Mit kezdene a klasszikus közgazdaságtan nagy alakja, David Ricardo (1772-1823) a magyar felsőoktatással? A kérdés vizsgálata során a "klasszikus" közgazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságán is alkalmunk lesz eltöprengeni. Ricardo felfedezése, hogy az általános jólét érdekében mindenkinek azzal célszerű foglalkoznia, amihez jobban ért -- akkor is, ha abszolút értelemben nem ő ért hozzá a legjobban. A Wikipedia így írja le az elvet. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Komparat%C3%ADv_el%C5%91ny%C3%B6k_modellje )
"Ilók és Mihók az Óperenciás-tengeren túl élnek. Lakóhelyük legfőbb hátránya, hogy mindentől nagyon távol van, így a számukra szükséges dolgokat maguknak kell megtermelniük, továbbá amit megtermeltek, nem adhatják el másoknak. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy csupán két jószágot „fogyasztanak”: almát és ruhát (ez utóbbit persze úgy, hogy hordják). Képességeik azonban eltérőek, Ilóknak például nem kell annyi órát dolgoznia egy alma előállításához, mint Mihóknak. (Az alma „előállítása” nyilván a fák gondozását, a gyümölcsök leszedését stb. jelenti.)
Azt, hogy egy kilogramm alma, illetve egy darab ruha előállításához hány percet kell dolgozniuk, az alábbi táblázat tartalmazza:
| Ilók | Mihók | |
| Alma | 25 | 50 |
| Ruha | 100 | 300 |
Látható, hogy Ilók mind az almát, mind a ruhát kevesebb idő befektetésével tudja előállítani, vagyis hatékonyabban. Másképpen megfogalmazva: Ilóknak mind a ruha, mind az alma vonatkozásában abszolút előnye van Mihókkal szemben.
Tegyük fel, hogy Ilók napi 400 percet kíván dolgozni. (Egy nap ugyebár 1440 perc.) Továbbá megfelezi az idejét: 200 percet tölt ruhagyártással, és 200-at almatermesztéssel. Ekkor 200 / 100 = 2 ruhát és 200 / 25 = 8 kiló almát állít elő. Persze Mihóknak sem érdemes elhenyélni az időt: ő kevésbé hatékony, ezért kénytelen többet, mondjuk 1200 percet munkálkodni, és szintén fele-fele arányban „gyárt” almát, illetve ruhát. 600 / 300 = 2 ruha és 600 / 50 = 12 kiló alma lesz a teljesítménye. Ilók és Mihók egy nap folyamán összesen 4 ruhát és 20 kilogramm almát állít elő.
Kérdés, hogy nem volna-e érdemesebb lemondania Ilóknak annak a jószágnak a termeléséről, amit relatíve kevésbé hatékonyan állít elő. Amíg Mihók egy darab ruhát gyárt, addig Ilók pontosan hármat; amíg Mihók egy kiló almát termel, addig Ilók kettőt. A ruhagyártásban tehát Ilóknak relatív előnyevan Mihókkal szemben az almatermeléshez képest. Nézzük most meg azt az esetet, amikor Ilók csak ruhát állít elő, az almatermelésről pedig lemond, azt teljes egészében Mihók végzi. Ekkor az összes előállított ruhamennyiség 400 / 100 = 4 darab, az almamennyiség pedig 1200 / 50 = 24 kiló.
Látszik, hogy Ilóknak és Mihóknak a relatív előnyök alapján célszerűbb megosztania a termelést egymás között, ekkor ugyanannyi ruha, de néggyel több alma jön létre, mint a másik esetben. A komparatív előnyök nem az abszolút, hanem a relatív előnyökből származnak. Ilók a ruha, Mihók az alma „gyártásában” rendelkezik komparatív előnnyel.
Előfordulhat még, hogy Ilók és Mihók árakat vezet be az almára és a ruhára, és ennek alapján cserélgetik őket egymás között. A komparatív előnyök persze ekkor is változatlanok maradnak; az alma és a ruha ára pedig külön-külön egyensúlyba fog kerülni. Sőt, még azt is elmondhatjuk, hogy a ruha és az alma árának aránya meg fog egyezni a relatív hatékonyságaik arányával: 3 lesz a 2-höz.
Ilók és Mihók helyébe éppenséggel országokat is képzelhetnénk."
Ricardonak elvben teljesen igaza van. Minden egyén, minden csoport, minden ország jobban jár, ha abból igyekszik megélni, amihez jobban ért. Aki választhat, hogy taxisofőr vagy vízvezeték-szerelő legyen-e, az válassza a jobban fizetett szakmát. Aki egyaránt alkalmas kutyaidomárnak és könyvelőnek, szintén azt válassza, amivel több jövedelemhez jut. Egy régió válassza azt, amihez regionális szinten jobbak az adottságai. Egy ország foglalkozzon azzal, amihez országos szinten jobban ért. Igaz, a gyakorlatban egyetlen ország lakói sem hajlandóak ilyen mértékben specializálódni, hiszen sokfélék, és nem feltétlenül a leghasznosabb tevékenységek teszik őket a legboldogabbá. De boldogabbak lesznek, ha tudatosítják, hogy az önmegvalósításnak ára van, és előre vállalják ezt az árat. Annyival kisebb jólétben fognak élni, amennyivel kevésbé valósítják meg, ami Ricardo elvéből az adott helyzetben megvalósítható -- ám értelmetlen lenne ezen keseregniük, ha már vetéskor tudták, mennyit fognak aratni, és a szerint vetettek.
Ricardo modellje meglehetősen elméleti, figyeljük meg a korlátozó feltételeket: Ilók és Mihók elszigetelt helyen él, csak egymással kereskedhet, mindössze két cikket fogyaszt. Mivel a valós helyzetek nem ilyenek, a jólétteremtéshez nem elég Ricardo nevére hivatkozni, azt is ki kell fejteni, hogyan érhetők el az elvéből következő előnyök a konkrét körülmények között. Más szóval, az elméletet részletes alkalmazási leírással kell ellátni, különben fabatkát sem ér.
Ricardo modellje meglehetősen elméleti, figyeljük meg a korlátozó feltételeket: Ilók és Mihók elszigetelt helyen él, csak egymással kereskedhet, mindössze két cikket fogyaszt. Mivel a valós helyzetek nem ilyenek, a jólétteremtéshez nem elég Ricardo nevére hivatkozni, azt is ki kell fejteni, hogyan érhetők el az elvéből következő előnyök a konkrét körülmények között. Más szóval, az elméletet részletes alkalmazási leírással kell ellátni, különben fabatkát sem ér.
1. Ricardo klasszikus alkalmazása azt jelenti a felsőoktatásban, hogy Magyarországnak mondjuk, a három legpiacképesebb szakmában kellene államilag finanszíroznia a diplomát, annyi embert vonzva oda, amennyi csak munkát talál a piacon. A szükséges statisztikák rendelkezésre állnak. Az összes többi szakmában a relatív haszontalanság szerint emelkedő tandíjat kellene fizettetni, a legpiacképtelenebb szakmákban pedig büntető felárat kellene alkalmazni. Ne pazaroljuk az adófizetők pénzét relatíve rosszul jövedelmező szakmák támogatására. A büntető felár fedezi a támogatott szakmák tandíját, az adófizetőnek egy fillérjébe sem kerül a felsőoktatás. Ezt diktálja a klasszikus elv.
2. Mi történik, ha fordított logikát alkalmazunk? Ahol a piac jól megfizeti a diplomást, ott be lehet szedni a tandíjat, ne terheljük vele az adófizetőket. Ahol a piac rosszul fizet, ott meg támogassuk a diplomaszerzést adóból. Ezzel nagyon rosszul járunk, mert szétverjük Ricardo elvét, és hosszú távon a felsőoktatást kontraproduktívvá, az országot pedig szegényebbé tesszük.
3. A harmadik alternatíva, hogy a legpiacképesebb szakmát tanulók is fizessenek közepes mértékű tandíjat, mert számukra ez akár hitelből is jó befektetés. A kevésbé piacképes szakmák relatív haszontalanság szerint emelkedő tandíjat fizessenek, de csak a teljes költség mértékéig, és ne tovább. Nem célszerű büntetni a tanulást, amelynek hosszú távú haszna vagy haszontalansága elég pontatlanul becsülhető. Egyfelől az Életnek tanulunk, másfelől nem tudjuk, pontosan mit hoz majd.
A gyakorlatban még egy megfontolással kell kiegészítenünk a Ricardo-elv alkalmazását: mi legyen a közösségi érdekű szolgáltatást biztosító szakmákkal? Egy tanár rosszul keres, hosszú távon sem számíthat nagy jólétre, mégis létfontosságú, hogy elég tanár legyen. Az orvosok kilátásai kevésbé sanyarúak, de szintén bizonytalanok. Az egyik lehetőség, hogy a közérdekű szolgáltatást végzők tanulmányait kiemelten finanszírozzuk, ellensúlyozva a gyenge piacképességet. Ezzel azonban rosszul járunk, kiszolgáltatjuk magunkat a racionálisabb rendszerű országoknak, amelyek kevésbé támogatják a diplomaszerzést, viszont az így megspórolt pénzből jobban fizetik a diplomást. Olcsón hozzájutnak a mi diplomásainkhoz, mi pedig elveszítjük a drágán kitanított szakembereinket. Kedvezőbb alternatíva, hogy mi is ilyen racionális ország legyünk, azaz a diploma finanszírozása helyett a munkavégzést fizessük meg tisztességesen. Biztos jövedelemre számítva már megéri befektetni, akár diákhitel formájában is.
Az orvost úgy kell megfizetni, hogy ne érje meg neki másik országban dolgozni. A tanárt szintén. A rendőrt úgy, hogy ne érje meg neki az állam helyett az alvilágnak vagy saját zsebre dolgozni. A köztisztviselőt úgy, hogy ne érje meg neki a közérdek ellen dolgozni. Ha a taxisofőrt zavarja, hogy egy tanár többet keres, menjen tanárnak, vagy ösztönözze a gyerekét tanári pályára. Ha a tanárt zavarja, hogy az orvos többet keres, menjen orvosnak, vagy ösztönözze erre a gyerekét. Ha az orvost zavarja, hogy többet keres nála egy minisztériumi osztályvezető, váltson pályát, és így tovább. A hűségszerződés előre kikényszerítése kerülendő, mert olyan hangulatot teremt, mint az '50-es években a kötelező terménybeszolgáltatás. Sokkal eredményesebb és boldogítóbb megoldás, ha egyszerűen megéri Magyarországon maradni, azaz ha versenyképes bérviszonyok alakulnak ki, és a fizetésből vidáman törleszthető a diákhitel, illetve ha a munkáltató (nem az arctalan állam, hanem a közvetlen főnök) utólagos megállapodásban átvállalja a tartozást. Az eredmény ugyanaz, mint a szerződéssel, a közérzet viszont egész más.
Az orvost úgy kell megfizetni, hogy ne érje meg neki másik országban dolgozni. A tanárt szintén. A rendőrt úgy, hogy ne érje meg neki az állam helyett az alvilágnak vagy saját zsebre dolgozni. A köztisztviselőt úgy, hogy ne érje meg neki a közérdek ellen dolgozni. Ha a taxisofőrt zavarja, hogy egy tanár többet keres, menjen tanárnak, vagy ösztönözze a gyerekét tanári pályára. Ha a tanárt zavarja, hogy az orvos többet keres, menjen orvosnak, vagy ösztönözze erre a gyerekét. Ha az orvost zavarja, hogy többet keres nála egy minisztériumi osztályvezető, váltson pályát, és így tovább. A hűségszerződés előre kikényszerítése kerülendő, mert olyan hangulatot teremt, mint az '50-es években a kötelező terménybeszolgáltatás. Sokkal eredményesebb és boldogítóbb megoldás, ha egyszerűen megéri Magyarországon maradni, azaz ha versenyképes bérviszonyok alakulnak ki, és a fizetésből vidáman törleszthető a diákhitel, illetve ha a munkáltató (nem az arctalan állam, hanem a közvetlen főnök) utólagos megállapodásban átvállalja a tartozást. Az eredmény ugyanaz, mint a szerződéssel, a közérzet viszont egész más.
Összegezve, az optimalizált harmadik forgatókönyv szerint a magyar munkaerőpiacon célszerű világos, átgondolt és piacvezérelt jövedelmi kilátásokat teremteni, majd általános tandíjat bevezetni a felsőoktatásban, mindenki számára lehetővé téve a diákhitel felvételét. A tandíjakat úgy kell megállapítani, hogy a diákok a piacképes és a közösségi szempontból nélkülözhetetlen szakmák felé orientálódjanak, és csak kisebb számban tanuljanak alacsony jövedelemmel járó szakmákat. Ha sikerül ilyen tandíjviszonyokat kialakítani, a költség-haszon függvényében ki-ki mérlegelheti a lehetőségeit, és jó eséllyel felelősen fog dönteni. E megoldás következetes, ésszerű, maximális közhaszonhoz vezet, és minden más alternatívánál kisebb mértékben terheli az adófizetőket.
A koherens ésszerűség minden irányból védhető, minden megközelítésben igazságos. Mi lesz a tehetséges hátrányos helyzetűekkel? Választanak egy szakot, felveszik a diákhitelt, tisztességes fizetésükből törlesztik, és boldogan élnek. Mi lesz, ha a rászorulók nem választhatnak tetszőleges szakot? Értelemszerű, hogy egy rászoruló csak olyan szakmát választhat, amiből aztán meg is tud élni. Igazságtalan lenne, ha az állam elfedné előle a piaci bérviszonyokat, és ezzel becsalogatná őt a nyomorba. Mi lesz, ha a diákhitelt felvevő más szakmában helyezkedik el, és úgy kell törlesztenie? Ez a saját döntése lesz. Csak az vegyen fel diákhitelt, aki bízik benne, hogy jól fekteti be a pénzét, azaz jól fog tanulni, és a tanult szakmából fog megélni. Mi van, ha valaki 18-20 évesen nem tudja meghozni ezt a felelősségteljes döntést? Vagy a szülei pénzén tanul, vagy akkorra halasztja tanulmányai megkezdését, amikor döntésképessé válik. Mi lesz, ha a következő kormányok megszüntetik a versenyképes bérviszonyokat, és a diplomások a kis fizetés-nagy adósság csapdába kerülnek? Olyan kormányt kell választani, amelyik fenntartható módon teremt versenyképes bérviszonyokat, amelyik az országa javára dolgozik, és ésszerű megoldásokat vezet be. Minden társadalom működésének alapja a bizalom, hosszú távon bízni csak az ésszerű és igazságos megoldásokban lehet.
A koherens ésszerűség minden irányból védhető, minden megközelítésben igazságos. Mi lesz a tehetséges hátrányos helyzetűekkel? Választanak egy szakot, felveszik a diákhitelt, tisztességes fizetésükből törlesztik, és boldogan élnek. Mi lesz, ha a rászorulók nem választhatnak tetszőleges szakot? Értelemszerű, hogy egy rászoruló csak olyan szakmát választhat, amiből aztán meg is tud élni. Igazságtalan lenne, ha az állam elfedné előle a piaci bérviszonyokat, és ezzel becsalogatná őt a nyomorba. Mi lesz, ha a diákhitelt felvevő más szakmában helyezkedik el, és úgy kell törlesztenie? Ez a saját döntése lesz. Csak az vegyen fel diákhitelt, aki bízik benne, hogy jól fekteti be a pénzét, azaz jól fog tanulni, és a tanult szakmából fog megélni. Mi van, ha valaki 18-20 évesen nem tudja meghozni ezt a felelősségteljes döntést? Vagy a szülei pénzén tanul, vagy akkorra halasztja tanulmányai megkezdését, amikor döntésképessé válik. Mi lesz, ha a következő kormányok megszüntetik a versenyképes bérviszonyokat, és a diplomások a kis fizetés-nagy adósság csapdába kerülnek? Olyan kormányt kell választani, amelyik fenntartható módon teremt versenyképes bérviszonyokat, amelyik az országa javára dolgozik, és ésszerű megoldásokat vezet be. Minden társadalom működésének alapja a bizalom, hosszú távon bízni csak az ésszerű és igazságos megoldásokban lehet.
Figyeljük meg, hogy ez az optimális változat "unortodox", rugalmasan alkalmazza Ricardo elvét, amikor közepes tandíjat fizettet a legpiacképesebb szakmát tanulókkal. Ösztönzés helyett enyhén eltántorítja őket a legpiacképesebb szakmákra specializálódástól -- abban a biztos tudatban, hogy úgysem tántorodnak el, és olcsóbbá teszik a rendszer működtetését. A klasszikus elvhez képesti rugalmasság kifizetődik.
Szintén figyeljük meg, hogy a klasszikus 1. forgatókönyvet senki nem próbálja eladni a felsőoktatás reformja ellen tüntető diákoknak, legyen bár szóban az ortodoxia (és ezen belül Ricardo) legelszántabb híve. Ebből pedig az következik, hogy a. senki nem gondolja egy az egyben alkalmazhatónak a klasszikus gazdaságelméletet az adófizetők pénzével való gazdálkodásra; b. senki nem bízik a leendő egyetemisták racionalitásában; c. senki nem hiszi, hogy egy társadalom rábeszélhető a racionális elvek merev alkalmazására. Ennek fényében javaslom, hogy a pontatlan klasszikus-unortodox szembeállítást módosítsuk elméleti kontra alkalmazott közgazdaságtan szóhasználatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése