveszme, hogy valamiféle szilárdságbeli különbség lenne a mozgó tárgy-mechanika és a szép virág-Isten összefüggés között. A "tudomány" egyetlen tétele sem szemléltethető egy tucatnyi áttétel és egyszerűsítés, valamint a teljes spekulatív rendszer előzetes elfogadása nélkül. Ugyanis sosem azt látjuk, amit kellene, ezért a tanár megmagyarázza, hogy amennyiben ez meg az és egy sor további tényező úgy működne, ahogy az elmélet mondja, akkor azt látnánk, amit kellene. A diák fiatalon megszokja, hogy átverik, és később sem gyakran gondolja át az alapvető paradoxont: ha eleve elfogadom Isten létét, akkor persze meggyőzőnek találom a virágot, de miről kellene meggyőzni? Ha nem fogadom el eleve, akkor Isten léte nem csak virággal, de semmiféle egyéb módon sem bizonyítható. Ugyanígy, ha eleve elfogadom, hogy a mechanika összes törvénye igaz, mert a tanár azt mondja, akkor már nincs bizonyítási igényem, és egy mozdulatlan fakocka is megfelel, amelyről a tanár elmagyarázza, hogy ha vasgolyó lenne, akkor egyenletes sebességgel gurulna, bizonyítván, amit ezzel kapcsolatban hiszünk... Ha meg nem fogadom eleve el a spekulatív rendszert, akkor nem lehet bizonyítani.

Elvben nem szabadna lebecsülni egy látszólag mozdulatlan fakocka pedagógiai ütőerejét: többé-kevésbé egyenletes sebességgel mozog a világűrben, kivéve amennyit a bolygóközi tér ritka anyagának közegellenállása lassít rajta, mozgása ugyan nem teljesen egyenes, de csak azért, mert a tömegvonzás elliptikus pályára állítja. Azért nem érzékeljük mindezt, mert mi is hasonló módon mozgunk épp, következésképp úgy tűnik, mintha a fakocka mozdulatlan lenne, pedig dehogy. Ha magunkhoz képest próbáljuk egyszeri erőhatással egyenletes sebességű, egyenes vonalú mozgásra késztetni, az is sikerül...ne, ha nem lenne nagyobb a közegellenállás és a súrlódási erő a mozgatóerőnél, és ezek együttesen rövid úton le nem állítanák. Tiszta sor, nem? Akkor miért nyomulunk vasgolyóval? Mindössze annyi a különbség, hogy a közegellenállás és a súrlódási erő valamivel később állítja le. Nincs racionális okunk lényegi különbséget látni a két tárgy viselkedése között, mégis azt látunk. Nem tehetünk róla, ez evolúciós adottság. Nekünk nem a galaktikus mechanikai rendszer, hanem a hozzánk képesti mozgás számít, mert előbbi nem túlélési tényező, utóbbi meg nagyon is,  és ez erősen megnehezíti az evolúciós szempontokon túlmutató elvont ismeretszerzést.

A tanár azért tartja többre a vasgolyót a fakockánál, mert nem bizonyítást folytat, hanem érzékszervi illúzióval akarja nyomatékosítani a spekulatív hitrendszert. Tudja, hogy a diák a mozdulatlan fakocka alapján nem jut hitre, a guruló vasgolyó alapján meg igen. A hittantanár is tudja, hogy Isten léte meggyőzőbben szemléltethető egy csodálatos virággal, mint egy nagy szőrös pókkal. A hatáskülönbség nem tudományos, hanem evolúciós szinten jelentkezik.

Minden tudásunk egy sor illúzióval bevésett, bizonyíthatatlan spekuláció. A spekulatív rendszerek között nem az a lényegi különbség, hogy van-e bennük tárgy vagy szám, hanem az, mekkora belső következetességet mutatnak, és mennyire működnek modellen kívüli paraméterek bevonása esetén. Erről például a személyközi kapcsolatrendszert alakító törvényeket vizsgálva győződhetünk meg -- a következő posztban.

2013. január 28., hétfő

Kreativitáselmélet

Mint láttuk, a tudomány nem segíti eligazodásunkat a mindennapi életben, nem visz közelebb az Élet nagy kérdéseinek megértéséhez sem. Csak azért nem teljesen haszontalan, mert lehetővé teszi az intuitív találmányok utólagos vizsgálatát.

A tudomány vélt szilárdságának bűvöletében azt gondolhatnánk, úgy születnek a találmányok, hogy tudós elmék eltöprengenek egy problémán, kitalálják az elméleti megoldást, és megvalósítják. Ezzel szemben a találmányok, felfedezések nem így, hanem három más módszerrel születnek: 1. véletlenül; 2. játékosan; 3. pusztításra.

Columbus egy Indiába vezető alternatív útvonalat akart felfedezni, így került véletlenül Amerikába. Alexander Fleming rokfort sajtot reggelizett a Staphylococcus tenyészetei közelében, mikor egy morzsa az egyik üveglemezre hullt, és pusztítani kezdte a baktériumokat. Így fedezte fel a penicillint.

Rubik Ernő matematikai kutatásokkal foglalkozott, mikor egyszer csak laza asszociációval felmerült benne a bűvös kocka gondolata. Hosszan kísérletezett a mechanikájával, már-már beletörődött, hogy lehetetlen, mikor mégis sikerült.

Az atom felépítését régóta kutatták, amikor a II. világháború lökést adott egy maghasadásra épülő bomba fejlesztésének. A bombát 1945-ben be is vetették, míg az első atomerőmű csak 9 évvel később állt üzembe. Ha a tömegpusztító szándék nem segít be, valószínűleg ma is várnánk a kereskedelmi alkalmazásra.

Az emberi civilizációt a véletlen, a játékos kreativitás és a háborúskodás fejleszti, miközben a tudomány  fontoskodik, csütörtököt mond, majd utólag magyarázza a bizonyítványt.

2013. január 27., vasárnap

A humanizmus kihívásai

A humanizmus a félig meggondolt gondolatok komoly szellemi kihívásokkal élő rendszere. Belső ellentmondásainak jegyzéke hosszú, helyes elképzeléseinek listája rövid, ezért utóbbival kezdem: a humanizmus helyes felismerése, hogy az értelmes ember számára a legélhetőbb egy emberközpontú világ.

Most pedig lássuk az ellentmondásokat.

1. A humanizmus egyetemesnek véli magát, valójában azonban az európai kereszténység terméke, és az Európából kivándoroltak körén kívül sehol máshol nincs rá sem hajlandóság, sem kereslet.

2.  A humanizmus szereti az evolúcióval cukkolni a keresztény egyházat, miközben épp oly kevéssé fogadja el, ami az evolúcióból következne, mint bárki más a világon.

3. A humanizmus a hittel szemben a tudomány aduját játssza ki, a következetes tudomány elől viszont saját hitrendszerébe, a politikai korrektségbe menekül.

4. A humanizmus középpontjában elvben az ember áll, mégis haragosan utasítja el az érvet, hogy Isten tervének középpontjában szintén, csak átgondoltabb megközelítésben. A humanizmus nem tűri az okosabb konkurenciát.

5. A nagy humanisták életének középpontjában nem "az" ember, hanem általában egyetlen ember önzése áll, így a boldogságukra hivatkozva erősen leamortizálják a körülöttük élőket.

6. A humanizmus az ember erejét és dicsőségét hirdeti, ezáltal utat nyit az erős emberek dicstelen szándékainak.

2013. január 26., szombat

Az evolúció célja körüli paradoxon

Amikor azt állítjuk, hogy az evolúciónak nincs célja, valójában azon méltatlankodunk, hogy a szelekciós folyamat nem gondoskodik automatikusan a kellemes fennmaradásunkról, és azt sem akadályozza meg, hogy kihalás előtt tönkretegyük a Földet. Más megfogalmazásban, az evolúció nem emberközpontú, még csak nem is emberarcú, ezért számunkra végső fokon felfoghatatlan és elfogadhatatlan.

Ez a mi fogyatékosságunk, és nem az evolúcióé, amelynek minimum két célja van: 1. fenntartani az életet; 2. az elődök módszereivel kedvező életkörülményeket biztosítani a fajnak. Evolúciós programjával minden élőlény erre törekszik, addig próbálkozik az ősök bevált, ezért génbe kódolt fogásaival, míg azok csődöt nem mondanak. A túlélés érdekében néha váltani kell, és egy régi sláger szavaival: az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Az érzelmesek azt mondják erre, hogy nem fair. A technokraták azt, hogy pech. Együttérző társas lények vagyunk, lelkünk mélyén nem fogadjuk el a lét könyörtelenségét.

Az Élet értelme témakörben a természetes szelekciónál többről, szebbről, jobbról szoktunk fantáziálni, például hogy az egyén egyre erkölcsösebb, illetve politikailag egyre korrektebb lesz. Főszabályként előbbi a hívők, utóbbi a nem hívők feltételezése. Nos, eddig nem sikerült bizonyítani, hogy az evolúciós folyamat efféle célokat szolgálna, vagy akár csak közvetetten előmozdítaná a megvalósulásukat. Az erkölcs és a politikai korrektség kulturális, és nem a biológiai adottságokra épül, hanem dacol velük, tehát nem örökíthető. Legfeljebb az erkölcsös viselkedésre, illetve a politikai korrektségre könnyebben ránevelhető személyiségtípus válhat egyre gyakoribbá, amihez szaporodnia kell, és ezen a ponton érdekes ellentmondásba ütközünk.

A hívő ember számára az evolúció nem elfogadhatatlan, de semmiképpen sem a végső szó az Élet értelméről. Egy nem hívő számára pedig végső szó lehet, de nem vezet szaporodáshoz. Az evolúciós folyamat felől nézve mindkettő dacreakció: a vallásos ember jellemzően létszámot növel, de NEM az evolúció miatt. A nem hívő pedig a végsőnek hitt helyzettel szembesülve önkiteljesít, és AZÉRT SEM törődik az utókorral. Bibliai párhuzammal: egy ember mindkét fiát arra kéri, hogy menjen ki a szőlőjébe, és művelje. Az egyik igent mond, de nem megy ki. A másik nemet mond, azután kimegy. Melyik teljesítette az apa akaratát?

Nézzük meg közelebbről. A hívő ember (egy marginális amerikai fanatikus csoport kivételével) nem kérdőjelezi meg az evolúciót, hanem elfogadja, hogy az ember e folyamat eredménye, és összeegyezteti a helyzetet az isteni tanítással. Isten nem az evolúción belül munkálkodik az ember üdvösségéért, hanem azon kívüli és túli keretben. Nem az evolúciónak, hanem az isteni tanításnak kell tehát megfelelni, és ez mellesleg evolúciós szempontból is működik, a nagy többség számára. Az önmegtartóztatásban élő papok, szerzetesek és apácák pedig nem az evolúció keretében, hanem az isteni üdvösségben remélnek jutalmat.

A nem hívő ember számára az evolúció sivár non plus ultra, azaz ócska helyzet, nagy kiszúrás, de ez van, minden más csak önáltatás. Ugyanakkor a helyzetfelismerést nem követi létszámfenntartó viselkedés. Mintha egy tudós rájönne, hogy amikor lélegzünk, akkor -- az ezoterikus vallási tanításokkal ellentétben -- nem csodálatos isteni esszencia áramlik a tüdőnkbe, hanem közönséges, ócska vacak levegő, és e felismerésbe belenyugodva a továbbiakban nem akarna lélegezni. Csak az a tudás használ, ami adekvát viselkedéshez is vezet, másképpen: azt hasznos színről színre megismernünk, amire készen állunk, ami a javunkra válik.

Dönthet úgy a tudós, hogy nem lélegzik? Az életfenntartó reflexei miatt valójában nem tudja ezt kivitelezni, de sok szenvedést okozhat magának. Ha nem vesz levegőt, óriási légszomja lesz. Egy idő múlva elájul, és a vegetatív idegrendszer visszaveszi az irányítást. Generációkon átívelő jellege miatt a fajfenntartó ösztön kevésbé közvetlenül avatkozik be az életünkbe, de látjuk a működése jeleit. Egyfelől az evolúciót végső válasznak tartó ember ellenszegül a fajfenntartó ösztönnek, utód nélküli alkalmi kapcsolatokban, homoszexualitásban, önközpontú erkölcsi gáttalanságban él, ezért LÉTSZOMJA támad, és a létszomj okozta szenvedés széteső családok, normaszegésbe hulló társadalmak és sivár magány formájában jelentkezik. Másfelől az ájult tudat feletti irányítást átvevő leállíthatatlan létreflex működését a tudományba és a politikai korrektségbe vetett irracionális hit, valamint az ennél sokkal gyorsabban terjedő ezotéria és ezerféle babonaság jelzi.

Az evolúciónak van ugyan célja, de nem elég antropomorf, ezért hívőként és nem hívőként is fapadosnak érezzük, különböző fejlesztési ötletekkel besegítünk. Eddig háromféle életminőség-fokozónak vélt "-izmust" próbáltunk ki: a közösség totális zsarnokságát a nemesítendőnek tételezett egyén felett, ismertebb szóval a kommunizmust/fasizmust; valamint az egyén zsarnokságát az illetéktelennek tételezett közösség felett,  más néven az individualizmust. Az individualizmus legyőzte a kommunizmust és a fasizmust, sőt a túlnépesedést is képes megfékezni, de éppen ebből adódóan evolúciós zsákutcával fenyeget. Az individualista jellemzően kevés utódot hoz a világra, így nem válhat dominánssá. Paradox, hogy azok lehetnek az evolúció nyertesei, akik mellékesnek tekintik, vesztesei pedig azok, akik számára központi kérdés.

2013. január 25., péntek

Tudományos fikciók

Miben hisz, aki a tudományvallásban hisz? És miben téved? Az emberi élet olyan tudománytalan, mintha be lennénk oltva a tankönyvi rendszerek használata ellen. A tudományvallás áldozata egy sor fikcióban hisz, saját gyártású szappanoperában tölti az életét. Íme a szappanoperát dokumentáló werkfilm.

1. fikció: az árképzés számításokon alapul.
Azt gondolhatnánk, hogy a fogyasztói ár úgy alakul ki, hogy a kereskedelmi lánc résztvevői a beszerzési árra ráteszik a szerény vagy kevésbé szerény százalékos haszonkulcsukat, mi pedig e százalékszámítás eredményét fizetjük (plusz x% ÁFA). Ezzel szemben minden sikeres kereskedő tudja, hogy üzletelni csak intuitíven lehet. Fogsz egy kelendő terméket, és annyiért adod, amennyiért megveszik. Ha ez sokkal több, mint amennyiért vetted, akkor jó kereskedő vagy. A matek ahhoz kell, hogy kiszámítsd, mettől kezdve veszítenél az ügyleten, de még ezt sem lényeges tudnod -- néha bukni fogsz, hogy megszabadulj egy be nem vált készlettől, ám a következő sikeres termékkel majd behozod. A folyamat egésze intuitív ügyeskedés, teljesen mellékes és esetleges benne a számolgatás.

2. fikció: a bankban tudományos pontosságú kamatot kapsz és fizetsz.
Úgy vélhetnénk, a bank kiszámítja, mennyit ér neki a látra szóló vagy a lekötött betét, és annyi kamatot fizet érte. Kiszámítja, mi a kihelyezett hitel kockázattal súlyozott kamata, és annyit számít érte. Tévedés. A látra szóló kamatból levonja a maga opportunista hasznát, mivel akkor sem akarod a párnacihában tartani a pénzedet, ha egy fillér kamatot sem kapsz - és lám, nagyjából ez a helyzet. A lekötött betétből a bank államkötvényt vásárol, és nagylelkűen továbbadja neked a kamat mintegy felét, attól függően, hogy mit kínál a többi bank. (Az időnként meghirdetett akciós kamatok mindig új betétre és az első egy-két hónapra vonatkoznak, te viszont nem fogod negyedévente más bankba vinni a pénzed, így a valóságban jóval kevesebbet kapsz.) Hitel esetén a bank beszorozza a betétesnek fizetett kamatot egy szép kerek számmal, és annyit számít a kockázatmentes (ingatlanfedezetű) hitelekért. A tényleges kockázattal járó hitelek esetén a szép kerek számot beszorozza a kockázattal, valamint egy "aranyos vagyok, hogy egyáltalán vállalom ezt a kockázatot" nevű tényezővel, amit intuitív módon állapít meg. Ezen kívül gyakori, hogy a betétoldalon 365 napos év alapján számít napi kamatot, hiteloldalon viszont 360 napos évet használ, ez plusz nyereség. Devizahitelnél nem forgat tényleges devizát, viszont úgy tesz, mintha folyósításkor devizát adna el neked, törlesztéskor pedig devizát venne tőled, zsebre vágva az árfolyamkülönbséget, mert úgy véli, nálad ezt is el lehet sütni, hiszen legfeljebb morogsz, de aláírod a szerződést.

3. fikció: a gázóra valami számodra is értelmezhető konkrét dolgot mér.
Tévedés, mert a gázművek nem köbméter, hanem a folyamatosan változó fűtőérték alapján számláz. A fűtőértéket viszont nem méri az órád, így valójában a szolgáltató kegyeire bízod magad.

4. fikció: legalább a villanyóra valami megfoghatót mér.
Csak annyiban, hogy a mért áramot megfoghatod, és ráz. Az óra nem a tényleges, hanem a névleges teljesítményt méri, ami jelentősen eltérhet a háztartási készülékeid által felhasznált energiától. A különbséget a vezetékek tökéletlenségéből adódó fáziseltolódás határozza meg, amit házilagosan nem tudsz mérni, bonyolult számításokkal határozható meg, és még bonyolultabb számítások alapján beépített kondenzátorral kompenzálható. Nem tudok olyan háztartásról, ahol ezt valaha vizsgálták és kompenzálták volna, így aztán fogalmad sincs, mennyit fogyasztasz valójában.

5. fikció: a vízóra azért tényleg pontos.
Elvben jobbak az esélyek, mert a víznél nem a hűtőértéket, hanem a köbmétert számlázzák, és nincs fáziseltolódás. Csak épp kis mennyiségekre eléggé pontatlan az óra. Ha poharanként engedsz ki tíz litert, arra kb. húsz litert fog mérni. A vízművek nem is tagadja, hogy így van, a konstrukcióból adódik -- szíveskedj nagy mennyiségeket átfolyatni rajta. Különben úgy jársz, mint a benzinkútnál, ahol csak az első kilövésig megbízható a mért érték, ha utána még csepegtetsz, akkor borravalót adsz a cégnek. Pontosabban a kutasoknak, akik egyikétől hallottam, hogy mióta ott van, még nem tankolt pénzért... Persze ezt a cég is tudja, és annyival kevesebbet fizet, így végül mégis a vállalatnak adsz borravalót.

6. fikció: a fogyasztóvédelem majd segít.
A fogyasztóvédelem olyan jogszabályok alapján dolgozik, amelyeket a konstrukciós pontatlanságokkal nagyjából tisztában lévő emberek írtak, ebből következik, hogy a fenti anomáliák legálisak, nincs rájuk fogyasztóvédelmi orvosság.

7. fikció: sebaj, majd jön Sandokan, a Maláj Tigris.
Tévedés, semmiféle népi mozgalom nem segít, felesleges Tenkes Kapitánya frontot gründolni. Olvasd el újra az 1. pontot. Minden szolgáltató annyit számláz, amennyit a fogyasztó hajlandó fizetni. Ha pontosabbak lesznek a műszerek, akkor kevesebbet fognak mutatni -- és annyival emelkedik az egységár, hogy kijöjjön a végösszeg. Az árképzés nem matematikai, hanem opportunista.

Akkor mégis miért alacsonyabbak az árak egyes országokban?
1. Mert tudatosabb a lakosság, és csak a szerény opportunizmust tűri. 2. Mert jobb a közvélemény érdekérvényesítő képessége. 3. Mert nagyobb az ország, így olcsóbb a beszerzés. 4. Mert erősebb a verseny.

Nem véletlenül tettem utolsó helyre a versenyt, a többi tényezőnél jóval kisebb a szerepe. Németországban, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában nem azért nem pisilnek az emberek az utcán, mert sokan vannak, vagy mert nagy a verseny, és az otthon pisilők kiszorítják az utcai konkurenciát, vagy mert minden bokorban kamera van, vagy esetleg vizelet-DNS alapján utolérik a normaszegőket. Azért nem pisilnek az utcán, mert egyrészt elérhető távolságon belül van nyilvános WC, másrészt a társadalom minden szinten ragaszkodik bizonyos alapvető normákhoz, gyermekkortól azokra idomít, nyomásgyakorlással kikényszeríti a betartásukat. Talán mondanom sem kell, hogy a normakövetés és kikényszerítés nem tudományos, hanem érzelmi-intuitív alapon történik. Ha majd mi is minden szinten ragaszkodunk bizonyos alapvető normák betartásához, akkor egyszer csak több pénzünk lesz, hogy megvegyük az olcsóbb áron kínált jobb minőségű termékeket. (Nekem például sikerült Németországban egy év alatt kétszer is olyan márkás hajszárítót vennem, ami stabilan annyiba került, mint nálunk egy olcsó darab, csak éppen jóval jobb minőségű, és tartósabb. Sosem került hazai forgalomba, és blogom célja többek között, hogy számunkra is elérhetővé váljon. Ez kizárólag a kollektív érdekérvényesítő képességünkön múlik.)

A fentiek kiragadott példák, életünk tele van hasonló fikciókkal. Az átlagember intuitív, esze ágában sincs komplex képletek beszerezhetetlen paraméterei után kajtatni, így a poszt inkább a tudomány vakbuzgóihoz szól, miheztartás végett -- valamint a közvélemény azon részéhez, amelyik e vakbuzgókat tekinti irányadónak, és partvonalra szorítana mindent, ami szerintük politikailag inkorrekt, lebeszélve a társadalmat a józan ész használatáról.

A körülöttünk működő tényezők (pongyolán: a "valóság") megismeréséhez és kezeléséhez egy nap alatt megtanulható tudományos ismeretekre, valamint nagy adag józan észre, intuícióra és a közösség iránti érzelmi elkötelezettségre van szükség.

2013. január 24., csütörtök

Mintaország lettünk

Úgy tűnik, az Orbán-kormány divatba hozta a gazdasági unortodoxiát. Aki eddig sallert és kokit várt az Uniótól, a következő friss hír olvastán máris törheti a fejét, kitől kér tockost Európa kobakjára.

'Zöld utat kapott a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó

A nemzetközi sajtó beszámol róla, hogy 11 EU-tagállam, köztük Franciaország és Németország is engedélyt kapott a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó bevezetésére -- dacolva a bankoktól és az üzleti köröktől érkező figyelmeztetésekkel.

A Guardian brit liberális lap szerint az EU miniszterei -- brit, cseh és luxemburgi tartózkodás mellett -- tegnap hagyták jóvá a bevezetésre vonatkozó terveket. Az új adónem, amelynek célja, hogy a pénzügyi ágazat méltányosabb mértékben vegyen részt a közteherviselésben, évente akár 35 milliárd euró bevételt is hozhat a 11 tagállam számára.

Az Egyesült Királyság  lehet a haszonélvezője annak, ha Franciaország és Németország kiveti az adót a devizakereskedelemre és a származtatott értékpapírokra (derivatívákra), mivel a terv bírálói szerint a tranzakciós adó csak globális bevezetés esetén lenne működőképes, így azonban a kereskedelmi ügyleteket kivihetik Európából, folytatja a brit lap.

A Wall Street Journal beszámolója szerint az EU adóügyi biztosa, Algirdas Šemeta mind Európa, mind a világ adótörténelme szempontjából "jelentős mérföldkőnek" nevezte az Európai Tanács döntését, hozzátéve, hogy a 11 tagállam "polgárai régóta hangoztatott igényének" tett eleget...'

Forrás: http://www.theparliament.com/press-review-article/newsarticle/financial-transaction-tax-gets-green-light//1358899200/

2013. január 23., szerda

Kérdezz-felelek a matematikáról

K: Ugye, a matek a tudományok királya?
V: Igen, mivel matematika nélkül egyetlen más tudomány sem működik.

K: Hogyhogy nem működik?
V: Minden tudományhoz kellenek számok, számítások. A történelemhez évszámok, uralkodói sorszámok,  az irodalomtudományhoz rímképletek, a filozófiához matematikai logika. Talán mondanom sem kell, mire mennénk matek nélkül a fizikában vagy a kémiában.

K: Ezek szerint a matematika a legtutibb tudomány?
V: A létező legtutibb spekulációs rendszer.

K: De hát a matematika szilárd, konkrét, biztos, nem?
V: Egyáltalán nem az. Elvont képzetek közötti spekulatív összefüggések halmaza, mint minden más tudomány.

K: Viccelsz? Két alma meg két alma az nem négy alma?
V: Szigorú logikával "alma" csak a képzeletedben létezik. Te találod ki, hogy "alma", hogy "egy", hogy "kettő", és azt is, hogy "két alma meg két alma egyenlő négy almával". Mindez a képzeleted szüleménye.

K: Lassabban, kérlek. Mi az, hogy "alma" csak a képzeletemben létezik? Leszedhetem, megfoghatom, megehetem, hogy állíthatod, hogy a képzeletem szüleménye?
V: Evolúciós élőlény vagy, életösztönnel, táplálkozási ösztönnel, szaporodási ösztönnel. A táplálkozási kódod teszi lehetővé, hogy két különböző alakú, színű és méretű, de hasonlóan ehető észleletre közös fogalmat használj. A közös fogalom önmagában nem létezik, hiszen ha belegondolsz, nincs két egyforma alma, a biológiai kódodon kívül semmi sem indokolja, hogy közös fogalmat alkoss rájuk. Az első szintű elvonatkoztatás, hogy megalkotod, pontosabban szüleidtől elfogadod az "alma" kategóriát. A második szinten elfogadod, hogy a tárgyakhoz számok rendelhetők. A harmadik szinten megtanulsz bűvészkedni a számokkal.

K: Ez csak bűvészkedés lenne?
V: Teljes mértékben. Elfogadsz bizonyos konvenciókat, és addig gyakorlod őket, amíg bevésődnek. Egy idő múlva elfogadod az illúziót, hogy a tudomány "szilárd".

K: Akkor kétszer kettő miért nem három vagy öt?
V: Mert "négy" a konvenció. A konvenciónak van logikus alternatívája. Első szabály: izészer izé egyenlő bigyó/szöszmösz/mittomén. Második szabály: bigyó/szöszmösz/mittomén osztva izével egyenlő izé. Bizonyíthatod ezt önmagában? Nem. Cáfolhatod bármiféle módon? Nem. Helyettesítsd be számokkal: 2 x 2 = 3/4/5 valamint 3/4/5 : 2 = 2. Keresztellenőrizhető, tehát helyes -- amennyiben elfogadod ezt a konvenciót.

K: Ne haragudj, ez ostobaság. Tagadod a matematika gyakorlattal való kapcsolatát?
V: A gyakorlattal való kapcsolat azt jelenti, hogy a harmadik elvonatkoztatási szintről visszafordítod az eredményt az első szintre, vagyis az evolúciós kódod szerinti szintre. A visszafordítás maga is konvenció, úgy alkalmazod a tanultakat, ahogy tanították, hogy alkalmazd őket. Könnyedén alkotható egy következetesnek látszó rendszer, amelyben megtanulod, hogy a 2 x 2 = 3/4/5 úgy alkalmazandó, hogy kétszer két alma méretfüggően 3, 4 vagy 5 almát eredményez. Például 2 x 2 kis alma = 3 alma. 2 x 2 nagy alma = 5 alma. Kimérheted súlyokkal is, működik a gyakorlatban, sőt pontosabb eredményt ad, mint a 2 x 2 = 4 merev konvenció. Valójában 1 alma NEM= 1 alma. Így gondolkodunk és viselkedünk a gyakorlatban. (Ateesh6800 joggal kifogásolta, hogy almát almával szorozva négyzetalmát kapnánk, így ezt a bekezdést utólag kijavítottam.)

K: Ez enyhén szólva gyanús. Mi lesz így a tudománnyal, miféle módszertan ez?
V: A tudomány így kerül kerül a helyére, ugyanis az evolúciós szint kényelmesebbé tételét szolgálja. A módszertan az évezredek során finomodott, mégpedig oly módon, hogy könnyebben tanítható és a tudósok szerint következetesebb legyen. A 2 x 2 = 4 és csak 4 egyszerűbb, könnyebben tanítható, következetesebben számonkérhető, és főként: nem csak két irányba működik, hanem belülről szinte keresztül-kasul ellenőrizhető, azaz nagyobb belső következetességgel rendelkező spekulatív modell. Képzelj el egy olyan dolgozatot, ahol minden számításnak többféle helyes eredménye van. Kellemes a diáknak, agyrém a tanárnak. Ehhez képest nagyképűbb tanárokat eredményez, és jobbnak érződik a minden számításra csak egy helyes eredményt adó rendszer, de ez az érzet csak addig tart, amíg a gyakorlattal nem ütköztetjük. Az egzakt matematika úgy működik, hogy számolsz, majd a gyakorlatban a hasadra ütsz, hogy használható eredményt kapj. A több helyes eredményt adó matematika pedig eleve beépíti a számításba a hasra ütést, így nem távolít el a gyakorlattól. Nem kell folyton azon töprengened, mi a csudára lesz jó, amit tanulsz -- nem lesz hiány matematikai érdeklődésből és tanárból, mint ma.

K: Nem evidens, hogy a matematika hasznos?
V: Nem. Egy ingatlanérték-becslő például hosszasan bűvészkedik négyzetméterekkel, értéknövelő és csökkentő tényezőkkel, majd valójában a hasára ütve bemond egy intuitív piaci értéket, amit már az utcáról, első ránézésre is sejtett. A matek arra jó neki, hogy többet kérhessen a "szakszerű" közvetítésért. Az ingatlan tulajdonosának arra jó a matek, hogy megsaccolja, mennyivel lenne olcsóbb ugyanaz a tevékenység matematikai hókuszpókusz nélkül. Szintén jó példa a jegybank Monetáris Tanácsának döntéshozatala. Avatatlanok úgy vélhetik, a sok tudós fő hetekig számolgat, azután dönt az alapkamat csökkentéséről/emeléséről. A valóságban a befektetői hangulatot figyelik, és ha úgy gondolják, hogy az államkötvények alacsonyabb kamathozammal is eladhatók, akkor csökkentik a kamatot, ellenkező esetben tartják vagy emelik, ahogy a póker nevű kártyajátékban szokás. Ugyancsak jó példa a fűtésrendszerek tervezése. Egy mérnök a hőszigeteléstől kezdve a légköbméteren át egy sor paraméter beépítésével hosszasan kiszámítja, hogy egy lakószobába elvben mekkora radiátor kell. A tapasztalt fűtésszerelő meg körülnéz, és 10 másodpercen belül bemond egy tapasztalati értéket. Eltérés esetén a gyakorlati szakembernek érdemes hinni.

K: Akkor írjuk át a matematikát?
V: Nem célszerű, mert megszoktuk, hogy ilyen, váltani csak a teljes rendszer szintjén lehetne. A spekulatív rendszereket a belső következetesség és a külső paraméterekre mutatott következetesség minősíti. Önmagában következetesebb a hagyományos matematika, külső paraméterekkel nagyjából utolérné az unortodox változat, de közmegegyezésig nem kell erőltetni. Ésszerűen gondolkodó ember számára mindegy, hogy az elején saccol vagy a végén. Az alkalmazáshoz szükséges hasra ütés a folyamat végébe is beépíthető, ugyanolyan eredményt kapunk. Tudatosítani kell, hogy a matematika spekulatív, konvenciókon alapszik, és csak annyit ér, amennyit a gyakorlatban ki tudunk hozni belőle. Ha így tanítják, és így tanuljuk, elkerülhető a tévképzet, hogy a tudomány alapvetően különbözik bármely más spekulatív rendszertől, például a teológiától vagy az erkölcstantól.

2013. január 22., kedd

Az "Ez mi ez" relációs adatbázis

Ismerős az alábbi párbeszéd?

- Ez mi ez?
- Asztal, kisfiam.
- Attaa... attaa...
- Igen, asztal.

Minden gyerek éveket tölt alapszókincs-fejlesztéssel ebben a stílusban, azután rátér a következő szakaszra.

- Miért sántít az a kutya?
- Mert bibis a lába.
- Miért van kalapja a bácsinak?
- Hogy ne fázzon a feje.
- Apu, hod med be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába? - és így tovább.

Ha három évig naponta csak öt efféle kérdés hangzik el, az durván ötezer sort tölt meg egy junior relációs adatbázisban. Az ok-okozat-cél erősen összekeveredik, mivel a nyelv korántsem precíz e tekintetben. Az adatbázis nem tartalmaz olyan mezőt, hogy "Amit ebbe a sorba írok, az tényleg létezik? igen/nem". A gyerek kritika nélkül, érzelmi azonosulással raktároz, és csak évek múlva gondol bele a a mindent megkérdőjelezés lehetőségébe, amikor töredék aggyal feleszmélve és addigi működéséről egészen megfeledkezve  megpróbálkozik a Descartes-i kiindulópont felvételével -- ha egyáltalán megpróbálkozik ezzel a szép és naiv ötlettel. Valójában addigra már óriási adatbázissal rendelkezik alapértelmezetten valósnak tartott fogalmakból és összefüggésekből, amelyeket azonban felidézni nem, csak a gyakorlatban reflexszerűen alkalmazni képes, így esélye sincs a tényleges tudását/előéletét tételesen felülvizsgálni a jó öreg René bácsi kedvéért.

2013. január 21., hétfő

Mit tartasz a fizikáról és a matematikáról?

A mechanika szabályai elvben lehetővé teszik, hogy (a matematika nevű spekulatív rendszer bevetésével) kiszámítsd, mekkora mozgásenergiával csapódik egy ötven kilométer per óra sebességgel haladó autó szemből egy betonfalba. Viszont sosem fogsz elé rakni egy Newton-mérőt, hogy ellenőrizd, jól számoltál-e. Ha odatennéd, akkor valójában nem a számításodat ellenőriznéd a valóság fényében, hanem egyrészt azt, hogy a műszer készítője jól alkalmazta-e a közös spekulatív rendszert, másrészt hogy amit mutat, az nagyjából annyi-e, amennyit számoltál. Kis eltéréseket simán megmagyarázol véletlennel (nem ötvennel ment, valami más körülmény nem stimmelt, stb.), ezért nincs módod a tényleges valósággal ütköztetni az elméletet. Ha teljesen más értéket kapsz, akkor sem a mechanikai modellre gyanakszol, hanem arra, hogy rosszul számoltál, vagy a műszer más mértékegységben mér. Így esélyed sincs valaha meggyőződni a modell helyességéről. Ha a modell az általad ismert objektumok viselkedését többé-kevésbé megmagyarázza, mit nyersz vele? El tudod készíteni a falba hajtó autót? Nem. Az Életben hány autó megy ötven kilométer per óra sebességgel, szemből betonfalnak? Egy sem. Mit mond a modell a ferdén betonoszlopnak hajtó jármű viselkedéséről? Azt, hogy esetleges, milyen erők lépnek fel, és azok hogyan gyűrik-lapítják a járgányt, továbbá mi lesz a benne ülőkkel. Olyan ez, mint a teológia. Isten tanulmányozása során felállítasz bizonyos alapszabályokat, amelyek alól a gyakorlatban sok a kivétel, kiszámíthatatlan, hogy egy "jó" embert miért érnek csapások, egy kevésbé jó ember meg miért él gondtalanul. Ahogy az is kiszámíthatatlan, hogy egy karambolban miért hal meg az egyik ember, és miért ússza meg karcolás nélkül egy hasonló helyzetben ülő másik. Ennek fényében pontosan miért tartod bizonyítottabbnak és szilárdabb érvényűnek a fizikát, mint a teológiát?

A matematika a fejünkben létező szabályokkal spekulálás rendszere, akkor működik, ha elfogadjuk és következetesen alkalmazzuk a konvencióit. Ha nem fogadjuk el vagy nem alkalmazzuk őket, akkor nem működik. Nem egy akár-akarom-akár-nem-akkor-is rendszerről van szó, hanem egy kölcsönös egyetértés és bizalom alapján működő spekulatív modellről. Mint az erkölcs esetén. Ha elfogadom és alkalmazom a konvenciót, működik. Ha nem fogadom el, nem alkalmazom, nem működik. Ennek fényében pontosan miért tartod bizonyítottabbnak és szilárdabb érvényűnek a matematikát, mint az erkölcstant?

2013. január 20., vasárnap

A nyugati racionális alku

A kommunikáció csak akkor működik, ha a kommunikáló partnerek együttműködési megállapodást kötnek egymással. A megállapodás legtágabb kerete a keleti filozófiában általánosan elterjedt, nem cselekvést preferáló Descartes-alku. Szigorú értelemben nem helytálló, de taktikusan elfogadható. Végigvezetve szimmetrikus helyzet alakul ki, a tudomány ugyanúgy relatívvá válik, mint az erkölcstan vagy a teológia. A felek rájönnek, hogy bármelyikük bármiről bármit állíthat logikusnak tűnő elrendezésben, ám ez nem jár szigorú következménnyel a másik állításaira nézve, legfeljebb a belső következetesség vizsgálható, illetve külső paraméterek bevonásával egyes spekulatív modellek jobban keresztellenőrizhetők más spekulatív modelleknél -- ami a gyakorlatban semmire sem kényszerít, elintézhető a "maradjunk abban, hogy nem értünk egyet"* angol formulával vagy a "varietas delectat" latin mondással. A Descartes-alkunál tágabb keretről ép ésszel nem feltételezhető, hogy használható eredményt ad, ezért a Descartes-alku nélküli kommunikáció értelmetlen és haszontalan.

Ha a Descartes-alku már megköttetett, érdemes továbblépni a jóval szigorúbb és konstruktívabb, cselekvést preferáló nyugati racionális alkura, az alábbi pontokkal:
1. Ésszel megáldott evolúciós lények vagyunk, akik képesek és hajlandóak eszüket gyakorlati célok érdekében használni.
2. Együttműködünk közös célunk eléréséért, ennek megfelelően kommunikálunk.
3. Ha menet közben valamelyikünk kilép az együttműködésből, és visszatér a Descartes-alkuhoz, tudomásul veszi, hogy az addig elért eredmények semmisek, nem lehet rájuk érvényesen hivatkozni, mindent elölről kell kezdeni a Descartes-alku pontjai szerint.

A nyugati racionális alkun belül még számos szigorúbb alku köthető, ám ezek nem adnak lényegesen jobb eredményt, ellenben csökkentik az érvekre való rálátást, és megnehezítik az elért eredmények megosztását másokkal. Jó példa erre a politikai táborokon belüli "félszavakból is megértjük egymást" kommunikáció. Látszólag előny, hogy elég egy-egy odavetett szó, és már érteni véljük, mit akar a másik. Az ellentábor viszont nem csak nem érti, miről van szó (az érdemi érvek nem hangzanak el), hanem a maga félszavaival vág vissza, így a kommunikáció olyan kezelhetetlenné és értelmetlenné válik, mintha a vitatkozók még a Descartes-alkut sem kötötték volna meg. Amennyiben értelmes kommunikációt szeretnének folytatni, nem kötelező, ám célszerű megmaradni a nyugati racionális alku keretei között, ehhez pedig ki kell jelölniük legalább egy közös és egyformán értelmezett célt.

Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, blogom jólétnövelő céljából következik, hogy itt a jólétnövelésre lehet szövetkezni. Jólét alatt a középosztály jólétét értem azzal, hogy amerikai mintára a társadalom minimum 90%-a oda kellene, hogy tartozzon. A jólétnek alárendelten fontos a jogállamiság, a közbiztonság, a társadalmi kohézió, a demokrácia és a véleménynyilvánítási szabadság is, vitatható sorrendben. Ezen a praktikus kereten belül viszonylag könnyű szót érteni, ellenben szinte lehetetlen egyetérteni egy jogállamiságot első helyre tevő keret kommunikációjával, amelyben a jólét sokadik helyen vagy egyáltalán nem szerepel. Ez magyarázza a magyar közéletben tapasztalható kommunikációs deficitet.

*Let's agree to disagree.

2013. január 19., szombat

Descartes kiindulópontjának kritikája

Descartes cogito, ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok) axiómája első körben pontosításra szorul: úgy érzem, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. Ebben a formában már kiindulópontként szolgálhat a Descartes-alkuhoz, noha szigorú következetességgel megvizsgálva nem helytálló.

Senki nem mondhatja érvényesen, hogy úgy érzem, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. A beszélő kénytelen érthető nyelvet használni a közlésre, kénytelen strukturáltan gondolkodni a saját gondolkodásáról, és kénytelen volt valamilyen formában kapcsolatba kerülni Descartes filozófiájával. Ez azt jelenti, hogy a kijelentést tevő személy valaki mástól elsajátított emberi nyelven beszél, valószínűleg tud írni, olvasni, és legalább tizenkét éves, mert ebben a korban kezd érdekessé válni a Descartes-i gondolat.

Senki nem tanulhat nyelvet anélkül, hogy elfogadná a saját létezését, továbbá mások létezését. Senki nem élhet úgy az elvont gondolkodás képességének megszerzéséig, hogy csak az eszmélési ponton kezdi feltételezni, hogy van. A közlő téved azt állítva, hogy a gondolkodásából következtet a létezésére: azt előzetesen tudta és elfogadta, különben nem állna módjában az állítást érhető formában közölni. Egy újszülöttre elvben akár érvényes lehetne az információtartalom, csakhogy egy újszülött képtelen azt közölni, nem lévén birtokában a nyelvnek és a beszédképességnek -- hogy a végiggondolás képességéről ne is beszéljünk. Mire viszont közölni tudja, addigra már bizonyosan nem igaz az adattartalom. Az axióma valójában paradoxon, és nem a beszélő létezéséről, hanem önismeretének hiányáról tanúskodik. (Érdekes lenne tizenkét évesen, fejlett önreflexióval és kommunikációval, ám üres tudásbázissal születni, csakhogy nem így születünk, legfeljebb utólag bemeséljük magunknak ezt az illúziót.)

A Descartes-alku tehát messze nem tökéletes, taktikai megfontolásból mégis érdemes belemenni, mert egyrészt a "minden relatív" gondolat hívei lebeszélhetetlenek a vele való próbálkozásról, másrészt miért ne, hiszen a serdülés részben, a filozófia pedig egészben az önismeret hiányát csökkentő spekulációról szól, harmadrészt mert ennél tágabb keretben csak öntörvényű szubjektumok strukturálatlan és értelmetlen üzenetadagolása lehetséges, így ép eszű ember számára ez a hátsó fal, ahonnan nincs hova hátrálni, negyedrészt mert szimmetrikus helyzetet teremtő kétélű fegyver. Valóban minden relatív lesz ebben a keretben, ideértve a "minden relatív" állítást is.

Ha következetesen végigvisszük a logikát, a világon semmi sem szilárd, kizárólag a szubjektumok által feltételezett állítások léteznek, és amennyiben ütköznek egymással, nincs döntő érv, nincs adu ász, nincs a mérleg nyelvét erre vagy arra billentő szempont. Tapasztalatom szerint a "minden relatív" gondolat hívei nem ebben érdekeltek, hanem kettős mércével nyomulnak, Descartes után szabadon: azt szeretnék elfogadtatni, hogy a saját feltételezésrendszerük (pl. a tudomány) szilárd, a vitapartneré (pl. erkölcs) ellenben képlékeny.

A Descartes-alkuból nem ez jön ki, hanem hogy minden cseppfolyós, és semmilyen módon sem köpülhető szilárddá. Amint kiderül, hogy következetesen végiggondolva Descartes nem kínál trükkös versenyelőnyt, egyből érdektelenné válik a kettős mércés számára, aki választhat, hogy enerváltan tovább lebeg a szimmetrikus cseppfolyósságban, vagy elindul egy szimmetrikus szilárdságot kínáló együttműködő alku felé.

A következő szint a szigorúbb nyugati racionális alku.

2013. január 18., péntek

Tengelyes tükrözés 3. rész

A szimmetrikus etika alkalmazásának előfeltétele az empátia, segítségével embertársaink helyzetébe képzelhetjük magunkat, és képzeletben visszanézhetünk magunkra, onnan vissza embertársainkra, és így tovább.

3. Politika. Képzeld azt, hogy politikus lettél, a politikusok pedig a választóid. Tisztességes szándékkal, a közjó növelése céljából léptél a politika világába, és nem azért, hogy a választókat átvágva nyerészkedj, visszaélj a hatalommal.

Valamiből azonban a legszerényebb embernek is meg kell élnie. Aki tisztességes, az ritkán gazdag. Ha mégis, akkor elégedett a vagyonával, és nem vágyik a politikába. Ha mégis vágyik a politikába, akkor fehér holló lesz, nem egy a sok közül. Mivel a többiek nem olyanok, mint te, hiába nincs szükséged különösebben a pénzre, nem hagyhatod cserben a csapatodat. Ráadásul aki pénzt és hatalmat akar, az mindig motiváltabb, mint aki nem, így sokkal nagyobb esélye van a vezető szerepre. Ebből következik, hogy ha vezető akarsz lenni, ha változtatni akarsz a dolgok menetén, el kell hinned, hogy elég erősen vágysz a pénzre és a hatalomra. Már csak az a kérdés, hogyan hihetsz valamit elég erősen anélkül, hogy mély meggyőződéseddé válna, hogyan vágyhatsz elég erősen valamire anélkül, hogy valóban meg akarnád szerezni.

Szép lenne, ha el tudnád érni az egyensúlyi pontot, és tartósan ott tudnál maradni. Ha elég erős lenne a hatalmi és pénzvágyad képzete ahhoz, hogy motivált légy, jól szerepelj, és megválasszanak, de nem olyan erős, hogy ki is éld. Nem valószínű, hogy sikerül megmaradnod ezen a kényes ponton, de ha mégis, akkor azonnal élethazugságban, skizofrén helyzetben találod magad. Még nem jutottál a mélypontra, de már az alagsorban botorkálsz, úton a mélygarázs felé.

Ha azzal kampányolsz, amit tenni akarsz, nem választanak meg. Ha azzal kampányolsz, amivel megválasztanak, folyamatosan hazudni fogsz. Ha folyamatosan hazudsz, elveszíted a kapcsolatodat a valósággal. Ha nem vagy kapcsolatban a valósággal, egyetlen mércéd marad: amíg sikeres vagy, tudhatod, hogy ügyesebben hazudsz, mint a vetélytársaid. Hol van már a becsület, mi lett a tisztességes szándékkal? Mindkettő fölfalta önmagát.

Jó döntéseid is törvényszerűen rossz eredményhez vezetnek, így ha néha rossz döntést hozol, abból még rosszabb következmény adódik. Kiépül körülötted a hazugságok és visszaélések birodalma, amelyben rég nem a tisztesség jelenléte számít, hanem az, hogy a hiánya ne derüljön ki. A választó így is sejt valamit, időnként kibukkan a jéghegy csúcsa. A konkurencia fedi fel, mert azzal kampányol, hogy nálad minden tisztességtelen, bezzeg nála... Aki nem jól hazudik, azt nem választják meg.

Ha időnként tükörbe nézel, két dolog ugrik be: 1. tragikus, hogy mindig jót akartál, és abból lett ez a sok rossz; 2. ha a választónak csak a szélhámos elég jó, miért sír, hogy újra meg újra átverik? Cinikus lettél, elidegenedtél a társadalomtól. Ha elidegenedtél, és csak a többi pénzéhest tetted gazdaggá, akkor erkölcstelen ÉS hülye vagy. Ha már erkölcsös nem lehetsz, legalább hülye ne légy: szedd meg magad! Válj olyanná, amilyen a híred - így szól egy több száz éves demokrácia bölcsessége.* Tapasztalatból beszélnek, láttak néhány politikusgenerációt.

Ha véletlenül rád tör az őszinteségi roham, mit üzensz a választóknak? Talán ezt: olyan vezetőt keress, akinek az irányítása alatt szívesen dolgozol és adózol. Jólét ott van, ahol kevesen irányítanak, és ahol a szorgosan dolgozó társadalom hagyja magát vezetni. Szegénység pedig ott, ahol a társadalom szorgos munka helyett az irányítóktól várja a jólétet. Ne szárnyas csodaparipát, hanem nyomtató lovat válassz, és ne akard bekötni a száját**.

Most képzeld azt, hogy újra választó vagy, nem ittál a feledés vizéből, még emlékszel a magadnak küldött üzenetre.

*Angolul: Live up to your reputation.
** nyomtató ló = a szétteregetett gabonából a szemet kitaposó ló; közmondásban: Nyomtató lónak ne kösd be a száját.

Előző részek: http://verteslaszlo.blogspot.hu/2013/01/tengelyes-tukrozes-indul-1-resz.html
http://verteslaszlo.blogspot.hu/2013/01/tengelyes-tukrozes-2-resz.html

2013. január 17., csütörtök

Őstörténetek

A. A horda vadászai megpillantják a mamutot.
- Hajtsuk jobbra, a szakadék felé - kiáltja a főnök.
- Már elnézést, felőlünk vagy a mamut felől nézve jobbra? - kérdezi az ősfilozófus.
- Amerre a szakadék van.
- Ez így nem pontos. Arra gondolsz, hogy a "szakadéknak" nevezett hirtelen mélyülő tereptárgy optikai alapon vélt feltalálási helyének irányába?
- Jogos a kérdésed, vitassuk meg.

B. A horda vadászai megpillantják a következő mamutot. Nagyon örülnek, miután az előzőt elszalasztották.
- Hajtsuk felőlünk nézve jobbra, a szakadéknak nevezett hirtelen mélyülő tereptárgy optikai alapon vélt feltalálási helyének irányába - kiáltja hörögve a főnök, a mondat során kifogyva a szuszból.
- Szóval a szakadék felé? - kérdezi az egyik vadász.
- Ja.
- Oké. Miért nem ezzel kezdted?
- Nem tisztáztuk, hogy mit hajtsunk. Valójában "mamut"-nak nevezett hosszú szőrű, agyaras nagyemlőst akartál mondani? - szól közbe az ősfilozófus.
- Tudod mit? Maradj itt, és tisztázd. Mi inkább vadászunk.

C. Egy  hónappal később a horda vadászai megpillantják a harmadik mamutot. Az ősfilozófust ezúttal nem hozták magukkal. A főnök némán mutatja, mit tegyenek, a vadászok egy hang nélkül engedelmeskednek. Már tudják a dolgukat.
- Na, erre varrjon gombot Okoska - nevet kisvártatva a zsákmányt szeletelő főnök.
- Szerintem meg örüljön, ha kap a húsból.

A három történetben három különböző kommunikációs stratégia jelenik meg, háromféle eredménnyel. Hogyan befolyásolja a kommunikáció a cselekvést?

2013. január 16., szerda

Bill Gates helyében

... annyiért adnám az operációs rendszeremet, amennyiért egy sikerkönyvet szoktak. A Windows a fejlesztő munka nem tökéletes, de elég szép eredménye ahhoz, hogy legtöbbünk hajlandó legyen megvenni az alapváltozatot egy vastagabb bestseller áráért. A fejlettebb változatokat egy-egy minőségi magazin árának megfelelő felárral, cégeknek kétszeres szorzóval kínálnám, és mindenki elégedett lenne.

Nagyjából annyiszor több vásárlóval rendelkeznék, ahányszor olcsóbban árulnám a szoftvert. Ebből nem következik, hogy kifejezetten megérné nekem az olcsóság. Több vásárló többet reklamál és észrevételez, több emberrel foglalkozni többe kerül. Igaz, közvetlen letöltéssel sok költséget spórolnék meg, nem lenne szükségem paranoiás biztonsági megoldásokra, nem kellene szoftverrendőrséggel fenyegetnem az emberiséget, és a megfizethető frissítéseket (vékony bestseller áron) többen és gyakrabban vennék meg, mint ma, de így is csak nagyjából nullszaldóra számíthatnék a Microsoft főrészvényeseként. Nincs döntő pénzügyi érv az árcsökkentésre.

Ám ha nemrég ígéretet tettem, hogy jótékony célra adományozom hatalmas vagyonom felét, ez arra utal, hogy magam sem bízom az aktuális üzleti modell helyességében, és kerülőúton szeretnék nagyobb erkölcsi tőkét szerezni a Microsoft termékek árán háborgó emberiségtől. A nullszaldós megoldás előnye, hogy adakozás nélkül elérhetem ezt a célt. Amennyiben kitartok a jelenlegi konstrukció mellett, az utókor úgy emlékszik majd rám, hogy vagyonom felével bizonyítottam, nem is vagyok olyan rossz ember,  amilyennek egész életemben tartottak. Reális árképzéssel viszont elérhetem, hogy már életemben nagy újítóként, az emberiség jótevőjeként emlegessenek, aki megérdemli a vagyonát. Bill Gates helyében nem haboznék.

(A posztot Ubuntu Linux 12.04 alatt írtam.)

2013. január 15., kedd

Gondolkodás kontra tekintély

Descartes azért kérdőjelezett meg mindent a "gondolkodom, tehát vagyok" axiómán kívül, mert zavarta a vallási tekintélyre hivatkozás. Miért kéne bármit elhinnünk? Keresett egy fixnek vélt pontot, hogy megszabaduljon a tekintélyelvtől. Valójában ez a pont sem fix, de mivel praktikus feltételezéshez vezet, és mivel nincs nála fixebb, célszerű elfogadni. Descartes azonban maga sem látta egészen át, mint jelent a találmánya. Ad hoc érvelést alkotott, és nem vitte következetesen végig a gondolatot. Ha komolyan veszi saját magát, rájött volna, hogy nem tudjuk, csak érezzük, hisszük, hogy gondolkodunk. Hit nélkül nincs megismerés, a hit ilyen vagy olyan formája megkerülhetetlen. A tekintély szintén, ezért maradt napjainkig elsődleges szempont.

A tanár nem beszéli meg a diákkal a Descartes-alkut, hanem tekintélyelven rálőcsöli. A család szintén nem egyeztet a gyerekkel, hanem belekényszeríti a Descartes-feltételezések elfogadásába. Igaz, az egész életet meghatározó kisgyermekkorban ez elmagyarázhatatlan. Az iskolának sincs könnyű dolga, a gyerek olyan zsenge korban sajátít el meghatározó ismereteket, amikor még nem érti, eszik-e vagy isszák Descartes-ot. Az a gond, hogy később sem világosítják fel, így felnőttként teli lesz a feje megalapozatlan következtetésekkel, és azt hiszi, tud. Pedig rendszerezett gondolkodás helyett mindössze átvette a tekintélyelven ráerőltetett spekulációkat.

A tekintélyelv azt sugallja manapság, hogy a tudomány mindenható, mindent kiderít, mindent uralma alá hajt, és rajta kívül minden más sötétség, butaság, meghaladott nézet. A tudomány háttérbe szorította a vallást, hogy maga váljon vallássá, az egyházi tekintélyt száműző tekintéllyé.

A tekintélyelv azt sugallja, hogy csak az intézményes, papírral igazolt tudás számít, minden más átverés, kókler amatőrség. Ha beleszólok jogi vagy gazdasági ügyekbe, az első kérdés: milyen végzettség alapján? Milyen intézmény mely professzorainak tanítása alapján? Hogy mit mondok, az sokadrendű, nem figyelnek rá, nem értik, de nem is akarják érteni, hiszen nem számít. "Szakmai" kérdésekben csak azok illetékesek, akiknek papírjuk van róla. Hogy nem értenek a gyakorlathoz? Attól még ők adják a mérvet.

Kedves René, 380 év elteltével ideje, hogy a tekintélyelv helyett valóban a rendszerezett gondolkodás váljon irányadóvá.

2013. január 14., hétfő

Keréknyomás és gazdaság

Az emberiség döntő többsége nem alkotója vagy alkalmazója a "tudománynak", hanem a vívmányok gyakorlati felhasználója, és jól érzi magát ezen a szinten.

Tanultuk, hogy a gázok térfogata melegben nagyobb, hidegben kisebb. Ebből következik, hogy ha lemegy a hőmérséklet, akkor kisebb lesz a nyomás a kocsikerékben, utána kell fújni. Ha melegszik az idő, le kell belőle engedni. A gyakorlatban ez nem így működik, azt tapasztaljuk, hogy tavasszal nem kell leengedni a kereket, mert közben távozott belőle annyi levegő, hogy a nyomás nagyjából rendben lesz. Csak nagyjából, mert a négy kerék között kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. Nem tökéletes a tömítés, esetleg padkára hajtottunk, ütést kapott a felni, és a deformáció helyén szökik a levegő. Amennyiben tudományos eljárást szeretnénk követni, ismernünk kellene a spontán leeresztés ütemét, a tömítések minőségét, a szelep légzáró képességét, továbbá az aznap várható hőmérsékletet, adott időpontban, adott úton, meghatározott sebesség mellett. Ezeket az információkat sehogyan sem tudjuk begyűjteni, így aztán sokkal egyszerűbb megoldáshoz folyamodunk.

Megállunk a benzinkútnál, leparkolunk a pumpa mellett, kerekenként megnézzük, mit mutat a (rejtélyes mértékegységű) skála, és a tank közelében feltüntetett (mértékegység nélküli) értékre korrigáljuk, plusz/mínusz egy-két tized, érzés és hangulat szerint. Közben nem igazán töprengünk, mennyit módosít a napszak, az út és a sebesség a most beállított értéken. Azt sem fontolgatjuk, mennyit téved a nyomásmérő műszer. Használhatnánk saját kontrollműszert, de nem szoktunk. A tudományos megközelítés tízszer annyi lépést, számolást, erőfeszítést igényelne, mint a gyakorlati megoldás. Az igazán kényelmesek adnak egy  százast a benzinkutasnak, és ő megoldja a feladatot. A módszer azért működik, mert bízunk a kútkezelőben, bízunk a műszer gyártójában, tervezőjében, a katalógusértéket kiszámító ember szaktudásában. Ha azt tapasztalnánk, hogy méltatlanok a bizalomra, és a kerekünk rendszertelenül lapos, vagy kidurran a túlnyomástól, méltatlankodnánk, és saját kezelésbe vennénk a kérdést.

Erre kényszerülünk a gazdaságban. Elméletben rendelkezésre áll a módszer, amellyel a jóléttermelés és a kereskedelem stabilan működtethető, az infláció és a deficit kézben, a növekedés pedig magasan tartható. A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy ezek a tényezők rendszertelenül ingadoznak, az infláció és a deficit többnyire túlnyomásos, a növekedés meg kicsit puha vagy tök lapos. Egy idő múlva a növekedés átmegy defektbe, az infláció és a deficit pedig durranásközelbe kerül. Ekkor jönnek a megszorítások, pár évig a felnin autózunk, azután visszatér a korábbi felemás állapot. A klasszikus közgazdaságtan "szakértői" azt állítják, végig minden a tankönyv szerint történt, számukra végig minden világos volt, mindent meg tudnak magyarázni, így a probléma nem velük, hanem az elégedetlenek fejében van, akik saját kezelésbe vennék a gazdaság ügyeit. Csakhogy a gyakorlati anomáliák elől nem lehet az elméletbe menekülni, ködös szakzsargonnal elintézni, hogy semmi sem működik úgy, ahogy a tankönyv szerint kellene.

Bajban lennénk, ha kézi pumpával és barkácsműszerrel kellene a magunk által kikísérletezett nyomásértékeket beállítani, de ha rákényszerülnénk, meg tudnánk oldani. Pontosabban, meg tudnánk találni azokat az embereket, akik nem a tankönyvet fordítják ellenünk, hanem megoldják a gyakorlati feladatot. Ez történik most a gazdaságban.

2013. január 13., vasárnap

A Descartes-alku

Minden tanulás előfeltétele, hogy a diák Descartes-alkut kössön a tanárral. Az alku keretében munkafeltételezésként elfogadja, hogy:
1. úgy érzi, gondolkodik, ezért feltételezi, hogy van;
2. logikai úton arra következtet, hogy mások is vannak;
3. érzékszervi jelekből tudni véli, hogy van külső tárgyi valóság;
4. logikai úton arra következtet, hogy a tárgyi valóság közös;
5. feltételezi, hogy ez a valóság ésszerű együttműködés keretében viszonylag feltárható és kedvezően alakítható;
6. elfogadja, hogy minden csakis a spekulációk következetes rendszerén belül támasztható alá.

Ez az alku általában implicit módon köttetik meg, vagyis a diák nem kapja meg tételesen, nem olvassa el, nem érti meg, nem fogadja el, nem írja alá, hanem tekintély alapján, illetve részleges rávezetéssel a gyakorlatban belekényszerül. A természettudományokat ugyanis olyan életszakaszban kezdi tanulni, amikor a Descartes-alku számára még értelmezhetetlen, ezért elfogadása és aláírása egyszerű formaság lenne.

Nézzük meg, mi történne, ha a diák megértette volna, ám explicit módon elutasítaná a Descartes-alkut.

Tanár: Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja.
Diák: Nem bizonyítottuk, hogy "test" létezik, hogy mozoghat, és nem tudjuk, mi az egyenes vonalú egyenletes mozgás. Bizonyítsuk először ezeket.
Tanár: Látod ezt a testet?
Diák: Látom.
Tanár: Én is. Elfogadod, hogy létezik?
Diák: Mi van, ha közös illúzió?
Tanár: Az egész osztály illúziót lát?
Diák: Mi a bizonyíték, hogy nem?
Tanár: Meg is foghatod. Most már elhiszed?
Diák: Kétféle érzékszervi élményem is fűződik hozzá, de ez nem bizonyít semmit.
Tanár: És ha az összes érzékszerveddel észleled?
Diák: Nem valószínű, hogy hallani is fogom... Egyébként is, minden érzékszervem másképp érzékeli a testet, ezek szerint akár több tárgy is lehet egyben, vagy egy sem, nem tudhatom. Ahogy egy egész osztály, úgy akár az összes érzékszervem is állhat illúzió hatása alatt. A tárgyak létezése érzékszervi adatokkal legfeljebb részben alátámasztható, de nem bizonyítható.
Tanár: Ha hozzád vágom, elhiszed, hogy van?
Diák: Szóval erőszakkal akar meggyőzni, mert ésszel nem boldogul? Szép kis tanár az ilyen, adja vissza a diplomáját.
Tanár: Hozd ki az ellenőrződet, fiam.

A tanár így nem tud tanítani, a diák pedig nem tud tanulni. Descartes-alku nélkül semmire sem mennénk az iskolában, kénytelenek vagyunk hát megkötni, csak nem tudunk róla. Később aztán szilárd bizonyosságnak hiszünk egy sor spekulációt, lényegi különbséget feltételezünk a nem objektumokkal dolgozó spekulatív rendszerek és a "természettudományok" között, miközben a modelleket nem az objektumok szerepeltetése vagy hiánya, hanem a belső következetesség teszi elfogadhatóvá vagy elfogadhatatlanná. Mivel így vakok maradunk a lényegi megkülönböztető jegyekre, célszerű először explicitté tenni, azután minden ismeretünkön utólag átvezetni a megkötött Descartes-alkut.

2013. január 12., szombat

Érzem, hogy..., tehát?

Az előző részben megvizsgáltuk az ésszerű ember életét átszövő spekulációk szerepét és rendszerét, attól kezdve, hogy úgy érzem, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. Ha tizenkét évesen jönnénk a világra, talán ennyi lenne az összkép.

Csakhogy nulla évesen születünk, nulla érzékkel Descartes munkássága iránt, ezért a kifejtés kiegészítésre szorul. Hol elégedett, hol meg síró babaként megéljük a valóság elemi szintjét: érzem, hogy vagyok. Ez nem logikai következtetés, hanem élettapasztalat, biztosnak vélt tudás. Sok évvel később, öntudatra ébredve már képesek vagyunk elgondolkodni akár azon, hogy érzünk, akár azon, hogy gondolkodunk, de addigra már "biztosan" tudunk rengeteg érzelmi igazságot.

Ha megfogjuk a vasalót, és megéget, az fáj. Ha édesanyánk átölel, az jó. Az élmény sokkal intenzívebb, mint amit elméletben elérhetünk, mondjuk,  az x = 2+2 egyenlet vizsgálatával. Ha azt mondjuk, x=4, nem érzünk intenzív örömöt. Ha feltételezzük, hogy 7, az nem fáj. Az emberiség jó része azon a véleményen van, hogy felesleges okoskodni, mivel viszonylag kevés örömmel jár. Az élet teljességét, lényegét az érzelmeken keresztül élhetjük meg.

Ezzel egyetértek, de hozzáteszem, hogy az evésben is az étel, és nem a táplálkozásról folytatott elmélkedés a lényeg, ám tapasztalatból tudjuk, hogy szükséges és hasznos is szisztematikusan gondolkodni a táplálkozásról. Hasonló módon, az érzelmek megélése nem delegitimálja a velük kapcsolatban végzett agymunkát. Különösen igaz ez a kapcsolatból kapcsolatba pottyanó emberekre, akiknek nagyon fontos és hasznos is lenne néha szisztematikusan elgondolkodniuk az érzelmi életükön.

Gyermekként nincs más választásunk, mint sziklaszilárdan hinni az érzelmileg megélt tapasztalatokban. Ha a vasaló megégetett, hidegen hagy az elméleti lehetőség, hogy vasaló, meleg és fájdalom esetleg csak a fejemben létezik. Az iskolában azután vasaló intenzitású valóságélmények során át jutunk el odáig, hogy biztosra vesszük a tárgyi valóság létezését, a -1 létezését pedig hozzá képest bizonytalanabbnak. Még kétesebbnek tűnik a szép mint nem érzelmi, hanem esztétikai kategória létezése. Pedig ha belegondolunk, ez a biztos-bizonytalan szembeállítás ellentmond Descartes-nak és saját ismeretelméleti eszmefuttatásainknak.

A félreértés abból adódik, hogy érzelmi tapasztalataink az elvont gondolkodás előttről származnak, így ősiek, intenzívek, minden kétséget kizáróak, noha eredeti teljességükben soha többé nem átélhetők. A szemléltető fizikai kísérletek látszólag a régi érzelmi tapasztalatok szintjét reprodukálják, pedig dehogy! A vákuumcsőben nincs vákuum, a vasgolyó nem egyenletes sebességgel gurul a pályán, a meggyújtott magnéziumszalagból nem lesz maradéktalanul magnézium-oxid. Nagyvonalúan eltekintünk a szépséghibáktól, és azt képzeljük, a valóságot tapasztaljuk. Ha ésszerűen gondolkodunk, akkor ebből nem lesz különösebb félreértés. Az ésszerű ember együttműködik embertársaival, gyakorlati eredmények elérésére használja az eszét, és nem akarja kijátszani a fizikai kísérletet, mondjuk, az erkölcselmélettel szemben, mondván, hogy előbbi sziklaszilárd és egyedül létjogosult, míg utóbbi füst és káprázat csupán.

Ha valóban tudományos igénnyel közelítünk a természettudományokhoz, le kell szögeznünk mindjárt az elején, hogy a sziklaszilárdnak érzett gyermekkori valóságra ettől kezdve spekulációs rétegeket rakunk a hasznosság reményében, beindítva és elfogadva az Ésszerű Együttműködést Támogató Logikai Modult, más néven, a Descartes-modult. A feltételezett objektumok között ennek köszönhetően tehetünk absztrakt rendet, vizsgálhatunk és fedezhetünk fel összefüggéseket. Aki a Descartes-modult nem indítja be, nem fogadja el, az elakad az első fizika leckénél, és soha nem jut tovább -- ahogy a szoftverek többségét is csak a feltételeket elfogadva telepítheted, ha nem pipálsz, nem telepítesz. Ebből nagy szabású következmények adódnak, de térjünk vissza a témához.

Az ésszerű ember egyensúlyt keres értelem és érzelem között, tudva, hogy igazi örömöt érzelmi síkon szerezhet, ám az örömszerzés értelmi rendezettséggel optimalizálható. Ha valamelyiket hagyjuk eluralkodni a másik rovására, súlyosan csorbul emberségünk.

Az érzelmek világából az értelem felé vezető átjárót megérzésnek (intuíciónak) hívják. Segítségével megelőlegezünk olyan igazságokat, amelyek kezdetben (alaposan megfontolva) hamisnak tűnnének, ám az élet igazolja őket, és azt, hogy  helyesen cselekedtünk, amikor az eszünk helyett a szívünkre hallgattunk. Az erkölcs a bevált intuíciók kodifikált formája. Lemondunk bizonyos rövid távú előnyökről, ami ott helyben irracionálisnak tűnik, de később, a hosszú távú előnyök igazolják a döntést. Az intuíció nem tévedhetetlen, ám gyakorlással fejleszthető. Érdemes erről elolvasni Malcolm Gladwell Blink (Ösztönösen) című könyvét.

2013. január 11., péntek

Gondolkodom, tehát?

Itt az ideje felülvizsgálni a módszert. Évek óta spekulációt folytatok a blogomon, jó ez így? Mi lenne, ha bizonyító erejű posztokat tennék közzé, ha minden felvetésemet tételesen, önmagában bizonyítanám, és nem azzal próbálnám legitimálni, hogy következetes, átlátható és keresztül-kasul átjárható spekulációs hálót alkotok szudoku módra? Mekkora hátrányban vagyok a látszólag minden felvetést tételesen, önmagában bizonyító tudományhoz képest?

Rövid válaszom: mindenki minden gondolatmodellje spekulatív, senki soha semmit nem bizonyíthat tételesen és önmagában, bármely tétel egy következetes, átlátható és átjárható spekulációs háló részeként mutatható be legmagasabb szinten. Aki ennél bizonyítóbb erejűnek hiszi-állítja bármely meggyőződését, az becsapja magát, vagy bennünket szeretne becsapni. Dőlj hátra egy kicsit, és csak akkor olvass tovább, ha egy perc gondolkodás után még kételkedsz ebben. Ha intuitív úton beláttad, hogy így van, éld vidáman az életedet, ráérsz visszatérni a következő posztnál.

- - - (További szép napot, have a nice day, bonne journée, einen schönen Tag noch.)

Ezek szerint kételkedsz benne, hogy minden lehetséges állításunk szükségképpen spekulatív. Íme a rávezetés. Azt szoktuk mondani, a lét és a valóság végső "bizonyítéka" Descartes következtetésében rejlik: gondolkodom, tehát vagyok. Pontosabb lenne így: úgy tűnik, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. Ez spekuláció, egy kizárólag önmagamra érvényes(nek tűnő) következtetéssel. Minden más ennél bizonytalanabb. Honnan tudhatom, hogy te is vagy? Bizonyító erővel sehonnan. Rávezethetem magam a következő gondolatmenettel. Amikor magamban gondolkodom, az jelentősen más, mint amikor veled eszmét cserélek. Próbáltam magammal sakkozni, unalmas volt, minden ötletemet tudtam előre, nem volt váratlanságélményem. Amikor veled sakkozom, legfeljebb sejtem, mit léphetsz, de sokszor meglepsz. Veled eszmét cserélve szintén nagyobb a váratlanságélményem, mint magamban gondolkodva. Ebből arra következtetek, hogy nem csak én vagyok, hanem te is, sőt valószínűleg még többen létezünk.

- Egy purista itt közbeszólhat: ezzel mit bizonyítottál? Önmagában és tételesen semmit. Megalkottam két összefüggő munkafeltételezést, amellyekkel mintha rendezettebben tudnám kezelni a világomat, mint nélkülük.

Honnan sejthetem, hogy van tárgyi valóság? Onnan, hogy számomra és számodra is úgy tűnik, és ha megkérdezlek, hozzám hasonlóan neked is van tárgyi valóságélményed. Ezzel tételesen bizonyítottam volna bármit? Nem, csak tovább szőttem a spekulatív hálót.

Hogyan kezelhetem a valóságélményünk különbségeit? A klasszikus történetben több bölcs tapogat egy elefántot, egyikük szerint nagy rücskös test, másikuk szerint vékony bojtos végű bot, harmadikuk szerint hosszú, puha cső, negyedikük szerint kerek lebernyeg -- melyiküknek van igaza? A maga szempontjából mindegyiknek. Melyikük téved? Egyikük sem, legfeljebb nincs tisztában az összképpel. Amennyiben kizárólag tapintással tájékozódik, egy helyben marad, és csak magának hisz, akkor részadattal fog meghalni. Bizonyíthatja önmagában, tételesen a maga igazát a többiekkel szemben? Soha, semmilyen módon. Ellenben tovább építheti a praktikus spekulációk kártyavárát.

A fenti létspekulációkból úgy vélheti, hogy mivel létezik, sőt többen is léteznek, együttműködhetnek. Megkérdezi a többieket, pontosan milyen tapintási élményük van, kérdéseket tehet fel, részletesebb adatokra tehet szert. Sorban a többiek helyére állhat, ellenőrizheti tapintásélményeik hasonlóságát. Bizonyíték ez bármire? Nem, két tapintásélmény soha nem lesz azonos. A gyakorlatban azonban elég sok közös információ jelenik meg ahhoz, hogy az együttműködés átfogóbb modellt eredményezzen. Egy ponton arra juthatnak, hogy a többfelől tapintott valami nem több objektum, hanem egy entitás, amelyre valamennyiük tapintásadata egyszerre érvényes. Az entitásnak nevet adva ellenőrzésük alá vonják a mindannyiuk számára közös valóság egy területét. Elérhették volna ezt egyedül? Soha. Az eljárás során bizonyított bárki bármit tételesen? Nem. Hogyan született akkor az eredmény? Együttműködés, bizalom és ésszerűség alapján. E három nélkül nincs társadalom, társadalom nélkül pedig az embert más élőlényektől megkülönböztető tulajdonságok többsége sem érvényesül.

Mi van, ha puristánk ellenveti, hogy mivel az állítólagos elefánt részeit illetően nincs egyetértés, mindenki mást tapint, ezért a lényeg nem az egyező információkban, hanem az élmények sokféleségében rejlik? A maga szempontjából igaza van, a többiek szempontjából mintha kimaradna bizonyos gyakorlati előnyökből, amelyek az egyezőséget hangsúlyozó modellel érhetők el. Az együttműködő bölcsek közösen rájöttek, hogy rajtuk kívül létezik még egy elefántnak elnevezett entitás, a purista pedig csak annyit tud, hogy ő maga talán van, és hogy erre-arra tapogatva ezt-azt érez, továbbá milyen érdekes, hogy talán vannak mások, akik eltérő élményekről számolnak be. Varietas delectat.

Van-e döntő érv, amely egy puristát rábírhat arra, hogy a spekulációs kártyavár következő szintjére lépjen? Nincs. A hasznosság, az ésszerűség, az ismeretek optimalizálása nem döntő érv. Bármelyikkel szemben jogosan veti ellen, hogy nem bizonyít semmit.

Tegyük fel, unalmában vagy kísérletező kedvében mégis továbblép, munkafeltételezésként elfogadja, hogy a nagyrészt egyező tapintásélmények mögött objektumszerűségek állnak, amelyek valamilyen mechanizmussal össze vannak kötve, együtt mozognak, és a többiek szerint mintha egy entitásként viselkednének. Azt azonban vitatja, hogy létezne maga az entitás. Az izé teste-füle-farka-ormánya vagy összefügg, vagy nem, a látszólagos összefüggés akár illúzió is lehet, ezért döntő bizonyíték megérkezéséig olyan nincs, hogy ELEFÁNT. Mindössze némileg hasonlóan tapasztalt test, fül, farok és ormány létezik, kutatandó összefüggésekkel. Mi lehet a döntő bizonyíték? Semmi, soha, semmilyen formában. 

Két ütős (természetesen spekulatív) ellenérvelést tudok elképzelni, várom az olvasók további ötleteit. 1. Kedves purista, már több spekulatív lépést tettél meg a levegőben, és most állsz elő azzal, hogy vaslépcső nélkül egy tapodtat sem tovább? De hát eleve a saját spekulációdon lépkedve jutottál ide, csak úgy mehetsz tovább, ahogy jöttél, s ha ebben nem hiszel, le fogsz esni. Nem egy szintet esel, hanem ha következetes vagy, a földig zuhansz. 2. Kedves purista, ha úgy véled, hogy eddig vaslépcsőn jártál, és úgy kerültél ide, gondold át a modelledet, és vond le a konzekvenciákat. Rá fogsz jönni, hogy a "vaslépcsőd" spekuláció, amelyet egy szinttel folytatva akár ki is mondhatod, hogy az elefánt létét nem csak praktikus, hasznos és célszerű feltételezni, hanem az elefánt létező entitás. Ha ezt kimondod, közösségbe kerülsz velünk, feltárul előtted egy következő szint, egy új dimenzió. Nincs döntő bizonyíték, soha nem is lesz, egyedül rajtad áll, következetesen folytatod-e eddigi spekulációid sorát.

Ha következetes embernek tartod magad, logikus úgy döntened, hogy mivel nincs döntő bizonyítéka annak, hogy gondolkodsz, nem hiszed el, hogy vagy. Szintén következetes gondolkodás, hogy létezésedtől az elefántig elhiszed a spekulatív összefüggésekkel alátámasztott feltételezéseket. Következetlen akkor vagy, ha a kettő között, ad hoc ötlet alapján kiszállsz, mert nem kaptál olyan bizonyítékot, ami egyrészt nincs, másrészt addig egyetlen ponton sem igényelted.

Mivel önjáró emberi biológiád van, mindegy, mit hiszel és mit nem, végigjárod az ember számára szokásos utat. A mostaniakkal együtt eddig nagyjából százmilliárd ember élt a Földön. Ha azt mondod, millió közül csak egy olyan, mint te, akkor százezer embertársad helyzetén osztozol. Ha egymilliárd közül csak egy a te típusod, akkor még mindig száz sorstársad volt/van, ha meg az egész most élő emberiségből csak magadat tartod ilyen helyzetben lévőnek -- a klasszikus görög személyiségelmélet öt típust különböztet meg, a legkifinomultabb modell esetleg néhány százat, így ez már nagyon meredek munkafeltételezés --, akkor is tizennégy. A genetikai háttered meghatározza a személyiségtípusodat, a tested viszi előre az agyadat, bölcsőtől a sírig, és nem fogsz tovább élni attól, hogy az önreflexiód pár hosszal lemaradt.

Ahogy a nem létező döntő érv(ek) szállítása, úgy a purista álláspontváltozása sem rajtunk múlik. Az unalom, a kísérletező kedv, az élet végességének tapasztalata, vagy más misztikus tényező oda vezethet, hogy egy napon felébredve kijelenti: evidens, hogy van elefánt, valahol mindig is tudtam, éreztem ezt. Tekintve, hogy az elefánt létezéséből adódnak praktikus teendők, minél korábbi életszakaszban születik meg a felismerés, annál jobb, annál több időnk marad a feladatokra, és annál kevesebb ponton teszünk keresztbe a később irányadóvá váló szempontoknak.

Ha intelligens robotok lennénk, a boot szektor és a RAM vizsgálata után naponta be kellene töltenünk a spekulatív sorokból álló operációs rendszert, a fentiek sorrendjében: "úgy teszek, mintha gondolkodnék, tehát lennék; mintha mások is lennének; mintha lenne közös valóságunk; mintha érdemes lenne együttműködnünk; mintha az ésszerűség lenne ennek eszköze; tehát célszerű betölteni az ésszerű együttműködési modult; betöltés folyamatban, kérem, várjon; Jó reggelt, emberiség!"

Szerencsére nem így működünk, ezzel a megoldással ugyanis nem tudnánk elmenekülni a kardfogú tigris elől. A mi biológiai rendszerünk sokkal-sokkal gyorsabb. Álmunkból ébredve azonnal képesek vagyunk bizonyos dolgokra, például támadni vagy menekülni, stresszválaszt adni. Filozofálni nem tudunk azonnal, be kell töltenünk hozzá egy egész könyvtárnyi spekulatív állományt, amely a legtöbbünkben hiányos és/vagy formátumhibás, illetve téves check sum eredményt ad. Még rosszabb a helyzet, sokunkból hiányzik a check sum mechanizmus, ezért külön hibaüzenetet sem kapunk, és úgy kezelünk néhány töredék-összefüggést, mintha az lenne a teljes adatállomány. Így fordulhat elő, hogy vaslépcsőnek vélünk spekulatív megfontolásokat.

Az emberi biohardvert nagyjából az evolúció programozta, gyakorlati hasznosságra (túlélésre). Ami ezt szolgálja, örömérzetet ad, ami nem, az fáj. Felváltva elégedett és síró babaként indulunk, felnövekedésünk során végigjárjuk az öröm-fájdalom iskoláját, és megjegyezzük a tapasztalatokat. Bizonyos élmények/helyzetek örömteliként, mások fájdalmasként rögzülnek. Az örömöt keressük, a fájdalmat kerüljük, agyunk a helyzetek többségében reflexből dönt. A társas lét is belénk programozott, elfogadottnak lenni öröm, elutasítottnak lenni fáj. "Emberi léthelyzetünk" abból adódik, hogy az agy az evolúció későbbi szakaszában kialakult területe néha, utólag elmélázik a reflexeken, és hibaüzenetek sorát produkálja. Ezek nagy részét énvédő mechanizmusaink segítségével olvasatlanul töröljük, a maradékon meg el-elmerengünk. Ilyenkor frusztrál az ideáljaink és a gyakorlat közötti szakadék,  frusztrációnkat élménygenerálásba (művészet), spekulációba (tudomány) és a spekulációról szóló spekulálásba (filozófia) oldjuk. Ennél magasabb szintre emberi erővel nem jutunk, ám erősen szeretnénk. Nem tudjuk pontosan, miért, de mégis.

Hogyan, a spekulációk milyen összefüggő rendszerével emelkedhetünk feljebb? Leginkább erről szól ez a blog.

(A teljes képhez az érzelmek is hozzátartoznak, róluk a következő részben írok.)

2013. január 10., csütörtök

Evolúció és esélyegyenlőség

Az Élet titkán elmélkedve már beleakadtunk abba a furcsaságba, hogy miközben Darwin elméletéhez tartva magunkat TILOS célról beszélni, ellenben kötelező okról szólni (a hangyászsün orra nem a célból hosszú és keskeny, hogy könnyebben jusson hangyaebédhez, hanem azon okból, hogy az ettől eltérő egyedek éheztek, és fokozatosan a hosszú, keskeny orrúak váltak dominánssá), ehhez a distinkcióhoz a legilletékesebbek sem tartják magukat. Az ember születetten teleologikus (célban és értelemben gondolkodó) lény, továbbá implicit módon feltételezi, hogy a világegyetem minden ponton emberi tulajdonságokkal rendelkezik (antropomorf). Ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla -- és ellene sem sokat.

Hogy mennyire nem, az kiderül a National Geographic legfrissebb angol nyelvű számából, amelyből két ide vágó példát idézek. A 64. oldalon Jaroslav Flegr cseh evolúciós kutató nem kevesebbet állít, mint hogy a Toxoplasma gondii nevű élősködő, amely jellemzően macskában él és szaporodik, nem mindig terjed közvetlenül macskáról macskára, hanem e CÉLból patkányt vesz igénybe. Megfertőzi a patkány agyát, amely ettől kezdve kellemes illatúnak találja a macska vizeletét, és addig sertepertél körülötte, míg jó eséllyel felfalatja magát egy macskával, a CÉLból, hogy a "toxo" azt megfertőzze. Flegr úr onnan tudja, hogy maga is toxóval fertőzött, és ettől lassúak a reflexei, továbbá illatosnak találja a macska vizeletét. Ejnye-bejnye, Jaroslav, micsoda tudománytalan gondolkodás, de legalábbis micsoda tudománytalan nyelvhasználat ez! Szakkutató létére igazán tudhatná uraságod, hogy az evolúcióban nincs cél, csak ok. Mentségére szolgál, hogy Flegr úr korábban már javaslatot tett Darwin elméletének korrekciójára. Lehet, hogy az új modellben cél is lesz?

A lap 140-141. oldalán arról értesülünk, hogy az emberi testben élő baktériumok egyike, a Lactobacillus johnsonii a terhesség során felszaporodik a hüvelyben, talán a CÉLból, hogy a szülőcsatornán áthaladó babát felkészítse az anyatej megemésztésére. Ejnye-bejnye, kedves szerző, nem tetszik tudni, hogy Darwin szerint az evolúciónak nincs célja?

Lehet, hogy egy purista összevonja a szemöldökét ennyi tudománytalanságon. Én javaslom, nézzük el, hisz emberek vagyunk, következésképp emberként gondolkodunk, emberként fogalmazunk. Aki marslakó közöttünk, emelje fel mind a kilenc csápját.

Posztom lényegére térve, ezúttal bort prédikáltam, és vizet fogok inni. Az evolúció és az esélyegyenlőség összefüggései CÉL feltételezése nélkül is feldolgozhatók. Férfiak és nők eltérő munkát végeznek otthon és azon kívül is, ennek oka, hogy különböző a testalkatuk és az idegrendszerük. A különbség oka pedig az, hogy évmilliók óta a bizonyos fokú testi-lelki különbözőség a párválasztás fő szempontja, frissebb adataink szerint a genetikai hasonlóság ellenében! Az ember ösztönösen olyan párt keres, aki genetikailag közel áll hozzá, ám ezen belül viszonylag különbözik: a férfiak többsége viszonylag filigrán, de nagy mellű és gyér szőrzetű nőt keres, mert az annyira NEM férfi.  Erőteljes bajusz a legtöbb kultúrában kizárva. A nők többsége pedig viszonylag magas, erőteljes felépítésű, szögletes állú férfit keres, mert az annyira NEM nő. A nála gyengébb, alacsonyabb példányok kizárva!

Az évmilliók során kialakult egy szelekciósan jutalmazott heteró (különbözőségi) csomag, amelynek nem feltétlenül célja, de része, hogy a nő jobb kapcsolattartó, jobban tájékozódik otthonon belül, ügyesebben foglalkozik gyerekekkel, gyorsmemóriában tartja több tucat nőtárs összes gyermekének nevét, korát, születési körülményeit, egyszerre többfelé tud figyelni, és az édesebb ízeket (sütemény, csoki) kedveli. A férfi a heteró csomag okán erősebb, jobban boldogul otthonon kívül, ügyesebben vadászik, harcol, támad és védekezik, kevesebbet beszél, ám jobban szerel és konstruál, apró jelekről több tucat autómárkát felismer évjárat és paraméter variációkkal, valamint a keserűbb ízeket (sör) kedveli. A heteró csomag oka valószínűleg az, hogy egy funkcionálisan viszonylag különböző szülőpár nagyobb sikerrel nevelt utódokat a hagyományosan jellemző, kihívásokkal és veszélyekkel teli környezetben, így domináns párformává vált. Röviden, az esélyegyenlőség harcosai minden panaszukkal az illetékeshez, az evolúcióhoz fordulhatnak.

Hozzátehetjük, hogy a hagyományos környezet megváltozott, nincs benne annyi kihívás és életveszély, így a heteró csomag már nem kényszerűen, hanem opcionálisan jutalmazott. Az ember képes az önreflexióra, annak kimondására, hogy ami a nagyinak jó volt, nekem már nem jó. Nem biztos ugyanakkor, hogy képes ezt a gyakorlatban is érvényesíteni. A párválasztás sokkal inkább ösztönös, mint tudatos.

Az esélyegyenlőség szempontjainak (céljainak!), jobban megfelelne egy uni csomag, amelyben onnan lehet tudni, ki fiú, ki lány, hogy megkérdezzük, és ő megmondja. Akár el is döntheti, gyermek- vagy kamaszkorban, és a teste alkalmazkodik. Nehéz nem észrevenni, hogy sokak részéről ez ma a tudati elvárás. Megszűnt a heteró csomagot jutalmazó szelekciós nyomás, rövid idő alatt óriási sokféleség, látszólagos zűrzavar alakult ki. Evolúciós jelenség, hogy ha megszűnik a korábbi ok (nehéz életfeltételek), akkor megszűnhet a dominánssá vált okozat (heteró párcsomag). Ez hosszú folyamat, az átmeneti állapot pedig épp olyan lesz, amilyet látunk magunk körül. Az okhoz hasonlóan a megoldás is evolúciós lehet, az önfeláldozó aktivisták több generációban uni társsal szaporodva dominánsközelbe vihetik a maguk alternatíváját. Miért mondom, hogy önfeláldozók? Azért, mert humánetológiai ismereteink szerint szembe kellene menniük a biológiai késztetéseikkel, testi helyett tudati boldogságra törekedve, és ez szinte vallásosan önfeláldozó viselkedés lenne. (Nem ilyennek ismerem őket, lásd: nokert.hu .)

Az a férfi, aki ösztönösen filigrán, formás csípőjű, nagy mellű, bajusztalan nőkhöz vonzódik, valamint az a nő, aki ösztönösen erőteljes, szögletes állú, magas férfiakhoz vonzódik ÉS esélyegyenlőséget követel, az fogalmi ellentmondásba keveredett, fából kíván vaskarikát. El kell döntenie, hogy uni csomagot választ-e viszonylagos esélyegyelőséggel, vagy heteró csomagot viszonylag hagyományos szereposztással. A csomagok kis mértékben, puha kulturális elvárásokkal fúrhatók-faraghatók, de biológiai okból (a vonzó szögletes állat alakító hormon hagyományos férfiképességekre, a szexi csípő-mell kombinációt formáló hormon meg hagyományos női képességekre hajlamosít) nem keresztezhetők egymással.

2013. január 9., szerda

Tengelyes tükrözés 2. rész

Szimmetrikus etika a XX. századig csak elméletben létezett. Hogy magyaráznád meg egy jobbágynak, hogy akkor gondolkodik szimmetrikusan, ha földesúrnak képzeli magát, és úgy mér magának, ahogy most mér a földesúrnak? Ha a gondolat egyáltalán fölmerül, jogos az ellenvetés, hogy jobbágyból soha nem lesz földesúr, sem földesúrból jobbágy. A két élethelyzet között áthidalhatatlan szakadék tátong, így az etika esetleges szimmetriája/aszimmetriája a gyakorlatban vizsgálhatatlan és bizonyíthatatlan.

A polgári fejlődés jelentős fejlődést hozott, de felszíni különbségek tömege nehezítette az etika szimmetriapróbáját. Egy péklegény és egy hivatalnok teljesen más ruhában járt, máshol lakott, máshol töltötte a szabad idejét, máshol szórakozott, másról társalgott, máshol vásárolt, és ez elfedte a kettőjük közötti hasonlóságokat.

A XX. század közepétől Nyugaton szinte mindenki fogyasztó és popkultúrfan, bennünket az ezredfordulóra ért utol ez a fejlemény. Az internet kiegyenlítette az információs különbségeket is, így aztán szabadon tükrözhetünk oda-vissza annak jegyében, hogy lényegileg mind egyformák vagyunk, bármelyikünkből bárki lehet, képességei, szorgalma és  hozzáállása szerint. Ha ez a gyakorlatban is megvalósul, meritokráciának fogjuk hívni.

2. Vállalkozás. Képzeld azt, hogy munkavállalóból vállalkozóvá lettél, és egy volt vállalkozó az alkalmazottad. Irodagépeket szervizelsz, javítasz, festékkazettákat cserélsz. Pontosabban, amíg te intézed a beszerzést és a háttérügyeket, alkalmazottad végzi a terepmunkát.

Meg vagy róla győződve, hogy a hátad mögött átver, meglop, becsap, stikában lóg, furmányosan szabotálja az üzletmenetet. Folyamatosan rajta tartod a szemed, bekamerázod a műhelyt, de az ügyfelek irodáját nem tudod bekamerázni. Ki tudja, hány maszek festékkazettát ad el a tieid helyett, hány javítást végez saját zsebre egy kiszállás alatt, és mennyi benzint visz haza a saját kocsijába? Folyamatosan többet tankol, mint ami az útnyilvántartás alapján indokolt. Úgy is mondhatjuk, hogy a te vállalkozásodon belül vállalkozik, tiéd a költség, övé a profit. Keresnél helyette mást, de nem találsz. A többi jelentkező is mind ilyen. Mi lenne, ha jobban megfizetnéd? Attól csak megjönne az étvágya. Mi lenne, ha üzlettárssá tennéd? Nincs pénze, hónapról hónapra él, hogy tudna beszállni? Mélyen magadba nézve, nem is szívesen osztoznál a mégoly "gyér" profiton. Belenyugszol az áldatlan helyzetbe, de azért minden ismerős vállalkozónak elpanaszolod, hogy az ág is húz, folyamatosan veszteséges vagy, csak úgy sikerül csökkenteni a ráfizetést, hogy vasárnaponként zárva tartasz... Fura módon, a körülményekhez képest egész jól élsz, ám elégedetlen vagy a vállalkozással és az  alkalmazotta(i)ddal.

Értelemszerű, hogy az alkalmazott tényleg lop-csal-füllent. Sérti az igazságérzetét, hogy az évről évre "nyomorgó" főnök terepjáróval jár, míg ő hónapról hónapra "túlfizetett" dolgozóként egy tízéves járgánnyal. A képességeivel és hozzáállásával ellenben nem talál jobb munkahelyet. Folyamatosan panaszkodik, hogy kevés a pénz, nem lehet megélni. Közben úgy tesz, mintha dolgozna, a főnök meg úgy, mintha fizetné. Kettejük között zsák-a-foltját kapcsolat, destruktív szimbiózis alakult ki.

Most képzeld azt, hogy te vagy az az alkalmazott, akit eddig kerestél. Szorgalmasan dolgozol, nem vered át a főnököt, nem maszekolsz saját zsebre. Csakhogy ilyen körülmények között piszok keveset keresel, és ezt jelzed is. A válasz: ha nem tetszik, elmehetsz. El is indulsz, minden állásinterjún hangsúlyozod, hogy szorgalmas, becsületes dolgozó vagy, olyan munkáltatót keresel, ahol partnernek tekintenek. Hosszabb távon a vállalkozásba is szívesen beszállsz. Néhány hét kereséssel megtalálod azt a munkahelyet, ahol egy-két év múlva már résztulajdonos vagy, döntéseket hozol. Kényelmesen megélsz a jövedelmedből. Elégedett vagy, és elégedett alkalmazottakkal dolgozol.

Történetesen te döntesz az új dolgozók felvételéről. Választhatsz, hogy olyat keresel, aki kevéssel beéri, és kiügyeskedi magának a többit, vagy olyat, aki megkéri a munkája árát, és értéket ad a pénzedért. Ha jobban belegondolsz, csak azt kell eldöntened, hogy elégedetlen vagy elégedett szeretnél-e lenni.

2013. január 8., kedd

Tengelyes tükrözés indul 1. rész

A szimmetrikus etika és egységes mérce előnye, hogy jól tükrözhető. Ahogy nekem, úgy neked. Ahogy mérsz másoknak, úgy mérnek neked, illetve úgy méretsz. A gyakorlati alkalmazáshoz már csak némi empátiára van szükség.

1. Bankszakma. Képzeld azt, hogy te vagy a bankár, és két volt bankár az ügyfeled. Egyikük nálad tartja a pénzét, amit te nyomorúságos 0,1% látra szóló kamattal honorálsz. Másikuk megszorult, s te a nálad tartott pénzből "kisegíted" ... 44,1%-os THM-re, azaz nyersz 44%-ot, a kifizetett kamat 440-szeresét. Szemétségnek látszik, ugye? Lassan a testtel, ne kapkodjuk el a következtetést, vezessük végig empatikusan az aránytalannak tűnő helyzet kialakulását.

Képzeld el, hogy saját, kemény munkával szerzett egymilliódat fekteted egy bankvállalkozásba. (Nem tudod elképzelni? Akkor sajnos kiestél, felkészületlen vagy. Gyakorolj lélekben, és gyere vissza egy hónap múlva.) Remélem, sikerült elképzelned, hogy nem játékpénzt használsz, hanem mondjuk, egy évi kemény munkád megtakarítását teszed bele ebbe az üzletbe, és nem azért, hogy elveszítsd vagy eltékozold, hanem hogy jelentős hasznot érj el. Nagyobbat, mint ha más bankjába tennéd, hiszen ha nem így lenne, akkor nem kockáztatnál, hanem egyszerűen betennéd más bankjába. Te azonban profitorientált vagy, úgy véled, saját bankkal nagyobb hasznot érsz el, akkor is, ha etikusan viselkedsz.

Megjelenik nálad egy betétes, akinek etikus kamatot kínálsz, mondjuk, a várható éves infláció + 0.1% szinten. Ha az inflációs várakozás 5%, akkor ez 5,1% kamatot jelent. A betétes sokkal jobban jár, mint ha a párnacihában tartaná a pénzét. Te egyelőre csak abban lehetsz viszonylag biztos, hogy etikusan cselekszel.

Megjelenik egy hitelfelvevő, akinek továbbpasszolod a betétes pénzét, az egyszerűség kedvéért 1 év futamidőre és 10,2% kamatra. Ezzel elvben 100%-ot nyersz, de jó üzletet csináltál? Abszolúte nem. A betétes jövő héten kérheti a pénzét, ki kell adnod. Az adósod viszont nem jövő héten, hanem egy évig folyamatosan törleszt. Ha nem tudod kifizetni a betétest, csődbe mentél. Pénzhez kell jutnod, egy másik banktól, amelyik "nagyker. áron" kisegít, 7,65% kamatra.  Nyereséged ezzel 2,55%-ra olvadt. Levonod a tanulságot, hogy látra nem fizetsz többé 5,1%-ot, csak tartós lekötésre. Látra 1%-ot fizetsz, hogy ösztönözd a lekötést, de azért ne légy überhulladék. Sajnos hiába igyekszel, betétesed ezzel a nyomorú 1% kamattal már annak fog tartani. Etikusként indultál, kétes alak lettél, és még csak egy hete dolgozol a bankszakmában...

Mi van, ha bedől a hitel, az adós nem fizet? Kértél biztosítékot - ékszert, autót vagy ingatlant? Ha igen, annak értékbecslési és eladási költsége is van, levontad-e a fedezeti értékből? Rájössz, hogy 100% haszonkulccsal messze nem jársz jól. Betéteseid egyik fele 1%-ra, másik fele 5,1%-ra tartja nálad a pénzt, azaz átlagban 3,05% kamatot fizetsz. Ékszer- vagy ingatlanfedezet mellett hitelezhetsz 9,15%-ra, autó fedezettel (mi van, ha összetörik, ellopják?) 12,2% a minimumkamat, fedezet nélkül pedig (nagy a bedőlés veszélye) "határ a csillagos ég", praktikusan a jogszabályban meghatározott uzsorakamat. Ha ehhez hozzáadod az egyéb költségeket, kezelési és hitelbírálati díjat, az értékbecslést és egyebeket, a Tényleges Hiteldíj Mutató (THM) még magasabb lesz. Akármennyire reális is szerinted, adósod sokallni fogja. A szemétség lejtőjén nincs megállás.

Van székházad? Szükséges. Márványból, hogy hangsúlyozd az értékállóságot, azaz hogy nem fogsz csődbe menni. Ez a védjegyed, és sokba kerül. Magasan az átlagbér felett fizeted a dolgozóidat, hogy ne lopjanak meg (pl. hamis értékbecsléssel, fedezetlen hitelezéssel vagy mezei sikkasztással)? Ez is sokba kerül. Míg a kamatokat számítgattad, a befektetett pénzed észrevétlenül elfolyt ezekre a tételekre, és messze nem volt elég! Több évtizedes, sőt évszázados jelenlétre készülsz? Akkor fiókhálózatot kell építened, méregdrága informatikai rendszert kell telepítened, biztosítást és tartalékbiztosítást kell kötnöd, be kell lépned a bankszövetségbe, lobbiznod kell, de főként extraprofitot kell termelned, ami szűk esztendőkben lehetővé teszi a fennmaradásodat. Céltartalékot kell képezned, tőkemegfelelőségi mutatókat kell teljesítened. Globális válságban ki húz ki a csávából, ha nem a saját tartalékod? (Ne legyenek illúzióid, az állam, adófizetői pénzből, csak átmenetileg segít ki, ha jól lobbiztál.) A konkurencia miatt legfeljebb közepesen foghat a kamatceruzád, de meg kell tenned, amit megtehetsz, különben rövid életű leszel a bankvilágban. Megérti ezt a betétesed/adósod? Soha. Miközben etikus magatartásra törekszel, számíthatsz rá, hogy etikusnak fognak tartani? Kizárt. Akkor viszont mi a francnak görcsölsz ezen az etikai baromságon? Nálad a bank, nálad a pénz, addig üsd a vasat, amíg meleg. Ha nyomaszt a negatív imázsod, majd veszel magadnak megbecsülést, kilóra.

Nos, érted már, hogy lehet, hogy látra 0.1% kamatot kapsz, hitelt viszont 10-45% kamatra? Szemétség? Lehet, de kényszerítő üzleti logika áll mögötte, amivel nem szállhatsz szélmalomharcba, mert a harc végén nem lesz bank, és párnacihába teheted a pénzed, hitelt meg maszekban kapsz, kamatos uzsorakamatra. Megkérdezheted, ha ez így van, mitől működnek olcsóbban a német bankok. Attól, hogy kilencszer nagyobb a népesség, és nagyban olcsóbb bankolni. Erre megkérdezheted, miért nyúlnak le fele annyira a belga bankok, mint magyar társaik, holott hasonló a népesség. Az ok, hogy a belga átlagemberből kétszer könnyebben lesz konkurens bankár, mint belőled, és ez felére szűkíti a haszonszerzés mozgásterét.

A kényszerítő üzleti logikával működőképes üzleti alternatíva állítható szembe. Elvben létrehozható olyan közösségi bank, amely kedvezőbb, etikusabb feltételekkel működik, és még talpon is marad. Egy kisbefektetőkből álló alternatív bank számos előnnyel jár: 1. terjeszti a megtakarítás és befektetés kultúráját; 2. nyitottá teszi a bankvilágot, bármikor beszállhatsz; 3. aki panaszkodik rád, szintén bármikor beszállhat, csinálja jobban; 4. szimmetria alakul ki, úgy mérsz nekem, ahogy a pult túloldalán állva én mérnék neked, és ez hosszabb távon a bankszakma egészére visszahat; 5. a közvélemény hőbörgés helyett átgondolt, felelős álláspontot alakíthat ki.

Nem irreális vágyálmokról beszélünk, friss hír szerint a magyar kormány idén nyáron indítja az első közösségi bankot, amelyben befektető lehetsz. Ez persze csak bátorító-katalizáló adalék, a bankalapítás nem kormányzati, hanem középosztályi feladat. Nem kell nyárig várnod, akár holnap létrehozhatsz egy bankalapító közösséget.

2013. január 7., hétfő

Mire való a tudomány?

Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr - írja Petőfi, azt gondolom, mindannyiunk szerint helyesen. Az aktuális hatalom szemszögéből valamennyien egy-egy csepp víz vagyunk, mégsem érezzük, pláne nem tudatosítjuk az erőnket. Miért? Mert leszoktunk az ésszerű gondolkodásról, letiltottuk a felegyenesedett főemlős agyában még működő áramköröket, lezártuk az elmélet és a gyakorlat közötti átjárót, azután eldobtuk a kulcsot. Szerencse, hogy nem elérhetetlen távolságra.

Az ókori könyvvizsgálók (számvevők) jó ideig úgy tartották számon, melyik pásztor hány birkát legeltet, hogy tavasszal annyi kavicsot dobtak egy korsóba, ahány birka volt a nyájban, majd lezárták és lepecsételték az edényt. A legeltetés végén, számadáskor felbontották, és ellenőrizték, hogy minden kavicshoz tartozik-e birka. A szaporulatot jutalmazták, a hiányt büntették. Tudomány volt ez a javából! Népközeli, a gyakorlatot, békét, rendet és jólétet szolgáló, alkalmazott tudomány.

Képzeljük el, hogy az egyik pásztor reklamál: a tudomány túl elvont, nem képezi le a birkaság lényegét. Kisbárányhoz kis kavics, gyapjas birkához érdes, nyírt birkához sima kavics járjon, fekete bárányhoz meg, értelemszerűen, fekete. Tegyük fel, a számvevők eleget tesznek az igényének. Előáll egy másik pásztor, és felveti, hogy a kisbárány megnő, tehát csak olyan kaviccsal reprezentálható, amely szezon elején apró, a végére azonban eléri a többi kavics méretét. A számvevők fejvakarva azt válaszolják, hogy momentán ilyen kaviccsal nem rendelkeznek, ezért konvencióként célszerű elfogadni, hogy a kis kavics szezon elején barikát jelent, a közepén növendéket, a végén meg felnőtt állatot. Csakhogy a főszámvevő módszertani problémát jelez: ugyanaz a jel nem rendelkezhet időben változó jelentéssel. Haha! - nevet fel egy arra járó filozófus. Bolondok, hát nem veszitek észre, hogy a felnőtt állat sem ugyanaz a szezon közepén, mint az elején, és még kevésbé önazonos a végén? Egyetlen kavicsotok sem hordoz érvényes jelentést.

A társaság döbbenten leül gondolkozni. Kis idő múlva a pásztorok nevetni, a számvevők sírni kezdenek. Előbbiek annak örülnek, hogy a jövőben senki nem tudja majd számon tartani a birkákat, tehát kényük-kedvük szerint ügyeskedhetnek az állománnyal. Utóbbiak szintén ezt gondolják, és sírnak, mert felmerül bennük a feleslegesség, az elcsapatás réme. Oda a módszer, oda a tudomány, viszlát gyakorlat, béke, rend, jólét.

Ekkor feláll a főszámvevő, és így szól: "A filozófusnak részben igaza van, részben azonban téved, s az ő igazsága és tévedése közötti keskeny mezsgyén egyensúlyoz a gyakorlatias ember. Igaz, hogy minden változik, ezért nem jelölhető tökéletesen. Maga a jel (kavics, rovátka, szám, betű) is változik, reggel hűvös, délben meleg, idővel töredezik, kopik, fakul, tehát elvben szintén nem alkalmas a jelölésre. Továbbá mindegyikünk másképp látja, tapintja, szagolja a birkákat, így könnyen arra juthatunk, hogy szigorú értelemben véve egyetlen birka létezését vagy nem létezését sem állíthatjuk bizonyosan. Ad absurdum, még egy itt nem lévő birkáról sem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, hogy más ponton, más értelemben nem létezik, sem hogy sziklaszilárd jogunk lenne itt nem létét kifogásolni. Végső filozófiai fokon nincs 'birka', nincs 'mi', nincs 'itt', sem 'ott', nincs 'van', nincs 'nincs'. DE" - és itt felemeli a mutatóujját - "nekünk nem tökéletes bizonyossággal létezhető birkák tökéletes jelekkel végrehajtott kifogásolhatatlan leképezésére van szükségünk, hanem olyan elvonatkoztatásra, amit aztán haszonnal vissza tudunk fordítani a gyakorlatra. Ezért megelégszünk ésszerűen választott helyszínen ésszerű bizonyossággal létező birkák ésszerű jelölésével, ésszerű megbízóink felhatalmazása szerint kifogásolva a nyájbéli hiányt. Ha nem így járunk el, jövőre senki nem fogad számvevőt, azután pásztort sem, és virágzó társadalmunk káoszba süllyed. Éhezni fogunk, különösen a filozófus, aki nélkülünk éhen hal. Mindezt elkerülendő, az elmélet komor világából térjünk vissza a derűs gyakorlatba.

A kavicsok a korsóban egyszerű elméleti modellként eleget tesznek gyakorlati igényeinknek, ezért belenyugszunk a tökéletlenségükbe. Ha pásztoraink, számvevőink egyike, vagy akár a filozófus ennél jobb módszert tud, amely egyszerű, pontosabb, és az eddig bevált eredményt nyújtja, dolgozza ki, és álljon elő az alternatívájával. Aki szerint az eddigi eredmény nem helyes, és módszerünk továbbfejlesztésével helyesebbé tehető, szintén álljon elő. Addig azonban örüljünk, hogy ésszerű módszerrel együtt tudunk működni a gyakorlatban, s ezáltal mind jobban járunk, mint ha nem tudnánk együttműködni. Fogjuk fel úgy, hogy szellemi-gyakorlati partnerségben dolgozunk a jólétünkért. Mivel az eszünkkel élni akarunk, és nem visszaélni, javaslom, szavazzuk meg, hogy továbbra is egy-egy kavics jelöl egy-egy birkát a nyájban, és ha valaki az iménti bonyolításokkal hozakodik elő, ám alternatívát nem kínál, emlékeztessük rá, hogy ebbe a szellemi verembe már belepottyantunk egyszer, és örülünk, hogy az ésszerűségre és a gyakorlatra hivatkozva sikerült belőle kimásznunk. Egyetértetek?" Mi lett a szavazás eredménye? Biztosak lehetünk benne, hogy az ókori ember praktikusan, a fejlődést szolgáló módon döntött -- különben tökéletes megoldást keresve ma is a kavicsok felszínét és a birka gyapját matatnánk okos kütyük érintőképernyője helyett.

Elképesztő technikai fejlődés eredményeit élvezzük, egyelőre nagyjából olyan aránytalanul, amilyen aránytalan a köznép és az elit csoportok tudása, gyakorlati érdekérvényesítő képessége. Eddigi történelmünk során a hatalom annál volt, akinél a fegyver, az arany, a jelszó, a kód, a titkos papirusztekercs/záradék, a véd- és dacszövetség irányítása, vagy a PR- és propagandagépezet. Ma azé a hatalom, aki írni-olvasni, számolni, internetezni, önállóan gondolkodni tud, és célszerűen reagál mindarra, ami/aki ez ellen hat. Régen az a kevés derült ki, ami kiszivárgott. Ma az a kevés marad titokban, aminek a kiszivárgását sikerül elkerülni. A paradigmaváltás nem elsősorban a hatalom birtokosának személyében, hanem a hatalom természetében hozott változást. Régen a tudás kevesek tűzközeli hatalmát jelentette, ma potenciálisan mindenkiét, aki veszi a fáradtságot, és a saját józan esze közelében tartózkodik.

A 21. század jóléti társadalmában élve célszerű tudatosítanunk, hogy az elméletnek főszabályként célja, gyakorlati feladata van. A tudomány alkalmazásra, életre való. Az elméleti modelleket a gyakorlattal kizárólag az ésszerűség köti össze, az ésszerűtlenség, a szőrszálhasogatás és az önérdekű okoskodás pedig eltávolítja őket a gyakorlattól. Az elmélet mellékszabályként öncélúnak is látszhat, ezt a területet nevezzük alapkutatásnak -- olyan kutatásnak, amely egyszer majd, valamilyen módon, eleget tehet a főszabálynak, csak nem tudjuk, mikor és hogyan, ezért átmenetileg elnézzük látszólagos céltalanságát. Ez azonban nem érvényteleníti a főszabályt.

Ha megannyi vízcseppként megtanulunk ésszerűen, célszerűen, gyakorlatiasan gondolkodni, akkor kinyitjuk a cselekvés felé vezető átjárót, és ésszerűen együttműködő jóléti társadalmat hozunk létre. Hogy kerülünk hatalomra, hogyan jutunk fel a gályára? Sehogy. Az ésszerűen együttműködő jóléti társadalom hatalomgyakorlása nem gályáról, hanem együtt áramolva történik. Egy-egy vízcsepp, hullám formájában, átmenetileg kiemelkedik, amíg rálátást szerez és irányt ad, közben folyik tovább a többivel. Tudva és elfogadva, hogy a víz az úr.