4. Arisztotelész-paradoxon – A tudományok alapszabályait egy csomagban, „bemondásra” elfogadjuk, majd úgy teszünk, mint ha egyenként bebizonyítottuk volna őket
Arisztotelész Platón legjobb tanítványa, Nagy Sándor nevelője, igazi polihisztor volt. Levezette, hogy minden tudomány axiómák elfogadásával kezdődik: az alaptörvényeket bizonyítás nélkül kell elfogadni, mert önmagukban nem bizonyíthatók. Ezzel érvénytelenítette Szókratész intuitív ötletét a kritikai gondolkodásról.
Az axiómák egy csomagban történő elfogadása azt jelenti, hogy egyetlen tudomány sincs egyenes logikával, alulról lépésenként felépítve, vagyis egyetlen tudomány sincs szókratészi értelemben érvényesen levezetve.
1. példa: képzeljünk el egy, a levegőben összerakott hidat, amit egy darabban leengedünk, és azután megvizsgáljuk, hogy illeszkedik-e a két partra, valamint az összes pillérre. Ha minden ponton hézagmentesen illik a helyére, azt mondjuk, hogy „be van bizonyítva”, „le van vezetve”. Az axiómacsomag azonban azt jelenti, hogy a hidat valójában nem alulról építettük föl, hanem a levegőben konstruáltuk, és csak utólag vizsgáltuk az illeszkedését. Nem így szoktunk gondolkodni a tudományról, viszont ez az, ami ténylegesen történik a tudományban. Amikor tudományos paradigmát váltunk, akkor nem a híd pillérjeit rakjuk arrébb, hanem egy darabban felhúzzuk az egész hidat, a levegőben konstruálunk egy teljesen új hidat, és leengedjük, hogy megnézzük, jobban illeszkedik-e, mint az előző. Egyetlen eddigi hidunk sem illeszkedik pontosan.
Dr Jekyllt mélyen elgondolkodtatja ez a helyzet, Mr Hyde azonban úgy használja a „tudományt”, ahogy az ősember a kőhegyű lándzsát: ha lehet vele vadászni, és zsákmányt ejteni, akkor jó, és egyben elég is. A használhatóság Mr Hyde szemében „bizonyítja” a lándzsát. Dr Jekyll tudja, hogy a lándzsánál hatékonyabb eszköz is konstruálható, és a hasznosság által még az sincs bizonyítva, nem rendelkezik „végső” érvénnyel.
2. példa: egy híd illeszkedését viszonylag könnyen meg tudjuk vizsgálni, mert a terep számunkra bejárható. Ezzel együtt sincs pontosan illeszkedő hidunk. A mikro- és makrofizikában azonban nem tudjuk bejárni a terepet, a híd illeszkedéséről is csak spekulálni tudunk. Mivel könnyű terepre sincs illeszkedő hidunk, belátható, hogy a megközelíthetetlen, spekulatív terepre mennyivel nehezebb többé-kevésbé illeszkedő hidat konstruálni. A naprendszerünkön kívülről még kapunk némi fényt, ám a világűr távolabbi területeiről fizikai akadályoztatás okán nincsenek adataink. A szubatomi részecskékről pedig olyan közvetett adataink vannak, amelyeket nem tudunk konkrétan ellenőrizni, mert az ellenőrzés rendszere spekulatív, azaz előfeltételezi a kész modellt, amikor az még nincs kész...
3. példa: az, hogy rendelkezünk az adatokkal, nem jelent automatikusan modellt. A modell az adatok intelligens csoportosításával, rendszerezésével jön létre, és a folyamatban lényegi szerepe van a intuíciónak. Arisztotelész meg volt róla győződve, hogy a nap kering a föld körül, pedig rendelkezésére álltak ugyanazok az adatok, amelyekre egy későbbi kor heliocentrikus modellt alapozott. A paradigmák minden korban szilárdnak tűnnek, ám a jelek szerint nem azok.
4. példa: az óvodások formai készségét fejleszti az a játék, amelynek különböző alakú nyílásaiba bele kell illeszteni a megfelelő formájú darabokat. A gyerek megnézi a nyílást, a kerek lyukba belepróbálja a téglatestet, forgatja, forgatja, majd rájön, hogy nem megy bele. Felvesz egy másik darabot, és addig próbálkozik, amíg minden darab a helyére nem kerül. Ilyen óvodás módszertannal működik a tudomány, még Nobel-díjas szinten is. Illúzió úgy vélni, hogy bármiben valaha meghaladjuk az óvodás módszertant. Mindössze nagyobb adatmennyiséggel dolgozunk, bonyolultabb alakzatokat forgatunk, és próbálunk a „helyükre” illeszteni. Közben fogalmunk sincs, hogy valójában ott van-e a „helyük”, vagy hogy bárminek lenne fix helye, erről csak intuitív döntéseket tudunk hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése