Magyarnak lenni jó!

Kezdem megszokni, hogy ha nemzeti ünnep, akkor balhé, vagy inkább bal-hé. Idén augusztus 20-án az István, a király alföldi előadása a soros balhéforrás. Mazochistán megtekintettem, nehogy elmaradjon a szembenézés. Többféle gondolatom is támadt, megosztom őket, hogy az ügyeletes szembenézetők oldalán se maradjon el.

Felteszem, az István, a király című musicalt nem véletlenül írta Szörényi és Bródy, továbbá nem véletlenül játszották hősi, pátoszos felfogásban és hatalmas sikerrel a rendszerváltozás környékén. Felteszem, ez a felfogás nem csak a közönségre tekintettel alakult így, hanem a szerzők is így tartották jónak, a szocializmus leverő évtizedeihez képest szebbnek tűnt a hősi múlt, jól esett visszatalálni a gyökerekhez. A 2013-as előadás nagy érdeme, hogy elszakadt ettől a gyökérkereső felfogástól. Nagy hibája ugyanez.

Az eredeti musical ugyanis nem volt szirupos vereckei giccs, elég árnyaltan mutatta be a magyar hagyományokhoz való ragaszkodást, István vívódását az ejropéerség bevezetése közben, majd a magyar ejropéerség diadalát. Az Alföldi Róbert rendezte idei előadás koncepciót vált, ám ezzel mondanivalót veszít. Akárhogy próbálom egységbe rendezni a darab üzenettégláit, csak kaotikus zsákutcák, ablaktalan házak épülnek: 1. István behívja az idegeneket, hogy legyűrje saját népét és annak jogos vezetőjét, a derék Koppányt; ez fasisztoid karhatalommal sikerül is, a szent korona ketrecébe zárja a magyarokat, akik aztán hiába rázzák a rácsot - ez tűnik az elsődleges üzenetnek, csakhogy az előadás kegyetlen sztyeppei barbárként, afféle bő gatyás bugaci bunkóként ábrázolja Koppányt, híveit pedig vértől részeg csürhének, akikért őszintén szólva nem fáj a néző szíve, szóval, hová tűnt a drámai konfliktus? 2. Ha Koppány ennyire gáz, István ennyire gáz, a külhoni ejropéerek ennyire gázok, a karhatalom ennyire fasiszta, a kereszténység ennyire ciki, a szent korona ennyire börtön, a darab végén felcsendülő Himnusz ennyire vállalhatatlan, akkor igazából miről szól a koncepció, melyik kontinensről kit kíván megszólítani, és milyen mondanivalóval? 3. Még bal-libéknál sem szokás vitatni, hogy a maga korában István volt az ejropéer, a nyugati, a haladó, a távlatos gondolkodó, Koppány pedig a maradi, a keleti, az ugar fura ura, egy ezen a tájon halálra ítélt (mert nem eurokonform) értékrend és életforma hordozója. Ha ehhez képest István idegenbérenc, a kor ejropéerei pedig keresztény fasiszták, akkor hová jutunk? Egy megfejtés adódik: magyarnak lenni Alföldi Róbert felfogása szerint többszörös önellentmondás, kifordítom, befordítom, akkor is ciki, akárhonnan nézem, akkor is gáz, egyetlen példakép, egyetlen távlatos gondolat, egyetlen vállalható részlet nélkül. Nos, ez több ponton látszik ütközni a történelmi tényanyaggal, mint egy vereckei giccs vagy egy sötétben világító műanyag Árpád-házi szoborcsoport, háttérben kutyafejű pufajkás turullal.

Ha a középkor keresztényei nem lettek volna magasan jobbak a konkurenciánál, akkor az európaiak felszabadítóként fogadták volna Attilát, önként átadták volna kincseiket "kalandozó" őseinknek, sőt átvették volna trendi, haladó kultúránkat, könyörögtek volna, hadd jöjjenek velünk csodálatos törzsszövetségünkbe. Igazából, ha rossz hely lett volna a középkori keresztény világ, akkor nem lett volna mit elkalandozni onnan, kiírhatták volna rovásírással, hogy "Tisztelt Portyázó! Momentán kincsszűkében vagyunk, ha rabolnivalóval rendelkezel, szeretettel várunk. U.i.: Légyszi, nyilat is hozzál, mert mindet ellőttük. Reflexíjak előnyben." Nándorfehérvári diadal és déli harangszó ide vagy oda, az európaiak ez esetben haragudnának ránk, amiért távol tartottuk tőlük az aranyos török hódítókat. Ha így éreznének, most nyilván több német bevándorló élne Törökországban, mint fordítva, és Isztambulból importálnánk a hatméteres fekete Türkcedest, meg az automata Kemál Auditürköt. Nézzünk szembe azzal, hogy a középkor keresztényei és utódaik mindig is szimpatikusabbak, szelídebbek, sikeresebbek és versenyképesebbek voltak a rendelkezésre álló alternatíváknál.

Ha István egyszerű idegenbérenc lett volna, akkor nem tudta volna megőrizni a magyar kultúra lényegét, nem tudott volna ezer évig életképes királyságot alapítani. A szomszédos királyságok számtalanszor igyekeztek Magyarországot bekebelezni és beolvasztani, de tartósan sosem sikerült. A puszta tény, hogy a tatárjárás, a török hódoltság, a népességpótló betelepítések, az osztrák függőség és a német hivatalos nyelv évszázadai után magyarul vitatjuk meg ezeket a kérdéseket, cáfolja, hogy István egyszerű idegenbérenc lett volna, vagy hogy honfitársainak magyar értékrendjére tört volna. Nézzünk szembe azzal, hogy államalapító királyunk magyar jövőt adott nemzettársainak és a később befogadandóknak.

Ha magyarnak lenni ciki lett volna, akkor szintén ciki lett volna franknak, gallnak, walesinek, baszknak, dánnak, svédnek, norvégnek, bretonnak, skótnak, írnek lenni, és ma is az lenne. Ezek a népek mind barbárból lettek európaiak, mind elvetették a kultúrájuk nem eurokonform részét, és mind több-kevesebb erőszak hatására tettek így. Egyikük múltja és kultúrája sem szebb vagy vállalhatóbb a miénknél. Viszont e népek mind dicsőnek látják magukat és múltjukat, kultúrájukat szépnek, szerethetőnek, ápolandónak tartják, és mintha éppen ettől élnének jólétben. Nézzünk szembe azzal, hogy az európai népek közében nem trendi az önostorozás, az önutálat.

Egy nemzet identitása nem bonyolult képződmény, erősen hasonlít az egyén identitására. A legtöbb felnőtt meggyőződése, hogy a szülei aranyosak, kedvesek, szépek voltak, a gyermekkori ház pedig hatalmas, gyönyörű és otthonos. Ez ritkán vág egybe a dokumentarista kutatások eredményével, ám a pszichológusok nem biztatnak dokumentarista kutatásra, olyan identitást tartanak jónak, amellyel a felnőtt sikeres lehet, pozitívan gondolkodhat, egyensúlyban élhet önmagával, jólétet teremthet, és szeretetet adhat a körülötte élőknek. Ezt fontosabbnak tartják, mint hogy elkezdje egy kukacos, rosszindulatú öregember szemével látni a gyerekkorát. Nézzünk szembe vele, hogy ugyanez a helyzet a nemzetek identitásával is, és hogy mi vagyunk az egyetlen nép Európában, amely indulatos vitát folytat a pozitív kontra negatív identitás kívánatosságáról, arról, hogy nagy vagy kicsi merjen-e lenni.

Számos felnőttet szembesíthetnénk azzal a helyzettel, hogy apja kissé iszákos volt, nem dolgozott mindig sebészi pontossággal, anyja pedig némi jóindulattal is csak átlagos szépségű asszony volt, aki néha odaégette az ebédet. Tényeket is felhozhatnánk ennek alátámasztására, népszerűséget azonban nem remélhetnénk e törekvéstől. Valószínűleg a pszichológusoknak sem tudnánk megmagyarázni, mit akarunk, és azt miért tartjuk üdvösnek. A tényanyaggal szembemenni pedig eszünkbe se jutna, miért is vetemednénk ilyesmire? Ez a magyar baloldal problémája: nem tudja megmagyarázni, kit miért mivel akar szembesíteni, miért a történelmi tényanyaggal elszántan szembemenetelve, és hogy miért remél ettől szavazatokat, választási győzelmet.

Magyarnak lenni jó manapság, minden okunk megvan a pozitív identitás vállalására. Paradox módon ezt erősíti minden légből kapott kritika, minden tényszerűtlen múltfeketítő kísérlet - hiszen ha érdemi gond lenne velünk, azt történelemretusálás nélkül is sikerülne meggyőzően bemutatni. Az István, a király színre vitelével Alföldi Róbert ékesen bizonyította, hogy fejében a nemzeti színházcsinálás összekeveredik a nemzetietlennel, és hogy egy előadás teljes szétesése árán is ragaszkodik az utóbbihoz - vagyis fogalmi ellentmondásban leledzett a Nemzeti Színház élén, neki is jót tett, hogy az ellentmondás végre megszűnt. Borzasztóan gyötrődhetett a szerinte vérciki nép kulturális fellegvárát vezetve, nincs az a pénz, ami ezért kárpótolhatta volna, és most ujjong, hogy megszabadult. Titokban nyilván vele örvendenek a pártján állók is, tehát mindenki jól járt, boldog és optimista. Azonosságomat a walesiekhez, írekhez, skótokhoz, bretonokhoz hasonló büszke európaisággal vállalva azon töprengek, vajon meddig folytatja az ellenzék a zuhanórepüléssel kombinált terített betlistratégiát, azaz milyen bal-hé várható a következő nemzeti ünnepen.

U.i.: Időközben Szörényi a Heti Válasznak adott interjúban megmagyarázta, szerinte miért zseniális Alföldi rendezése, hogyan lesz belőle origó a musical jövőbeni rendezői számára, és hogy a szerzők fejében a darabot alkotva többet forgott Kádár János bácsi, mint első Pisti, alias Király István bácsi. Kétféle válaszom van: 1. ezek szerint a közönség a rendszerváltás környékén évekig totál félreértette a darabot, és a szerzők sunyi módon nem szóltak... még a rendezőnek sem! 2. vagy Szörényi Levi bácsi írta át fejben a múltat, és búsul a szép szocializmus bukásán, amelyben szalonlázadóként komfortosabb helye volt, mint manapság, amikor a mindenre nemet mondás, az örökös fanyalgás már nem számít hőstettnek. Akkor félszavakból érteni vélte a pártbizottság a "rendszerellenes" üzenetet, ma meg sok szóból félig sem értjük egymást. Ez van, a GDP-t nem a sopánkodás, nem a szájkarate, hanem az összehangoltan végzett közös munka növeli, ehhez pedig több évtized nem, nem-je után pár év igen, igen-jeire lesz szükség.