Filohittan 6. rész - Hogyan szabaduljunk meg a gonosztól?

Mi a gonosz, vagy másképpen: ki a Gonosz?

A hit felől közelítve a Gonosz élő személy, Sátánnak, Belzebubnak, Világ Fejedelmének, Isten bukott angyalának, Kísértőnek, Megosztónak is nevezik. Ő vette rá az Édenkertben Évát, hogy vegye rá Ádámot a tiltott almaevésre. Tudja, hogy Isten létezik, de elutasítja, szándékosan ellene dolgozik, és az embert is erre biztatja, a lehető legfondorlatosabb módszerekkel. Az erényest például azzal, hogy pózoljon az erényeivel, és így a kevélység bűnébe essen. Egyes felfogások szerint mindannyiunkban ott él a gonosz, egy belső kis Sátika, akivel csapataink harcban állnak, de akit a földi életben csak Jézus segítségével tarthatunk távol. A katolikus egyház az istentagadáshoz hasonló problémának tartja a sátántagadást, mert ez nyitottá teszi a hívőt a bűnre, rést üt a lelki védelem falán. Modern felfogás szerint a hangsúly nem a bűn elleni küzdelmen, hanem az erényekre törekvésen van, hogy a keresztény gondolatvilága, élete a pozitív értékek körül forogjon.

Logikai megközelítésben Sátán nem létezik, de bizonyos IQ-szintig hasznos a tulajdonságait megszemélyesíteni. Szent Ágoston vetette fel először, hogy mi van akkor, ha nincs személyes gonosz, csak istenhiány? Hasonlóan a fény és az árnyék viszonyához: az árnyék és a sötétség nem személyes létező, hanem fényhiány. Ahogy a hideg sem önálló létező, hanem meleghiány. A világ elképzelhető úgy is, hogy van az éltető, fényt és meleget adó Nap, és van egy halálosztó, sötétet és hideget szóró Ellennap, akit le kell győzni, de ez nem vág egybe a megfontolt ismereteinkkel, logikai nonszensz. Ágoston addig-addig mesélt és írt erről az elgondolásáról, míg úgy nem látta, hogy végzetesen félreértik, ezért idősebb korában visszavonta. A félreértők úgy okoskodtak, hogy ha csak Nap van, akkor minden lehetséges tettünket fény hatja át, ezért bármit tehetünk, nem lesz belőle gond. De lesz - mondta Ágoston - ez a tanítás nem IQ-hiányos vulgarizálóknak (hamisan egyszerűsítőknek) való.

(Hasonló történetet hallottam egyszer egy német háziorvostól, aki évekig lelkesen mondogatta a betegeinek, hogy napi egy pohár vörösbor kifejezetten egészséges. Mikor néhány betege a tanácsát túlteljesítve alkoholista lett, levonta a tanulságot, és azóta nem mondja - pedig igaz, csak az esetek egy részében nem kívánatos következményekhez vezet.)

Akik nem szeretnek hamisan egyszerűsíteni, megfontolhatják, hogy a világ összes problémája három emberi jellemhibára vezethető vissza: 1. az önzésre; 2. a telhetetlenségre; 3. az ártó szándékra. Ezek egyike sem rossz önmagában. Ha nem lennénk bizonyos fokig önzők, nem élnénk, nem maradnánk fenn. Ha nem lennénk örömöket és javakat halmozók, megmaradtunk volna egysejtűnek, a bonyolultabb szervezetek halmozás (féktelen örömkeresés) útján alakultak ki. Az ártó szándék sosem magától, hanem korábbi sérelmek hatására jön létre, csak az a gond, hogy egyrészt nem tudunk időben visszamenni, és visszacsinálni a kiinduló sérelmet, másrészt az élet tele van érdekütközésekkel, és az érdekeiben sértett ember mind "jogosan" akar másokon elégtételt venni, összességében ebből lesz a "gonoszság". Mai ismereteink szerint az evolúció okozta ezeket a problémáinkat, amelyek a DNS-ünkbe programozottak, a létünkből következnek. Ebben az értelemben a gonosz tényleg bennünk van, ráadásul még reménytelen is ellene küzdeni. Vagy mégsem, ha megfontoljuk, hogy a cél nem a teljes gonosztalanítás (ami az élet kiirtásával járna), hanem a lehetséges világok legjobbikának még jobbá tétele, ami önmérséklettel és az erények fejlesztésével elérhető.

Teszteljük a logikai modellt: várom az olvasók eseteit olyan "gonoszságokról", amelyeket NEM az emberi önzés, telhetetlenség vagy ártó szándék okozott. Ha nincs ilyen eset, nincs különösebb okunk önálló létezőként felfogni a gonoszt, de ne feledjük, hogy az Ellennap tagadása nem tagadja magát a Napot.

Miért lehet hasznos - Szent Ágoston után szabadon - Sátánról beszélni IQ-hiányos vulgarizálóknak? Azért, mert az ókor óta sokat fejlődött az embermodellünk, többet tudunk arról, mi lakik a homo sapiens sapiensben. A görög filozófusok az észt és az akaratot úgy képzelték el, hogy külön dobozban található, van neki egy szerve, mint a véráramlásnak a szív, vagy a méreglebontásnak a máj. Ebből következik, hogy ha van egy ész-akarat egységünk, akkor képes mindent megfontolni, akarni a jót, és a többi testrész engedelmeskedik neki. Ezzel szemben ma úgy tudjuk, hogy a szervezetünk nagyjából ötvenmilliárd sejt együttese, ezek mindegyike információt cserél a szomszédos sejtekkel, de az agyunk tudatos része ennek az adathalmaznak csak egy töredékét engedi át, prózai okból: lassú a processzorunk a megfontolt túléléshez, kénytelenek vagyunk célhardveres gyorsítást alkalmazni. Bizonyára voltak olyan elődeink, akik a kardfogú közeledtére tovább elmélkedtek az élet értelmén (villogó rendszerüzenet: "a túlélő program betöltéséhez le kell csuknia néhány nyitott alkalmazást"), de nem bizonyultak életképesnek. Darwintól tudjuk, hogy a túlélő nem feltétlenül a legszebb, legokosabb, legaranyosabb, hanem a legalmazkodóbb, és erre nézve egyetlen bizonyítéka, hogy ő él, míg mások kihaltak. A tudat (az ember önreflexiós képessége) kései evolúciós vívmány, az utolsó 0,1%-nyi idő terméke, korántsem ellenőriz mindent, így a szabályszegésre alkalmas testrészeinket sem. A testünk jórészt ösztönös önjáró szerkezet, az agyunk meg fantáziál, hogy most épp mi történhetett, és annak vajon mi az oka. Az ilyen típusú okoskodás társas előnyökkel jár, de messze nem jelent folyamatos és tudatos ellenőrzést az életünk folyása felett. Az IQ mértéke nem az ellenőrzés mértékével arányos, hanem az ellenőrzés hiányának elfogadását mutató haranggörbét rajzol ki. Magyarán: alacsony IQ-val az ember bevallja, hogy nem tudatosan irányítja az életét (sok-sok tanulási kudarc után ez nehezen tagadható), közepes IQ-val meg van róla győződve, hogy a tudata jól és eredményesen működik, magas IQ-val pedig felismeri, hogy nemes szándékai és a tényleges tettei között nehezen magyarázható eltérések vannak. Ezen a szinten jött rá Ágoston, hogy a "valóságnál" többet ér a hallgatóság IQ-jának megfelelő szinten megfogalmazott funkcionális igazság (miszerint Gonosz igenis van), mert ez vezet jobb következményekhez, eredményesebben szolgálja a lehetséges világok legjobbikának további javítását.

Sátán személyes felfogása hasonlít a shaolin kung fu harcművészeinek edzésmódszerére: ők tigrisnek, imádkozó sáskának, kígyónak, medvének, majomnak, darunak képzelik magukat. Tigrislábbal ugranak, sáskaollóval kapják el az ellenfél csuklóját, kígyóként hajlanak, medveként állják az ütéseket, majomként szaltóznak, darucsőrként használják az ujjukat. Bolondok ők, akik bedőlnek a saját fantáziájuknak? Aligha. A módszer működik, látványos eredményekkel jár. Amikor Sátánt megszemélyesítjük, önálló alakot adunk neki, kiismerhetőbbé és kezelhetőbbé tesszük. Sátán tulajdonságait tapasztalati alapon írjuk le: halhatatlan, legyőzhetetlen, de időlegesen visszaszorítható, Jézusban végleg vereséget szenved, addig azonban pont olyan furfangos, mint mi magunk. A módszer működik, csak nem szabad függővé válni ettől a sátánképtől, hiszen nem a világrontás ellen küzdünk, hanem a világjobbításért dolgozunk.

Aki biztosan ismerni véli a Katolikus Egyház sátánügyi felfogását, fontolja meg a következő két szövegrészt: "a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk" (könyörgés Szent Mihály főangyalhoz), "szabadíts meg a gonosztól" (az Úr imájának záró szakasza). Milyen kezdőbetűvel szoktuk írni a személyneveket?