Az előző részben levezettem, hogy Isten garantáltan nem öncélú rendelkezéseket alkotott a saját örömére és dicsőségére, hanem az ember legösszetettebb, legszélesebb értelemben vett javát szolgáló szabályokat adott, mindannyiunk előnyére, hogy a lehetséges világok legjobbikában élhessünk.
Ha valaki úgy érvel, hogy Isten szabályainak nincs konkrét, aktuális értelmük, hasznuk, hanem úgy kell őket elfogadni, ahogy vannak, az ellentmondásosan beszél, kerülő úton jellemhibásnak nevezi Istent. Ha azt mondja, hogy bár Isten szabályai momentán logikátlannak tűnnek, valószínűleg magasabb értelemmel rendelkeznek, csak mi rövid távon (pl. a reggeli kávé vagy a déli szendvics mellett, esetleg mérgünkben, sértettségünkben) nem látjuk ezt a magasabb értelmet, akkor bölcsen szól, de meg kell jelölnie a közép- vagy hosszú távot, amelyen Isten szabályától értelmet várunk. Tapasztalatom szerint ez az időtáv egy-tíz év, esetleg egy generáció, nagy ritkán két-három emberöltő, nagyszülőtől unokáig. Ennél hosszabb távú gondolkodást azért nem várhat el Isten, mert az emberiség döntő többsége képtelen rá, így ez igazságtalan követelmény lenne. Az átlagember negyvenévesen jön rá, hogy ha tízen-huszonévesen többet tanul, akkor most jóval több lenne a fizetése, ötvenévesen jön rá, hogy a harmincas éveiben több gyermeket is vállalhatott volna, hatvanévesen ismeri fel, hogy az előző évtizedekben nem ártott volna takarékoskodnia öreg napjaira, hetvenévesen szembesül vele, hogy nem csak a gyerekei, hanem az unokái is főként a saját kárukon tanulnak, nyolcvanévesen pedig elfogadja, hogy az ember elvben hatalmas teljesítményekre képes, de a gyakorlatban ezekből kevés valósult meg, és talán okosabb lett volna mindvégig racionálisan (vagyis nem hormonálisan) gondolkodni. Persze a megfontolt igazság része, hogy ez esetben lemaradt volna az élet hormonálisan működő oldaláról, amely nélkül nem élt, hanem egzisztált volna. Mulatságos, mikor a nyugdíjas nagyszülő megpróbálja egy az egyben átadni az unokáknak azokat a felismeréseit, amelyeket fiatalon ő is elutasított, és csak hatvanéves kora után tudott elfogadni. Isten jóval magasabb IQ szintjének köszönhetően erre is rálátással rendelkezik, nem vár irreális megértést az embertől. A szabályairól felfogható időtávon belül ki kell derülnie, miként szolgálják az ember javát.
Ezzel a logikával rövid úton tisztázhatunk néhány régi vitatémát. 1. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne fogyasszanak vért? Valószínűleg azért, mert meleg égtájon nagyon hamar romlik, így kerülték el az ételmérgezést. Hűvösebb égtájon a tilalomnak semmi jelentősége, pláne nem jogos Jehova tanúinak az ebből levezetett vérátömlesztési tilalma. 2. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne egyenek disznóhúst, és egy sor más ételt? Valószínűleg a bennük található élősködők és kórokozók miatt, így ezek a korlátozások más égtájon, jobb higiéniai körülmények között értelmetlenek. Az amerikai reformzsidók lelkiismeret-furdalás nélkül elfogyasztják a disznósonkás szendvicset, és a muszlimok is jobban tennék, ha kritikátlan alávetés helyett elgondolkodnának Isten szabályainak értelmén. 3. Miért parancsolta Isten a zsidóknak, hogy ne csináljanak maguknak szobrokat és képeket? Azért, hogy ne olvadjanak bele a környező többistenhitű népek kultúrájába. Mára nem a politeizmus, hanem a hitetlenség (következetlen gondolkodás) és a zavaros babonaság jelent veszélyt, a szobrok és képek tilalma régen aktualitását vesztette. 4. Miért parancsolt Isten heteroszexuális monogámiát az emberiségnek? Azért, mert nagyjából egyenlő férfi- és nőpopuláció mellett ez biztosít stabil, hosszú távon életképes társadalmi szerkezetet. Ez a szabály továbbra is értelmes és hasznos. 5. Miért parancsolt Isten házasságon belüli szexet? Azért, mert a házasságon kívüli szexből adódó kusza érzelmi kötődések destabilizálják a társadalmat, veszélyeztetik a kultúra fennmaradását. Ez ma is értelmes és hasznos szabály, és mivel egyre többen szegik meg, egyre világosabban látszanak a szabályszegés következményei. 6. Miért parancsolta Isten a magántulajdon tiszteletét, a házasságtörés és az ölés tilalmát? Azért, mert az ettől eltérő társadalmak hamar összeomlanak. 7. Az ölés tilalmából következik-e, hogy aki öl, azt nem szabad megölni? Nem következik, mert aki öl, az kívül helyezi magát azon az egyezményes kereten, amelyen belül nem szabad ölni. Ahogy a tolvaj nem várhatja el, hogy tiszteljék a tulajdonát, úgy a gyilkos sem várhatja el, hogy tiszteljék az életét. Hová lett a keresztényi könyörületesség? A megbocsátás előfeltétele a beismerés, a megbánás, az életreform és az elégtétel, ám a megbocsátás kegyetlenséggé válhat a jövőbeni ártatlan áldozatokkal szemben, akiknek a szenvedéséért értelemszerűen a kegyelmet adó felel. A gyilkosnak adott kegyelem előfeltétele ezért nem csak a beismerés, megbánás, életreform és elégtétel, hanem annak látványos bizonyítása, hogy a megváltozott ember hasznos tagja lesz a társadalomnak. 8. Miért parancsolta Isten a szülők tiszteletben tartását? Azért, mert aki tiszteli a szüleit, az példát mutat a gyerekeinek, és maga is tiszteletre számíthat. Ez megfelel a társadalmi stabilitás háromgenerációs alapelvének: mutass olyan életpéldát, amilyet alkalmasnak tartasz arra, hogy a gyereked is továbbadja az unokádnak. Ami erre nem alkalmas, az nem jó életpélda.
Az iménti szabályok lényegesen átgondoltabbak és következetesebbek az emberi szabályoknál, így elmondhatjuk, hogy - az emberhez hasonlóan - Isten is az ember javát akarja, csak sokkal hatékonyabban. Az ember javára törekedve érdemes Isten kritikailag felülvizsgált szabályaira támaszkodnunk. A kritikai felülvizsgálat teszi lehetővé, hogy elkülönítsük egymástól az elsőre nem mindig szimpatikus, de valójában hasznos isteni szabályokat és a papság/egyház saját gyarló ötleteit - amelyekből szerintem sokkal kevesebb van, mint az átlagember gondolja. A vélelem lélektani okra vezethető vissza. Mindenki szeretetre és elfogadásra törekszik, ennek érdekében minden cselekedetét gátlástalanul kozmetikázza a külvilág és önmaga számára, ez személyiségvédelmi mechanizmus. Az ember megsértődik, meg is haragszik, ha valami (mondjuk, a lelkiismeret) akadályozza az énvédelemben. A saját bűnei (értsd: az isteni szabályoktól való eltérései) miatt kígyót-békát kiabál az egyházra, sőt Istenre. Az isteni rendtől való eltávolodás a fentiek értelmében a saját hosszú távú érdekektől való eltávolodás, negatív következményekkel jár az eltávolodó életére, és a gyarló elme bűnbakot keres a magának okozott szenvedésért. Lábon lövi magát, majd bőszen körülnéz, kit büntethetne meg azért, hogy fáj a lába - elsőként az egyházat és Istent szokta megtalálni.
Az isteni szabályok és a róluk alkotott konfliktusos emberi vélemények összefüggését úgy képzelhetjük el, mint a forgalmas főút mellett álló szülő és a gyermeke közötti kapcsolatot. A szülő tudja, hogy a gyerek komoly veszélynek van kitéve, ezért fogja a kezét. Ha elengedi, beszaladhat a forgalomba, és könnyen baja eshet, meg is halhat. A gyerek viszont szeretné azt érezni, hogy szabad, független, és maga irányítja a sorsát. Tapasztalatból tudjuk, hogy minél erősebben markolja a szülő a kezét, annál nagyobb a gyerek számára a kísértés, hogy kitépje, és elszaladjon, ezért nem célszerű túlzottan szorítani. Viszont minél erősebben rángatja a kezét a gyerek, annál világosabb, hogy nem szabad elengedni, mert nincs tisztában a képességeivel és a veszéllyel. Ha rákérdezünk, tulajdonképpen kinek a javát akarja a szülő, paradox helyzet alakul ki: ha azt mondja, hogy a gyerekét, akkor miért nem bízza a gyerekre a döntést? Ha azt mondja, hogy a sajátját, akkor milyen jogon kényszeríti rá az érdekét a gyerekre? Ha azt mondja, hogy szereti a gyerekét, és nem akarja elveszíteni, akkor közvetetten ez is a saját érdeke. Ha azt mondja, hogy szívesen rábízná a gyerekre a döntést, amennyiben alkalmas lenne a döntés meghozatalára, és hosszú távon ez a cél, akkor ez rövid távon még mindig nem elfogadható a gyerek számára. Ha azt mondja, hogy "mert... csak, hamarosan meg fogod érteni az okát", akkor ebben benne vibrál a feszültség, hogy jó lenne rövid távon is indokolni, és mikor lesz az a "hamarosan". Ilyesmiken dilemmázik az ember Isten szabályait értelmezve, ellenük lázadva, és erre a helyzetre nincs egzakt elméleti megoldás. A bölcs (de nem kritikátlan) belátás magában hordja a jutalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése