2. Hegel-paradoxon – A valóságot kirakós játékként képzeljük megismerni és összerakni, miközben tisztában vagyunk az esélytelenségünkkel
Aki járt iskolába, és tanult némi természettudományt, azt az optimista vélelmet hozta magával, hogy öles léptekkel haladunk előre a valóság egyre átfogóbb, részletesebb és teljesebb ismerete felé. Lehetnek átmeneti nehézségek, jöhetnek paradigmaváltások, talán sosem ismerjük meg a valóság legapróbb részleteinek némelyikét, de ez már szinte elhanyagolható ismerethiány lesz. Addig is, módszeresen rakosgatjuk egymás mellé a valóság összképének egyes darabkáit, haladunk előre.
Ha a filózófia felől közelítünk a kérdéshez, akkor ez az optimizmus indokolatlan: valóságismeretnek azt a modellt szoktuk nevezni, ami az érzékszervi adataink átgondolásával kialakul a fejünkben, illetve a kollektív ismereteink tárházában. Filozófiai értelemben azonban ez tudhatóan nem a valóság modellje. Georg Wilhelm Friedrich Hegel levezette, hogy a dolgok önmagukban való ismerete lehetetlen, mivel a dolgok és közöttünk mindig lesz olyan áttétel (érzékszerveink, a gondolkodásunk struktúrája, a nyelv), ami bezár minket a saját adottságaink közé, és lehetetlenné teszi, hogy a valóságot mint olyant valaha megismerjük. A dolgok önmagukban való ismerete nem a tudásanyagunk bővítését igényelné, hanem azt, hogy anyagtalan szellemi lénnyé váljuk. Ám amint anyagtalanná válunk, megszűnünk szellemi lények lenni, azaz a valóság megismerése ténylegesen lehetetlen számunkra.
Úgy tűnik, Hegelnek igaza van. Mi azonban túltesszük ezen magunkat, amikor az iskolában tudománnyal foglalkozunk. Pontosabban, nem is értesülünk a Hegel-paradoxonról, mert a tanárok sem tudnak róla. Sőt, még a filozófusok is félreteszik egy ponton. Miért?
Mert úgy vélik, az önmagában vett valóságról folytatott gondolkodás teljesen elméleti, szemben a számunkra valamilyen mértékben mégis csak fontos gyakorlattal. Más szóval, Hegel Dr Jekyll fejével spekulál, míg a természettudósok, a tanárok és tanítványaik Mr Hyde vehemenciájával ténykednek. Ami rendben is van, amíg valóban a gyakorlat terepén maradnak. A valóság ismerete felé vélt haladás modellje azonban már nem a gyakorlat terepe, hanem hatásköri túllépés, kategóriatévesztés. Tudatosítsuk, hogy amint Dr Jekyll területére lépünk, Hegel paradoxona érvénybe lép, és kötelez. Nincs okunk a valóságot kirakós játéknak képzelni, sem az összkép felé haladásról beszélni.
Erre több gyakorlati különbség is figyelmeztet: egy puzzle esetében felismerhetők a kép szélső darabjai, össze tudjuk állítani belőlük a keretet; továbbá a puzzle-ról előre rendelkezünk összképpel, és látjuk, milyen motívum hol szerepel rajta. A feltételezett valóságmodellnek nem ismerjük a szélső elemeit, nem látjuk előre az összképet, és azt sem tudjuk, milyen motívum hol szerepel rajta; sőt hogy egyáltalán milyen motívumokból kellene állnia. Jó okunk van tehát komolyan venni Hegelt akkor, amikor elméleti megfontolásokat és kijelentéseket teszünk a „valóság” esetleges megismeréséről – ami felé tudhatóan nem haladunk.
Milyen optimista állítás tehető e témában, hiszen az ismereteink mennyisége láthatóan növekszik? Kontraintuitívnak tűnne mindössze annyit állítani, hogy tudhatóan nem haladunk a valóság megismerése felé. Mi az, amit indokoltan kijelenthetünk? Hogy Mr Hyde-ot egyáltalán nem érdeklik, nem fékezik Dr Jekyll elméleti problémafelvetései. Mr Hyde számára az elmélet mindössze gyakorlati segédeszköz, mint a marokkő vagy a nyílvessző. Mr Hyde az evolúció gyakorlati jövője felé halad, gyűjti az adatokat, az ismereteket, hogy egyre több ember egyre kényelmesebben éljen a földön, sőt talán hamarosan a világegyetemben. Ez kétségtelenül egyfajta hétköznapi értelemben vett haladás, még ha nem is a hegeli keretből kitörni képes fajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése