Mi a baj az Alkotmánnyal?

Többféle rettegés járta be hazánkat és Európát az alkotmányozás során. Hírlett, hogy prezidenciális rendszer lesz, melyben OVI az örökös kondukátor. Nem lett. Királyság lesz belőlünk. Nem lett. Visszajön a vármegyerendszer. Nem jött. Egypárti diktatúra lesz. Nem lett, nem is lesz. Egyetlen aggály sem jött be, mégis fanyalognak az eddigi rettegők. Megjegyzem, nekem jó lett volna a régi is, de nem szokásom elfutni a változások elől. Pontosan mi a baj az új alkotmánnyal?

Debreczeni József (http://nol.hu/velemeny/20110430-a_gordiuszi_csomo) kertelés nélkül közli: az a gond, hogy kétharmadossá válnak a politikai közösségünk alapérdekeit megjelenítő területek, s így a Fidesz megköti a következő kormányok kezét. Miben is? A családi adókedvezmények, a nyugdíj, az állami vagyongazdálkodás, az adósságállomány maximuma tekintetében. Ezáltal a következő kormányok nem tudnak kormányozni, véli a szerző. Álláspontom szerint ez nem felel meg a tényeknek, hiszen az alkotmány csak kijelöli a közösségi minimum szalagkorlátját, amelyet átszakítva a kormány szakadékba zuhan, és vele együtt az egész ország. Természetesen meg lehet vitatni, hogy például az adósságállomány esetében megfelelő határérték-e az 50% -- ezért volt hatalmas öngól az ellenzéktől, hogy kivonult az alkotmányozásból, s így nem tudta elmondani az ellenérveit. Az eddig olvasottak alapján mintha nem is lennének ellenérvei. Miért kéne, hogy egy következő kormány eltörölhesse a családi adókedvezményeket, padlóra küldhesse az állami nyugdíjat, eladhassa az utolsó állami szolgáltatót, és eladósíthassa az országot? Az ellenzék valóban ragaszkodna a közös szakadékba zuhanás szabadságához? Miért gond az, ha a mindenkori kormány szembesül a társadalom jogos elvárásaival, s ha nem tartja be őket, akkor a költségvetési tanács és a köztársasági elnök feloszlathatja a parlamentet, majd új választásokat írhat ki?

Magyarország utóbbi húsz éve arról szólt, hogy nem érvényesül a nemzeti minimum, és ezzel párhuzamosan a szocializmus éllovasából a térség lúzerévé válunk. A baloldal a mai napig tagadja, hogy e két folyamat összefügg egymással, amiből mára már nem következik több, mint hogy a baloldal mindent meggondolt, mindent megfontolt, és nem hagyja magát gyámoltalanul befolyásolni a nyilvánvaló tények által. A baloldalnak többé nem a Fidesszel, hanem a józan ésszel van vitája. Abból definíció szerint nem lehet baj, hogy az alkotmány minimális szabályokat rögzít a közösségi érdekek aktív hátramozdítása ellen. Ad absurdum előfordulhat, hogy azokat a baloldal sem fogja hátramozdítani, vagy ha mégis megtalálja a módját, nehezebben tud majd papírforma szerint demokratikus jogállami világbajnoknak látszani. Az Alkotmánnyal kapcsolatban eddig megfogalmazott aggályok nem lépik túl azt a szintet, amelyen a potenciális elkövető sérelmezi, hogy a rendőrség felháborító mértékben meg tudja nehezíteni kétes terveinek végrehajtását. Továbbra is várom, milyen tényszerű problémákat tár fel az Alkotmány tüzetes bal-liberális vizsgálata.

Arra is nyitott vagyok, hogy immár az alkotmányozási folyamaton kívül megvitassuk, valóban magánügy-e a gyermekvállalás, valóban felesleges-e a tisztességes mértékű állami nyugdíj, valóban el lehet-e adni a közérdekű állami szolgáltatásokat, valóban korlátlanul eladósítható-e az ország. Kedves bal-lib teoretikusok, várom az érveket.

Kiegészítés 2012 januárjában: a bejegyzés írásakor még idegenkedtem az Alaptörvény megnevezéstől, mondván, hogy magyartalan (a német Grundgesetz tükörfordítása), és egyáltalán, már úgy megszoktuk, hogy az Alkotmány az alkotmány... Ma már logikusnak tartom, hogy Alaptörvénynek hívjuk azt, amire a többi törvényünk épül. Az Alaptörvénnyel kapcsolatos bal-lib ellenérveket azóta is várom, nem jönnek.

Tárgyalási játékstratégia

Fontos lenne, hogy a kormány folyamatosan bejátssza a körülményekből adódó és a célokból következő teljes játékteret. A tavalyi IMF-tárgyalások során ez nem sikerült, hátha idén már okosabbak lesznek az illetékesek.

Az augusztusban kezdődő megbeszélések az IMF erőfölényéből indultak ki: a kedvezményes kamatú hitelkeretért cserébe a valutaalap gazdaságpolitikát akart diktálni. Ez nem meglepő, a korábbi baloldali kormányok engedelmesen együttműködtek, a "ne adósítsd el nyakig a népedet" ajánlás kivételével minden intelmet maradéktalanul betartottak, úgy képzelem, az adósságszolgálati jelentések szélére még sormintákat is rajzoltak szorgalmiból. A pénzvilág hálája nem is maradt el, döntéshozóink mindenféle pénzintézetek igazgatósági, felügyelőbizottsági tagságára számíthattak eddig (népük hálájára értelemszerűen kevésbé, ugyanakkor előbbi jobban jövedelmez). Ebben a megszokott összhangban falsul hathatott, mikor a Fidesz-kormány közölte, hogy nem lesznek megszorítások.

Az IMF takarékossági intézkedéseket sürgető csapata a hazai ellenzék malmára hajtotta a vizet, hiszen az ellenzék kezdettől azt hirdette, hogy nincs más alternatíva, csak úgy lehet kormányozni, ahogy a baloldalnak addig sikerült, és hogy a megszorítások elkerülhetetlenek. Ha tehát az IMF-tárgyalások a szokásos mederben haladnak, akkor azt harsogta volna a sajtó, hogy a Fidesz beleegyezett a megszorításokba. A Fidesz huszárvágással jött ki a csapdából: a nemzeti érdek nevében jegelte a tárgyalásokat, hagyta veszni a hitelkeretet, mondván, nincs is rá szükség.

Szép rövid távú megoldás, de 2011 év elejére máris hiányzott a hitelkeret, a szokásosnál magasabb kamattal kellett dollárkötvényeket kibocsátani, márciusig 770 milliárd forinttal nőt az adósságállomány. A keret felmondásának az ára 100-300 milliárd forint kamatfelár, ennyibe került eddig a szuboptimális huszárvágás. Ennél okosabb megoldást kellett volna, és kéne legközelebb választani. Az IMF kedvezményes kamatot kínál, jogos, hogy ragaszkodik a maga feltételeihez. A Fidesz viszont érvelhet úgy, hogy  a kommunikációját ellehetetleníti a megszorítások politikája, ezért alternatív megoldást tud csak elfogadni. Ha ezek után az IMF csapat beint, az már az ő problémája, és mi nem táplálunk illúziókat.

Az IMF ugyanakkor nem a megszorítások mániákusa, hanem jó helyen akarja tudni a pénzét, azaz felelős kormányzást, stabil államháztartási gazdálkodást vár cserébe. Ha a Fidesz bizonyítani tudja, hogy erre készül, akkor máris folytatódnak a tárgyalások. Ha a Fidesz nem tudja bizonyítani, hogy igenis felelősen állítja össze a gazdálkodási tervét, akkor viszont nem csak az IMF-fel kerülünk bajba, hanem a pénzügyi matematikával is. Ezt el kéne kerülni. Magyarország független, de csak a külső hatalmak befolyásától, nem a számok és a logika világától. A következő körben felkészültebben kell tárgyalni, optimálisan be kell játszani a játékteret.

A látványpolitizálás mint taktika

Régen esedékes, hogy "felgerjedt szittya vérünket" (Karinthy) halvérré hibernálva gondolkodjunk a közélet és a nagypolitika történéseiről. A politika praktikus értelmezési kerete, ha sportmérkőzésnek fogjuk fel. Aktuális miniszterelnökünk focivonzalmát ismerve használhatónak, sőt empatikusnak tűnik ez a felfogás. Nézzük, mit mondhatunk ebben a keretben a tartalmat nem, ám a látszatot annál inkább befolyásoló kormányzati buzgásról (Szél Kálmán tér lesz a Moszkva térből, az orvosnők mostantól csak a hivatalos asszonynevükön praktizálhatnak, elnökünk húsvétkor írta alá az Alkotmányt).

A közvéleményt folyamatosan rezgésben tartó, médiafigyelmet kiváltó formaságok határozott taktikai célt szolgálnak: addig is szó van valamiről, addig sincs szó másról. Helyes, ha a kormány folyamatosan a médiafigyelem középpontjában szerepel, feltéve, hogy a híradások nem egyértelműen negatívak. Valószínűleg külön stáb vizsgálja azt a kérdést, hogy "gyerekek, milyen akcióval nyüzsöghetnénk veszélytelenül?" Szemlátomást záporoznak az ötletek.

Olyan ez, mint amikor egy focicsapat emberhátrányba kerül, és látványos átadásokkal, labdalevételekkel játszik, cselez, bravúros hosszú passzokkal szökteti magát ... a saját térfelén. Ha ugyanis átrándulna a pálya túloldalára, ott könnyen pórul járhatna az emberhátrány miatt, amely részben a világméretű válság, részben stratégiai hiba miatt állt elő. Az év első három hónapjában 770 milliárd forinttal nőtt az államadósság (utánanéztem, az utóbbi időkben ehhez fogható adósságnövekedés csak 2008-ban következett be, éves szinten 2000 milliárd az akkori csúcs, komor következményekkel: Gyurcsány a rákövetkező tavaszon rosálta magát Bajnaira). A 770 milliárdos növekedés java egy dupla kamatra kibocsátott dollárkötvénynek köszönhető, az meg azért kellett, mert a tavaly kurucosan felmondott IMF-hitelkeret mégsem volt felesleges.

A kurucvér ezúttal jégre vitte a kormányt és minket (higgadtabban:) szuboptimális játékstratégia bevállalására késztette a kormányt, és ez is majdnem olyan sokba kerülhet az országnak, mintha szokás szerint apportíroznánk a hitelezőknek. Ha ugyanis nő az államadósság, aggódnak a hitelminősítők, nix költekezés, ám valamit mégiscsak sütni kell a kormányzati látványkonyhában. A kép teljességéhez hozzátartozik még, hogy a személyi és társasági adókedvezmények gazdaságélénkítő hatásával később még szépíthetünk, viszont az államosított nyugdíjpénztárak 3000 milliárdos vagyona teljesen rá is mehet az adósságnövekedésre. Ha negyedévente 770 milliárddal adósodunk, akkor az annyi mint ... akár egy évi adósságnövekedés elviheti a komplett nyugdíjpénztári eszközállományt. Gyorsan hozzáteszem, hogy az IMF-kerethez képesti kamatfelár jóval kisebb a teljes összegnél, a téves döntés súlya "csak" 100-300 milliárd. Ráadásul Portugália és Görögország friss anyagi gondjai is rontanak a nemzetközi megítélésünkön. Hiába igaz, hogy Magyarország Gyurcsánynak köszönhetően került a szakadék szélére, attól még Orbánnak kell jópofiznia a befektetőkkel, mert amit ők kimondanak, azt önbeteljesítő jóslattá is tudják változtatni. Ezen a ponton szeretném tudatosítani, hogy a hitelszerződéseket ugyan a miniszterelnök írja alá, de azok a mi zsebünkre köttetnek, szóval mostantól nagyon oda kéne rájuk figyelni, és kikényszeríteni az átláthatóságot, a beleszólás lehetőségét.

Ez hát az elefánt a köztéren, melyet különböző látszatintézkedésekből patchworkölt ponchókkal, függönyökkel, plédekkel, abroszokkal, keszkenőkkel, makramékkal és pitykés dolmányokkal igyekeznek lefedni, hogy addig se vele foglalkozzunk. Kissé kilóg az ormánya, ám az ellenzék sem kezdhet róla kiabálni, mert az elefántnak legfeljebb a nagy fülét foghatná a Fideszre. A látványpolitizálás taktikája egyelőre működik, a Fidesz ugyan vesztett a népszerűségéből, de ebből egyik ellenzéki pártot sem hagyta profitálni. Az optikai lacikonyha sikerének másik titka, hogy a választó asszisztál hozzá -- és ha nem, akkor sem ért az elefánt anatómiájához. Márpedig elefántügyi ismeretek híján lényegében nem lehet ma okosat mondani közügyekben.

Csiki-csuki taktikák

Az ellenzék úgy harcol (az áhított hatalomért, mi másért?!), ahogy tud és ahogy hagyják. Hasznos lehet a lélegeztetőgép taktika: a kormány minden kiadására kiszámolhatják, abból hány lélegeztetőgép, inkubátor, művese készülék, pacemaker jönne ki. Logikailag könnyű ez ellen védekezni (nem autópályát VAGY lélegeztetőgépet, hanem mindkettőt akarunk egyszerre, erről szól az államháztartással való gazdálkodás), de érzelmileg annál nehezebb, hiszen tudjuk, hogy a baba-kutya filmek ezredszerre is megríkatják a nézőket. Az érvelés értelmetlensége itt nem akadály.

Egy másik trükk a kormánynak adott svájcisapka javaslat: x problémát csak y intézkedéssel lehet megoldani, mondja az ellenzék. Ha a kormány nem hozza meg y intézkedést, akkor rosszul kormányoz. Ha meghozza, akkor szintén. Aktuális példa erre az önjelölt gárdisták megrendszabályozása: ha a kormány nem tiltja be azonnal a masírozásukat, akkor tehetetlen, sőt a kezükre játszik, az ellenzék szerint. Ha sebtiben betiltja, akkor fényes bizonyítékát adta annak, hogy antidemokrata, önkényeskedő. Ügyes dolog rávenni a kormányt a svájci sapka felhúzására, hogy aztán elmondhassuk, milyen hülyén áll neki.

Az ellenzék alapvető érdeke, hogy efféle fogásokat találjon a kormányon. A választó alapvető érdeke, hogy átlássa ezeket a fogásokat, és az érdemi kormányzati munka alapján alkosson véleményt.

Fedelet mindenkinek! (Önerőből)

2000-ben kemény bírálatokat kapott a Fidesz (úgymond, szociális érzéketlensége miatt), amiért a hideg télen 52 ember fagyott meg – részint hajléktalanként, részint otthon, fűtés híján, részint szőlőshegyről hazafelé, részegen árokpartra dőlve. Ismét Fidesz-kormány van, könnyű lenne csuklóból kifejteni, hogy lám, megint ők kormányoznak, megint fagynak az emberek. Csakhogy az MSZP-kormány utolsó, 2009/10-es telén 120-an fagytak halálra, majdnem két és félszer annyian, mint az ezredfordulón. A hajléktalanság és a fedél alatti nyomor egyaránt fokozódik, kormánytól függetlenül. Ideje lenne nekünk, civileknek elgondolkodni a megoldáson, intézkedést javasolni, és felügyelni annak kivitelezését.

Az otthonuk hidegébe dermedők esete szakpolitikai szempontból egyszerű: fűtenének ők, ha lenne mivel, ha lenne miből. Szociális munkásoknak kellene rendszeresen végigjárni az előre katalogizált lakásokat, ellenőrizni a hő- és egyéb viszonyokat, tüzelő- és/vagy gázutalványt adva a rászorultaknak. Központi telefonszámot kellene létrehozni a szomszédok bejelentéseinek fogadására, gyors reagálású stábot állítani a feladatra. Ez közigazgatási rutinintézkedéssel megoldható. A szőlőshegyről soha haza nem érők esete népegészségügyi feladat, szintén kezelhető mértékű – látatlanban megkockáztatom, hogy a szocializmus alatt is legalább annyian, sőt alighanem többen hűltek ki kültelki alkoholmámorban, mint ma, csak akkor nem gyűjtötték az ilyen statisztikákat.

Az igazi problémát jelentő hajléktalanság ügyét kétféle körettel szokás tálalni: 1. à la Csipike a gonosz törpe: ki velük a városközpontból, mert zavarják a többi embert (koszosak, büdösek, és főképp rossz rájuk nézni); 2. à la Helybéli Lágyszívű Kántor: szegények az élet áldozatai, laknának ők hajlékban, ha tehetnék. Én egy 3. körítést javaslok, à la Realpolitik: a hajléktalanok valóban különböző problémák együttesének áldozatai, de jelentős részük van abban, hogy lecsúsztak, és jelentős ellenállást fejtenek ki a társadalomba visszailleszkedés ellen; életmódjuk lassú öngyilkosság, „csak” jogellenes, ám a hozzá nyújtott asszisztencia bűncselekmény. Márpedig a társadalom becslések szerint jelenleg is legalább harmincezer ember lassú öngyilkosságához nyújt segédkezet. A hatóságok (mind a régi, mind az új) alkotmányt sértő módon nem óvják az állampolgárok életét, sőt közvetetten maguk is közreműködnek a tömeges öngyilkosság kivitelezésében. A Szabadság-hídra mászó életuntakat tűzoltók szedik le, és szabálysértési eljárás indul ellenük. Javaslom, hogy a hajléktalanok ügyét is ehhez hasonlóan kezeljük, hiszen csak annyi a különbség, hogy a hídról ugrás közvetlenül, látványosan fenyegeti az elkövető életét, a hajléktalanság meg közvetetten, lassan, de annál biztosabban.

Új jogszabályt kell alkotni, amely a kábítószer-fogyasztáshoz hasonlóan kezeli a hajléktalanságot: az illegális szerhasználat miatt eljárás alá vont személy ugyanis egyszerre elkövető és áldozat, nem elég pusztán lesittelni, attól nem oldódik meg a probléma. Erre találták ki az elterelést: a kábszeres mentesül a büntetéstől, ha fél évig rendszeres drogterápián vesz részt, és teszttel igazoltan „tiszta” lesz. Megjegyzem, nálunk ez is magyar módra működik: betartják a papírformát, aztán a drogosok 95%-a ott folytatja, ahol abbahagyta. Rá kéne gyúrnunk a végrehajtás minőségére. A hajléktalanok büntető eljáráshoz képesti elterelése 6-12 hónap bentlakásos életreform terápiával valósulhatna meg. A terápián higiéniát, munkát, rendszeres és egészséges életvitelt, kapcsolati/érzelmi intelligenciát gyakorolnának, majd személyre szóló utókövetést, albérlettámogatást kapnának, és bekerülnének a munkaközvetítés viszonylag hatékonyan működő rendszerébe. Honnét lesz erre pénz?

Például az EU társadalmi befogadási programjaiból, csak meg kell végre írni a pályázatot. A göndörszőke Szakminisztérium herceg csókot lehelhetne szerelmének, az MTA Szociológiai Intézetének vértelen ajkára, hogy köpje ki a pár évtizede torkán akadt almát, és ébredjen fel a tetszhalálból... Hosszú távon pedig célszerű minden büntetőadót a büntetett jelenség kezeléséhez pántlikázni: a benzinadóból közösségi közlekedést, vasutat kellene fejleszteni; a cigaretta adójából az egészségügyet finanszírozni; az alkohol adójából a hajléktalanok rehabilitációját lehetne fedezni. Ehhez mindössze annyi kell, hogy merjünk célszerűek lenni.

Önvédelmi gyorstalpaló keresztényeknek

Megfigyelésem szerint ateista és New Age harcművészeti klubokban, továbbá tömegkommunikációs csatornákon oktatják azokat az összpontosított, hatásos támadásokat, melyektől egy csapásra kifekszik egy megtermett, életerős keresztény. Ne legyünk védtelenek a támadókkal szemben. Ideje megtanulnunk néhány egyszerű hárítást, amellyel a negatív energiát pozitívvá alakítva és a támadóra visszavezetve kialakulhat egy értelmes beszélgetés.

Bevezető meditációs gyakorlatként gyűjtsünk átadható pozitív energiát: Jézus a világ legátgondoltabb, legnemesebb, leghaladóbb filozófiáját adta nekünk a kereszténységgel. Két főparancsa: szeresd Istent teljes szíveddel és elméddel; szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A vallási túlzásoktól így óv: nem az ember van a sábeszért, hanem a sábesz az emberért. A keresztény életformáról ezt tanítja: legyetek szelídek, mint a galamb, és okosak, mint a kígyó. A keresztények a világ világosságát hordozzák, nem roskadhatnak magukba az első rosszindulatú szótól.

A kereszténység támadói visszaélnek azzal, hogy a keresztények az átlagnál nagyobb lelkiismerettel és felelősségérzettel rendelkeznek, és empatikusan gondolkodnak a körülöttük élők problémáiról. A támadó technika mindig egy hamis alapokra felépített álprobléma, amelynek nem a felépítményével, hanem a kiinduló állításával van vitánk (ahogy Jézust is légből kapott feladványokkal keresték, hogy zavarba hozzák és ellentmondásba keverjék, ám ő váratlan nézőpontváltással mutatott rá a kor öntelt értelmiségének képmutatására). Kövessük mi is a példáját.

1. technika - Támadó: a hit magánügy. Keresztény: szólásszabadság van, a kereszténységemről ott és annak beszélek, ahol és akinek akarok. Te is szabadon beszélhetsz a saját hitedről. Tényleg, te mit vallasz arról, honnan jöttél, mi vagy, hová mész?

2. technika - Támadó: az egyház ne politizáljon a szószékről. Keresztény: a templom a keresztények közösségi területe, helyénvaló, ha ott az élet minden területére útmutatást adnak. Te a szólásszabadságoddal visszaélve elvitatod a keresztények szólásszabadságát? Viselkedj demokratához méltóan.
3. technika - Támadó: a keresztények képmutatók. Keresztény: Jézust követjük, célunk a világ jobbá, igazságosabb tétele; a keresztények nem angyalok, de nem is balekok. Olvasd el az Újszövetséget, és beszéljük meg.

4. technika - Támadó: nem vagy igazi keresztény, Jézus azt mondta, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel*. Keresztény: Jézus azt is mondta, hogy a keresztények a föld sója; ha a só ízét veszti, kidobják az útra és eltapossák. Te is ezzel próbálkozol éppen, csakhogy én nem vagyok sótlan: elmondom neked, hogy az említett gondolaton kívül mi mindent tanított még Jézus.

5. technika - Támadó: a keresztény köteles mindenkinek mindent megbocsátani. Keresztény: ennek feltétele a bűn megvallása, a bűnbánat, a bocsánatkérés, a jóság megfogadása és elégtétel adása; amint ez megtörtént, a keresztény jóindulatára van bízva a megbocsátás. Amíg a feltételek nem teljesültek, képmutatás megbocsátást várni.

6. technika - Támadó: a jó keresztény nem indulatos. Keresztény: Jézus indulatosan kergette ki a templomból a pénzváltókat, mert az szolgálta a célját. A jó keresztény a világot akarja jobbá, igazságosabbá tenni, ehhez igazítja a módszereit. Ha neked indulatmentes ötleted van erre, mondd el.

7. technika - Támadó: hol a szerénységed, keresztény, hát erre tanít Jézus? Akkora az arcod, mint egy ház. Keresztény:  porszem vagyok, de Jézust hordozom, ebből merítek erőt. Én Isten mindenhatóságát vallom, te meg magadat tartod élet és halál, kezdet és vég urának. Melyikünk a nagyképű?
8. technika - Támadó: nincs benned semmi szeretet, egyszerű gyűlölködő ember vagy, nem keresztény. Keresztény: Jézus azt mondta, szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Én annyira szeretlek, mint magamat. Ugyanolyan jót akarok neked, mint saját magamnak. Te mennyire szeretsz engem, hogy ártani akarsz nekem?
9. technika - Támadó: az egyház tele van pedofilokkal. Keresztény: a világ van tele pedofilokkal, mert a média teleszórta erőszakkal és perverzitással; sajnos az egyház sem mentes ettől, még ha sokkal kisebb arányban érintett is, mint az összlakosság. A pedofíliát nem szabad mentegetni, és ugyanígy képmutatás a média felelősségét tagadni.

10. technika - Támadó: az egyház dúsgazdag, miközben emberek éhen halnak a világban. Keresztény: ott halnak éhen, ahol az egyházat nem engedték jelentős tényezővé válni, hiszen az egyház jobb és igazságosabb világot épít. Az emberek a jézusi tanítás ellenségeinek önzése, kapzsisága, képmutató rosszindulata miatt halnak éhen. Elgondolkodtál már azon, neked mekkora részed van a halálukban és az abortusz százmillió áldozatának halálában?
11. technika - Támadó: a pápa miatt terjed az AIDS Afrikában, mert az óvszer ellen beszél. Keresztény: a pápa arról beszél, hogy férfiak és nők szentségi monogám házasságban éljenek nemi életet, és vállalják a megfoganó gyerekeket. A liberálisok óvszert osztanak. Szerinted az életre szóló monogám, heteroszexuális házasság vagy a "kecskével is lehet, ha kotont használtok" módszer a biztonságosabb?

12. technika - Támadó: a keresztények képmutatók, mert vizet, azaz szegénységet és búbánatot prédikálnak, pedig ők is szeretik a bort, a szexet, a jólétet. Keresztény: Jézus a világ jobbá, igazságosabbá tételére tanított minket. Szerinted jobb és igazságosabb lesz a világ, ha mindenki szegényen és búsan ájtatoskodik? Nos, ha csak ezért nem akartál eddig kereszténnyé válni, fel a fejjel: az örömhír többről, másról szól. Figyelj, elmondom neked.

Figyelem: a fenti fogások alkalmazása teljesen veszélytelen és ártalmatlan, semmiféle sérülést nem okoz a támadónak, legfeljebb a megtámadott keresztény nő egy kicsit a szemében. Egyelőre ezeket a technikákat tanuljuk meg készségszinten alkalmazni, s mivel a támadó klubok módszeresen fejlesztik a kifektetésünket célzó új fogásokat (nem csoda: a kereszténység 2000 éve botránykő), hamarosan középhaladó technikákkal jelentkezem. Addig kitekintésként javaslom az asszertivitásról írott rövid okfejtésem elolvasását.

*Jézus valójában nem mondott ilyet, bár van hasonló tanítása. Köszönöm Torma Péternek, hogy rámutatott a tévedésre.

Webdemokrácia 1.0 kezdeményezés

Hagyományos megközelítésben a kormány dönt, megvalósít, kommunikál, üzenetei pedig eltűnnek a közélet kognitív szakadékában, amely a tömegkommunikáció szintje és a grass-roots reakciók között tátong. A választó örül vagy morog, tájékozottsága hiányos, hozzáállása negatív, ellenüzenete többnyire indulatos, tagolatlan, általános hangulata havi/negyedéves felmérésekkel követhető, ám jelentős bizonytalansággal prognosztizálható. Ez a kormányzati megközelítés lassú, áttételes és drága, mert vagy a közérdekre és az erőforrások felhasználására optimalizál a népszerűség rovására, vagy a pontatlanul bejósolható reakciókra optimalizál a közérdek és a forrásfelhasználás rovására -- viszont eddig nem tudtunk jobbat. Az internet áttörést hozhat az intelligens kormányzás terén. Az e-demokrácia elvét konkrét fórumok révén megvalósító javaslatom közelebb hozza a (mindenkori) kormányt a választók szívéhez, a választókat pedig a kormányzati munka részvételen alapuló elfogadásához. A közélet kognitív szakadékát áthidalandó, egyik oldalon a kormány lép: hivatalos Webdemokrácia Portálokat jelöl ki. A másik oldalon a társadalom lép, amikor a portálokon ötletel, posztol, kommentel (azaz már lépett is, hiszen ténylegesen ötletel, posztol, kommentel, csak még nem tudja, hogy ezt a kormány áldásával és hálás figyelmétől követve teszi). Az internet elterjedtsége lehetőséget ad az ország irányításába való napi szintű, közvetlen beleszólásra, ezáltal olyan népszerűséget hozhat az alulról jövő kezdeményezéseket felkaroló kormánynak, amilyen a legprofibb, legdrágább kampánnyal sem érhető el.

Pályázat kiírását javaslom "Webdemokrácia portál fejlesztésére és működtetésére". A portál célja az állampolgári kezdeményezések, ötletek, javaslatok, vélemények, visszajelzések csoportmunkával történő összegzése, finomítása, minősítése, a legjobb elképzelések közösségi kiemelése (röviden: az aggregálás). Meghatározott közéleti/kormányzati témákról vitacsoportok indulnak, a hozzászólók egymást véleményezik, osztályozzák, a legtámogatottabb javaslatokat automatikusan továbbítják a kormánynak -- amelynek dedikált társmoderátora amúgy is főmunkaidőben, folyamatosan követi az eseményeket.

Pályázni lehet portál koncepcióval és meglévő portálokkal is. Az első helyezett 5 millió, a második helyezett 3 millió, a harmadik 1 millió forint díjban részesül. A pályázatok beadási határideje 30 nap, a portál beindításának határideje 90 nap. A működési költségekre évi 1-1 millió forint állami támogatást kap a három nyertes. Számos jó példa már működik, akár a meglévők közül is ki lehetne választani hármat, és hivatalos Webdemokrácia Portál-lá lehetne őket minősíteni. (Néhány jó és működő portál: tisztabeszed.blog.hu; progressziv.blog.hu; wita.hu; gyakorikerdesek.hu; masok-velemenye.hu) Ezeket a meglévő portálokat külön értesíteni kéne azzal, hogy némi csinosítást, továbbfejlesztést vállalva jó eséllyel pályázhatnak, és hogy közben referenciaként maradjanak elérhetők.

Kétféle portáltípust kellene specifikálni: 1. ötletaggregáló portál (a felhasználók megadott ügyekben javaslatokat tesznek, a többiek kommentelnek és osztályoznak, továbbfejlesztenek); 2. online szavazó portál, ahol a szavazásokat  moderátori kezdeményezésre és/vagy ötletaggregálással írják ki. A három kiválasztott portál között mindkét típusnak szerepelnie kell, ez természetesen kombinált kivitelben is megvalósulhat. A három portál pluralizmust, nyitottságot sugall, és három dedikált, kb. helyettes államtitkári szintű védnök társmoderálásával működne. Világnézeti iránymutatás célszerűtlen, hiszen a lényeg éppen a spontán trendek intelligens felhasználása, alakítása.

A hivatalos Webdemokrácia Portál minősítés nagyon fontos, azt kommunikálja a választó felé, hogy a kormány figyel rá, és a jövőben nem pusztán kedvtelésből kommentel, posztol, szavaz. Az ötletek felvetői tudhatják, hogy amennyiben elég szimpatizánst gyűjtenek, a kormány foglalkozik az elgondolásukkal, és a döntésről tájékoztat a portálon. Így lehet bevonni az embereket a kormányzásba, így lehet a mindennapi magángondolkodás részévé tenni a közügyeket, erősítve a tájékozottságot és a közösségi szemléletet. A kormány bedobhatja a saját ötleteit is a köztudatba, muníciót kap a döntéseihez, a portálok üzenetváltásaiból felmérheti a várható grass-roots reakciókat, és eleve erre szabhatja a kommunikációt. Nem mellékes, hogy egy-egy intelligens és népszerű kezdeményezés megvalósításával a kormány a népes támogató csoport szimpátiáját is elnyeri. A webdemokrácia alapértelmezetten népszerű, (trendi, szexi, stb.) lesz a fiatalok körében.

A portálok témái között szerepeljen a gazdaság, a kultúra, a rendészet, a közigazgatás, az oktatás, stb., stílszerű lenne magukat a témaköröket is ötletaggregációval meghatározni. Ötletgazdaként szívesen közreműködök a Webdemokrácia Portál projekt koordinálásában, mivel én látom át a koncepciót, és a végigvitelére is képes vagyok -- ám megfelelő szakemberek bevonása esetén ehhez nem ragaszkodom.

Így neveld a pitbullodat

Amerika alaposan mellényúlt, mikor elkötelezetten támogatni kezdett egy bin Laden nevű harcost, aki hasznosnak tűnt az oroszok ellen, aztán viszont erősen károsnak bizonyult. A saját szemszögéből nézve így járt a magyar elit is az SZDSZ ifjúsági tagozatának szánt Fidesszel. Az elit ugyanis nem a népet növesztette fel a rendszerváltás nyomán bevezetett demokráciához, hanem a szakszervezeti bizalmikat lefizető vállalatvezetők mintájára igyekezett magához édesgetni az alternatív trónkövetelőket. '98-ban aztán lett nagy meglepetés, mikor pelyhes csibe helyett sárkány kelt ki a tojásból, és a regnálást a hátbadöföttség eluralkodó érzése váltotta fel.

A rosszul nevelt sárkány csak egyfejű, de ha tüzet fúj, pillanatok alatt szőrteleníti az ancienne élite hátsóját. Dunába lövés józan elmével nem várható, de elgondolkodtató, hogy a nép a Fidesz erősen vitatható intézkedéseit is támogatja, az elit pedig sír, hogy miért ilyen a nép. Hát nem éppen az elit nevelte ilyenné? Úgy volt, hogy a szocialista felső osztály átmenthető, hogy tartósan is ő adja majd a mérvet. Ehhez persze nem öntudatos választópolgárok, hanem pitbullosított statiszták kellenek, akiket gazdaságilag kiéheztetnek, jó hosszan sötétben tartanak, aztán gumicsontot vagy műnyulat lógatnak az orruk elé. Az volt a terv, hogy a pitbullosított közvélemény pavlovi reflexei politikailag korrekt üzenetekre, azaz a "le a trianonozókkal/magyarkodókkal/neonácikkal/feleségverőkkel/gyerekmolesztálókkal/pedofil papokkal!" transzparensek belógatására termelik majd a nyálat. Öt-hat éve aztán kiderült, hogy hiba csúszott a palacsintába. A pitbull állkapcsa nem a gyárilag specifikált jelszavakra kattan.

Az evolúciós pszichológia szerint a genetikánk, agyi huzalozásunk az oka, hogy a széplelkű polkorr fogalomtárat bármikor játszva übereli egyetlen arra tévedt/terelt girhes bűnbak. A helységnevekkel (frissebben Gyöngyöspata) leírható szellemet a közéleti homályőrzéssel párosult közösségkárosító gazdaságpolitika engedte ki a palackból. Megtörtént a baj, szembe kell nézni a felelősséggel: tetszettünk volna népi jólétet hozó gazdasági döntéseket hozni, tetszettünk volna valós képet adni a világsajtóról, tetszettünk volna nem visszaélni az információ nevű hatalommal, tetszenénk végre olyan beszámolókat adni a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb világról, amelyekből közérthetően kiderül, ki mit mikor hol, hogyan és miért tett/mondott/gondolt. Egy éven belül felhomályosultabb, szelídebb lenne a félreidomított pitbull. Villámkörkép tudatlanságunk háza tájáról: ki tudja, mennyit keresnek a tévések/rádiósok, de ki NEM tudja vagy véli tudni, mekkora vagyona van ismertebb politikusainknak? Ki tudja, mit keres minden nap egy félmeztelen bige a Blikk címlapján, és ki NEM tudja, kicsoda Bódi Sylvi? Ki tudja, mennyit keresnek a bankigazgatók, vállalatvezetők -- és hogy miért sajnáljuk az ő fizetésüket a sokszor nagyobb vagyonnal sáfárkodó miniszterelnöktől? Miért kapja Pest és Buda más minőségű forrásból a csapvizet, miért a Rózsadombon kezdik a hóeltakarítást, miért kezelik a bennfenteseket a Kútvölgyi kórházban? Rajta, kedves véleményvezérek, elő az infókkal, a hályogtalanított pitbull nem vaktában marcangol, legfeljebb célzottan harap -- gyanúm szerint ez a fortélyos félelem igazgatja közéleti homályunk éber őreit.

Nem csak a mindent mindennel összefüggésbe hozók érzik úgy, hogy a régi-örök elit popóján inkább halvány bőrpírt, mint mélyreható sérülést okozó Fidesz látványkonyha performansszal kápráztat, miközben saját pecsenyéje is pirul már egy kevésbé feltűnő tűzhelyen. Ha tényleges közösségfejlesztő teljesítményt nyújt, én ugyan nem sajnálom tőle a bónuszt. A ballib elittől sem annyira a koncot sajnáltam, mint a közösségi szempontú teljesítményt keveselltem. Az immár egy éve saját szavazóira is nagy ívben legyintő hatalom bezárkózása igen kockázatos: most dől el, hogy a nép valódi lehetőséget kap-e sorsa alakítására, vagy újabb statiszta szerep vár rá, ahogy ez Kelet-Európában és az Uralon túl szokás.

Ha mindenkit kirúgnak a közigazgatásból, aki nem lelkesedik szolgamódra, ha a konstruktív kritikát is támadásként hárítják, ha a hatalomgyakorlást nem nyitják meg a választók széles tömegei előtt, akkor simán (ráadásul megérdemelten) megbuknak, aztán reménykedhetünk, hogy a visszatérésre készülő régi kutyából időközben szalonna lett. Ja, sanszos. Bölcsebb lenne úgy dönteni, hogy gumicsontjainkat, transzparenseinket és bűnbakjainkat egyaránt félretolva felszabadulunk a pitbulldresszúra hatásai alól, higgadt racionális közéleti együttműködésünk spanyolcsizmájába szorítjuk a politikai osztály lábát, majd észérveink srófját addig forgatjuk, míg fennhangon meg nem vallja, kinek az uralmát jelenti görögül a demokrácia.

Shoppingolhatunk-e demokráciát?

Fukuyama legújabb könyvében arról ír, hogyan valósulhat meg korunkban az autokráciából a demokráciába való átmenet: a központi hatalom csak olyan tempóban/mértékben adhatja át a jogköreit, amilyen mértékben a nép alkalmas azok átvételére. Ha korán delegálják a népre a hatalmat, éppúgy nem tud vele mit kezdeni, mint Tolsztoj felszabadított muzsikjai az újdonsült önállósággal – az állam összeomlik (lásd a szabadsággal élni nem tudó Ukrajna szomorú esetét), a nép egy új diktátor karjaiba veti magát. A demokratikus átmenet útját járó országok sorsa, így a miénk is különböző félautoriter vezetők kezében van. Ha jó a Kedves Vezető, akkor fejlődik és demokratizálódik az ország. Ha rossz a vezető, akkor visszafejlődik. Imígyen szóla Fukuyama.

Messzemenően egyetértek e bölcs gondolattal. Esetünkben a sikeres átmenethez nem a magyar liberálisok által két évtizede nyomatott „demokratikus minimum”-ra, hanem nemzeti (közösségi) minimumra van szükség. Ennek tartalma értelmezésemben: 1. fenntartható GDP-növekedés; 2. közbiztonság; 3. ésszerűen működő demokrácia; 4. társadalmi kohézió; 5. közéleti részvétel. Ha az első kettőt képesek vagyunk biztosítani, akkor fejlődhet mind az öt terület. Ha nem tudjuk garantálni a jövőálló jólétet és a közbiztonságot, akkor hiába sulykoljuk a 3-5. témát, csak felhergeljük vele a társadalmat, a valós igények iránti süketségünkkel megágyazunk a radikalizmusnak (momentán a Jobbik Gárdának).

A „demokratikus minimum” hungaro-liberális változata olyan, mint a felfújható guminő. Tökéletesek az idomai, nem kér enni, nem veszekszik, mindig rendelkezésre áll – épp csak életre nem kelthető. Ezt a műszépséget űzik-hajszolják csodaszarvasként liberális honfitársaink húsz éve. A „demokratikus minimum” arról szól, hogy mindjárt az átmenet legelején megalkotjuk ideálisnak gondolt intézményrendszerünket, és akkor is ragaszkodunk hozzá, ha a nép láthatóan nincs rá felkészülve, ha nincs a közösség hasznára, sőt... Fukuyama arra int, hogy ép ésszel kell adagolni az önállóságot, különben rosszul sül el. A liberális „demokratikus minimum” valójában esztelen túlhajtás, idealista maximum egy olyan országban, amely a demokratikus változások óta e fennkölt eszmék jegyében tönkretette a nemzeti gazdaságát, a mezőgazdaságát, a munkavállalók jogait és jövedelmét, a romák foglalkoztatottságát és oktatását, szétverte a társadalom összetartását, felvirágoztatta a korrupciót és a bűnözést, s az ország szegényebb térségeiben megszüntette a közbiztonságot. Ezért fordultak el a választók a nyóckeres lózungokkal rózsadombi egzisztenciáért haknizó SZDSZ-től, a nagytőkések vezette MSZP-től, ezért fordulnak a lúdasmatyiból közben gőgösgúnárrá vált Fidesz mellett a kakastollal turulkodó Jobbik felé. Akár radikális lépések, akár a demokrácia átmeneti korlátozása árán is némi jólétet és közbiztonságot akarnak. 

A magyar liberálisok szerinti demokráciamodell a valóságban sehol sem létezik, lévén a létező demokráciák különböző pozitívumaiból összemontírozott robotkép, amelyről elegánsan leretusálták a számukra negatív részleteket: legyen olyan a demokrácia, mint az USA-ban, de az emberek ne higgyenek Istenben (az amerikaiak 70%-a hisz), ne feleljen az egyén a sorsáért (mert ez felelőssé tenné a romákat a felemelkedésükért); a svédekhez hasonlóan legyünk szociálisan érzékenyek, de ne adózzuk szét magunkat; a franciákhoz hasonlóan legyünk szekuláris életigenlők, de ne legyünk arrogánsan öntudatosak; a németekhez hasonlóan legyünk filoszemiták, de ne toljuk ezerrel a hazai ipart. Fel kéne végre ismerni, hogy – Nobel-agy ide vagy oda – nem kell nekünk pápábbnak lennünk a pápánál; éppen elég, ha egy konkrét, létező demokráciamodellhez igyekszünk felzárkózni, teljesítve annak népi/közéleti feltételeit, értelemszerűen vállalva annak előnyeit és hátrányait. Ha közben néhány hangulatjavító szocialista vívmányt is meg tudunk őrizni (de legalább a GYES-t!) anyagi csőd nélkül, huncut, aki tiltakozik.

Javaslom, hogy az amerikai demokráciamodellből induljunk ki. Tetszik vagy sem, a modern demokráciát az USA találta ki, mindennapi életünk összes vívmánya az amerikai életforma alapján terjedt el. Az USA modellje önálló gondolkodásra, öntevékeny, felelős közéleti részvételre, rengeteg fizetett és önkéntes munkára, viszonylag alacsony adókra, vékonyka szociális védőhálóra, szabályozott bevándorlásra, önszabályozóan kiegyensúlyozott médiára, elképesztő versenyképességre, valamint a világ legcsapásképesebb hadseregére épül. Törődjünk bele, hogy csak olyan mértékben tudunk felzárkózni e modellhez, amilyenben megteremtjük annak hazai feltételeit. Legyünk reálisak: ne gondoljuk, hogy a létező demokráciamodellek bármelyikére felkészültebbek vagyunk. Nem állunk közelebb sem a francia, sem a svéd, sem a brit, sem a többi modellhez. Ez van, ebből kell főzni.

A jelenlegi össznépi magyar karakter kb. akkora demokráciát tesz lehetővé, amekkora kialakult. Ha több demokráciát akarunk, fejlesszünk karaktert, különben csak hülyítjük magunkat.

Mi a tényleges demokratikus minimum (vagyis aminél kevesebb esetén visszacsúsztunk az autoriter rendszerbe)? Válaszom: a négy-nyolc évenkénti többé-kevésbé szabad választás lehetősége, karhatalom bevetése nélkül. Ha ezt nem biztosítjuk, akkor kár volt a semmiért feladni a szocializmust. Azért elég négy-nyolc évente választhatni, mert két ciklus simán kibekkelhető, és azért elég többé-kevésbé szabadon, mert addigra már úgyis akkora többség akar változást, hogy a hatalom semmilyen legális/féllegális trükkel nem képes elnyomni az ellenzéket. Akinek ez kevés, azt emberileg teljesen megértem, lelkes EU pártiként csak biztatni tudom: haladja meg a tér-idő és a geopolitikai helyzet adta korlátokat, nyisson Bécsben cukrászdát, füvezzen Hollandiában, vállaljon gyereket Svédországban, pincérkedjen Spanyolhonban, kőműveskedjen német földön, ügyeljen Észak-Skóciában, aztán húsz év múlva megbeszéljük, mennyivel több egyéni és közösségi boldogságot, mennyivel fájintosabb demokráciát sikerült összeshoppingolnia.

Ej, galambocskám, Imre Imrics Kertyészev

Kiváló adalék került elő múltkori gój-zsidó konfliktusmegfejtésemhez ( http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/03/tabuk-nelkul-zsido-goj-konfliktusrol.html ).

Forrás: http://www.spiraveronika.hu/dery_tibor.pdf

"Börtönbeli válságában Déry sokkal fájdalmasabban éli át identitása ellentmondásait, mint előtte vagy utána bármikor:

'„Azért mégiscsak megkérdem magamtól, hogy milyen jogon vagyok magyar író. Apám szegedi zsidó, anyám bécsi zsidó, egész rokonságom, környezetem, barátaim zsidók (…) természetesen nem állok faji alapon, de nem az lett volna a dolgom, hogy a zsidóságot írjam meg? De milyen nyelven? Anyámmal németül beszéltem, apámmal magyarul, de természetesen sokkal kevesebbet. Amióta íróvá lettem, a magyar lett az anyanyelvem. (…) Életem kettőssége és tragédiája: német zsidó családból jöttem magyar írónak, polgár voltam, s kiugrottam a polgárságból, hogy kommunista lehessek. Mi vagyok, mi vagyok hát? Egy elátkozott keverék, amelynek se fajtában, sem osztályban nincs helye.”'

Önazonossága alkotóelemei között hirtelen feloldhatatlan ellentéteket észlel, a korábban adekvátnak tetsző paradoxonok érvényét megkérdőjelezi, holott valóban szuverén és hiteles választásokat hordoznak. A Déry-jelenség értelmezhetetlen annak felismerése nélkül, hogy magyar íróvá lenni volt élete legfőbb célja és ambíciója. És a hangsúly legalább annyira esik a magyarra, mint az íróra. A fenti bekezdés kulcsszavai az „író”, a „magyar nyelv” és a „kommunista”. Amit e szférákban (magyarság, irodalom, baloldaliság) magával hozott a monarchiabeli zsidóság örökségeképpen, nem őbenne nem fértek össze harmonikusan, hanem kint a világban vált a viszonyuk problematikussá a jobb- és baloldali totalitarianizmus hatására. Az az identitás-választás, amelyet itt megkérdőjelez, nem volt sem magától értetődő, sem személyes erőfeszítés nélkül való, nem nélkülözte a hűséget önmagához és választott értékeihez. A hasonló környezetből származó, részben hasonló utakon járó Kösztler Artúr mint Arthur Koestler lett világhírű angol író, Németh Andor a nyilas uralom alatt élt át belső meghasonlást identitásában, Fejtő Ferenc végül francia író lett (bár sosem szűnt meg a térség problémáival foglalkozni), de nyomon követhetnénk a monarchikus magyar zsidóság első világháború utáni útját és sikereinek állomásait Bécstől Berlinig, Freiburgtól Londonig és Hollywoodig." (Spira Veronika)

Szép, őszinte vallomás ez egy magyar-zsidó identitású nagy magyar író vívódásáról, a feloldhatatlan belső paradoxonról, amellyel oly sokan küszködnek némán-frusztráltan ma is. Ha Spiró ezt megértené, alighanem átírná az életművét. Ha ezzel Imre Imrics Kertyészev szembenézett volna, másfélszeresen is megérdemelte volna a Nobel-díjat.

A Sorstalanság két epizódjából kiderül, hogy megkapta a lehetőséget a szembenézésre, de nem élt vele: 1. a lágerben jiddisül szólítja meg egy galíciai zsidó, ám a főszereplő német nyelven válaszol, hiszen nem beszéli annak jiddis változatát; erre a másik megvetően közli vele: "di bist ká jid, di bist á ségec" (kb. nem vagy te zsidó, csak egy jöttment csirkefogó). A főszereplő nem sokat gondolkozik ezen, rendületlenül halad tovább a narratíva. 2. A főhős a józsefvárosi pályaudvaron összeterelt transzportosokkal együtt alig várja már, hogy végre megszabaduljanak a bunkó magyar csendőröktől, átkerüljenek a snájdig német officírek irányítása alá, majd kiutazzanak német kultúrhonba, ahol tisztességes szállás, munka, rendes ellátás vár rájuk... Gyakorlatias szemlélő azt gondolná, hogy ez egyszerűen nem lehetséges, ez csak elbeszélői fogás, épeszű ember sec-perc kirakja a puzzle-t. Ám Kertész kitartó, 60 évvel később Berlinből nyilatkozza, hogy a történtekért kizárólag a magyarokat hibáztatja, hogy a magyar nyelv zárvány, és mennyivel jobb Németországban.

Eltérek a szokásos optimista zárlattól: ha a Fidesz-kormány nem teremt vad, kiszámíthatatlan bizalmatlanságot, a saját választóitól is elforduló klikkhangulatot ("Fel a kezekkel, emberek, pofa befog, kétharmad van nálam, és nem félek használni!"), akkor lenne esélyünk megbeszélni sok-sok ügyet. Akkor kialakulhatna az a befogadó közbeszéd, amelyben zsidó-magyarok, magyar-zsidók és pannon-magyarok hátsó gondolat nélkül vállalnák a maguk sokszínű hátterét, az egész politikai-kulturális nemzet javára. Ej, Imre Imrics Kertyészev, ej mi mindannyian! Ha a Fidesz bölcsebben kormányzott vóna, az én gój-zsidó optimizmusom is tovább tartott vóna.

Nyögjük a díjat

Az Economist április 9-i száma hosszú tematikus összeállítást közöl a fejlett világ nyugdíjválságáról. A tanulságos körképből az derül ki, hogy a társadalom elöregedése szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a nyugdíjrendszereket. Emelni kényszerülnek a nyugdíjkorhatárt, korlátozni az elő- és korkedvezményes nyugdíjba vonulást, csökkenteni a nyugdíjakat, öngondoskodásra bírni a dolgozókat -- és ez mind kevés lesz ahhoz, hogy az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában hosszú távon megóvják a nyugdíjasok többségét az elszegényedéstől. Magyarország drasztikus nyugdíjpénztár-államosítása rövid bekezdést kapott, 15 szó erejéig rivaldafénybe kerültünk, és ez nem szégyen: más országok is radikális, népszerűtlen lépésekre fognak kényszerülni.

Nem vagyok nyugdíjszakértő, az alábbi rövid eszmefuttatást az össztársadalmi ötletelés részének lehet tekinteni (nagyon remélem, hogy ezúttal lesz össztársadalmi ötletelés). Különben álszerény sem vagyok: a világ összes jóléti nyugdíjrendszere válságban van, a legszakértőbb illetékesek csak vakargatják a fejüket, ehhez képest akár én is lehetek szakértő, hiszen előremutató, kivitelezhető, eladható javaslataim vannak.

- A nyugdíjkorhatárt a várható élettartamhoz igazodva kéne megállapítani. Azaz a nőknek arányosan annyival később kéne nyugdíjba vonulniuk, amennyivel tovább élnek.
- A nyugdíjak értékvesztését úgy kéne ellensúlyozni, hogy 80%-ról indulhatna a nyugdíj, és évente 2%-ot emelkedne, egészen 120%-ig. Az első időszakban még sokan dolgoznak nyugdíj mellett, majd később elszegényednek az infláció miatt. Természetesen valamiféle indexálásra a jövőben is szükség lesz, az évi 2% ezen felül értendő.
- Átütő javaslatom, hogy az újonnan nyugdíjba vonulók csak a számítások szerint nekik járó állami nyugdíj 2/3-át kapják a saját jövedelmük alapján, amit a gyerekeik nyugdíjbefizetéseinek 1/3-a egészíthetne ki. Azaz minden dolgozó rendelkezhetne róla, hogy kinek adja a nyugdíjjáruléka 1/3-át. Ezzel a merész megoldással nyilvánvalóvá tennénk, hogy a gyermekvállalás valóban befektetés a jövőbe. Még jobb befektetés, ha jövedelmező szakmát tanul a gyerek, és hivatalos nyugdíjjárulékot fizet. Az intézkedés jelentős visszhangot váltana ki, kiválóan közvetítené a kormány üzenetét a társadalom felé.
- Végezetül az önkéntes magánnyugdíj-pénztárakról szeretnék szólni. A magánzás ösztönzése dugóhúzóba viszi a nyugdíjrendszert. Ha elhíreszteljük, hogy az állami nyugdíj elértéktelenedik, akkor mindenki az abszolút minimális befizetés felé tart majd, és tényleg elértéktelenedik a rendszer. Ezért meg kéne állapítani egy felső határt, például ha a magánnyugdíj több, mint kétszerese az állami nyugdíjnak, akkor felére csökkenne, háromszoros különbség esetén pedig megszűnne az állami nyugdíjjogosultság -- ezzel is tehermentesítve a nyugdíjrendszert.

Zöld erdőben a tücsök

...házasodni készül, ölelgeti a legyet, kéri feleségül -- így szól a ma különös aktualitást nyert gyermekdal. Heves vitákat vált ki pro és kontra az azonos neműek nemi kapcsolata, együttélése, amely a házasság elnevezésre is igényt tart, annak minden előnyével együtt. Vajon az azonos nemű szerelmesek elleni diszkrimináció, ha az alkotmány konkretizálja, hogy házasság egy férfi és egy nő (illetve egy nő és egy férfi) között jöhet létre? Szerintem nem. Nem erről szól a diszkriminációmentesség.

Ennek megértéséhez tisztáznunk kell néhány alapfogalmat. Az alkotmány egy állam alaptörvénye. Az állam egy nemzetközileg elismert határok között együtt élő emberek politikai-gazdasági közössége. E közösség életének, működésének alapjait szabályozza az alkotmány. A benne szereplő jogok és kötelezettségek az államban élő közösség (politikai nemzet) érdekeit szolgálják. Következésképp a jogok és kötelezettségek nem véletlen szeszélyből, hanem konkrét, nyomós okból kerülnek bele az alkotmányba.

A házassághoz fűződő jogok nem közvetlenül, állampolgári jogon, hanem a jogintézménybe belépve vehetők igénybe. A házasság évezredek óta a társadalom fennmaradását szolgáló intézmény, melynek keretében nők és férfiak lépnek házasságra, alapítanak családot, vállalnak és nevelnek gyerekeket, biztosítva az utánpótlást, a fiatalok felnevelkedésének hátterét. Ezért -- és nem vicces kedvű tudósok ötletelése nyomán -- kapcsolódnak a házassághoz/családhoz olyan különleges jogok, mint a házastárs öröklése és védelme, valamint hogy a gyerekek az apjuk vezetéknevét viselhetik, öröklik a szüleik vagyonát. Az 1 ffi + 1 nő + gyerekek formáció vallásilag is szentesített, a nyugati társadalom struktúrájának megkérdőjelezhetetlen alapja -- volt kb. 100 évvel ezelőttig. Azóta folyamatosan devalválódik: előbb az állami esküvő vette át az egyházi frigy szerepét, aztán jött a válás, majd az azonos neműek államilag elismert együttélése, aztán egyes országokban az azonos neműek házassága, végül a gyermekek azonos nemű párok általi örökbefogadása, és a melegjogi aktivisták tevékenysége nálunk is ebbe az irányba terelné a jogszabályokat. Az azonos nemű párok jogaiért küzdők azonban szem elől tévesztik a tényt, hogy a házasság alapértelmezetten heteroszexuális; a törvények azért nem nevesítették a heteroszexualitást, mert egészen a közelmúltig nem merült fel kétség e tekintetben. A heteroszexuális házasság és az általa alapított (heteroszexuális) család főszabályként gyermekvállalásra és -nevelésre alkalmas, a társadalom fennmaradását szolgálja, ennek alapján illetik meg az imént említett jogok -- melyek nem járnak alanyi jogon az együttjáróknak, a csókozóknak, a flörtölőknek, a papás-mamást játszóknak, az azonos nemű kapcsolatot folytatóknak, legyenek bármilyen kedves, aranyos, szeretetre méltó emberek. A heteroszexuális házasság és család kizárólag azért élvez előjogokat, mert a társadalom számára létfontosságú és hasznos. A homoszexuális házasság biológiailag kizárja a gyermekvállalást, főszabályként nem biztosítja a különneműek házasságától várható társadalmi eredményt, tehát nem is érdemel kiemelt védelmet. A homoszexuálisok e téren nincsenek diszkriminációnak kitéve, bárki mással azonos joguk van heteroszexuális házasságot kötni, heteroszexuális családot alapítani.

Egy demokratikus társadalom alkotmánya nem szórja két kézzel a házasság/család védelméhez hasonló előjogokat, de aki keres, az -- a mentelmi jog formájában -- talál analógiát: a parlamenti képviselők azért kapnak mentelmi jogot, hogy a hatóságok ne zaklathassák őket politikai okból, ne akadályozhassák őket az érdekképviseleti munkában. Ez kiemelt fontosságú az állam demokratikus működése szempontjából. Értelemszerű és természetes, hogy visszaélés, pl. korrupció vagy köztörvényes bűncselekmény (tudatos hazugsággal elkövetett rágalmazás, hamis tanúzás) esetén a mentelmi jog megszüntethető, erről a képviselőtársak döntenek, egyszerű szavazattöbbséggel. A mentelmi jog konkrét feltételekhez és célokhoz kötött, melyek alapja a társadalmi hasznosság, a közösség szempontjából értelmezett kiemelt fontosság. Képzeljük el, hogy Ghypsz Jakab előáll azzal: neki is joga van a boldogságra, ezt a mentelmi jogtól reméli, tehát ő is igényt tart rá, jóllehet, nem országgyűlési képviselő. Megkapja? Nem. Diszkrimináció ez? Nem. A diszkriminációmentesség ugyanis adott: Ghypsz úr indulhat az országgyűlési választáson, s ha megválasztják, megkapja a képviselői mentességet. Mi történne, ha esélyegyenlőségi aktivisták felkarolnák Ghypsz úr és sorstársai ügyét, követelve a mentelmi jog kiterjesztését alternatív "képviselőkre" -- mondjuk, először a megyei közgyűlésekre, majd az önkormányzatokra, civil szervezetekre, köztisztviselőkre, cégvezetőkre, vállalkozókra, alkalmazottakra, és így tovább? Kárt okoznának a társadalomnak. Ha fokozatosan kiterjesztenénk a mentelmi kört, akkor nem tízmillió mentelmi jogosult "képviselő" országa lennénk, hanem értelmetlenné válna ez a konstrukció, nem szolgálná a társadalom érdekeit, és mindenkitől meg kéne vonni a mentelmi jogot, ideértve az országgyűlési képviselőket is. Az aktivistáknak adandó helyes válasz így szól: a mentelmi jog nem közvetlenül, alanyi jogon, hanem az országgyűlési képviselőség jogintézményéhez kötötten jár; az esélyegyenlőség az esélyek, és nem az eredmények egyenlőségét jelenti -- azonos eredmény azonos feltételek teljesítésével várható. A diszkriminációmentesség azt jelenti, hogy az esélyt mindenki -- nemzetiségre, bőrszínre, korra, nemre, nemi beállítottságra, világnézetre, vallásra, stb. tekintet nélkül -- megkapja, sőt indokolt esetben segítséget, támogatást is igénybe vehet, hogy élhessen az eséllyel, de a feltételeket teljesítenie kell. Ha angoltanár akarok lenni, az esélyegyenlőség jegyében angolórát, fakultációs lehetőséget követelhetek, de diplomát nem kérhetek alanyi jogon.

A házassággal járó jogok igénybevételének egyik feltétele, hogy a házasság heteroszexuális partnerek között jöjjön létre. Ha a heteroszexuális házassággal járó jogokat fokozatosan kiterjesztenénk az azonos nemű párokra, a szinglikre, stb., akkor a "házasság" főszabályként már nem biztosítaná a rá ma jellemző társadalmi előnyöket, indokolatlanná válna a kiemelt védelme, azaz meg kéne szüntetni a hozzá kapcsolódó jogokat. Az azonos neműek házassága mellett kampányolók ennélfogva nem a homoszexualitással élőket ajándékoznák meg a boldogsággal (azt a magánélethez fűződő jog keretében ma is élvezhetik), hanem a társadalmat fosztanák meg attól a lehetőségtől, hogy támogathassa fennmaradásának zálogát. Szerintem ez -- tiszteletben tartva mindenki véleményalkotási szabadságát -- a Magyarországot sújtó demográfiai válság fényében meggondolatlanság lenne.

XXI. századi arccal a vasút felé

Az EU új tagállamai (a Cseh Köztársaság kivételével) leépítik a vasutat, a régi tagállamok pedig fejlesztik. Érthető: a modern vasút olcsó, kényelmes, biztonságos, akár 250-nel száguld, 1000 km-en belül környezetkímélő alternatívája a repülésnek. Nincs rajtam rózsaszín szemüveg, feltűnt, hogy a posztmodern német vasút kétszer-háromszor drágább is a mi jegyeinknél. Ennek ellenére nem kétséges, hogy ez a következő évtizedek leghatékonyabb közlekedési/szállítási módja.

Magyarország számára kettős haszonnal járna egy gyors ütemű vasútfejlesztés. Hazai szerelvényekkel láthatnánk el a vasúthálózatot, ami munkahelyeket és GDP-t hozna. Ha sikerül korszerű vonatokat, mozdonyokat gyártanunk, akkor exportra is termelhetnénk. Másrészt soha nem látott vidékfejlesztést hajthatnánk végre a vasút segítségével: tágabb körzetben lehetne ingázni a munkába, államilag támogatott mobilitás bérleteket lehetne bevezetni a bejárók részére. Ehhez persze újra kéne gondolni a vasúthálózatot, a budapestközpontú agy-küllő szerkezet helyett a jelenlegi határokra kéne optimalizálni az összeköttetéseket(még mindig Trianon előtti az elrendezés), átgondolt menetrenddel kéne elérhetővé tenni az országot, átlagban kétszeresére kéne gyorsítani a vonatokat, megszüntetni a késéseket, hogy megbízhatóan, időben odaérjünk. Ez lehetne Magyarország XXI. századi New Dealje. Már csak a kormány támogatása, a hozzáértők bevonása kell hozzá.

Verda ki a fejedből!

Pár napja az egyik EU-elnökségi rendezvényen kék villogóval ellátott fekete Audira lettem figyelmes -- konkrétan arra, hogy milyen kicsi. Közelebbről megvizsgálva Audi sport kupénak bizonyult. Sokféle diplomáciai autót láttam már, sport kupét még nem. Nem szoktak ilyenből kiszállni európai politikusok. Elgondolkodtam, vajon Lázár János híressé vált gondolata (ki mit szerzett, annyit ér) hivatalos kormányálláspont is egyben? Némi szociális érzékenységgel rendelkező állampolgárként a következő tényekre hívom fel az állami autóbeszerzésekről döntő polgártársak figyelmét.

Magyarország egyelőre nem jóléti állam. A lakosság harmada a létminimum környékén vegetál. Az úgynevezett megélhetési bűnözés oka a szociológusok szerint az, hogy a segélyből élők a létminimum alá kerülnek, és nincs más választásuk, mint bűnözni az életben maradásért. A segély kényszerűen legalább 15%-kal alacsonyabb a munkával kereshető jövedelemnél, máskülönben nem sokan akarnának dolgozni. A munkával elérhető jövedelem alapértelmezetten a minimálbér. Logikus, hogy ha a minimálbér a létminimumon van, akkor a segély alatta lesz. Az ún. megélhetési bűnözés ellen úgy tudunk tenni, hogy legalább 15%-kal a létminimum fölé toljuk a minimálbért. Ezt azonban nem lehet központilag elrendelni, mert beleroppan a gazdaság -- ne feledjük: a kormányváltás egyik célja éppen az volt, hogy elkerüljük a gazdasági összeomlást. A minimálbért jelentősen a létminimum fölé emelni csak pár év távlatában, a nemzeti vállalkozások felfuttatásával lehet. Ezt segítheti elő egy jól dolgozó kormány. Nagyon örülni fogok, ha végre sikerül, de ettől még mindig nem leszünk jóléti állam. Milyen autója legyen egy nem jóléti állam politikusainak?

Kellően nagy, erős és üzembiztos, de nem méregdrága, röviden: hivatalos, ám nem hivalkodó. Definíció szerint nem lehet tehát presztízsmárka, azaz Mercedes, Audi, szerintem még VW sem. Az üzembiztosság szempontjának kiválóan megfelel többek között a Toyota, az Opel és a Skoda is. Javaslom, hogy ebből a körből vásároljon az állam szolgálati autókat, és még a miniszterelnök se járjon Skoda Superbnél jobb autóval, mert ennek üzenetértéke van. Egy közepes presztízsű márka azt közvetíti, hogy politikusaink a köznép soraiból, a választók kegyéből kerültek a hatalomba, ahol az állampolgárok érdekeit képviselik/szolgálják. Ergo nem dőzsölnek, míg a nép harmada nyomorog vagy nadrágszíjbehúzva éldegél. Hogy ciki lenne Skodában megjelenni itt meg ott? Csak annyira, amennyire ciki egy "..., de büszke" helyzetben lévő országot irányítani.