Vive la resistance ... passive

Felemás tapasztalatokat szereztem a Lehet Más a Politika Pártnak ajánlószelvényeket gyűjtve: telefonon felhívott ismerőseim mintegy harmada adta oda a céduláját, holott nem egyértelmű, hogy az LMP-re szavaznak. Alighanem a személyes kapcsolatunkat értékelték ezzel a gesztussal. Becsengettem néhány közeli szomszédhoz, a szemközti bácsitól mindjárt három cetlit is kaptam. Mindkét fiával megbeszélte, hogy töltsék ki az LMP részére. Más szomszédok szabadkoztak, hogy ők nem ennek a pártnak akarják adni, vagy hogy még meggondolják. Nem győzködtem őket, mert az önrendelkezés joga a demokrácia lényegéhez tartozik. Végül tágabb környezetemben kezdtem becsöngetni, teljes sikertelenség mellett, és ez először felbosszantott, aztán elgondolkodtatott. Tipizálom a reakciókat. 1. válasz: Már elvitték - az esetek legalább felében nem igaz; 2. válasz: Másnak adom - egy Fidesznek gyűjtő ismerőstől tudom, hogy neki sem adták, az MSZP és a Jobbik gyűjtőivel is beszélni kéne, de az esetek többségében kifogásnak tűnik ez a szöveg; 3. válasz: Még meggondolom - bár így lenne, mert ez némi agymunkát ígér - de talán csak kivár az illető, hátha valaki fizet érte...; 4. válasz: Egyik pártnak sem adom - a demokrácia halála a sok agresszív kismalac; 5. válasz, ez a kedvencem: Köszönöm, nem kérek semmit. Utóbbi kettőnek komoly történelmi háttere van, ezt elemzem röviden.

Magyarország múltjának jelentős része idegen uralom és gyarmati viszonyok között telt, 150 év török megszállás, 250 év Habsburg Birodalom, 40 év orosz megszállás... Ha ezt összeadjuk... De várjunk csak egy percet! 1100 évből mindössze a török 150 év volt igazi megszállás, az is csak az ország harmadát érintette. A Habsburg uralom magyar urakkal valósult meg, az orosz befolyást ugyancsak magyar elvtársak érvényesítették. Az uralkodó idegen erő mindig talált készséges magyar segédkezet, így a sajátját csak ritkán szennyezte be az igába hajtás napi mocskával. A '48 utáni Bach-korszak passzív ellenállása nem kivételes időszak, hanem főszabály a magyar nép hatalomhoz való viszonyában, és itt nem az idegen hatalomra kell gondolni, hanem bármely aktuális hatalomra, legyen az elnyomó vagy felemelő, kizsákmányoló vagy gazdaságélénkítő, vérnősző vagy vidám barakk. Nagyurakkal nem jó egy tálból cseresznyézni, köszönjük, nem kérünk semmit, hagyjanak nyugodtan vizelni. Évszázadok logikája és tapasztalata áll emögött, nehéz vele vitába szállni: a feudalizmus nem a jobbágyok társadalmi integrációjáról, hanem röghözkötéséről szólt; az európai kereszténység védőbástyájaként nem túlfizetett amerikai zsoldosok, hanem kajánul beáldozott mongoloid gyalogok voltunk egy nemzetközi sakkjátszmában; a Habsburg időkben adózni nem hajlandó szalonrebellis nemeseink nyaltak felfelé és tapostak lefelé az éléskamrának tekintett hazában - s ez, lássuk be, ritkán szül rokonszenvet a taposottak körében; Trianon főként az önrendelkezésüktől következetesen megfosztott kisebbségek talpra állásának, és nem holmi mitikus nemzetközi összeesküvésnek a következménye (aki nem hiszi, nézze meg, hogyan csonkította meg saját hazáját, népét, tengerpartját és a világban elfoglalt helyét az agresszív szerb hatalom az 1990-es években, hátha talál párhuzamot); végül a szocializmus új földesurai garázdálkodtak modern jobbágyaik közös vagyonával, míg utóbbiak máig büszkék legnagyobb hőstettükre: "nem léptem be a pártba". Ez már döfi. Hiába sírsz, Sárkányölő Szent György, lenyomtak a toplistáról! Csak félig ironizálok, mert az alternatív stratégia eddig soha nem bizonyult kifizetődőnek. Aki ugrált, az évszázadon át mindig rosszul járt, az aktív önrendelkezés lehetetlensége átitatta a kultúránkat. Mit pattogsz, mint kecskesz.. a deszkán? - kérdezik egymástól a kisiskolások. Jaj, kisfiam, csak ki ne menj az utcára! - óvják unokáikat a nagymamák március 15-én és október 23-án. A maguk szempontjából teljesen igazuk van, saját családtagjaik sorsán tapasztalták a japán mondást: a kiálló szöget be kell verni. Ezek után kérdezem, vajon bölcs vagy frivol az Antall Józsefnek tulajdonított bon mot: "Tetszettek volna forradalmat csinálni..." Tetszett volna a fenének. De akkor mitől volt vagy lesz rendszerváltás? Lesz-e egyáltalán?

A "rendszerváltás" nehezen fordítható angolra, éleslátó közelítéssel vagy "rezsimváltásnak" vagy "politikai-gazdasági változásoknak" mondjuk; legnagyobb vívmánya ugyanis, hogy a népi vagyon haszonélvezetével végig informálisan rendelkező pártarisztokrácia hivatalosan bejegyeztette rá a tulajdonjogát (persze annak jutott több és jobb, aki jó helyen volt jó időben - mintha a csúszópénzt osztották volna el sietősen egy hatalmas földrengés miatt mindjárt összedőlő kórházban; hé, skacok, az aneszteziológus csajnak nem jutott! nem baj, ő úgyis azt hitte, ingyér gyógyítunk; most már spuri, mert nyakunkon a födém), hacsak nem számítjuk vívmánynak azt, hogy a kapun belüli munkanélküliségből kapun kívüli munkanélküliség lett. Nem csoda, hogy a kívül rekedtek visszavágynak a belső udvar meghittségébe, abba a szellemi félhomályba, ahol nem volt ildomos firtatni: komám, te semmi hasznos mesterséghez nem értesz, nem kéne valami életképes szakmát tanulnod? És ahol rengetegen elhitték, hogy a nem firtatott probléma nyilván nem is létezik. Ők most nagyon haragszanak a munkaerőpiac "feltalálójára", az őket lépes kelepcéből szöges csapdába csaló hatalomra. A "rendszerváltás" a magántulajdon és az édes összefonódás áldását hozta az elitnek, a társadalom egészének azonban csak a Petőfi-versből ismert kutya éhesen ázó-fázó farkasszabadságát adta. (Fázunk és éhezünk. S átlőve oldalunk. Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk! Sekély e kéj - ez már egy másik versből való.)
Ha az elit megpróbálja működtetni a megszerzett vagyont, akkor akár új egyensúly is kialakulhatott volna, a nép ha nem is részvényes, legalább továbbra is dolgozó lehetett volna a szocializmus alatt sajátjának mondott üzemben. Az elit azonban attól való félelmében, hogy visszaveszik a koncot, egyből tovább is passzolta külföldi befektetőknek, akik a saját hazájuk piacának és dolgozóinak védelmében (nem tévedés: a saját hazájuk piacának és dolgozóinak védelmében) inkább lehúzták a rolót, és szélnek eresztették a mieinket. Tegyük oda a felelősséget, ahová való. Ez nem a külföldi befektetők hibája, hanem a mi elitünké (melynek szerepével kapcsolatban visszafogottan nem rakom egymás mellé az "otthon" és az "elárusító" szavak szinonimáit, inkább leszögezem, hogy e szerep higgadt, tabumentes elemzésére, a tényleges felelősség korrekt érvényesítésére van szükség, diszkont jelenérték-számítással kombinálva, tekintettel a közben eltelt jelentős időre). Sokakkal egyetértve úgy gondolom, az értelmiség zsigeri indulatból vagy pénzért kollaboráló többsége tehet róla, hogy a társadalom túlnyomó része fejében még nem állt össze a teljes kép. Így lehetséges, hogy az egyik nagy tábor szerint a külföldi befektetőkkel van baj, a másik főirány szerint pedig a külföldi befektetőket szidókkal. Kétszer kettő három vagy öt? Szerintem hosszas tárgyalás után megállapodhatnánk egy ésszerű középértékben.

Tudat alatt azonban metszően kegyetlen, éles a népi logika, a mindenkori hatalom és az elit közé egyenlőségjelet tesz, majd valahol az álom és valóság határán azt mondja: köszönöm, nem kérek semmit. Egy-két esetben próbálkoztam ellenérvekkel: uram, nem terméket kínálok, hanem az ön ajánlószelvényét venném át az LMP részére, ha lehet. Nem lehetett, mert a kollektív tudattalan protuberanciái makacs dolgok. Abba már bele se kezdtem, hogy "tudja, 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, és az EU tárgyalásain tolmácsolva szerzett tapasztalataim alapján felelősséggel állíthatom, hogy 27 tagállam közül mi vagyunk az egyetlenek, akik nem értünk egyet az alapvető nemzeti érdekeinkben, azokat nem képviseljük következetesen, pedig most először a történelmünk során rajtunk kívül senki sem akadályoz bennünket az érdekérvényesítésben; nincs összeesküvés, hanem önfiunk vágja sebünket, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal; demokratikus önrendelkezésre és együttműködésre van szükség frusztrált tétlenség, revansvágy vagy éppen önlesajnáló bécsi cukrászdanyitás helyett; ráadásul az általam képviselt párt az ön elengedhetetlenül fontos részvételi hajlandóságával karöltve esélyt jelent az értelmes párbeszédre, az önérvényesítésre, s ennek jegyében kérném, töltse már ki azt a búbánatos cetlit, mert állampolgári részvétel nélkül nem lesz itt demokrácia, munka nélkül nem lesz jólét, együttműködés nélkül nem lesz béke, szőlő, lágy kenyér meg lágy idomú Etce Tera" - szóval ebbe már bele se kezdtem, mert egyrészt sok idő, másrészt a tudatalatti protuberancia leng, mint az inga vasfoga, és különben is, a vasút ellen nem lehet, ezt tudja minden képzavarfestő. Annyi mindenképpen világos, hogy a magyarok a demokrácia régi-új vezetőit is idegen elitként utasítják el, húzódoznak a hatalom ügyeibe való érdemleges beleszólástól, nem tudván, hogy ezzel saját magukat vetik ki a külső sötétségbe, hol sírás van és fogaknak csikorgatása.

Az amerikai állampolgárok heti átlag egy óra önkéntes munkát végeznek a közösségük fejlesztéséért, testi és lelki értékekért, és ezért nem pénzt, hanem köszönetet várnak, de még azt sem követelik. Abban nevelkednek, hogy ki-ki a saját szerencséjének kovácsa, de a földön fekvő embert felemeljük, és nem lábbal... Az amerikai társadalom nem etalon, viszont minden fogyatékossága dacára a működő demokrácia csúcsa. Amit ott nem tud elérni Jupiter, azzal itt csak a hatökör próbálkozik. Gyors fejszámolás után úgy vélem, a magyar önkéntes munkavégzés átlaga egy perc alatt van - nem hetente: évente, de lehet, hogy évtizedente. Tetszenénk megdolgozni a társadalmunk szebbé tételéért, sokan, sokat, ingyen, sértődés nélkül. Lehet, hogy ahová kopogtatócéduláért becsöngettem, ott ezt a kimondatlan hátsó véleményemet orrintották meg rapid módon, és vágták rá az instant választ: "Köszönöm, nem kérek semmit!" Azaz: told el innen a pártod szekerét. Menj, okoskodj lakásod legkisebb helyiségében. Orvos, gyógyítsd meg önmagadat. Én ingyér csak dühöngök, nem dógozok.

Lassan azért változik e hömpölygő tudattalan folyam folyásiránya, mert egyre többen látják úgy, hogy a tétlenség kimaradás, és a kimaradás fájdalmasan sokba kerül. Ellentmondanék fenti gondolatmenetemnek, ha megsértődnék, és nem munkálkodnék tovább a társadalom szolidárisabbá, tudatosabbá tételén, az alulról épülő demokrácia vázszerkezetén. De vigyázat, a munkához szigorúan úgy állok, hogy más is odaférjen.

1 kis háttér:
Volunteering in the United States
Forty-four percent of adults over the age of 21 volunteered with a formal organization in 2000. Of these formal volunteers,63 percent reported they volunteered on a regular basis, monthly or more often. Volunteers to formal organizations averaged just over 24 hours per month of volunteering time.
An estimated 83.9 million adults formally volunteered approximately 15.5 billion hours in 2000.
The formal volunteer workforce represented the equivalent of over 9 million full-time employees at a value of $239 billion.
Forrás: http://209.85.135.132/search?q=cache:6jdcVM8mQ70J:www.independentsector.org/PDFs/