Paradoxonok könyve 1. rész

A világot és önmagunkat egy sor paradoxonokon keresztül ismerhetjük meg a legjobban. Az eddigi világmodelljeink összefüggő, egységes magyarázatot kerestek minden jelenségre, abban a meggyőződésben, hogy 1. van ilyen modell; és 2. számunkra hozzáférhető a látható-tapintható jelenségek adatainak gyűjtésével, vizsgálatával; 3. közel állunk e modell kidolgozásához. Sorozatomban azt igyekszem bemutatni, hogy 1. nem tudhatjuk, van-e ilyen modell; 2. tudhatjuk viszont, hogy nem hozzáférhető csupán a látható-tapintható jelenségek adatai alapján; 3. mai tudásunk fényében messzebb vagyunk egy ilyen modelltől, mint korábban hittük, mert ma már több korlátunkra látunk rá.

1. Jekyll-Hyde paradoxon – az érzékszervi adataink egyszerre kritizálandók és komolyan veendők

Senki nem gondolja, hogy a szeme mindig mindent pont olyannak mutat, amilyen valójában. Például az éjszaka fekete-fehérben látott tárgyak nappal színesnek tűnnek. A nappali képhez képest nem tartjuk valósághűnek az éjszakait.

Ez azonban nem a fizikából ismert valóság, miszerint a tárgyak atomhalmazok, nagyjából atomfelhők. Ezzel sem írtuk le a tényleges „valóság”-ot, hiszen az atom alatti szintről nincs általánosan elfogadott modellünk. Tudjuk, hogy amit látunk, az számos szempontból nem a valóság. Minden okunk megvan tehát kételkedni a szemünk adataiban.

Ez fokozottan igaz a többi érzékszervünk adataira, és bizonyos mértékben a tudatos reflexiónkra is. Hiába véljük tudni, hogy a tárgyak atomokból állnak, párhuzamosan azt is tudjuk már, hogy ez nem egy végleges modell. Vagyis tudjuk, hogy nem tudjuk, milyen a „végső” valóság. Még arról sincs megegyezés, hogy mit jelentene a „végső” jelző. Milyen szempontból „végső”?

Ha a fizika egy jövőbeni „végleges” modellje szerint a kalapács szubatomi részecskék laza halmazának bizonyul, a részecskék között óriási üres terekkel, akkor ez vajon „végső” valóságmodell lesz a mi szempontunkból? Nem, mivel nem írja le, hogy mi történik, ha a kalapács találkozik a fejünkkel. A mi szempontunkból a kalapács nem részecskefelhő, hanem olyan kemény és veszélyes, amilyennek a hétköznapokból ismerjük.

Jó okunk van kételkedni a szemünk, a többi érzékszervünk adataiban, sőt a tudatunk adatfeldolgozásában is, még sincs okuk kételkedni egy felénk robogó autó látványában. Lehet, hogy nem a végső „valóság”, de attól még valósan elüt, ha hem ugrunk el az útjából.

Az evolúció túlélésre hangolt reflexekkel látott el bennünket, ám túlélés közben nem szereztünk a reflexeket valós időben értékelő tudatot: ez talán túlterhelné az agyunkat. A szemünk felé tartó tárgyakat csak azután tudatosítjuk, hogy a szemhéjunk már automatikusan lecsukódott. A reflexiós gondolkodásunk szempontjából jobb és egyszerűbb lenne minden ingert valós időben feldolgozni – csak hamarosan senkinek nem lenne szeme.

A tudatunk részleges érvényű: nem lefedi a valóságot, hanem spekulál a valóságnak arról a részéről, amely elérhető a számára. Amilyen mértékben, amilyen formában, és amikor elérhető.

Példa: képzeljünk el egy behatolók elleni biztonsági rendszert. Az ajtó alaphelyzetben nyitva van, ám ha valaki közeledik, a mozgásjelző automatikusan leereszt egy rácsot, majd értesíti az épületfelügyeleti rendszer központját. Miért nem a központ hozza meg a döntést? Mert mire az oda-vissza utazó adatok feldolgozása megtörténne, már késő leereszteni a rácsot. A döntést helyben kell meghozni, utólag értesítve a központot. Így működik a szemünk, ha gyorsan repülő tárgy közeledik felé. Az agyunk utólag értesül, hogy a szempillánk lecsukódott. Az evolúció modellje szerint ez bizonyult a túlélés szempontjából optimálisnak. Miközben a reflexiónk szempontjából az tűnik optimálisnak, hogy a szem küldje fel az agynak a jelzést, miszerint tárgy közeledik, döntést kell hozni; az agy kérjen további adatokat a tárgyról, miszerint méret, sebesség, beesési szög, szúrósság, stb.; a szem hiánypótló eljárás keretében küldje fel ezeket az adatokat, majd várja meg a döntést, miszerint szempilla NYITVA MARAD/LECSUK; és hajtsa végre a központi döntést. Az agy ez esetben optimálisan tájékozott... csak közben talán kifolyt a szem. Az evolúció során a helyi döntéshozatal túlélési előnnyel járt, és a túlélés ára, hogy az agy reflexiós része csak részlegesen kerül képbe. Utólag értesül a szem döntéséről, és hiába kérne hiánypótlás keretében adatokat a döntést kiváltó tárgyról, azok nem állnak rendelkezésre. Pedig az agy körültekintő hivatalnokként, utólag megfontolja, hogy a tárgy esetleg nem is közeledett olyan gyorsan, nem is volt szúrós, így talán felesleges volt lecsukni a szempillát. Meg hogy úgy általában mi bizonyítja a közeledő tárgyak veszélyességét, amikor még mindkét szem ép. Tapasztalati adat lenne, ha legalább az egyik szemet kiverte volna egy ilyen tárgy, bár ez esetben is felvethető a megismételhetőség kérdése, vagyis hogy ki kellene próbálni a másik szemen... Érthető, miért nincs az agy reflexiós területére bízva a döntés: túlélési szempontból előnyös mindkét szemet megtartani akkor is, ha ez túlreagálással jár, míg a reflexiós agy – a valóság optimális megismerése érdekében lefolytatott kísérletek során – könnyedén kiveretné mindkettőt.

A valósággal való kapcsolattartásunkat a kritika és az egyidejű kritikátlanság skizofréniája, egy Dr Jekyll – Mr Hyde jellegű kettősség jellemzi. Dr Jekyll az elefántcsont toronyban lakó reflexió, Mr Hyde a gyors és nyers túlélőgép. Dr Jekyllnek minden oka megvan kételkedni az érzékszervi adatokban, sőt a tudat adatfeldolgozásában is, Mr Hyde ellenben mindent véresen komolyan vesz, hogy életben maradjon. Dr Jekyll kelletlenül, némi lelkiismeret-furdalással nyugtázza, hogy a legtöbb gyakorlati kérdésben Mr Hyde-nál volt, van és lesz a döntés. Mr Hyde ugyanis sok millió korábbi túlélő sikerreflexeinek örököse, hordozója és továbbörökítője.