A párkapcsolati értékválság előnyei és hátrányai

A párkapcsolatokat (melyeket mi, bohó férfiak kezdeményezni és uralni hittünk) valójában mindig a foganásügyi döntéshozók, a nők igazgatták. Ezért jár világot rengető hatással, hogy ma nem úgy igazgatják őket, mint nagyanyáink, hanem úgy, ahogy nagyapáink szerették volna. Hagyományosan ugyanis a férfi kötetlen szexet és kényelmi szolgáltatásokat várt egy kapcsolattól, míg a nő jólétet, törődést, intelligens jelenlétet az alapértelmezett gyerekek felnevelése során - s persze a törődés részeként némi közönségesnek tartott, ezért (psszt!!) nem specifikált szexet is. Az evolúciós pszichológusok szerint egyes társadalmi körökben, regionális szubkultúrákban az is megesett, hogy a nők mástól várták az utódot, mint a betevőt, ez azonban cselédkörökön kívül nem vált tömegjelenséggé, és ott sem egyértelműen autonóm evolúciós stratégia eredményezte.

Ma a nő ugyanúgy szexet igényel a kapcsolattól, továbbá pénzt és sikert az élettől, mint a férfi. Vitatkozhatnánk arról, hogy a Szex és New York vagy a Desperate Housewives miatt alakult-e így, avagy fordított az összefüggés, de ez nem változtat a helyzeten. A női kiteljesedés záloga a munka világában és a magánéletben elért siker, s utóbbi részeként értelmeződik a gyerek. Ha nincs, az kudarc; ha egynél, maximum kettőnél több van, az is (a purdék betegségei miatt későbbre csúszik vagy elmarad az előléptetés). A korszerűsödött női igényeknek köszönhetően a "csúnyábbik" nem rövid távon óriási változások tanúja és haszonélvezője.

Mivel ma a lányok vadásznak a fiúkra, utóbbiak nyugodtan hátradőlhetnek, mint a viccbeli öreg bika a dombtetőn, és élvezhetik az alig három évtizede még aranyáron (karikagyűrűért) mért, ma meg bedobós reklámként ingyen házhoz szállított szexet. Jelentem, a prostitúció gazdasági-társadalmi alapja megszűnt; csak olyanok veszik igénybe, akik szerint a kávé akkor igazi, ha porból készül, hasmenést lehet tőle kapni, és ütött-kopott automatából csordogál közös műanyag pohárba. A múlté már az udvarlás (drága virággal, spéci bonbonnal), a romantikus vacsora a kisvendéglőben (nix nőkápráztató borravaló a bunkó pincérnek), az erőfitogtatás a strandon (megteszi egy very szexi alsógatyó - melyet a gáláns lány biztosít). Intelligens társalgás gyanánt már a diszkódialógus (Fiú: Hazakísérhetlek? Lány: Meg hát!) sem szükséges; manapság a méhecske rántja be a mézesbödönbe a mackót. Casanova beájulna.

Eljött a férfikánaán, valami mégsincs rendben: a fiúk valósággal menekülnek a nyomulós csajok elől; stabilitásról, gyerekről álmodnak, majd verejtékben ébredve tapogatják a homlokukat, nem meleg-e. Az identitásválság okozta feszültséget különböző szerekkel oldják, és itt nem csokoládéra vagy citromos sörre gondolok. Maximális a kötetlenség, minimális a boldogság. Az együttélések tele vannak megoldatlan problémákkal: megjelent az iPhone 4, és még két hétig nem tudják megvenni; nehéz döntés, hogy a négyéves Suzukit egyéves Opelre vagy hároméves Mercire cseréljék; az unalmas thaiföldi telelés helyett ki kéne végre találni valami érdekeset. Ez persze nem a teljes kép. A mélyszegények számára nagy kihívás, hogy a 2 megapixeles mobilt 5 megásra kéne upgrade-elni, de a segélyből csak kétes forrásból származó kikódoltra telik. A mélyszegénység sokarcú jelenség, nem csoda, hogy embernyomorító vonatkozásainak vizsgálata évtizedek óta eltartja szociológusainkat.

Strasbourgban jártam e héten, az ott töltött négy napból két nap is leálltak egy időre a villamosok. Békés fiatal tömeg tüntetett az utcákon szakszervezeti, szocialista, sőt kommunista transzparensekkel. (Párizs külvárosaiban már autókat borogattak, törtek-zúztak, de itt nem.) A külföldi híradások ironikusan említették, hogy bár tiltakozásuk tárgya a nyugdíjkorhatár tervezett emelése 65-ről 67 évre, a menetelők nagyrészt egyetemisták és olyan fiatalok, akik még alig vagy egyáltalán nem dolgoztak. Szép dolog a szolidaritás, a közös érdekérvényesítés, ám a francia kormány kényszerhelyzetben van. Vagy emeli a korhatárt, vagy pár éven belül összeomlik a nyugdíjrendszer. Miért? Mert öregszik a lakosság. Az emberek egyre tovább élnek (v.ö. joie de vivre és savoir faire), de egyre kevesebb a gyerek, ergo nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasokat. A francia fiatalok legalább annyiban szembenéznek a problémával, hogy egyszerre tiltakoznak annak elkerülhetetlen következményei, valamint a Sarkozy fémjelezte jobboldali kormányzás ellen. Ők vonulnak, a karaván meg halad. A közvéleménykutatások szerint a választók 70%-a indokoltnak tartja és helyesli a nyugdíjreformot.

Magyarországon kisebb a gyermekvállalási hajlandóság, mint francia földön, a probléma nagyobb és közvetlenebb. Mégis mintha elkerülte volna a figyelmünket, hogy az Orbán-kormány nem nyugdíjügyi, hanem nyugdíjvédelmi biztost nevezett ki. Casanova beájulna? Igen, ha meglátná a nyugdíjszelvényét. Mellesleg Casanova (1725-1798) még a nyugdíjrendszer bevezetése előtt, nyomorult-szegényen halt meg, azzal szerzett némi jövedelmet, hogy lejegyezte és aprópénzért elkótyavetyélte - főként vérbő képzeletéből előidézett - emlékeit. Prózai egzisztenciális szempontok miatt hosszabb távon a magyar fiatalok is választásra kényszerülnek, mégpedig a Lafontaine-fabula mintájára: vagy szorgos előrelátással gondoskodnak a jövőjükről, mint a hangya, vagy kreatív-önkiteljesedetten nyomorognak, mint a tücsök. A végső szó a foganásügyi döntéshozóké. Nagyanyáink még értettek a rétestészta-nyújtáshoz, a férfiszelidítéshez, a családalapításhoz. E háromból legalább kettőt a mai lányoknak is célszerű lenne megtanulniuk.