Miért hisszük minden más észleletünknél határozottabban azt, amit látunk, tapintunk?

Szemünk és kezünk a külvilággal való interakciónk két legmegbízhatóbb eszköze. Gyerekkorunk fájdalomélményei arra kondicionálnak, hogy nagyon-nagyon komolyan kell venni, amit látunk és tapintunk, különben fájni fog. A többi érzékszervünk ehhez képest csak ritkán igényel gyors reagálást. A büdös illattól nem kell azonnal menekülnünk, és az erős hang elől sem futunk el az esetek többségében, csak befogjuk a fülünket. A belső érzeteink is jól tűrik a lassú reagálást: ha álmosak vagyunk, nem kell azonnal aludnunk, és ha megéhezünk, nem kell azonnal ennünk. A látottak és tapintottak valóságosságának illúzióját erősíti, hogy a szem és a kéz koordinációja testközelben pontos keresztellenőrzést biztosít: meg tudom fogni azt, amiről úgy látom, hogy ott van. A többi érzékszervünk esetében is vannak ilyen keresztellenőrzési lehetőségek, de pontatlanok, és ritkábban élünk velük (a ház előtt elmenő autó hangját többfelől visszaverődve hallom, nem feltétlenül onnan, ahol látom; ha a lehető legbiztosabbra akarok menni, akkor látni és tapintani akarom egyszerre). A látás és tapintás is csak ritkán - például víz alatt - tréfál meg bennünket, és bár tudatunkkal módunkban áll kétségbe vonni a látottakat/tapintottakat, a rájuk adott reflexreakciókat gyakorlatilag nem tudjuk befolyásolni, az így nyert észleleteket pedig csak nagy energiafelhasználással tudjuk megkérdőjelezni.

Ugyanakkor sem a látás, sem a tapintás nem magát a valóságot közvetíti, hanem annak túlélésre optimalizált absztrakcióját. Nem részecskefelhőket látunk folyamatos átmenetekkel, hanem körvonallal határolt tárgyakat, melyeket különálló objektumként, és nem egyetlen nagy kontinuum részeként fogunk fel. A tapintásunk cinkosan egyszerűsít, amikor úgy érezzük, hogy a kezünk egyáltalán nem hatol be a márványlap belsejébe, ha rátesszük. Valójában a bőrünk és a márvány szélközeli részecskéi egymásba hatolnak, csak a túlélésünk szempontjából nem bizonyult szükségesnek, hogy ezt képesek legyünk észlelni. Sem látásunk, sem tapintásunk nem objektív, legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az emberi faj egyedei viszonylag kis eltérésekkel hasonlóan reagálnak a külvilág hasonló klasztereire, hasonlóan jellemzik azokat, ezért az együttműködésünk, közösségi túlélésünk szempontjából hasznos, bár pontatlan a feltevés, hogy amit én látok, tapintok, azt egy átlagos paraméterekkel rendelkező embertárs is hasonlóan látja, tapintja.