2011. november 30., szerda

Ami a számításból kimaradt

A Fidesz a "van alternatíva" jegyében nyerte meg a 2010-es választást, így kulcsfontosságú számára, hogy megőrizze ezt az érzetet a választók fejében. A kötelező magánnyugdíjpénztárak államosításával és a bankadókkal tényleg más, szokatlan módszereket alkalmazott. Erre aztán senki sem számított.

A Fidesz ellenben arra nem számított, hogy a bankok szava erősebb, mint a politikusoké. A prémiumot csökkentő sarctól begerjedt pénzemberek alighanem az ország leminősítése érdekében vetették latba a befolyásukat, mégpedig sikerrel. A leminősítést nem indokolja a gazdasági helyzet, viszont a voluntarista kormánynak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ilyenek az erőviszonyok. Az államkötvények kamatfelára formájában a pénzvilág most több, mint visszaveszi a Robin Hood-adót. Ha nem a réven, akkor a vámon összejön az idei a prémium.

Amennyiben a Fidesz arra készült, hogy a bankok rossz megítélése majd ellensúlyozza a kormány népszerűségvesztését, akkor tévedett. A választó nem kuruckodást, hanem jólétet akar, és a legkevésbé sem díjazza a kormányzati hetvenkedést. Ez a Jobbik műfaja, jobban is megy neki, s mivel a közeljövőben aligha kerül kormányra, nem derül ki, mennyibe fájna nekünk az etelközi álmok gyakorlati végrehajtása.

Az adósság a jelen gazdasági pangás mellett nem csökkenthető számottevően, és az éves GDP közel 80%-ára rúgó hiteleink rendszeres újrafinanszíroztatási kényszere azt jelenti, hogy nagyjából úgy kell táncolnunk, ahogy a pénz gazdái fütyülnek. Kellemetlen? Attól még igaz.

Az alkotmányban rögzített 50%-os adósságszint elérése több ciklust és komoly gazdasági növekedést igényel, addig pedig együtt kell élnünk a realitásokkal. Többek között azzal, hogy a baloldal a függőségünk növelésében látja hatalmának zálogát. A maga szempontjából helyesen vélekedik, hiszen a karunkat leszorító nemzetközi kényszerzubbony madzagját az ancienne élite oldja és köti. Többször leírtam már, de nem árt ismételni: nem az a lényeg, hogy igazunk van-e, hanem hogy mire megyünk vele.

Jesz a kommunikációra

A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (Jesz) két fontos és elemzésre méltó sajtóközleményt adott ki.

1. http://jesz.hu/sajtokozlemeny/sorakozzunk-fel-orban-viktor-es-a-magyar-imf-targyalokuldottseg-moge
Fő üzenet: "A forint árfolyama történelmi mélységekbe jutott, az energiahordozók ára sorra dönti a rekordokat. Talán nem sallareket és kokikat kellett volna osztogatni európai parlamenti képviselőknek, hanem keresni velük az együttműködést." "a magyarországi politikai erőknek össze kell fogni, és egységesen, keményen dolgozni azért, hogy Magyarország a lehető legjobb feltételekkel kapja meg a „biztonsági védőhálót” képező IMF-hitelt. A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség tagjai mindent elkövetnek azért, hogy Magyarország polgárainak jóléte minél hamarabb elérhető közelségbe kerüljön, ezért a maguk erejéhez mérten minden támogatást megadnak a kormánynak, hogy sikeres tárgyalásokat tudjon folytatni az IMF-fel"

  • Jogos a kritika, konstruktív a hozzáállás. Valóban össze kéne fogni végre, és örömmel nyugtázom, hogy nagy sokára akadt egy politikai erő, amelyik erre helyezi a hangsúlyt. Az ország sorsáért aggódó választók (velem együtt vagyunk talán ketten-hárman) remélhetőleg észre veszik az örömteli változást.
2. http://jesz.hu/sajtokozlemeny/megerositett-legitimitasu-kormany-kell
Fő üzenet: A leminősítés gyengíti a forintot. Koalíciós kormányra van szükség, ezért előre hozott választást kell kiírni. A Jesz megkezdi a felkészülést.

  • A logika nem rozsdamentes, hiszen a választások előre hozataláról a kormány dönt, és az erős többség birtokában erre semmi sem ösztönzi. A választók általános szellemi állapota mellett legfeljebb a profiknak tűnik fel a logikai bukfenc, és ezen kevesek maguk is a logikai felkészületlenségre építve népszerűsítik pártfogoltjaikat -- nem fogják bemószerolni a saját módszerüket. Minden esetre, a Jesz markáns állásfoglalással hívja fel magára és készülő programjára a figyelmet.
Az első sajtköz kifejezetten ütős, a második pedig valamivel meghaladja a mai magyar közélet színvonalát. Semmi kifogásom az ebben a formában megvalósított ügyes pártmarketing ellen. 

2011. november 29., kedd

Ellenzéki bénázás a köbön

Az ellenzék egyszerűen nem talál fogást a kormányon, minden megjegyzésével legalább annyit vagy többet árt saját magának, mint a Fidesznek. Ha így dolgozik tovább, 2014-ben nagy örömöt okoz a Fidesz-szavazóknak.

A célszerűtlen logika iskolapéldájaként érdemes elovasni ezt: http://progressziv.blog.hu/2011/11/28/kimetszotte#c15071614

Röviden összefoglalva arról szól, hogy a piszkos-mocskos Fidesz-kormány az arányos képviseletet megszüntetve tönkre teszi a választási rendszert, mert ennek eredményeképpen a győztes nem lesz köteles egyezkedni az ellenzékkel... Az érvelés több sebből vérzik.

Egyrészt az MSZP hívei folyamatosan azzal magyarázzák a baloldali reformok elmaradását, hogy a piszkos-mocskos ellenzék (Fidesz) folyamatosan betartott. Ez nem felel meg a tényeknek. Azért érhetett el sikert a piszkos-mocskos, mert nem volt kellő szocialista parlamenti többség ahhoz, hogy a belső (MSZP-s) kétkedők torkán is lenyomják a reformokat. Ha a Fidesz által javasolt választási rendszer már 2006-ban működésbe lép, Gyurcsány úr meg tudja lépni a szükséges változásokat. Ezen a vonalon gondolkodva az új választási rendszer kifejezetten előnyös lesz. Az aktuális kormány soha többet nem foghatja álszentül az ellenzékre a saját bénázását.

Másrészt, ha (egyszer majd) a baloldal győz, éppen az új választási rendszernek köszönhetően meglesz a többsége ahhoz, hogy magát a választási rendszert is átalakítsa. Ennélfogva egyenesen üdvözlendő a markáns kormánytöbbséget eredményező változás.

Egyik szemem sír, a másik nevet: váltig nem értem, hogy lehet ennyire célszerűtlenül gondolkodni, de Fidesz-szavazóként ez az én malmomra hajtja a vizet. Másfelől ellustul a kormány, ha fél szemmel is érvényesül a vakok birodalmában. Komolyan, skacok, az érdemi alternatíva felmutatásához össze kéne végre tolni az ellenzéki IQ-t. Ha hárman egymásra álltok, csak összejön az átlagos 130-140.

2011. november 28., hétfő

Készen állnak a németek?

A sajtó megpendítette, hogy az euróválság örvén a németek központi gazdaságirányítást szeretnének elérni, Brüsszelbe helyezve az euró övezetbe tartozó tagállamok államháztartásának, adózásának és fokozatosan a közigazgatásának irányítását is. A hírt meg tudom erősíteni.

A központosító szándék kétségtelenül létezik, és rövid távon elősegítené a válságból való kilábalást, hosszabb távon pedig az unió egészének fejlődését. Sokat javulna az euró övezet adósságbesorolása, ha a vén kontinens pénze hasonlóvá válna a dollárhoz, azaz nem lenne kitéve egy laza államszövetség tizenhétféle gazdaság- és árfolyampolitikájából adódó kockázatoknak. Egyből lecsökkennének a kötvénykamatok, a spekulánsok is abbahagynák a sebezhető országok támadását. A központosítás mértékéből függően Európai Egyesült Államok vagy kétzónás Európai Unió jöhet létre.

Mivel az euró övezet csak 17 tagállamra terjed ki, a központi irányítás elsősorban rájuk vonatkozhat. A többi tagállam vonakodik, ezért az európai integráció egyelőre kétsebességes. Magyarország (botor módon) nem csatlakozott az euróhoz, így a belső magba néhány évig még nem kerülhet be. A "kömény mag" státusszal járó adóharmonizációs kötelezettség miatt ez rövid távon talán nem akkora baj, viszont álláspontom szerint öt éven belül csatlakozni kellene a teljes körű unióhoz, mert a különállásnak nincs számottevő előnye, ellenben jelentős kockázattal jár.

A központi irányítás a gyakorlatban német-francia dominanciát jár. Európa legerősebb gazdaságaként a német, legambiciózusabb közigazgatásaként a francia rendszer kapna primátust. A brüsszeli hivatalokban ők vennék át az irányítást, létrehoznák az unió pénzügyminisztériumát, adóhatóságát, és határozottan kézbe vennék az ügyeket. Attól kezdve a görög és a többi eurós államháztartás kénytelen lenne végrehajtani a brüsszeli utasításokat. A kisebb tagállamok sem maradnának ki a vezetésből, hiszen a szorosabb integráció létszámkvótákat vezetne: Magyarország is kapna, mondjuk, egy 1200 fős tisztviselői keretet, akik az Európai Külügyi Szolgálattól kezdve az uborkagörbületi hatóságig sokféle hivatalnál dolgoznának. A rendszer tehát senkinek nem lenne hátrányos, de tudható, hogy a német és francia tisztviselők számára kifejezetten előnyös lenne.

A francia irányítás kapcsán egyetlen aggály adódik: meg kell tanulni franciául. A német irányítás kapcsán felvetett fő aggály ellenben, hogy legutóbb -- finoman szólva -- nem aratott nagy sikert. Akarunk-e újra német fennhatóság alá kerülni? Szerintem bátran akarhatunk. A németek megtalálták azt a területet (ipar/gazdaság), ahol rendkívül versenyképesek, és ahol de facto Európa fejlődésének motorjává váltak. A franciákkal együtt kialakították a versengő gyüttműködés (co-opetition) kereteit, méghozzá olyan sikeresen, hogy az utóbbi harminc évben ez a két ország mozdította előre az uniót, a többi tagállam passzivitása (pl. Olaszország, Portugália) vagy aktív betartása (pl. Nagy-Britannia) mellett.

A német társadalom kevésbé idegenellenes, mint a dán, sokkal toleránsabb, mint a spanyol, és majdnem annyira befogadó a zsidókkal, mint a magyar. Megfelelőségét folyamatosan igyekszik bizonyítani: Pandacsöki Boborjánt megszégyenítően bénázik a vasúttal*, transzvesztitákat alkalmaz a reptéri büfében, díszpolgárként kezeli az ott élő zsidókat, és példás erőfeszítésekkel igyekszik integrálni a több millió török vendégmunkás leszármazottait. Reményeim szerint Németországnak és Franciaországnak sikerül átvennie az irányítást, és Európában beköszönt a Bordeaux Mercedes-ek korszaka.

* Nemrég Frankfurtban jegyet váltottam a német vasútra. Tíz percbe telt, holott a sor egy főből állt: belőlem. Bemondtam az úticélt, erre a fickó visszakérdezett, hogy ma vagy később utazom, válaszoltam, erre tovább érdeklődött, hogy mikor jövök vissza (csütörtökön, de mér, számít? - kérdeztem; aszongya, nem, mert a jegy így is, úgy is egy hónapig érvényes! akkor mér kérdezed? - érdeklődtem magamban), majd komótosan tett-vett-motyogatott, hátra baktatott, visszajött és leült, majd felállt, s egy hat méter távolságra lévő oldalsó szekrényhez kullogva A4-es fehér lapot vett elő, mellyel ismét hátra baktatott, visszajött, hogy megnyomjon a képernyőjén egy gombot, visszakullogott, hozta az A4-es lapot, melyet egy külön e célra tartott vonalzó mentén félbe hajtott, külön e célra tartott papírvágóval elvágott, a számomra kinyomtatott menetrendi kivonattal együtt további két perc alatt Bundesbahn mintás tasakba csúsztatott, és szívélyes jókívánságaival együtt átnyújtott. Elképedve szemléltem ezt a teljesen elbaltázott folyamatot, és arra jutottam, hogy más nem indokolhatja, mint a birodalmi vasút terhes imázsától való szabadulás, a precíz hatékonyság utolsó foszlányának hiteltelenné tétele. Jelentem, ennél látványosabban nem is sikerülhetett volna.

2011. november 26., szombat

Kikérem magamnak ezt a minősítést

A Moody's rontotta Magyarország adósságbesorolását, emelkedett nemzetközi hiteleink kamata, romlott a forint árfolyama, és ezer forrásból terjed a vélemény, hogy ez a kormány, illetve a gazdasági miniszter szegénységi bizonyítványa. Utánajártam a helyzetnek.

Három napja a német kormány is kudarcot vallott a kötvényeivel. A befektetők nem jegyezték őket a kínált hozamért. A francia államkötvényeket csak kamatfelárral lehetett eladni. Furcsán alakulnak a nemzetközi folyamatok. Magyarország helyzetét is ebben az összefüggésben tudjuk megfelelően értékelni.

Hazánk adósbesorolását a sajtó "bóvli"-ként említi. Eddigi ismereteim szerint a bóvli nagyon kockázatos állampapírt jelent. Olyat, mint 1915-ben a cári oroszország tíz éves lejáratú kötvénye, amely néhány év múlva egy lyukas garast sem ért. Azt a kötvényt indokolt bóvlinak nevezni, amelynél ez reális veszély. A magyar államkötvény nem jelent ilyen veszélyt, ezért definíció szerint nem lehet bóvli.

További ellentmondás, hogy a magyar kötvények kamata pillanatnyilag 9,5%. Ki venne ekkora hozam reményében bóvlit? Én legalább 30%-ot számítanék fel az ennyire kockázatos kötvény jegyzéséért. Ellentmondás a szokásosnál csak háromszor magasabb áron jegyezni olyan kötvényt, amelynek a kibocsátója bármikor csődbe mehet. Ehhez képest a 9,5%-os kamat azt jelenti, hogy a piac valójában egyáltalán nem hisz a csődveszélyben, csak örömmel kap az extra kamat lehetőségén.

Az extra kamatvágyra van ésszerű magyarázat: a dollár folyamatos gyengülése. Nem elsősorban az euró, és nem is egyedül a forint gyengül igazán, hanem a dollár is -- évi 4-5%-kal. Az euró kb. évi 3%-kal romlik. Ki hitelezne úgy, hogy a végén kevesebbet érjen a pénze, mint amikor kölcsönadta? Évi 4-5% a dollár értékromlása, úgyhogy csak az e feletti kamatrész hoz hasznot. Ennek fényében érthető, miért nem jegyezték a 2%-on hirdetett német államkötvényeket.

Továbbá ennek fényében már nem tűnik olyan magasnak a magyar kötvények 9,5%-os kamata sem. Igaz, hogy  így abszolút értékben tovább nő az ország adósságállománya, miközben GDP-arányosan csökken. Olyan ez, mintha egy alkalmazott havi ötvenezret törlesztene százötvenezres fizetésből. Minden hónapban befizetné a keresete harmadát. Ha a részlet felmegy hetvenötezerre, a fizetése pedig kétszázhuszonötezer forint fölé emelkedik, akkor arányosan kevesebbet törleszt, mint korábban. Pedig látszólag másfélszer nagyobb a havi részlet. Ezért nem az adósság abszolút mértéke, hanem a GDP-hez viszonyított értéke a mérvadó.

Újabb érdekesség, hogy 2008-ban, a Gyurcsány-kormány idején a magyar államkötvények kamata rövid ideig elérte a 14,5%-ot. Az ország adósságbesorolása viszont két-három fokozattal jobb volt. Ha a hitelminősítőket komolyan vesszük, jobb besoroláshoz alacsonyabb kamat társul. Most fordított a helyzet, azaz rosszabb besorolás mellett alacsonyabb a kamat, ezért aztán finoman szólva kétséges a hitelminősítők szavahihetősége.

Újabb műbalhéról van szó tehát, a Moody's-minősítés a spekulánsokat hivatott tájékoztatni, hogy melyik országról lehet lehúzni még egy bőrt. Vajmi kevés köze van ennek akár a magyar gazdaság állapotához, akár a kormány teljesítményéhez. Mindössze annyi az összefüggés, hogy az Orbán-kormány bankadójára és végtörlesztésére erősen berágtak, és gyakorlatilag közvetetten visszaszedik a bankszektorra kivetett adót. Vagy annál többet is, illetve amennyit tudnak, nem rendelkezvén gátlásokkal e téren. Ez erkölcsileg elítélhető, de mire megyünk vele?

Én alapértelmezésben támogatom a bankadót és a nem ortodox gazdasági módszereket, ugyanakkor az ésszerű középút híve vagyok. A kormánytól reális célok reális módszerekkel történő elérését várom, nem Rúzsa Sándor a Világ Ellen típusú népi esztrádműsort.

A szakpolitika dicsérete

Nagy-Britanniában a választók nem egymást hülyézik, anyázzák, ekézik valamely párt iránti meghasonlott elfogultságukban*, mint Magyarországon. A leglátogatottabb magyar honlapok a tobzódó indulatoknak köszönhetik a nézettségüket. Azon vitatkoznak honfitársaink, ki melyik pártnak a hátsójából bújt elő, ki kinek a mijét nyalja kriminálisan alacsony IQ okán. Aki nem hiszi, nézze meg a blog.hu közéleti kategóriában ajánlott oldalain megjelenő posztokat és kommenteket.

Ez nem csak szégyen, hanem sokba is kerül a társadalomnak, és rendkívül unpraktikus. Szakpolitikai kérdésekkel (policy issues) kellene foglalkoznunk higgadtan, ahogy a brit választók. Igaz, nekik az északi-óceáni éghajlat miatt más a vérmérsékletük, de előttünk még hosszú fejlődés áll, hogy kihozzuk magunkból, ami a honi éghajlat mellett kihozható.

Mondok néhány példát:
1. 2006-ban a baloldal még úgy érvelt, hogy a vizitdíj az egészségügyi reform kulcsa; 2010-ben annyi maradt ebből, hogy a piszkos-mocskos Fidesz elkaszálta a reformot. Mi lenne, ha elismernénk, hogy a vizitdíj a maga 300 forintos összegével nem volt a reform kulcsa? Viszont érdemi reformra szükség van, a következő paraméterekkel...

2. 2006-ban a baloldal még támogatta a tandíjak bevezetését, ésszerűnek nevezvén őket; 2010-ben ésszerűtlennek gondolja a tandíjat, nehogy már a piszkos-mocskos Fidesz vezesse be ezt a változást. Mi lenne, ha elismernénk, hogy a tandíj praktikus, csak megfelelően működő tehetséggondozó ösztöndíjakkal kell kiegészíteni?

3. Ha ilyen ésszerű stílusban megtárgyalnánk a nyugdíjak, a gazdaságfejlesztés, a bankszektor, a média és a kultúra ügyeit, Magyarország néhány éven belül jóval fejlettebb országgá válna, mi pedig együttműködő, ésszerű társadalom képét keltenénk egy külső megfigyelőben.

Szándékosan nem részletezem, mennyiben akadályozza ezt a politikai élet színvonala. Tudniillik ennek nem sok köze van a közélet színvonalához. Ha a szocializmus alatt nem a nagypolitika határozta meg a mindennapokat, most sem indokolt ujjal mutogatni, hogy akkor lesz majd eszünk, ha azok az ilyen-olyanok egymás hátát lapogatják összpolitikai szeretettől csöpögve. A politikát marketingmegfontolások irányítják, nem a "Szeressük egymást, gyerekek" című régi dal. A választó félreérti a maga szerepét, amikor józan észérvek helyett pártprospektusokból vett marketing szlogenekkel bombázza választótársait. A választó ugyanis nem az eladók, hanem a vásárlók közé tartozik a beszédaktusok piacán, és nem ártana legalább egy lépés távolságot tartania az eladók reklámszövegétől.

Továbbá, amennyire egy Renault-reklámban sosem fog feltűnni a Vokswagen mint kedves szövetséges, olyan biztos, hogy a politika sosem lesz a nagy összeborulások világa. Viszont ahogy az autósok nem hülyézik-anyázzák-ekézik egymást csak azért, mert valaki Renault gépkocsit merészelt vásárolni az egyedül üdvözítő Volkswagen helyett, úgy a közéletben sem indokolt a gyakorlati kérdésekről mindössze annyit mondani, hogy x párt és hívei barmolták el, mert a piszkok-mocskok agyatlanul nem látják be, hogy ... izé, mit is?!

Hogyan minősítené az olvasó azt a gondolkodást, hogy egy autó fogyasztási adatairól, biztonsági felszereltségéről és szervizköltségeiről addig nem tudunk érdemben beszélni, amíg nem látjuk, hogy a Renault és a VW vezérigazgatója kiáll a nagyközönség elé, kezet fog, és megvallja kölcsönös szimpátiáját? Bízom benne, hogy a következetesség jegyében ugyanígy minősíti az olvasó azt a gondolkodást is, hogy a magyar közügyekről nem tudunk érdemben beszélni, amíg nem látjuk, hogy a nagy pártok vezetői kiállnak a nagyközönség elé, kezet fognak, és megvallják kölcsönös szimpátiájukat.

Ennél barázdáltabb gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy Magyarország jóléti állam legyen.


*Aki azt gondolja, hogy a közügyek megkérdőjelezhetetlen letéteményese egyetlen párt -- az, amelyikre ő szavaz --, és hogy e párt jó gazdája közös dolgainknak, az elfogult. Aki szerint a pártok hülyék és szemetek, de ezen belül mindenki nagyobb hülye és szemét, mint az általa preferált párt, az meghasonlottan elfogult.

2011. november 25., péntek

Megérteni Kertész Ákost

Nagy vihart kavart az idősödő újságíró külföldön közölt cikke a magyarok genetikai alantasságáról. Írtak róla eleget, még baloldali és/vagy zsidó körökben is példamutatóan elhatárolódva az álláspontjától. Nyugtáztam, hogy végre: haladunk a magyar-zsidó/zsidó-magyar megbékélés felé. Aztán hamar kiderült, hogy talán igen, de  még számos akadályt kell leküzdenünk.

Jelzem, Kertész Ákos díjait én elegánsan nem vonnám vissza, sőt kicsit sem neheztelek rá, amiért leírta, ami számomra magánbeszélgetésekből rég világos. Azt, hogy a zsidó értelmiség kimondva-kimondatlanul erősen negatív véleménnyel van a magyar társadalomról, és kifejezetten riasztja a lehetőség, hogy eddigi közreműködését udvariasan megköszönve nevezett társadalom elinduljon az úgynevezett "maga útján". A magyar kormány ellen beindult osztrák bank- és médiaoffenzíva fényében hirtelen megvilágosodott, mit ért Kertész Ákos az alatt, hogy a magyar társadalom nem látja be, miszerint a baloldal az egyetlen reménye. 

Igen egyszerű a gondolatmenet: Magyarországon definíció szerint minden pénz és hatalom letéteményese a baloldal; ha véletlenül a mucsai jobboldal kerül hatalomra, akkor csökkennie kell a jólétnek, míg a nép be nem látja, hogy jobb volt a baloldal idején. Ha a jólét nem csökken, az gond, de némi szervezéssel megoldható. Az is gond, ha csökken, de a nép csökönyös, és kitart jobboldali tévelygésében (itt tartunk most). Ha ez az állapot hosszan tart, törvényszerűen a bal elit hálózati tőkével, azaz régi kapcsolatokkal rendelkező része tér vissza. 

A magyar baloldalból az ancien régime-et folytató szűk mag természetesen nem a nép két szép szeméért vezeti az országot. Hatalomra kerülve azonnal monopolizálja az erőforrásokat, és a társadalomnak csak annyit juttat belőlük, hogy anyagi függés alakuljon ki. A (nem liberális) középosztályt elszegényíti, és szembefordítja az alsó rétegekkel. Amíg egymás ellen acsarkodnak, garantáltan nem lesz sem jólét, sem érdemi esély a hatalomváltásra. Ha ellenben jólét alakul ki, az önállósítja a gondolkodást, és fuccs a hitbizománynak. Attól kezdve meg kell dolgozni a választók kegyeiért, és nem lesz elég jogállami demokratikus segélyeket osztogatni, értelemszerűen függést növelő hitelből. Magyarország ebben a ciklikus baloldali hatalmi játszmában őrlődve veszítette el versenyelőnyét a régió többi országához képest, ahol a régi rend kiszolgálóit a rendszerváltással kirúgták, és gondosan vigyáznak rá, nehogy visszamásszanak az ablakon.

Kertész Ákos azt kifogásolja, hogy a magyar társadalom is követni szeretné a szomszédos volt szocialista országok gyakorlatát, és nagy késéssel megszabadulna végre a jólétet gátló régi elit béklyójától. Elvtársai elhatárolódtak tőle, de a háttérben változatlanul odahatnak, hogy a mértékadó sajtó- és befektetői körök segítségével tovább működjön a ciklikus baloldali hatalmi játszma.

Most, hogy a mechanikát tisztáztuk, konstruktív javaslatom a következő: ássuk el a csatabárdot, és működjünk együtt win-win felállásban. A régibal elit nyugodtan teljesedjen ki, dolgozzon a társadalom jóléte érdekében. A jobboldali elit ma is ezt teszi, és jól keres vele, lelkes jóváhagyásommal. Becsszóra, a jól dolgozó baloldali elittől sem sajnálom a pénzt. Kapitalista gazdaságról lévén szó, egy háromszor akkora torta feleakkora arányú szelete másfélszer nagyobb, mint a régi, tehát az elit is jól jár, a társadalom is jólétben élhet, és végre kialakul az áhított demokrácia. Mark Knopfler szavaival: you and me, babe, how about it? Én megértettem Kertész Ákost. Remélem, elég lendvaiildikósan mondtam a fentieket ahhoz, hogy Kertész Ákos is megértsen.

Fékek és ellensúlyok a hatalommániával szemben

Két napja pofára esett a német kötvénykibocsátás, egyszerűen nem jegyezték a kötvényeket a felajánlott hozamért. Amikor a forint gyengüléséért a kormányt okolják, érdemes megfontolni, hogy Magyarország része egy kontinensnek, egy általános hangulatnak, és nem ítélhető meg önmagában a helyzete. (
V.ö.: www.foxbusiness.com/investing/2011/11/23/germanys-failed-bond-auction-doesnt-signal-end-world/ ) 
Jól látható, hogy a hitelminősítők és a farvizükön evező spekulánsok sorra támadják az európai tagállamokat, még a legerősebb Németország sem kivétel. A forintgyengülés ügye ennélfogva önmagában nem mond sokat a lényegről.

Egyrészt a (főként) amerikai spekulánsok jól keresnek azon, hogy Európa széthúz az euró ügyében. Olyan ez, mint amikor az össze-vissza tekergő gnúkra rászállnak a portyázó oroszlánok. Számukra itt a bonanza. (Azt kergetik aktuálisan, aki gyengébbnek látszik, és az útjukba téved. Egy jobboldali kormány olyan hatást kelt a világban, mint az a gnú, amelyik céltáblát pingált a hátsójára. Pláne, ha előzőleg nem ortodox módszerekkel fricskázta a bankok orrát. Szívesen tönkre tennék, és ehhez nem kell összeesküdniük, mert a pénzpiac működése válság idején ezt könnyedén lehetővé teszi. Elég, ha hallgatólagos összehangoltságban dolgoznak.)

Másrészt a németek célja a szoros gazdaságirányítás és költségvetés-felügyelet bevezetése, csak ezt szuverenitási okokból ellenzi a többi tagállam, valamint erre a vonakodásra reagálva ellenzi a német választó. Fegyelem nélkül ugyanis a tervezett eurókötvények árát a legfegyelmezettebbnek kell megfizetnie, és ezt, valami miatt, ezúttal nem szeretnék a németek. Ám ha az euró bedőlése a tét, ésszerűsödhetnek az álláspontok. Következésképp megeshet, hogy szándékosan árazták alul a német államkötvényt, mert ezúttal a sikertelenség erősíti a német kormány üzenetét a saját lakossága felé.

Ami a libatop jelentőségű forinttal történik, az nem az ország gazdasági helyzetéről, hanem a pénzemberek erőfitogtatásáról szól. Egy kuruckodó kormánynak szíves örömest keresztbe tesznek, nehogy elterjedjen az európai átlagpolgárok körében erősen vonzó példája. Az európai utca embere valahogy úgy bánna a bankszektorral, mint Orbán Viktor, és ez nyugtalanná teszi sok nagy hatalmú ember álmát. (Néha óvatlanul megmondják az őszintét, pl. itt: 
http://www.szervuszausztria.hu/ausztriarolunkirjak/ongol-a-magyar-devizahitelezes-83202.html )


Elképzelhető, hogy a fejekben semmiféle összefüggés nem rajzolódik ki abból, hogy a frankhitelek többségi szállítói a végtörlesztésen bedurcult osztrák bankok, az osztrák sajtó véletlenül kitartóan cikkezik a "neonáci" magyar kormányról, többek között interjút közölve Heller Ágnessel, akit a kormány "üldözött" az MTA Filozófiai Intézet kamukutatásai miatt -- és ezt árgus szemmel követi, majd mértékadó nemzetközi véleményként honosítja az egyébként nem elsöprő sikerrel nyomuló hazai baloldal? Ezeket az erőket mintha egyáltalán nem zavarná, ha a forint a nyomulásuk túsza lesz. Lehet, hogy a "hatalomért kaparó, vinnyogó, nyüszítő, szűkölő" baloldalnak semmi sem drága a hegemónia visszakaparintásáért? (Azért teszem idézőjelbe a kifejezést, mert nem az én szóhasználatom, hanem a baloldalé, csak eddig nem volt világos, hogy bagoly mondja verébnek.) Hogy ez a magyar társadalom kibontakozó jólétébe kerülhet? Vajon egy baloldali demokrata hornyulásan így válaszol: na és?! Az olvasótól elnézést kérve, egy liberális kollégám szavajárásával fogalmazom meg, mi várható: "most majd elválik a szar a májtól".


Két részes álláspontom szokás szerint mind a kormányénál, mind az ellenzékénél árnyaltabb: 1. a kormány nem szállhat szövetségesek nélkül szembe a létező pénzvilággal, mert nem fog győzni; 2. nem árt egy-két csörtét megvívni, mert ennek során feltárul a magyar baloldal ancien régime-mel folytonos részének (figyelem: semmiképp sem az egészének!) jogállami csomagolásban marketingelt gátlástalan hatalmi tébolya, és archiválhatjuk ezt az ismeretet, későbbi miheztartás végett.

Lehetséges, hogy a szélsőjobb az egyetlen irányzat, amely kifogást emel ekkora pénzügyi-médiabeli-politikai-jólétellenes összefonódás láttán? Nos, ha ez így van, akkor ezúttal a szélsőjobb a fék és ellensúly, amelynek független, jó működését minden demokratikus gondolkodású egyénnek elő kell segítenie.

2011. november 24., csütörtök

Lenyúlást követelek

Egyik kollégámmal évek óta mindenen vitatkozunk. Szakmailag bírjuk egymást, csak a szakmán kívül nem értünk egyet semmiben. Tegnap ismét visszatértünk a kötelező magánnyugdíjpénztárak (manyup-ok) visszaállamosításának kérdésére, mivel újfent szóvá tette, hogy mekkora lenyúlás történt. Az ilyen-olyan Orbán-kormány meglépett a pénzével.

Én ellenvetettem, hogy nem kellett volna elhinnie anno a baloldali kormánynak, hogy állami járulék terhére neki magánszámlát nyitnak. Én 1998-ban nem választottam manyupot, és most egyforma helyzetben vagyunk. '98-ban egyikünknek sem volt egy fityingje sem magánnyugdíjszámlán, és lám, 2011-ben egyikünknek sincs egy fityingje sem. Ugyanakkor mindkettőnknek megmaradt a teljes állami nyugdíjra való jogosultsága. Egyenlő helyzetből indultunk, ismét egyenlő helyzetbe kerültünk. Mire fel panaszkodik tehát?

Erre ő, vesztére, szóba hozta, hogy sokan elköltötték a manyup nyereségéből nekik visszautalt pénzt (tehát ki lettek semmizve), és nem fektették be újra, bölcsen, mint ő. Ezen a ponton búcsúztunk el, hazafelé véve az utat.

Fejemben tovább cikáztak a gondolatok, és beugrott a lényeg: valójában nem ő, hanem én vagyok kétszeresen átverve. Egyrészt azzal, hogy a manyuposoknál kevesebb pénzt kaptam, másrészt ezzel a lenyúlós maszlaggal, hogy a manyup-tulajokat bármiféle sérelem érte.

A manyup-tulajdonosok mintegy fele visszakapta az átlag feletti hozamot, egy kollégám kerek egymilliós visszatérítéssel dicsekedett a minap. Egészségére, én őszintén örültem a szerencséjének. Vitatkozó kedvű kollégám szintén visszakapott. Ők az átlagnál jobban gazdálkodó alapkezelőt választottak. Mi történt azokkal, akik nem? Levontak tőlük? A nyavalyát! Az állam kipótolta a pénzüket. Magyarán a manyupból minimum hátrány nélkül, de az esetek felében anyagi előnnyel lehetett kiszállni. Míg én, aki nem léptem be, definíció szerint maradtam a nullán.

Nem vagyok irigy, de ez a lenyúlásról szóló mese felbosszantott. Mondd csak, miféle lenyúlás az, ami után akár egymillióval gazdagabb leszel? Ha már a "lenyúlások" korát éljük, követelem, hogy engem is nyúljanak le ebben a formában. Jöjjenek bátran, nyúljanak le minden héten ... háromszor.

A tekintélyelvű iskola

Kerényi Imre egy pár napja közforgalomba került beszédében tekintélyelvű iskolát helyez kilátásba ( http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=J6JAFaVLqUc#%21 ). Természetesen bekövetkezett az ilyen esetben borítékolható felhördülés. Én nem riadok vissza ugyan a tekintélyelvű iskolától, de fontosnak tartom tisztázni, hogy Magyarországon ilyen iskola bevezetése nem fenyeget.

Tekintélyhelvű például a japán iskolarendszer. Nagyobbik lányom csereprogram keretében egy hónapot töltött benne, az egyik jó nevű gimnázium falai között, és elképedve számolt be a tapasztalatairól. Az újonnan érkezetteket színpadra állították, ahol tömören bemutatkoztak: név, ország, látogatás célja. A rövid szöveg végén majdnem összeesett ijedtében, amikor vezényszóra mintegy ezer torokból harsant az üvöltés: HAI!!! (Magyar tekintélynyelven ezt így mondanánk: kö-szön-jük szé-pen a be-mu-tat-ko-zást. Így már nem igazán ijesztő. De ott...) Komolyan mondom, beleremegett a föld – tette hozzá. Nem sokkal később iskolai ünnepségen vett részt, melyet május végén, tűző napon, 35 fokos hőségben tartottak, három órán át. A japán diákkal szemben elvárás, hogy ezt az időt mozdulatlanul, vigyázzállásban töltse, egy túlzás nélkül appelplatznak nevezhető nagy téren. Az ünnepség alatt szanitécek szorgoskodnak: hordágyon viszik el azokat, akik kiájulnak a sorból. A japán, kedves olvasóim, egy tekintélyelvű iskolarendszer. És az eredmény? Nézzük meg a japán autókat, fényképezőgépeket és elektronikát, mennyire gátolja egy tekintélyelvű iskolarendszer a kreativitást. Merészebb álmainkban szeretnénk mi is ennyire "legátolva" lenni.

Amiről Kerényi Imre beszélt, az szabatos megfogalmazásban egy egészséges tekintélyt felvonultató iskolarendszer lenne, amelyben elcsendesedik az osztály az óra elején, és felkészül a tananyag elsajátítására. A gyerek, ha egyest kap, nem küldi rá a pedagógusra nuncsakus rokonságát, nem videózza a mobilján, hogyan szívatják őt osztálytársai óra közben, tanulás helyett, és nem várja meg iskola után bátyjával, valamint annak markos barátaival, hogy ne merje még egyszer feleltetni. Olyan iskoláról beszél Kerényi Imre, amelyből használható ismerettekkel távoznak a diákok, hogy helyt állhassanak a munkaerő-piacon, és eséllyel vegyenek részt a jövő társadalmában. Ebben az iskolában a tekintély nem elnyomó hatalom, hanem a felnőtt szabadság kiteljesítője. Az ilyen iskola a közéleti ismereteken felnőtt állampolgárok mentora, akiknek a választáson való részvétele felelős döntéseket eredményez.

A baloldali értelmiségi számára nagy a kísértés, hogy Kerényi Imre előadása kapcsán ismét rúgjon egyet a szívből utált kormányon. Teheti, megvan hozzá az agyi tehetsége. Másfelől ott a felelősség, hogy olyan kifogást emeljen, amivel nem árt a közösségének. Az sem mellékes, mit szól mindehhez a többi választó. A mai munkanélküliek átlátják-e, hogy gyermekeik jövőjéről beszéli le őket, aki száműzné az iskolából a tekintélyt? Nem irigylem az ellenzéket, mert vagy magába kell fojtania tehetetlen dühét, vagy a kormány célszerűségével szembehelyezkedve könnyen az SZDSZ hitelességi szintjére juthat a közélet sorsáról döntő többség szemében.

2011. november 23., szerda

A világhírű Tokajice Aszuvicska

Az Európai Parlement brüsszeli épületének előcsarnokában plakát hirdeti, hogy november 30-án 18:30-kor, kiállítás és borkóstoló keretében bemutatkozik a tokaji borvidék (Tokaj Wine Region). Idáig jó a hír.

A rendezvényt egy szlovák EP-képviselő szervezi, Kosice Régió elnökének részvételével.

Kétségtelen, hogy a tokaji hegyvidék északi része átnyúlik Szlovákiába, de azért hatékonyabban kellene képviselnünk az érdekeinket. Például úgy, hogy az északi terület neve lehetőleg ne egyezzen betűre a királyok borát készítő déli magyar borvidékével. A Kassa-Kosice páros mintára bizonyára le lehetne tágyalni Szlovákiával, hogy használja a "Tokajice" nevet. (Mondjuk, országát járva néha megpihent ott Szvatopluk, és kvaterkázás közben így nevezte el.)

Az sem ártana, ha a magyar borok még sűrűbben szerepelnének Brüsszelben (legutóbb júliusban volt ott magyar borkóstoló), mivel ez szükségesnek látszik a félreértések elkerülése végett.

Haragudjunk-e a birkanépre

A 2002-es Fidesz-vereség után az elkeseredett jobboldal a "birkanép" viselkedésében vélte felfedezni az okot. A 2010-es MSZP-vereségen nekibúsult baloldal szerint ugyancsak a "birkanép"-pel van baj. Olyannyira, hogy egy liberális kollégám nyíltan ki is mondta, nem biztos benne, hogy a magyar demokrácia ügyét okos dolog rábízni a többségre. Lehet, csak az a kérdés, hogy ha nem a többségre bízzuk, akkor mégis kire? (Meg hogy milyen alapon nevezzük magunkat demokratának.)

Minden esetre kialakult az a szimmetrikus helyzet, amelyben már lehet értelmes, kiegyensúlyozott álláspontot megfogalmazni az úgynevezett "birkanép"-ről. Ennek a választói csoportnak oldaltól függően némileg eltérő jellemzőket tulajdonítanak, de a tulajdonságok között több az átfedés, mint a különbség. A jobboldal szerint a "birkanép" nem fogékony a haza üdvét szolgáló ügyekre, illetve a nemzeti összefogásra, a baloldal szerint meg a demokrácia/sajtószabadság/esélyegyenlőség szent ügyére. Mindkét oldal egyetért abban, hogy a "birkanép" könnyen megvezethető, fogékony minden hazugságra, reklám-propaganda technikákkal irányítható, megy a kolompoló vezérürü után, a sültkolbászt mindenkor fontosabbnak tartja a kultúránál, a cici-kukit az erkölcsi megfontolásoknál, és a nem csak kenyérrel él az ember mondást vidáman rikkantva így egészíti ki: naná, kell mellé egy kis virsli, mustár meg egy jó pofa sör.

Ahogy 2002 után a jobboldal, 2010 után a most a baloldal gondolkodik azon, mit is lehetne kezdeni ezzel a heterogén összetételében is konvergensen viselkedő tömeggel. Javaslatom szerint először is hagyjuk abba a sértő "birkanép" titulus alkalmazását. Brit példa alapján mondjuk inkább azt, hogy e a nagy létszámú választói csoport a döntéseit nem szakpolitikai szempontok alapján hozza. Az ókori római plebs köztudomásúan kenyeret és cirkuszt követelt, modern kori utódai is hasonló az állásponton vannak. Magyarországon az európai átlagnál népesebb ez a réteg, mivel a sok évszázados alávetettség fő tanulsága, hogy nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni, azaz a hatalomból minden csábítás ellenére célszerű kimaradni.

Mivel azonban a demokrácia öntevékenységre (amerikai angolban: self-reliance) épül, aki ösztönösen távol tartja magát a hatalomtól, az megfosztja magát az érdekképviselet lehetőségétől. Minél népesebb az így gondolkodó választói csoport, annál ócskább (deficitesebb) lesz a demokrácia, annál korruptabb a politikai elit, annál alacsonyabb az életszínvonal. Akár az is felvethető, hogy geopolitikai/történelmi adottságaink okán korlátozottan lennénk alkalmasak a demokráciára, esetleg be vagyunk oltva ellene. Nem gondolom, hogy ez így lenne.

2002-ben sok jobboldali úgy hitte, nem lesz már soha tisztességes hazaszerető kormány, mert a "birkanép" örökre az "ármány" lekötelezettje. 2010 után sok baloldali úgy gondolja, hogy tartósan nem lesz tisztességes demokratikus kormány, mert a "birkanép" hosszú távon is a rasszizmusban és nacionalizmusban tobzódik majd. Nem arattam sikert javaslatommal, miszerint elég lenne a Blikk-et igényesebbé tenni, hogy ez két éven belül ne legyen így. Hogyan, ha a Magyar Hírlap nem változik? Nyilván fordítva is így védekeznek.

Egy demokrácia többségi alapon dönti el az ügyeit. Aki győz, nem szokta kifogásolni az őt támogató szavazók szellemi színvonalát. Annál inkább panaszkodik, amikor elpártolnak tőle. A választói többség megszólítható, és a rendszerváltozás óta sikerrel meg is szólítják. 1990-ben a "legyen úgy, mint rég" üzenet győzött, 1994-ben a 3,60-as kenyér, '98-ban a hallgass a szívedre szlogen. 2002-ben a hitelből vett szociális jólét, 2006-ban a dübörgő gazdaság, 2010-ben a "van alternatíva" volt a befutó. Én úgy látom, hogy egyre okosabb a választó, és képes határozott különvéleményt megfogalmazni a mindenkori elit jelszavaival szemben. Lassan kialakul a magyar demokratikus kultúra, ám a szakpolitikai szempontok iránt érdeklődő és a színvonalas közélet iránt elkötelezett választóknak (aki nem tartozik közéjük, az aligha tarthat igényt az "igazoltan nem birka" titulusra) tudomásul kell venniük, hogy 4-8-12 évenként elkerülhetetlenül változik a kormány.

Ahogy 2002 után a jobboldal megtalálta a hangot a választók többségével, úgy 2010 után a baloldal is képes lehet rá, ha nem lekezeli, hanem képviseli a magyar társadalom érdekeit.

2011. november 22., kedd

A választói balgaság aszimmetriája

Az ember felnőtt korára egész jól kiismeri magát a valóságban. Amikor autót keres, nagyjából megvannak azok a szempontok, amelyek alapján el tudja dönteni, melyik való neki.

Egy középkategóriás benzinautóról tudni lehet, hogy kb. ezerhatos motorral és százhúsz lóerővel már elég jól megy, de még nem fogyaszt túl sokat. Ez konkrétan nyolc liter körüli átlagot jelent száz kilométerenként. Tizenötezrenként olajcserére kell vinni,  kb. harmincezerért. Az éves szerviz ezzel együtt ötvenezerbe, a két-három évente esedékes nagyszerviz száz-százötvenezerbe fog kerülni. Egy mai benzinautó motorját kétszázezer kilométerre tervezik, napi használatban ennél húsz-ötven százalékkal többet is elmegy. Ha két olajcsere között egy liternél több motorolajat kell utántölteni, akkor tudjuk, hogy erősen megkopott szegényke, közeleg a motorfelújítás.

A középkategóriás dízelautóról tudni lehet, hogy lehetőleg nagy köbcentivel érdemes megvenni, mert a kis térfogatú turbódízel motorokat könnyű túlhajtani, és hamar szétesnek. Tehát egykilences vagy kétezres motort keresünk, mintegy száznegyven lóerővel, az három-négyszázezer kilométert is elmegy. Tizenötezrenként ő is olajcserére szorul, fogyasztása öt-hét liter százon, tempótól és vezetői stílustól függően. Karbantartása jó darabig olcsó (harminc-ötvenezer/év), és örülünk. Százötvenezrenként porlasztócsúcsot kell benne cserélni, nagyjából félmillióért, ekkor sírunk. A motor végnapjairól az tájékoztat, hogy hidegben egyre nehezebben indul. Mikor nulla fok alatt már egyáltalán nem hajlandó beröffenni, a gatyánk is rámegy a felújításra.

Az autóvásárlás tíz éve még férfimunka volt, ma már esélyegyenlőségi alapon bárki számára hozzáférhetőek a szükséges ismeretek. Tájékozódhatunk barátoktól vagy utánaolvashatunk a totalcar.hu-n, sőt típusokra lebontva felhasználói tapasztalatokat, tippeket-trükköket is találunk a nepitelet.hu oldalon. Autók ügyében rövid úton el tudjuk dönteni, mi hangzik reálisnak, és mi tartozik a mítosz kategóriába: minden, ami jelentősen eltér a sokak tapasztalata szerinti paraméterektől.

Ha például azzal hirdetnek egy benzinautót, hogy ezerhatos létére kétszáz lóerős, három litert fogyaszt százon, ötvenezer kilométerenként szorul olajcserére, egymillió kilométert is elmegy gond nélkül, és mindezt bagóért megszámítják csak ma, csak nekünk, akkor minimális ismerettel rendelkezve is gyanút fogunk, hogy ez egy klasszikus átverés. Itt térek rá a címben ígért lényegre.

Ha ugyanis a minimális ismerettel rendelkező választónak azzal akarnak eladni egy pártot, hogy szívdobogtatóan karizmatikus vezetője minimálbérért dolgozik, egyetlen célja – elődeivel, versenytársaival, sőt utódaival szemben – a tiszta közélet, a korrupciót csak rendőrségi hírekből ismeri, akkor a választó nem fog automatikusan gyanút. Ha azt hallja, hogy minden szép lesz, a haza fényre derül, és ehhez neki nem kell hatékonyabban dolgoznia, nem kell többet adóznia, elég, ha egy szép vasárnapon jó helyre ikszel, s onnantól a gép forog, ő meg pihen, akkor elhessegeti magától a gyanút, hogy ez így, ebben a kombinációban  nem túl valószínű. A választó nem néz utána, hogy működik és mennyit fogyaszt a politika gépezete, nem érdekli a környező országok vagy holmi fejlett angolszász demokráciák tapasztalata, és nem mérvadó számára az egész világ demokráciáinak mintájául szolgáló amerikai gyakorlat, amelyről annyit tud, hogy mindenhol van McDonalds, és az amerikaiak “buták”, mert gőzük sincs, hol van  Budapest. Ha így venne autót a kedves választó, egy hét múlva már vihetné is a bontóba.

A természet rendje, hogy az aszimmetrikus állapotok a szimmetria felé fejlődnek, ezért hosszabb távon vagy a politikában leszünk tájékozottabbak, vagy elfeledjünk, amit az autókról tudunk. Én az előbbit tartom valószínűbbnek. A tájékozatlanul improvizált közéleti döntések többe kerülnek, mint egy bóvliautó, ezért nagyon fontos lenne lemondani a téveszméről, hogy a politika a magasröptű elméletek világa, ahol a büfében is erkölcsfilozóáról szokás elmélkedni. A fenét. Felesleges integrált matematikai modellt keresni egy ultipartiban. Valójában a politika a lehetséges  nagyon is földi művészete, olyan könnyen kiismerhető, mint egy 1,3-as Suzuki Swift vagy egy 1,6-os Opel Astra. A kiismerés hevében azért ne essünk át a ló túloldalára: Ukrajnától nyugatra a politika nem gengszterek klubja. Az EU tagjaként bízhatunk a demokrácia gyakorlati működőképességében. Elvégre nyugaton jó ideje használják, és működik, bár nem tökéletes. Következésképp a szemünknek és az eszünknek higgyünk, ne a vágyainknak. A demokráciának számos fejlett, működő változata ismert, érdemes őket közelebbről tanulmányozni. A Wiki temérdek közéleti szócikket tartalmaz, aztán kiváló gyakorlati elemzések jelennek meg például a torokgaborelemez.blog.hu -n, és én is megteszem a magamét ezen az oldalon. Alapozásnak első körben ajánlom ezt: http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/09/elgorbult-logikank-kiegyenesitese.html

A jobboldali értelmiségi lét kihívásai

Pár évvel ezelőtti tapasztalat alapján Chrudinák-jelenségnek neveztem el azt, amikor a jobboldali szakértő kiáll lelkes közönsége elé, nagy mellénnyel kifejt egy egyszerű gondolatot, minden harmadik mondat után jelentőségteljes szünetet tart, hússzor ismétli magát, tetszeleg önnön zsenialitásában, és kritikusai kedvéért teletűzdeli mondandóját alapvető ellentmondásokkal. Hiába teszi, mert hallgatóságának nem tűnik fel, bírálói  pedig leragadnak a stílus becsmérlésénél, mondandóját szóra sem érdemesítik.

Nincs könnyű dolga a jobboldali értelmiséginek, hiszen az utóbbi évtizedek során a szellemi lét alapértelmezetten baloldali territóriummá vált. Ott a stílus, ott a tudományos igény, ott a kölcsönös elismertség (én elismerlek téged, cserébe te elismersz engem). A jobboldali szakértő ezalatt füstös kocsmákban illuminálhatta szesztestvéreit, a nyilvánosságot a rokoni születésnapok ordítozásba torkolló “politizálása” biztosította számára, tudományos visszajelzést pedig a házastárstól kaphatott, ebben a formában: “jól van, szívecském, oki vagy, de most már aludjunk”. Sovány vigasz, hogy a legtehetségesebb zenész is modoros, másodosztályú lesz, ha nem koncertezhet rendszeresen, így értő kritika hiányában nem csiszolja a technikáját. Sovány vigasz, mert a múlt érthetővé teszi a jelent, de nem indokolhatja a jövőt.

Határozottan magasabb a baloldali közönség IQ-ja, iskolázottabb, műveltebb a hozzáállása. A jobboldali értelmiség és hallgatóság évtizedekre kiszorult a felsőoktatásból, a közéletből, és nem képes azonnal világklasszisként visszatérni. Erre hosszú távon sincs gyárilag ösztönözve, mert az alapvető igazságok egyszerű gondolkodással is befogadhatók, nem feltétlenül kell hozzájuk barázdálódni. Az “aki nem dolgozik, ne is egyék” mondás 50-es IQ-val is feldolgozható, mert arra az archetipikus igazságérzetre épít, amellyel friss kutatások szerint a csimpánzok is rendelkeznek. Ellenben az a baloldali gondolat, hogy “aki nem dolgozik, az is hadd egyék, ruházkodjék divatosan, sőt hadd járjon moziba” nem része az évmilliók során kialakult kollektív bölcsességnek, jóval magasabb IQ-val gondolható egyáltalán végig, ergo műveltebb kinézetű közönséget eredményez. Ebből alakult ki az a benyomás, hogy a jobboldali ember bárdolatlan bunkó, a baloldali pedig cizellált szakértő. Mekkora tévedés!

Az összetett jobboldali gondolkodás azonnal rávilágíthat, hogy az etetett, ruházott, szórakoztatott dologtalan embert semmi sem ösztönzi a munkára, ezért a modern társadalomnak az államháztartás fenntarthatósága érdekében célszerű egyensúlyt teremtenie a két szélsőség között. Ez a cizellált jobboldali érvelés minőségi ugrást hoz, magasabb IQ-t követel a befogadótól, mint a baloldali változat. Sok-sok összetett gondolkodásra képes jobboldali értelmiségire lesz szükség a magyar társadalom jólétéhez, mert a leghaladóbb baloldali gondolkodás is képtelennek bizonyult a jólét megteremtésére.

Magyarországon nem az történt ugyanis, hogy a baloldali bölcsek mondták a magukét, ám senki nem hallgatott rájuk, ezért alakultak rosszul közös dolgaink. Épp ellenkezőleg: a baloldali bölcsek mondták a magukét, a többség hallgatott rájuk, javaslataik megvalósultak, csak épp nem váltak be. Nem kicsit, nagyon. Az ügyeletes főokos közgazdászok nyugodtan visszaadhatják a diplomájukat, mert téves elméleteikkel tönkre tették a magyar gazdaságot. Az ügyeletes überkorrekt szociológusok leadhatják papírgyűjtésbe a tudományos fokozataikat, mert elég idejük volt kezelni a szociális gondokat, ám azok a közreműködésük nyomán nem enyhültek, hanem súlyosbodtak. A nagyokos pszichológusok kolosszálisan félreértették a lélek működését, és hozzájárultak a frusztráltan őgyelgő tömegek szociopatává válásához. Ez így nem mehet tovább, ütőképes jobboldali alternatívára van szükség.

A jobboldali értelmiség nagy kihívása, hogy az átgondolt tartalmat meggyőző prezentációs készségekkel adja elő, és impozáns IQ-t felvonultató közönséget gyűjtsön maga köré. Amíg ez megvalósul, addig is kommunikációs előnyre tehetünk szert, ha az általános iskolai magyartanár fogalmazásosztályozó kategóriáinak jelentőségét hangsúlyozzuk: külön értékelendő a tartalom, a külalak és a helyesírás. Remek példa erre Matolcsy György nemrégiben tartott előadása ( http://index.hu/belfold/2011/11/19/matolcsy_a_siker_lathatatlan/ ). Egy internetes ellenzéki fórum szétalázta a beszédet, az előadást és az előadót egyaránt a sárga földdel tette egyenlővé. A válogatott szidalmakra reagálva megkérdeztem, konkrétan mi a problémájuk a tartalommal. Döbbent reakció érkezett: a becsmérlő poszt szerzője evidensnek érezte, hogy ami nincs flottul előadva, az csak baromság lehet. Meghökkentettem  a fórum résztvevőit azzal a distinkcióval, hogy Külalak: elégséges, Helyesírás: közepes, Tartalom: jeles. A jobboldal artikulátlan becsmérléséhez szokott kritikusokat sokkolja az artikulált válasz, és nagy lehetőség ez a döbbent pillanat új gondolatok átadására. Ilyen kimerevedett helyzetekben exponál az agy.

Természetesen akkor leszek elégedett a jobboldali értelmiség teljesítményével, ha mindhárom kategóriában legalább “jó” jegyet adhatok rá.

Egészséges nacionalizmustanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek

Véletlenül elállítottam az ébresztőórás rádiót. Minden reggel a Kossuth Rádió korai műsorára ébredtünk, míg egyik este  bekapcsolás közben le nem vertem a szerkentyűt, és ahogy visszatettem a helyére, a kikapcsoló gomb megnyomása helyett hullámsávot váltottam...

Másnap reggel vidám balkáni zenére virradtunk, vérpezsdítő ritmusa úgy felébresztett, hogy azóta is ez szól reggelente. Szerb rádió, középhullámon. Hosszú-hosszú időn keresztül hagyományos szerb zenét adnak, minden órában hírekkel. Hallatszik, hogy valami miatt nem néznek szembe a múlttal. Pedig ez a vad nacionalista zene is közrejátszott a jugoszláv háború kitörésében. A világpolgár szerbeknek (ha  vannak ilyenek) meg kellene magyarázniuk honfitársaiknak, hogy ez a zene szégyen a szerb népre. Frissebb és súlyosabb is, mint nálunk az Árpád-sáv. Hogy lehetnek erre büszkék: meggyilkolt albánok és bosnyákok emléke sejlik fel mögötte! A szerbek mégis adják, én mégis hallgatom, mert olyan szép. Szerbia nemzetállam lett, szerény létszámú és magatartású magyar kisebbséggel, amely területi autonómiát kapott a Vajdaságban. A szerbek nem erőltetik ezt a szembenézésesdit. Lenyűgöző a zenéjük, és ugye, senki nem várja el, hogy egy nép a múlt konfliktusainak szennyes fürdővizével együtt az identitását és kulturális értékeit is kiöntse.

A görögökről nemrég hallottam, hogy az átlagosnál jóval nagyobb csomagokkal repülnek külföldre. Ha valaki két-három hónapra utazik, kiszámolja, mennyi olivaolaj, feta sajt és görög fűszer kell erre az időre, és gondosan bepakolja. Hogy ezek a célországban is kaphatók? Kit érdekel. A külföldön élő görög családok gyerekeinél nem kérdés, hogy megtanulnak-e görögül. Nem hogy ők, hanem még az ő gyerekeik is meg fognak tanulni. Nem öröm, inkább kényszerű kompromisszum számukra külföldön élni, ennek megfelelően napi szinten tartják a kapcsolatot az otthon maradottakkal, mintha Ellászon belül egy másik szigetre költöztek volna. A hazalátogatót ötven fős rokonság adja kézről kézre, és a gyerekeket, ha valamilyen malőr folytán mégsem tudnának eléggé görögül, addig marasztalják nyáron, addig dédelgetik nagycsaládi körben, míg meg nem tanulnak rendesen. Így viselkedik egy görög.

A mindennapokban barátságos görögök kényes ügyekben leengedik a rolót az idegenek előtt. Egyik kollégám évekig élt ott, nem tankönyvből tanulta a nyelvet, ottani ízzel-zamattal beszéli. Mégis, ha az utóbbi idők gazdasági problémáira kerül szó, a görögök összenéznek és elhallgatnak. Megvan a véleményük Európáról és a híres szolidaritásról, de ezt majd egymás között, illetékes körben fogják kitárgyalni. Nem egy idegen előtt, még ha történetesen hibátlan görög szavak is szólnak a szájából. Csak akkor értheti a lényeget, ha a szíve is görög.

Eközben itthon az Új Színház botránya gerjeszti az indulatokat. Az a tét, hogy lehet-e az ország több száz színházának egyikében hangsúlyosan magyar darabokat adni. Értitek ugye? Nem egyszerűen csak színre vinni ezeket a műveket, hanem tobzódni, tocsogni, fröcskölni a nagy magyar öntudatban, azaz magyarkodni... Ha ti értitek, jó nektek. Én nem értem, mert jártomban-keltemben azt tapasztalom, hogy Európa összes népe büszke a nyelvére, a hazájára, a kultúrájára, az identitására, és nemzeti szinten összefog a veszedelemnek érzett külső hatások ellen. Nyilvánvaló, hogy minden európai nép színházaiban hangsúlyosan viszik színre a hazai darabokat. Európa egyetlen népének sincs olyan szava, hogy “szerbeskedni”, “szlovákkodni”, “görögködni”, “franciáskodni”, “németkedni” vagy “angolkodni”. Ugyanakkor minden európai nép nyelvén létezik a “hazaszeretet” szó, és pozitív megítélésű a “hazafi”. Nemzeti érdekképviseletük megkérdőjelezhetetlen. Azt gondolom, félreértettük Európát: más népek tudatában a nemzeti-etnikai tudat az alap, az európaiság ennek felépítménye. Ha a felépítmény ütközik az alappal, nem kérdés, hogy a nemzeti identitás  kerekedik felül.

Szent István királlyal beilleszkedtünk Európába, és 1948-ig alanyi jogon európaiak is maradtunk, jóllehet, peremvidékre szorultunk. A rendszerváltozásig eltelt 40 év alatt átmenetileg kiiratkoztunk a vén kontinens kultúrájából, de visszatértünk, és a továbbiakban nem szorul különösebb bizonyításra, hogy minden külön erőlködés nélkül, alapértelmezetten európaiak vagyunk. A Fidesz-kormány színre lépése óta végre átgondolt nemzeti érdekképviselettel is rendelkezünk, így az e feletti hiányérzetet ezentúl szükségtelen három számmal nagyobb mellénnyel kompenzálnunk. Jelenleg spontán magyar európai identitásunk konstruktív, sallang- és komplexusmentes megélését célszerű gyakorolnunk.

2011. november 20., vasárnap

Kiút a válságból

Jó orvosként először diagnosztizáljuk a betegséget. Az, amit a népnyelv pongyolán hitelválságnak, bankválságnak, pénzügyi válságnak, gazdasági válságnak, demoráciaválságnak hív, nem más, mint a világméretű bizalmi válság tünetegyüttese.

Úgy kezdődött, hogy 2008-ban a bizalmi válság miatt bedőltek az amerikai ingatlanhitelek. Az meg úgy kezdődött, hogy 2001-től az amerikai kormány mesterséges piacélénkítésbe kezdett. A jegybank (Fed) nulla közelébe vitte le az irányadó kamatlábat, hogy olcsón lehessen hitelt felvenni, főleg ingatlanberuházásokra. A tőzsde egészen 2008-ig elhitte, hogy mivel a bankok bagót fizetnek betéti kamatként, és ennek a sokszorosát kérik a hitelekért, ebből bizonyosan szétkeresik magukat. Az olcsó pénzfolyamban horgászó fineszes brókerek egyre bonyolultabb értékpapírokat gyártottak, hogy egyre átláthatatlanabb spekulációval szedjék meg magukat. Mivel pörgött a gazdaság, senki nem panaszkodott. Jókorára dagadt a klasszikus tőzsdebuborék. Amikor a tőzsdézők bizalma egyszer csak mindenben megingott, a buborék kipukkadt.

A bankok azonnal kamatot emeltek, ettől becsődöltek az ingatlanhitelesek. A padlót fogott hitelállományt a fineszes brókerek tovább passzolták Európának (ezek a híres toxikus értékpapírok), tehát az Európai bankok is meginogtak -- és azonnal kamatot emeltek, amitől az európai hitelesek dobták be a törölközőt. Ekkortól nevezik globálisnak a válságot. Ha jobban belegondolunk, a kiindulópont a túl alacsony amerikai kamatláb és a gazdaság túlpörgetése volt. Alapvetően sem a bankokkal, sem a hitelekkel nem volt probléma addig, amíg mindenki azt nem hitte, hogy probléma van/lesz velük. Jóslatuk önbeteljesítővé vált.

A bizalmi válság tette padlóra a görög és ír adósságállományt is, és a bizalomhiány fenyegeti tönkre menetellel a spanyolokat, portugálokat, olaszokat, részben minket is. Igaz, hogy a görögök kitartóan és masszívan túlköltekeztek, de egy 11 millió polgárt számláló államháztartás helyzete soha nem rendítette volna meg az 500 milliós EU egészét. (Ahogy Magyarország sem bukna bele abba, hogy, mondjuk, Pécs rendre többet költ a saját bevételeinél.) Abból lett a gond, hogy a hitelminősítők vérszemet kaptak, mert rájöttek, hogy ha leminősítik a görögöket, akkor a hátterükben álló bankok drágább hitelt adhatnak nekik, és a németek majd így is, úgy is állják a cech-het. Így többet lehet keresni, legalábbis rövid távon, mint korrekt magatartással.

Az írek, spanyolok és a többiek helyzetét folyamatosan az teszi nehézzé, hogy az egyébként kissé problémás, de még bőven fenntartható adósságukat hónapról hónapra leminősítik, eddigi adataim szerint félig ötletszerűen, félig zsarolásképpen. A hitelminősítők külön hatalmi ággá váltak, és gátlástalanul igyekeznek kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Akinek a bedőlésétől műrettegnek, a körül pánik alakul ki, és ettől tényleg megnő a dőlésszöge. Korántsem egyértelmű, hogy Magyarországnak ténylegesen szüksége van az IMF-re. Arra van szüksége, hogy az IMF-hitelkeret lehetősége ott lebegjen a pénzemberek szeme előtt, csökkentve egy esetleges pánik veszélyét, illetve a folyamatosan megújításra szoruló hitelállomány kockázati felárát.

Bizalmi válság nehezíti magánemberi mindennapjainkat is. Ha az árak elindulnak lefelé (defláció), a piac irracionálissá válik. Elkezd abban bízni, hogy jövő hónapban még lejjebb, aztán még lejjebb mennek, és így tovább. Ha ez így van, veszteség vásárolni, hiszen egyre csak olcsóbb lesz minden. A gazdasági forgalom a töredékére csökken, miközben az árak valójában nem mennek lejjebb, mert kevesen adják el az ingatlanjukat 30-40%-os áron, csak hogy némi pénzhez jussanak. Lefagy a piac. Ha a forgalom csökken, csökkennek a jövedelmek, és az emberek reflexszerűen takarékoskodni kezdenek. Ettől tovább csökken a forgalom, így a jövőtől való félelem szintén önbeteljesítő jóslattá válik. A sok-sok együtt aggódó ember önmagát teszi tönkre.

A kiút egyszerű, de nehezen megvalósítható. A piac szereplői egy irányba vágtatnak, mint egy megvadult gnúcsorda az oroszlán elől. Olyan tekintélynek kellene megnyugtatnia a rettegőket, akire az egész csorda hallgat. A jelek szerint nincs a világon ilyen tekintély, még az amerikai kormány sem tartja magát ilyennek. Vagy így van, vagy ügyeskedik egy kicsit, a maga szénáját nagyjából rendbe rakja előbb, és hagyja legyengülni fejére nőtt vetélytársát, Európát. A nagy pénzintézetek így jobban keresnek, és a profitjuk jó része az USA-ba áramlik vissza. A mottó: Uncle Sam adta nektek a jólétet, Uncle Sam most visszakér belőle egy kicsit.

Minél egységesebb Európa, annál nehezebb ezt a trükköt előadni: elég lenne bevezetni az egységes eurókötvényeket és létrehozni egy korrektül viselkedő európai hitelminősítőt, hogy mindez megváltozzon. Csakhogy a német és francia választó nem látja át ezt az egyszerű összefüggést, és azonnal megbuktatná a kormányát, ha bevezetné a kötvényeket. Az európai polgár nem bízik az integráció erejében, és a bizalomhiány itt is önbeteljesítő jóslattá válik.

A magyar közéleten pillanatok alatt segítene, ha a bal- és jobboldali választók elhinnék, hogy nem a mindenkori kormányon, hanem racionális együttműködésükön múlik az ország sorsa. Nem hiszik, inkább döglesztik tovább egymás tehenét. Az európai választók sem hiszik el, hogy a kormányuk értük dolgozik. Nem hagyják, inkább hőbörögnek, a saját kárukra. A széthúzás, a bizalomhiány sokba kerül. Kevesen tudják, hogy a KRESZ alapelve a bizalom -- abban, hogy a többiek többé-kevésbé szabályosan közlekednek. Ha a bizalom megrendül, leáll a forgalom.

A gazdaság is hasonlóan működik. A múltban ilyenkor törvényszerűen bekövetkező, és tengernyi szenvedés után jólétet hozó háborúk lényege nem a hadiipar volt, hanem az, hogy pár évig feltétlenül együtt kellett működni a győzelem érdekében. Ehhez ma sem hadiiparra, sem háborúra nincs szükség. Nem a végnapok közelegnek, hanem egyszerűen helyre kell állnia a bizalomnak. Legalább öt-tíz évig tart majd, és a helyreállás sebessége elsősorban az európai egységen, azon belül számunkra a magyar választók ésszerű együttműködésén múlik. Ha egy ritmusban húzzuk az evezőt, jól fogunk haladni. Ha össze-vissza kalimpálunk, akkor meg sehogy. Ha együttműködünk, a magyar társadalom erősebben lábal ki a válságból, mint ahogy belefutott. Ha nem, akkor tovább rontjuk gyenge pozíciónkat. Addig kell bízni a sikerben, míg e hit önbeteljesítő jóslattá válik. Sosem voltak ennyire konkrétan értelmezhetők, ennyire igazak Weöres Sándor sorai. "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

Sikerem titka

Az utóbbi időben megugrott a blogom látogatottsága: napi 30-50 olvasóval büszkélkedhetek. Eddigi rekordom  118 letöltés/nap. Az alábbiakban megosztom az olvasókkal sikerem titkát.

Megkeresem a blog.hu toplistájának közéleti kategóriájában az aktuális posztokat, és kommentekkel látom el őket. Mivel a komment mellett megjelenik az igazi nevem (Horváth Jenő) és a blogom címe, az észrevételemen megütközők felkeresnek, hogy megtudják, ki ez a fickó. Minél blődebb az aktuális diskurzus, annál szokatlanabb a józan hangvételem, és annál többen kattintanak rám.

Félig modelleztem a politikusok viselkedését. Beszállok a blőd témákba, mint ők. Csakhogy nem a blődség, hanem a higgadt ésszerűség felé terelem a vita menetét -- nem úgy, mint ők. Én ugyanis nem ebből élek. Ha ebből próbálnék megélni, dilemma előtt állnék, mint a jobb sorsra érdemes LMP. Ha ésszerűen szólok, nem vonzok tömegeket. Ha beszállok a blődlibe, akkor meg nem lesz más a politika.

Kitartok eredeti szándékom mellett, vagyis a magyar közélet és közbeszéd színvonalának emelésén munkálkodom tartósan, önkéntes munkában. Előbb-utóbb kialakul az ésszerűség centruma, amelyben egymásra találhatnak a Magyarország javát kereső bal- és jobboldali választók, hogy higgadt, pragmatikus hangnemben megvitassák mindazt, amit a magyar társadalom jóléte szempontjából megvitatni szükséges.

Közéleti IQ kerestetik

A magyar közéletből fájdalmasan hiányzik az ésszerűség, az együttműködés, a bármiben való egyetértés. Fájdalmasan túlteng ellenben a politikusok galádságába és a nép ártatlanságába vetett vallásos hit.

Álláspontom szerint a politikusok nem galádak, egyszerűen technokraták. A hatalom magasan képzett mérnökei, akik jól megélnek abból, amit csinálnak. Bőven elég, ha 10 IQ-ponttal a lakossági átlag felett héjáznak, azzal már leiskolázzák a habzó szájú tömeget.

Színvonalasabb közéletet szeretnétek, ésszerűen beszélő politikusokkal? Toljátok fel a saját IQ-tokat, és meglátjátok, hogy a politikusok milyen remekül állják majd a versenyt. Hallgatva, hogy szolgálaton kívül hogy viselkednek és beszélnek, egytől egyig művelt, értelmes emberek ők, akik rájöttek, hogy a politikusi jövedelem egyenesen arányos az általuk kiváltott tömegvonzással.

Ha a tömeg IQ-ja 100 körül van, nekik 110 táján kell működniük, különben elidegenítik maguktól a választók széles rétegeit, és rövidesen kalapgyűjteményük simogatása lesz az egyetlen feladatuk.

Ha valami lelki átalakulás folytán a választói többség IQ-ja felkúszna 130-140-re, akkor a politikusok simán bevállalnák a meglévő 150-es szintjüket, és fényre derülne sok homályt látott hazánk.

2011. november 19., szombat

Egy remek termék hátteréről

Az egyik strasbourgi bevásárlóközpontban vettem egy Auchan márkájú rizs-zöldség-gabona keveréket, összetétele 62% thai rizs, 15% előfőzött sárgaszója, 12% vöröslencse, 10% zöldlencse. Felirata: "Éljünk jobban - Bio". Alatta: "Gabona - zöldség keverék" "biogazdálkodásból származó termék". Alatta tanúsítvány és tápérték tájékoztató található.

Súlya fél kiló, ára 2 euró, jelenlegi árfolyamon nagyjából 620Ft. Remek köret egy öt-hat fős család ebédjéhez. Szerintem jó ár-érték arányt képvisel még egy átlagos magyar háztartás számára is. Aki jobbat talál hazai boltban, okvetlenül tegye közzé a paramétereket. A nem Auchan márkájú hasonló termékek egyébként a duplájánál is többe kerültek.

De nem ezért írok róla, hanem azért, mert miközben elégedetten forgattam főzés előtt a kezemben, némi érdességre lettem figyelmes a csomagolás hátoldalán. Braille írással is ráírták, milyen termékről van szó. Egy kb. 4 cm széles átlátszó ragasztószalagra nyomták rá a vakoknak szóló írásjeleket, majd a szalagot a zacskó hátuljára ragasztották. Zseniális, figyelmes, modern. Ez ugyanaz az Auchan, amelyik Káposztásmegyeren a magyar környezetvédőkkel hadakozik, mert áruházbővítés keretében épp egy védett lápot készül tönkre tenni.

Hja, más ország, más elvárások. Megfigyelésem szerint az egykori gyarmatosítók odahaza példamutató állampolgárok voltak, a mai gyorshajtók pedig nem a saját utcájukban ralliznak. Hazai földön általában többet ad az ember a jóhírére. A franciák belföldön kiváló minőséget* nyújtanak nagyon versenyképes áron. Hogy jutottak ebbe az állapotba? Úgy, hogy nem engedték a német  bevásárlóközpontok által letarolni a hazai piacukat**, és eltökélten francia árukat vásárolnak, miközben elvárják, hogy azok minőségére ne egyszerűen elégedetten, hanem nemzeti büszkeséggel gondolhassanak. Előbb volt jó a termék, és aztán kezdték vásárolni? Nem. Előbb kezdték nacionalista buzgalommal vásárolni a hazait, amelynek közben fokozatosan emelkedett a minősége.

A franciák nagy többsége hazai autóval jár. Reális gondolkodású emberek bármikor elismerik, hogy műszaki paraméterek terén a német autók (talán, hangyányit) jobbak. Ám hiányzik belőlük az érzelem, a franciás kényelem és rafinéria, valamint az a bizonyos "je ne sais quoi". Hozzáteszik, hogy a francia termék vásárlása hazai munkahelyeket támogat, ebből származik a vásárlóerő és a jólét. A francia átlagember számára ez világos, mint a nap.

Ez lenne itt a Fidesz-reklám helye? Ki mondta, hogy Fidesznek monopóliuma van a magyar termékek védelmére, a nemzeti tulajdonú gazdaság fejlesztésére? Valahogy úgy alakult, hogy eddig a Fidesz az egyetlen politikai erő, amelyik hagymázas retorika nélkül vállalkozik rá. Meglátjuk, mennyire sikerül a gyakorlatban. Hajrá, ellenzék, fogjátok ki a szelet a kormánypárt vitorlájából. Hassatok oda, hogy a többségükben magyar tulajdonú boltokban a magyar vásárló ilyen nemzeti keblet dagasztó termékeket vehessen, és rögvest visszaszerzitek a tömegek szimpátiáját.

* Jogos a kérdés, vajon a thai rizstől a zöldlencséig terjedő összetevők honnan származnak. Erre nézve nem találunk részletes információt, ám a francia beszerzési szabály egyszerű: ami hazai forrásból elérhető, azt kötelező onnan vásárolni. Az összetevőkből definíció szerint az francia, ami hazai termelőtől megvásárolható. A kifogástalan kultúrejropéer franciák e nemzetgazdasági szabály szerint élnek és dolgoznak. Hozzáteszem, a magyar az egyetlen európai nép, ahol erről a jólétfokozó szabályról egyáltalán vitát lehet nyitni.
** Roppant érdekes, hogyan találták fel az angolszász szupermarket után az úgynevezett hipermarketet: a németek sok-sok szupermarketet szerettek volna építeni Franciaországban, a franciáknak meg -- valami miatt -- nem tetszett ez a gondolat. Kitalálták, hogy csak bizonyos négyzetméteren felüli áruházakat fognak engedélyezni, és a német szupermarketek tök véletlenül egytől egyig méreten alulinak bizonyultak. Az új áruháztípust hypermarché-nak nevezték el, és hazaiak építették meg hazai földön, hogy a rögfrancia valóságot kombinálják a jóléttel. Így kezdődött a hipermarketek világméretű diadalútja.

A demokratikus politikai váltógazdálkodásról

Úton-útfélen hergelik magukat a zemberek, hogy a kormány/ellenzék bukjon meg, monnyon le. Mit is keresne a hatalomban a piszok-mocsok hazug hulladékdoboz?

Ha Orbán úr nem mondott tényszerűt, amikor azzal nyert, hogy nem lesz megszorítás, aztán mégis lett, akkor az ellenzék miért nem örül, hogy beigazolódott a fő tétele: mindegy, ki van kormányon, akkor is lesz megszorítás? Tételezzük fel a legrosszabbat, azaz hogy pusztán hatalomtechnikai manővernek bizonyult a Fidesz jóléti kampánya. Ebben az esetben vajon baj, hogy nyolc év baloldali kormányzás után most a jobboldal került sorra? A több száz éves brit demokráciában is igen ritka, hogy az egyik oldal három cikluson át megőrzi a bizalmat. A húsz éves magyar demokráciában ez teljesen valószínűtlen.

Minden demokratikus országban legalább két markánsan különböző politikai erő ekézi és váltja egymást a hatalomban. Tehát a kormánypárt nem megbukik, legfeljebb a miniszterelnök nagy ritkán lemony(ik), átmenetileg félreáll, aztán az aktuális pártvezér ismét kormányra juttatja a pártot. Ideje megszokni a gondolatot, hogy ez így megy, pragmatikus hatalomtechnológiával. Ha a választó kolbászból font kerítésre tart igényt, a kampányban azt kapja. Ha toronyórát követel, a győztes láncostól ígéri neki. C'est la democratie. Ezért mondta Churchill, hogy nem tökéletes, csak nem ismerünk nála jobbat.

Egy kormányciklus után (2014-ben) még az ellenzéknek kell bizonyítania, hogy jobban kormányozna, ha őt választja a többség. A második ciklus után (2018-ban) már elég lesz, ha elhiszik neki, hogy ő sem csinálná rosszabbul. A harmadik után (2022-ben) egyre megy, ki mit mond, a társadalom mindenképpen változást akar.

Az ésszerűen gondolkozó választó nem annyira konkrét pártnak drukkol, mint Magyarország fejlődésének, és erre a feladatra keresi a legjobb jelentkezőt.

Adókalkulátor és anomáliák

Lefárasztottak az ellenzékiek a rossz demagóg dumájukkal, hogy a kormány elvesz a szegényektől, és a gazdagoknak ad. Ellenőriztem a tényleges helyzetet. Az olvasóknak is javaslom, üssék  be a berkalkulator.info oldalon, hogy mennyi nettó marad 80e, 100e, 120e, 150e, 200 ezer forint havi bruttóból 0 gyerek esetén. Látni fogják, hogy kevesebb marad jövőre, mint idén, és pláne kevesebb, mint tavaly. Ennyiben tehát igaza van az ellenzéknek. Most ugyanezeket a bruttó összegeket írják be 1 gyerekkel. Itt még mindig csökken az idei évhez képesti nettó, viszont a 2010-eshez képest már alig, sőt 125eFt bruttótól egyenesen nő. Az ellenzék tehát úgy gondolja, hogy aki havi 125 bruttóval 1 gyereket nevel, az "gazdag". Érdekes elképzelés.

Most tessék beütni a végső csapást: 2 gyereket a fenti bruttó fizetésekkel. Már havi 80eFt fizetéssel is több marad a zsebben, mint a baloldali kormány utolsó évében, 2010-ben. Az ellenzék szerint tehát aki 80e bruttóból két gyereket nevel, az szintén gazdag. No comment.

A kormány valóban elvesz a gyerekkedvezmény nélküli alacsony keresetűektől, és amit elvesz, azt részben átadja az egy vagy több gyereket nevelőknek. Látok abban némi logikát, hogy egy családbarát kormány a családokat favorizálja. Lehet vitatkozni ezzel a filozófiával, de azzal nem, hogy megfelel a kormány vállalt preferenciáinak.

Nem vagyok teljesen elégedett a Fidesz adókoncepciójával, mert az "egykulcsos" dogma oltárán beáldozza a gyermektelen kisjövedelműeket. Biztos vagyok benne, hogy meg lehetett volna oldani a felső bérkategóriák plusz adóztatásával, hogy senki ne járjon rosszabbul 2010-hez képest. Igaz, az ellenzék győzelemként ünnepelte volna, hogy a kormány feladta az "egykulcsost". Leesett volna a gyűrű Orbán úr ujjáról, ha presztízsféltés helyett senkit sem tesz vesztessé a sanyarú gazdasági helyzetben? Szerintem nem, éppen ellenkezőleg. Népszerűséget hozott volna, ha bizonyítja, hogy nincs fából a feje.

Az adó amúgy nem is egykulcsos. Ki lehet számolni, hogy ha gyerek nélkül 100e bruttóból marad 65500, 200 ezerből pedig 131e, akkor az összes elvonás mértéke 34,5%. Egy gyerekkel 100 ezerből marad 75500, 200 ezerből pedig 141e, vagyis az összes elvonás mértéke itt 24,5 illetve 29,5%. Két gyerekkel az összes elvonás 18,5 illetve 24,5%. Ez bizony nem egykulcsos adózás. Az ellenzék kétkulcsosat követel, miközben -- a kormányzati kommunikációval ellentétben -- folyamatosan többkulcsos az adórendszer. Minél több a gyerek és minél kisebb a jövedelem, annál kedvezőbb az adókulcs. A kormány bénán kommunikál, az ellenzék szintén. A naiv választó pedig össze-vissza hadovál, mintha nem tanult volna számtant az általánosban. Aki nem hiszi, nézegesse figyelmesen a számsorokat, kalkuláljon fejben vagy géppel, aztán nézzen szembe a tényekkel. (Igaz, hogy a teljes elvonás nem csak személyi jövedelemadóból áll, de a gyermekkedvezmények miatt maga az szja sem egykulcsos.)

A kormány sokkal hatékonyabban végezhetné a feladatát, ha bevonná a nemzet IQ-ját a döntéshozatalba. A választó sokkal jobban átlátná a helyzetet, ha a kormány/ellenzék ekézése mellett akár csak napi öt percet fordítana a saját IQ-ja fejlesztésére. Hogy akarhat jólétet egy olyan társadalom, amelynek gondja van a négy számtani alapművelettel?

2011. november 18., péntek

Gyurcsány Viktor és Orbán Ferenc

Találtam két videót, amiből kiderül, miért épp ők ketten uralják a magyar politikai térképet. Régóta ismerik egymást, kölcsönösen tisztában vannak egymás erősségeivel. Tisztán látnak zavaros helyzetekben, és egyformán rámenősek, pragmatikusak, technokraták. Ők ketten a rátermettek, mással egyelőre nem helyettesíthetők a maguk oldalán.
http://www.youtube.com/watch?v=1fVIWQNlavI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=FbP9ZQx55OU
Még jó néhány évtizedig ők váltogatják majd egymást a hazai politika színpadán. Hacsak nem jön egy harmadik, negyedik karizmatikus... Talán éppen te leszel az, kedves Olvasó.

Mi lesz, ha megbuktok?

A kérdés egyszerre jó és rossz, helyénvaló és helytelen.

Jó, mert ha felteszik a svájcifrank-hitelek többségét folyósító osztrák bankok, rájöttek volna, mekkora marhaságra hagyták magukat rábeszélni a Gyurcsány-kormány idején. Elgondolkodott már az olvasó azon, miért éppen a sógorok közvetítésével érkezett hozzánk a helvét valuta? Én már elgondolkodtam, de egyelőre csak találgatom a választ. Ismeretes, hogy a francia és angolszász érdekeltségű bankok passzoltak, túl kockázatosnak találták a konstrukciót. Információim szerint kétkedve léptek hátra, mert szakmai közvélekedés szerint ezzel kimaradtak a mézesbödönből. Ma örülnek, hogy nem zizzentek rá a mézes madzagra. Az osztrák bankárok fejében is ott motoszkálhatott, hogy mi lesz, ha -- teszem azt -- elszáll a frank árfolyama, és magyarok milliói érzik magukat vesztesnek. Mi lesz, ha a frusztrált lakosság másik kormányt választ, és az nem ortodox megoldásokkal enyhíti a kárt? Rosszul tették, hogy akkor elhessegették a kételyt. Többek között ezért nem ártott volna feltenni a címben jelzett illetlen kérdést a devizaadósság keletkezése idején regnáló kormánynak.

A jelenleg regnálótól sem illik megkérdezni a címbelit, pedig előre vinne bennünket. A választ fontolgatva talán nem születik olyan alkotmány (bocsánat, a német Grundgesetz tükörfordításával "alaptörvény"), melyet az ország közel fele kétesnek tart, és innen csak egy lépés, hogy illegitimmé váljon, mi pedig alkotmány nélkülivé. Ha már erre a problémára jogon kívüli megoldást talál a mostani ellenzék (kénytelen lesz, hiszen a közeljövőben aligha jön még egyszer össze alkotmányozó parlamenti többség, ezért a jog eszközeivel nem lehet majd megszabadulni az alaptörvénytől), akkor egy füst alatt erőszakkal visszacsinálhat minden Fidesz-vívmányt is. A terv készen áll ( http://progressziv.blog.hu/2011/10/23/ellenforradalmat_es_restauraciot ). Az ország javát az szolgálná, ha az egymást váltó kormányok alatt többé-kevésbé fenntartható vívmányok születnének, ehhez pedig nem szabadna az ellenzéket arrogánsan túlhergelni.

A címbeli kérdés ugyanakkor teljesen szakszerűtlen. Könyörgöm, emberek, demokráciában élünk! El kéne felejteni a "megbukik" szót. Demokráciában a kormány nem megbukik, hanem átmenetileg átadja a helyét az ellenzéknek. Ezt hívják politikai váltógazdálkodásnak. A közhiedelemmel ellentétben Gyurcsány úr nem bukott meg 2009-ben, hanem átmenetileg félreállt, hogy 2014-ben, de legkésőbb 2018-ban visszatérjen a maga csapataival. Egy felzárkózó demokráciában, mint a miénk, ritka a duplázás, a triplázás meg gyakorlatilag felejtős. Az ország érdekében nem szabadna a mindenkori kormánynak arrogánsan túlhergelnie az ellenzéket, és a mindenkori ellenzéknek sem szabadna túlfennie a késeket, hiszen az szintén nem szolgálja az ország érdekeit. Az ország megfontolt érdekei mentén ésszerűen gondolkodó választónak pedig nem szabadna érzelmileg túlhergelnie vagy éppen túlközömbösítenie magát. Közügyek? Igen. Politizálás? Higgadtan, ésszel. Orbán/Gyurcsány fan club? Egy lépés távolság. Választóként nekünk az Európai Nemzetek Magyar Tagszervezete Fan Clubban célszerű taggá válnunk.

A jegybank állítólagos függetlenségéről

Amikor összevész a kormány a jegybank elnökével, a sajtó rendre megírja, milyen fontos a jegybank függetlensége. Pedig egyáltalán nem fontos. Az amerikai jegybank, a Fed (Federal Reserve Bank) a kormány utasításai szerint alakítja az irányadó kamatlábat, a dollár árfolyamát és az inflációt. A jegybank függetlensége botcsinálta mítosz, amit a sajtó akkor vesz elő, amikor a célját szolgálja, és azonnal elfelejt, amikor nem.

A jegybank feladata lényegében nem más, mint a kormány pénzpolitikájának és gazdaságpolitikájának támogatása. Nem csoda, hogy minden kormány igyekszik a maga emberét pozícióba tenni. Ha nem sikerül, tartós szájkarate veszi kezdetét a miniszterelnök és a jegybankelnök között.

Amennyiben a jegybankelnök a másik politikai oldal lekötelezettje, könnyen beindul a "minél rosszabb nektek, annál jobb nekünk" játszma, vagyis a jegybank elszabotálja a kormány gazdaságpolitikáját, hogy helyzetbe hozza az ellenzéket. Ez történt 2002 után Járai jegybanki elnöksége idején, amikor a kormány azt szerette volna, ha alacsony az alapkamat, és megindulnak a hitelfelvételek, valamint az általuk gerjesztett gazdasági növekedés. Járai viszont az inflációt és a forint árfolyamát szem előtt tartva nem csökkentette a kamatot. Erre hivatkoznak ma a szocialisták, amikor azt magyarázzák, hogyan is kezdődött a devizahitelek pünkösdi királysága.

Ugyanez a forgatókönyv a másik nézetből voluntarizmus: a kormány juszt is hitellel akarja pörgetni a gazdaságot, s ha nem megy forinttal, hát megpörgeti devizával. Ma már látjuk, hogy ez a voluntarizmus tragikus következményekkel járt. 2009-ben azért kellett lemondania Gyurcsány Ferencnek, mert az ország leminősítése és a nemzetközi hitelkamatok emelése miatt hirtelen drasztikusan megugrott az adósságállomány, és Magyarország csődközelbe került. Ha nem nyomatják erőnek erejével a devizahiteleket, akkor talán 1%-kal kisebb a növekedés, ám akkor nem kerülünk csődközelbe.

Természetesen a jelenlegi kormány körme alatt is tüske a baloldali jegybankelnök. Támadják rendesen, mindenféle ürüggyel. Hátha lemond, vagy hátha később rá lehet fogni, hogy ő szabotálta el a növekedési tervet. Mondván, hogy minden jól ment volna, ha ő keresztbe nem fekszik...

Magyarország érdeke másodlagos az efféle politikai csatározásokban. Európa egyetlen országaként nálunk a gazdasági tönkremenetel nem tilalomfa. Ha a politikai érdek azt kívánja, akár tönkre is mehetünk, csak legyen jó az aktuális (azaz jobb vagy bal) oldal számára. Nézzünk szembe a kellemetlen helyzettel: ez bizony nem európai, nem is polgári, hanem balkáni mentalitás. Egy ilyen országban teljesen célszerűtlen a jegybanki függetlenség. Ha annak idején Járai kiszolgálja a Gyurcsány-kormányt, abból nem lett volna nagyobb baj, mint ami a függetlenség mellett is lett, ám akkor egyértelműen a kormányé lenne az érdem/felelősség. A mai jegybankelnöknek szintén a Fideszt kéne kiszolgálnia, hogy világos legyen, kié az érdem/felelősség. A játékelméleti célszerűség azt diktálja, hogy a kormányváltás automatikusan jegybankelnök-váltással járjon.

A legjobb persze az lenne, ha a bal- és jobboldal nagyjából hasonlóan gondolkodna a gazdaságról és annak fejlesztéséről. Ma homlokegyenes ellenkező gondolataik vannak. Ha a gondolat ésszerű, kár a jegybanknak elszabotálni. Ha ellenben irracionális, akkor mire jó a társadalomnak, hogy ott a független jegybank? Semmire. A huzakodás eredménye nem stabilitás, hanem németesen "se hús - se hal" állapot, magyarul jellegtelen töketlenkedés. Minden a zseniális Tölgyessy Péter által vázolt csapdahelyzetre vezethető vissza: egy önmagával meghasonlott társadalom hiába kapaszkodik alkotmányos, jogi, szakmai és ésszerűségi garanciákba.  Ezek működésének ugyanis előfeltétele a fájdalmasan hiányzó megegyezés. A jegybank függősége egyszerűsítené a képet, mert ha sikert arat a kormány, akkor az érdem csak az övé. Ha kudarcot vall, akkor szintén. A választó okosabban teszi, ha egyrészt odafigyel a másik oldal választóinak jogos meglátásaira, másrészt ha nem függetlenséget, hanem ésszerű koncepciót és együttműködést követel mind a kormánytól, mind a jegybanktól.

2011. november 16., szerda

Jólét és Szabadság -- vagy fordítva?

A számomra szimpatikus Jólét és Szabadság Demokrata Közösség neve egyrészt jól hangzik, másrészt blikfangosan Jesz-re rövidíthető. Vajon ez az egyetlen indoka a J+Sz sorrendnek, vagy mélyebb logika is felfedezhető e mögött?

A rendszerváltozás idején ugyanis még Sz+J volt a sorrend. A szocializmusból frissen kikeveredett ország letépte láncait, lelkesen mondtuk, hogy ruszkik haza, osztrák életszínvonal ide, Amerika hangja a közéletbe! Ezen vívmányokat a szabadság szóban véltük összefoglalni, így ért el harminc százalékos sikert a Szabad Demokraták Szövetsége. Négy évvel később, egymillió munkahellyel szegényebben a választók többsége előtt már nem a szabadság, hanem a létbiztonság lebegett. Ettől kezdve megfordult a sorrend, és a többség arra szavaz, aki a legnagyobb jólétet ígéri.

Az SZDSZ és értelmiségi hívei ebbe sehogy sem tudtak/tudnak beletörődni, számukra továbbra is a szabadság az első és (mivel egzisztenciálisan többnyire rendben vannak) utolsó szempont. Makacsságuk eredménye mintegy 1%-os támogatottság, ami legfeljebb Cicciolina-kunsztokkal tornázható a parlamenti küszöb közelébe. Ebből persze logikailag nem következik, hogy tévednek. A maguk szempontjából semmiképpen. Pusztán az szögezhető le, hogy a választói többség tartósan más prioritásokat követ.

Álláspontom szerint a szabadság első helyen szerepeltetése ellentmond minden tudományos ismeretünknek, minden bölcseletnek, és minden praktikumnak. Nézzük ebben a sorrendben.

1. Tudomány: a választók viselkedése statisztikailag pontosan követi a Maslow-féle szükségletpiramist, melynek alsó szintjén a létszükségletek, aztán a közösségi szükségletek, majd a lelki szükségletek, végül a transzcendentális törekvések találhatók. Az alsó szintű szükséglet legalább részleges betöltése statisztikailag előfeltétele a következő szintre lépésnek, sőt egyáltalán a magasabb szintű szükséglet felismerésének. Önmagáért beszél, hogy a szabadság a szükségletpiramis negyedik szintjén jelenik meg. Vannak a szükségletszabályt egyénileg felülíró Szent Fülöpök és Erzsébetek, de nem ők döntik el a választásokat. ( http://www.ektf.hu/hefoppalyazat/pszielmal/maslow_motivcis_piramisa.html )

2. Bölcselet: a hatalom letéteményeseinek ellentmondásos működésére már Platón is felhívta a figyelmet Az állam című művében. Thomas Hobbes 1600 táján kidolgozta a központi hatalom elméleti hátterét. 19 szabályt állított fel a hatalom keletkezésére és magatartására. Ezekből levezethető a társadalmi szerződés, a polgári engedetlenség és a modern demokráciák viszonya a szabadsághoz. Hobbes kiinduló állítása, hogy minden hatalom a gyengék védelmét szolgálja az erősekkel szemben, ez adja a legitimitását. A szabadság viszont az erősek érdekét szolgálja a gyengékkel szemben, tehát Hobbes szabályai alapján soha sehol nem kerülhet első helyre. A sorrend átmenetileg megfordulhat, például a magyar függetlenség eléréséig, békeidőben viszont Hobbes szabályai érvényesülnek. ( http://en.wikipedia.org/wiki/Natural_law#Hobbes )

3. Praktikum: mindenkor a legégetőbben hiányzó szükséglet kerül első helyre. 1990-ben a szabadság hiányzott legjobban. 1994-ben már a jólét és a létbiztonság terén keletkezett fájó űr. A kapitalizmus lényege a fogyasztás és annak ösztönzése a birtoklási vágyat gerjesztő reklámok és az áhított életstílus eszközével. Ez folyamatos jóléti deficitérzéshez vezet, azaz ameddig a kapitalizmus ma ismert formája határozza meg mindennapjainkat, a szabadságra definíció szerint nem lehet erősebb igény a jólétnél. ( http://en.wikipedia.org/wiki/Demand_generation )

A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség tehát mély, átgondolt elméleti háttérre támaszkodhat a siker felé vezető úton.

2011. november 15., kedd

Európai Egybesülő Államok

A görögöket többféle alapon szokás sajnálni. Róna Péter szerint eleve nem lett volna szabad bevezetniük az eurót, hiszen alacsonyabb a termelékenységük a nyugati és északi államoknál, és ez törvényszerűen deficitessé teszi a gazdálkodásukat. A Jobbik szerint ki van szúrva a görögökkel, mert nem népszavazhatnak a mentőcsomag feltételeinek végrehajtásáról. Az angolszász pénzügyi elemzők szerint jobb lenne nekik a drachma. Nos, álljunk meg néhány szóra. Ha egy mesterségesen összetákolt konstrukcióról beszélnénk, mint a néhai Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében, leszögezve, hogy bizony szét fog esni, akkor ezek az érvek jogosak lennének. Csakhogy ezúttal nem Európa szétesésének vagyunk tanúi, hanem az Európai Egyesült Államok kialakulásának egyik válságos időszakát írjuk, és ez egészen más értelmezési keretet ad.

Először is, a görögök bármilyen pénznemmel nagy bajban lennének, mivel évtizedek óta fenntarthatatlan gazdálkodást folytatnak. Az ország 11 millió lakosából négymillió él Athénban. Ha Budapest  vízfej, akkor ez mi? Viztest? Minden negyedik görög munkavállaló az állami szférában dolgozik, heti pár órában, és tizensokadik havi fizetéssel, mint kampányígéretek szintjén  a magyar nyugdíjasok, továbbá olyan nyugdíjfeltételekkel, mint kampányon kívül a magyar rendőrök. A görögök nem akkor tévedtek, amikor beléptek az euróba. Azt kalkulálták el, hogy meddig finanszírozhatók jóléti "vívmányaik" görbén fölfele nézve, a többi állam pénzén. Eljött az igazság hosszú pillanata, a nyugdíjak akár 40%-kal csökkenhetnek, az állami dolgozók jó részét le fogják építeni, és ez még nem is elég a görög gazdaság fenntarthatóvá tételéhez. Előbb-utóbb előáll egy nagy görög reformer azzal a gondolattal, hogy "skacok, a turizmusból és az EU-pénzekből láthatóan nem tudunk jólétben élni, mi lenne, ha termelnénk valamit? Visszakérhetnénk a magyaroktól az Ikarus márkát. Hívják Árpádnak a buszukat." A mindig éleslátó Róna Péternek igaza van abban, hogy egy erősen különböző termelékenységű országokból álló gazdasági alakulatot komoly feszültségek jellemeznek. Csakhogy szilárd politikai akarat esetén ezek a feszültségek nem a szétesés, hanem a szerkezeti reformok irányába hatnak. Hosszú távon a görögök kénytelenek lesznek részben saját elhatározásból felzárkózni a magasabb termelékenységű országokhoz, részben pedig azok is kénytelenek lesznek jóléti csatornákon visszacsorgatni a tartós különbség egy részét -- és cserébe a görögök lemondanak majd nemzeti hatásköreik egy részéről az Unió javára. Amerikai példával élve, Florida sosem fog annyi autót gyártani, mint Michigan, azaz a termelékenysége tartósan elmarad. Mégsem javasolja senki, hogy lépjen ki az USA-ból és a dollárból, mégpedig azért nem, mert kialakultak azok a politikai/gazdasági mechanizmusok, amelyek kompenzálják a tartós különbségeket. Görögország és a többi déli állam esetében is kialakulóban vannak a megfelelő mechanizmusok.

Másodszor, Európa nem hagyja elsüllyedni a görögök hajóját, mert az az euróba vetett bizalom megrendülésével járna, és rövid távon 20-30% GDP-csökkenést okozna a résztvevő országoknak. Érthető módon ezt a politikai harakirit egyetlen európai vezető sem vállalja be. Addig erősítik az euroszkeptikusok miatt pénzügyminisztériumnak nem hívható gazdaságirányítási és stabilitási mechanizmusokat/eszközöket/csoportokat/tanácskozásokat/fordulókat/szemesztereket, amíg a jövőbeni görög típusú válságok Brüsszelből kezelhetővé nem válnak. Gyakorlatilag már most is kezelhetők, csak Európa nem akarja túlzottan kiélezni a konfliktust az igazi Egyesült Államokkal, amely -- maga is bajban lévén -- konkurenciaként kezeli európai kreálmányát, azaz féltékenykedik az euróra. Nem ok nélkül, hiszen az Európai Központi Bank nem ötletszerűen, politikai megrendelésre alakítja a közös pénz árfolyamát, mint a Fed a dollárét. Egyre több sejk szeretné euróban megadni az olajárakat, ami rég nem látott feszültséget gerjesztene a világban. Az Egyesült Államok a hitelminősítő ügynökségeken keresztül egész Európát sakkban tartja. Akire rámondják, hogy nehéz helyzetben van, annak megemelik a kamatait, és tényleg nehéz helyzetben lesz! Egy éve még szó volt róla, hogy az EKB létrehozza a saját külön bejáratú hitelminősítőjét, amely nem ötletszerűen, politikai megrendelésre minősít majd. Elakadt a gondolat. Tippelje meg az olvasó, hogy annyira nehéz lenne-e felállítani egy tízfős irodát, hogy letettek róla, vagy akkora a politikai nyomás, hogy félénken meglebegtették, majd taktikusan feladták.

Harmadszor, az euró kivezetése nem csak rövid távon okoz gazdasági kárt, hanem hosszú távon is előnytelen. Az euróval egy 500 milliós piac lépett a világszínpadra, amely létszámban és gazdasági erőben vetekszik az USA-val, Kínával, Indiával. Nagy dobra verik a pénzügyi elemzők vélekedéseit arról, hogy az euró megszűnésével pár éven belül elmúlna a rövid távú sokk hatása, stabilizálódna a régi pénzükhöz visszatérő országok helyzete. Keveset lehet hallani az euró tartós gazdasági előnyeiről. Pár éve készült egy tanulmány, amelyben közgazdászok évi 5-10%-os gazdasági előnyt tulajdonítanak a közös pénznek. Egy ilyen számítás jó néhány előfeltevésre épül, ezért erősen vitatható, de van abban némi logika, hogy egy nagy és erős kontinens jobban fejlődik, mint egy kis-közepes országokból álló heterogén térség. Az euró megtartása mellett sokkal komolyabb érvek szólnak, mint a megszüntetése mellett (lásd pl.: http://dallasfed.org/institute/events/2010/10euro_deLecea1.pdf )

A számos nehézség dacára, sőt valójában azok segítségével, töretlenül halad kontinensünk integrációja. A választók többsége nem szívesen hallja a "Brüsszel", "központi", "szövetségi", "európai pénzügyminiszter" szavakat, a politikai vezetőket viszont az egzisztenciájuk, a bölcsességük, valamint a népeik jóléte iránt érzett felelősség is az integráció erősítése, központosítása felé tolja. Egy évtizeden belül Európai Egybesült Államoknak fogják becézni az EU-t, amely itt és most, a szemünk láttára sül egybe.

2011. november 13., vasárnap

Egy új párt esélyei a mai Magyarországon

Ez egy szigorúan titkos politikai elemzés, kérem az olvasót, hogy kizárólag a téma iránt érdeklődők körében terjessze. Érzékeny ügyről lévén szó, a leírtakat vállalom, de azok esetleges félreértéséért a felhasználó felel. Megkísérlem egy új politikai párt, konkrétan a Jesz esélyeit bemutatni a mai politikai palettán.

A Fidesz-KDNP kormány erős parlamenti többséggel rendelkezik, és bal-jobb néppárti jellegénél fogva a politikai irányzatok igen széles körét lefedi, kifogva a szelet sokak vitorlájából.

  • A Jobbik populista követeléseiből megvalósítja mindazt, ami ép ésszel elképzelhető, sőt két lépéssel tovább megy. Jó példa erre az Alkotmánybíróság hatáskörével való barkácsolás és a visszamenőleges törvénykezés. Mindkettő nonszensz, nem is fenntartható, de népszerűséget hozott a Jobbik hívei részéről.
  • Az MSZP szociális érzékenységét részben, illetve felszínesen megvalósítja a bankok és a multik sanyargatásával, az ágazati különadókkal és a dízel magasabb fogyasztási adójával.
  • Az LMP-t szóra sem méltatja a kormány, bízva abban, hogy önmagát számolja fel az érveivel. Ha értelmiségi zöld-lib gondolatokkal áll elő, a kutya se figyel rá. Ha populárisabb szólamot üt meg, akkor meg saját maga bizonyítja, hogy nem "lehet más" a politika.

Nem könnyű tehát egy néppárt jellegű jobb-bal oldali kormány idején labdába rúgni, de nem lehetetlen. Álláspontom szerint az MDF szétesésével üresen maradt a politikai paletta egy szegmense, amelynek szavazói bizalmat adnának egy jobboldali LMP stílusú pártnak. Az LMP az SZDSZ liberalizmusát igyekszik zöld és átláthatósági kivitelben előadni. Erőfeszítéseit fékezi, hogy az SZDSZ teljesen hiteltelenné vált, és elavult szólamai még néhány évig nem hoznak szavazatot. A környezetvédelem pedig egyelőre inkább gazdasági teher a demokratikus és jóléti deficittel küszködő társadalom szemében, mintsem kitörési lehetőség.

A Jesz mozgalomból alakuló párt az LMP stílusával és az MDF értékrendjével tömegeket szólíthat meg, ígéretes parlamenti tényezővé válhat. A Jesznek elhinnék a választók a környezetvédelem fontosságát, meglátnák az ebben rejlő lehetőséget. A fiatalok körében trendi az Internet, a Facebook, ezeket a Jesz-mozgalom máris hasznosította a siker érdekében. Érvényesen vetette fel az LMP-től is ismert internetes részvételi demokrácia gondolatát, tehát úton van a siker felé.

Bölcs döntés, hogy egyelőre nem alakult párttá, így ugyanis tovább fenn tudja tartani a "lehet más" eszményét. Egy mozgalom definíció szerint más, mint egy párt. A választói igény azonban kormányképes pártra vonatkozik, nem mozgalomra, tehát ez az állapot legfeljebb 1-2 évig őrizhető meg, utána ellehetetlenedéshez vezet. Az LMP-től eltérően a Jesz nem támaszkodhat egy Élőlánc jellegű mozgalomra, amely mobilizálható munkaerőt jelentene a kampányok, kopogtatócédula gyűjtések során. Ezért sürgősen akciószervezetet kell létrehoznia, amely eladja az érvelést, hogy az MDF örökségét hordozza, és hogy szükség van rá a politikában.

A Jesz-nek meg kell előznie egy olyan imázs kialakulását, hogy lila ködös értelmiségi ábrándokat kerget. Rá kell éreznie arra, milyen konzisztens érvrendszerrel szólítható meg a szavazók többsége, és e köré kell rendeznie a saját gondolatait. Honnan hódíthatók el a választók?

A Fidesz-szavazók körében jelentős a csalódás a nagyobbik kormánypárt nem kellően nyitott döntéshozatala, illetve a nagyközönség javaslatainak kizárása nyomán. Belterjes döntések születnek, bárdolatlan kormányzati stílus uralkodik, a kormány Giró-Szász András hősies erőfeszítései nyomán sem mutatkozik demokratikus elkötelezettségűnek. Mi több, a Fidesz vezetése képtelen más stílust magára ölteni, ezért a Jesz egy következetesen demokratikusabb, részvételibb jellegű kommunikációval a Fidesz sikeres kihívója lehet.

Az MSZP szavazóbázisa még sokkal jobban elbizonytalanodott a kormány szavazóinál, mivel egyfelől elégedetlen a kormány intézkedéseivel, pláne a stílusával, ám azt is tudja, hogy sem az MSZP, sem más nem kínál jobbat. Ezért olyan vérszegények a demokráciát és sajtószabadságot védő tüntetések. A választók nem hisznek az ellenzéki alternatíva életképességében.

A Jesz azzal arathat sikert, hogy a Fidesznél demokratikusabb, európaibb kormányzást ígér a jólét és kultúra/szabadság jegyében. Ennek érdekében nyugodtan helyeselheti az alkotmányt, a Fidesz intézkedéseit, a kormányzati tartalmat, miközben élesen és bátran támadja a kormányzás stílusát. Hangsúlyozhatja, hogy Magyarország többet, jobbat érdemel a Fidesznél.

Mivel a politikai marketing szerint aki nem különbözik, az nincs, a Jesz-nek láthatóvá kell válnia. Ezt havonta tartott sajtótájékoztatókkal érheti el, egy-egy aktuális ügy alapján felhívva a figyelmet arra, hogy a Fidesz stílusa ciki. A kormány Achillesz-sarka, hogy képtelen kulturáltabb stílust magára ölteni, így a Jesz akár évekig sikerrel kommunikálhatja, hogy amennyiben kormányra kerül, hasonló tartalmat sokkal szalonképesebben valósítana meg.

A Jesz citromdíjat alapíthatna, és minden hónapban odaítélhetné a legcikibb politikai megnyilvánulásért. A citromdíj jól eladható a médiában, mert önmagában a Jeszt agyonhallgatnák, de a kormány elleni munícióként már örömmel felkapnák a díjosztást.

A másik lehetséges Jesz-front a társadalmi kohézió lehet: a Fidesz felülről nyomatja a "tartsunk össze" jelszót, ám az ország legalább fele hallani sem akar összefogásról. A jesz havi gyakorlati akciókkal ismételhetné meg az MDF-piacok sikerét. Összefogást hozhat például a hajléktalanok megsegítése, azaz étellel, takaróval ellátása. A magyar társadalom lázad a kívülről jövő kohéziós törekvések ellen, miközben sóvárogja a belülről jövő összetartást. A Jesz gyors ismertségre tehet szert, ha ezt nem a retorikában, hanem a gyakorlatban valósítja meg.

A harmadik kiugrási lehetőség a célszerűség elve mentén kínálkozik: az LMP is célszerűséget ígért, ám kénytelen volt a populista útra lépni, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben. A Fidesz eközben gyakorlati célszerűséget folytat, vállalhatatlan hangnemben. A Jesz a szalonképes célszerűség pártja lehet, és az ésszerű gondolkodást következetes közéleti koncepció keretében képviselheti. Internetes tévévitákat tarthatna például a Professzorok Batthyány Köre és más ellenzékiek részvételével gyakorlati kérdésekről. A Fidesz messze nem aknázta ki a célszerűség/ésszerűség nyújtotta lehetőségeket, mivel zárt döntéshozatala kirekeszti a magyar IQ-t. Szuboptimális döntések születnek, ehhez képest a Jesz felmutathatná a nemzet legjobb gondolkodóinak véleményét.

Az internetes demokrácia jegyében hetente népszavazást lehetne tartani automatikus összesítéssel egy-egy aktuális kérdésről. A mozgalom logójának megpályáztatásához hasonlóan a mindennapi szakpolitikai ügyekbe is be kellene vonni a közvéleményt, demokratikusan szerkesztett feleletválasztós felmérésekkel kellene bombázni a kormány döntéshozóit. A Jesz árnyékkormányt állíthatna a nemzet legjobb szakembereinek részvételével, akik hihetővé tennék, hogy a szuperciki Jobbik és a béna kacsa baloldali ellenzék betartásánál sokkal jobb alternatíva is létezik, melynek letéteményese a Jesz.

Ezek a módszerek csak akkor érvényesülhetnek, ha egységes, következetes koncepcióba és imázsba épülnek be. Az ötletszerűség önmegsemmisítő hatással járhat, mivel azt sugallja, hogy a Jesz sem jobb a deákné vásznánál. Ezért elengedhetetlen, hogy a Jesz a szokásosnál sokkal alaposabb kommunikációs stratégiát és a kormányképesség pilléreit rögzítő pozíciódokumentumot készítsen.