2010. november 12., péntek

Gyurcsány-Viktor két jóbarát

A Fidesz alkotmánybarkácsoló elnöke két napja tette magát szalonképtelenné, az MSZP platformalapító volt elnöke pedig négy éve. Mindkettő abból él, hogy a másikat szidhatja. Szidlak téged, tehát vagyok - vallják dölyfösen kardcsörgetve, vélt legitimációjuk teljes tudatában. Vitéz László kontra Ördög c. közösségi műsor ez a javából, azzal a csavarral, hogy a választók fifty-fifty arányban látják ezen vagy azon az oldalon az ördögöt. Tévednek. Az ördög a részletekben rejlik: az adósságszolgálatunk, a GDP-nk, a deficitünk, az inflációnk, a tájékozott kritikai gondolkodás, az élhető demokrácia és egyéb közügyeink részleteiben.

Bill Bryson Made in America című remekművében olvastam épp, hogy a II. világháborút Roosevelt amerikai elnök sokáig találóan csak "Tyrants' War" (zsarnokok háborúja) néven emlegette. A százmillió áldozatot követelő globális pusztítást nem szokták összekeverni az utána indított, újjáépítésről szóló Marshall-tervvel - nálunk azonban sikerült. Magyarország egy új Marshall-terv reményében indult neki a rendszerváltásnak, majd lassanként belesodródott a zsarnokok háborújába. Egymás családfájának verbális nyűvése helyett ideje lenne a józan gondolkodásnak, a közéleti együttműködésnek.

2010. november 11., csütörtök

Dead Government, Walking

2010. november 10-én a Fidesz áterőszakolta az Alkotmánybíróság jogköreit megnyirbáló törvényt a parlamentben, és ezzel megpecsételte a sorsát. A koporsó kész, csak az a kérdés, mikor fekszik bele a kormány, illetve önként belefekszik-e. Jöhetnének hosszas magyarázatok a jobboldalról, hogy szükséghelyzet van, meg hogy a cél szentesít. A cél nem szentesít minden eszközt. Magyarázatok sem jönnek (http://index.hu/belfold/2010/11/11/solyom_alkotmany_salamon/), a mérsékelt jobboldal annyival nagyobb híve a demokráciának és a jogállamiságnak, mint a balközép és liberális irányzatok, hogy egyáltalán nem igyekszik fehéríteni a feketét, mint tették utóbbiak az öszödi beszéd nyomán, első reflexből.

Járkálhat még a halálraítélt, de ebből a zsákutcából nincs visszatérés. Minél hosszabban dacol a kormány a demokratikus igazságérzettel, annál elemibb erővel söpri majd el a baloldal. Orbán maga választotta az öszödi utat, amely a történelem főutcájáról egyenesen a süllyesztőbe vezet. A választóknak mindez sokba kerül majd. A demokrácia nem a legolcsóbb, nem a leggyorsabb, többnyire nem a legrövidebb úton jár. A demokratikus fair play és az intézkedések fenntarthatósága mégis fontosabb, mint hogy minden közéleti óhajunkat egyezkedés nélkül tudjuk lenyomni a boldogítani tervezett választók torkán.

2010. november 8., hétfő

A világ legnépszerűbb nyugdíjtrükkje

Az MSZP kezében félelmetes arzenál összpontosul, gazdasági holdudvartól médiaháttérig. A legütősebb fegyver azonban a bizánci kampánytechnika. Minden választás előtt feldobnak egy nyugdíjígéretet, amelyre nincs ugyan fedezet, sőt a többi pártban fedezet esetén se lenne rá szándék, de amely elég jól hangzik ahhoz, hogy hivatkozási alappá legyen. Ha ők győznek, akár hitelfelvétellel, az ország eladósítása árán is teljesítik, és arról koldulunk. Ha nem ők győznek, a következő évek arról szólnak, hogy a kormány "ellopta" a beígért nyugdíjat.

Ez sok szavazatot ér. 1998-ban az MSZP a választások előtt hozta meg a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényt. Ez arról szólt, hogy kiveszik a nyugdíjalapból a befizetések mintegy harmadát, és magánpénztárakba irányítják át. Igaz, nem lesz miből kifizetni a nyugdíjakat, és vagy deficit vagy adósság lesz a vége - ám ha nem ők győznek, akkor nem lesz hosszú a győztes öröme. Ügyesen beletolták a következő kormány képébe a fekáliát. A Fidesz úgy döntött, hogy nem az első évben, hanem négy év alatt teljesíti az MSZP által beígért nyugdíjemelést, és csendben nem tesz semmit a magánnyugdíjpénztárakkal. Mindkettő hiba volt.

A következő négy év arról szólt, hogy az MSZP szerint a Fidesz "ellopta" a nyugdíjemelést. A magánnyugdíjpénztárak hatalmas deficithez vezettek a nyugdíjrendszerben. Az MSZP dörzsölte a tenyerét. A 2002-es választás nem a kormány teljesítményére, hanem az MSZP újabb nyugdíjígéreteire összpontosított, átütő sikerrel.

2002 után meg is valósult a nyugdíjemelés, bankhitelből. Az ország csődközelbe került. Medgyessy-t erre hivatkozva puccsolta meg Gyurcsány - ám az öszödi beszéd tanúsága szerint nem változtatott az előd politikáján. 2006-ig kihúzták gazdasági fedezet nélküli osztogatással, hogy a következő választást is megnyerjék. A kampány központi része volt, hogy dübörög a gazdaság, tehát futja az ígéretek teljesítésére. A biztonság kedvéért 2006 tavaszán nem tették közzé a gazdasági adatokat. Öszödön aztán kiderült, hogy a gazdaság haldoklik, az ország még mindig csődközelben van. Gyurcsány lemondás helyett reformokat ígért - mint Medgyessy megpuccsolásakor is.

A Fidesz óriási tiltakozóhullámot indított el, amelyet a rendőrség nyilvánvaló felső utasításra többször is szétvert. 2009-ben szükségkormány lépett hivatalba, de nem az ellenzék által kért szakértői összetételben, hanem az MSZP kinevezettjeiből. Bajnai Gordon Gyurcsány egyik régi kapcsolata és fegyvertársa. Ez a kormány már nyílt megszorításokat vezetett be, hogy a 2010-es választások előtt az MSZP ismét nyugdíjemelést ígérhessen.

Mivel kis meglepetésre a Fidesz győzött, az MSZP most azzal kampányol, hogy "ellopták" a nyugdíjemelést, "lenyúlják" a magánnyugdíjpénztárakat. Ötödszörre adják elő ugyanazt a trükköt, és a választók ötödszörre is kajálják. Le a kalappal az MSZP stratégái előtt. Ez világrekord.

2010. november 7., vasárnap

Nyugdíjügyi fabula

Hatökör és a forró krumpli

A magánnyugdíjpénztárak állami nyugdíjpénzből gründolásával Jupiter 1998 elején sütötte meg nekünk a forró krumplit, alapos megfontolásból. A választásokat ugyanis alapszabályként Ő szokta nyerni, ám ha ezúttal mégsem - gondolta -, hivatkozási alapnak jól jöhet még egy héjában sült burgonya. Lőn: néhány hónap múlva stafétaként a meglepetésre győztes Hatökör kezébe is nyomta.

Hatökör nagy ívben elhajította a krumplit, abból kiindulva, hogy az erősebb kutya mindenét oda rakja, ahová neki tetszik. Ám a forró krumpli nem veszett el, nem múlt el, nem is hűlt ki. 2002-ben a hitben passzolta vissza Jupiternek, hogy a felhevült burgonya visszafelé is hivatkozási alap lehet. Nem lett hivatkozási alap, mert nem lehetett. Quod licet Iovi, non licet bovi*. Hatökör echte hungaricum, latin közmondás neki nyet.

Jupiter vidáman elvolt nyolc évig a maga sütötte krumplival, esze ágában sem volt megenni vagy hűteni. Eljött 2010, Hatökör átmenetileg ismét letaszította trónjáról Jupitert. A nagy hatalmú főisten újra a kezébe nyomta a forró krumplit, nehogy elbízza magát.

Hatökör rájött, hogy a krumpli egyre csak hevül, 2013-ban elkerülhetetlenül a képébe robban, és akármilyen erős kutya, ettől bizony csevapcsicsa lesz a micsodájából. Gyorsan kinevezett egy forrókrumpli-védelmi biztost. Most épp azt bizonygatja, hogy a krumpli tényleg forró, de ha kollektíven markoljuk, még elviselhető hőmérsékletre hűthető. A nép lázad, Jupiter a protestálók élén skandálja, hogy a krumpliról egyedül Hatökör tehet, ellene viszont jogállamilag semmit. Ez így volt és van kitalálva.

Hatökör gondolkodóba esett: most szelíd galamb, okos kígyó, vagy alaphajlama szerint erős kutya akarjon-e lenni. Jupiter trónról álmodik, vihog a szakállába, a krumpli meg egyre csak melegszik. Mi, választók dönthetünk, hogy Jupiternek, Hatökörnek vagy saját magunknak drukkolunk. Az utóbbi tűnik a legbölcsebbnek, hiszen a végén vagy megesszük a sült krumplit, vagy ledugódik a torkunkon.


*Amit szabad Jupiternek, nem szabad azt az ökörnek.

2010. november 5., péntek

Választói tiltakozás

Alkotmánybíróság-ügyi felháborodásomban az alábbit küldtem a Fidesz központi címére, ahonnan visszapattant, "Disk quota exceeded" üzenettel. Sebaj, beküldtem a demokraciakozpont@fidesz.hu címre is. Valószínűleg nem vagyok egyetlen fecske, különben nem telt volna be a központi postafiók. (Részletesebb anyag: http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/11/03/276_osszeall_a_kep)

"Kedves fideszesek!

A polgári értékek nevében tiltakozom az Alkotmánybírósággal való barkácsolás ellen.

Közömbösnek tűnhet a téma a választók szemében, de olyan ziccert ad az ellenzéknek, hogy nincs az a valós teljesítmény, ami 3,5 év múlva megmentheti a kormányt a bukástól. Már az AB jogköreinek csorbítására vonatkozó javaslat puszta felvetése felér 10 öngóllal. Ha tényleg elfogadják ezt a demokráciát megcsúfoló, öszödi útra vezető törvényt, az 20 öngól. Az ellenzék azonban 150 gólt is gyárthat belőle, elég minden héten bevágnia a hálóba. Ehhez képest egy sikeres nyugdíjreform, mondjuk, 2 gól, egy nagyszerű egészségügyi átalakítás maximum 3. A mérkőzés eredménye, a következő választás kimenetele előre megjósolható.

Az AB-t korlátozó törvény áterőszakolásával Orbán Viktor mór vezérré degradálja magát: ha nem teszi a kötelességét, legkésőbb 4 év múlva kirúgják; ha teszi, akkor 4 év múlva elmehet.

Gondolkodjatok el rajta, mit ér röpke 4 évre nagy költséggel hatalomra jutni, ha utána minden visszájára fordul, Orbán Viktor a történelem zsákutcájába kerül, a mérsékelt konzervatív oldal meg két-három ciklusra szalon- és kormányképtelen lesz. Magyarország és a közösségben gondolkodó polgárok ennél többet, fair play-t, demokratikusan is működő megoldásokat érdemelnek.

Rátermett döntést kívánva, üdvözlettel:
Vértes László, eddig és most még Fidesz-szavazó"

2010. november 3., szerda

Önellátás kontra jólét

Azért nem tudunk öngondoskodni, mert nincs jólét - írtam az előző bejegyzésben (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/mennyibe-kerulne-valodi-ongondoskodas.html). Azért nincs jólét, mert termelés helyett körbeszolgáltatunk, tettem hozzá. A téma önálló kifejtést igényel.

Ha én megvakarom a hátadat, te meg az enyémet, akkor a hátvakarási ágazatban önállátóak leszünk. Mindegy, hogy pénzben, babban vagy természetben számítjuk az ellenértéket. Soha nem létezett teljesen önellátó gazdaság, mert elkerülhetetlenül szükség van külső termékekre (sóra, aranyra, fűszerre, olajra, műszaki cikkekre, stb.). Magyarország azonban szélsőségesen külvilágfüggő, hiszen a műszaki termékek döntő többségét nem gyártjuk, sőt még azt sem tudtuk elérni, hogy a nálunk termő élelmiszerek jó részét ne távoli országokból hozzák be a kereskedők.

Az importtermékekért valamivel fizetnünk kell. Jelenleg alacsony bérezésű bedolgozással fizetünk értük, azaz más országok vállalkozásai számára végzünk kis értékű munkát, majd a létfenntartásra is alig elég fizetést nagy értékű árukra cseréljük. Képletesen szólva babszemmel tudunk fizetni az aranyrudakért, és nehezményezzük, hogy folyton kevés a babunk.

A GDP mérése nagyon egyszerű módszertannal történik: összeadják a gazdaság valamennyi szereplőjének bruttó forgalmát. A GDP olyan gazdaságok állapotát jelzi jól, amelyek nagy értékű árukat termelnek (acélt, autót, mobiltelefont, gumiabroncsot, stb.), és jelentős külső szolgáltatást végeznek. A magyar gazdaságról nem a GDP, hanem a hozzáadott érték ad jó tájékoztatást. Ha kevés értéket adunk hozzá az értéklánchoz, akkor rosszul élünk. Jelenleg ez a helyzet.

Az lenne a feladat, hogy nagyobb hozzáadott értéket állítsunk elő. Ezt többféleképpen tehetjük: a. saját gyártású termékeket fejlesztünk; b. máshol gyártatjuk a saját fejlesztésű terméket, és hazahozzuk a profitot; c. az élelmiszereket magunk dolgozzuk fel, és minőségi kategóriában exportáljuk; d. idegenforgalmi szolgáltatásokkal szerzünk külső bevételt; e. különleges szolgáltatásokkal rétegpiacok főszereplői leszünk.

Ami Dániának a Lego, Svédországnak a Gripen, Finnországnak a Nokia, az nekünk a bűvös kocka és a Gömböc. Miénk a zsenialitás, övék a forgalom. Nagy-Britannia és Svájc pénzügyi központ, az USA csúcstechnológiai licenceket exportál, Franciaország és Olaszország élelmiszeripari fogalom több ezer minőségi márkával. Nekünk néhány emblematikus terméken (libamáj, Tokaji, Bikavér, Túró Rudi) kívül csak tömegcikkeink vannak a futottak még kategóriában. Ausztria sípályáin rend, tisztaság és vendégszeretet uralkodik, Szlovénia minőségi háztartási gépeket gyárt, Csehország win-win alapon gyártja a Skodát, Szlovákia faanyaggal és sípályákkal rendelkezik, Románia ezeken kívül még rengeteg nyersanyaggal is. Nekünk a gyógyvizeinkből és bioélelmiszerekből kéne jólétet teremtenünk.

Sopron remekül él a fogászatból, Hévíz a fürdőjéből, Szentendre a szépségéből. Ezeket a szolgáltatási-gyógyászati-idegenforgalmi modelleket kellene országossá tennünk.

2010. november 1., hétfő

Mibe kerülne a valódi öngondoskodás?

2006-ban a bruttó fizetések 26%-a ment el nyugdíjra, 2009-ben már 33%-a. Idén a nyugdíjalap hiánya 700 milliárd, ebből 350 milliárd a magánpénztárakba irányított befizetés. A nyugdíjrendszer válságban van. Első pillantásra alkotmányellenesnek tűnhet, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakat átmenetileg visszaolvasztja az állami rendszerbe. Második pillantásra alkotmányellenes, hogy 1998 elejétől a pénztárat választók havi 8%-os befizetései egyéni számlán halmozódnak, a pénztárat nem választók pénzét pedig egyszerűen elköltötte az állam. Eredetileg alighanem egyéni számlákat akartak létrehozni az állami rendszeren belül az államnál maradók számára, de hamar kiderült, hogy fogy a pénz, a nyugdíjak kifizetéséhez is hitelt kell felvenni. Úgy alakult, hogy egyesek befizetései magánszámlán halmozódtak, kettesek befizetései pedig felszívódtak. Ez bizony hátrányos megkülönböztetés, aligha állná ki az alkotmányossági próbát. A nyugdíjrendszer 12 éve mulasztásos alkotmánysértésben működik.

Most mégis arról lehet hallani, hogy a kormány magánnyugdíjpénztári módosításait fenyegeti az alkotmánybírósági elmeszelés. Alighanem rosszul tették fel a kérdést (nem mindegy, hogy a Tóra olvasása közben lehet-e dohányozni vagy dohányzás közben Tórát olvasni). A kérdés helyesen: hogyan szüntethető meg a magánnyugdíjpénztárak létrehozása nyomán kialakult diszkrimináció plusz mulasztásos alkotmánysértés úgy, hogy közben se a nyugdíjrendszer, se az államháztartás ne dőljön be? Mielőtt a címbeli kérdésre választ adnék, ezt vizsgálom meg.

Az egyik megoldás az állami rendszeren belüli magánszámlák létrehozása azok részére, akiknek elköltötték a pénzét. A magánpénztárak átlaghozamát alapul véve ki-ki kap egy virtuális egyenleget, amely mögé a gazdaság és a költségvetés egészségesebb pillanatában valódi fedezetet is biztosítanak. Néhány év távlatában megfontolható ez az alternatíva, de idén fedezetlen kötelezettségként nem csökkentené, hanem éppen növelné az államháztartás hiányát. A gazdasági kényszerhatásokat figyelembe véve 2012. január 1-től jöhet szóba.

A másik megoldás a magánpénztárak teljes visszaállamosítása, azaz visszaolvasztása. Ez idénre megoldja a hiányproblémát, de hátramozdítja a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételét. A hosszú távú cél ugyanis, hogy valóban legyenek egyéni számlák valódi ingatlan-, részvény- és kötvényfedezettel.
A magánnyugdíjpénztári befizetésekről frissen hozott törvény az előző kettő kivárós ötvözete. A magánpénztári befizetések átirányítása teljesíthetővé teszi az idei hiánycélt, és időt ad, hogy kidolgozzák a hosszú távú megoldást. Hátránya, hogy bizonytalanságot és kiterjedt támadási felületet teremt. Nagyon megnehezíti a kormányzati kommunikációt, hogy a lakosság nem elvesztette a fonalat az ügyben, hanem még meg sem találta, és hogy nyugdíjügyekben a többség eddig sosem hitt a Fidesznek.

Javaslatom a diszkriminatív helyzet, a mulasztásos alkotmánysértés nyílt feltárása, kivárás helyett azonnali ígéret, hogy 2012. január 1-től a magánpénztári tagok hozammal együtt visszakapják a pénzük feletti rendelkezést, továbbá hogy az eddig sehová sem belépettek az állami nyugdíjrendszeren belüli magánszámlán kapják meg az átlagos magánhozammal megegyező egyenlegüket. Végül is a ’98 utáni kormányok mindegyikének sodródása és nyugdíjügyi koncepciótlansága vezetett a mai helyzethez. Úgy helyes, hogy az állam vállalja a mulasztás következményeit, azaz a pénztárt nem választók egyéni számláinak feltöltését.

Utóbbi komoly előrelépés lenne egy fenntartható nyugdíjrendszer felé; szükséges, de nem elégséges feltétel. Csak tűzoltásra jó. A valódi öngondoskodás többet kíván. A nyugat-európai nyugdíjjárulék-modellben egy részt fizet a munkavállaló, két részt pedig a munkáltató. A tavalyi 33%-os nyugdíjköltség 11%-kal terhelte volna a munkavállalókat. Idén tovább emelkedik a kiadás. A munkavállalók által jelenleg fizetett összesen 9,5%-os nyugdíjjárulék akkor sem fedezné a folyó havi nyugdíjak harmadát, ha a pénz 40%-a nem kerülne diszkriminatív körülmények között a magánnyugdíjpénztárakba. A havonta esedékes nyugdíjak fedezéséhez nagyjából 12% nyugdíjjárulékot kéne idén az állami alapba befizetnünk. Aztán 15%-ot, majd 20-at, hacsak át nem alakítjuk a nyugdíjrendszert.

Amikor a magánnyugdíjpénztárakat 1998-ban létrehozták, mind a szakemberek, mind a politikusok azt gondolták, hogy hamarosan ugrásszerűen javul majd az életszínvonal, és így elviselhető lesz az a plusz befizetés, ami fokozatosan lehetővé teszi az állami nyugdíj létminimumra csökkentését, és hogy ki-ki tőkefedezeti alapon, a befizetései arányában kapjon kiegészítő állami vagy magánnyugdíjat. Az volt a feltételezés, hogy a magánnyugdíjpénztárak ingatlanba és termelő vállalkozások részvényeibe/kötvényeibe fektetik a befizetéseket, ezzel is pörgetve a gazdaságot.

Ma már látjuk, hogy a magánpénztárak államkötvényeket vásároltak, mert az a biztos. A haszon nagy részét lenyúlták, mert a gyengén ellenőrzött alapkezelők már csak ilyenek. Közben az életszínvonal nem javult ugrásszerűen, a magyarok döntéshozó része a rendszerváltás óta gyakorlatilag lemondott a nemzetgazdaságról, a többiek meg kiszorultak belőle, vagy sosem voltak benne. Valódi termelés helyett körbeszolgáltatunk (én lecserélem az olajat a kocsidban, felszerelem a radiátorod, te meg levágod a hajam, kitakarítasz nálam, betömöd a fogam). Ha tízezer forintot egy éven belül százszor adunk át egymásnak, akkor a klasszikus képlet szerint egymillió forint GDP-t állítunk elő. A valóságban viszont egyetlen tízezres kering. A GDP-adatok ilyen gazdasági berendezkedés esetén nem irányadóak, mivel nem erre, hanem az ipari termelésből, illetve a külső forrásból származó bevételek mérésére találták ki őket. Másképpen szólva, hiába nőnek a GDP-mutatóink, ha elenyésző a valódi termelés és a külső bevétel. A fenti tevékenységek kellékei közül egyedül a radiátort gyártjuk, meg az autók tizedét; előbbit vegetatív haszonnal, utóbbit meg nem saját haszonra. Nem csoda, hogy nincs jólét.

A jóléti államok kivétel nélkül ipari országok. Manapság kihelyezik a termelést, ám hazaviszik a profitot. Magyarország nem termel, de nem is termeltet más országban, csak várja, hogy egyszer beköszöntsön a jólét. Segítsd a piacot, s a piac majd megsegít téged - hajtogatták a mi szempontunkból tévesen gazdaságirányítóink. A piac ugyanis mindig az erősebbek, a versenyképesebbek malmára hajtja a vizet. Ha így folytatjuk, sokáig várhatunk a sült galambra.

Ez nagyon hátrányosan érinti többek között az öngondoskodást. Óriási a feszültség a pályakezdők jövedelmi elvárásai és a valós lehetőségek között. A fiatalok igényei olyanok, hogy nagyjából félmillió nettóért már szívesen dolgoznának. Ehhez képest nettó 80-120 ezerre számíthatnak. 80 ezer alig több a létminimumnál, de 120 ezerből sem lehet családot alapítani, lakást fenntartani (venni meg abszurd elgondolás). A munkában töltött évek során a nagy tömegek bére sosem emelkedik olyan magasságba, ahol már jól éreznék magukat, és elfogná őket az idősebbekkel való szolidaritás érzése. Pedig a nyugdíjasokat egyelőre teljes mértékben, aztán hosszú távon a létminimum erejéig azoknak kéne eltartaniuk, akik éppen dolgoznak. A nyugdíjasok egyre többen lesznek, a dolgozók egyre kevesebben. A nyugdíjjárulék reális szintre emelése irreálisnak tűnik. Csapdába kerültünk.

Ha hosszabb távon minden állami nyugdíj a létminimumra csökken, akkor annak harmada a mostani szinten, mondjuk, 8%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot jelent. Ahogy nő az idősek száma, a kötelező állami járulék később 10-12%-ra mehet fel - hacsak fel nem találjuk a termelési csodafegyvert. Az öngondoskodás e felett kezdődik, ésszerű átlagban további 8%-kal. A létminimum kétszeresén élni még nem nagy öröm, de nem is nyomor a köbön. Ebből az adódik, hogy egy valódi öngondoskodással kombinált rendszer most 20%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot igényelne (ebből 8% magánpénztárakba vagy állami egyéni nyugdíjszámlára megy, 12% meg a folyó havi kifizetésekre kell). Tíz év múlva 10%-ból megússzuk a minimum felé tartó havi nyugdíjakat, 8% marad magánnyugdíjra. Tizenöt év múlva 8% a havi nyugdíjkifizetés, 8% a magánnyugdíj - hurrá, kis ideig 16%-on optimalizáljuk a nyugdíjjárulékot. Húsz év múlva viszont ismét 10%-ot visz el a havi minimálnyugdíj, 8% a magánbefizetés, és innentől újból emelkedik a nyugdíjárulék. (A tényleges számokat természetesen nyugdíjmatematikusoknak kéne pontosan kiszámítaniuk.) Így lenne, ha ma lenyelnénk a keserű pirulát, és bevállalnánk az aktuális 20%-ot állami + magán összetevővel. Ha nem vállaljuk, el sem kezdődik a szembenézés, az átalakulás. Paradox módon, egy helyben topogva száguldunk az összeomlás felé.

Azért száguldunk, mert évről évre meredeken nő a folyó nyugdíjkötelezettség, továbbá mert a kötelező munkavállalói nyugdíjjárulék mindössze 1,5%, és további 8% magánpénztárakba irányítható (vagy sunyin lenyúlja az állam). Ha a befizetők fele él a pénztárba irányítás lehetőségével, akkor 1,5+4% áll összesen az állami nyugdíjak rendelkezésére. Hol van ez a szükséges 12%-tól? Nagyjából olyan messze, amennyi hitelt felveszünk. Ez a magyar államadósság fő komponense. A szükséges pénzt adókból is pótolgatjuk, teljesen helytelenül.

Javaslom, hogy mostantól nevezzük nevén a gyereket. A folyó havi nyugdíjakat fedezzük az állami nyugdíjjárulékból (ennek munkavállalói komponense idén legyen 12%, jövőre meg amennyi ténylegesen kell). Az egyéni nyugdíjhoz szükséges befizetés lehet fakultatív, de a neve öngondoskodó járulék vagy más, hasonlóan egyértelmű kifejezés legyen. A mai gazdasági helyzetben élénkíteni szeretnénk, miközben a nyugdíjjárulék növelése fékez. Az ellentétet úgy lehet feloldani, hogy egyrészt legalább annyit engedünk az adókból, amennyit emelünk a nyugdíjbefizetésen; másrészt a magánpénztárakat ingatlanberuházásokra és termelő vállalatok részvényeinek vásárlására kötelezzük - kereken megtiltva nekik az állampapírok vásárlását. A magánpénztári tagságot mostantól ki-ki saját külön befizetésből tarthassa fenn. Legyen világos, hogy a megtakarítás a jelenlegi életszínvonal terhére történik. Ha ezzel mindenki tisztában van, a magánpénztárak kezelői aligha kapnak szabad kezet bőkezű prémiumok, szolgálati autók és székházak finanszírozására.

Fontos lenne, hogy az állampolgárok többsége tudatosan hozza meg családalapítási, gyermekvállalási döntéseit. Pl. ha a feleség egy gyereket vállal, akkor nyugdíjig átlagban 10 millióval több lesz a keresete, mint ha két gyereket vállalna; egy házaspár 25 millió felnevelési költséget is megspórol minden be nem vállalt gyerek után; ellenben a munkavállalóknak kollektíve 40 millióval több nyugdíjjárulékot kell befizetniük, plusz kiesik mintegy 60 millió adóbevétel. (A pontos számokat ismét az illetékes szakemberektől várom.) A rendszer akkor tehető igazságosabbá, ha az elmaradt gyermekvállalás miatti többletjövedelemből ellensúlyozzuk az ugyanebből adódó többletköltséget. Így tiszta, átlátható viszonyokat teremtünk, és ki-ki a pályája elején kiszámíthatja a döntései hosszú távú egyenlegét.