Ki írta ezt rólunk? 5.

"Ha már szóba került a vallás kérdése, talán érdemes közelebbről megvizsgálni az állati viselkedésnek ezt a különös formáját, mielőtt fajunk agresszív tevékenységének más vonatkozásaira térnénk. ...

Mielőtt kooperatív vadászok lettünk volna, minden bizonnyal olyan társadalmi csoportokban éltünk, mint ma a majmok és az emberszabású majmok többi fajai. Az ilyen közösségekben az a jellemző, hogy mindegyik csoportnak van egy uralkodója, vezérhímje. Ő a főnök, a kényúr, és a csoport valamennyi tagjának meg kell békítenie őt, ha nem akar pórul járni. Ugyanakkor ő védelmezi legtevékenyebben csoportját a külső veszélyektől, s ő boronálja el a csoport közrangú tagjainak vitáit. Az ilyen közösség tagjainak egész élete az uralkodó állat körül forog. Mindenható szerepe szinte isteni tekintéllyel ruházza föl. Ha közvetlen elődeinket vesszük szemügyre, nyilvánvaló, hogy a csoportos vadászat sikere szempontjából oly fontos kooperatív szellem növekedésével jelentősen korlátozni kellett az uralkodó hím tekintélyét és végrehajtó hatalmát, mert a többi tag aktív, és nem pusztán passzív, lojalitását csak így tarthatta meg. A tömeg közé kellett vegyülnie. A korábbi majom-kényúrnak harangoztak, s egy türelmesebb, kooperatívabb vezető csupasz majom lépett a helyébe. Nélkülözhetetlen volt ez a lépés az új típusú, kölcsönös segítségen alapuló szervezettség fejlődéséhez, de nehézséget is támasztott. A csoport első számú, teljhatalmú ura helyébe egy módosult, vezéri hatalom lépett, mely nem számíthatott többé feltétlen engedelmességre. A dolgok rendjének ez a megváltozása, ha elengedhetetlen volt is az új társadalmi berendezkedéshez, űrt nyitott. Ősi múltunkból fennmaradt, hogy mindig szükségünk volt egy mindenkin uralkodó alakra, aki ellenőrzése alatt tarthatta a csoportot - az űrt az isten megalkotása töltötte be. A megalkotott istenalak hatalma így hozzáadódhatott a csoport vezérének korlátozottabb hatalmához.

Különösnek tűnik első látásra, hogy a vallás ilyen sikeres intézmény lett, de roppant hatóereje csupán alapvető, biológiai hajlamunk erejét jelzi (ezt a hajlamot közvetlenül majom és nagymajom őseinktől örököltük), hogy a csoport teljhatalmú, uralkodó tagjának alávessük magunkat. Ezért bizonyult a vallás rendkívül értékes eszköznek a társadalmi kohézió fenntartásában, és kétséges, hogy fajunk vallás híján messzire juthatott volna-e evolúciós eredetének adott, egyedülálló körülményeitől. A vallás számos bizarr mellékterméket is szült, mint például a "túlvilágba" vetett hit, hogy az istenalakokra végül rátalálunk egy másik világban. ...

A vallás temérdek szükségtelen szenvedést és nyomorúságot is hozott mindenütt, ahol alkalmazása túlságosan formálissá vált, és ahol az istenalakok hivatásos helytartói, "segédei" nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és az isten hatalmának egy részét a maguk számára sajátították ki. A vallás, vegyes története ellenére, olyan vonása társadalmi életünknek, amely nélkülözhetetlen. Valahányszor elfogadhatatlanná torzul, az emberek csendesen - vagy hevesen - elutasítják, de valamilyen új formában hamarosan visszatér, s ha álruhája gondosan palástolja is, mindig azonos, ősi elemeket tartalmaz. Mert valamiben mindig hinnünk kell. Csak a közös hit forraszt össze, vet gátat indulatainknak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ilyen alapon akármilyen hit megteszi, feltéve ha elég erős, de ez nem egészen igaz. Közösségi természetünk megkívánja a körülményes, csoportos szertartások előadását, a bennük való részvételt. A pompa eltörlése ásító kulturális szakadékot nyit, s a hit terjesztése nem számíthat arra a mély, érzelmi színezetre, amely nélkül nem létezhet. Ugyanakkor bizonyos hitek zavarosabbak, kártékonyabbak, mint mások, és könnyen olyan merev viselkedési formák karjaiba lökhetnek egy-egy közösséget, melyek a közösség minőségi fejlődését csak gátolják.

Fajunk túlnyomórészt értelmes, felfedező állatok faja, s azok a vallások válnak leginkább a javunkra, melyek ehhez a tényhez igazodnak. Az ismeretek szerzésébe, értékébe, világunk tudományos megismerésébe vetet hit, az esztétikai formák sokaságának megalkotása és élvezete, és tapasztalataink hatókörének szélesítése-mélyítése - egyre inkább ez váli napjaink "vallásává". Tapasztalat és megismerés - ezek a mi meglehetősen elvont istenalakjaink, akik a tudatlanság és ostobaság láttán ébrednek haragra. Vallásos kiképzőtermeink az iskolák és egyetemek, közös istentiszteleteinket könyvtárainkban, múzeumainkban, színházainkban, hangversenytermeinkben és stadionjainkban mutatjuk be. Otthonainkban könyveinkkel, újságainkkal, rádiónkkal és televíziós készülékünkkel imádjuk ezt az istent. Bizonyos értelemben még ma is hiszünk a túlvilágban, hiszen alkotómunkánk felett érzett örömünkbe az is belejátszik, hogy alkotásainkban halálunk után is tovább élünk. Mint minden vallásnak, ennek is vannak veszélyei, de ha vallásra feltétlenül szükségünk van, akkor ez a vallás tűnik a legalkalmasabbnak mind közül, fajunk egyedülálló biológiai sajátságainak ez felel meg leginkább. A világ népességének egyre növekvő többsége fogadja el, s ez olyan megnyugtató optimizmusra ad alkalmat, amely ellensúlyozhatja a pesszimizmust, melyet korábban hangoztattam fajunk közvetlen jövőjével, fennmaradásával kapcsolatban."

- A szerző logikája ezen a ponton megbicsaklik. Először rögzíti, hogy a megkerülhetetlenül szükséges vallás nem helyettesíthető egyszerűen, mivel szertartás, pompa és érzelmi részvétel nélkül nem tölti be a szerepét, majd úgy véli, a Tapasztalat, a Tudás, az egyetem, a könyvtár, a színház és a stadion mégis képes lesz pótolni. Ez már csak saját gondolatmenete fényében sem valószínű, de legalább feltárja, milyen távlati célt követ, aki szerint a hitnek a magánéletben a helye. Az ateista Desmond Morris embermodellje sokkolja a humanistákat, a liberálisokat, az utópistákat és a vágyelvű széplelkeket, vallásmodellje viszont önmagát sokkolja, mindannyiunk okulására.