Ki írta ezt rólunk? 4.

"Ha meg akarjuk érteni agresszív késztetéseink igazi természetét, állati származásunk fényében kell látnunk őket. Egész fajunkat annyira leköti jelenleg a tömegesen fenntartott és tömegesen pusztító erőszak, hogy könnyen elveszíthetjük tárgyilagosságunkat, mikor mérlegelni kezdjük ezt a témát. Tény, hogy a leghiggadtabb értelmiségiek is gyakran ádázul agresszív hangot ütnek meg, mikor az agresszió eltörlésének sürgős fontosságáról esik szó. Ez nem is meglepő. Enyhén szólva benne vagyunk a slamasztikában: nagy a valószínűsége, hogy még a kétezredik évig kipusztítjuk önmagunkat. Egyedüli vigaszunk majd az lesz, hogy fajunk meglehetősen izgalmas körülmények között töltötte le hivatali idejét. Ez az idő nem volt ugyan hosszú, ha más fajokkal vetjük össze, de elképesztően mozgalmas volt. ...

Az állatok két nyomós okból harcolnak egymással: hogy elismertessék uralkodó szerepüket a társas hierarchiában, vagy hogy elismertessék területi jogaikat egy bizonyos földdarabot illetően. ... Főemlősök lévén, már eleve ránk rakódott a hierarchia terhe. Ez a főemlős lét alapformája. ...

Világos, hogy ennek az alaprendnek meg kellett változnia, amint a csupasz majom kooperatív vadász lett, és kötött támaszponton kezdett élni. ... Némi hierarchiára továbbra is szükség volt: az erősebbek osztagára és egy fővezérre, másként képtelenség lett volna határozott döntéseket hozni - de ez az újfajta fővezér már inkább számolt alárendeltjei érzelmeivel, mint szőrös, erdei rokona.

A terület és a hierarchikus rend védelmén felül a kölykök kiterjedt függősége is, mely párkötelékes családegységek alakítására kényszerített bennünket, a jogok elismertetésének további formáját követelte meg. A hím mint a család feje a közös támaszponton belül saját, egyéni otthon-támaszpontja védőjévé is vált. Fajunk számára tehát három alapvető formában kínálkozik az agresszió az állatvilágban általános egy vagy két forma helyett. Saját szomorú tapasztalatunk, hogy bármilyen komplexek társadalmaink, mindhárom forma napjainkban is él és virul.
...
Az állat győzni akar, nem gyilkolni: az agresszió célja az uralkodás, nem a pusztítás, és ebben a  vonatkozásban alapvetően azonosak vagyunk a többi fajjal. Miért is ne volnánk? Csakhogy időközben, a távolsági harcmodor és a csoportkooperáció végzetes összefonódása folytán a küzdelemben részt vevő egyedekben elhomályosult az eredeti cél. Ma már nem uralkodni akarunk az ellenfélen, hanem segíteni akarunk harcostársainkon - ősi fogékonyságunk a szemtől szembeni behódolás jeleire alig vagy egyáltalán nem nyilatkozhat meg. Ez a szerencsétlen fejlemény még a vesztünket okozhatja, a faj rohamos kihalásához vezethet.

Érthető, hogy ez a dilemma sok pótcselekvéses fejvakarásra ad alkalmat. Az egyik népszerű javaslat a tömeges, kölcsönös leszerelés, ez csak akkor lehet hatékony, ha szinte elképzelhetetlenül végletesen történik. Csak így lenne biztosítékunk, hogy a jövőben csupán közelharc folyjék, s újra működhessenek a közvetlen, reflexszerű megadó jelzések. Másik megoldás lenne, ha kiirtanánk a hazafiúi indulatokat a különböző társadalmi közösségekből - ez azonban fajunk alapvető biológiai hajlamaival ellentétes. Amint megalakulna egy bizonyos területen valamilyen szövetség, tüstént meghiúsulna egy másik területen. Sohasem lehetne kitörölni az emberből azt a természetes hajlamot, hogy társadalmi belközösségeket alakítson, hacsak gyökeresen meg nem változna genetikus rendszere, ami viszont automatikusan azt hozná magával, hogy bonyolult társadalmi struktúrája összeomlana.

A harmadik megoldás az lenne, ha megteremtenénk és előmozdítanánk a háború ártalmatlan, jelképes pótlékait; de ha valóban ártalmatlan lesz ez a pótlék, akkor aligha oldhatja meg az igazi problémát. Érdemes felidézni, hogy a probléma biológiai gyökere nem más, mint a csoportos területvédelem, és fajunk rohamos túlnépesedését is figyelembe véve, a csoportos, területi terjeszkedés. A legviharosabb nemzetközi futballmérkőzések sem oldhatják meg ezt.

A negyedik megoldás az agresszivitás intellektuális ellenőrzése lenne. Sokan hangoztatják, hogy mivel értelmünk miatt kerültünk pácba, értelmünk segítségével kell kikerülnünk belőle. Kár, hogy mikor olyan alapvető ösztönök kezdenek működni, mint a területvédelem, magasabb rendű agyközpontjaink nagyon is az alacsonyabb rendű központokra kezdenek hallgatni. Ennyit és nem többet ér tehát az intellektuális ellenőrzés. Az effajta eljárás megbízhatatlan is, és egyetlen meggondolatlan, érzelmi indítékú cselekedet valamennyi eredményét meghiúsíthatja."

- Az erőszak általános elfojtása ezek szerint utópia. Hogyan teremthetjük meg azt a kényes egyensúlyi helyzetet, amelyben kiteljesedve eleget teszünk biológiai késztetéseinknek, ám ez nem okoz túlzott szenvedést, sem halált vagy kipusztulást? Ha elérnénk, hogy "a jövőben csupán közelharc folyjék, s újra működhessenek a közvetlen, reflexszerű megadó jelzések", akkor mit kezdenénk a Káin-Ábel problémával, akár szó szerint, akár allegorikusan értelmezzük a bibliai gyilkosságtörténetet? Milyen civilizációs játékszabályokkal érhetjük el, hogy mai káinjaink és ábeleink is teljes, boldog életet éljenek?