Mennyei harmónia és európai narancs

Az ázsiai zenét és irodalmat nehezen értik az európaiak, legfeljebb konformizmusból úgy tesznek, mint akik értik és élvezik. A No színház, a kínai zene, a bollywoodi filmek esztétikája az örök mennyei harmónia átéléséről szól, míg az európai esztétika a földi szépséget dicsőíti. Az ázsiai szemlélet a lét nagy áramlásában sodródó lélek örök rendbe ágyazódását hangsúlyozza az alázaton, a tiszteleten, a harmóniakeresésen át, az európai alkotásokban viszont az alkotókészség, az eredetiség és a szép/igaz/jó egysége dominál. Az ázsiai művészet a vallással és filozófiával összhangban biztosítja az önkifejezést, míg az európai művészet az egyikkel sem összeegyeztethető szertelenségben, a normától eltérésben éri el csúcspontját.

Az ázsiai művész így szól: hadd értsem meg az élet és a világ nagy rendjét, hogy alkotásommal dicsőíthessem; az európai művész meg így: a rend unalmas, hadd vizsgáljam a megbomlását. Olyan ez, mint mikor egy testvérpár egyike megérteni és alkalmazkodni vágyik, a másik meg lázad, és gőgös bukásában is értetlen marad. Az ázsiai művész büszkesége, ha alkotása a mennyei harmóniát sugallja a halandó befogadóknak, az európai művész meg arra büszke, ha hőse az örök szabályokon kívül helyezve magát néhány pillanatra mégis boldog lehet. A görcsmentes harmónia Európában giccsnek számít, a bölcsesség esztétikája közhelyes konformizmusnak, a szertelenség nélküli élet pedig élettelennek. A boldogság csak születésében és pusztulásában érdekes. Az ázsiai művész természetfeletti lények sokaságában hisz, és egységben látja magát velük. Az európai művész egyetlen isten után sóvárog, hogy vele dacolva felmutassa: kicsi, sárga és savanyú az én narancsom, de ezt nélküled csináltam, és csak az enyém.

Egyik megközelítés sem automatikusan jobb vagy alkalmasabb a világ feldolgozására. Az ázsiai bölcsesség és harmónia lelassított öröme mozdulatlanná, az elkerülhetetlenül jelenlévő igazságtalanságokba belenyugvóvá teszi a társadalmat, míg az európai társadalom mérgezett egérként rohan, fejleszt, bővít, minden új tudományos eredményt istenkiváltó elixírként üdvözöl, és lendületét nem csökkenti, hogy a felszámolt igazságtalanságok helyébe újakat teremt, s hogy sorozatban délibábra vetődik, mert szüntelen kergetett boldogsága közelebbről csak szertefoszló szivárvány.

Bölcs dolog volt a kínai császártól felszámolni a földet körbehajózó és felfedező flottát csak azért, mert az új kincsektől mámoros felfedezők veszekedése megbontotta az örök harmóniát? Belső nézetben alighanem bölcs és nagyszerű döntés volt. Komplex nézetben viszont balgaság, mert átengedte a világ felfedezését Európának, amely elefántként tombolt a porcelánboltban, az új kultúrák csodáit mint lepkéket, gombostűvel átszúrva, évszázadok múltán tanulta meg becsülni. Ha a császár ezt tudta volna, hosszabban tűnődik a nagy döntés előtt. Ázsia fölénye óriási volt a gyarmatosítások előtt, és ha jobb stratégiát választ, az egész világot harmóniára civilizálhatta volna.

Mára fordult a helyzet: a gépesített termelés teremtette komfort és jólét, a távközlés, a számítógépek, az internet, a tudatbefolyásolás új módszerei (egyszerűbben reklám és propaganda) Amerikát, majd Európát hozták helyzetbe, Ázsia kénytelen alkalmazkodni a tűz és a vasfegyverek feltalálása óta nem tapasztalt változáshoz. Természetesen nem véletlen, hogy az évezredek során egyetlen kultúra sem vált egyeduralkodóvá (lásd: Kultúrák és világnézetek versenye).