Mibe kerülne a valódi öngondoskodás?

2006-ban a bruttó fizetések 26%-a ment el nyugdíjra, 2009-ben már 33%-a. Idén a nyugdíjalap hiánya 700 milliárd, ebből 350 milliárd a magánpénztárakba irányított befizetés. A nyugdíjrendszer válságban van. Első pillantásra alkotmányellenesnek tűnhet, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakat átmenetileg visszaolvasztja az állami rendszerbe. Második pillantásra alkotmányellenes, hogy 1998 elejétől a pénztárat választók havi 8%-os befizetései egyéni számlán halmozódnak, a pénztárat nem választók pénzét pedig egyszerűen elköltötte az állam. Eredetileg alighanem egyéni számlákat akartak létrehozni az állami rendszeren belül az államnál maradók számára, de hamar kiderült, hogy fogy a pénz, a nyugdíjak kifizetéséhez is hitelt kell felvenni. Úgy alakult, hogy egyesek befizetései magánszámlán halmozódtak, kettesek befizetései pedig felszívódtak. Ez bizony hátrányos megkülönböztetés, aligha állná ki az alkotmányossági próbát. A nyugdíjrendszer 12 éve mulasztásos alkotmánysértésben működik.

Most mégis arról lehet hallani, hogy a kormány magánnyugdíjpénztári módosításait fenyegeti az alkotmánybírósági elmeszelés. Alighanem rosszul tették fel a kérdést (nem mindegy, hogy a Tóra olvasása közben lehet-e dohányozni vagy dohányzás közben Tórát olvasni). A kérdés helyesen: hogyan szüntethető meg a magánnyugdíjpénztárak létrehozása nyomán kialakult diszkrimináció plusz mulasztásos alkotmánysértés úgy, hogy közben se a nyugdíjrendszer, se az államháztartás ne dőljön be? Mielőtt a címbeli kérdésre választ adnék, ezt vizsgálom meg.

Az egyik megoldás az állami rendszeren belüli magánszámlák létrehozása azok részére, akiknek elköltötték a pénzét. A magánpénztárak átlaghozamát alapul véve ki-ki kap egy virtuális egyenleget, amely mögé a gazdaság és a költségvetés egészségesebb pillanatában valódi fedezetet is biztosítanak. Néhány év távlatában megfontolható ez az alternatíva, de idén fedezetlen kötelezettségként nem csökkentené, hanem éppen növelné az államháztartás hiányát. A gazdasági kényszerhatásokat figyelembe véve 2012. január 1-től jöhet szóba.

A másik megoldás a magánpénztárak teljes visszaállamosítása, azaz visszaolvasztása. Ez idénre megoldja a hiányproblémát, de hátramozdítja a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételét. A hosszú távú cél ugyanis, hogy valóban legyenek egyéni számlák valódi ingatlan-, részvény- és kötvényfedezettel.
A magánnyugdíjpénztári befizetésekről frissen hozott törvény az előző kettő kivárós ötvözete. A magánpénztári befizetések átirányítása teljesíthetővé teszi az idei hiánycélt, és időt ad, hogy kidolgozzák a hosszú távú megoldást. Hátránya, hogy bizonytalanságot és kiterjedt támadási felületet teremt. Nagyon megnehezíti a kormányzati kommunikációt, hogy a lakosság nem elvesztette a fonalat az ügyben, hanem még meg sem találta, és hogy nyugdíjügyekben a többség eddig sosem hitt a Fidesznek.

Javaslatom a diszkriminatív helyzet, a mulasztásos alkotmánysértés nyílt feltárása, kivárás helyett azonnali ígéret, hogy 2012. január 1-től a magánpénztári tagok hozammal együtt visszakapják a pénzük feletti rendelkezést, továbbá hogy az eddig sehová sem belépettek az állami nyugdíjrendszeren belüli magánszámlán kapják meg az átlagos magánhozammal megegyező egyenlegüket. Végül is a ’98 utáni kormányok mindegyikének sodródása és nyugdíjügyi koncepciótlansága vezetett a mai helyzethez. Úgy helyes, hogy az állam vállalja a mulasztás következményeit, azaz a pénztárt nem választók egyéni számláinak feltöltését.

Utóbbi komoly előrelépés lenne egy fenntartható nyugdíjrendszer felé; szükséges, de nem elégséges feltétel. Csak tűzoltásra jó. A valódi öngondoskodás többet kíván. A nyugat-európai nyugdíjjárulék-modellben egy részt fizet a munkavállaló, két részt pedig a munkáltató. A tavalyi 33%-os nyugdíjköltség 11%-kal terhelte volna a munkavállalókat. Idén tovább emelkedik a kiadás. A munkavállalók által jelenleg fizetett összesen 9,5%-os nyugdíjjárulék akkor sem fedezné a folyó havi nyugdíjak harmadát, ha a pénz 40%-a nem kerülne diszkriminatív körülmények között a magánnyugdíjpénztárakba. A havonta esedékes nyugdíjak fedezéséhez nagyjából 12% nyugdíjjárulékot kéne idén az állami alapba befizetnünk. Aztán 15%-ot, majd 20-at, hacsak át nem alakítjuk a nyugdíjrendszert.

Amikor a magánnyugdíjpénztárakat 1998-ban létrehozták, mind a szakemberek, mind a politikusok azt gondolták, hogy hamarosan ugrásszerűen javul majd az életszínvonal, és így elviselhető lesz az a plusz befizetés, ami fokozatosan lehetővé teszi az állami nyugdíj létminimumra csökkentését, és hogy ki-ki tőkefedezeti alapon, a befizetései arányában kapjon kiegészítő állami vagy magánnyugdíjat. Az volt a feltételezés, hogy a magánnyugdíjpénztárak ingatlanba és termelő vállalkozások részvényeibe/kötvényeibe fektetik a befizetéseket, ezzel is pörgetve a gazdaságot.

Ma már látjuk, hogy a magánpénztárak államkötvényeket vásároltak, mert az a biztos. A haszon nagy részét lenyúlták, mert a gyengén ellenőrzött alapkezelők már csak ilyenek. Közben az életszínvonal nem javult ugrásszerűen, a magyarok döntéshozó része a rendszerváltás óta gyakorlatilag lemondott a nemzetgazdaságról, a többiek meg kiszorultak belőle, vagy sosem voltak benne. Valódi termelés helyett körbeszolgáltatunk (én lecserélem az olajat a kocsidban, felszerelem a radiátorod, te meg levágod a hajam, kitakarítasz nálam, betömöd a fogam). Ha tízezer forintot egy éven belül százszor adunk át egymásnak, akkor a klasszikus képlet szerint egymillió forint GDP-t állítunk elő. A valóságban viszont egyetlen tízezres kering. A GDP-adatok ilyen gazdasági berendezkedés esetén nem irányadóak, mivel nem erre, hanem az ipari termelésből, illetve a külső forrásból származó bevételek mérésére találták ki őket. Másképpen szólva, hiába nőnek a GDP-mutatóink, ha elenyésző a valódi termelés és a külső bevétel. A fenti tevékenységek kellékei közül egyedül a radiátort gyártjuk, meg az autók tizedét; előbbit vegetatív haszonnal, utóbbit meg nem saját haszonra. Nem csoda, hogy nincs jólét.

A jóléti államok kivétel nélkül ipari országok. Manapság kihelyezik a termelést, ám hazaviszik a profitot. Magyarország nem termel, de nem is termeltet más országban, csak várja, hogy egyszer beköszöntsön a jólét. Segítsd a piacot, s a piac majd megsegít téged - hajtogatták a mi szempontunkból tévesen gazdaságirányítóink. A piac ugyanis mindig az erősebbek, a versenyképesebbek malmára hajtja a vizet. Ha így folytatjuk, sokáig várhatunk a sült galambra.

Ez nagyon hátrányosan érinti többek között az öngondoskodást. Óriási a feszültség a pályakezdők jövedelmi elvárásai és a valós lehetőségek között. A fiatalok igényei olyanok, hogy nagyjából félmillió nettóért már szívesen dolgoznának. Ehhez képest nettó 80-120 ezerre számíthatnak. 80 ezer alig több a létminimumnál, de 120 ezerből sem lehet családot alapítani, lakást fenntartani (venni meg abszurd elgondolás). A munkában töltött évek során a nagy tömegek bére sosem emelkedik olyan magasságba, ahol már jól éreznék magukat, és elfogná őket az idősebbekkel való szolidaritás érzése. Pedig a nyugdíjasokat egyelőre teljes mértékben, aztán hosszú távon a létminimum erejéig azoknak kéne eltartaniuk, akik éppen dolgoznak. A nyugdíjasok egyre többen lesznek, a dolgozók egyre kevesebben. A nyugdíjjárulék reális szintre emelése irreálisnak tűnik. Csapdába kerültünk.

Ha hosszabb távon minden állami nyugdíj a létminimumra csökken, akkor annak harmada a mostani szinten, mondjuk, 8%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot jelent. Ahogy nő az idősek száma, a kötelező állami járulék később 10-12%-ra mehet fel - hacsak fel nem találjuk a termelési csodafegyvert. Az öngondoskodás e felett kezdődik, ésszerű átlagban további 8%-kal. A létminimum kétszeresén élni még nem nagy öröm, de nem is nyomor a köbön. Ebből az adódik, hogy egy valódi öngondoskodással kombinált rendszer most 20%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot igényelne (ebből 8% magánpénztárakba vagy állami egyéni nyugdíjszámlára megy, 12% meg a folyó havi kifizetésekre kell). Tíz év múlva 10%-ból megússzuk a minimum felé tartó havi nyugdíjakat, 8% marad magánnyugdíjra. Tizenöt év múlva 8% a havi nyugdíjkifizetés, 8% a magánnyugdíj - hurrá, kis ideig 16%-on optimalizáljuk a nyugdíjjárulékot. Húsz év múlva viszont ismét 10%-ot visz el a havi minimálnyugdíj, 8% a magánbefizetés, és innentől újból emelkedik a nyugdíjárulék. (A tényleges számokat természetesen nyugdíjmatematikusoknak kéne pontosan kiszámítaniuk.) Így lenne, ha ma lenyelnénk a keserű pirulát, és bevállalnánk az aktuális 20%-ot állami + magán összetevővel. Ha nem vállaljuk, el sem kezdődik a szembenézés, az átalakulás. Paradox módon, egy helyben topogva száguldunk az összeomlás felé.

Azért száguldunk, mert évről évre meredeken nő a folyó nyugdíjkötelezettség, továbbá mert a kötelező munkavállalói nyugdíjjárulék mindössze 1,5%, és további 8% magánpénztárakba irányítható (vagy sunyin lenyúlja az állam). Ha a befizetők fele él a pénztárba irányítás lehetőségével, akkor 1,5+4% áll összesen az állami nyugdíjak rendelkezésére. Hol van ez a szükséges 12%-tól? Nagyjából olyan messze, amennyi hitelt felveszünk. Ez a magyar államadósság fő komponense. A szükséges pénzt adókból is pótolgatjuk, teljesen helytelenül.

Javaslom, hogy mostantól nevezzük nevén a gyereket. A folyó havi nyugdíjakat fedezzük az állami nyugdíjjárulékból (ennek munkavállalói komponense idén legyen 12%, jövőre meg amennyi ténylegesen kell). Az egyéni nyugdíjhoz szükséges befizetés lehet fakultatív, de a neve öngondoskodó járulék vagy más, hasonlóan egyértelmű kifejezés legyen. A mai gazdasági helyzetben élénkíteni szeretnénk, miközben a nyugdíjjárulék növelése fékez. Az ellentétet úgy lehet feloldani, hogy egyrészt legalább annyit engedünk az adókból, amennyit emelünk a nyugdíjbefizetésen; másrészt a magánpénztárakat ingatlanberuházásokra és termelő vállalatok részvényeinek vásárlására kötelezzük - kereken megtiltva nekik az állampapírok vásárlását. A magánpénztári tagságot mostantól ki-ki saját külön befizetésből tarthassa fenn. Legyen világos, hogy a megtakarítás a jelenlegi életszínvonal terhére történik. Ha ezzel mindenki tisztában van, a magánpénztárak kezelői aligha kapnak szabad kezet bőkezű prémiumok, szolgálati autók és székházak finanszírozására.

Fontos lenne, hogy az állampolgárok többsége tudatosan hozza meg családalapítási, gyermekvállalási döntéseit. Pl. ha a feleség egy gyereket vállal, akkor nyugdíjig átlagban 10 millióval több lesz a keresete, mint ha két gyereket vállalna; egy házaspár 25 millió felnevelési költséget is megspórol minden be nem vállalt gyerek után; ellenben a munkavállalóknak kollektíve 40 millióval több nyugdíjjárulékot kell befizetniük, plusz kiesik mintegy 60 millió adóbevétel. (A pontos számokat ismét az illetékes szakemberektől várom.) A rendszer akkor tehető igazságosabbá, ha az elmaradt gyermekvállalás miatti többletjövedelemből ellensúlyozzuk az ugyanebből adódó többletköltséget. Így tiszta, átlátható viszonyokat teremtünk, és ki-ki a pályája elején kiszámíthatja a döntései hosszú távú egyenlegét.