Hogyan tizedeljük meg a börtönpopulációt?

Csakis humánus, önként vállalt ösztönző eszközökkel. A széplelkek joggal állítják, hogy a börtön nem az elképzelhető legjobb megoldás a bűnözés féken tartására; a praktikusak meg joggal válaszolják, hogy lehet, ám mégiscsak a börtön az eddigi leghatékonyabb, általánosan megvalósított megoldás a bűnözés ellen. Lehet-e növelni a hatásfokát? Szerintem lehet, méghozzá igen jelentősen.

A börtönbüntetés akkor működne 100%-os közvetlen hatásfokkal, ha a fogvatartottak szabadulásuk után soha többet nem követnének el bűncselekményt. A börtönbüntetés indirekt hatásfoka akkor lenne 100%-os, ha minden potenciális elkövető okulna a fogvatartottak példájából, és felhagyna a bűnözés a gondolatával. Világos, hogy ma mindkét hatásfok igen távol áll az ideálistól. A börtönbüntetés hatásfokát az alábbi tényezők rontják: a társadalom üzenetét (ne bűnözz!) éppen a népszerűtlen fegyőrök közvetítik – a rabtársak ennek az ellenkezőjét erősítik egymásban; a szabadulás nem ad alternatívát a korábbi életmódhoz képest; az elítélt ritkán tanul olyan piacképes szakmát, amely a bűnözéshez hasonló jövedelmet biztosít; minden környezeti tényező a korábbi életmód felé vonzza és taszítja a szabadult elítéltet.

Ha komolyan vennénk a bűnözők megreformálásának deklarált célját, az annyiba kerülne, hogy joggal lázadnának fel a minimálbéren tengődők. Miért nem rájuk költjük ezt a pénzt, hiszen ők legalább becsületesen élnek és dolgoznak?! Rendben, hogy a tékozló fiúk megtérésének százszorosan örülünk, de százszor annyit is akarunk rájuk költeni? Ezt nem viselné el a társadalom igazságérzete. Tudok egy olcsóbb, hatékonyabb kerülőmegoldást.

Az elítélt választhat a börtön és - elkövetési kategóriától függően - egy 1-18 hónapig tartó rehabilitációs kezelés között. A rehabilitáció tanulással, munkával és átkondicionáló terápiával telik. Börtön helyett egy zárt, de a kinti életet modellező lakókomplexumban kell élni, a terápia kezdetén csak azonos kategóriájú és nemű rabok között (magyarán a tolvajok nem keverednek a gyilkosokkal, nők és férfiak külön komplexumban laknak). Első lépésben egyéni személyiségvizsgálatra kerül sor: mit követett el és miért, indulat, normatagadás vagy a szükség vitte rá, érez-e lelkiismeret-furdalást, stb. Mennyi pénzből, milyen költési szokásokkal, mekkora lábon élt. Ennek alapján testre szabott ellenkondicionáló terápia készül nagyon egyszerű logikával: az elítélt feleletválasztós teszteket tölt ki egy villanypásztor ellenőrzése mellett. Ha rosszul választ, veszélytelen, de kellemetlen áramütést kap. Egy menetben több száz kérdésre kell válaszolnia, egy átlagos munkanapnak megfelelő időben, megfelelő pihenők beiktatásával. A kérdések indirekt módon a visszaesés elkerülését lehetővé tevő magatartásra ösztönöznek, és kizárják a rutin, bemagolt kitöltést. A villanypásztor azért fontos, mert az emberi viselkedés jórészt tudat alatti ingerek hatására kondicionált, eredményesen ellenkondicionálni csak közvetlen idegi ingerekkel lehet. A villanypásztor nem keverendő az elektrosokkal és a kínvallatással, továbbá ne feledjük, hogy a részvétel önkéntes. Az elítélt bármikor átvonulhat a börtönbe, ahonnan felezéssel, harmadolással akár előbb szabadulhat. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elkövetők döntő többsége és a társadalom egésze számára vonzó alternatíva, jó üzlet lenne a rehabilitációs kezelés.

Heti egy tesztnap után 2-2 nap szakképzés és gyakorlati munka következik. A szakképzés célja, hogy piacképes és jövedelmező szakmát szerezzen a fogvatartott, amellyel biztosítani tudja a szokásos életvitelét (ha havi egymilliót költött a bekerülése előtt, ekkora jövedelmet biztosító szakmát kell szereznie a szabaduláshoz, vagy be kell mutatnia, hogy tartósan ki tud jönni ennek az ötödéből). Kiegészítő terápiaként helyzetgyakorlatokat alkalmaznak. A kocsmai verekedőt pl. alkohollal kínálják, majd provokálják a rabtársak, és meg kell állnia ütés nélkül. A tolvaj előtt értéket hagynak ellenőrizetlenül, és nem szabad elvennie. Az "életesek" és erőszaktevők számára olyan ingereket biztosítanak, amelyektől általában beindulnak, és úgy kell ellenállniuk a kísértésnek. A helyzetgyakorlatok során a társak statisztákká, majd lassanként nevelőkké válnak. A tesztek és a helyzetgyakorlatok addig ismétlődnek, amíg az elkövető megbízhatóan nem reprodukálja az elvárt magatartást. A rehabilitáció hossza részben a bűncselekménytől, részben az elítélt magatartásától, részben a szakma elsajátításának ütemétől függ. A stabilizálódó magatartású elítéltek koedukált, vegyes kategóriájú lakókörzetben folytatják a terápiát, ahol élettársi kapcsolatot létesíthetnek, össze is házasodhatnak. A koedukált komplexumban azok maradhatnak, akik a lelkiismeretes terápiás munka mellett rendszeres, önkéntes takarékosságra is képesek.

A szabadulás feltételei: a. piacképes szakma olyan fokozatának elsajátítása, amellyel a szabadult elítélt reálisan meg tudja keresni az általa igényelt jövedelmet; b. a tesztkérdések következetesen hibamentes megválaszolása; c. következetes megfelelés a helyzetgyakorlatokon; d. a jövedelemnek megfelelő, fenntartható életmód; e. önkéntes megtakarítás; f. jól megfigyelhető integritás, amely alapján valószínűsíthető, hogy őszinte változás következett be az elítélt személyiségében és magatartásában; g. nyilatkozat arról, hogy az elítélt a szabadulása után vállalja a terápia költségének részleges (pl. 15%-os), havi részletekben történő megtérítését; h. nyilatkozat arról, hogy visszaeső elkövetés esetén az új börtönbüntetés mellett vállalja az eredeti büntetés és a terápia különbségének letöltését is.

Szabadulás után rendszeres nyomonkövetésre van szükség, amit megkönnyít a havi törlesztési kényszer. A lecsúszó élethelyzetű, átmenetileg megzuhanó embereket időben új terápiába lehet bevonni, mielőtt még visszaesnének. Az elkövetők így valódi esélyt kapnak a törvénytisztelő, kiegyensúlyozott életre, nem veszítenek túl sok időt a rehabilitációval (a 18 hónapos felső határt a drogrehabilitáció szokásos időtartama alapján javaslom, a szakemberek tapasztalata szerint súlyos esetekben ennyi idő kell a személyiség és a szokások tartós átrendeződéséhez). A zárt lakóparkban mindent pénzért, szokásos piaci áron kell megvenni, cserébe a terápia minden munkamozzanatát piaci bérrel honorálják. A villanypásztoros teszt kitöltéséért például annyit fizetnek, amennyit egyetemisták kapnának egy szociálpszichológiai kísérletben való részvételért vagy egy napi közvéleménykutatásért. A jó vagy hibátlan teszttel komoly célprémiumot lehet keresni. A szakképzésért tanulmányi eredménytől függő ösztöndíj jár, a gyakorlati munkáért tisztességes fizetés. Az elítéltek így nem szakadnak ki a valóság összefüggéseiből, a nevelés és ismeretszerzés mellett sikerélményhez jutnak, és az életmódjukat is kénytelenek a rendelkezésre álló jövedelmükhöz igazítani. A bevételük 20%-ának eleinte kötelező, később önkéntes megtakarításával tartalékot képezhetnének az életkezdéshez. Azok, akik nem teljesítik a szabadulás feltételeit, de börtönbe sem akarnak vonulni, tovább maradhatnak piaci, a lakókomplexum szempontjából nullszaldós feltételek mellett, azaz immár szobabérletet és ellátást fizetve, természetesen maradéktalan terápiás részvételhez kötötten addig, amíg a teljes börtönbüntetésnek megfelelő időt le nem töltötték – ebben a konstrukcióban nincs felezés, harmadolás. A rehabilitációs terápia természetesen pénzbe kerül, de jóval kevesebbe, mint a mai büntetésvégrehajtási rendszer, és néhány év elteltével a bűnözés jelentős csökkenéséhez vezethet.