A jólét annyit jelent, hogy egy adott populáció nagyjából hozzájut az általa óhajtott javakhoz. Ha az óhajtott jav a mindennapi betevő, akkor az önellátó mezőgazdaság már jólétet eredményez. Ha szép ruhákat, szerszámokat, mindennapi használati tárgyakat is szeretnénk, azokat szintén elő kell állítani, vagy az egyik kategóriában felesleget kell termelni, és az árán megvenni az óhajtott, de nem gyártott kategóriát. Elvárásaink a modern műszaki árukhoz alkalmazkodva rohamosan emelkednek. Balassi Bálint minden bizonnyal BMW-ben furikázott volna ló helyett, Kossuth Lajos imádta volna az iPhone-t, Arany János meg az iPad-et, ha ezek léteztek volna a megfelelő korban. Ma léteznek, ezért sóvárgunk utánuk.
A magyar társadalom meggyőződése, hogy nem él jólétben, azaz nem jut hozzá az általa óhajtott javakhoz. Egy friss MTI-hír szerint az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank elégedettségfelmérést végzett, mely szerint "a magyarok átlagos elégedettségi szintje az általános életminőséggel kapcsolatban mindössze 18 százalékos, kevesebb mint a fele a teljes átalakuló térség átlagának". Különböző vitafórumokon diskurálva azt tapasztalom, hogy a közvélemény tanácstalan, nem érti a beruházások, az ipar, a termelés összefüggését a jóléttel. Az irányadónak tartott közgazdasági tanítás szerint nekünk szolgáltatnunk kell, mert az a jó, az a korszerű. E nézet alapja, hogy a fejlett gazdaságokban folyamatosan nő a szolgáltatások súlya, csökken az ipari termelésé, a mezőgazdaság pedig szinte marginálissá válik. Kevés szó esik azonban arról, hogy a fejlett országok keletre tolták ugyan a termelést, de a profit jó része hazai tulajdonú vállalkozásoknál marad, és otthon költik el.
Íme egy rövid lista óhajtott, ám nem gyártott javainkról: TV, számítógép, bicikli, mobiltelefon, kamera, fényképezőgép, villamos, vonat, autó (azt legalább összeszereljük), autóbusz (hamarosan gyártani fogjuk). Jelentős behozatalra van szükségünk továbbá a következőkből: ruházati cikkek, cipő, bőráruk, kozmetikumok, háztartási áruk.
Ezeket az árukat meg kell tudnunk vásárolni az általunk termelt feleslegből. Lássuk, mivel rendelkezünk: búza, kukorica, bor, pálinka, paradicsom, paprika, hagyma, bérmunka, kutató-fejlesztő agy. A mezőgazdasági termékek súlya nem véletlenül csökken a fejlett gazdaságban. Nem lehet belőlük magas jövedelmet előállítani, azaz rengeteg élelmiszerfelesleget kell ahhoz termelni, hogy a rossz cserearány miatt iparcikkekhez jussunk. A bérmunka gyengén jövedelmez, a kutató-fejlesztő agy pedig olyan képességeket igényel, amelyekkel populációnk maximum 5-10%-a rendelkezik. Azaz van némi feleslegünk, de nem kapunk érte elég csereárut, tehát nem érezzük a jólétet.
A közszolgáltatásokat szintén nem tudjuk tisztességesen megfizetni, hiszen a jóléti javakra sincs elég pénzünk. A közös kasszából sajnáljuk az adót, méltatlan helyzetbe hozva ezzel a közérzetünk és jövőnk szempontjából létfontosságú szakmák művelőit, az orvosokat, a tanárokat, a rendőröket és a köztisztviselőket. Mivel fukarkodunk a fizetésükkel, ők sem működnek optimálisan, s ez persze visszahat a kedélyállapotunkra. Elégedetlenségünket mi magunk okozzuk, mert nem nézünk szembe a jólét és a megfelelő közállapotok igényelte feladatokkal.
Az előbbiekből adódik a komplex megoldás: 1. értékesebb mezőgazdasági termékek előállításával javítanunk kell a cserearányt, azaz bioterméket, minőségi élelmiszert, jó marketinggel rendelkező bort, pálinkát kell termelnünk; 2. bérmunka helyett hazai termelő vállalkozásokban kell dolgoznunk, ehhez piacképes magyar termékek sorát kell kifejlesztenünk; 3. a kutatás-fejlesztést a hazai termelés szolgálatába kell állítanunk; 4. le kell számolnunk a körbeszolgáltatás mint csodaszer illúziójával.
A körbeszolgáltatás nem csodaszer, hanem illúzió. Ha egymásnak szolgáltatunk, abból nem lesz külső bevétel, össznépi szinten továbbra sem tudjuk megvenni az óhajtott javakat, viszont jól fel tudjuk hergelni egymást. A szolgáltatási díjak ugyanis az erőpozíciók függvényében alakulnak, a presztízsszakmák művelői jól keresnek, elszívják a bérmunkát végzők és a mezőgazdasági termelők jövedelmét, és abba a hamis tudatba ringatják magukat, hogy ez így rendben van, hiszen ők már jól élnek. Közben nő a szakadék a kiszolgáltatottak és a piacképesek életszínvonala között. Száz éve "agrárolló" névvel illették ezt a jelenséget, ma piacképességi ollónak nevezhetnénk. Lényege, hogy a népesség zöme rossz jövedelemtermelő képességgel rendelkezik, kiszolgáltatottan tengődik, és elégedetlen. A piacképes elit pedig kialkudja, amire szüksége van, és megelégszik a saját jólétével. A két véglet között igen vékony a középosztály, rendkívül ingatag helyzetben balanszíroz a nélkülöző tömeg és a társadalomtól elforduló elit között.
A Fidesz-kormány nagyon helyesen erősíteni igyekszik a középosztályt, mert ez az a réteg, amely sorsközösséget vállal a társadalommal (ezt részletesebben is kifejtettem egy korábbi írásban), amely számára a társadalom egészének jóléte fontos. Közben a nemzeti tulajdonú gazdaság és az ipari termelés érdekében is komoly lépések történnek, ez szintén kedvező folyamat. Jólétünk lassan alakulóban van, már csak a közösség vállalása ellen kézzel-lábbal tiltakozó mentalitást, a reflexes negatív gondolkodást kell konstruktívvá alakítanunk.
A magyar társadalom meggyőződése, hogy nem él jólétben, azaz nem jut hozzá az általa óhajtott javakhoz. Egy friss MTI-hír szerint az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank elégedettségfelmérést végzett, mely szerint "a magyarok átlagos elégedettségi szintje az általános életminőséggel kapcsolatban mindössze 18 százalékos, kevesebb mint a fele a teljes átalakuló térség átlagának". Különböző vitafórumokon diskurálva azt tapasztalom, hogy a közvélemény tanácstalan, nem érti a beruházások, az ipar, a termelés összefüggését a jóléttel. Az irányadónak tartott közgazdasági tanítás szerint nekünk szolgáltatnunk kell, mert az a jó, az a korszerű. E nézet alapja, hogy a fejlett gazdaságokban folyamatosan nő a szolgáltatások súlya, csökken az ipari termelésé, a mezőgazdaság pedig szinte marginálissá válik. Kevés szó esik azonban arról, hogy a fejlett országok keletre tolták ugyan a termelést, de a profit jó része hazai tulajdonú vállalkozásoknál marad, és otthon költik el.
Íme egy rövid lista óhajtott, ám nem gyártott javainkról: TV, számítógép, bicikli, mobiltelefon, kamera, fényképezőgép, villamos, vonat, autó (azt legalább összeszereljük), autóbusz (hamarosan gyártani fogjuk). Jelentős behozatalra van szükségünk továbbá a következőkből: ruházati cikkek, cipő, bőráruk, kozmetikumok, háztartási áruk.
Ezeket az árukat meg kell tudnunk vásárolni az általunk termelt feleslegből. Lássuk, mivel rendelkezünk: búza, kukorica, bor, pálinka, paradicsom, paprika, hagyma, bérmunka, kutató-fejlesztő agy. A mezőgazdasági termékek súlya nem véletlenül csökken a fejlett gazdaságban. Nem lehet belőlük magas jövedelmet előállítani, azaz rengeteg élelmiszerfelesleget kell ahhoz termelni, hogy a rossz cserearány miatt iparcikkekhez jussunk. A bérmunka gyengén jövedelmez, a kutató-fejlesztő agy pedig olyan képességeket igényel, amelyekkel populációnk maximum 5-10%-a rendelkezik. Azaz van némi feleslegünk, de nem kapunk érte elég csereárut, tehát nem érezzük a jólétet.
A közszolgáltatásokat szintén nem tudjuk tisztességesen megfizetni, hiszen a jóléti javakra sincs elég pénzünk. A közös kasszából sajnáljuk az adót, méltatlan helyzetbe hozva ezzel a közérzetünk és jövőnk szempontjából létfontosságú szakmák művelőit, az orvosokat, a tanárokat, a rendőröket és a köztisztviselőket. Mivel fukarkodunk a fizetésükkel, ők sem működnek optimálisan, s ez persze visszahat a kedélyállapotunkra. Elégedetlenségünket mi magunk okozzuk, mert nem nézünk szembe a jólét és a megfelelő közállapotok igényelte feladatokkal.
Az előbbiekből adódik a komplex megoldás: 1. értékesebb mezőgazdasági termékek előállításával javítanunk kell a cserearányt, azaz bioterméket, minőségi élelmiszert, jó marketinggel rendelkező bort, pálinkát kell termelnünk; 2. bérmunka helyett hazai termelő vállalkozásokban kell dolgoznunk, ehhez piacképes magyar termékek sorát kell kifejlesztenünk; 3. a kutatás-fejlesztést a hazai termelés szolgálatába kell állítanunk; 4. le kell számolnunk a körbeszolgáltatás mint csodaszer illúziójával.
A körbeszolgáltatás nem csodaszer, hanem illúzió. Ha egymásnak szolgáltatunk, abból nem lesz külső bevétel, össznépi szinten továbbra sem tudjuk megvenni az óhajtott javakat, viszont jól fel tudjuk hergelni egymást. A szolgáltatási díjak ugyanis az erőpozíciók függvényében alakulnak, a presztízsszakmák művelői jól keresnek, elszívják a bérmunkát végzők és a mezőgazdasági termelők jövedelmét, és abba a hamis tudatba ringatják magukat, hogy ez így rendben van, hiszen ők már jól élnek. Közben nő a szakadék a kiszolgáltatottak és a piacképesek életszínvonala között. Száz éve "agrárolló" névvel illették ezt a jelenséget, ma piacképességi ollónak nevezhetnénk. Lényege, hogy a népesség zöme rossz jövedelemtermelő képességgel rendelkezik, kiszolgáltatottan tengődik, és elégedetlen. A piacképes elit pedig kialkudja, amire szüksége van, és megelégszik a saját jólétével. A két véglet között igen vékony a középosztály, rendkívül ingatag helyzetben balanszíroz a nélkülöző tömeg és a társadalomtól elforduló elit között.
A Fidesz-kormány nagyon helyesen erősíteni igyekszik a középosztályt, mert ez az a réteg, amely sorsközösséget vállal a társadalommal (ezt részletesebben is kifejtettem egy korábbi írásban), amely számára a társadalom egészének jóléte fontos. Közben a nemzeti tulajdonú gazdaság és az ipari termelés érdekében is komoly lépések történnek, ez szintén kedvező folyamat. Jólétünk lassan alakulóban van, már csak a közösség vállalása ellen kézzel-lábbal tiltakozó mentalitást, a reflexes negatív gondolkodást kell konstruktívvá alakítanunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése