2010. október 30., szombat

Új közéleti rekord

A kormány alkotmánybírósági jogköröket csorbító ötletére 1 (azaz egy) napon belül megszülettek az óvatosságukban is példátlan (http://mno.hu/portal/744679), majd az egyre markánsabb jobboldali kritikák (pl. http://hetivalasz.hu/jegyzet/alkotmanytalan-koztarsasag-32834/). Ez a Török Gábor által indokoltan hiányolt belső kontroll első gyors és komoly megjelenése, ami még sok jókedvet, bőséget hozhat nekünk, választóknak.

Ha a baloldal ilyen őszinteséggel és hangnemben megtanulná kritizálni főalakjainak viselkedését, csakhamar eljutnánk egyről egy egész egy tizedre. Nem nagy cucc a másik oldalt kritizálni folyamatosan, pláne nem az szidni, mint a bokrot. Közéleti áttörést az hoz, ha ki-ki a saját táborát nyüstöli tökéletesítő szándékkal.

Monnyon le?

Kedvenc elemzőm, Török Gábor így látja Lázár János levele, érvei (meg ami belőlük kimaradt) alapján az alkotmánybarkácsolási miniválságból kivezető utat: "Világos párbeszédet lehetne folytatni arról, hogy vajon belefér-e a demokratikus működésbe az, hogy az ország érdeke szempontjából is értelmezhető célért időlegesen olyan intézkedéseket hozunk, amelyeket korábban elvi alapon elfogadhatatlannak, antidemokratikusnak tartottunk. Nem állítom, hogy a válasz egyszerű, s abban igaza van Lázár Jánosnak, hogy megközelítésben, hangvételében és a megoldási alternatívák vonatkozásában is lenne mit hozzátenni a vitához. Csak ahhoz először őszinte beszédre lenne szükség, ki kellene mondani, hogy ebben a helyzetben a kormány nem lát más kiutat. Innentől pedig elkezdődhetne egy valóban értelmes párbeszéd arról, hogy mi a fontosabb: a célok érvényesítése vagy az eszközök feltétlen tisztelete. Minden más ma sajnos mellébeszélés, elterelés és manipuláció." (http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/10/29/272_celok_vagy_eszkozok)

Mit mondanának a jobb és baloldali szakértők? Jobbról, hogy hajrá, csak előre, de alkotmányosan? Balról, hogy monnyon le, meg különben is, mi megmondtuk? Jó lenne, ha ennél többet tudnának mondani. A baloldali szakértők többféle megoldást is megfogalmaztak az évek során, államháztartási, egészségügyi és nyugdíjreformot sürgetve. Egyikhez sem volt meg a bátorság, amit persze az ellenzék harciassága és a népszavazás is csökkentett. Utóbbi azonban nem magyarázza, miért nem alakultak ki olyan elfogadott modellek, amelyeket csak le kéne venni a polcról és megvalósítani az "ezek se tudnak mást" jegyében.

A jobboldali szakemberek szintén nem dolgoztak ki részletes terveket, vagy ha igen, azokat jól elrejtették, és azóta sem kerültek elő. A gazdaság fejlesztése és a költségvetési egyensúly megteremtése témában Róna Pétertől olvastam jókat, én őt nevezném ki fellendülési biztosnak, de minimum főtanácsadónak. (Pl. http://www.fn.hu/belfold/20100702/rona_peter_orban_csak/)

Végül itt a nép, amelyre sokat hivatkozik a kormány, miközben kevés valódi beleszólást hagy neki. A Nemzeti Konzultáció helyett nemzeti konzultációra lenne szükség, pl. online szavazások formájában. Néhány hét alatt ki lehetne dolgozni egy olyan intézkedéssorozatot, amitől sem jobbra, sem balra nem kapnak sikítófrászt. Minden válság lehetőség is egyben. Ideje elindítani az online demokráciát.

2010. október 29., péntek

Mire szolgál az alkotmány?

Eredetileg a nemeseket védte a király túlkapásaitól. Ma az állampolgárok védelmére szolgál "ha a fene fenét eszik" forgatókönyvek esetén. Ebből következően fontos, hogy a mindenkori hatalom ne barkácsolhasson rajta ötletszerűen, kivéve, ha önmagát szeretné még inkább korlátozni.

Épp ma meszelte el az Alkotmánybíróság a kormány állami végkielégítésekre kivetett 98%-os adóötletét. Az indoklás szerint nem csak a jó erkölcsbe ütköző végkielégítések estek volna elvonás alá, hanem az alanyi jogon járó végkielégítések is. Az AB arra is felhívja a figyelmet, hogy a jó erkölcsbe ütköző állami kifizetések különadóztatására van lehetőség, csak nem így. A kormány első reakciója: akkor illetéktelenné tesszük az AB-t ilyen ügyek megtárgyalására. Ezt át kéne gondolni.

Egyrészt maga az AB ad tippet a megoldásra, másrészt oktalanság minden jogtechnikai akadályra idegrángással reagálni. Van úgy, hogy az embernek igaza van, csak nem megy vele sokra. A jó erkölcsbe ütköző végkielégítések joggal háborítják fel az embereket, okkal növelik a Jobbik szavazótáborát. Mivel a politika a beszédaktusok piaca, a Fidesz most vadul bizonygatja, hogy a működésképtelen megoldást addig sufnituningolják, míg működőképes nem lesz. Ez voluntarizmus, a szűk látókör jele. A süket esete a csengővel. Ha szól, ha nem, addig nyomjuk, míg ki nem jön valaki.

A választók fejében apró mozaikdarabokból áll össze az a percepció, amely eldönti a következő választásokat. A bölcs hadvezér nem egy-egy csatát akar bármi áron megnyerni, hanem a háborút. Az LMP tüntetést szervez az alkotmányosság védelmére; lehet, hogy elmegyek. A jogállam nem tökéletes, de még nem találtak ki jobbat - mondhatta volna Churchill. A szabályos megoldások mindig hosszabbak és bonyolultabbak, és ez így van rendjén. Fair play-jel nehezebb meccset nyerni, ám a győzelem sokkal értékesebb.

Nagy Sándor persze előkapná a gyikicset, aztán nyissz-nyassz-nyussz, nem állna le makramézni egy jó ízlésbe ütköző gordiuszi csomóval. Csakhogy nem hiszem, hogy Nagy Sándor alkalmas lenne egy modern köztársaság vezetésére.

2010. október 27., szerda

Mi lesz a magánnyugdíjpénztárakkal (??!!?? :( :) )

Ránk tört a magánnyugdíjügyi rettegés (szerintem alaptalanul), s mivel nagy a homály, igyekszem tizedelni. Először szedjük össze az információkat, az angolszász újságírás szabályai szerint - azaz nézzük az alapkérdésekre választ adó tényanyagot:
1. Ki? A Fidesz/KDNP meg a Jobbik.
2. Mit? Törvényt hoztak/szavaztak meg arról, hogy a magánnyugdíj-pénztárakból jövő év végéig átirányítják a befizetéseket az állami nyugdíjalap egyéni nyugdíjszámláira, aztán hozammal együtt visszautalják a magánpénztárba, vagy átveszik az egész megtakarítást, az állampolgár döntése szerint.
3. Mikor? 2010. október 26-án.
4. Hol? A parlamentben.
5. Hogyan? Törvény útján.
6. Miért? Hogy csökkenjen az államháztartás Eurostat-módszerrel mért hiánya.

Másodszor vegyük sorra a rettegők szempontjait.
1. Az állam lenyúlja a pénzt. (Ha valóban egyéni számlákra teszi, márpedig ez áll a törvényben, akkor nem nyúlja le. Ez várhatóan heteken belül kiderül - Hugo Chavez simán lenyúlná a zsozsót, de Venezuela nem EU-tag. Hazánk januártól az EU soros elnöke, a lenyúlás geopolitikailag kizárt.)

2. Az egyéni számlák virtuálisak, ezért az állam kedve szerint kiveszegeti róluk a pénzt. (A nyugdíjpénztárak egyéni számlái is virtuálisak. Ha nem lennének azok, nem tudnák a pénzt kamatoztatni. Tessék kapaszkodni: a bankszámlák is virtuálisak. A bank a betétesek pénzének csak 10-20 százalékát tudja rövid időn belül visszafizetni, ezért megy csődbe, ha megrohanják. Szokjuk meg a gondolatot, hogy ahol hozamot ígérnek, ott kedvük szerint kiveszegetik a pénzt, és mi elhisszük, hogy kellő időpontban éppen annyit tesznek vissza, amennyit kell.
A magánnyugdíjpénztárak feladata eredetileg az lett volna, hogy ingatlanba, a reálgazdaságba fektessék a befizetéseket. Ehelyett államkötvényekbe tették, azaz nem éltek, hanem visszaéltek a lehetőségeikkel. Logikusan mondja most az állam, hogy a saját papírjaiba ő is bele tudja tenni a pénzt, mégpedig egyszerűbben, olcsóbban, hatékonyabban.)

3. Elvész a jövőről gondoskodás eredménye. (Nem vész el. Épp ellenkezőleg, név szerinti számlákon, hozammal együtt megmarad, bár az esetleges pénztárváltás nem költségmentes. A költség attól függ, mennyit nyúlnak le most, a kifizetéskor a magánpénztárak - szemtelenül sokat fognak még akkor is, ha ez számukra ellen-PR. A pénz fontosabb, mint a renomé. A papíron nyilvántartott számlaegyenlegből akár 20-30%-ot is lefaraghatnak, és vihogva magukkal vihetik "egyszer volt Budán magánnyugdíjpénztár" alapon. Az állami gondoskodás minősége a továbbiakban azon múlik, mekkora hozamot produkál az állam. A tízéves államkötvények hozamához lehet majd viszonyítani. Kérdés, becsüli-e annyira a saját polgárait az állam, mint a kockázatfelárakat srófoló külföldi befektetőket. Ha praktikusan belegondolunk, az állampolgár nem veheti vissza a pénzét, ezért 1-2 százalékkal kevesebb is elég neki, ám a mindenkori választásokra kacsintó gesztus, ha mégis kiemelt befektetőnek tekintik. Az állam által vezetett egyéni nyugdíjszámla hozama várhatóan megközelíti majd a hosszú távú államkötvényekét. Kijózanító egyébként, hogy a magánnyugdíj-pénztárak a tízéves államkötvény hozamának a felét-harmadát szokták teljesíteni. Tudják, hova célszerű befektetni, de a haszon oroszlánrészét non-profit fizetések, prémiumok, juttatások formájában saját zsebbe teszik.
A világ legtöbb nyugdíjrendszere felosztó-kirovó (pay-as-you-go) formában működik, vagyis az éppen dolgozók nyugdíjjárulékából fizetik az aktuális nyugdíjakat. Amikor a magánnyugdíjpénztárakat kitalálták, az volt a szakemberek gondolata, hogy lassan majd áttérünk egy tőkefelhalmozó rendszerre, amelyben ki-ki a saját megtakarításai alapján kapja a nyugdíját. Ehhez viszont az kellett volna, hogy többletbefizetést írjanak elő. Persze a közeledő '98-as választások előtt nem merték megtenni, és azóta sem merte senki. A magánpénztárakat a pay-as-you-go rendszer pénzéből, vagyis annak kárára indították el, ezért nem maradt elég pénz az esedékes nyugdíjak kifizetésére.
A magánnyugdíjpénztárak elindításával éppen a most lenyúlást kiáltó MSZP (-SZDSZ koalíció) nyúlta le a nyugdíjasok pénzét, még 1998 elején. Ha a Fidesz akár az egészet visszaállamosítja, azzal csak a nyugdíjasokat védi. Az öngondoskodás és a folyó havi nyugdíjak kifizetése egyformán fontos. Nyilvánvaló, hogy a kettő együtt több befizetést igényel.
Aki valóban plusz pénzt tesz a magánpénztárba, az helyesen, felelősen cselekszik (bár igazán reklamálhatná a reálgazdasági befektetéseket). Fontos, hogy az új törvény ezeket a pénzeket nem irányítja át az állami nyugdíjrendszer felé. Kár ilyen fikción rémüldözni.)

4. Biztosabb a magánnyugdíjpénztárban tartani a pénzt, mint az államnál. (A magánpénztárak eddig szinte csak állami értékpapírokba fektették a befizetéseket. Magyarán ők is az államra bízták a pénz sorsát. Létrejött ugyan egy magánpénztárakat garantáló alap, ez azonban csak addig nyújt biztonságot, amíg egy-két pénztár kerül nehéz helyzetbe. Ha az állami nyugdíjrendszer ellehetetlenül, ha az állam fizetésképtelenné válik, akkor az állampapírba fektető pénztárak 100%-a tönkremegy, ez ellen pedig semmiféle garanciaalap nem véd. Nyugodtan el lehet felejteni ezt a naiv mítoszt.)

5. A Fidesz nem ezzel kampányolt. (Igaz, hogy nem ez volt a zászlaja közepén, de korábban sem rejtette véka alá, hogy ellenzi a magánzást - egészségügy, privatizációs szerződések felülvizsgálata, stb. Tény, hogy az esetleges nyugdíjpénztárváltás 20-30%-os költségét legalább 10 év jó hozamával lehet majd ellentételezni. A mérleg annál hamarabb vált pozitívra, minél lejjebb szorítja a kormány az átlépés költségeit, és minél kiemeltebb ügyfeleinek tekinti a számlatulajdonosokat.
Az állami nyugdíjalapon belül vezetett magánszámlákat pongyolán svéd modellnek nevezik, és a Fidesz a választások előtt azt mondta, nem tervezi ennek bevezetését. Az új törvény viszont éppen ilyen irányba látszik elindulni. Jogos az elvárás, hogy a kormány adjon valamiféle magyarázatot az ellentmondásra. Megjegyzem, szükség kampányígéretet bonthat, de négyévente mindennel el kell számolni.)

Harmadik körben vegyük sorra a változás lehetséges előnyeit.
1. Megfelelünk az Eurostatnak. Az EU statisztikai hivatala úgy méri az államháztartás hiányát, hogy a magánnyugdíj-pénztárak értékét nem veszi figyelembe. Ha az állam saját hatáskörbe vonja őket, akkor (a pénzek elköltése nélkül) egy csapásra csökken a hiány, tehát EU-konformok leszünk, teljesítjük az idénre kitűzött 3,8%-os államháztartási hiánycélt. Az ellenérv szerint ez csak papírforma, attól a gazdálkodás se jobb, se rosszabb. Igaz, viszont a válságból más országok pont a hiányt növelve lábalnak kifelé, tehát ez a székelygóbés húzás a magyar gazdaság rugalmasságát, mozgásterét növeli.

2. Nem kell megszorítani. Ez jó a kormánynak, az országnak, a szavazók közösségtudatos részének. Látszólag nem jó az ellenzéknek, de ez legyen az ő baja.
Az előny persze könnyen hátránnyá válhat. Az MSZP visszatérő stratégiája a nyugdíjemelés ígérete, majd a nyugdíjak ellopására hivatkozás. A Fidesz e téren eddig béna kacsaként viselkedett. Ha válaszként hápogott is valamit (pl. hogy nem elvette, hanem többet emelt), azzal csak még nagyobb gyanúba keverte magát. A nyugdíjügyek nyomán kialakuló percepció az MSZP legnagyobb fegyvere lehet a következő választáson.

3. A nyugdíjügyi váltás a Fidesz-szavazók szemében fényes bizonyítéka annak, hogy nagyon is lehet másképp kormányozni, mint azt a neoliberális kánon előírja. Természetesen a puding próbája ezúttal is az evés. Ha mindez nem segít a gazdaságon, ha nem jön a megfelelő állami nyugdíjhozam, akkor legyen bátorságunk kimondani, hogy rossz ötlet volt (nekem lesz).

4. Nő a kockázatközösség, a társadalmi kohézió érzése. A magánnyugdíjpénztár átverés volt, hiszen öngondoskodásnak csak az a pénz nevezhető, ami nem kell/kéne a tárgyhavi nyugdíjakra. A tudatmanipulációra fogékony egyed elhitte, hogy a nyugdíjrendszerből hiányzó és stikában hitelből-adóból visszacsúsztatott pénz az ő "öngondoskodása", és most fel van tüzelve, hogy "elveszik". Sose volt az övé. Az állam kivette a nyugdíjrendszerből, "neki adta", ám másik, adószedő kezével visszacsórta tőle, és berakta a nyugdíjrendszerbe. Mivel még így sem futotta a nyugdíjakra, eladósította az országot. Ez a közösségi érdekeket aktívan hátramozdító trükk érte el, hogy az átvert egyén ne bízzon az országlakosokban, a fenntartható jövőben, és inkább különutat keressen. Látszatszabadsága tudatában úgy hihette: ha majd szemére vetik, hogy nem vállalt gyereket, nem fizet adót, nem hasznos tagja a közösségének, akkor csak legyint. Neki így is, úgy is jó, ő már megoldotta. Nyasgem és hulljon a férgese. Az átvertek lassan ocsúdnak a mámorból - és első természetes reakcióként haragszanak, a valóságra. Rosszul viselik a gondolatot, hogy az ország együtt emelkedik vagy együtt süllyed. A szakadék felé tartó nyugdíjrendszer terhére nem lehet "öngondoskodni". Ne értsenek félre, az öngondoskodás remek és kívánatos dolog, de plusz pénzt igényel, tessék azt nadrágszíjat húzva félretenni. Továbbá azzal is törődni kell, aki önhibáján kívül nem tud magáról különgondoskodni, mert hosszú távon egyetlen társadalom sem hagyhatja büntetlenül cserben e tagjait.
Nem állítom, hogy a takarékoskodó, tehetősebb embernek szükségképpen nincs gyereke, nem fizet adót, nem hasznos tagja a közösségének, ám a helyzet válságos. Erről részletesen írtam nemrég (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/10/az-ertekrendi-valsag-elonyei-es.html). Attól, hogy az állami rendszeren belül vezetik az egyéni számlákat nem alapvetően, hanem az érzés, a percepció szintjén változik a helyzet. Az egyéni számla tulajdonosa továbbra is jani, több nyugdíjat kap. Egészen addig, amíg össze nem omlik az egész rendszer. Legyintés helyett mostantól abban lesz érdekelt, hogy ne omoljon össze.

Végül nem hallgatom el azt a lehetőséget sem, hogy játékelméleti stratégiában gondolkodva, echte hatalomtechnikailag hasznosabb lenne, ha két év múlva a Fidesz saját érdekeltségű magánnyugdíjpénztárakat hozna létre, és oda vinné át a magánszámlák egyenlegét. Ezzel gazdasági holdudvarát erősítené, és megelőzné, hogy egy esetleges kormányváltás utáni első intézkedésként az MSZP vigye magával a kasszát - ahogy az a privatizációval, a bankok tőkésítésével, a közbeszerzéssel és épp a magánnyugdíjpénztárakkal egyszer-kétszer-háromszor már megesett, és a választók többsége asszisztált, sőt tapsolt hozzá. Hátha a jobboldalnak is bejön. Miért ne? Esetleg azért ne, mert a jobboldaltól csodát és angyali tisztaságot vár a választó, a baloldaltól meg tűri, hogy azt adja, ami (Fletó nélkül csak most még, Fletó-platformmal viszont tartósan) a lényege? Érdemes ezen elgondolkozni.

2010. október 23., szombat

A párkapcsolati értékválság előnyei és hátrányai

A párkapcsolatokat (melyeket mi, bohó férfiak kezdeményezni és uralni hittünk) valójában mindig a foganásügyi döntéshozók, a nők igazgatták. Ezért jár világot rengető hatással, hogy ma nem úgy igazgatják őket, mint nagyanyáink, hanem úgy, ahogy nagyapáink szerették volna. Hagyományosan ugyanis a férfi kötetlen szexet és kényelmi szolgáltatásokat várt egy kapcsolattól, míg a nő jólétet, törődést, intelligens jelenlétet az alapértelmezett gyerekek felnevelése során - s persze a törődés részeként némi közönségesnek tartott, ezért (psszt!!) nem specifikált szexet is. Az evolúciós pszichológusok szerint egyes társadalmi körökben, regionális szubkultúrákban az is megesett, hogy a nők mástól várták az utódot, mint a betevőt, ez azonban cselédkörökön kívül nem vált tömegjelenséggé, és ott sem egyértelműen autonóm evolúciós stratégia eredményezte.

Ma a nő ugyanúgy szexet igényel a kapcsolattól, továbbá pénzt és sikert az élettől, mint a férfi. Vitatkozhatnánk arról, hogy a Szex és New York vagy a Desperate Housewives miatt alakult-e így, avagy fordított az összefüggés, de ez nem változtat a helyzeten. A női kiteljesedés záloga a munka világában és a magánéletben elért siker, s utóbbi részeként értelmeződik a gyerek. Ha nincs, az kudarc; ha egynél, maximum kettőnél több van, az is (a purdék betegségei miatt későbbre csúszik vagy elmarad az előléptetés). A korszerűsödött női igényeknek köszönhetően a "csúnyábbik" nem rövid távon óriási változások tanúja és haszonélvezője.

Mivel ma a lányok vadásznak a fiúkra, utóbbiak nyugodtan hátradőlhetnek, mint a viccbeli öreg bika a dombtetőn, és élvezhetik az alig három évtizede még aranyáron (karikagyűrűért) mért, ma meg bedobós reklámként ingyen házhoz szállított szexet. Jelentem, a prostitúció gazdasági-társadalmi alapja megszűnt; csak olyanok veszik igénybe, akik szerint a kávé akkor igazi, ha porból készül, hasmenést lehet tőle kapni, és ütött-kopott automatából csordogál közös műanyag pohárba. A múlté már az udvarlás (drága virággal, spéci bonbonnal), a romantikus vacsora a kisvendéglőben (nix nőkápráztató borravaló a bunkó pincérnek), az erőfitogtatás a strandon (megteszi egy very szexi alsógatyó - melyet a gáláns lány biztosít). Intelligens társalgás gyanánt már a diszkódialógus (Fiú: Hazakísérhetlek? Lány: Meg hát!) sem szükséges; manapság a méhecske rántja be a mézesbödönbe a mackót. Casanova beájulna.

Eljött a férfikánaán, valami mégsincs rendben: a fiúk valósággal menekülnek a nyomulós csajok elől; stabilitásról, gyerekről álmodnak, majd verejtékben ébredve tapogatják a homlokukat, nem meleg-e. Az identitásválság okozta feszültséget különböző szerekkel oldják, és itt nem csokoládéra vagy citromos sörre gondolok. Maximális a kötetlenség, minimális a boldogság. Az együttélések tele vannak megoldatlan problémákkal: megjelent az iPhone 4, és még két hétig nem tudják megvenni; nehéz döntés, hogy a négyéves Suzukit egyéves Opelre vagy hároméves Mercire cseréljék; az unalmas thaiföldi telelés helyett ki kéne végre találni valami érdekeset. Ez persze nem a teljes kép. A mélyszegények számára nagy kihívás, hogy a 2 megapixeles mobilt 5 megásra kéne upgrade-elni, de a segélyből csak kétes forrásból származó kikódoltra telik. A mélyszegénység sokarcú jelenség, nem csoda, hogy embernyomorító vonatkozásainak vizsgálata évtizedek óta eltartja szociológusainkat.

Strasbourgban jártam e héten, az ott töltött négy napból két nap is leálltak egy időre a villamosok. Békés fiatal tömeg tüntetett az utcákon szakszervezeti, szocialista, sőt kommunista transzparensekkel. (Párizs külvárosaiban már autókat borogattak, törtek-zúztak, de itt nem.) A külföldi híradások ironikusan említették, hogy bár tiltakozásuk tárgya a nyugdíjkorhatár tervezett emelése 65-ről 67 évre, a menetelők nagyrészt egyetemisták és olyan fiatalok, akik még alig vagy egyáltalán nem dolgoztak. Szép dolog a szolidaritás, a közös érdekérvényesítés, ám a francia kormány kényszerhelyzetben van. Vagy emeli a korhatárt, vagy pár éven belül összeomlik a nyugdíjrendszer. Miért? Mert öregszik a lakosság. Az emberek egyre tovább élnek (v.ö. joie de vivre és savoir faire), de egyre kevesebb a gyerek, ergo nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasokat. A francia fiatalok legalább annyiban szembenéznek a problémával, hogy egyszerre tiltakoznak annak elkerülhetetlen következményei, valamint a Sarkozy fémjelezte jobboldali kormányzás ellen. Ők vonulnak, a karaván meg halad. A közvéleménykutatások szerint a választók 70%-a indokoltnak tartja és helyesli a nyugdíjreformot.

Magyarországon kisebb a gyermekvállalási hajlandóság, mint francia földön, a probléma nagyobb és közvetlenebb. Mégis mintha elkerülte volna a figyelmünket, hogy az Orbán-kormány nem nyugdíjügyi, hanem nyugdíjvédelmi biztost nevezett ki. Casanova beájulna? Igen, ha meglátná a nyugdíjszelvényét. Mellesleg Casanova (1725-1798) még a nyugdíjrendszer bevezetése előtt, nyomorult-szegényen halt meg, azzal szerzett némi jövedelmet, hogy lejegyezte és aprópénzért elkótyavetyélte - főként vérbő képzeletéből előidézett - emlékeit. Prózai egzisztenciális szempontok miatt hosszabb távon a magyar fiatalok is választásra kényszerülnek, mégpedig a Lafontaine-fabula mintájára: vagy szorgos előrelátással gondoskodnak a jövőjükről, mint a hangya, vagy kreatív-önkiteljesedetten nyomorognak, mint a tücsök. A végső szó a foganásügyi döntéshozóké. Nagyanyáink még értettek a rétestészta-nyújtáshoz, a férfiszelidítéshez, a családalapításhoz. E háromból legalább kettőt a mai lányoknak is célszerű lenne megtanulniuk.

2010. október 13., szerda

Mit kezdjünk az előítéletekkel?

Mint az előző szösszenetben (Az előítéletekről) kifejtettem, az előítéletesség az emberi észlelés természetéből adódik, célszerű alázattal és megértő szándékkal megközelíteni. A helytelennek, igazságtalannak gondolt előítéleteket természetesen nem kell elfogadni, szolgáltathatunk annyi pozitív elleningert, amitől elmúlnak. Alternatívaként az érzelmi megdolgozás (manipuláció) is szóba jöhet, ez azonban már kétes értékű eredményt hoz. Lehet, hogy megszűnik egy előítélet, ha érzelmi manipulációval megfordítjuk, de attól még nem lesz körültekintőbb az előítéletes ember gondolkodása, bármikor készen áll újabb káros előítéletek befogadására.

A leggyakrabban alkalmazott indirekt módszer az előítéletek és az azokat tápláló emberek marginalizálása, ellehetetlenítése. Liberális körökben nem lesz népszerű, aki zsidó- vagy cigányellenes nézeteket hangoztat. Keresztény körökben nem lesz népszerű, aki szerint Jézus nem is élt. A marginalizáló módszer akkor működik, ha a közvélemény többé-kevésbé egy tömbbel azonosítja a műveltséget, a szalonképességet. Egy megosztott, két vagy több értelmiségi tábort tartalmazó társadalomban a margóra szorítás csak annyit jelent, hogy az egyik tábor persona non grataja, de a másik tábor hőse lesz az illető.

2010. október 8., péntek

Az előítéletekről

Az emberi észlelés nem csak egyszerűsít, hanem súlyoz és átalakít. Azt látjuk, halljuk, tapintjuk, szagoljuk, ízleljük ami az evolúció során a túlélésünk szempontjából fontosnak bizonyult. Ez az észlelhető valóság kicsinyke szelete. Ráadásul e keveset is úgy látjuk, halljuk, tapintjuk, stb., ahogy több millió évnyi törzsfejlődésünk során az idő nagyobb részében hasznosnak bizonyult. Az észlelésünk a megkérdezésünk nélkül egyszerűsít, szelektál, súlyoz, átalakít. A csecsemő fogóreflexét nem csak az anyamajom szőre, hanem a tenyerét érintő tetszőleges tárgy beindítja, mert fán ugráló állapotunkban ez bizonyult hasznosnak. Ma már semmi értelme, mivel azonban genetikailag kódolt, hiába próbálnánk róla lebeszélni a csecsemőt. A látásunk önkényesen körvonalakkal látja el a tárgyakat, holott azok "széle" valójában laza részecskefelhő. A kezünk is közreműködik a csalásban, amikor kitapintja a nem létező széleket. Miért? Csecsemőkortól belénk kondicionálódik, hogy ha nem hisszük el a szemünknek és a kezünknek, hogy az asztalnak sarka van, és éppen ott, ahol 3D-ben észleljük, akkor belenavigálunk, és az fáj. Ha a valóságnak megfelelően részecskefelhőket látnánk, az nem csak unpraktikus lenne, hanem aggyal sem bírnánk. A látóidegünk nincs felkészülve ekkora komplexitásra.

Az életünk tele van előítéletekkel, egyszerűsítésekkel, és kipusztulnánk, ha lemondanánk róluk. Mit kezdhetünk ezek után az egyesek szerint káros előítéletekkel? Optimálisan azt, hogy megértjük, mitől működnek úgy, ahogy működnek, és az észlelési, működési korlátainkat tiszteletben tartva próbáljuk őket finomhangolni. Pszichológiai kísérletek szerint egy negatív inger közömbösítéséhez legalább három pozitív inger kell akkor, ha ezek időben közel esnek egymáshoz. Ha a negatív inger óta évek teltek el, sokszorta több pozitív elleningerre lesz szükség, hogy változtassunk a belénk ivódott meggyőződésen - ha valaha változtatunk rajta.

Embertársaink skatulyába rakása bőrszín, tájszólás, életkor, világnézet, nemi orientáltság és egyebek alapján sokszor logikátlan és igazságtalan eredményhez vezet - ám a skatulyázás velünk született, evolúciósan (értsd: túlélő generációk sokasága által) igazolt szokás, ezért kellő tisztelettel és körültekintéssel közelítendő meg. Az előítéletek ellenkező állítások ismételgetésével nem szüntethetők meg, az eredmény csak kommunikációs szakadék, értetlenség, frusztrált szélsőség lesz. Ehelyett annyi pozitív ingert kell biztosítani, amennyi elég a negatív kondicionáltság megváltoztatására. Emberi voltunk iránti alázattal el kell fogadni, hogy ha nem változott meg, akkor definíció szerint nem biztosítottunk elég pozitív ingert. A kondicionáltság érzelmi hozzáállás, az agyi idegpályák közötti gyors átjárás formájában működik, ezért nem lehet a tudat szintjén megközelíteni. Naivitás az előítéletek ellen prédikálni. A pozitív ingerek szállítása persze nehéz, ráadásul az előítéletet megerősítő ingerekre sokkal nyitottabbak vagyunk, mint a megcáfoló ingerekre; utóbbiakat sokáig irrelevánsként kiszűrjük. Ha ezek után valaki még óriásplakáton vagy tévéreklámban szeretne az előítéletek ellen küzdeni, nem árt, ha tudja, hogy legfeljebb érzelmi manipulációval érhet el némi - jóllehet, kétes értékű - eredményt; minden racionális módszer kudarcra van ítélve; pénzt lehet rá költeni, be lehet vágódni az eleve egyetértőknél, ám a célcsoportot nem lehet így megváltoztatni, sőt elérni sem.

2010. október 7., csütörtök

A hatalom működési mechanizmusa

Eredetileg minden hatalom a társadalom gyengébb tagjainak védelmére jön létre. A rászorulók nevezik ki, mégpedig azért, hogy a Hobbes által kifejtett szabályok szerint működjön (http://en.wikipedia.org/wiki/Natural_law). A hatalom azonban hamar önjáróvá teszi magát, és igyekszik minél kevesebb erőkifejtéssel minél nagyobb haszonra szert tenni, többnyire az elvben védett polgárok kárára.

Minden külső fenyegetés a sors kegye a hatalom számára: érdemi munka nélkül növelheti a legitimációját, ha ellenséggel, halállal, pusztulással riogathat. Ha nincs külső ellenség, a belső is megteszi. A kisebbségek, etnikai csoportok kiváló bűnbakanyag, különösen, ha az ellenük megfogalmazott vádaknak van valami igazságmagvuk.

Minél inkább szükség van a hatalomra, annál galádabbul visszaélhet a helyzetével. Az önkényuralmi rendszerek Crassus-ként működnek: megvárják, sőt úgy intézik, hogy égjen a ház, aztán felvonulnak a tűzoltósággal, és megmondják, mennyiért hajlandók eloltani. Ehhez a költséges játszmához persze két fél szükséges. Fontos, hogy a nép ne tartson készenlétben tűzoltó eszközöket, ne értsen az ügyeinek intézéséhez, ne legyen tevékeny, és elnéző morgolódással tűrje, egyenesen várja el, hogy kifosszák.

Afrika fejlődő országai tele vannak despotákkal, kiskirályokkal, pszichopata potentátokkal, akik leuralják, kifosztják, felváltva irtják az egymással rivalizáló törzseket. Ezek az országok Dél-Amerikánál, sőt még a magyaroknál is kevésbé értik a demokráciát, ezért hagyják, hogy a segélyekből fegyvert vegyen zsarnokuk, aztán az éheztetés mellett azzal irtsa őket, míg a fegyverkezést adománnyal segítő nyugati széplelkek könnyezve spórolnak a kenyérhéjjal. Irak és Afganisztán esetéből tanulva észre kéne venni, hogy a segítő szándék és a rászorulók közé ékelődő perverz hatalmat csak az adott kultúrára szabott belső demokratizálódással lehet megzabolázni.

A demokrácia észak-nyugati protestáns modellje öntevékeny népet feltételez. A hatalom nem az egyetlen tűzoltó, nem teljhatalmú ügyintéző, hanem hatékony központi ellátója bizonyos feladatoknak, amelyekhez a választók többsége is ért, csak épp úgy tartja úri kedve, hogy jövedelmezőbb tevékenységekkel foglalkozzon. A hatalom visszahívható, lecserélhető, és vissza is hívják, ha merészen nagyot harapna magának a közösből.

A magyar választók nem az öntevékeny, észak-nyugati protestáns modellt követik, ám elvárják a rá jellemző hatékonyságot. Sokba kerül, míg rájönnek, hogy csak vagyonos ember (értsd: akinél ipar van, és nem fél használni) tarthat közszolgákat; a vagyontalan jobban teszi, ha maga intézi az ügyeit, mert akárkit bíz meg, az ura, és nem szolgája lesz.